EGYÉB
VERSEK
1. CSOKORNYI VERS
"Ajánlom e sorokat
mindazoknak, akikről szól."
1.
Sóhajt a szél ha megpihen
Réveteg pillantásom ott,
Igaz kiterjedéseden
Könyörületes Isten most.
Remélem, fényed elérem,
Sárguló levél éveim
Néked hullnak, mert a bérem
A szolgálat más tettein.
2.
Dolgod volt, hogy segíts engem
Istenünkhöz visszatérnem
A számszárán kapaszkodva,
Néma vággyal bizakodva
aranyló szemedbe nézve.
3.
Galamb ült meg lelkem
Ormán turbékolva szépen,
Rejtelmes mondókájával
Dacom szertefoszlott hajnal
Oltárt emelt fel a hitnek,
Nemes tettem, célba viszlek.
4.
Cinóber árnyékot vetett
A feltörekvő ifjú fa
Ringó nyugágyszívem felett,
Oldottad görcseim mama
Lótuszvirágszirmom mellett.
5.
Másodhegedűs maradtál
Engem engedve előre,
Rázós utamon élnem már
Kő segített, létem őre.
Ovális felszínén talán
Véled érek majdan zöldbe.
6.
Zengő teret fakaszt köréd
Sugárzó éned palástja,
Utadon úgy borul föléd
Zizegő aurád bástya
Simább jelt téve az útra,
A feljebb lépéshez Zsuzska.
Mezőkovácsháza, 1992. december 4-6.
2. KRISTÁLYFÉNYEK
ÉJSZAKÁJA
Magam sem tudom miért mentem ki akkor
éjjel az udvarra, tán múló haragból
az élet mocskos pillanatai miatt,
elegem volt a szagból, mely engem sirat
megülve a házban, kedves kis szobámban,
azóta is száll az építészre
átkam.
Bejön hozzám a kinti táj feromonja,
megül, lerakódik, tüdőmet roncsolja.
Csizmám alá a fű simult meghersenve,
fejem fölül lecsapott rám egy fénykéve.
A gazda is meghökken ha borjadzáskor
öt lábú gidával gyarapszik a jászol,
olyat szült az este szemeim elé fönt,
mely célzott golyóként kuglibábukat
dönt
nekem, a téglabarlangok lakójának,
elpuhult civilizációnk fiának.
Naturistább festményt nem láthatott még
szem,
pedig sokat megéltem már én, azt hiszem.
Irhám alá lopódzó, dermesztő hideg
kocogtatta össze csontjaim, az ideg.
Rám borult az ég a maga pompájával,
betakarva tiszta, kristályfény bundával.
Leheletem gőze ködöt gerjesztgetett
elsodorva tőlem a régmúlt éveket.
A tiszta ég közepén, tán arasznyira
a zenit láthatatlan pontjától, lila
udvar közepén a fekete erdőben
ott csücsült a Hold hófehér kendőjében.
Gömbölyű volt, formás, sajtszerűen kerek,
felhajtván fátylát a menyasszony ha nevet.
Merész kacérsággal dobta el ruháit,
nem tűrt meg felhőt, csak egy vékonyka szárit.
A Naptól kölcsönözte tündöklő
báját,
frissen megmosakodva mutatta arcát.
Érződött, hogy kerek. Felszínén a hegyek
árnyékai őrizték a megszűnt szelet.
Beledermedt a világ a pillanatba.
Megálltak a csillagok, el nem szaladva.
Csillogó csillag-udvarhölgyei fogták
szinte tenyéren hordozva nyoszolyáját.
Magamba szippantva múló nyugalmukat
néztem volna én még tündöklő Urunkat
ki meglepett pompája varázsával ma,
nem feledlek - ígértem, s mentem a házba.
Sem előtte, sem utána nem volt részem
Ily csodában ezen az öreg földrészen.
Felidézem néhanapján meg-meg állva,
milyen volt a kristályfények éjszakája.
Mezőkovácsháza, 1992. december 6.
3. HOLDFOGYATKOZÁS
1.
