Frank Mobile

VÍZÖNTŐK


Épp leültem a fotelembe, kezemben egy doboz citrom ízesítésű, világos sörrel, s elkezdtem nézni az íróasztalomra helyezett laptopomon a kedvenc krimi sorozatom, amikor megcsörrent a fedélzeti telefon. A készülék dobozán villogó piros lámpa azt jelezte, hogy a parancsnoki hídról hívnak. Kelletlenül megszakítottam az Elbaltázott nyomozások második évada, hetedik epizódjának gunyoros főcímzenéjét és fölkaptam a kagylót.

– Tessék! – mordultam rá a hívóra; a nem szeretem, ha megzavarnak hangomon.

– Kapitány! Komoly problémánk adódott a Mojave–ablakkal. Nem tudjuk kiemelni a vízből. – közölte tárgyilagosan Dragan Micanovic első tiszt, az éjszakai ügyeletes. – Valami nagy méretű törmelék akadhatott bele a védőrácsba. A kameraképeken nem lehet kivenni, mi az, mert nagyon sűrű alattunk a törmelékmező. Olyan nehéz, hogy majd elpattan a daru kábele. Próbálkozzunk a kiemelésével vagy inkább küldjük le a búvárokat?

– Ha a daru nem bírja, ne erőltessék! – figyelmeztettem a helyettesem, s kipillantva a kajütablakon, megállapítottam, hogy odakint már teljesen besötétedett. – Nem szeretném, ha leszakadna és meg se állna a sok millió dolláros szerkezetünk a tengerfenékig. Éjszaka nincs értelme leküldeni a búvárokat, semmit se fognak látni a törmelékfelhőben. Hányan vannak a lyuknál?

– Csak öten. A darukezelő és négy karbantartó. Litchfield azt mondta, lemegy hozzájuk segíteni.

– Jó. George érti a dolgát. Ő majd megoldja a problémát, bármi is okozza. Szóljon, ha rájöttek, mi a baj és kiemelték a kaput.

– Igen, uram! És elnézést, hogy zavartam.

– Semmi gond! Jó éjt, Dragan! – azzal letettem a telefont.

Ilyen és hasonló hibák rendszeresen előfordulnak a Spiriten. A katamarán hajótest alá leengedett térablakba olyan erővel zúdul be a tengervíz, hogy minden vackot magába szív a környékről. Ezért van körülötte egy masszív acélrács, ami megfogja a nagyobb törmelékdarabokat, a hínárt és a halakat. Amik miatt rendszeresen ki kell emelni a szerkezetet, hogy a karbantartók letisztogathassák a rácsot, konténerekbe gyűjtve a műanyag szemetet, amit a havonta érkező ellátóhajó kivisz a partra, egy hulladék újrahasznosító üzembe. A kapu kerete olyan masszív fémötvözetből készült, hogy a rácson átjutó kisebb törmelékdarabkák meg se karcolják a vízálló burkolatát. Ha mégis gond adódna, azt Litchfield műszaki csapatának dolga megoldani. A középső fedélzeti hangárcsarnokban egy komplett térablak javító műhelyük van. Amíg tart a szerelés, leeresztenek egy másik kaput a készletből és az átömlesztés zavartalanul folyik tovább. Most éppen a kaliforniai Mojave–sivatagot és a Nagy–sóstó medencéjét töltjük fel, miután a Death Valley és a Salton–tó mélyföldjei teljesen megteltek tengervízzel.

Folytattam az Elbaltázott nyomozások nézését, amit azért bírok, mert minden része arról szól, hogyan bénázzák el a zsaruk a különféle bűnügyek felgöngyölítését. A sorozatot a valóság ihlette. Azt mutatják meg benne, hányféleképp vallhat kudarcot egy nyomozás, ami miatt az elkövetőt nem találják meg vagy nem tudják rábizonyítani a tettét, netán eljárási hiba miatt az ügyvédje eléri, hogy felmentsék. Mennyivel szórakoztatóbb ezt bámulni, mint azokat a tizenkettő egy tucat sorozatokat, amikben a hekusok mindig megoldják a legnehezebb bűnügyeket is!

Tíz perc sem telt el és újra csörögni kezdett a telefon. Micanovic hívott, a szokásosnál jóval izgatottabb hangon.

– Kapitány! Nem fogja elhinni, mi történt! Litchfieldék kiemelték a kaput! Egy óriás tintahal akadt bele a rácsozatba! Szerintem van vagy fél tonna...! A fiúk most próbálják levakarni a rácsról! Mit gondol, felébresszem a tengerbiológusunkat?

– Ő... Igen! És riassza Richard Atyafi százados csapatát! A tintahalak veszélyes ragadozók! Szóljon Georgeéknak, hogy ne piszkálják, amíg meg nem bizonyosodtak róla, hogy elpusztult! Máris odamegyek! A biztonságiak hozzanak fegyvereket!

– Igen, uram!

