Rövidesen észrevettem rajtad, milyen nyugtalan vagy. Bizalmatlanul bámultad az erdő átláthatatlan sötétjét és közelebb húzódva hozzám, erősen megszorítottad a kezem.
- Hallod ezeket a hangokat? - kérdezted halkan, figyelmeztető hangsúllyal.
- Persze. Miért?
- Téged nem idegesít? Ez olyan félelmetes!
Csodálkozva néztem rád, nem értve, miért aggódsz az éjszakai erdő zajai miatt? Én teljesen jól éreztem magam melletted. Biztonságban. Hiszen együtt voltunk. Édes kettesben végre.
- Szerintem inkább megnyugtató. Csak az állatok neszeznek körülöttünk.
- Ja! És mi lesz, ha ránk támad valami?
- Micsoda?
- Egy vadállat, például. - jelentetted ki rövid tétovázás után.
- Milyen vadállat? Egy falu parkjában vagyunk, édesem! - mutattam körbe magabiztosan. És elmosolyodtam a megjegyzésedre, mivel azt hittem, viccelsz.
- Mitől félsz?
- Hmm...! A farkastól...! - mondtad egészen halkan, szinte már feszülten.
Nem tudtam széles vigyorgás nélkül megállni őszinte szavaidat. Aztán észbe kaptam és megnyugtató hangon próbáltam elmagyarázni, hogy nincs mitől félned.
- Farkastól? Olyanok nincsenek errefelé. Csak kutyák. Meg rókák, esetleg. De azok jobban félnek tőlünk, mint mi tőlük.
- És ha nem? Akkor mi lesz? - aggodalmaskodtál, a környező bokrokat méregetve gyanakodva.
- Akkor kénytelen leszek összemérni velük a farkamat. Hogy lássuk, kié hosszabb. - feleltem teljes komolysággal.
- Hah! Tipikus férfi duma! - nevettél fel gúnyosan, értékelve humoros válaszomat. - Milyen magabiztos vagy...! Gondolom, már alig várod, hogy elővehesd a lompost és meglóbálhasd az éjszakában...! De mi lesz, ha a tiéd rövidebbnek bizonyul az övéknél?
- Akkor visszasompolygunk a hotelbe és ki se dugjuk onnan a fa... az orrunkat! - magyaráztam neked szomorúan.
- Jah...! Vagy leharapják a fütyidet és megeszik vacsorára! - vélted kritikusan, úgy méregetve engem oldalról, mintha máris hiányozna a kérdéses szervem.
- Az nem lenne jó! De te majd megvéded a kedvenc testrészemet! Ugye? - mosolyogtam rád bizakodón, őszintén élvezve a szertelen párbeszédünket.
- Mégis, hogyan?
- Odaadom neked, te pedig bedugod egy biztos helyre, ahol nem találják meg! - mondtam nagy komolyan, mire harsányan kirobbant belőled a féktelen kacagás.
- Ahá! Tudtam...! Sejtettem, hogy ezt fogod mondani! Éreztem...! Te olyan hülye vagy! - jelentetted ki kajánul. - Nem veszed komolyan ezt az egészet!
- Milyen egészet...? - kuncogtam veled pajzánul. - Azt, hogy félsz az erdőben éjszaka?
- Igen...! Én nem szoktam a sötétben elmászkálni ismeretlen helyen...! Mi lesz, ha eltévedünk?
Felsóhajtottam az újabb panaszos kérdésedre és azon tűnődtem, mitől lehetsz ennyire berezelve? És mivel tudnálak megnyugtatni? Majd elengedve a kezed határozottan átkaroltalak, megfogva derekad és óvón magamhoz húztalak. Hátha ez segít.
- Nem ismeretlen helyen vagyunk. Hanem egy hotel parkjában. És nappal már többször körbejártuk az erdőt. Emlékszel még rá...?
- Igen. De éjszaka akkor is más. - durcáskodtál makacsul, panaszos hangon felsóhajtva. Majd összerezzentél, mikor egy újabb denevér süvített el szélsebesen a fejünk felett, sötét árnyként.
- Láttad ezt?
- Igen...! Miben más? És mitől félsz, nyuszifül?
- Hát... a szörnyektől! - vallottad be rövid hallgatás után, a környező sötétséget fürkészve bizalmatlanul.
