Frank Mobile

LÉHŰTŐK


– Kapitány! Azonnal jöjjön a hídra! – reccsent fel Everston másodtiszt jellegzetesen mély hangja a fedélzeti hangosbeszélőben, minden előzmény nélkül.

Már épp azon voltam, hogy letolom az alsógatyámat és fölmászom az ágyra, a csábítóan nyújtózkodó Jocelin csodás, pőre testére vetve magam, így meglehetősen rosszkor ért a gépészmérnök hívása.

– Jaj, ne már...! – mordultam föl csalódottan, néhány másodpercig tétovázva. S azon töprengtem, vajon elég fontos az ügy vagy hagyjam figyelmen kívül a srác felszólítását?
Végül győzött a kötelességtudat, no meg a felismerés, miszerint Matthew Everstonnak nincs humorérzéke. Ennélfogva mindig rém komolyan veszi magát. Ő a legkötelességtudóbb léhűtő a fedélzeten. Sőt, talán az egész flottában. Ha ügyeletes tisztként a parancsnoki hídra rendelt, akkor annak nyomós oka van.

– Sajnálom, szivi, de mennem kell! – motyogtam elégedetlenül, gyorsan visszakapkodva magamra hófehér egyenruhámat. – Tartsd melegen az ágyikót...! Amint tudok, jövök!

– Ahogy akarja, kapitányom! – pillogott rám csábosan Jocelin Rossner fedélzetmester, s úgy ingatta formás, meztelen alsótestét ide–oda a fekhelyen, a hajótest imbolygásának ütemére, hogy az valami bikavadító. – De siess vissza...! Már alig bírok magammal...!

Én is alig bírtam magammal, ahogy nagy nehezen elszakítottam kéjsóvár pillantásom a szépen domborodó popójáról. A micsodám keményen állt a nadrágban, így kénytelen voltam gyorsan különféle, bonyolult matematikai feladványokat megoldani fejben, hogy eltereljem velük a figyelmem a nő napbarnított, izmos testéről és lelohadjon a lelkesedésem, amíg a hídra érek.

Elhagytam a kabinját és a kivilágított folyosón előresiettem a középső feljáróhoz. Remélem, nem az atomreaktorunkkal van megint valami gond. A hajótest mozgásán nem észleltem semmi változást. Egyenletes csigatempóban araszoltunk előre a hullámzó óceánon, a dinamikus helyzetstabilizátoroknak köszönhetően visszafogott himbálózással. A fedélzetet betöltő zajok a szokásosak voltak. Diszkrét neszek; halk nyikorgás, a burkolatnak csapódó hullámok moraja, szélsüvítés, a szivattyúk folyamatos zúgása, valamint a vízágyúk keltette monoton csobogás szűrődött be kintről.

Felrobogtam a lépcsőn a parancsnoki hídra, ahol Everston egyedül tartotta a frontot a kormányműnél ücsörögve. Épp az árbocrúd tetejére szerelt teleobjektíves kameránk képét állítgatta a félkörívű műszerfalat borító hosszú érintőképernyő jobb szélén, próbálva ráközelíteni egy távoli objektumra a horizonton.

– Mi az, Matty? – kérdeztem, nem túl barátságosan, amiért megzavarta a légyottomat.

– Vészjelzést fogtam, kapitány! Egy halászhajó van előttünk, úgy tizenkét mérföldre. A San Peravia. Azt mondják, süllyednek és segítséget kérnek. Mi vagyunk hozzájuk a legközelebb.

A bejelentése a maradék szexuális vágyamat is lelohasztotta. Ösztönösen kinéztem az ablakon, de persze semmit sem láttam a hajónkat övező hófehér vízfüggönytől. A sűrű permetfelhő susogva áradt a fedélzeten sorakozó vízágyúk sugárcsöveiből, beterítve körülöttünk a háborgó tengert több száz négyzetyardon. Ez mindent eltakar, ezért kell az árbockameránkra és a radarra, valamint a műholdas navigációs rendszerre hagyatkozva manővereznünk. Már amikor nem Jack, a robotpilótánk vagy a Nemzeti Hurrikán Figyelő Központ Savannahba áttelepített szerverfarmján működő Locsoló kötelék irányító mesint vezérli a Sparrowt.

Pillantásom gyorsan végigsiklott a kijelzőkön, ahogy próbáltam felmérni a helyzetet, s eldönteni, mit csináljunk. A térkép szerint épp a Turks– és Caicos–szigetek közelében jártunk, Cockburn Towntól keletre, a Silver–padi–átjáróban. Az irányunk északnyugat, a sebességünk a szokásos három csomó. A mostani manőver során úgy alakult, hogy mi kerültünk a fésű alakzat bal szélére. Tőlünk jobbra, kétszázhúsz yardra az Elizabeth Swann araszolt a saját vízfüggönye mögött, azon túl a helyzetjelzője szerint a Will Turner, majd a Hector Barbossa haladt a csatárláncban. És még vagy százötven hajó, azonos térközökkel egész a láthatárig, kint a tajtékzó Atlanti–óceánon. Előttünk a Bahama–szigetek láncolata, mögöttünk a kitartóan közeledő 5–ös kategóriájú hurrikán, aminek még neve sincsen és amit nekünk kéne lecsillapítanunk.

Nagyjából orr irányban a radar egy kisebb hajót jelzett, majdnem pontosan az útvonalunkon. Tizenkét mérföldre voltunk tőle, más nem látszott a műszer hatótávolságán belül. A Locsoló flottát általában messze elkerülik a felszíni járművek, hogy ne akadályozzák a munkánk. Arról nem beszélve, hogy ahol mi megjelenünk, ott garantáltan vihar várható.

– Mit keresnek ezek itt? Nem hallották a figyelmeztetést, hogy jövünk? – dörmögtem, a távcsöves kamera közvetítette élőképet mustrálva. Egy húsz–huszonöt yard hosszúságú, rozzant bárka dülöngélt a vízen, enyhén megdőlve, süllyedő orr résszel. A halászhajó fedélzetén emberek csoportosultak, néhányukon piros mentőmellényt láttam a délutáni felhős félhomályban. Valaki fellőtt egy vörös jelzőrakétát, segítséget kérve.