Felpattantam, egy pillanat alatt elfelejtve a krimi sorozat izgalmas cselekményét. Ilyen még nem történt velünk! Hogy egy óriáskalmár szoruljon bele az ablakvédő rácsozatba! Ezt látnom kell!

Derekamra csatoltam az övemet, rajta egy pár kopott védőkesztyűvel és a rádió adóvevőmmel, majd kiléptem a kabinomból. A folyosó üres volt, gyéren kivilágítva. Az esti műszakváltás után voltunk, a legénység nagy része már lepihent vagy a társalgóban múlatta az időt kártyázással, társasjátékokkal, pletykálkodással. A másodtiszt szemközti kabinjából diszkréten dübörgő popzene szűrődött ki.

Sietve indultam a lépcső felé, azon tűnődve, mit kéne csinálnunk a fejlábúval? Ezek a mélytengeri ragadozók fölöttébb ritkán jönnek fel a felszínre. Biztos a térablakon átömlő víz robaja vonzotta a hajó alá. És úgy gondolta, jó ötlet lesz a rácsozatra tapadó halakból lakmározni. Mire ő is odaszorult az áramló víz nyomása miatt és ahogy próbált kiszabadulni, a csápjai egyre jobban belegabalyodtak a rácsba.

A Pioneering Spirit felépítménye a jobb oldali hajótest közepén található. A térablak tároló hangárt közvetlenül mellé építették, amikor a Vízöntő Vállalat tartósan bérbe vette a világ legnagyobb úszó teherszállító platformját, hogy az elején kinyitható kapun keresztül egy daruval kilógathassák a két orr közötti öbölbe a térablak ketrecét és leereszthessék a tengerbe. Általában száz–százötven méteres mélységbe szokták a mérnökök leengedni a gépet és csak ott nyitják meg, hogy a víz elszívódása nyomán keletkező örvények és áramlatok ne veszélyeztessék a hajót. Őrült nagy ereje van a víznek, amikor a hat méter átmérőjű lyukon keresztül jó száz mérföldes sebességgel dőlni kezd kifelé alólunk a szárazföldön elhelyezett párjához. Nem csoda, hogy minden szart beszippant.

Tavaly egy fiatal kék bálna döglött bele abba, hogy a nyomás odapasszírozta a rácshoz és nem tudott feljönni levegőt venni. De a karbantartók találtak már cápákat, polipokat, fókákat és delfineket, sőt tengeri madarakat is a ketrecre tapadva. Csak a kisebb halak és a medúzák jutnak át a rácsozaton, javarészt döglötten. Sajnos rengeteg állat elpusztul az áteresztés következtében. Hiába szereltünk föl vízalatti hangszórókat a szerkezetre, amik riasztó zajokat sugároznak, próbálva távol tartani a tenger vadjait a térablaktól. Azok a csábító táplálékot észlelve csak odamerészkednek a veszélyzónába. Ha nem lenne a rács, a rengeteg szemét mellett a nagy testű állatok is tömegesen átkerülnének a sivatagi víztározókba, ahol táplálék hiányában úgyis elpusztulnának. Ezért mi, a környezetvédők nyomására próbáljuk távol tartani őket az átjárótól.

Az oroszoknak bezzeg nincsenek ilyen gondjaik. Ők mindent akadálytalanul áteresztenek a Barents–tengerből a Kaszpi–mélyföldre és az Aral–tengerbe. Valószínűleg a kínaiak is így fognak tenni, ha végre üzembe helyezik a saját vízátömlesztő platformjukat a Sárga–tengeren, amivel a Turfáni–mélyedést és a belső ázsiai sivatagokat akarják feltölteni, a mongol kormány minden tiltakozása ellenére. A jelenlegi tempóban évekbe fog telni, mire az összes mélyföldet elárasztjuk tengervízzel, majd erőinket egyesítve, nekilátunk az afrikai sivatagok eláztatásának. A Szahara egymagában sok ezer köbkilométernyi vizet képes elnyelni, olyan száraz ott a talaj. A beduinok és tuaregek meg átnyergelhetnek a tevéikről napelemes motorcsónakokra.

Ahogy haladtam lefelé a lépcsőn, a következő szinten hirtelen csatlakozott hozzám Atyafi százados, mögötte négy emberével, akik feladata a biztonságunkról gondoskodni. Bár a Spirit körül állandóan járőrözik két romboló az amerikai flottából, ők csak a külső támadásoktól tudnak megvédeni minket. Az ökoterroristák drónjaitól, a Vízöntő Projekt ellen fegyverrel is tiltakozó országok hadihajóitól és a térablak technológiára ácsingózó diktatúrák pénzéhes bérenceitől. A belső problémák – ipari kémek, szabotőrök, környezetvédő aktivisták és persze a tengeri szörnyek – elhárítása viszont a mi dolgunk, pontosabban Atyafiék feladata.