December elején, egy párás éjjelen
kivillant a felhők mögül a végtelen.
Átlyukasztva sugarával égi dunnánk
felhívta rá figyelmünket, ha nem tudnánk,
hogy ma van fogyatkozásának éjjele,
új köntöst vészen föl egy korszak
élete.
Néztem az ablakból a kozmikus csodát,
lassan telt az idő, hát írtam egy ódát.
Fejem fölött közben a Holdból harapott
a sötétség komótosan egy darabot.
Míg meglévő része tovább
világított,
gondolatim sorban papírra íródott.
2.
Valami hihetetlen csend köszöntötte
a bolygók együttállását,
elöntötte
a nyugalom az élők testét és lelkét,
sötétbe borítva a Holdudvar telkét.
A Nap nyakláncán megfeszült két
égitest,
harmonikusaik közt nyugodott a rest
világ külön bejáratú
fényfűzére,
gyönyörködhetett a csillagász kedvére.
Föld és Hold léniát képezett a Nappal,
egymás felé fordulva borongós arccal.
Ritka jelenségét följegyezte sok ősünk
már a múltban, közelebb vagy távol
tőlünk.
3.
Kongva csapott át az óra ketyegése
a másnapba, már hajnal előtt kevéssel.
Újra felnéztem, mostanra tényleg eltűnt,
felfalta az éjszaka a bűntelen bűnt,
mely máskor sokakat csábított a rosszra,
elrejtette arcát egy jó órahosszra.
Elfáradtam figyelni sarlója szélét,
az agonizáló sajt szélének
végét,
ledőltem aludni tudván, hogy kibújik,
bolygónk árnyéka róla lassan lehullik,
széthajtja a függönyt, fogadja a tapsot
és átengedi nekünk reggel a Napot.
Mezőkovácsháza, 1992. december 9.
4. EGY ÕSZI REGGELEN
Hazafelé bandukoltam egy őszi reggelen
átlépve gondolatban a régmúlt
éveken.
Horizontig nyúlt utam kopottas szürke sávja,
míg oldalról rám borult a zöldövezet
árnya.
Talpam alatt megzörrent olykor egy sárga levél
azon nyögdécselve, hogy tavaszt, életet
remél.
Szépen sütött a Nap, mint egykor a nyár
derekán
csillogó díszes öv, karcsú éjnek
tomporán.
Mostanra meghízott a Hold, vele az éjszaka
dagadt kövérre, akárcsak egy boldog kismama.
Tiszta meleg legyezte arcom lágyan csiklandva
göndör fürtjeivel, nyakamon végighaladva.
Csöndes madárcsevej csacsogott csábító
csókot,
finoman figyelő fülembe fogadott bókot.
Álmosan suttogva vetkőztek a fák lombjukból
puha szőnyeget terítve maguk alá újból.
Szégyenlős szüzek szende szemével szemezgettek
a vetkőztető szél ujjával - és levedlettek.
Halódó koronájukkal a csábító
játszott
a nedves avaron egy zizgő, magányos táncot.
Néhanap felugrott a meztelen ágak közé
elterpeszkedve rajtuk, testük végre az övé.
Aztán ráunt és tova libbent messze kergetve
a hiába dacolókat, lelkük is reszketve.
Ősz eső után a dús pázsit magára
húzta
korhadó takaróját, a holnapot jól tudva.
Bogárka mászott tápot csápolva
rágóival,
nem messze tőle még kései tücsökdal rivall.
Egy csiga futott keresztül az úton lelkesen
cipelve csavaros tákolmányát egyenesen.
A közelben tarka cicus nyalakodva nézte
felbukkannak-e egérszomszédai ebédre.
Szeme lecsukódott, dorombolt egy kicsit hozzám
mintha a főfogást én egy ezüsttálcán
hoznám,
aztán kapualjba bújt kutyát pillantva szemből,
pedig még csak két hegyezett fül látszott az
ebből.
Sanyarú sors az ember legjobb barátaié
ha elhagyja gazdája s hite ki tudja miért.
