AZ UTCÁN HEVERŐ PÉNZEK

Nem véletlenül mondják egyesek, hogy a pénz az utcán hever. Csak le kell hajolni érte és fölvenni. Az elmúlt években többször is megbizonyosodhattam arról, hogy a magyar egy rendkívül gazdag és pazarló nemzet. Egyrészt mert az emberek gond nélkül elszórják a pénzüket az utcán, másrészt mert nem figyelnek oda a földön heverő érmékre, bankjegyekre, lazán átlépve rajtuk.
Szakadatlan éberségemnek köszönhetően én mindig észreveszem az efféle apróságokat, és mivel a köztisztaságot fontos dolognak tartom, rendre el szoktam takarítani a járdáról az ott díszelgő, úgymond kidobott pénzeket. Az alábbiakban az érdekesebb pénzszerző akcióimról készítettem egy rövidke összefoglalót. Ami talán kedvcsináló is lesz az olvasók számára ahhoz, hogy ezentúl jobban odafigyeljenek a környezetükre. Mondhatni: ha pénzhez akarsz jutni polgártárs, nézz a lábad elé!
Itt most szemérmesen nem említem meg mindazon eseteket, amikor kisebb érméket, 1, 2, 5 forintosokat vagy még régebben filléreket találtam az utcán, mert ezek nem tekinthetők nagy tételnek. Meg aztán jól emlékszem még arra, amikor az osztálytársaim az általános iskolában azzal szívatták az egyik öreg, nyugdíjazás előtt álló, és nehezen mozgó tanárt (földrajzot tanított), hogy a folyosón aprópénzt szórtak el amikor tudták, hogy jön. Majd vigyorogva figyelték, ahogy a fickó nehézkesen fölszedegeti a pénzt és egymás közt gúnyolódtak rajta, hogy milyen csóró meg szorgalmas. A tanárok megalázásának sajátos szertartása különös elégtétellel töltötte el perverz elméjüket, aminek jobban örültek, mint sok más durva turpisságnak.

