1. NOVEMBERI SZÉL
Csupasz ágak közt süvít át
az arcpirosítóan hideg szél
körbeszaladva a házak falát
bekopog mindenhová a tél.
Szerte kergeti a hajnali ködöt
a kémények füstjével incselkedve
az ablaküvegen ahogy bezörög
a benti meleget figyelve, lesve.
Újságpapírt sodor a járdán
felkapva néha egy barna levelet,
a télikabátok alá bemászván
megvacogtatja a testeket.
Kóbor szagokat sodor tova
az éttermek, boltok közeléből
és cipeli őket ide-oda
ki tudja milyen szeszélyből.
Felhők szaladnak az égen
bújtatva a szégyenlős Napot,
verebek pihennek a vezetéken
borzongva várva az esti fagyot.
Szántás után a göröngyös földön
végiglobog a metsző fuvallat,
hátán hozva a varjakat rögtön,
remélve akad még némi falat.
Villanydrótokon hárfáznak ujjai
sejtelmes süvítéssel zengve,
rezonálnak kedvenc húrjai
a csikorgó hidegben pengve.
Kitartóan süvít a tájon át
a dermesztő novemberi szél,
mindenki megérzi keze nyomát
akihez futtában hozzáér.
Mezőkovácsháza, 1994. november 29.
2. FELHŐK MÖGÜL A NAP
Kint a szabad ég alatt a síkságon,
mintha csak egyedül lennék a világon
gyakran álltam a nyári estében
gyönyörködve a vidék testében.
Körbe húzódva a horizonton,
végigterülve egy facsoporton
felhőszalag várta a Napot
mely a horizont felé haladott.
Narancsba borult az izzó korong
nyugaton, hol az ég szinte forrong
a világos színek melegében,
tobzódva még a tűnő fényben.
Fölöttük az aranyzöld égen
beszürkültek a cirruszok régen
s még hátrébb a sötét kelet
ibolyakékbe borulva nevet.
De ott a távolban nyugaton
szememet még rajta nyugtatom
a gyönyörű rózsaszín felhőkön,
a könnyedén tova libbenőkön.
Szívet melengető látvány az est
melyet a természet keze nékem fest
fényecsetjével végre megmutatva
mire képes egy művész naponta.
Mert minden alkony nékem készül
oly élményt nyújtva osztályrészül
melyhez fogható nincs még a világon,
tüneményét ezért is csodálom.
Időnként eltűnik sugárzó gömbje
végtelen árnyékot vetve a földre,
de a vörös páratakaró alatt
kivillan még a felhők mögül a Nap.
Hosszú útja végén nyugalmat talál
lebukva lassan a láthatár alá,
hol utolsó sugarai búcsúzkodnak
bíborban pompázva végül kihunynak.
Kint az éjszakában a síkságon,
mintha csak egyedül lennék a világon
szürkébe fordul a sötétkék ég,
a poros földúton hazaballagék.
Mezőkovácsháza, 1994. december 1.
3. DECEMBERI TAVASZ
Szokatlan dolog a decemberi tavasz,
az időnek járása igen-igen ravasz.
Havazás helyett derűsre fordul
a felhőóceán ahogy fénybe borul.
Puha lepedőként burkol be a szél,
illatos párája a májusról beszél.
Összekócol, simogat, körbehízeleg,
jade dallamot suttogva élveteg.
Esti eső után a csillogó tavacskák
a járda szélén ülve lassan itatják
a nedves, göröngyös csanádi földet,
hol verebek ugrálnak kutatva a zöldet.
Oldalról süt rám a déli Nap heve,
házfalon kúszik az árnyékom feje.
Utcáról utcára békésen ballagok,
beszédet, ugatást, csicsergést hallgatok.
Kéklő nyugalom árad el bennem
mivel e percben a semmit kell tennem.
Az út széli fák rügyező ágain
elnyúlik a pillanat az ébredők álmain.
Mégsem lesz belőle harsogó tavasz,
mert az éghajlat igen-igen ravasz.
A rövid nappalok hosszú éjt hoznak,
a szürke távolban felhők magasodnak.
Mezőkovácsháza, 1994. december 12.