Horpadt horpaszát kemény kerítés horzsolta
fel,
sok kukát látott orrával ételszagokat nyel.
Bátorító mosolynál nem futja többre
tőlem
hát tovább caplatok a langymeleg, sárga őszben.
Megérkezem. Még tiszta az ég, szinte felragyog.
A távolban viszont vészes varjúcsapat vartyog.
Űzi őket az ösztön a szürke felhők elöl,
vége már a nyárnak, tudja ezt mindenki belöl.
Sárgavörös levél a barnafekete földön
alkot puha takarót a telelőknek rögtön.
Hideg hunyorgással hullik a hó majdan rája,
mindenki bebúvik alá a tavaszra várva.
Bár még dél felé jár, én
már búcsúzom a Naptól.
Odúmba lépek, melege megkímél a
fagytól.
Mezőkovácsháza, 1993. október 11.
5. AUGUSZTUSI ÉJ
Bágyadt koppanással
hulltak le az utolsó cseppek,
csöndes áradással
igéztek meg az éji percek.
Augusztusi éj
szelíd felhőleple borult rám,
a párás égbolthéj
boldog sóhajra nyitotta szám.
Kifacsart pamacsok
libbentek könnyen a Hold elé
mint a féltő báttyok
menyasszonyhúguk fátyla köré.
Aranyló ezüstbe
öltözött az izgatott ara,
párjának jöttére
fényhullámokat vetett haja.
Körbeállt a násznép
mind a bámuló csillagocskák,
kezdődött a játék,
kupolájuk tisztára mosták.
Halkan bandukoltam
a képbe belefeledkezve,
ha tócsát ugrottam
az aszfalt csillogását lesve.
Mennyei a béke,
birodalma bensőségesen
baráti famécsest
gyújt, szívem csöndben melengetve.
Ilyenkor minden más.
Nyár vége előtt kóborolva
tompa vakondtúrás
halmai fölött bukdácsolva
tiszta prána tölt el
megbizsergetve mind izmaim,
létezek a Földdel
szinkronban látva mozgásaim.
Egyszerű a világ,
ez benne a legnagyobb rejtély.
Legyen az kis virág
vagy égbe nyúló Isten szentély.
Port mos el az eső
ha langy nedvessége aláhull,
kitisztul a belső
megrészegülve illatátul.
Visszaemlékezem
mit tettem legutóbb mindezért,
és megelégedem
azzal, hogy nem tettem gyümölcsért.
Augusztusi éj
szikrázó égboltja borult rám,
a tiszta égbolthéj
megmutatja jövőm is talán.
Mezőkovácsháza, 1993. augusztus 26.
6. PIROS
Színek közt máig nemes a piros
melyet sűrűn a zászlókra kentek,
értéked máig őrzi sok papiros
a hódítókról, kik általad nyertek.
Tiéd az ég nyugaton, ha este
interferál az infravörösben
úszó felhőhad utánad lesve,
akár a papok a bíbor köntösben.
Jelkép vagy, látványod riadót ver
a szívekben áramló folyadéknak
csatában ha a vérnek folynia kell,
akár a vulkáni olvadéknak.
Vérben forgó szemek izzanak tőled
ha leng a bika előtt a posztó,
vágtass neki, szarvaiddal öljed
a matador nyomát, életed olcsó.
Ott állsz az útnál, néha
megállítasz
ó tábla, ura a forgalomnak!
Felelőtlen tetteket megtiltasz,
gátat vetve az autós borzalomnak.
Balesetkor a szemhéjunk alatt
fájdalomkarikák ha táncolnak,
gyújtott tűz emészti el máglyánkat,
nyomában izzó szenek parázslanak.
Dobogó szívvel a telt ajkú lány
rúzsos csókot a legény arcára
ha cuppant, el is pirul büszkén ám,
fényét a Nap veti rőt hajára.
Máskor düh virít a némber
pofáján
mikor a pokolba ordít görcsölve,
hogy a tetőcserepek megszánván
a földet aláhullanak, széttörve.