– Nem tudom. Szóljak a parancsnoki hajónak? – tudakolta Everston, kezét a szarvkormányon nyugtatva. Láthatóan alig várta már, hogy átvegye az irányítást a robotpilótától és odaszáguldjon segíteni a bajba jutottaknak.

– Majd én. – feleltem, a számhoz emelve a rádiókészülék mikrofonját. – Itt a Jack Sparrow. Hívom az Iron Mant. Vétel.

A Locsoló flotta zászlóshajója tőlünk úgy tíz mérföldre északkeletre haladt az alakzat közepén. Vészhelyzet esetén a fedélzetén tartózkodó Kevin Halloran admirálistól kell engedélyt kérnem a csatárláncból való kilépéshez. Beletelt vagy öt percbe, amíg a rádióhoz hívták a Tony Stark becenévre hallgató parancsnokot, elmagyaráztam neki a történteket, ő felmérte a körülményeket, értesítette a szárazföldi központot és úgy döntött, elenged minket a fésű pereméről. Más hajó ugyanis nincs a közelben, ami segíthetne – ezt közben én is megállapítottam, a folyamatosan frissülő műholdas képeket nézegetve. A legközelebbi mentőhelikopter bázis meg túl messze van innen Hispaniolán.

– Jól van. Szívótömlőket felhúzni, vízágyúkat leállítani! Aztán teljes sebességgel irány a San Peravia! – adtam ki a parancsot Everstonnak, majd bekapcsoltam a fedélzeti hangosbeszélőt. – Figyelem a teljes személyzetnek! Egy halászhajó bajba került a közelünkben! Mentési műveletre felkészülni! Az első tiszt jöjjön a hídra!

Körülöttünk gyorsan elapadt a vízfüggöny és feltárult a háborgó tenger sötétkékje, tele szél tépte, piszkosfehér habtaréjokkal. A tatfedélzetre telepített csörlők csikorogva beindultak, idáig hallatszott az éktelen ricsajuk, ahogy húzni kezdték fel a nagy forgódobokra az elernyedő szívótömlőket. Nyolc vaskos cső lóg le a hajóról munka közben, amiken át ötszázötven yardos mélységből szivattyúzzuk fel naphosszat a hideg tengervizet, a termoklin réteg alól. Ezt szétlocsolva a meleg felszíni vízrétegen, próbáljuk néhány fokkal lehűteni az óceánt a hurrikán haladási útvonalában, sok száz négyzetmérföldön, hogy csökkentsük a párolgást és a vihar energiáját. Így mire eléri a lakott területeket, mérhetően gyengül a szélerősség és egyszerű trópusi viharrá szelídül a most még tomboló fenevad.

Felkaptam az asztalon heverő távcsövet és vetettem egy hosszú pillantást a halászhajóra. Időközben elmozdultak valamelyest, próbálva szélirányba fordítani a tatjukat. Így a hullámok a felemelkedő hajófart érik és később süllyednek el. Sietnünk kell, ha még a fedélzetről akarjuk átvenni őket. Mentőcsónakot nem láttam a bárka mellett, se a fedélzetükön. Lehet, hogy nincs nekik? És miért van ennyi ember egy ilyen kis halászhajón?
Megérkezett Mia Malinovska első tiszt és szó nélkül átvette Everstontól a kormányzást.

– Hátramegyek, kapitány! Ellenőrzöm a tömlőket! – mondta kötelességtudóan a gépészünk, fejébe húzva ellenzős sapkáját a kinti szél miatt.

– Jó. Készítsétek elő a kötéllétrákat, a bal oldali feljáróhidat és a jobb oldali mentőcsónakot, hátha szükség lesz rá. – feleltem, majd nekiláttam a navigációs érintőképernyőn időt és távolságot számolni.

A Jack Sparrow nem tartozik a gyors járatú hajók közé. Felhúzott tömlőkkel jó, ha húsz csomóval tudunk haladni ideális körülmények között. Mivel a hurrikán a hátunkban lohol és erős északi szél fúj, el fog sodorni minket a Locsoló köteléktől, az átjáró keleti oldalán húzódó korallzátonyok felé. Nem lenne szerencsés rájuk szaladni.

Még mindig nem értettem, mit keres itt egy halászhajó? Pláne ilyenkor? Talán kirándulókat fuvaroznak a közeli szigetekről és út közben bajba kerültek? Noha a Turks– és Caicos–szigetek lakosságát két éve evakuálták az emelkedő tengerszint okozta áradások és a viharkárok miatt, továbbá folyamatban van a teljes Bahama–szigetcsoport kiürítése, még mindig szép számmal akadnak olyan őrült turisták, akik ide járnak horgászni, strandolni és búvárkodni. Ezeket semmilyen klímakatasztrófa, globális válság és hatósági figyelmeztetés nem tudja elriasztani a hobbijuktól.

– Egy fokozattal lejjebb veszem a reaktor teljesítményét. – közölte Malinovska, a konzolon babrálva csontos ujjaival. – Végre történik valami izgalmas. Már kezdtem becsavarodni az unalomtól.

– Hagyj elég energiát a hajtóműveknek. Mattyék még nem javították meg a 4–es akkumulátort. Így túlfogyasztás esetén hamarabb lemerülünk. – figyelmeztettem a hirtelenszőke nőt, azon tűnődve, mihez fogunk kezdeni a hajótöröttekkel? – A visszaúton széllel szembe fogunk haladni.

– Hol akarod kitenni őket?

– Még nem tudom. Hispaniola van a legközelebb. Nem akarok sokáig elmaradni.

