Frank Mobile

DINÓLÁZ


– Kapitány a hídon! – mondta hangosan Raul Garrido fedélzeti mérnök, amint meglátott belépni az Orka irányítóközpontjába.

– Jó reggelt, emberek! – köszöntöttem a szolgálattevőket nyugodtan.

Ráérősen odasétáltam a műszerpultokkal telezsúfolt helyiség közepén terpeszkedő képernyőasztalhoz, ami előtt az éjszakai ügyeletes tiszt, Natalie Gundarson főhadnagy ácsorgott, a tengerfenék színes domborzati térképére bambulva.

– Helyzetjelentést! – kértem a másodtisztet, mire futólag rám nézett a fáradtságtól táskás szemeivel, majd gondterhelten magyarázni kezdett a jellegzetesen rekedtes hangján, ujjával a digitális térképre bökve.

– Jó reggelt, kapitány! Irány: százkilencven fok, mélység: négyszázötven láb, sebesség: húsz csomó. Tizenkét mérföldre, északra vagyunk a Bowman–szigettől. Passzív szonárral nem észlelhető semmi odakint. Teljes a csönd.

– Az meg hogy lehet? – hajoltam közelebb az asztalhoz, hogy szemügyre vegyem a pillanatnyi pozíciónkat. – Szonárkezelő?

– Még mindig semmi, uram! – válaszolta a jobb oldalon ülő Rachel Cheng alhadnagy, felriadva bóbiskolásából. Az előtte világító tapétaképernyőn egyetlen akusztikus jel sem virított. Ami csak két dolgot jelenthet. Vagy senki sincs odakint vagy a közelben tartózkodó hajók mind leállították a motorjaikat. Mindkét lehetőség fölöttébb valószínűtlen és ez bizony bőven elég ok az aggodalomra, amikor az Antarktisz felé hajózunk.

– Milyen az idő odafent? – kérdeztem rövid töprengés után.

– Három–négy láb magas hullámok jönnek északnyugat felől. Az éjjel végig esett az eső. Úgy fél órája állt el. – állította Gundarson a tengerfelszínt pásztázó érzékelők adatai alapján.

– Kormányos! Menjünk fel periszkóp mélységre! És csökkentsük a sebességet tíz csomóra! Innen átveszem, másodtiszt! Menjen pihenni!

– Köszönöm, uram! – Gundarson megkönnyebbülten távozott a hídról.

Amíg én a térképet nézegettem, sorra megérkeztek a váltószemélyzet tagjai és rutinosan átvették az éjszakai műszak helyét. Előző nap olyan útvonalat terveztem az Orkának, hogy fedélzeti idő szerint reggelre érjünk partközelbe. A felszínre emelkedést és a kikötőbe hajózást jobb szeretem magam irányítani, főleg az interpoláris utak során. Már egy hónapja voltunk a víz alatt és csaknem tizennégyezer mérföldet tettünk meg, átvágva a Csendes–óceánon. New Anchorageből indultunk szeptember 29–én, a Hawaii–szigeteken, Melanézián és Fidzsin át, majd Ausztrália és Új Zéland között hajózva dél felé. Végig a tengerfenék domborzatát követve navigáltunk, egyszer sem emelkedve föl periszkóp mélységbe, hogy körülnézzünk odafent. Főként az egyenlítői halálzóna elviselhetetlen forrósága miatt, ami gyorsan felhevíti a hajótestet, túlterhelve a hűtőrendszerünket. Meg azért, mert a felszín közeli vízrétegekben nagyon megnő az úszó törmeléknek ütközés veszélye, amik megrongálhatják a tengeralattjáró tornyát, periszkópját, kormánylapátját és a hajócsavarokat is.

Az első interpoláris utam során – az Atlanti–óceán középső vidékén – pont így jártam az Orkával: egy műanyag úszókkal rendelkező, vaskos kikötőkötél valahogy rácsavarodott az oldalkormány lapátokra, amik beszorultak az első iránymódosításnál. Meg kellett állnunk miatta százötven láb mélységben, ahol már kellemetlenül meleg a víz és ki kellett küldenem két könnyűbúvárt, hogy oldják meg a problémát. Kész csoda volt, hogy sikerült végrehajtaniuk a feladatot, olyan sok műanyagtörmelék lebegett az ötszáz láb hosszú hajótest körül, sűrű felhőként burkolva be minket. Miközben fent a felszínen javában tombolt egy trópusi hurrikán, dübörögtek a hullámok és vég nélkül zuhogott az eső, szóval igen kevés fény jutott le hozzánk. Azóta nagyon óvatos vagyok és igyekszem biztonságos mélységben áthajózni az északi és déli szélesség ötvenedik foka közti, fokozottan veszélyes térségen.

– A sebességet csökkentem tíz csomóra. Emelkedési szög: tíz fok. – mondta ezalatt Jimmy Ling, az újonc segédkormányosunk, akinek ez volt az első útja velünk.

A hajótest hosszirányban enyhén megdőlt hátra, ahogy elindultunk felfelé. Pár perccel később Ling kiegyenlített és miután rögzítette a kormányt, utolsóként ő is átadta helyét a váltásnak; Christian Schlumpf főkormányosnak.

– Jól van. Nézzünk körül. – mondtam a műszereket ellenőrző első tisztemnek. – Periszkópot, rádióantennát, radarantennát és műholdantennát fel...! A képet kérem a monitorra!