- Milyen szörnyektől? - kérdeztem vissza, s majdnem elnevettem magam a helyzet komolytalanságát felismerve.
Szerintem csak szórakozol velem. Cukkolsz, hogy rávegyél valamire. Például arra, hogy játsszam el a hős megmentőt, aki megvéd az erdő vadjaitól. Kár, hogy sehol egy vadállat a közelben, aki statisztálhatna az akciójelenethez!
- Amik az erdőben lapulnak! - böktél a fejeddel a bokrok irányába bizalmatlanul.
- Szerintem te túl sok horrorfilmet néztél gyerekkorodban! - állapítottam meg vigyorogva.
- Nem szeretem a horrorfilmeket!
- Most őszintén, bébi! Te láttál itt nap közben egyetlen árva szörnyet is bujkálni a bokrok alatt?
- Nem. De attól még ott lapulhatnak! - sóhajtottad idegesen és picit sértődötten. - Na jó! Én nem akarok arra tovább menni! Forduljunk vissza! Jó?
- Nem kell félned. Itt vagyok veled. - nyugtatgattalak, s közben azon kaptam magam, hogy már én is az erdő sötétjét bámulom. Még a végén rám is átragad a félelmed és megijedek az erdő szellemeitől vagy mit tudom én! Nem kéne a falra festenünk az ördögöt, mert még megjelenik!
- Én akkor is szeretnék visszamenni a hotelbe!
- Tudod mit? Inkább üljünk le oda, arra a padra! - javasoltam hirtelen támadt ötlettel, mikor megpillantottam előttünk egy korhadt padot a legközelebbi lámpaoszlop mellett.
- Jó! - egyeztél bele nem túl boldogan.
Odamentünk a magasra nőtt fűben álló elhagyott padhoz és leültünk az ép részére, szorosan egymás mellé. A válladra tettem a karom, te pedig a combomra fektetted a tenyered és megsimogattál.
- Itt biztonságban vagyunk. - mondtam halkan, lágyan megcirógatva szabad kezem ujjaival az arcod.
- Remélem! - felelted úgy, mint aki kételkedik a szavamban. Majd a vállamra hajtottad a buksidat.
Átmeneti csend telepedett a tájra, mintha az erdő is megnyugodott volna attól, hogy leültünk és nem akarunk már elmenekülni belőle. Amikor szétnéztünk a fák közt kanyargó út mentén, a növényzet miatt nem láttuk se a hotelt, se a park bejáratát. Mintha mélyen bent járnánk az erdőben, távol az emberektől, olyan volt a környék. Nekem tetszett, neked viszont nem igazán.
És ekkor történt valami furcsa. A hátunk mögötti kis réten neszezés kezdődött. Alig pár méterre tőlünk!
- Mi ez? - néztél hátra idegesen, a zaj forrását keresve.
- Micsoda? - kérdeztem, noha én is hallottam a susogást.
Nem éreztem veszélyben magunkat, elvégre alig pár tucat méterre voltunk a hoteltől. Ha kiáltanánk, biztosan meghallaná valaki és idejönne ránk szólni, hogy ne hangoskodjunk az éjszaka közepén. Ezért jobb, ha szépen csöndben maradunk és nem csinálunk bolondot magunkból a nevetséges félelmeink miatt. Elvégre már felnőttek vagyunk. Csak a gyerekek félnek éjszaka a sötétben a szörnyektől. Meg azok a színészek, akik buta horrorfilmekben játszanak folyton rémüldöző áldozatokat. Mielőtt a szörnyek széttépik és jóízű csámcsogással felfalják őket...
- Valami van a fűben...! Ott...! - böktél a sötétbe reszketeg hangon.
Én is hátranéztem és azt láttam, hogy a majdnem térdig érő gazban lassan mozog valami. A fűszálak alig észrevehetően hajladoztak körülötte, ahogy komótosan, lustán araszolt jobb felé. Nem felénk jött, de határozottan az út irányába tartott.
- Biztos valami rágcsáló. - dünnyögtem közömbösen, nehogy megrémítselek. Pedig fogalmam sem volt, mi lehet az. Ilyet még én sem láttam eddig. Hűha! Vajon mi lehet ott?