Ha megjelensz az almán, sejteted
édes ízét, zamatát a bornak,
csillantod a pohárban kedvesed
orcáját, mámorba ha fojtanak.
Színed adtad a sárgarépának,
meggyet, cseresznyét érleltél szorgosan,
zamatát adod a paradicsomnak,
paprikával csíped a szánk boldogan.
Az állatok is ismernek tégedet
kakas tollaként, bíborcsigában,
ha nektárhoz csalod a méheket
virágok kelyheként, úri palástban.
Ezért vigyáz bundájára a róka
ha rája vadásznak csahos ebek,
mert az életnek a fele se móka -
tudják ezt jól a résztvevő felek.
Mezőkovácsháza, 1992. december 9.
7. FEHÉR
Színország királynője a fehér,
minden fényárnyalatnak szülője
arra késztet, hogy tiszta legyél
hisz ő a fényességes gyümölcse.
Csillagok méhében a fúzió
foganja spektrumát hidrogénből,
fotinó léte nem csak illúzió
mert életet szüle a napszélből.
A fehérje levest láncokba rakta
testet építvén a szellemeknek,
az élet fényburkát mászni hagyta
a szárazföldön - had terjedjenek.
Párafellegek úsznak az égen
fenséges fehéren gomolyogva,
eső és villám csap le keményen
a földi szíveket megborzongatva.
Máskor fagyot hoz meg jeges szeleket
vagy csendesen szállingózik a hó,
vakító pelyhe mindent betemet
ahogy megvastagszik a jó takaró.
Az ártatlanság nyitja szirmait
ha hóvirág, szegfű, rózsa nyílik
feltárva a rovaroknak titkait
a cseresznyefa pompásan virágzik.
Esküvő gyöngyszeme fehér ruhában
a menyasszony, szűzi ártatlanság
az oltáron, apácazárdában
a hűség, templomban a házasság.
Steril falak közt megül a karbolszag
agyonsikált kórházak termeiben,
az orvos tekintélye igen nagy
ha betegen segít fehér köpenyében.
Ma született bárány, tejelő tehén
virít a réten hófödte csúcsok
közt,
fehér ingben, gatyában a legény
lesi a leányt ki lepedőt füröszt.
Meszelt házikóban ősz hajú öreg
csupornyi tejföllel, sajttal birkózik,
ezüstös szakállát simítva nevet,
albínó macskája lábához
lopódzik.
S kinn a versenypályán a büszke mén
szélvészként vágtat, gyönyörű
deres,
lelkesen nyihog ahogy célba ér,
gazdája, zsokéja sokat keres.
Fehér a harmat, a köd és a jégcsap,
víz fölött sikló sirály és
albatrosz,
kókusszal, rizzsel sok ember jóllak
és nem is kell hozzá damasztabrosz.
Írva vagyon pedig fehéren - feketén
e papírlapra dicsőítő versed,
millió könyvbe íródott remény
békegalambját fehérre fested.
Mezőkovácsháza, 1993. december 27.
8. ZÖLD
Szabadság megnyugtató színe a zöld
természet ölén nyugvó harmónia,
testén növénytakarót visel a Föld,
hogy lakóinak ne kelljen csalódnia.
Apró fűszál, bokor, óriásfa
zöldell buján burjánzva a felszínen,
kár, hogy az ember kaszálja, kivágja,
pusztát hagyva völgyön, hegygerincen.
Jade és smaragd, gomolygó klórgáz
csillogtatja fényét mint nedves zuzmó,
algásodott vízben moszatot horgász
a környezetvédő flóratudós.
Fenyő és bükkfa, tölgyes, akácos
lombkoronája rejti a madarakat,
ezerforma levélen a hernyótáncos
átrágja sorban a sejtfalakat.
Sötétben nyávogó macska szeme,
villanó lámpa ha tovább enged,
a természet békéje árad vele
megnyugtatva az izgága lelket.
Mezőkovácsháza, 1993. december 27.
9. SÁRGA
Az izzó napkorongnál nincs szebb sárga
sehol a világon, hisz oly meleg,
csillogó csillámú agyag és márga
a kézműves kezének könnyen enged.
