Sziasztok!

Ebben a kis levélkémben szeretném elmesélni, hogy egyszeri emberként milyen élet-halál harcot folytattam ma este, 2007. október 6.-án az új mp3 lejátszómmal. Amit a tesómtól kaptam ajándékba egyébként. Angliában vette még tavasszal, és most, hogy hébe-hóba itthon járt, bemutatni az új barátját, végre megkaptam - a magamét.

Ez egy Durabrand MD-217-es kütyü, 256 Mb memóriával. Szép piros készülék, és miután egy késsel nagy nehezen kicsomagoltam a garantáltan atombiztos csomagolásából (ugye ismerős helyzet?), amiben még a bolti lopásgátló csíkot is benne felejtették (vagy az is jár mellé?), azt hittem, engem már nem érhetnek meglepetések.

Gyakorlott műszaki zseni vagyok, tehetségemről és arany kezemről (bal kezes vagyok) ódákat zengenek az elrontott számítógép alkatrészek, tönkretett magnókazetták, megbolondított szoftverek és eltört CD lemezek, stb. Ezzel nem akarok dicsekedni, mivel magamról jót vagy semmit. Szóval nekiláttam birtokba venni újdonatúj játékszeremet. Optimista lelkesedéssel vetve magam a feladatbablabla...

Kezdjük azzal, hogy mellékeltek hozzá egy AAA elemet. Beraktam, nyomogattam a gombokat, semmi. Felcsatoltam a számítógépemre az usb kábelével, mire végre beindult! Rögtön áttöltöttem rá egy kedvenc számomat, örömmel látva, hogy rendeltetésszerűen használható a berendezés. Egyébként volt rajta már két szám próbaképpen, hogy a szerencsétlen júzer azonnal lássa, ez biza működik!

Csak éppen nem indult be, hiába nyomogattam rajta a különféle gombokat. Se usb-re kapcsolva, se leválasztva nem reagált. Pedig minden lehetséges gombnyomási kombinációt kipróbáltam rajta, hála matematikai képzettségemnek kombinatórikából, de sömmi nem történt. Egy büdös nyikkanás se. Végül, időfizikában edzett elmémet tornáztatva arra jutottam, hogy azért sötét a megjelenítője, mert lemerült az elem. Ki tudja mióta hevert már a boltban, majd a tesómnál, hát kivettem az elemet és nekiláttam volna újat keresni, mikor feltűnt valami. Nem éreztem az elem fémes végét.

Nézem, nézem, mint bornyú az új kaput estefelé, hát az AAA elem be van csomagolva egy lehelet vékony, pár atom vastagságú, mindazonáltal tökéletesen szigetelő műanyag celofánba. Testre tapadóba, totál átlátszóba, ami gyakorlatilag láthatatlan, mint az F-117-es csapásmérő vadászgép éjszaka Irak egén. Basszus! Ezen csak páncélököllel mennének át a megfáradt elektronok! Sehol egy lyuk, hogy a híres alagúthatás realizálódjon a két pólus között!

Olyat már láttam, hogy két vagy több elemet becsomagoltak ilyen celofánba a normál papír csomagoláson belül, és meg is tudom érteni, mert toleráns vagyok a gyártók agybajával kapcsolatban, hogy féltik az elemeket a lemerüléstől, rövidre záródástól, víztől, stb. De minek kell egy darab, fogpiszkáló méretű elemet becsomagolni? Ráadásul álcázva? Még jó, hogy imádom tapizni az elemeket, keresve rajtuk a bráj írással kódolt titkos információkat. Miszerint az elem a használat után 5 másodperccel megsemmisíti önmagát... és hasonlók. (Tom Grúz nyögve fordult meg baldachinos ágyán, keresztül hengeredve legújabb feleségén)

Szóval lefejtettem róla a celofánt, betettem és halleluja meg minden szentek, a kütyü életre kelt! Szép azúrkék LCD-vel mutatja a rajta lévő számokat. Sőt, gombnyomásra meg is szólalt! Mint a digitális kisangyal!