A híd elülső részén elhelyezett nagy tapétaképernyőn rövidesen megjelent a periszkópba épített teleobjektíves kamera széles látószögű képe. Odafent világos volt, jellegzetes szürkéskék tengerfelszín fogadott minket, ahogy lassan körbepásztázunk. Az ég felhős, az alacsonyan járó Nap nem látszott miatta észak felé. A déli szélesség hatvanötödik foka környékén jártunk, az úti célunk pedig; Bunger Harbor a sarkkörön fekszik. Október vége lévén az Antarktiszon javában tavaszodik. A part mentén elolvadnak az óceánt borító vékony jégtáblák és a felmelegedés miatt rendszeresen szakad az eső.

A Bowman–sziget még nem látszott a láthatáron, sem a kontinens partvonala, hiába nagyítottam rá a látképre. Arrafelé szürkés köd ülte meg a tengert. Teherhajóknak, úszó kutató platformoknak, kitermelő egységeknek semmi nyomuk. És a radar nem jelzett légi forgalmat az ötven mérföldes körzetünkben.

– Ez furcsa. Hol vannak a hajók és a repülőgépek? – tettem föl a szónoki kérdést a térképasztalhoz lépő Ken Prosernek.

– Nem tudom, kapitány. – dünnyögte az első tiszt, fölöttébb tanácstalanul ráncolva sebhelyes homlokát. – Talán áthelyezték máshová a kutatási zónát.

Tavaly, amikor legutóbb itt jártunk, a Knox–part mentén három mobil platformot is láttunk a közelben horgonyozni. Kőolajat és földgázt kerestek, módszeresen végigkutatva a kontinentális talapzatot. És egymást érték a part mentén közlekedő különféle felszíni járművek, a légtérben meg hemzsegtek a repülők, helikopterek. Egyszóval akkora volt a zaj a hidrofonokban, hogy a számítógépünk nem győzte azonosítani a körülöttünk mozgó objektumokat.

– Rádiós! Lépjen kapcsolatba Bunger Harbor irányításával! Jelezze, hogy jövünk és kikötési engedélyt kérünk!

– Igen, kapitány!

– Szonárkezelő! Még mindig semmi?

– Semmi, uram! Csak a szokásos törmelékzaj. – felelte Sandra Strebel hadnagy, valósággal rátapadva jókora fülhallgatójára.

– Mekkora a szennyezettség előttünk?

– Inkább alacsonynak mondanám. De egy pendítés után többet tudnék mondani.

– Amíg nem tudjuk, mi a helyzet odakint, nem akarom felhívni magunkra a figyelmet. – hárítottam el az aktív szonár bekapcsolására vonatkozó javaslatát megfontoltan.

Az alacsony szennyezettség szaknyelven azt jelenti, hogy viszonylag tiszta az óceán errefelé, így nem kell attól tartanunk, hogy beleütközünk valami nagyobb szemétdarabba, ami kárt tehet a hajóban. Ahogy az úszó törmelékek egymásnak és a partnak ütköznek, fokozatosan felaprózódnak, veszélytelen mikroműanyag szemcsékké darabolódva, majd lesüllyednek a fenékre, beágyazódva az iszapba. Noha már évtizedek óta senki sem szennyezi a tengert se északon, se délen, mégse csökken a tudósok által elvárt ütemben a benne úszó hulladék mennyisége. Nyilván azért, mert a megemelkedett tengerszint miatt rengeteg szemét mosódik ki folyamatosan a lakhatatlanná vált középső területek vízzel elárasztott városaiból és jut el mindenhová az áramlatok, viharok révén. A pesszimistábbak szerint évszázadokba is beletelhet, mire eltűnik a halott óceánokból az emberiség által belejuttatott irdatlan hulladéktömeg.

– Kormányos! Irány: száznyolcvanöt fok, sebesség: tizenkét csomó! – adtam ki a következő utasítást. – Navigátor! Műholdas helymeghatározást kérek! Remélem, jó helyen járunk!

– Ciki lenne megint eltévedni. – mondta halkan, cinkos félmosollyal Proser, egy korábbi rosszul sikerült manőveremre utalva.

De nem tévedtünk el. A pontosított adatok szerint ott voltunk, ahol lennünk kellett. Épp csak nem engedtek be minket a kikötőbe.

– Kapitány! Üzenet a Bunger Harbor irányítástól! Nem adnak kikötési engedélyt, uram! – jelentette a rádiós feszült hangon. – A kikötő és a város járványügyi karantén alatt van már két hete. Senki nem mehet be. Se ki.

– Nocsak! Nézzen utána a részleteknek, hadnagy! És hívja fel a Tripla C parancsnokságot! Kapcsolja őket a tárgyalóba! Vegye át, első, amíg utána nézek ennek!

Harminc napig voltunk a mélyben, ezalatt nem volt kommunikációs kapcsolatunk a külvilággal. Szóval alaposan le vagyunk maradva a fenti események mögött. Vajon mi történhetett Bungerben?

– Rendben. Tartsuk az irányt és a sebességet?

– Nem! Lassítsunk öt csomóra és maradjunk a kikötő előtt, látótávolságban! Úgy tűnik, nem kell rohannunk sehová!

Azzal hátrasiettem a híd mögötti tárgyalószobába, hogy négyszemközt beszéljek a főnökeimmel a kialakult helyzetről és új utasításokat kérjek tőlük. A hosszúkás helyiség elülső falára ragasztott tapétaképernyőn azonban csak a várakozást jelző sötétkék flotta szignál pittyegett közönyösen, ami azt jelentette, hogy senki sem fogadja a hívásunkat New Anchorageben. Talán a fülükön alszanak ezek? Leültem a kikapcsolt monitorasztalhoz, szemközt a videfon kamerával és türelmetlenül vártam.