Hűvös méltósággal az aranyékszer
becsült kincsként gazdagságot fémjelez,
nem lehet megcsodálni elégszer,
jelképként annyi mindent kifejez.
Kén és platina, kalapált sárgaréz
gyönyörűn tükrözi belső fényedet,
ragyogó izzószál az égőből néz
megvilágítva arcodat, életed.
Csőből lesnek a kukoricaszemek,
alattuk büszke tök, sárgadinnye virít
míg a fanyalgók citromot esznek
és a sárgarigó párjáért
sivít.
Nap felé forduló napraforgók,
körték és almák, oroszlán
sárgák,
irigyek és strandon parádézók
ha veled pompázhatnak, meg nem bánják.
Mezőkovácsháza, 1993. december 27.
10. KÉK
Nyáron ha felhőktől mentes a ég,
habosan hömpölyög az azúr folyó
az óceán vizébe mely olyan kék
akár a duzzadó szederbogyó.
Csillogó ametiszt az opál tavon
a nyugalom fényét árasztja szerte
költőket, festőket ihletve nagyon
csábosan kacsint a leány kék szeme.
Poros út mentén a vadon nőtt szilva,
kobaltkék fénnyel ugráló
gázláng,
papírra folyatott száradó tinta
akár ezen vers a könyvnek lapján.
Mezőkovácsháza, 1993. december 27.
11. GOMOLYGÓ KÖD
Feketébe hanyatlik a tejszürke ég,
leheletem párafüstje tovaszáll még
a morcosan csikorgó új februárba
a didergő fákat burkolva ruhába.
Lassan mozgó fal lép a lámpa
fényébe,
odatelepszik a kerítés tövébe.
Némán és megfoghatatlanul kavarog,
orromra mászva zsibbadásig hadakoz.
Puha vatta telepszik piros fülemre
sapkámból szökött fürtjeimre ügyelve.
Lépteim nyomán a kővé vált
víztócsák
rianó felszínük ropogva tocsogják.
Az oszlopok tetején fojtott ívfények
árnyakat rajzolnak - mesebeli lények
morcos repertoárját kenve a falra,
átsuhan az úton egy magányos macska.
Zsiványok zsivaját zsongva a távolból
merészen távoz valaki a kocsmából.
Öreg kerékpárjára lassan felcűgöl,
fűti az itóka hazáig belülről.
Szétvál a függöny a rideg aszfalt
fölött,
autóbusz dörmög el, fátyolba
öltözött.
Felfüggesztette működését az élet
a városban mire este hazaérek.
Mezőkovácsháza, 1994. március 12.
12. A VÁLTOZÁS
VIRÁGA
Harsanva szökken szárba a mező
millió virággal ünnepelve,
az új nemzedék tavasszal felnő
életerejét megénekelve.
Zümmögő parányok kutatják szirmát
porába mártózva, kóstolgatva,
de más kelyhek is magukhoz hívják
szállítmányát bibére ragasztva.
Lehull a levél, dagad a magház,
változás érik a titkok méhén,
az életerő lelkesen hajráz
egyre fejlődve a Napnak fényén.
Édesen feszül a gyümölcs bőre
büszkén kínálva érett
húsát,
benne a mag a termékenység őre,
szikében őrzi jövő hajtását.
Lehull a mag a trágyakupacban
lapítva csendesen sorsára vár,
hogy kikelhessen egy új tavaszban
szárat szökkentve magasba már.
Minden létező a magból indul
a változás virágát hajtatva,
az élet mindörökké megújul
s visszatér újból a gyümölcsmagba.
Mezőkovácsháza, 1994. május 10.
13. ÉREZZÉTEK JÓL
MAGATOKAT
(dalszöveg)
Kicsi vagyok, mégis erős a fényem,
a Legfelsőbb Alkotó segít megélnem.
Arany ragyogással a lótusz levele
átsegít mindenen a jóság ereje.
A szeretet lángja fölragyog az égben,
mindent megkaptam, amit csak reméltem.