Ekkor még naivul azt hittem, kalandjaim ezzel véget értek, de nem! Következett a nyakba akasztós hurok ráhelyezése a felvevőre.

A kis doboz egyik csücskében van egy piciny lyuk. Méretre mint egy gombostű feje, ráadásul nem egyenes, hanem belül derékszögben görbül és az egyik nyílása kisebb, mint a másik. Ezen a lyukon kéne áterőszakolnom egy jóval vastagabb tartóhurkot, ráadásul félbehajtva, hogy aztán visszahurkoljam és így föl legyen akasztva a nyakravalóra. Az ötlet jó, a kivitelezés elképesztő, és nem a szó pozitív értelmében! Ha a lyuk még ennél is kisebb lenne, már kvantumos hatások jelentkeznének a belsejében szerintem.

A kizárólag angol nyelvű júzer manuál nagyvonalúan elsiklott a feladat ismertetése fölött, szóval oldjam meg a saját tehetségem szerint. Mondjuk meg lehet érteni őket, hogy egy belföldi használatra forgalmazott termékbe nem tesznek 20 nyelvű használati utasítást, de azért igazán gondolhattak volna a brit szigeteken tenyésző idegenajkú diaszpórákra is! Az indiaiakra, pakisztániakra, egyiptomiakra, meg még vagy ötven nemzet szorgosan gürcölő gyermekeire, beleértve a hunokat is, akik a nehezen megkeresett fontjaikat pont egy ilyen szuper kütyüre szeretnék elverni. Úgyhogy kénytelen voltam önállóan megbírkózni a feladattal. Na, ez már kihívás volt, mint a hétfejű sárkány legyőzése és más szabadidős elfoglaltságok a magamfajta létfilozófus lovagnak! Nosza!

Kellett pár perc, amíg rájöttem, hogy ez fizikailag nem lehetséges. Bőőőőőőő...! (ez a szó nem az elmém tágasságára utal, hanem a számon kicsúszó komor hörrenésekre) Viszont! A vastag madzag közepén volt egy lyuk, amiből egy icike-picike, hajszál vékonyságú damil hurok lógott ki. Ezt kihúztam és áterőszakoltam a lyukon. Nehezen ment, pedig fizikailag átfért rajta. Kellett hozzá egy tollhegy, amivel a túloldalon kibukkanó, szemmel alig látható damil hurkot megragadtam és átcibáltam. Ollé!

Aztán már csak azt kellett kitalálnom, hogyan hurkoljam rá a tartórészre (ezt nem ecsetelem, mert alig egy percnyi anyázás után relatíve gyorsan rájöttem, hogy előbb le kell szedni a tartót a nyakláncról), és már kész is voltam. Zárójeltelenül megjegyzem, azért nem indulnék az mp3 lejátszót üzembe helyező gyorsasági futamon, még a megyei selejtezőn sem, de én azért boldog voltam, hogy legyűrtem a technika ördögét. Ideiglenesen.

Viszontagságaim azonban, mint a mesében, nem értek véget. Minden rendes hálivúdi akciófilm legalább három részből áll, mert a főhősnek muszáj visszatérnie, hogy újabb kalap pénzt csaljon ki a mozinézők zsebeiből. Az elemmel megküzdöttem, a hurok megvolt, jöhetett tehát a harmadik csata, a heroikus küzdelem a kikapcsoló gomb keresésével!

Mert kiderült, hogy miután bekapcsoltam a kütyüt, nem lehet kikapcsolni! Csak megállítani a lejátszást, de a készüléken nincs kikapcsoló gomb (mint a rendesebb gépeken, interaktív guminőkön és porhanyós anyósokon)! A meglévő gombokkal sem lehet kikapcsolni és csak fogyasztja a kis elem kis áramát és ez kis-sé pipává tett. Nem akarok én nonstop zenét hallgatni!