4. MIKULÁSSZEMMEL
December elején, izgatottan már
a sok apróság a télapóra vár.
A függöny mögül a kíváncsi szemek
az esti utca árnyaira lesnek.
Jön már vajon kit annyira várnak,
akire irányulnak a gyermeki vágyak?
Én kaptam az idén ezt a szerepet
cipelvén a puttonyom, a nehezet.
Komótosan járva a hideg éjben
ajándékot vittem mindenkinek szépen.
Piros kabátomban amerre jártam
ámuló gyerekeket, felnőttet láttam.
Minden családnál szívesen fogadtak,
igaz a kutyák sokszor megugattak.
A szakállas, bajszos öregember
szemével nézve, türelemmel
hallgattam a köszöntő dalokat
mellyel a sok gyerek engem hívogat.
Megilletődve, időnként reszketve
néztek fel rám a csöppségek este
sejtve, hogy a ruha alatt más
valaki van, nem az igazi Mikulás.
Igyekeztem a legvalódibb lenni,
a feladatomat élethűen tenni.
Megdicsértem a dalocska végén
az emberpalántát azt remélvén,
hogy később is majd ilyen jó lesz,
ártatlansága el sosem vesz.
Átjárta szívem a szeretet melege,
az ajándékozás ünnepelt öröme.
A némán figyelő tekintetek
arra vártak, hogy én mit veszek
elő nekik a puttonyomból,
a sok meglepetést hordozóból.
Az édességet rejtő csomagok
mellett ott lapultak a játékok.
Boldogan csillogó íriszek fénye
fogadta be a látványt végre
mert valóra vált a régi álom,
ujjonganak a picinyek, látom.
Mosolygó szülők együtt a háttérben
gyönyörködve a csemetékben.
Csengős botomat magamhoz vettem,
üres puttonyom a hátamra tettem.
Megsimogatva a kócos buksikat
magára hagytam az ifjú hadat.
Ha jó leszel eztán megígérem,
eljövök újra a jövő évben.
Mezőkovácsháza, 1994. december 14.
(Íme egy Mikulásnak álcázott költő:)
5. FÉNYEK AZ ÉGEN
Egy nyár éjszakán a kisvárosban
az utcán bandukoltam egymagamban.
Az ásítozó házak között
tekintetem az ég felé szökött.
Fénylő tűhegyek a fekete kárpiton
figyelték lassú lépteim titkon.
A mennyezet lámpáit szívesen néztem,
az utcán egyedül sohase féltem.
A végtelenbe nyíló tetőablak
a fejem fölött békésen hallgat
ügyet sem vetve a közönségre,
amely odafönt szívesen élne.
Elszédít és magával ragad
egy meteor, mi lefelé halad
tűnő színes csíkot karistolva
a köröttem feszülő gázburokra.
Távoli világokon gondolkoztam,
bár idegenekkel még nem találkoztam
kik onnan jöttek volna ide
a Tejút spiráljának végibe.
A végtelen térségek szabadsága
volt az álmaim egyik tárgya,
ha annak sejtelméről elmélkedtem
minek létében reménykedtem.
Pirosan, zölden villogó pontok
araszolnak a csillagcsoportok
közt húzódó folyosókban,
a repülők moraja fülembe dobban.
Máskor meg műholdak, űrszemetek
vonulnak át pislogva egy keveset
az alant húzódó sötét tájra
mit nem világít be az égi kályha.
Üres volt az ég, páramentes
kupolája alatt szunnyadt a kedves
bolygó megannyi tündöklő lénye,
hunyorgott rájuk a csillagok fénye.
Tudtam, hogy azok ott távoli napok,
tüzesen izzó hidrogén magok
a semmiben úszó nyakláncukkal,
köröttük talán élő bolygókkal.
Sebesen rohanó magányos fényfolt
vonja figyelmem magára loholt
izgalommal, mert felismerem:
amit most látok az lehetetlen.
Csészealj kacsázik zajtalanul
a fekete űrtavon parttalanul.
Érthetetlenül cikk-cakkban imbolyog
miközben a zenit felé mozog.