A szeretet önmagát teremti,
a végtelenbe testét leheli.
Mindig csak jót teremtsél,
hisz teremtményed benned él,
az egész világ magad vagy,
nem is gondolnád mily nagy.
A valóságot együtt teremtjük,
jobbá csak közösen tehetjük.
Bontsd ki virág szirmaid,
szórd a szélbe poraid.
Érlelődjön gyümölcsöd,
finom ruhád felöltöd.
Érezzétek jól magatokat!
Szeressétek társaitokat!
Bennünk van a boldogság,
amit gondolunk valóság, hát
bontsátok ki szárnyaitokat!
Testetekben a lélek szabad!
Nem egyedül szabjuk meg sorsunk,
barátinkkal közösen sodródunk.
Ha tovább akarunk menni,
közösen kell fellépni,
megerősödik a jó,
lelkünkben a hasonló.
Az értelem lesz úrrá a Földön,
az lesz csak igazán az öröm!
Bontsd ki virág szirmaid,
szórd a szélbe poraid.
Érlelődjön gyümölcsöd,
finom ruhád felöltöd.
Érezzétek jól magatokat!
Szeressétek társaitokat!
Mi írjuk meg a karmánk,
a Gondviselő vigyáz ránk, hát
tiszteljétek a mi Urunkat,
Aki felé a lélek halad!
A változás a tanulásért van,
tanulok, hogy megértsem magam.
Az elején tiszta lap,
a tapasztalat ráragad,
béke tölt el, egészség,
felragyog az egész ég.
Ha megtanultál mindent amit kell,
a Teremtőd magához emel.
Bontsd ki virág szirmaid,
szórd a szélbe poraid.
Érlelődjön gyümölcsöd,
finom ruhád felöltöd.
Érezzétek jól magatokat!
Szeressétek társaitokat!
Add tovább mit tanultál,
a lelked úgyis tova száll, de
bármerre is vezessen utad,
a szeretet teveled marad!
Kicsi vagyok, mégis erős a fényem,
a Legfelsőbb Alkotó segít megélnem.
Arany ragyogással a lótusz levele
átsegít mindenen a jóság ereje.
A szeretet lángja fölragyog az égben,
mindent megkaptam, amit csak reméltem.
Érezzétek jól magatokat!
Szeressétek társaitokat!
Testetekben a lélek szabad!
A szeretet veletek marad!
Bármerre is vezessen utad,
természeted az, hogy szabad vagy!
Érezzétek jól magatokat!
Szeressétek társaitokat!
Mezőkovácsháza, 1994. január.
14. BÉKE ÉS SZERETET
(dalszöveg)
Törekszik a tanítvány, halad az úton
szembe nézve magával tapasztal folyton.
A legvégső cél felé húzza a szíve
a szabadság fényében repül a lelke.
Béke és szeretet
legyen egy veletek.
Türelem, kitartás
a mennyei áldás.
Mindenre orvosság
a lelki boldogság
eltöltve szívünket
az Atya vár minket.
Induljunk testvérek,
szárnyaljon a lélek.
Törekvőn igyekszünk,
Egy a mi Istenünk.
Béke és szeretet
legyen egy veletek.
Türelem, kitartás
a mennyei áldás.
A számtalan kereső egységbe érkezett,
az igazság fényében lelkünk
megméretett.
Szeretet táplálja a boldogság tüzeket -
a saját szikrájából Isten született.
Mezőkovácsháza, 1994. július.
15. ÉBREDJETEK
(dalszöveg)
Ébredjetek, szép gyermekek,
Isteni szeretetet érezzetek!
Álmodjatok, alkossatok,
ti írjátok meg a holnapot!
Tiszta szívvel élve,
Istenáldást kérve,
megfontoltan járva,
egységre találva -
Ébredjetek, szép gyermekek,
Isteni szeretetet érezzetek!
Álmodjatok, alkossatok,
ti írjátok meg a holnapot!
Változzatok, fényt hozzatok,
rátok várnak mind a holnapok!
Ébredjetek, mert lelketek
messze kiterjedni akar bennetek!