A tatfedélzeti kamera képén láttam, hogy a szívótömlők nehezékkel ellátott vége felér a fedélzetre. A csövek némi tengeri hínárt és műanyagháló foszlányt is magukkal hoztak a mélyből, amit csak a szezon végén fogunk letakarítani róluk. A csörlőmotorok leálltak, Everston, Callahan és Petersen a széllel küzdve nekiláttak rögzíteni a tömlőket. Felbukkant az én imádott, szexi fedélzetmesterem is, immáron egyenruhában, piros mentőmellényt húzva, kezében egy feltekert kötéllétrával. Rossner szakács és hajóorvos egy személyben, így az ő dolga lesz gondoskodni a kimentettekről. Amíg meg nem szabadultunk a potyautasoktól, nem lesz időnk összebújni és folytatni a hancúrozást, sajnos.

– Oké! Indulhatunk! Teljes gázzal! – parancsoltam a kormányosnak, mire ő átvette a robotpilótától az irányítást és előretolta a sebességszabályzó karokat.

A Sparrow lomhán meglódult, ahogy a két hajócsavar felpörgött és hamarosan elértük a maximális sebességünket az ütemesen csapkodó hullámok közt. A jobb oldalunkon elmaradt mögöttünk az Elizabeth Swannt övező kiterjedt vízfüggöny. Amikor visszanéztem a csatárláncban haladó egységekre, csak a horizontig nyúló permetfalat láttam, a karcsú hajótestek szinte teljesen eltűntek mögöttük. Ez a világ legnagyobb hurrikánfékező flottája. Nagyobb, mint a Fülöp–szigetek és Japán partjainál járőröző kínai flotta vagy Indiai–óceánra tervezett kötelék, ami még javában épül több hajógyárban.

Mi védjük meg a Karib–tenger és a Mexikói–öböl térségét, valamint az Atlanti–óceán északnyugati részét Barbadostól a Bermuda–szigetekig. Mindig az érkező hurrikán előtt haladunk, a várható útvonalán, hogy a víz hűtésével lecsökkentsük az erejét és számtalan életet megmentsünk az érintett térségekben. Akkor álltunk munkába, mikor az amerikai szakértői kormány elrendelte Florida kiürítését, a félszigetet rendszeresen végigpusztító viharok és a gyorsulva emelkedő tengerszint miatt. Évente legalább 5–6 hurrikánt szoktunk meggyengíteni, föl–alá cirkálva a szigetek közt. Ahhoz, hogy a tevékenységünk eredményes legyen, minimum ötszáz yardos mélységre van szükségünk, mert a sekély part menti vizek egész a fenékig átmelegszenek a nyár folyamán, így ott nem lehet hatékonyan hűteni a felszínt. Ez persze erősen lekorlátozza a tevékenységünket. Az Antillák mentén végighaladó viharokkal szemben például tehetetlenek vagyunk. Amit általában nem akarnak megérteni az ott élő emberek, a beavatkozásunkat hiányolva.

Mivel a hajó egyre jobban bukdácsolni kezdett a kedvezőtlen szögből, jobb felől érkező hullámok miatt, kénytelen voltam megkapaszkodni az irányítópult szélében, nehogy elessek. Odakint a személyzet a korlátokba és a különféle felszerelésekbe csimpaszkodva próbált talpon maradni és felkészülni a mentésre.

– Ha odaérünk, én is kimegyek segíteni. – mondtam a kormányosnak. – Egyedül kell tartanod itt a frontot. Menni fog?

– Persze, kapitány! – biccentett abszolút nyugodtan Malinovska, futó pillantást vetve rám. Mintha azt hinné, kételkedem a szakértelmében.

– Ügyelj rá, hogy ne koccanjunk össze azzal a teknővel.

– A hullámok miatt fordított állásban közelítem meg őket, hogy az orrunk legyen a tatjuk felé. Feltéve, hogy addig nem süllyednek el.

– Ilyenkor bánom, hogy nem vagyunk többen a fedélzeten. – mormoltam halkan, a háborgó tengert szemlélve.

Amikor a Hurrikánirtók Közhasznú Társaság megalakult és tervezni kezdték a Locsoló osztályt, az volt a cél, hogy a hajók minél tovább maradhassanak kint a vízen egy feltöltéssel. Hónapokon át, amíg tart a hurrikán szezon, hogy ne kelljen folyton a kikötőkbe rohangálnunk utánpótlásért. Így mindössze hatan szolgálunk a hatvan yardos korvetten, szünet és váltás nélkül csinálva végig egy bevetést. Ami után több hónapos szabadság következik és felkészülés a következő évadra. Az összes rendszerünk automatizált és mesterséges intelligencia segíti a működésünket. Ennek köszönhetően meglepően kevés dolgunk van egész nap, vagyis ráérünk olvasással, filmnézéssel, számítógépes játékokkal, kártyacsatákkal és erotikus kapcsolatokkal tölteni a rengeteg szabadidőnket. Nem véletlenül hívjuk a csapatunkat kissé gúnyosan, de találóan léhűtőknek.

Az egész projekt egy Frank Mobile nevű, magyar származású sci–fi író agyszüleményének köszönheti létét, aki évtizedekkel ezelőtt írt egy vidám kis novellát, Hurrikánirtók címmel. A Disney Birodalom megvásárolta a sztori jogait, monstre katasztrófafilmet csinált belőle, majd a hatalmas siker és a kedvező tudományos kritikák után a vállalat igazgató tanácsa úgy döntött, a világ megmentése érdekében hajlandók a bevételük egy picinyke részét a Locsoló flotta megvalósítására költeni. A rossz nyelvek szerint csak azért, mert zavarta őket, hogy a floridai vidámparkjukat folyton lerombolják a félszigeten átsöprő viharok, csökkentve a cég csillagászati összegekre rúgó bevételeit.

Százötven atommeghajtású korvettet építettek a célra, amik nevüket a Disney leghíresebb filmes karakterei után kapták. Én eredetileg a Millennium Falconon szolgáltam kormányosként, majd miután összevesztem a hajó egyik forróvérű matrózlányával (aki épp olyan szexi és kiállhatatlan volt, mint Leia hercegnő), a botrányt elkerülendő, diszkréten kértem áthelyezésemet egy másik egységre. Így sózták rám a Jack Sparrow kapitányi posztját. Malinovska a Black Widowról került ide, Rossner a James Norringtonon szolgált korábban, Callahan pedig az Executoron léhűtősködött eredetileg. Everston és Petersen a haditengerészettől igazoltak át, a Trump repülőgép–hordozóról, szóval mind elég tapasztaltak vagyunk a feladathoz. Sima ügy lesz kimenteni azokat a balfácán turistákat a lélekvesztőjükről.