Nem tagadom, hogy olvastam a témát
s jól ismerem már ezt a sémát,
tudtam ha ideér mi következik,
ebből most találkozás kerekedik.
Velem borzongott vékony ingem,
nem tudtam hirtelen miben kell hinnem.
Késő volt már a futáshoz régen,
mert ideértek a fények az égen.
A szabályos fémkorong lebegve
megállapodék az út fölött remegve.
Színes fénypászmáktól ragyogó
díszkivilágítása elragadó.
Oldalfalában egy ablakkeret
mögül ufonauta integet.
Megörülök annak amit látok
és lelkesen visszahadonászok.
Aztán biccentett egyet a járgány
majd tovairamodott a látvány
a végtelen kozmikus mezők felé,
mint aki nyugalmát sehol sem lelé.
Egyedül maradtam dobogó szívvel,
lelkemben a ténnyé vált hittel
egy nyár éjszakán a kisvárosban,
aztán lassan hazabandukoltam.
Mezőkovácsháza, 1994. december 15.
6. MAGÁNY
Lehunyta szemét megfáradt arcom,
befejeztem a végtelen harcom.
Egyedül álltam, egy ember a tájban,
s csak az üres magányt láttam.
Eonokat kitöltő semmi érzés
nyugalma áradt a pezsdítés
helyett élő szöveteimbe,
szétnyílt a gondolatvenyige.
Felettem állt a Hold az égen,
késői pecás a parti stégen
gunnyasztott a szúnyogfelhőben,
túlnan már a Nap lemenőben.
Madártól cserregő gyümölcsösök,
monoton percegő millió tücsök
festették alá az anagrammát,
gányam nyamág magányosságát.
Elment a hitves, a gyermek, a barát,
didereg rajtam a kék nagykabát
a semmilyen langyos őszi estben,
bizakodva nem kevesekben.
Pihentető ez az állapot,
így székemen gubbasztva legott
betakaródzom felhőjével,
illúzióival, leheletével.
Máskor tán könnyek vágnák
árkukat a nedves párnák
ráncaiba a fejem alatt,
miután arcomon végigszaladt.
Száraz nyelvvel imádkoznék,
zsebkendőt szorítanék
síró lelkem pikkelyei köré,
hiszen bánaton is az Övé.
De most csak bámulok ki
üres fejemből valami
változásra várakozva,
benső gyermekem magamhoz vonva.
Egyedül vagyok, mint az ujjam.
Álmaim száműzetésébe bújtan
egy csöndes helyen elnyúltan,
a múltam messzire fújtam.
Az van, hogy nincs semmi
olyan kérdés: lenni vagy nem lenni.
Bőven elég az, hogy vagyok.
Továbbra is önmagam maradok.
Új házat épít bennem az idő,
a történéseket magával vivő
örök jelenű hullámtalány,
a tükröződő társas magány.
Mezőkovácsháza, 1995. szeptember 3.
7. A PAPAGÁJ LEPTE LEPKE ESETE
Origó Rigó, a trillió
lórit rikítva sipító trilló
illó pillangóra sunyított
pirinyón pislogó pupilla villójával,
csókos csőrét csábosan csacsogva
csibészes csábítással csücsörítette
az illó pillangó
árnyas szárnyának
hártyás vázához
és nyegle őkelme
nyekegve nyeldekelte
nyelvére édesgetve
a fincsi falatot,
mellyel mily mélységes fájdalom és métely,
játékosan jóságot jajongva jóllakott.
Békéscsaba, 1998. február 6.
8. A HÍDON
1.
Szívemre telepedett aznap a nyugalom
séta közben beszélgetve a folyóparton
egy napos, meleg tavaszi délutánon
a társaságodban régi jó barátom.
2.
Öröm volt a perc, s hogy figyelsz rám
mikor szavakat dörmögött hozzád a szám
bár nem is ez volt akkor a fontos,
hogy kifejezésem mennyire pontos.
3.
Te is csak azt mondád mi bennem szól,
telibe kaptál, s ez bizony gól.
Labda a hálóban, lelkem az anyagban,
egy hídon állunk, de mégis csak magamban.
4.