A képernyő fölötti digitális faliórán közönyösen ragyogott a dátum: 2119 október 29. 8 óra 12 perc. A fedélzeten New Anchorage–i zónaidőt használunk, hogy ne jelentsen gondot a kapcsolattartás a központtal. Ezúttal azonban valamiért nem tudtuk elérni őket. A hívás várakoztatás rövidesen megszakadt, majd a rádiós újra próbálkozott. Én meg a további tétlenkedés helyett bekapcsoltam az asztal érintőfelületét és matatni kezdtem rajta. A műholdas kapcsolat miatt most már hozzáférünk a köztudathoz, így megnyitottam a böngészőt és rákerestem Bunger Harbor hivatalos honlapjára. Épp elkezdtem olvasni a karanténnal kapcsolatos közérdekű információkat, amikor egy kurta kopogást követően benézett hozzám Alexandra Morgan hadnagy.

– Elnézést, kapitány, de a központban nem veszik fel. – szabadkozott a szőke rádiós halkan. Ő a legszebb lány a személyzetben, akin mindig jól áll a sötétkék tengerész egyenruha és szinte vonzza magához a szemet a keblén ragyogó Tripla C ezüstös flotta emlémája.

– Semmi gond. Mindjárt felhívom Kalinowskit. Maga addig figyelje a környék rádióforgalmazását és azonnal jelentse, ha valami fontos történik.

– Értettem. Az utasok számára nyissam meg a hálózati hozzáférést?

– Igen. Egyelőre maradunk periszkóp mélységben. Használják ki a lehetőséget és beszéljenek az otthoniakkal. Vagy akivel akarnak.

A négy heti elszigeteltség nem csak a tengeralattjáró ötven fős személyzetét viselte meg, hanem a száz utasunkat és az őket kiszolgáló tíz fős kísérőszemélyzetet is. Az agyi nanogép implantátummal rendelkező emberek közismerten rosszul tűrik már a rövid idejű elszakadást is a köztudattól, amin még az Orka belső hálózatán elérhető ingyenes játékok, virtuális szimulációk, oktatóprogramok, zeneszámok és élményfilmek sem tudtak sokáig segíteni. Nem csoda, hogy az utasaink kétharmada enyhén depressziós lett a bezártságtól és már alig várta, hogy kimászhasson ebből az úszó fémkoporsóból.

A böngésző ablakát lecsuktam és megnyitottam a videfon alkalmazást, kikeresve a címlistából a Cet Cruisers Corporation ügyvezető igazgatójának otthoni címét. Mivel nekem – a személyzet többi tagjához hasonlóan – biztonsági okokból nincs agyi nanogépem, kénytelen vagyok a hagyományos eszközöket használni a kommunikációhoz. Ami lassú és nehézkes módszer, viszont így legalább fejben meghekkelhetetlenek vagyunk. A videfon kicsengett, majd néhány másodperc múlva felvették. Egy lakás látképe és egy szürke kosztümöt viselő, középkorú, barna hajú nő jelent meg az ablakban, amit gyorsan feldobtam a fali monitorra, miközben rámosolyogtam a góréra.

– James Pendleton kapitány? Üdvözlöm! Miben segíthetek?

– Jó reggelt, asszonyom! Bunger Harbor előtt vagyunk, ahová karantén miatt nem engednek be minket. Valamiért nincs kapcsolatom a parancsnoksággal, ezért hívom önt. Tájékoztatást kérek!

– Ja, maga még nem tudja! – kapott észbe Maria Kalinowski, akinek feldúlt arcán jól látszott a kialvatlanság és elgyötörtség. – A központunk romokban hever, úgyhogy átmenetileg nem működik a parancsnokság. Az elmúlt napokban egy négyes erősségű hurrikán söpört végig a fővároson és szinte minden épületet romba döntött. A új, garantáltan viharállóra épített vasbeton bunkerünk tetejét részben levitte a szél és két láb vastagon áll a csapadékvíz az irányítószobában, meg a szerverteremben. Valószínűleg egy csomó adatunk odaveszett. Nem tudom, mikorra fogják a mérnökök helyreállítani a rendszert. New Anchorage nagy részén áramszünet van. Engem is csak azért tud elérni, mert átmenetileg itthonról irányítom a céget és van saját háztartási atomreaktorom. Tegnap felraktam egy frissen nyomtatott műholdas antennát a tetőre, hogy beszélhessek a külképviseleteinkkel.

– Ez elég komoly vészhelyzetnek tűnik. – mondtam gondterhelten. – Mik az utasításai? Hová menjünk?

– Sajnálom, kapitány, de nem tudom. Keressen egy biztonságos kikötőt az Antarktiszon és tegye ki az utasait. Amint rendeződik a helyzet, értesíteni fogjuk, szóval maradjon vételen. Itt most elég nagy a felfordulás. Épp az előbb hallottam a kereskedelmi minisztertől, hogy a kormány úgy döntött, elege van az évek óta romló klimatikus viszonyokból. A tél folyamán átköltöztetik a teljes államapparátust Észak–Alaszkába, Mackenzie Harborba. Jövő évtől ott lesz az Északnyugati Államok Szövetségének új fővárosa.

– Hogy…? És mi lesz New Anchoragedzsel? – kérdeztem döbbenten.