Végtelenbe nyúlva,
egységbe fordulva,
szeretettel nézve
menni a kéz a kézbe -
Ébredjetek, mert lelketek
messze kiterjedni akar bennetek!
Változzatok, fényt hozzatok,
rátok várnak mind a holnapok!
Ébredjetek, szép gyermekek,
Isteni szeretetet érezzetek!
Álmodjatok, alkossatok,
ti írjátok meg a holnapot!
Tiszta szívvel élve,
Istenáldást kérve,
megfontoltan járva,
egységre találva -
Ébredjetek, mert lelketek
messze kiterjedni akar bennetek!
Változzatok, fényt hozzatok,
rátok várnak mind a holnapok!
Mezőkovácsháza, 1994. július.
16. A LEGSZERETETTEBB EGY
(dalszöveg)
Ha egyedül vagy és vágysz valakire
de magad sem tudod, hogy mire
és társra vársz és tanítóra,
jóbarátra, megváltóra,
bizalmasra vagy reménységre,
oltalmazó menedékre,
Ő mindig ott van és hallja imád
mert Õ maga az egész világ.
Éli a megnyilvánult kegy,
minden lélek hozzád megy,
mert Te vagy a mi igazi Urunk
és a Legszeretettebb Egy.
Ha hívod segít a Teremtő,
az univerzumot léteztető,
szeretettel kiáradó,
önzetlenül támogató,
kitől ered minden csoda,
aki az angyali seregek Ura,
mindig ott van és látja lelked,
veled örül és veled szenved.
Éli a megnyilvánult kegy,
minden lélek hozzád megy
mert Te vagy a mi igazi Urunk
és a Legszeretettebb Egy.
Ha választ vársz a nagy kérdésre:
honnan, hová és mivégre,
célt keresel az értelmednek,
gondolatodnak, érzelmednek,
otthont akarsz és nyugalmat,
hajtóerőt, önbizalmat,
mindig segítő barátot,
nézz magadba és megtalálod.
Éli a megnyilvánult kegy,
minden lélek hozzád megy
mert Te vagy a mi igazi Urunk
és a Legszeretettebb Egy.
Mezőkovácsháza, 1994. július.
17. JÚLIUS ESTE
Langy alkonyfényben állok
a városban születő álmok
fodros tengerének szélén,
a szürke sziluettek élén.
Kifújta magát a vihar,
utána tücsökhang rivall
a nedves fűszálak között
gyík a bokorba szökött.
Porverő zápor frontja után
lepke lebbent az éjbe sután,
sündisznó az aszfaltra mászott
megcsodálva a csillagvilágot.
Utolsó vonat tülkölte vágyát
lecsattogva az acélpályát,
oszlopok végén a villany égett
magányos biciklis öröme végett.
Ingem bőrömhöz lágyan tapadt
mert a meleg bennem maradt
tovább hevítve az estét,
az izzatag ember testét.
Mindent sejtető, semmit láttató
formátlanságba ömlött ajtó
a sötétség bársonyfüggönye,
ahogy betakaródzom vele.
Mezőkovácsháza, 1994. július 5.
18. JESSA FÁTYLA
Elhallgat a szél örökös zúgása,
csillapul végre monoton búgása
leejtve lassan a sodrott homokot
mit a tengertől idáig hordozott.
Nyugaton tornyosul a vihar árnya,
bíborban pompázik a Jessa fátyla.
Gomolygó felhőfal mászik az égre,
alatta lapuló hegységek félve
tűrik súlyát, szikláik csikorognak,
távoli villámok erre morognak.
Gyorsan ráborul a reszkető tájra,
szürkéskékbe fordul a Jessa fátyla.
Őrjöng az orkán, követ tör és szaggat,
kavics és homok a markában jajgat.
A villámok után lecsapó eső
a felszín arcára sártengert festő.
Dühödten tombol, a világot rázza
haragvó Jessa éjfekete fátyla.
Hosszú nap múlva csillapul az erő,
az esztendőnként háborgásban levő.
Ködbe borul végre az első reggel,
a párás égen a Nap mikor felkel.