Változást érlel bennem a Nap fénye,
lényem alakulása közben kénye-
kedve szerint játszik a formákkal
s keresi a legszebbet vágyakozással.
5.
Tragédiának érzem mit átélt a lelkem
karcosra koptatta a cellákat bennem,
s remegek, mint fákon a sok levél
azt kívánva, hogy mellettem legyél.
6.
Oly mélyen fáj, hogy el sem érem
gyökerét a bajnak, de remélem
így is kitéphető a földi nyomor,
emlékét eméssze könnyen a gyomor.
7.
Kifejezhetetlen ez a létállapot,
megrendíti bennem a szentet és papot
drámai zöngéje miközben leírom:
kibírom nélküled ott fenn a hídon?
8.
Szeretlek, hogy meghasad belé a szívem
villám sújtotta tölgyként a réten,
szomorú ágakkal a földre borulok
előtted, tetőled most elkomorulok.
9.
Nem hozott semmi jót ez az életem
fájdalmon, bajokon s kósza rémeken
kívül, belefásulok hordozni magam
súlyos bőröndjét, most íme leraktam.
10.
Csak az újrakezdés reménye pislog
belső szemem előtt, s a folyóban villog
a sok kis hal a dús hínár között,
lelkem így lassan békébe öltözött.
Békéscsaba, 1999. május 8.
9. MISKOLC
Villamos pályák nagy keresztjére
feszített városban sétálok lassan,
felnézve néha a gyönyörű égre
követném a felhőt ott a magasban.
Egyedül jöttem e távoli vidékre
hegyek karjaiban fekvő tájra,
lakótelepekbe vert utcák éke
az ösvény lábamnak erre járva.
Nagy a forgalom, de kevés az ember
ki megfordul ott a tágas téren,
tán benépesülhet ez is majd egyszer
és zsivaj fog szállni az üres légben.
Beszívom a várost, ízlelgetem
lelki szférája mily zengésű,
duda harsan az ipartelepen,
gyár a várostól távoli fekvésű.
Keresem helyem, de nem találom
hisz távol járok az otthonomtól,
tudatlencsémben ez is csak álom
s megnyugszom lassan a gondolattól.
Villamos sínek nagy keresztjére
feszített városban sétálok lassan,
felnézve néha a miskolci égre
tovaszállnék már ím a magasban.
Miskolc, 1999. június 26.
10. VÍZIVÁROS
A lagúna közepén Velence
szenvedélyben úszó kemence
s utcáin a gondolások
dülöngélnek, mint sirályok
az örök szélben vitorlázva
hidak alatt meg-megállva.
A duruzsoló motorosok
felkavarják mind a habot,
moszatzöld a sok csatorna,
fölöttük hidak lovagolnak.
Sikátorok, tornyok, terek,
piactéri haltetemek,
melyek a hangulatát adják,
elcsábítva a turistát,
százezer szám özönlenek
angolok, japánok, németek
s tucatnyi más náció,
a tömeg oly kiábrándító.
Lejárhatod cipőd, lábad,
hogy az egészet meglássad,
mégsem érted lénye titkát,
bár szemeid házait beitták.
Műalkotás minden szöglet,
született itt ezer ötlet,
agyonzsúfolt múzeumok,
szentképek és kecses szobrok,
ez együtt a köztársaság,
halhatatlan vízi világ,
s tereit miközben rovom
megihleti gondolatom.
Velence, 2000. május 31.
11. JESOLÓBAN
Fehérarany homokföveny
nyújtózkodik egyenesen
láthatártól horizontig,
a végtelentől lábaimig.
Sávja keskeny, lágyan puha,
habos tajték szalad tova
kóstolgatva eláztatja,
kagylótömeg ragyog rajta.
Zöld a tenger, sós permettel
szembeszáll a sok emberrel,
ki a parton átgázolva
hullámain lovagolna.
Apartmanok, szállók, tornyok,
fojtogatják mind a partot,
s millió szám a napernyők
nyugágyak közt elmerengők.