Csaknem negyven percbe került, mire elértük a San Peraviát. A halászhajónak azonban, sajnos nem volt türelme olyan sokáig a felszínen maradni. Bő két mérföldre lehettünk tőle, amikor a jobb oldalára borult és lassan elsüllyedt. Az utasok a vízbe ugráltak. Felbukkant egy sárga gumicsónak, ami hamar megtelt emberekkel. A többiek körülötte úszkáltak, a peremébe kapaszkodva, s majd elsüllyesztették a súlyukkal. Malinovska a hullámokkal dacolva ügyesen melléjük manőverezett, én pedig mentőmellényt öltve csatlakoztam a társaimhoz a tatfedélzeten, hogy kipecázzuk a hajótörötteket a vízből.

Meleg volt a szabadban, a vadul süvítő szélvihar ellenére, ami páracseppeket vágott az arcomba. A hurrikán peremén voltunk, holnapra itt tiszta erőből tombolni fog a természet. Az előzetes modellszámítások szerint a felszín hűtésével jó, ha 4–es fokozatra mérsékelhetjük a Bahamákon átsöprő vihar erejét. Mire a keleti parthoz ér, ideális esetben már csak 3–as erősségű lesz.

Köteleket dobáltunk a vízbe, a bajba jutottak felé, akik elkapták. Egyesült erővel húzni kezdték a csónakot a Sparrowhoz. Sorra segítettük fel a kötéllétrán és a feljárón az átázott, elcsigázott embereket. Mindannyian fekete vagy barna bőrűek voltak, franciául és spanyolul beszéltek. Ezek szerint Hispanioláról jöttek. Menekültek, nem turisták – ezt hamar felismertem az öltözékükből és a menteni próbált motyójukból. Illegális tengeri bevándorlókat fogtunk, akik az USA–ba akartak menni, de az óceán kifogott rajtuk. A tengerészek – négy torzonborz fickó – tipikus halászból lett embercsempész volt, akik rosszkedvűen szemlélték a korvettünket és nem siettek a fedélzetére lépni. Nyilván sejtették, hogy visszavisszük őket Hispaniolára és átadjuk a kikötői hatóságnak. Vagyis fuccs az üzletüknek.

Rossner és Callahan lekísérte a fedélközbe a kimentett embereket. Javarészt férfiak voltak, de négy fiatalabb nő is akadt köztük. Összeszámoltam őket; huszonötig jutottam. Petersen segített a csónakdaruval kiemelni a halászok gumicsónakját, amihez a gesztusaik alapján nagyon ragaszkodtak. Csak az egyikük beszélt angolul, egy tetovált alkarú, borostás pasas. Kérdeztem tőle, vannak–e áldozatok, sebesültek? Mindenki kijutott a süllyedő hajóról? Azt kiabálta, minden rendben, volt idejük elhagyni a halászhajót. Majd utolsóként mászott fel a tatra.

– Maguk a hurrikánirtók, igaz...? Luis Moreno kapitány vagyok a San Peraviáról. – mondta a férfi, miközben kezet ráztunk.

– Denis Crovetti. A Jack Sparrow kapitánya. Nagy mázlijuk van, hogy épp erre jártunk. – biccentettem, őszintén örülve, amiért senki sem veszett oda a hajótörésben.

– A zátonyok közt áthaladva léket kapott az orrán. Aztán leállt a motor és nem tudtuk tovább szivattyúzni a vizet. Kár érte. Jó hajó volt. – magyarázta a kapitány, erősen törve az angolt.

Valahogy rossz érzésem támadt a fickóval kapcsolatban. A szeme sem állt jól. És nem úgy nézett ki, mint aki különösebben bánja, hogy elvesztette a halászbárkáját. Szóltam Petersennek, hogy rögzítse a gumicsónakot a fedélzethez, majd húzza fel a feljárót. Mi pedig elindultunk előre, a hídra, hogy szélvédett helyen folytassuk a beszélgetést.

– Honnan indultak? – érdeklődtem menet közben, mikor beléptünk a főfolyosóra.

– Puerto Platából.

– Jó. Az közel van. Oda visszük vissza magukat. – feleltem elégedetten.

– Nem akarunk visszamenni Hispaniolára! – jelentette ki Moreno, élénken tiltakozva a döntésem ellen. – Amerikába indultunk! Új életet akarunk kezdeni fent, északon. Ahol nincs annyi hurrikán. Az utasaink Grönlandra igyekeznek. Hallották, hogy ingyen földosztás van a felolvadt területeken. Telepesek akarnak lenni.

– Útlevél, vízum, orvosi papírok és letelepedési engedély nélkül nem mehetnek oda. Grönland már az USA–hoz tartozik. – közöltem vele hivatalos hangon.

Amióta az amerikai hadsereg megszállta Grönlandot és rövid csatározás után kiverték onnan a dán védelmi erőket, mindenki úgy tekint a szigetre, mint az Egyesült Államok 51. tagállamára. Folyamatosan áramlanak oda a telepesek, vállalkozók, bányászok és földművesek, meg persze a klíma menekültek, főleg a déli, lakhatatlanná váló államokból, mint Florida és Louisiana. Nem csoda, hogy már Közép és Dél–Amerikából is megindult a kivándorlók áradata a legújabb ígéret földjére.

– Azt akarjuk, hogy vigyenek minket a keleti partra! Savannahba vagy Charlestonba! – mondta ingerülten a halászhajó kapitánya.

Beléptünk a hídra. Malinovska már elindította a hajót, tág körben fordulni kezdett velünk, hogy dél felé induljunk. Meg se várta a parancsomat, anélkül is tudta, hová kell szállítanunk a hajótörötteket.

