Kutyadráma nálunk!

Az egész úgy kezdődött, hogy a testvérem és Anyám 2001 márciusának elején eladták a kovácsházi kertesházukat, hogy Debrecenbe költözzenek egy lakótelepi kéróba. Mivel azonban a három nagy farkaskutyából a ház új tulajának nem kellett csak az egyik (a legkisebb), alternatív lakóhely után kellett nézni a másik két eb számára. Kizárásos alapon az egyetlen lehetőség a nénémék udvara lett, mert Apáméknál a két pulikutyával, Gyusziéknál pedig a tyúkokkal és pulykákkal nem jöttek volna ki vérontás nélkül a kilakoltatott ölebek.

A hétvégén (közvetlenül az 1848-as forradalom ilyenkor szokásos kitörése után) nekiláttunk az erődítési munkálatoknak, hogy a műveletre kiszemelt, kb. 36 négyzetméteres szektort alkalmassá tegyük a fene és felevadak fogadására és tartós megfékezésére. Ennek érdekében az egész család ina szakadtáig dolgozott, hogy időben felhúzzuk a speciálisan megerősített és acéloszlopokkal merevített drótkerítést, illetve elhelyezzük középen a mázsás, fából készült kutyaólat, amit vízhatlanná kellett tennünk, mert beázott a teteje. Amikor minden kész volt, még csináltunk egy biztonsági kaput is, spéci retesszel, amin keresztül be lehet majd járni az udvarba etetni a foglyokat és mindkét oldalról könnyen zárható. De úgy ám, hogy egy állat az orrával vagy a mancsával ne tudja kinyitni, szökést kísérelve meg véletlenül. Aztán áthoztuk kocsival a két kutyát...

Az unokanővérem 3 éves lánya, Fanni most kábé olyan magas, mint a farkaskutyák. Lovagolhatna rajtuk, ha tudná, hogy lovas nemzetbe reinkarnálódott, de persze erről még fogalma sincs. Mondtam neki, hogy menjen be hozzájuk játszani, hisz alapvetően békés és kedves ebek, de ő csak a fejét rázta, hogy nem, mert megharapnak. A kutyák egyébként nagyon ragaszkodnak a húgomhoz, mert Éva gondoskodik róluk és úgy megviselte őket a deportálás, hogy állatira depresszióba estek tőle. Ott nyüszítettek és sírtak, mikor sorsukra hagyta őket némi simogatást követően.

Megjegyzem, még a dráma kibontakozása előtt, hogy én - nagy jóstehetséggel megáldva - előre megmondtam, nem lesz elég erős a kerítés. Határozott véleményem szerint ezeket még a Maginot-vonal sem állítaná meg, ha beindulnak. Némi fejszámolást követően kábé öt percet adtam nekik a szökésre. Mármint a megérkezésüket követően öt percen belül fognak kiszabadulni a szigorúan őrzőtt udvarból és lazán meglépni a kerten át a határba (a faluszéli utcából). Onnan aztán meg sem állnak majd a horizonton húzódó román határig és Vereckéig, meg Etelközig, de mindenki lehurrogott a rokonságban mondván, hogy én folyton hülyeségeket beszélek. Ez mondjuk igaz, de kivételesen nekem lett igazam, méghozzá percre pontosan!

Az első éjjelen, amit az új kényszer tartózkodási helyen kellett volna tölteniük az áttelepítésre ítélteknek, esett az eső. Másnap délelőtt suttyomban megyek megnézni az ebeket nénémékhez, és lám: az éjjel buli volt náluk! Néném kétségbeesve mesélte, hogy arra ébredt hajnali 2 órakor, hogy végre abbahagyták a nyüszítést meg sírást a dögök és gyanús csend lett. Aztán irgalmatlan robaj és sebes kaparászás tudatta vele, hogy az ebek kiszabadultak és már az előudvarban, majd a verandán vannak. Azt még el kell mondanom, nem mellékesen, hogy a kutyák becsületes neve, a testvérem fantáziadús névadási szokásai miatt: Alma (öreg nőstény) és Salamon (idősebb kölyke), míg a 3. eb, amely maradt a régi házban a legfiatalabb, egy Töpörtő névre sem hallgató veszett ugatógép.