A biztonságiak fekete páncélmellényt viseltek a sötétkék egyenruhájukon, fejükön ceruzalámpával ékesített rohamsisak. A kezükben rövid csövű FN P90–es géppisztoly, közismertebb nevén a Csillagkapu stukker. Egyedül a századosnak jutott eszébe, hogy ehelyett egy szigonypuskát hozzon magával a nagyvad ellen. Atyafi ugyanis imád horgászni a szabadidejében és szeret hencegni a nagyobb fogásaival. Egyszer megmutatta a képgyűjteményét, meg a pecabotjait, szigonyait, mikor az élményeiről beszélgettünk a szabadidőnkben. Állítólag négy éves korában fogott először halat egy Balaton nevű európai tóból.

– Jó estét, kapitány! – köszönt rám a százados izgatottan. – Jön velünk a tintahal vadászatra?

– Nem szeretném, ha az emberei lövöldözni kezdenének és eltalálnák véletlenül a térablakot! – figyelmeztettem menet közben a marcona képű zsoldosokat. – Ha meghibásodik és összeomlik a téranomália, ki kell vinnünk a keretét a partra, hogy újrakeltsék a gyárban. Az több hetes kiesés lenne! Miközben így is jelentős késésben vagyunk a tervhez képest!

– Ne aggódjon, Watterson! Értjük a dolgunkat! – nyugtatgatott magabiztosan Atyafi, maga elé tartva túlméretezett fogpiszkálóra hasonlító szigonypuskáját. – Ez majd kicsinálja a dögöt! Méreg patron van benne!

– Hé! Várjanak! Jövök én is! – kiabált ránk a következő emeleten Lucy Wigmore, a Spirit tengerbiológusa.

Az őszülő, fekete hajú asszony a környezetvédelmi szervezetek lobbizásának köszönhetően került a hajóra, hogy legyen itt valaki, aki szemmel tart minket. Mivel a közvélemény erősen aggódik a tevékenységünk mellékhatásai miatt és a média folyton rágja a politikusok fülét, valahányszor valami malőr történik a fedélzeten vagy hibát követnek el a Vízöntő Vállalat mérnökei. Amúgy nem szokott sok vizet zavarni. Rendszeresen mintákat vesz a tengerből, megnézi a rácsról levakart dögöket, videózik, jelentéseket ír a feletteseinek meg a sajtónak és szolidan flörtöl Litchfielddel, ha hinni lehet a fedélzeten terjedő pletykáknak.

Természetesen nem vártuk meg. Így kénytelen volt utánunk iramodni, menet közben kapva magára sokzsebes, khakiszínű mellényét. Mikor futólag visszanéztem rá a következő fordulóban, feltűnt, hogy milyen rendetlen a ruházata. Biztos az ágyból ugrott ki, mikor Micanovic értesítette.

– Milyen tintahalról van szó? Tudja valaki? – érdeklődött Wigmore, orrára biggyesztve kamerás okosszemüvegét, amit a mindenféle holmikkal teletömött mellényzsebei egyikéből halászott elő.

A készülék piros lámpácskája máris világított, jelezve, hogy megy a felvétel. Biztonsági okokból a Spiriten nincs internet kapcsolat, így a nő nem tudja élőben feltölteni valahová az anyagait, hogy kínos helyzetbe hozzon minket. Ki kell küldenie a fájlokat az ellátóhajóval vagy egy helikopterrel Los Angelesbe, ahol exkluzív szerződése van a Global Oceanographic tévécsatornával. Aminek vezetése hol támogatóan, hol támadóan viszonyul a tevékenységünkhöz, attól függően, mi hoz nagyobb nézettséget és hasznot nekik.

Sajnos nem tilthatom meg a nőnek, hogy filmezzen, fényképezzen, interjúkat csináljon a személyzettel és mindenféle kellemetlen kérdéseket tegyen föl a munkánkkal kapcsolatban. Csupán megkérhetem, hogy ne égessen le minket nagyon. A következményekért viszont tartanom kell a hátam, amit nagyon utálok. Csak azért engedtem meg Micanovicnak, hogy értesítse Wigmoret, mert azt remélem, hátha jól alakulnak a dolgok a ketrecnél és lesz valami pozitív hozadéka az incidensnek a számunkra. A Vízöntő Vállalat igazgató tanácsa minden nagyobb botrány után külön megkér, hogy igyekezzek jó színben feltüntetni a közvélemény előtt a munkánkat. Néha még sikerül is megfelelnem az elvárásaiknak.

Bezzeg, amikor elkezdtük a munkát, még mindenki imádott minket, a hősöket, akik megmentik a világot a vízbe fúlástól. A média elkeresztelt minket Csillagkapu Parancsnokságnak, s fennhangon híresztelték, hogy végre beköszöntött az igazi Vízöntő Kor, aminek eredményeképp rövidesen pálmafás tengerpartokat hozunk létre a száraz sivatagokban és közben még a tengerszintet is csökkentjük. Akkor még senki sem aggódott az olyan problémák miatt, mint a földkéreglemezekre nehezedő nyomás, a földrengés veszély, meg a talajvizek sótartalmának növekedése és a beltengerek fölötti fokozott felhőképződés mellékhatásai.