Moreno úgy nézelődött a hídon, a korszerű irányítópultot, a világító kijelzőket vizslatva, mint egy vadember. Nagyon nem tetszett neki, hogy vissza akarjuk fuvarozni őket a szigetükre. Meg tudtam érteni az elkeseredését, de engem kötnek a szabályok. A Sparrow nem egy migránstaxi, ami oda szállítja a potyautasait, ahová szeretnék. Remélhetőleg nincs köztük egyetlen fertőző beteg sem, mert akkor megtörténhet, hogy sem a Haiti, sem a Dominikai hatóságok nem engedik őket partra szállni és hetekig rostokolhatunk velük a karanténzónában.

– A legközelebbi biztonságos kikötőbe visszük magukat. – vetettem ellene határozottan, megkapaszkodva a műszerpult szélében. – Sietnünk kell, hogy mielőbb visszatérjünk a flottához és folytassuk a munkánkat. Egy nagy hurrikán közeledik a Bahamák felé. Azt kell megfékeznünk.

– Azt mondtam, nem! – emelte föl a hangját Moreno, immáron fenyegetően.

Rosszallóan ránéztem a kiabálása miatt. A tengeren a kapitány szava szent, nincs joga ellenkezni velem. Mégis megtette. Sőt, egy pisztolyt húzott elő a piros mentőmellénye alól! Kibiztosította és rám szegezte, majd inkább tüntetően a kormányos hátába nyomta.

– Hé! Megőrült? Ez kalózkodás! – emeltem föl gyorsan mindkét kezem, hogy lássa, fegyvertelen vagyok.

– Átveszem az irányítást! Álljon fel!

Moreno nem törődött az ellenkezésemmel. Kiparancsolta Malinovskát az üléséből és a kijárathoz terelt minket, ahol felbukkant két társa. Náluk is stukker volt. Úgy tűnik, előre megbeszélték, hogy elfoglalják a hajót. A trópusi hőség ellenére elhűlt bennem a vér. Ezt megszívtuk! Gondolhattam volna, hogy csúnya vége lesz ennek a mentőakciónak!

– Zárjátok be őket az egyik kabinba a többivel együtt! Dibello őrizze a túszokat! Garcia, te maradj velem! Escamilla ügyeljen az utasainkra! – rendelkezett Moreno határozottan.

– Ez könnyen ment, kapitány! Csak hatan vannak! – felelte elégedetten a Dibello nevű.
A tökéletes angol kiejtéséből rögtön kitaláltam, hogy az előbb a taton csak megjátszotta, hogy nem érti a beszédemet.

– Jól gondolja meg, mit művel, Moreno! – figyelmeztettem a fickót komor hangon. – Ezért hosszú időre rács mögé kerülhet, az embereivel együtt!

– Emiatt ne aggódjon! Tudom, mit csinálok! – fölényeskedett a pasas, máris a kormányműhöz ülve. Tanulmányozni kezdte a műszereket, összevont szemöldökkel, mint aki először lát ilyet.

– Vezetett már atommeghajtású tengerjárót, kapitány? – érdeklődtem hangosan, mielőtt kilökdöstek volna engem és a megrémült Malinovskát a folyosóra. – Ha valamit elront, leolvadhat a reaktorunk és mind megsülünk a radioaktív sugárzástól!

A figyelmeztetésemet hallva némileg megszeppentek az emberei, de Moreno megőrizte magabiztosságát.

– Nyugi! Láttam már ilyen hajót! Egy számítógépes szimulátorban...! De majd szólok, ha valamivel nem boldogulnék!

Egy csöppet sem nyugodtunk meg a bejelentésétől. Viszont nem voltunk abban a helyzetben, hogy tiltakozzunk a döntése ellen. Dibello végignoszogatott minket a folyosón, majd a középső lépcsőn le az alsó szintre. Valami okból Rossner kabinját választotta cellának, így hamarosan azon kaptam magam, hogy a társaimmal együtt abban a helyiségben szorongunk, ahol alig egy órája még intenzív szexcsatára készültem Jocelinnel. Az ajtót ránk zárták, így leeresztettük a kezünket. Mindenki rám nézett, tőlem várva utasításra.

– Jól vagytok?

Végignéztem a csapatomon. Sorra bólintottak, majd Petersen a zsebébe nyúlt és elővett egy svájci bicskát. Kinyitotta a legnagyobb pengéjét és ujjbegyét végighúzva rajta, elszánt képpel ellenőrizte az élességét. Rossner meg turkálni kezdett a szekrényében, a ruhái és használati tárgyai közt.

– Elfelejtettek megmotozni a nagy sietségben. Másnak is van fegyvere?

Nem volt. Eszünkbe sem jutott, hogy megtámadhatnak minket, így nem készültünk föl az ellenállásra. Viszont a fedélzetmester előhúzott egy érintőképernyős, vízálló mobiltelefont az egyik táskájából.

– Tessék, kapitány! Hívja föl a flottát! Tudniuk kell, mi történt velünk!

– Köszönöm. Üljenek le!

A névjegyek közt gyorsan megtaláltam a Nemzeti Hurrikán Figyelő Központ ügyeletes eseménykövető állomásának számát. Csakhogy a hívásom nem ment ki a Sparrow erősítőjén keresztül. Valaki lekapcsolta a rádiónkat. Anélkül viszont nem lehet telefonálni az óceán közepéről. Már majdnem föladtam a reményt, mikor eszembe villant, hogy a Locsoló flotta relatíve közel van hozzánk. Talán a mobil saját antennájával is el tudom érni valamelyik hajót. A kajütablakon kinézve megpillantottam a horizonton fehérlő vízpermet sorfalat, szóval pont jó szögben állunk a kötelékhez képest. Gyorsan átállítottam a készüléket közvetlen kapcsolat létesítésére. Rossner névjegyzékében több kolléga számát megtaláltam, akiket ismer. Találomra felhívtam az elsőt, hátha hatósugáron belül van a mobilja. És kicsöngött! De sajnos senki sem vette föl, még az üzenetrögzítő sem, hiába vártunk feszülten. Ezért megpróbálkoztam a következő névvel. Majd a következővel.