A szökevények nyomban felborogatták a székeket a verandán, mint egy csapat részeg ha duhajkodik a kocsmában. A pedikűröst sosem látott körmükkel megkaparták az ajtót és mindent összesároztak a tappancsaikkal, mivel esett az eső. Néném erre kiment, és mivel nem véletlenül ő a Kocsis család istennői ostora, vehemensen visszazavarta őket, dacolva a vicsorgó fogakkal. Nénémet egyébként pont tavaly harapta meg súlyosan az anyakoca, mikor el akarta venni a kölykeit, nehogy agyonnyomja őket. Szóval átélt már kemény helyzeteket, így gyakorlott falusi amazon lévén túlélte ezt az éjszakát is. Gyorsan befoltozta a lyukat, amin kibújtak és nyugovóra tért. Az ebek egyszerűen felfeszítették az alsó vezérdrótot, amit egy rövid szakaszon figyelmetlen módon csak 2 speciális, nagy teherbírású acélrúddal szorítottunk (vesztünkre) a talajhoz, fél méter mélyen lekalapálva a földbe. A foglyok persze ezt rögtön kiszimatolták és az orrukkal felfeszítve úgy átmentek rajta, mint fos a libán.

Néném a reggelt általános veranda és udvar takarítással kezdte, míg én röhögtem a "határincidensen", a család meg úgy általában bosszankodott és mindenki elmondta a magáét a dögökről. Aztán újfent megerősítettük fatuskókkal és téglákkal a kerítés gyengének vélt pontjait. A kutyák közben nyüszítettek és toporzékoltak, de nagyon barátságosak voltak a tesómhoz, mikor megérkezett. Azt hitték, végre hazaviszi őket, de sajnos tévedtek. Ebből az emigrációból nem volt számukra visszatérés!

Aztán jött a második felvonás. Délben a nénéméknél ebédeltem, kipihenve az Atlanti fal megerősítésének munkálatait. Sültliba volt egyébként, a csontokat kivittem utána szépen az ebeknek, akik kedvesen elrágcsálták. Úgy tűnt, minden rendben van. Bementem a házba, majd kevesebb, mint 5 perc múlva látom, hogy néném kinéz az ablakon és felkiált: nincsenek az udvarban! Hová lettek? Megszöktek!

Rohanás ki! Lyuk a kapun! A drót megint felfeszítve, ahol csak 2 százas szög tartotta pár tonnás erővel a vackerájt! Mindezt 5 perc alatt! Hisz az előbb voltam kint és akkor még minden oké volt! És még arra is volt idejük a nyavajásoknak, hogy megegyék az ebédet, gondosan feltankolva az iszkiri előtt! Nem semmi! Sőt, már az udvaron sem voltak! Habozás nélkül előre rohantak az utcafronthoz, Alma a mancsával kinyitotta a kapukilincset (ki gondolta volna, hogy az utcai kaput is be kell zárni miattuk?) és nyomban eltűntek a nagy magyar napsütésben, odakint a Béke utcán. Mire kirohantam, már legalább 200 méterre loholtak az aszfalton, valahol a Deák utcai leágazásnál, túl a legközelebbi kocsmán. Ez egyébként nem egy nagy távolság, mert kis falunkban rengeteg italmérés található. Településünk mellesleg arról híres országszerte, hogy a rendszerváltás óta itt van a legtöbb becsületsüllyesztő egy utcára vetítve. Ha jól emlékszem a statisztikákra, akkor a 35 utcánkra 52 italmérés jut összesen. Az is lehet, hogy ez világrekord, nem tudom. Utána kéne nézni a Rekordok könyvében.

De visszatérve szorgosan futkározó szökevényeinkre, látom, hogy azok egyenesen a faluvége tábla irányába loholnak, ahogy az a megkergült ebekhez illő viselkedés. Arról hozta őket a tesóm kocsival, nem a rövidebb, de rosszabb, kanyargós útvonalon, és a dögök az ablakon kikukucskálva nyilván látták, hogy merre mentek. Szóval loholtak haza. Én meg utánuk. A tesómnak szóltunk telefonon, ő Anyámmal indult el szemből a kocsival... Most közre fogjuk őket! Megjegyzem, elég nehezen szaladtam, mert az oldalam szúrt a röhögéstől, de ez mellékes körülmény az események fényében.

A hajtóvadászat után rövid pórázra kötve megint visszatereltük őket hűtlenül elhagyott börtönükbe és nekiláttunk az új Hindenburg-vonal megerősítésének. (Aknazár, tankcsapdák, lövészárok, szögesdrót, stb.) Erre ment el a vasárnapunk, hogy a góréból elővarázsolt ereszcsatorna lemezeket drótoztuk oda a kerítéshez belül, körben a kirágás ellen. Plusz ásás és kaparózás elleni téglasort, mellé pedig tuskókból rakott vonalat építettünk, továbbá megerősítettük a főkaput. Szerintem Eger vára nem volt ilyen masszívan körbevédve a török ellen, mint ez a kutyaól, de Gárdonyi Géza épp nem járt közelben, hogy vitába szálljon velem.