– Nem tudjuk. De állítólag hatalmas. – dörmögte Atyafi százados, szinte már kéjes elégedettséggel.

Végre leértünk a hangárfedélzet szintjére. A lépcsőházat elhagyva végigsiettünk az általunk elárasztott tájak fényképeivel kidekorált keresztfolyosón, majd egy biztonsági ajtón átlépve hirtelen ott találtuk magunkat a szolidan kivilágított, visszhangzó szerelőcsarnokban. A több emelet magas hangárépület a középső fedélzet teljes hosszát lefedi és két hatalmas kapu van rajta elöl és hátul a térablakok rakodásához. Tőlünk jobbra, az orr felőli kapun át eresztik le a tengerbe az éppen használtat, hátul a tatnál lehet kirakodni a mólóra vagy átrakodni az ellátóhajóra. A nehéz berendezések mozgatását a csarnokban lefektetett síneken előre–hátra mozgó két portáldaru végzi. Középen állnak a ketrecek, jelenleg négy darab. Mindegyikben egy–egy vaskos gyűrűt formázó, függőlegesen álló térablak kerettel, amik párjai jelenleg a Mojave–sivatagban, a Mead–tónál, a Powell–tónál és a Nagy–sóstónál működnek, egy–egy óriás teherszállító légpárnásra szerelve.

Technikai okokból egyszerre csak egy ablakot nyitunk meg, a terület fogadóképességétől függően, napi öt–hat órán keresztül ömlesztve át a vizet a célállomásra, majd váltunk. Így tizennyolc órája van a mérnököknek karbantartást végezni a kiemelt ketrecen, illetve a túloldalon dolgozóknak odébb vinni a kibocsátó keretet a következő elárasztási zónába.

Mivel a térablakok kör alakú síkfelülete mindkét oldalán nyitott, a víz egyszerre zúdul át rajta két irányba, óránként körülbelül 11,3 millió köbméteres kapacitással. Így a kényszerszünetekkel együtt, átlagosan négy naponta juttatunk be a szárazföldre egy köbkilométernyi tengervizet. Soknak tűnik, pedig elenyésző mennyiség; a sarkvidéki jégmezők olvadása által okozott gyors tengerszint emelkedéshez képest legalábbis. A jelenlegi kapacitásunkkal nem is tudjuk ellensúlyozni a globális áradást. Ezért épülnek rohamtempóban, több nagy hajógyárban újabb térablak hordozó platformok, mielőtt az emelkedő tengerszint miatt víz alá kerülnének a dokkok és az emberiség elveszítené az összes tengeri kikötőjét. Nem beszélve a part menti városokról, amik kiürítése évek óta folyamatban van, végeérhetetlen válságok sorozatát okozva a világ összes országában.

Elindultunk a sínek mentén jobbra, a nyitott elülső hangárkapu felé, ami előtt a Mojave–ablak ketrece lógott a daruról, körülbelül egy méterre himbálózva a padlótól a kintről betörő langyos szélben. A rácsozatot különböző színű műanyag szemétdarabok és zöldesbarna hínárszárak borították. Még csorgott róla a víz, alatta döglött halak, polipok, szétlapult medúzák és mindenféle hulladékfoszlányok hevertek. De a figyelmünket kizárólag az a hatalmas, hosszúkás, rózsaszín bőrű tengeri szörnyeteg kötötte le, ami a ketrecre tapadva hintázott rajta. Az orsószerű testének vége lelógott a padlóra, a fejéből kiálló számtalan csápjával bágyadtan matatott a rácsozaton, próbálva kiszabadulni.

Litchfield és emberei a tintahaltól tisztes távolságban ácsorogtak, azon tanakodva, mitévők legyenek. A darukezelő fent ült a fülkéjében és a rádióján vitatkozott valakivel, miközben a kamerás mobiltelefonjával filmezte az alatta zajló eseményeket. A hangárkapun túli sötétségben csak a Spirit kettős orrára szerelt reflektorok világítottak. A horizonton aprócska fényfüzér árulkodott a hajó körül járőröző egyik rombolóról. Száz mérföldre délnyugatra voltunk Los Angelestől, a San Nicolas–szigeten túli hajózás tilalmi zónában, ahol korábban a haditengerészet próbálgatta a rakétafegyvereit.

– Hű, az anyját! Hogy ez mekkora...! – álmélkodott Atyafi százados, merészen a csapat élére állva. Szigonypuskáját a szörnyre irányozva oly rettenthetetlenül lépegetett előre, mint Nemo kapitány – nekem legalábbis ez jutott eszembe róla, ahogy próbáltam a nyomában maradni.

– Ez egy óriáskalmár. Architeuthis dux. – magyarázta Wigmore felajzottan. – Tíz karja van, a legnagyobb példányok hossza elérheti a tíz–tizenkét métert. Falánk ragadozó, a hajókat is megtámadja, ha valamiért bálnának nézi őket. Nem sokat tudunk róla, mert ritkán jön fel a felszínre. Legyenek nagyon óvatosak!