Amikor elindultunk onnan, még látszólag minden rendben volt a dél–alaszkai trópusi paradicsomban. Igaz, hogy az idei nyár szokatlanul forró, viharos és esőzésekben, áradásokban gazdag volt, de Észak–Amerika legnépesebb települése virágzott és a környező földek bő termést ígértek a százezres lakosság számára.

– Valószínűleg teljesen kiürítik a várost. Nincs értelme megint újjáépíteni az egészet. Ha ilyen jövő vár a partvidékre, hogy minden évben elpusztítja egy–két hurrikán, okosabb odébb állni észak felé. Ma fogok beszélni a fuvarszervező csapatunk életben maradt tagjaival. Úgy néz ki, kapitány, hogy bizonytalan időre leállunk az interpoláris járatokkal. Vagy még a tél folyamán vagy legkésőbb tavasszal visszahívjuk az összes cirkálónkat délről és részt vállalunk a főváros átköltöztetéséből. Feltéve, hogy addig nem megyünk csődbe a növekvő kiadások miatt. Aztán a jövőben maradunk az Északi–tengeren, mert a Stratoliner űrhajói kezdenek kiszorítani minket a nagy távolságú szállítások piacáról.

A vállalatunk harmincöt éve indította el a rendszeres interpoláris atomtengeralattjáró járatokat az északi és déli sarkvidék között, a növekvő közlekedési igények miatt. Mivel az egyenlítői halálzónán keresztül felszíni hajókkal már a hatvanas évek óta rendkívül nehéz – pontosabban szinte képtelenség – eljutni északról délre, a nagy hatótávolságú repülőgépek és antigravitációs űrhajók pedig a múlt században még csak a tervezőasztalon léteztek, mi voltunk az egyetlenek, akik rakományokat és utasokat tudtak szállítani a frissen létrehozott antarktiszi telepekre. Majd később a déli kontinensen megtermelt élelmiszert és a kibányászott nyersanyagokat vittük fel Alaszkába, Kanadába, Gröndlandra és Izlandra. A Tripla C összesen hét nehéz teherszállító atomtengeralattjárót építtetett Clevelandben, jelentős állami támogatással, amik közül az Orka volt az utolsó szolgálatba állított egység. Én vagyok a hajó harmadik kapitánya és eddig tizennégy Földkerülő utat tettem meg a két sarkvidék között; oda–vissza. És most úgy néz ki, hogy a tizenötödik lesz az utolsó köröm.

A Grönlandi Egyesült Kolóniák által pénzelt Interpolar Stratoliner Enterprise ugyanis előbb a hiperszónikus teher és utasszállító repülőgépeivel, majd az alacsony orbitális pályán közlekedő űrhajóival fokozatosan kiszorított minket a saját piacunkról. Nekik alig fél napba telik eljuttatni a rakományt és az utasokat északról délre vagy vissza. Igaz, többe is kerülnek, de a fuvarozók egyre inkább hajlandók megfizetni az árát a gyorsaságnak. Így manapság már csak a szegények utaznak a régi idők lassú járművén, a nosztalgikus atomtengeralattjárón, a gazdasági kivándorlók és menekültek főleg, akiknek nem telik másra.

– Már olyan olcsók a Stratoliner űrhajójegyek, hogy csak veszteséggel tudnánk üzemeltetni a hajóinkat az antarktiszi járatokon. – tette hozzá Kalinowski elgyötört hangon. – Sajnálom, kapitány! Úgy tűnik, ennek az iparágnak végleg befellegzett. Most mennem kell, mert ezer dolgom van! Az irányítónk majd keresni fogja magukat! Addig is jó utat, Pendleton kapitány!

A nő megszakította a vonalat, mielőtt bármit kérdezhettem volna tőle a részletekről. Így rövid töprengés után kikerestem a címjegyzékből az unokaöcsém videfonszámát, aki New Anchorage szélén lakik és egy narancs ültetvényen dolgozik mezőgazdasági robot karbantartóként. Billy azonban nem volt elérhető. Még az üzenetrögzítője sem válaszolt, ami arra utalt, hogy a postaládáját kezelő szerver sem működik. Remélem, túlélte a hurrikánt és elboldogul egyedül a katasztrófa súlytotta fővárosban. Amióta egy tornádó miatt meghalt a testvérem, ő az egyetlen élő rokonom, akiről egyáltalán tudok valamit.

Ezt követően a figyelmemet inkább a Bunger Harbor–i karanténnal kapcsolatos hírekre összpontosítottam és gyorsan átfutottam a helyi hírportálon elérhető hivatalos jelentéseket, a városi újság riportjait, videóbeszámolóit és képsorozatait az ottani helyzetről.