1. Első pénztaláló akciómra az általános iskola első osztályában került sor, amikor az egyik óraközi szünetben a suli letaposott földű udvarán véletlenül belebotlottam egy aranysárga pénzérmébe. Nem forint volt, hanem valamilyen ismeretlen valuta, de nagy és szép. Én pedig voltam olyan naiv, hogy szóltam az egyik ügyelő tanárnőnek, mit találtam, ő pedig elvette azzal, hogy majd ha jelentkezik érte valaki, átadja neki. Gondolom örült az apró keresetkiegészítésnek. Én pedig megtanultam, hogy amit megtalálok, az az enyém és nem kell vele eldicsekedni meg a talált tárgyak osztályára szaladni balek módjára. Hiába no, az iskolában mégis csak az életre nevelik az embert!
2. Fiatalember koromban, kb. 15 évvel ezelőtt egy lakótelepen sétáltam az épületek közt vezető járdán, ahol egyébként elég nagy a forgalom napközben. Mégsem tűnt fel senkinek egy összegyűrt 200 forintos a járda szélén, amit nyilván egy dúsgazdag kisnyugdíjas nénike dobhatott el, mert túl nehéznek találta a tárcáját hazafelé menet. A közelben nem volt szemeteskuka, gondolom ezért dobta a földre a fölöslegesnek ítélt, alig használt papírdarabot.
3. Nagyjából 10 évvel ezelőtt egy kisvárosban épp a közértbe mentem egy unalmas délelőttön, mikor a bolt bejáratától úgy 6 méterre egy 2000 forintosba botlottam a járdán. Senki sem járt a környéken, én viszont örültem, hogy nem a saját pénzemet kell költenem a boltban, hanem az égből pottyant ajándékot kínálhatom fel nyomban a pénztárosnak. Ez volt eddig a legnagyobb érték, amit az utcán találtam, s időnként eltűnődöm rajta, vajon mikor fogok egy 10000-est vagy 20000-est találni? Esetleg egy köteg pénzt? Vagy egy egész dipótáskával, páncélkazettával? Talán egyszer majd szerencsém lesz. Sose lehet tudni. Akinek van (szeme), annak adatik (találnivaló)...
3. Kb. 8 évvel ezelőtt az utcán járva szemembe ötlött egy sárga fémhúszas. Sok ember járt arra, de senki nem hajolt le érte. Én megtettem, de sajnos kellemetlen meglepetésként ért a felismerés, hogy nem vagyok elég erős hozzá, hogy felemeljem. Valaki ugyanis gondosan az aszfalthoz ragasztotta az érmét, nyilván egy tréfa keretében, hogy elnevetgéljen a próbálkozókon. Legalább egy hétig volt látható azon a helyen a pénzdarab, aztán nyomtalanul eltűnt, nyilván egy elszánt próbálkozónak köszönhetően. Azóta nem találkoztam ezzel a módszerrel, bár nyilván érdekes lenne egy olyan utcán járni, amit különféle érmék borítanak csinos összevisszaságban.
4. Úgy 4 évvel ezelőtt egy átlagos hétköznap délelőtt történt, hogy a belvárosi plázában jöttem lefelé a mozgólépcsőn az első emeletről. A földszinti aulában a mozgólépcső előtt a padlón, úgy egy méterre egy félbehajtott 500-as hevert békésen. A környéken úgy 10-12 ember lézengett, de senki nem foglalkozott a suskával, így kénytelen voltam meghajolni a sors akarata előtt és tárcámba segíteni a magányos bankót. Aztán eltűnődtem rajta, vajon hogy tudja valaki így elveszíteni a pénzét? Mennyire kell dúsgazdagnak, vaknak vagy figyelmetlennek lennie, hogy kiszórja a tárcájából vagy a zsebéből és ne vegye észre?
5. Két évvel ezelőtt, egy különösen forró nyári délutánon hazafelé igyekeztem a vasútállomásról, két kosár almát cipelve. Nehéz volt a cucc, ezért félúton megálltam a sétálóutcán és leültem egy padra pihegni. Volt vagy 35-40 fok, csorgott rólam a víz. Ezért levettem a szalmakalapomat és a kezemben tartva, fölfelé fordítva a térdemre tettem. Csak úgy ösztönösen, minden különösebb szándék nélkül. Fél perc múlva jött egy motoros férfi, aki valahogy elszórt egy 50 forintos érmét, tőlem úgy 5 méterre. A fickó nyomban megállt, visszafordult, ügyesen felvette, majd lefékezett mellettem és vidáman megkérdezte: "- Azért tartod így a kalapod, mert koldulsz?" Kissé bizonytalanul vállat vontam, unottan hümmögve, mivel nem jutott eszembe semmi értelmes válasz. Szerintem nyilvánvaló, hogy nem azért volt nálam a kalap. Ettől függetlenül a pasas a kalapomba dobta a pénzt és vigyorogva elhúzott. Életemben először kerestem pénzt koldulással, ráadásul spontán módon, kéregetés nélkül. Mert ez egy ilyen ország, ahol az emberek előzékenyen fölveszik a pénzt a járdáról és odaadják nekem, hogy még hajolgatnom se kelljen. Nehogy elfáradjon a kis derekam. A közelben tartózkodó járókelők őszinte ovációval fogadták a kis közjátékot, így mielőtt további érmék kezdtek volna potyogni a kalapomba, komótosan odébbálltam. Nehogy már híre menjen, hogy másodállásban koldus vagyok!
6. A tél folyamán, egy különösen hideg napon a belvárosi sétáló utcán siettem a dolgom után, közönyösen elhaladva a jeges betonon üldögélő, önsanyargatást végző középkorú koldus mellett. Hiába no, nálunk is vannak ilyen bolondok. Még olyat is láttam napokkal korábban, hogy egy fiatalasszony, ölében szorongatva a vacogó, kb. 3 éves kisfiát, kint kuporgott a mínusz 10 fokban, a dermesztő szélben és koldulni próbált (úgy fél órán keresztül). Szerintem nem volt normális vagy csak mirelitet akart csinálni a kölykéből. Szóval úgy 25-30 méterrel odébb találtam egy 20 forintost a járdán. Mikor negyed órával később visszafelé igyekeztem, a koldus még mindig ott vacogott és előadta a meggyötört ember című performanszát, egy kivert kutyát is megszégyenítő alapossággal. Vajon odaadtam neki a zsákmányolt húszast? Természetesen nem! Szó sem lehet róla, hogy pénzt adjak egy olyan tökfejnek, aki arra sem képes, hogy végigjárja néha az utcát, ide-oda sétálgatva testedzésképpen. Akkor ő találta volna meg a pénzt, ami után annyira áhítozik. Márpedig én azt mondom, hogy aki nem megy utána, meg nem hajol le érte, annak nem is kell igazán a zseton. Az csak ilyen "kamu koldus", "városkép szépítő élő szobor" vagy "faltámasztó segédmunkás", de nem igazi gyűjtögető. Ilyen lusta embernek nem adok egy fillért sem. Felőlem aztán várhatja a sült galambot, mikor repül a szájába!
7. Nemrég (pár hete) bevásárolni voltam egy belvárosi élelmiszer áruházban. Már a pénztárnál álltam a sorban, amikor tőlem úgy 5 méterre egy nő, aki a vásárolt holmikat pakolta be a táskájába, majd a kijárat felé indult, leejtett egy 20 forintost a padlóra. Az érme hangos csörrenéssel esett le és tisztán látható volt a fehér kövön. Rajtam kívül még legalább 5-6 embernek kellett látnia és hallania, de sem a nő, sem más nem foglalkozott az érmével. Direkt figyeltem, sztoikus nyugalommal, mi történik, miközben kifizettem a vásárolt élelmiszert. Mire végeztem és úgy egy perccel később a kijárat felé menet odasétáltam, előttem már négyen elmentek a pénz mellett és ügyet sem vetettek rá. Pedig biztos látták, mert benne volt a látóterükben. Így nekem kellett megmentenem a szemétlapátra kerüléstől szegény húszast.

Az eddigiekből is látható, hogy érdemes nyitott szemmel járni az utcákon, mert szinte minden évben csurran-cseppen valami a szegény vándornak. Ajánlom mindenkinek ezt könnyű testedzéssel, hajolgatással járó foglalatosságot!

Készült: 2009.04.16.