– Én szeretem a tintahalat. Bepanírozva és jól átsütve. – viccelődött az egyik biztonsági őr, célzásra emelve gépkarabélyát.

– Olyan, mint a gumi! – válaszolta egy társa lefitymálóan. – De ezt megsütöm neked, ha ennyire éhes vagy!

Litchfield észrevett minket, elénk sietett. Sárga láthatósági mellényt és munkavédelmi sisakot viselt. Egyik kezében rádió adóvevőt, a másikban jókora metszőollót tartott, amivel normálisan a rácsozatba gabalyodott köteleket és halászhálókat szokta levagdosni. Mögötte a karbantartók mindössze a munkavégzéshez szükséges lapátokkal, gereblyékkel és vödrökkel voltak felszerelve. Nem csoda, hogy nem merték háborgatni az óriáskalmárt.

– Behúzattam a daruval a ketrecet, nehogy a tengerbe zuhanjon, ha leszakadna a súlytól. – közölte velem tárgyilagosan, emelt hangon a csarnokot betöltő gépzaj miatt. – Jó nagy tintahal, mi? Még nem láttam ekkorát. Nem akar leválni a dobozról. Nagyon tetszik neki valamiért.

– A térablak rendben van? Nem sérült meg? – kérdeztem, a vidáman hintázó szörnyet méregetve.

Nem sokat láttam innen a ketrecbe zárt berendezésből, de azt ki tudtam venni, hogy a gyűrűbe épített jelzőlámpák zölden pislákolnak. Tehát a vezérlőközpontban dolgozó ügyeletes rövidre zárta a rendszert, hogy csukva legyen az átjáró. Ilyenkor az ablakpárost összekötő téranomáliát mindkét oldalon egy–egy másik téranomália fedi el légmentesen, amik összetartoznak ezen a kereten, vagyis úgy néz ki, mintha ki lenne kapcsolva a térkapu. A lényeg, hogy emiatt nem juthat át semmi a Mojave–sivatagban működő másik kerethez.

– A műszerek szerint rendben. Az előbb körbejártam. Úgy láttam, néhány helyen megsérült a rácsozat. A szörny megtépte vagy megharapdálta a ketrecet. Szerintem át akar úszni a sivatagba. Lehet, hogy néhány csápját levágta a rövidzár, amikor aktiváltuk.

Mindenki kedvenc rémálma, hogy pont akkor akar átkelni egy közlekedési térablakon, amikor valami vészhelyzet miatt rövidre zárja a vezérlése. Ilyenkor a négy dimenziós túltérbe kilógó két, fedőlapnak használt anomália becsúszik a mi három dimenziós alterünkbe és szorosan közrefogja a távolba vezető felületet. Ami épp a nyílásban van, azt egy pillanat alatt kettévágja, mint lézerkés a vajat. Semmi sincs, ami ellenállhatna a szinguláris felszín elemi részecskéket is széttépő hatásának. Ezért a kőbányákban újabban ezzel a módszerrel hasogatják a sziklákat, az ékszerészek pedig könnyedén vágják vele a gyémántot.

– Mi van a tápkábellel? Ha leszakítja, megszakad az összeköttetés! – aggodalmaskodtam, félrehúzódva a falhoz a tengerbiológus nővel és a karbantartókkal együtt, hogy helyet adjunk a biztonságiaknak. Ők majd megküzdenek a szörnnyel és vagy kinyírják vagy visszazavarják az óceánba.

Ahhoz, hogy a téridő két tetszőlegesen távoli pontját összekapcsoló két dimenziós téranomália fennmaradjon, a keretébe épített térkibővítő generátoroknak folyamatosan működniük kell. Nem fogyasztanak sokat, de ahhoz eleget, hogy külön atomreaktor kelljen a fedélzeten az ellátásukhoz. A váltóáramot vaskos, szigetelt kábeleken keresztül kapják a jobb oldali hajótestbe beépített erőműből, amik a darukábel mentén vannak lelógatva a plafonról. Áramkimaradás esetén a topológiai anomália egy pillanat alatt összeomlik és az egész keret haszontalanná válik, mivel egy sima újraindítással nem lehet létrehozni a jelenséget. Ahhoz az összetartozó kereteket vissza kell vinni a gyárba, ahol szinkronizálják őket és egy öt dimenziós térmanipulációs eljárással új tércsavarodást keltenek a számukra. Ez a tértechnológia egyik komoly hátránya. Ha bekrepál a Holdra vagy a Marsra szállított átjáró, az odaküldött expedícióinkkal megszakad a kapcsolat és hónapokba telik, mire új ablakot tudunk küldeni nekik.