A köznyelvben csak dinóláznak nevezett fertőző betegség öt éve bukkant fel az Antarktisz belső területein, a Heavenly tóvidék környékén, ami az édesvizi haltenyésztő telepeiről híres. Az olvadás után visszamaradt számtalan, kisebb–nagyobb tóban ugyanis remekül érzik magukat az amurok, busák, pontyok, lazacok és harcsák. Amennyire a járványügyi szakemberek ki tudták deríteni, egy szénbányászattal foglalkozó kisebb településen; Azurite Hillben jelentették az első eseteket. Valószínűleg egy szénrétegben rejtőzhetett a mikroba már legalább százmillió éve. Amit most a munkások akaratlanul is kiszabadítottak tetszhalott állapotából és a hirtelen jött melegben gyorsan terjedni kezdett, nem csak az emberek, de a behurcolt állatok; kutyák, macskák, rénszarvasok, baromfik és a vadonélő madarak között is.
Védőoltás vagy gyógyszer még nincs ellene, mert előszeretettel mutálódik, alkalmazkodva környezetéhez. Gyakorlatilag minden fejlettebb állatfajt megtámad, válogatás nélkül. Csak a halak, rovarok és puhatestűek immunisak rá. A megfékezését nehezíti, hogy három–négy heti lappangás után tör ki a betegen, influenzaszerű tüneteket produkálva, aki addig is erősen fertőz, majd napok alatt végez az áldozatával, meglehetősen gusztustalan módon. A halálozási rátája variánstól függően 87–91% körül van és több ezer telepest ölt már meg az elmúlt években, számos kolóniát elnéptelenítve a szárazföld belsejében. Ahonnan mostanra sikerült kijutnia a népesebb, part menti városokba is.

Az Antarktiszi Egyesült Kolóniák elnöke – az egészségügyi szervek és több tartományi kormányzó ismételt javaslatára – múlt héten rendkívüli állapotot rendelt el a pandémia okán, mire az összes érintett települést karantén alá helyezték. A part mentén futó országutat lezárták, a légi és űrhajó járatokat leállították, a vízen rekedt járműveket és mobil platformokat elirányították Tűzföldre, hogy az ottani, áttelelésre használt kikötőkben várják ki a járvány végét. Így most rajtunk kívül csak a Tripla C hat másik, Cet–osztályú atomtengeralattjárója tartózkodik az Antarktisz körüli vizeken, amik nagyjából velünk egy időben érkeztek meg a Csendes–óceánon, illetve az Atlanti–óceánon keresztül délre, a szokásos őszi féltekeváltás miatt.

Bunger Harborban már megtelt a kórház és a körzeti orvosi rendelők is tele vannak. Az újabb betegeket ezért a sportcsarnokba, illetve a Napisten Egyház főtéri szentélyébe szállítják, amíg az egészségügyi robotok fel nem építenek egy elkülönítő tábort a város szélén; Blind Valleyben. Ha a dinóláz az egész kontinensen elterjed, akár a lakosság kilencven százalékát is kiirthatja, mielőtt az orvosoknak sikerül kifejleszteniük ellene valami gyógyszert. Ez lényegében összeomlasztja az itteni bányászatot, ipart és mezőgazdaságot, vagyis komoly válság elé néz a terület majd egymilliós lakossága. Ha pedig valami úton a kór átjutna északra is, az egész földi emberiség nagy bajba kerül; gyakorlatilag a populáció összeomlás határára jutunk. Mivel jelenleg már csak alig hatmillióan élnek a bolygón, a további jelentős népességcsökkenés kritikus mértékben beszűkítené a fajunk genetikai sokszínűségét, ami a múlt századi nagy civilizációs összeomlás; tömeghalál és menekültáradat utóhatásaként alakult ki. A holdi, marsi, cereszi és ganümédészi kolóniák ugyanis még nem elég népesek ahhoz, hogy tartósan fenn tudjanak maradni a Földről érkező kivándorlók utánpótlása nélkül.

Eddig jutottam a rémisztő elemzések és pesszimista vélekedések olvasgatásában, amikor újra kopogtak a tárgyaló ajtaján. Benézett hozzám Fatima Bruckner szállásmester, az utasok és a személyzet ellátásáért felelős fiatal altiszt. Kintről a folyosóról izgatott beszélgetés moraja hallatszott. Csak ekkor jutott eszembe, hogy a köztudati kommunikációs kapcsolat megnyitásának köszönhetően mostanra már valószínűleg mindenki tudja az Orkán, mi folyik odakint és mekkora bajban leszünk, ha sehol sem tudunk partra szállni a déli féltekén.

– Kapitány! Az utasok kérdezik, hol fogunk kikötni? Tényleg lezárták Bunger Harbort?

– Igen. Mindjárt tájékoztatok mindenkit a helyzetről!

Sietve visszatértem a hídra és bekapcsoltam a belső hírközlőt. A tengeralattjáró helyiségeiben elhelyezett képernyők hangszóróként is működő üveglapjai továbbították rövid beszédemet a százhatvan tanácstalan embernek, akik mind tőlem várták a megnyugtató válaszokat – amikkel nem tudtam szolgálni egyelőre.

– Figyelem, mindenkinek a fedélzeten! Itt a kapitány beszél! Megérkeztünk az Antarktiszhoz. Bunger Harbort egy járvány miatt lezárták, ezért sajnos nem tudunk kikötni. Most keresünk egy másik kikötőt a közelben, ahol fogadni tudnak minket. Kérek mindenkit, hogy legyen türelemmel. Vége.

Kikapcsoltam a készüléket, majd végignéztem a híd személyzetén. Néhányan rám pillantottak, utasításokra várva. Sokkal nehezebb helyzeteket is megoldottunk már együtt az elmúlt években, ezért senkin sem láttam aggodalmat vagy bizonytalanságot. Atomtengeralattjárósnak lenni az egyik legbiztonságosabb szakma a Földön. Harmicöt év alatt az egész flottánk csupán négy embert vesztett út közben, őket is búvárbalesetek miatt.

– Rádiós! – fordultam végül Alex Morgan felé. – Hívjon fel minden elérhető kikötőt innen keletre és nyugatra! Kérdezze meg őket, ki tud fogadni minket?

– Igen, uram!