A júzer manuál egyébként azt írta, mert később szégyenlősen megnéztem, hogy a bekapcsoló gombbal lehet kikapcsolni a kütyüt, valamint a számokat elindítani és megállítani. Nos, a bekapcsoló gombbal csak bekapcsolni lehetett, meg elindítani és megállítani, kikapcsolni nem. Ettől egy pillanatra az én magasabb elmebeli funkcióim is kikapcsoltak, de szerencsére gyorsan rebútoltam magam, és megállapítottam, hogy ez ciki. Maradt az elemkivétel, ami szintén macerás, mert nem arra tervezték, hogy júzerünk folyton ki-be pakolássza az AAA-t. Az elemtartó fedele egy vékony kis lapocska, amit nagyon nehéz rendesen a helyére illeszteni, illetve a foglalatba helyezett elemkét nagyon nehéz puszta kézzel kiszedni, mivel szorul, mint halálraítélt nyakán a kötél.

Aztán mégis rájöttem a megoldásra, mert eszembe jutott a nagy csatám az első és máig egyetlen mobil telefonommal, ahol hasonló gondjaim voltak, csak a bekapcsolással. Nem tudtam bekapcsolni a nokiámat, miután kikapcsoltam! Hiába nyomogattam a gombját, fütyült rám, mint pincsikutya a gazdasszonyára ha nekiered a Népligetnek! Pedig ahhoz még magyar nyelvű júzer manuál is volt! De én olyan MANU vagyok, aki nem szeret ÁLlva küzdeni, ezért ülve próbálgattam a lehetőségeimet akkor is.

A titok, hogy a júzernek a kikapcsoló gombot lenyomva kell tartania addig, míg a kütyü ki nem írja, hogy bye bye!, ekkor világosodott meg kemény csatától csatakos elmém fortyogó mélyén! Vááááá...! (ez a szó ismét a hangulatom jellemzésére került ide, nem a szomszéd kutyája vakkantott)

Hősies küzdelmem végén most pihegve pihenek és azon tűnődöm, hogy előkelő helyen fogom emlegetni memoárjaimban az mp3 lejátszóm meghódításával kapcsolatos idegborzoló élményeimet. Mert ennél rosszabb eddig csak a második számítógépem összerakása volt, úgy hét évvel ezelőtt, mikor naivul azt gondoltam, hogy képes vagyok a külön megvett alkatrészekből összerakni egy barkács PC-t. Emlékszem, milyen küzdelmet kellett vívni az egymással még véletlenül sem kompatibilis alakú és méretű kártyákkal és kábel csatlakozásokkal, hogy beférjenek a házba. Amelyen természetesen mindenhol voltak lyukak a csavarozáshoz, kivéve ott, ahová kellettek volna. Micsoda buli volt lyukasztó árral és két kilós kalapáccsal nekiesni a számítógépnek, hogy alakuljon, mint púpos gyerek a prés alatt! Úgy emlékszem, még a nagy csőkulcsot, a kombinát fogót, az összes csavarhúzót és lemezvágó ollót is bevetettük a haverommal, hogy legyőzzük a technikát! Tán csak az anyós daraboláshoz rendszeresített motoros láncfűrészt nem hörrentettük be kéjes buzgalmunkban! Azóta is visszasírom boldog gyerekkoromat, amikor imádtam játszani a több doboznyi legómmal, házakat, űrhajókat, kőolaj fúrótornyot meg repülőgép hordozót építve üres óráimban. Annak elemei ugyanis tényleg kompatibilisek egymással, ellentétben a pécé alkatrészekkel...

Ha nektek is volt már hasonló kalandotok az új számítógépetekkel, mixergépetekkel, repülőtökkel vagy atomtengeralattjárótokkal, írjátok meg, mindannyiunk okulására! Mert okos ember más szívásán tanul.

Jóéccakát! Pislogó