A másik hátránya a rendszernek, hogy ha nyitva van az ablak, minden átmegy rajta, akadálytalanul. A levegő, a rádióhullámok és a gravitáció is, ami őrült nagy bajokat okozhat, ha nem sikerül rövidre zárni a téridőn ütött lyukat. Senki sem szeretné, ha a földi légkör köbkilométerszám süvítene át a Holdra vagy a Marsra és itt lecsökkenne a légnyomás. Viszont arra kiválóan megfelel az átjáró, hogy a tengervizet átfolyassuk rajta a szárazföldekre és így próbáljuk csökkenteni az óceánok szintjét. A Vízöntő Vállalat végső célja, hogy miután feltöltöttük az összes mélyföldet és sivatagot, az Antarktisz belső vidékeit is elárasszuk vízzel, ami hatalmas jégtavakat, végső soron gleccsereket fog alkotni rajta. Ezzel ellensúlyozni tudjuk a globális felmelegedés legveszélyesebb következményét és az emberiség időt nyer, hogy megoldja a többi súlyos problémát, amit önmagának okozott az elmúlt évszázadok kollektív felelőtlenségével.

– Azt a kábelt nem olyan könnyű elszakítani. Több tonna a szakítószilárdsága. – állította magabiztosan Litchfield. – Én inkább amiatt aggódom, hogy megsérülhet a csatlakozó a kereten. A szörny kitépheti a vezetéket a konnektorból csápolás közben. Amíg ez a dög itt hintázik, nem tudjuk folytatni a munkát. Az jutott eszembe, hogy ideiglenesen használhatnánk a hátsó lyukat. Megyek, beszélek a fiúkkal. Leeresztjük a Powell–ablakot a taton, amíg itt rendeződik a helyzet.

– Jó ötlet! Csináljátok! – hagytam jóvá a döntését, kurta biccentéssel.

Litchfield vetett még egy nyugtalan pillantást az óriáskalmár felé óvakodó biztonságiakra, majd elsietett a hangár hátsó részébe. Wigmore bizonytalanul mozdult utána, láthatóan tétovázva, hogy vele tartson vagy inkább itt maradjon? Aztán győzött benne a szakmai kötelességtudat és a ketrec felé fordítva okosszemüvegét, folytatta az események rögzítését a kamerájával.

A százados olyan közel ment a lábasfejűhöz, amennyire csak mert. A lény hatalmas, vizenyős szemei kifejezéstelenül meredtek ránk. Nyilván azt találgatta, finom falatok vagyunk–e? Atyafi precízen célzott és belelőtte a mérgezett hegyű szigonyt a szörny zsigerzacskójába, középtájon. A dög meg se rezdült. Lustán folytatta a vonaglást, hosszú csápjaival ölelgetve a ketrecet, uszonyaival a padlón tapickolva. Vajon mi tetszett meg neki ennyire a térablakban?

Költői kérdésem egy perccel később okafogyottá vált, mert a tintahal némi görcsös remegést és integetést követően mozdulatlanná dermedt. Úgy tűnik, elpusztult. A százados várt még egy percet a biztonság kedvéért, majd odaóvakodott hozzá, hogy megböködje fegyverével. Az emberei félkörívben felállva biztosították, de nem avatkoztak bele a vadászatba. Tudták, hogy a főnökük szereti önállóan megoldani az ilyen problémákat.

– Oké! Ez megdöglött! – kiáltotta Atyafi, felénk fordulva. Intett a karbantartóknak, hogy jöhetnek feltakarítani a hullát és szélesen vigyorgott ránk.

Az óriáskalmár a következő pillanatban hirtelen megmozdult és két jókora csápjával a százados felé csapott, aki nem vette észre a veszélyt. Az első lökés ledöntötte lábáról a katonatisztet, mire meglepetten hasra esett. A következő ütés kitépte kezéből a szigonypuskát és belehajította a tengerbe.

Mindenki felkiáltott rémületében. A biztonságiak habozás nélkül tüzet nyitottak. Rövid sorozatokkal pásztázták a szörny törzsét és a felettesüket széttépni próbáló tapadókorongos csápokat, amik ráfonódtak a férfi lábára, s próbálták közelebb húzni áldozatukat a szörny fekete papagájcsőréhez.

– Vigyázzanak!

– Ez él!

– Úristen! Elkapta a századost!

– Segítség! Ez harap! – ordította Atyafi, mivel a csápokból kiálló tűhegyes karmok áthatoltak a nadrágján és belemélyedtek a bőrébe.

Az óriáskalmár végre méltóztatott megválni az ehetetlen acélketrectől és nehézkesen lehuppant a fedélzet vizes padlójára. Úgy hevert ott a hínárdarabok, halászháló cafatok, műanyag palack darabkák,  textil foszlányok és összegabalyodott színes kötelek közt, mint egy nedves rózsaszín bőrzsák. És nem úgy nézett ki, mint akinek megártott a méreg injekció. Láthatóan feltett szándéka volt megvacsorázni a századost. A testébe fúródó gépfegyver golyókat meg se érezte, kopoltyúiból sziszegve tört elő a tengervíz.