– És próbáljon kapcsolatba lépni a testvérhajóinkkal. Tudakolja meg, hol tartózkodnak és mit szándékoznak tenni a következő napokban! Elvileg már itt kell lenniük délen.

– Kapitány, az előbb fogtam egy adást a Fogascettől! – tájékoztatott a rádiós megkésve. – Vestfold előtt várakoznak.

– Jó...! Szállásmester! Mennyi élelmünk van még?

– Ha beosztjuk, úgy harminc napra elég. – felelte Bruckner, aki bölcsen követett engem a hídra és most ott ácsorgott a jobb oldali bejáratnál, hogy ne legyen útban.

– Ki kell raknunk az utasokat az első biztonságos kikötőben. A Tripla C központját megrongálta egy hurrikán, úgyhogy egy darabig nem kapunk tőlük utasításokat. Első tiszt! Milyen a tengervíz mérgezettsége?

– Nincs mérhető vörös alga virágzás a felszínen. És a húsevő baktériumok száma is meglehetősen alacsony. Még nem elég meleg hozzá a víz, hogy beinduljon a szaporodásuk. De fürödni azért nem mernék benne szkafander nélkül. – felelte Proser, az emberre veszélyes anyagokat elemző műszer pultjára mutatva.

– Szuper! Akkor az idén sem emelkedünk fel szellőztetni.

A szemem sarkából láttam, hogy többen futólag elvigyorodnak a megjegyzésemtől. Mivel a Cet–osztályú búvárhajókon a századforduló óta nem szokás kiszellőztetni a fedélzetet. A korszerű légcserélő rendszerünknek köszönhetően ugyanis sokkal tisztább a levegő a hajóban, mint odafent a felszínen.

A monitorasztalon ellenőriztem a helyzetünket. Hat mérföldre voltunk a kikötőtől. A periszkóp által mutatott panorámaképen a sziklás partvonal zöldesbarna csíkja látszott az óceán sötétkék sávja és az égbolt szürkésfehér felhőzete között. A kikötő bejárata környékén semmi sem mozdult a vízen. Három viharvert teherhajó állt a mólóknál kikötve. Az öböl bejáratát jelző világítótornyok egykedvűen villogtak ránk kétfelől. A középső mólón felállított zászlórúdon két sárga kódlobogót rángatott a feltámadó szél: Quebec–Lima. Ami azt jelenti: karanténnal lezárva. A város és a tőle nyugatra lévő kőolajfinomító közvilágítása zöldes derengésbe vonta a dombokon sorakozó üres utcákat, a masszív, viharálló épületeket. A világító mikroalgákkal teli, zöld üvegoszlopok egész évben működnek éjjel–nappal, s közben elnyelik a légköri szén–dioxidot, oxigént bocsátva ki helyette. Ma már minden településen ezekkel frissítik a meglehetősen fülledt, vízgőzben, metánban és szén–dioxidban gazdag szabad levegőt, próbálva megkönnyíteni a maszk nélküli légzést.
Amikor egy rövid időre rés támadt a felhőzeten, vakító fénysugár csapott le a tájra: a Bunger Harbor megvilágításáért és a környező mezőgazdasági farmok melegen tartásáért felelős orbitális naptükör több négyzetmérföldön beragyogta a környéket. Hónak, jégnek nyoma sem látszott sehol. Idén gyorsan lezajlott errefelé a tavaszi olvadás.

– Jól van. Kormányos! Kezdjünk jobbra körözni a kikötő előterében, amíg eldöntjük, merre tovább! – döntöttem el habozás nélkül. – Kéretem a tiszti kart a tárgyalóba!

Azzal visszatértem a helyiségbe, az első tiszttel és a szállásmesterrel a nyomomban. Mire a többiek is megérkeztek, a monitorasztalon előhívott térképen sikerült bejelölnünk a partvidéken sorakozó kikötők státuszát. Innen kelet felé, Caseytől Tottenporton, Pauldingon és Porpoise Harboron át egészen Dumontig és Leningradszkajáig minden kikötőt lezártak az elmúlt napokban, megelőzendő a járvány bejutását hozzájuk. A legközelebbi – még nyitott – kikötők Rennick és Erebustown, több ezer mérföldre fekszenek innen. Nyugat felé Mirnij, Gaussberg és Vestfold szintén karantén alatt vannak. Mawson viszont még fogad. Ahogy Amundsen, Mologyozsnaja és Lützow is.

Hamarosan sikerült kapcsolatba lépnünk a Fogascettel; Sophie Tabaillon kapitánynő időközben úgy döntött, elhajózik Mawsonba, ami alig ezerötven mérföldre van tőlünk. Ez Schlumpf főkormányos szerint két nap alatt elérhető. Mivel senkinek sem volt jobb ötlete, kiadtam az utasítást, hogy teljes sebességgel kövessük őket az ausztrál kolóniára.

Aztán Brucknerrel hátramentem a háromszintes lakótérbe, hogy a személyes jelenlétemmel megnyugtassam az utasainkat; nem megyünk messzire az eredeti úti célunktól. A fedélzeten villámgyorsan terjedő pletykáknak köszönhetően ugyanis néhányan már amiatt panaszkodtak a személyzetnek, hogy ők semmiképp sem akarnak visszamenni Alaszkába, ahol a menekültekre politikai, nemzetiségi vagy vallási üldöztetés vár számos tagállamban. Itt mindenki jó okkal hagyta maga mögött az északi féltekét. Az Antarktisz az új világot jelenti számukra, ahol senkit sem érdekel, kik ők, honnan jöttek és milyen formában imádkoznak az Istenhez, aki régen cserben hagyott bennünket. Csak az számít, hogy tudnak dolgozni és képesek–e beilleszkedni a még formálódó helyi közösségekbe? A déli kontinens az újrakezdés lehetőségét kínálja a bevándorlóknak, távol az északi civilizáció bűneitől, igazságtalanságaitól és nyomorától.