A harmadiknál Daniel Hardison fedélzetmester fogadta hívásomat a Spider–Manről.

– Tessék!

– Na végre! – sóhajtottam föl boldogan. – Denis Crovetti kapitány vagyok a Jack Sparrowról! Kalózok foglalták el a hajónkat! Mindannyian túszok vagyunk! Huszonöt hajótöröttet vettünk a fedélzetünkre a San Peravia halászhajóról, ami elsüllyedt! Tájékoztassa Halloran admirálist a helyzetünkről!

– Ez valami vicc? – kérdezte döbbenten, s némileg elbizonytalanodva Hardison.

– Bár az lenne! Az illegális kivándorlók Puerto Platából indultak és a keleti partra akarnak jutni. A vezetőjük neve...

Kivágódott az ajtó. Dibello rontott be rajta, fölöttébb dühös képpel. A nagy izgalom közepette megfeledkeztem róla, hogy az őr ott áll az ajtó túloldalán és nem beszéltem elég halkan. Mivel a sugárcsöveket kikapcsoltuk, a megszokott sustorgás ezúttal nem hallatszott a fedélzeten, hogy elnyomja izgatott szövegelésemet. A hajtóművek és egyéb rendszerek meg túl csöndesen működnek, hála a csúcstechnikának. A fatális hibám rögtön el is nyerte büntetését, mert a fickó félrelökte az útjába álló társaimat és keményen fejbe vágott a stukkere markolatával, majd kitépte kezemből a mobiltelefont.

– Kuss legyen! Tilos telefonálni!

Megszédültem a váratlan támadástól és nagyot nyögve a padlóra rogytam. Ez fájt! Rossner odahajolt hozzám, segíteni próbálva, de ügyetlenségében valahogy a jobb kezemre lépett, amitől újra felhörrentem. Petersen és Callahan közben ráugrottak a gazfickóra, hogy legyűrjék és elvegyék a fegyverét. Everston is beszállt a dulakodásba, mire rögtön kapott egy akkorát könyökkel a gyomrába, hogy összegörnyedt és a fekhelyre rogyott. Malinovska kiugrott a folyosóra, szerintem menekülni próbált vagy talán csak ellenőrizni akarta, van–e még valaki a közelben? Aztán már hátrált is vissza, védekezőn maga elé tartva kezét. Sajnos, mielőtt sikerrel járhattunk volna, a bejáratban felbukkant az őr társa és ránk szegezve pisztolyát, élesen felkiáltott, véget vetve a szűk helyen zajló verekedésnek.

– Állj! Vagy golyót kaptok a fejetekbe!

Mivel senki sem akart meghalni, feladtuk az ellenállást. Feltápászkodtam, élesen sajgó homlokomat és megtaposott, lüktető kézfejemet tapogatva. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem! De a lényeg, hogy a segélykérésem célba ért. Rossner telefonja meg összetörve hevert a padlón Dibello talpa alatt.

Engedelmesen hagytuk, hogy a falhoz lökdössenek és alaposan megmotozzanak minket. Petersen búcsút mondhatott a bicskájának, amit nem maradt ideje használni a kézitusa közben. Malinovska és Rossner hangosan méltatlankodva tűrték, hogy letapizzák őket és sértő megjegyzéseket tegyenek rájuk spanyolul. Majd a kiabálásra megérkezett Garcia és segített a társainak hátrakötözni a kezünket néhány vékony, műanyag rögzítő szalaggal. Ezeket a mi raktárunkból szerezhették, ha jól sejtem.

A kalózok rövid megbeszélést követően úgy döntöttek, hogy veszélyes lenne együtt tartani minket. Gondosan átkutatták a kabinjainkat, összeszedték a mobiltelefonokat, késeket, fegyverként használható tárgyakat és külön–külön bezártak minket egy–egy helyiségbe. Engem a saját kabinomba vittek, ahol a földre kényszerítettek és összekötözték a lábaimat. Majd egyszerűen otthagytak, rám zárva az ajtót.

Ennyit az ellenállásról. A homlokom makacsul lüktetett és szerettem volna a padlóba verni a fejem dühömben, amiért sikerült elpuskáznom egy kitűnő lehetőséget a szabadulásra. Hogy lehettem ilyen ostoba? Hagytam, hogy idegenek jussanak fel a hajómra, elfoglalják, majd képtelen voltam visszaszerezni a Sparrowt vagy előállni valami épkézláb tervvel. De legalább a flottát értesítettem a történtekről. Mondjuk enélkül is hamar kitalálták volna, mi történhetett, hisz a korvett nagy sebességgel elindult északnyugat felé és nyilván nem válaszolt a rádióhívásokra. Most gondolom elénk küldik az Egyesült Államok Parti Őrségének egyik fregattját és alkudozni próbálnak a gépeltérítőkkel. Esetleg megpróbálkoznak valami túszmentő akcióval. Bár amekkora vihar lohol a sarkunkban, nem sok idejük lesz kidolgozni a támadási tervet és cselekedni.

Elunva a hason fekvést, az oldalamra fordultam, majd felültem, hátam az ágynak vetve. Azon kezdtem tűnődni, vajon mire készülhet Moreno? Én az ő helyében kint maradnék az óceánon, nemzetközi vizeken és bevárnám a hurrikánt. A parti őrség nagy viharban gyakorlatilag tehetetlen. A fregattjuk nem indíthat csónakokat és a helikopterek sem szállhatnak föl a hatalmas szél miatt. Aztán az éjszaka folyamán megpróbálnám partra futtatni a hajót egy homokos strandon, ahol kitehetem az embereket és gyorsan eltűnhetünk a környékről. Mire a rendőrök és határőrök odaérnek, rég felszívódtunk az észak felé vonuló menekültek áradatában.