Először megfagyott bennem a vér az eseményeket látva. Az egyik katona odarohant a feletteséhez, elkapta a jobb kezét és húzni kezdte, el a kalamájó szájszervétől. A többiek kapkodva tárat cseréltek és lelkiismeretesen folytatták a lövöldözést. Wigmore sikított, a munkások kiabáltak, de eszükbe sem jutott a bajba jutott ember segítségére sietni.

Nekem meg bevillant, hogy a biológusnő az egész csatát rögzíti és ha Atyafinak valami baja esik, holnapra ezzel lesz tele a világsajtó. Hirtelen elöntött a düh, amiért a fejlábú nem óhajtott szépen meghalni vagy emberevés nélkül visszacsusszanni a tengerbe, hogy eltűnjön a hajómról. Ez a dög tönkre fogja tenni a jó hírünket! Aztán megint hallgathatom az igazgató tanács dörgedelemeit, meg fogadhatom az ide küldött vizsgáló bizottságot és magyarázhatom a bizonyítványomat, amiért még egy kolosszális tengeri szörnnyel sem tudok rendesen elbánni!

– Adja ide! – parancsoltam rá az egyik karbantartóra, szabályosan kitépve kezéből a szemét begyűjtésére használt lapátot. – Gyerünk! Segítsünk nekik!

Merészen elindultam a kötélhúzás felé, ami kezdett a tintahal javára eldőlni. A lény ugyanis egyáltalán nem bizonyult tehetetlennek a szárazon. Összes végtagjával verdesve lökdöste előre magát, a rémülten hátráló biztonságiak irányába. Ahogy a védőkesztyűimet felhúzva megközelítettem, feltűnt, hogy több végtagja is csonka. Biztos a térablak rövidre zárása nyeste le a csápjait. Nem csoda, hogy ennyire bepipult ránk.

– Mi? Megőrült, kapitány?! – kiáltott rám Wigmore, de nem törődtem a figyelmeztetésével.
Meglendítettem a lapátot és az élével akkorát csaptam vele a kígyószerűen tekergőző csápjára, közvetlenül a százados lába mellett, hogy félig átvágtam vele a végtagot. A szörny szuszogott, hörgött, a zsoldosok lövöldöztek, majd még ketten megragadták Atyafi karjait és vadul ráncigálták a fájdalmában üvöltő férfit, el az óriástól. Ami nem óhajtotta elengedni zsákmányát. Ezért újra lesújtottam rá, tiszta erőből, hogy csak úgy csattant a padlón a lapát éle.

A csáp leszakadt, csonkjából spriccelt a vére. Egy másik, ostorként csapkodó végtag ekkor elkapta a lapát nyelét és kitépte a kezemből. Hűha! Hogy ennek mekkora ereje van! Mivel nem volt más fegyverem, jobbnak láttam sürgősen menekülőre fogni. Mindannyian eliszkoltunk a szörny közeléből. A századost úgy kellett vonszolni, mert nem bírt felállni a lábaira csavarodott tapogatózótól, ami szorosan tartotta.

– Ez meg se kottyan neki! Komolyabb fegyver kéne! – kiáltotta az egyik őr, az újabb tárcsere közben.

– Húzzunk innen, mielőtt felfal minket! – nyögte Atyafi, iszonyodva bámulva a szörnyre.
Biztonságos távolba hátráltunk a tintahaltól, ami egy darabig próbált utolérni minket, vadul csapkodva a padlót. Aztán szerintem belátta, hogy ma este elmarad a vacsora. Vagy talán fuldoklott már a szabad levegőn? Mindenesetre irányt váltott és a hangárkapu felé lökdöste magát. Megkerülte a himbálózó térablak ketrecet és egyszerűen belecsusszant a tengerbe. Egy pillanat alatt eltűnt a sötétben. Kintről nagy csobbanás hallatszott.

– Ezt megúsztuk! – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Majd leakasztva övemről a rádiómat, remegő kézzel felhívtam a parancsnoki hidat.

– Itt Daniel Watterson kapitány! Vészhelyzet van a hangárcsarnokban! Azonnal zárják be az elülső hangárkaput és küldjenek ide egy orvosi mentőcsapatot, hordággyal! Richard Atyafi százados megsérült!

– Értettem, kapitány! – válaszolta izgatottan Dragan Micanovic. – Láttuk a belső kamerákon, mi történt! Már szóltam Baines doktornak!

A hangárban felvijjogtak a vészjelző szirénák, a biztonsági kapu csikorogva csukódni kezdett. Nehogy az a dög visszamásszon véletlenül repetázni belőlünk.

– Látják a lényt a szonáron? – kérdeztem nyugtalanul.

Fél szemmel a bejáratot, másikkal a földön fekvő sebesültet figyeltem, akinek lábairól az emberei hiába próbálták lefejteni a csápokat. A tapadókorongok és karmos horgok olyan erősen tartották a zsákmányt, hogy valószínűleg szikével kell majd levágni Atyafiról a végtagot.