Meglehetősen színes társaság volt a mostani eresztés. A legtöbb utasunk bányász, építőmunkás, farmer vagy járművezető szokott lenni, de ezúttal akadtak köztük mindenféle szakmunkások, gépészek, mérnökök, robottechnikusok, haltenyésztő szakemberek, sőt orvosok, lelkészek, meteorológusok is. Néhányan hozták magukkal a családjukat. Fél tucat gyerek, meg egy állapotos asszonyka duzzadó pocakja bonyolította a fedélzeti hétköznapokat a speciális igényeivel.

Bár nem szokásom az utasokkal közeli barátságot kötni, az elmúlt harminc napban úgy alakult, hogy többször is jókat beszélgettem a szabadidőmben egy Zoltán Kárpáti nevű öregedő időjárás kutatóval. A jókedélyű, nyurga fickó európai volt, a svájci Alpokban működő utolsó túlélő kolóniáról származott, amit a századforduló után kellett kiüríteni, mert a fokozódó felmelegedés miatt lakhatatlanná vált. Ezután egy darabig a Skandináv városállamok területén dolgozott, majd a permanens idegengyűlölet és vallási üldöztetés elől átköltözött a Svalbardi Független Telepekre. Végül úgy alakult az élete, hogy Alaszkában kötött ki. Most pedig, a felesége és gyerekei sajnálatos halála miatt – amit egy tavalyi villámáradás okozott – úgy döntött, inkább az Antarktiszon fog letelepedni. Állást kapott a Caseyben működő meteorológiai kutatóintézetben, így elég érzékenyen érintette, hogy a tervezettnél sokkal többet kell majd utaznia a szárazföldön az új munkahelyére. Feltéve, hogy feloldják a karantént és újraindul a buszközlekedés végig a part mentén. Különben kereshet magának másik állást a nagy ismeretlenben.

Miután megnyugtattam az elülső társalgóban összezsúfolódott utasokat, Kárpáti és egy újonnan szerzett ismerőse, bizonyos Jana Svábová mellém szegődött és elbeszélgettünk a helyzetünkről. Az asszony háziorvos volt és értett kicsit a járványtanhoz. A sokoldalúan képzett, művelt hölgy arra készült, hogy egy távoli mezőgazdasági telepen dolgozzon a nyugdíjazásáig, ahol már nagyon várták az érkeztét. Amikor a dinóláz eredetére terelődött a szó, elmesélte nekünk, hogy a régmúltban; száz–kétszázmillió évvel ezelőtt az antarktiszi szárazföld egy mérsékelt égövben fekvő, részben trópusi terület volt, messze a sarkvidéktől és szorosan kapcsolódott Ausztráliához, Indiához, valamint Afrikához. Akkoriban mindenféle ősállatok lakták a vidéket, amik a kontinentális kőzetlemez feldarabolódása, majd délre vándorlása miatt fokozatosan kipusztultak az erősödő hidegben. Mostanra szén, kőolaj és földgáz képződött a maradványaikból a több mérföld vastag jégtakaró nyomása alatt, ami csak a múlt századi nagy felmelegedés okozta villámolvadás során került napvilágra.

Amióta az emberiség kollektív felelőtlensége által előidézett, katasztrofális mértékű klímaváltozás következményeként lakható lett a kontinens és nyaranta kellemes meleg van a sarkkör mentén, az ősidők szívós mikrobái is feléledtek, keresve helyüket a megváltozott világban. Tulajdonképpen kész csoda, hogy nem kellett eddig sokkal többféle járvánnyal megküzdenie az ide érkező telepeseknek, mint ahogy az a múlt században történt számos alkalommal Szibériában, Kamcsatkán, Alaszkában, Kanadában és Grönlandon. Azzal, hogy kitermeljük az Antarktiszon található szénhidrogén lelőhelyeket, most már minden mindegy alapon tovább szennyezve a környezetet az elégetésükkel, műanyagokká alakításukkal, lényegében elősegítjük ezen mikrobák szétterjedését. Amivel súlyosan veszélyeztetjük a sarkvidéken formálódó új, mesterséges ökoszisztémánkat és a saját fennmaradásunkat is.

Svábová mondta volna még tovább az okos észrevételeit, de udvariasan szabadkozva ott kellett hagynom őket, hogy a kapitányi teendőimmel is foglalkozzak egy kicsit. Utasításomra periszkóp mélységben haladtunk nyugat felé, hogy ne szakadjon meg a rádiókapcsolatunk a külvilággal. A látótávolságra lévő kontinens partvidéke meglehetősen elhagyatottnak tűnt nap közben. A zöld mohával borított dombok és csupasz hegycsúcsok egyhangúságát néhol fenyőerdők, homok és kőbányák, kisebb falvak, magányos tanyák, világítótornyok törték meg. A part mentén kanyargó műúton nem volt forgalom. A tengerbe ömlő folyók egyikén sem láttunk hajókat, a csónakkikötők viszont tele voltak kisebb bárkákkal. Egy helyütt szürkés füstoszlop gomolygott az égre egy meredek sziklafal takarásából, amit az óceán felől érkező langyos szél összekuszált. A jó idő ellenére emberek nem tartózkodtak a szabadban. Sőt, háziállatokat, vadállatokat sem láttunk sehol. Vajon hol lehetnek? A hiányukat fölöttébb nyugtalanítónak találtam.