A néném közben sűrűn siránkozott és dühöngött, főleg mikor az utcán sikeresen összeszaladt az egész rokonság, megvitatni a rendkívüli helyzetet. A tesóm sírni kezdett, mert Apám ingerülten fogadkozott, hogy ki fogja hívni a vadászt (nem tudom kire gondolt), hogy lőjje le a két bestiát. Anyám az aktuális idegrohamára hivatkozott, amire mindig szokott ha nem úgy mennek a dolgok, mint az olajozott nyári villám. A néném férje hümmögött, tőle nem is vártunk ennél többet. Gyuszi nem értett az egészből semmit, nyilván mert túl kevés vér volt az alkoholjában (vagy fordítva?), én meg szokás szerint röhögtem, élvezve a kibontakozó drámát. Kis túlzással élve sekszpíri magasságokba emelkedett az adrenalinszintünk, ahogy kezdtük elveszíteni a fejünket. A szomszédok közben kukucskáltak az ablakból vagy a kerítés mögül, várva mi lesz: kivégzés vagy bevégzés, a kutyák torkán pedig 1-1 adag nyugtatót kellett a tesómnak legyömöszölnie, hogy legalább pár órára féken maradjanak, csökkentett nyüszítéssel.

Most ott tartunk, hogy Almán egy hosszú, nagy teherbírású, acélláncos póráz van (szegény idegbeteg ettől), hétfőn pedig további erődítési munkálatok veszik kezdetüket, melyekhez meg kell várnunk a legközelebbi szerszámbolt kinyitását. Az Alcatraz egy hortobágyi juhászviskó lesz ehhez képest, mire elkészül! Ha a fritzeknek ilyen védőfaluk lett volna anno, csuklóból megállítják a második ukrán frontot és még tán ma is tartanák magukat mögötte!

Nem szívesen lennék most az ebek helyében. A testvérem nem tudott visszamenni az egyetemre, kénytelen ott aludni pár napig nénéméknél, hogy a következő szökésnél ő rohangáljon a nagy magyar éjszakában, mert a néném a fájós derekával és a rokkant nyugdíjával nem bírja már az ilyen sportos izgalmakat. Ettől eltekintve nagyon barátságosak az ebek, szóval senki ne gondoljon arra, hogy fúú, milyen neveletlen kutyákról van szó! Dehogy! Ezek tudnak viselkedni, még ha kutyául is érzik magukat a szőrükben. Például minden náluk kisebb állatot azonnal megölnek, legyen az macska, tyúk, patkány, egér, pulyka vagy nyúl, ha a szájukba kerül. Emlékszem, régen hány ilyen agyonfojtogatott kis állatot kellett elásnom miattuk kint a kertben, hogy a végén komplett temető alakult ki a zöldséges ágyások és a szemétdomb közti semleges (gazos) zónában. Volt olyan délután, hogy nyolc tyúkot öltek meg, mert kirágták a kerítést és mindnek leharapták a fejét. A tyúkeszű kotlósok ugyanis sorra kidugták a fejüket a nyíláson, megnézni, mi újság van? Tiszta mészárszék volt akkor az udvar, én meg síkideg, mert tömegsírt kellett ásnom az áldozatoknak. El is neveztem a kertünket a farkasréti temető mintájára Farkaskutyarétnek.

Náluk veszettebb már csak Apám két pulikutyája, mert azok még a nagymalac orrát is letépik örömükben, ha bejutnak a disznóólba. Ha összeeresztenénk őket a farkaskutyákkal, lehetne nagy illegális viadalt rendezni, fogadásokkal meg szurkolói táborral, de az ebek gazdái ehhez persze túl vajszívűek. Ők csak jót akarnak az állatkáiknak, ezért zárják őket egész életükre vasbeton falak mögé, ahonnan legfeljebb repülve távozhatnak majd... lélekben. Tiszta vasfüggöny az egész nemde?

Szóval ilyen békés, nyugodt, mondhatni átlagos ünnepi hétvégénk volt. Olyan sokat nevettem ebben a pár napban, hogy megfájdult bele a gyomrom, pedig azt hittem, jól bírom a mókát. Kár, hogy rajtam kívül ez mindenkinek tragédia volt. Szomorú dolog, ha az emberek nem tudják értékelni az események humoros oldalát. Remélem a rokonaim sosem olvassák majd el ezt a kis levelemet, amit csak az erős idegzetű barátaimnak szántam.

Sziasztok! Pislogó