– Ő... igen, uram! Lefelé süllyed. Déli irányba úszik. Elment!

– Mostantól kezdve állandó fegyveres őrséget akarok a hangárba, mindkét lyukhoz! Világos? Ez nem történhet meg még egyszer!

– Igen, uram!

– Ez szenzációs volt, kapitány! – lépett oda hozzám Wigmore, szemüvegét igazgatva. – Megmentette a százados életét! Nem félt, hogy önt is megeszi a szörny?

Kényszeredett vigyorral ránéztem a nőre, próbálva úrrá lenni az ijedelmemen és tudtam, hogy eljött a pillanat, amikor végre javíthatok a renomémon az egész világ előtt.

– Az én hajómon nem tartózkodhatnak szörnyek az engedélyem nélkül! És főleg nem zabálhatják meg az embereimet! Szerencséje a dögnek, hogy meglógott előlünk, különben őt szolgálná fel holnap ebédre a főszakács!

Senki sem nevetett a poénkodásomon. Mindenkit lefoglalt az, hogy segítsenek a századosnak, aki elég ramatyul érezte magát. Két perc múlva megérkezett a hajóorvos, két ápolóval és nekiláttak ellátni a sérültet. A csápot lenyiszálták a lábairól, levágták róla a nadrágot és ideiglenesen bekötözték a sebeit, nehogy elvérezzen, amíg az orvosiba érnek vele.

– Szóljatok Wayne Ashfordnak, hogy ő vezeti az osztagot, amíg a gyengélkedőn vagyok! – rendelkezett Atyafi elhaló hangon. – És mindenkinél legyen szigonypuska, aki a hangárba jön őrködni ezentúl!

– Igenis, uram! – biccentett az egyik embere, nadrágszárába törölgetve vérmaszatos kezét. – De a méreg nem hatott rá...!

– Mert vastag a bőr a képén...! Eh, mindegy! Szereljetek a szigonyokra robbanógolyókat!

– Be kéne szereznünk néhány gránátvetőt! Vagy torpedót! – javasolta túlbuzgón egy másik zsoldosa, aki még mindig úgy szorongatta géppisztolyát a stressztől, mint gyerek a játékmackót egy horrorfilmben.

– Na mi van? Már nem szereted a sült tintahalat, Dusek? – gúnyolódott vele a társa, aztán elvitatkoztak egy darabig a szörnyelhárító fegyverek hatásosságáról.

– Majdnem róka fogta csuka lett ebből a kalandból! – mondta nekem búcsúzóul Atyafi, mielőtt elvitték volna a hordágyon. – Köszönöm, kapitány, hogy megmentett! Az adósa vagyok!

– Legközelebb ne fordítson hátat a prédának, amíg garantáltan meg nem ölte! – figyelmeztettem józanul, s egyben megkönnyebbülten.

Visszajött Litchfield, aki a távolból nézte végig az eposzi küzdelmet a szörnyeteggel. A hátsó lyukon már leeresztették a Powell–ablakot a tengerbe. A munka nem állhat meg egy ilyen kis incidens miatt. A víznek folynia kell, ki a szárazföldre.

– Átvizsgáljuk a Mojave–ablakot. – dünnyögte, a megtépett ketrecet vizslatva. – Ahogy elnézem a sérüléseket, legalább két nap, mire helyrepofozzuk a ládát.

– Rendben! Akkor mára elég az izgalmakból. Megyek pihenni. – búcsúztam el tőle és a karbantartóktól. – Holnap reggel rendkívüli eligazítást tartok a teljes személyzetnek az eset miatt! Ez nem történhet meg újra!

Wigmore már elment, a hordágyat kísérő biztonságiakat filmezve. Az egyik karbantartó odébb gereblyézte a levágott csápot és már ki akarta dobni a szemétgyűjtőbe, mikor a társa figyelmeztette, hogy a százados talán örülne később egy trófeának. Ezért inkább félretették a végtagot, mielőtt nekiláttak letakarítani a ketrecet és körülötte a padlót.

Nem lévén más dolgom, visszatértem a kabinomba, alaposan feldobódva az akciótól. A szívem még mindig hevesen lüktetett a történtektől, így szó sem lehetett arról, hogy ledőljek aludni. Leültem a laptopomhoz és elindítottam a filmsorozat lejátszását, de egyszerűen nem tudtam odafigyelni a krimire. Agyamban egymást kergették a vadabbnál vadabb gondolatok az óriás kalamájóval vívott csatával kapcsolatban. Hogy ez mekkora nagy, ronda szörnyeteg volt! Horrorfilmben se láttam még ilyen rusnyaságot!

Végül megállítottam a lejátszót és kikerestem a film gyűjteményemből a Tengeri szörny támadások című régi sci–fi sorozatot, aminek megnézését már elég régóta halogatom. Azt hiszem, ez most pont aktuális szórakozás lesz a számomra...

Készült: 2020.04.29. – 05.27.