Az elhagyatott tájat figyelve eszembe jutott, miket mesélt nekem Kárpáti az elmúlt hetekben a szakmájával kapcsolatban. Az ipari forradalom óta a Föld átlaghőmérséklete mintegy 7 Celsius fokkal emelkedett és a szakemberek többsége szerint még nincs vége a folyamatnak. Akár 10–11 fokos melegedéssel is számolhatunk az eddigi trend alapján, mire nagyjából stabilizálódik a klíma, úgy száz éven belül. Addigra az Antarktisz nagy része trópusi területté válik és a hat hónapos téli sötétségben sem fog körülötte befagyni a tenger. Aminek a szintemelkedése egy ideje megállt, a XX. századihoz képest mintegy kétszáztíz lábbal feljebb, miután a világ összes gleccsere és jégtakarója elolvadt, belecsorogva az óceánokba. A hóesés manapság oly ritka vendég a legmagasabb hegyek csúcsán, illetve mélyen bent a kontinens belsejében, mint a fehér holló. Fogalmam sincs, mi lehet az a holló, amit Kárpáti emlegetett, ezért utánanéztem a köztudatban. Egy rég kihalt, fekete tollú madárfaj volt Európában.

A délután folyamán sikerült megtudnunk, hol tartózkodnak a testvérhajóink és egyeztettük velük a terveinket. A Delfin Schirmacherben kötött ki, a Sziláscet New Shackletonban, az Ámbráscet Palmerport felé igyekszik, a Csőröscet Walgreen közelében jár, a Csukabálna pedig Erebustownba tart. Megbeszéltük, hogy egyik kikötőben sem időzünk sokáig, nehogy ott marasztaljanak minket a járvány miatt.

Kalinowskitól közben jött egy rövid üzenet mindenkinek, hogy ha utánpótlási gondjaink lennének, menjünk Déli–Georgiára, mert Grytvikenben bőségesebb készletek állnak rendelkezésünkre, mint a tűzföldi kikötőkben, ahol túl sok hajó zsúfolódott össze mostanra. Aztán térjünk vissza északra az Atlanti–óceánon keresztül és Izlandon vegyünk fel egy teherrakományt; tárgynyomtatókba való értékes nyersanyagokat, mielőtt áthajóznánk a vékony sarki jégréteg alatt Alaszkába. Ezzel végérvényesen eldőlt, hogy idén nem fogunk az Antarktiszon nyaralni. És valószínűleg sosem térünk vissza ide.

Az esti őrségváltás után nemsokkal a nyugtalan tekintetű Ken Proser benézett a kabinomba, hogy négyszemközt megtárgyaljon velem egy fontos, bizalmas kérdést.

– Mi lesz a gyümölcsös ládákkal? – kérdezte halkan az első tiszt, miután becsukta maga mögött az ajtót.

– Még nem tudom. – feleltem az igazságnak megfelelően.

A "gyümölcsös láda" egy kódszó, amit a tengeralattjárón szállított csempészárura használunk egymás közt. Évek óta csináljuk néhányan a személyzetből, kereset kiegészítésként, hogy fegyvereket és kábítószert csempészünk északról délre, visszafelé meg illegálisan bányászott drágaköveket és ritkafém tömböket szállítunk az alvilági kapcsolatainknak. Mawsonban nincs átvevőnk erre a rakományra, így valószínűleg egy másik kikötőben kell megszabadulnunk később a cucctól. Csak még nem tudom, hol.

– Ha ott fognak minket a kikötőben, negyven napig nem mehetünk sehová. Komoly veszteség lesz a cégnek a leállásunk.

– Én inkább amiatt aggódom, hogy mi lesz, ha az a nyavaja valahogy feljut a fedélzetre és csak út közben tör ki köztünk a járvány. – feleltem morózusan. – A húsevő baktériumok és a vörös alga mérgezés ellen legalább vannak gyógyszereink. Semmi kedvem holmi dinoszaurusz nátha miatt meghalni.

– A halál nem kedv kérdése. – bölcselkedett Proser, borostás állát simogatva. – Az csak úgy beszivárog a zsilipen keresztül és csúnyán meglepi az embert. Amúgy az egész bolygó kezd egyre pokolibb hely lenni mindenki számára. Azt mondtam már, hogy van egy rokonom a Marson? Pavonisz kaptárvárosban dolgozik a srác talajkutatóként. Az előbb kaptam tőle videó üzenetet. A sok üres fecsegés közt megemlítette, hogy hamarosan átköltözik a Titánra, ahol állandó kolóniát építenek egy szénhidrogén bánya mellett. Ott aztán jéghideg van! A metán tavakon lehet majd hajókázni. Azt mondja, szükségük lenne képzett tengerészekre, tengeralattjárósokra és búvárokra. Jól megfizetik őket a beruházó cégek. Arra gondoltam, hogy ha befuccsol ez a meló a Tripla C–nél, kivándorlok és a Titánon folytatom a karrierem. Az új űrhajók már nagyon gyorsak. Pár hét az út mindössze a Szaturnuszhoz.

– No! Ez érdekesen hangzik...! Azért szóljon, mielőtt lelép! – mosolyogtam rá szomorkásan.

– Még az is lehet, hogy magával tartok!

Készült: 2019.07.05. – 15.