Agyalás közben a kabinomban szétszórt tárgyakat nézegettem. A kalózok hatalmas rendetlenséget csináltak, miközben átkutatták a holmijaim. Azon tűnődtem, mivel tudnám elmetszeni a csuklómba vágó, vékony műanyag szalagot? Az íróasztalomba épített páncélszekrény sértetlennek tűnt. A kinyitásához az én ujjlenyomatomra és egy 8 jegyű számra van szükség. Abban tartom a fontos iratokat, a hajókasszát és egy töltött pisztolyt, tartalék tárral, vészhelyzet esetére. A támadók nem foglalkoztak vele, hogy kinyittassák velem vagy feltörjék valahogy. Újabb gondatlanság a részükről. Szerintem ezek amatőrök. Először csinálnak ilyet. Nincs gyakorlatuk a hajó eltérítésben. Ezt kihasználhatnánk. Ha sikerülne kiszabadulnom, a stukkeremmel megszöktethetném a társaimat és visszafoglalhatnánk a Sparrowt. Nem úgy néz ki, hogy a menekültek segítenék Morenoék munkáját. Szóval csak négy gazfickóval kell számolnunk. Még akár sikerülhet is a dolog.

Kúszni, mászni, helyezkedni kezdtem a padlón, összekötözött lábakkal feltúrva holmijaimat, hátha találok valami éles tárgyat, amivel elvághatom a szalagot. Rövidesen fel is fedeztem az otthoni lakásom kulcsait. A kulcstartómon lóg egy picinyke, görbe díszkard, elegáns markolattal, amit még az apámtól kaptam évekkel ezelőtt. Az ívelő pengéje ugyan nem éles, de jobb híján megteszi vágószerszámnak. Ezt megszereztem, a kardocskát kihúztam hüvelyéből és nekiláttam a szalag elnyiszálásának. Meglepően nehezen ment a dolog.

Mielőtt azonban befejezhettem volna a műveletet, nyílt az ajtó és belépett rajta Luis Moreno. A folyosón megpillantottam Dibellót és Escamillát is, fegyverrel a kézben őrködni.

– Hogy van, kapitány? – érdeklődött elégedetten.

Segített felülnöm, s közben ellenőrizte, nincs–e nálam valami, amivel kiszabadulhatnék. Felfedezte a félrelökött díszkardot és a félig átvágott szalagot a csuklómon. Fejét csóválva zsebre vágta a kulcscsomót és a biztonság kedvéért új szalagot hurkolt a kezemre.

– Ügyes próbálkozás! Pont, ahogy sejtettem...! De ne izguljon! Amint célba értünk, elengedjük magukat. Mi nem vagyunk kalózok. Nem fogjuk bántani magukat és nem követelünk váltságdíjat a Disneytől. Csak új életet szeretnénk kezdeni, fent északon.

– Eresszen el és akkor segítek a manőverezésben. – javasoltam, alkudozni próbálva vele.

– Azért, hogy megint megpróbálkozzon valamivel? Mint az előbb?

– Mégis, hová szöknék? Kint a tengeren? – horkantam föl gúnyosan. – Mi van az atomreaktorunkkal?

– Amiatt ne aggódjon. Nem nyúltam a szabályzó rendszeréhez. A beállított teljesítmény pont elég lesz nekünk. A társai is jól vannak, már megnéztem őket. Naponta egyszer kapnak majd enni és háromszor kimehetnek a WC–re. Addig maradjanak csendben és élvezzék az utazást. És ne bosszantsák föl Jose Dibellót, mert ő nem olyan kedves fiú, mint én. Szívesen szétveri a fejüket, ha megint megpróbálkoznak valamivel.

Körülnézett, felfedezte a páncélszekrényt.

– Ebben mi van?

– Csak iratok. – hazudtam kapásból.

– Jó. Akkor ugye nem baj, ha kinyitjuk és megnézzük azokat az iratokat? Pusztán kíváncsiságból...

Cseszd meg! Kénytelen voltam engedelmeskedni, nehogy eltörje az ujjaim, miután a karomnál fogva egyszerűen odavonszolt, hogy a hátrakötözött kezemmel elérjem a biometrikus azonosító egység felületét. Megadtam a kódszámot. Kinyitotta, kivette belőle a stukkert és a fejét csóválva felmutatta az embereinek.

– Így kutattátok át a kabinokat?

– Bocsánat, kapitány! Nagyon siettünk! – mentegetőzött Dibello rosszkedvűen. – De úgyse tudta volna használni! Hisz megkötöztük!

– Attól még simán kiszabadulhatott volna! Te nem láttad A Karib–tenger kalózait? – dünnyögte Moreno, s kapásból előadott nekünk egy szórakoztató idézetet a filmből, elváltoztatott hangon. – Uraim! Sose feledjék a napot, amikor a Jack Sparrow kapitánya majdnem megszökött!

Dibello és Escamilla csak nézett, bután és értetlenül a főnökére. Én kényszeredetten elvigyorodtam, értve a tréfát, Moreno meg lazán zsebre vágta a stukkerom. A hajópénztár dobozát szintén kifosztotta. Az iratokat átnézte, visszadobta, becsukta az ajtót.

– Kellemes pihenést, Crovetti kapitány!

Azzal magamra hagytak. Ennyit a remek kis tervemről! Ma úgy tűnik, nagyon nincs szerencsém!
A következő órákat mélabús ücsörgéssel töltöttem. Az újabb kudarc átmenetileg elvette kedvem a további próbálkozástól. Estefelé értem jöttek, eloldoztak, kikísértek a klotyóra, majd kaptam enni, inni. Aztán újra megkötöztek és reggelig magamra hagytak. A csuklóm igencsak fájt a bőrömbe vájó éles szalagtól, amit nem arra találtak ki, hogy embereket kössenek vele gúzsba.

Másnap egész nap unatkoztam. Hiába füleltem, nem hallottam kintről vagy a szomszédos kabinokból semmi zajt, beszélgetést. A társaimmal nem találkozhattam, gondosan elkülönítettek minket egymástól. Csend volt a Sparrow fedélzetén, ami kitartóan haladt a keleti part felé. Naponta körülbelül négyszáznyolcvan mérföldet tehetünk meg az óceánon. Tehát jó két nap alatt érünk a georgiai vagy dél–carolinai partokhoz. A visszafogott himbálózás nem enyhült, vagyis még a viharzónán belül vagyunk. Próbáltam meghatározni az irányunkat a kajütablakon kinézve, de mivel a sűrű felhőzet miatt nem láttam a Napot, nem jutottam semmire.