Ráterül a vidékre puha szárnya,
a fehéren ragyogó Jessa fátyla.
Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 5.
19. MENNYEI PARK
A tenger ölének azúrkék méhén
virul az élet a korallok között,
millió hal az ágak közt élvén
pikkelyein szivárványt tükrözött.
Fent a szárazon a mezők füve
félénken lapuló patásokat rejt,
szalad az ürge, a fűben de fürge,
mert odafenn köröző sólymot sejt.
Csipog és trillázik, susog az erdő
a végtelen zöldben fuvolázva,
a fák ágain fürtökben termő
gyümölcsöt szinte versengve dézsmálva.
A lombsátor szélén házak lapulnak
harmóniában a nyüzsgő élettel,
a természettől az emberek tanulnak
a Földanya iránti szeretettel.
A gyönyörű kert mindent megad
mi kellhet a gondtalan élethez,
mert az ember egységben marad
hűségesen a természethez.
Ártatlan lelkek bölcsője ring
az isteni áldás rezgésein,
a paradicsomban vannak megint
boldogan élve a gyermekeink.
Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 29.
20. YAMSORO - LENBHÍVA
Végigciromkolta lelkem az Uram keze
szelíden nyusztatva, hogy menjek vele
a nodesoro ösvényén tovacampogva,
mert fel akar oldani a yamsoro-lenbhíva.
Mindig buzgott bennem az egódzó mozgás,
a hexapeutává tevő transzoldás
még akkor is, ha sudisoro jártam
elkalandozva a messzeségbe bátran.
Gyakran kennároltam a revlajsz után
az értelmem világát enyhén sunyán
azt remélve, az irányított trusler
megoldja gondjaim om és yamunder.
Persze csánszorgás lett a vége ennek is,
a kozmosz indelten képe megint hamis
hiába mizegtem, mert a satnadana
nem töltött el a yamsoro-lenbhíva.
Peloráló lelkem végül feladta
a fókuszarankolást és hagyta,
hogy a Ksirodakasayi-Visnu
vezesse a grulációt, s a szinzut.
Befejeződött az állapotkeresés,
a valósult erbhivális kiterpenés
eredménye lett a yamsoro-lenbhíva,
célja a legfelsőbb omsoro-satbhíva.
Mezőkovácsháza, 1994. október 3.
21. KOZMOSZ
Mindent átfogó, mindent elnyelő
határtalan térség a kozmosz,
mint egy hatalmas fekete bendő
melyben élet tapad a csillagporhoz.
A fekete mélységbe hintett magok
pörgő csomói szétterülnek,
legyenek bármily hatalmas nagyok,
szétsugárzódva lassan lehűlnek.
Születő csillagok a ködök mélyén
fátylukat szétfújva berobbannak,
új lámpások a galaxis szélén
a spirális karokba kapaszkodnak.
Máglyák lobognak lebegve az űrben
az izzó hidrogént énekeltetve,
transzmutáció zajlik a tűzben
az elemeket sorba rendezve.
Apró labdacsok tapadnak össze
pályára állva a törvény szerint,
összeütköznek egymást legyőzve
átformálódnak megint és megint.
Gázbolygók születnek, sziklatömbök,
a hűlő anyagot egybefogva,
a csillag nyakékén díszes gyöngyök
keringenek sok titkot hordozva.
Élet lebeg a fortyogó levesben
az igazi, nagy kalandra várva,
hogy a földön elterjedhessen
anyagbéklyóit sorra lerázva.
Öntudat ébred a molekulákban
kutatva az okot és eredetet,
mit csinált még a nagyvilágban
az erő mely megszülte a kezdetet.
Elhagyva végül a bölcsőt és otthonát
megtér a gyermek a csillagokhoz,
körbejárva öreg univerzumát
testvéreivel mindenen osztoz.
Az ifjú csillagok körül majd egyszer
új élet tapad a csillagporhoz,
egyre táguló végtelen rendszer
a mindent magába foglaló kozmosz.
Mezőkovácsháza, 1994. október 3.