A következő nap végén aztán váratlan dolog történt. Sötétedés után tompa puffanást hallottam kintről, a folyosóról. Mintha valaki elesett vagy összerogyott volna. De kiáltás, jajszó, szitkozódás nélkül. Majd kisvártatva a hajó egyszerűen megállt. Egy darabig semmi sem történt. Végül nyílt az ajtó és zseblámpafény világított az arcomba. Egy haditengerészeti kommandós nézett be hozzám, gépkarabélyával gyorsan körbepásztázva.

– Tiszta! Egy túsz! – mondta halkan a sisakrádiójába. – Jól van, uram?

– Igen! Megvagyok! – feleltem megélénkülve. – Négyen vannak! Pisztolyokkal!

– Tudjuk! Maradjon csöndben! – azzal egyszerűen otthagyott és továbbment.

A nyomában hasonló, fekete egyenruhás alakok sorjáztak végig, halálos csöndben a folyosón. Az arcukon sötét színű álcázófesték takarta komor elszántságukat. Csöpögött róluk a víz, szóval úszniuk kellett, hogy észrevétlenül feljussanak a fedélzetre.

Szétáradt bennem a megkönnyebbülés öröme. Úgy tűnik, a flotta nem vesztegette az idejét. Ideküldtek egy osztag fókát, visszaszerezni a hajót.

Öt perccel később az egyik srác bejött hozzám, megkérdezte, hogy vagyok, majd kiszabadított és felkísért a Sparrow hídjára. Addigra a kalózok hulláit összegyűjtötték hátul, a tatfedélzeten, az illegális kivándorlókkal együtt. Nem is láttam őket többé. De a szétkenődött vérnyomokból jól el tudtam képzelni, mi történhetett. A kommandósok hangtompítós fegyvereket használtak és pontosan céloztak. Nem lőtték szitává a kényes irányítóberendezéseket, szerencsére.

– Dylan Ambrose százados vagyok! – mutatkozott be a kommandós csapat kéményseprőnek öltözött vezetője. – Visszafoglaltuk a hajót! Újra öné a parancsnokság, uram!

– Köszönöm, százados! Ez gyors munka volt!

– Épp a Bermudákon gyakorlatoztunk, amikor értesítettek minket, hogy felénk tartanak. – magyarázta a tiszt, a navigációs képernyőn mutatva helyzetünket. – Úgy döntöttem, nem várunk hajnalig a támadással, mert nagyon közeledik a hurrikán. Azt javaslom, amint átszálltunk a Strattonra, rögtön induljanak vissza a Locsoló kötelékhez. Szükségük van a segítségükre!

– Értem. Azt hittem, a keleti parthoz mennek a kalózok. – dünnyögtem meglepetten, a térképet nézegetve. – Nekem legalábbis ezt mondták.

A radar szerint egy Legend osztályú fregatt közeledett felénk a Bermuda–szigetek irányából, ami tőlünk keletre terült el a horizonton.

– Nem. Északnak igyekeztek. Szerintem egyenesen Grönlandra akartak eljutni. Ezt már nem fogjuk megtudni, mert mind a fűbe haraptak. Tudja, parancsba kaptuk, hogy ne ejtsünk foglyokat. Így akinél fegyver volt, azt kiiktattuk.

Nem vitattam a módszereiket. Érthető a könyörtelenségük, elvégre a flotta nem hagyhatja, hogy kalózok tulajdonítsanak el egy atommeghajtású hajót, ami nemzetbiztonsági szempontból létfontosságú küldetést teljesít.

A parti őrség járőrhajója rövidesen mellénk kanyarodott a sötétben, s az embereim hátul segítettek egy átjáróval összekapcsolódni vele. A kommandósok átterelték a migránsokat, zsákokba csomagolva magukkal vitték a négy hullát is és minden további nélkül távoztak. Én visszakaptam a hajómat, a szolgálati pisztolyomat és még a kulcscsomómat is megtalálták. Fél órával később újra csak mi hatan voltunk a Jack Sparrow fedélzetén.

Végignéztem a megviseltnek tűnő embereimen, ahogy összegyűltünk a hídon és megkönnyebbülten ölelgettük egymást. Örültünk, hogy túléltük a kalóztámadást. Jocelin megcsókolt és úgy magához szorított, hogy egész begerjedtem tőle. Főleg amikor a fülembe súgta, hogy ma este vár a kabinjában.

– És most? Mi legyen, kapitány? – kérdezte Mia Malinovska, a kormányhoz ülve.

– Indulunk vissza a kötelékhez! Haladéktalanul! – rendelkeztem hivatalos hangon. – Az a hurrikán nem vár ránk! Le kell csillapítanunk a tombolását!

Még az éjszaka folyamán átvizsgáltuk a hajót, rendet raktunk a kabinjainkban, feltakarítottuk a vérnyomokat és küldtem egy rövid jelentést Halloran admirálisnak a történtekről, megköszönve a Navy SEAL gyors és hatékony beavatkozását. Tony Stark viccesen csak annyit válaszolt, hogy a flotta nem hagyhatja, hogy holmi kalózok rabolják el a legjobb kalózhajóját. És mihamarább várnak minket vissza a fésű alakzatba.

– Ez érdekes kaland volt. – mondta Jocelin, miután hajnalban összebújtunk az ágyán és a feszültséget levezetendő, szeretkeztünk egy jót, fáradtan, de álmatlanul a történtek miatt.

– Eltekintve attól, hogy lényegében nem csináltunk semmit, csak elszenvedtük az eseményeket.

Néztem, ahogy a kihorzsolódott csuklóját simogatja mellettem és nyomtam egy puszikát a kis kacsójára, hogy mielőbb meggyógyuljon.

– Persze, mert léhűtők vagyunk. – bölcselkedtem megértően. – Csak locsoljuk a vizet, hogy jó hűvös és nedves legyen, de azon kívül nem törődünk semmi mással.

Készült: 2020.03.24. – 05.27.