Nincs egyforma ház itt sehol,
turistahad köztük lohol,
éttermek és boltok, terek,
a signorinák fara kerek,
s elkápráztat mind e bőség,
éjjel hűvös, nappal hőség
a jesolói tengerparton,
hol elmerengve sziesztázom.
Lido di Jesolo, 2000. június 2.
12. ÉJSZAKA A PARTON
Éjsötét köpönyegként a tájra szállt
hűs párákat hozva lassan az est,
lábam a part hideg homokjában állt
ahogy belenéztem a tengerbe egyenest.
Szaggatott morajjal a törpe hullámok
békével simultak fel a fövenyre,
a feketeségben lebegő szép álmok
alátekintettek mind a víztömegre.
Mögöttünk a város harsogó lámpái
fénnyel szennyezték a szárazulatot,
a kései turisták kószáló hordái
elhagyták mostanra mind a partot.
Melléfeküdtem a végtelen víznek,
s pillantásom az űrbe veszett,
fejemben még az aznapi csínyek,
de szívemben már a csend remegett.
Mint az utolsó est az öröklétben,
felfoghatatlanul szent pillanat
megmerítkezni a csillagfényben,
hol az álmok mind tova szállanak.
Lido di Jesolo, 2000. június 3.
13. PUSZTASZŐLŐS
Kint a pusztaságon lobogó gázfáklya
aranysárga fénnyel harsog a világba,
tüzet köp a szántóföld végső kínjában
elolthatatlanul, vastag nagy sugárban.
Valami most feltör e Békés, szép tájból
eget szennyezően, kikelve magából.
Ordít és bömböl, dühét harsogja szerte
a körötte tébláboló emberekre.
Tűzoltók jőnek, vízzel oltanák lobját,
távolabb a turisták a látványt lopják.
Mert uralja a tájat, embert és gépet
az elszabadult erő mindent szétéget.
Éjjel gyertyafény a közeli falvaknak,
a tűztorony hunyorgásában alszanak
vörös glóriája alatt a munkások,
nehéz a feladat, de ők a gázosok.
Szól e tűzcsóva a hallgató nép helyett
nyomora miatt karmolászva az eget,
biz a föld sem bírja tovább hordni terhét
ha elveszik tőle nyugalmát, kenyerét.
Mennyei jel most ez nékünk a pusztában,
de lesz e vezetőnk, Mózesünk hazánkban
kinek a szava erős és vigasztaló
oltani fájdalmunk, mi évezrede tartó?
Oly ember kell ide, ki maga a Nagy Szél,
kitől még a féktelen tűztenger is fél,
s a balsors, mi nemzetünk régóta rágja,
kialszik végre ezen szenvedés máglya.
Békéscsaba, 2000. szeptember 6.
14. A CSABAI KOLBÁSZRÓL
Lapra kívánkozott a plajbász
kezemben egy forró pénteken
mert megihletett a kolbász
mit felkínáltak énnekem.
Álmomban az utcán jártam
szálnyi szalámit szorítva közben,
s kutyák követtek a járdán bátran
osztozni kívánván az örömömben.
Félre az utamból, itt ne kolbászolj!
- üvöltött rám a fékező taxis -
Ebsereg élén engem ne gátolj!
- hát átkeltem előtte - csak azért is!
Lányok és nők fordultak utánam,
szemükben kacér az elismerés,
ez aztán a férfi! - gondolták vággyal,
s lóbáltam nekik a legénykedést.
Hely, ha marsall volnék vagy admirális,
kolbászom lenne a vezénylőbot,
s dalra fakadna a sok eb máris,
engem ugatva körbe, a karnagyot.
De felébredtem, mert lejárt az időm
csendben emésztem ízes húsát,
a fesztivál még messze, most a szünidőn
töprengek, s megdicsérem a szakácsmunkát.
Békéscsaba, 2000. június 9.
15. EGER
Vár köré épült a mai város,
pereme immár a dombokkal határos,
völgytányér közepén az épületek
klasszikus tornyok, mind szépületek.
Mikor még jöttem, fürdött a tejben,
magányos ködlepel volt a fejemen,
s mögé rejtette tiszta orcáját,
lassan lebbentve félre fátyolát.
Láttam őt este, lenyugvás előtt,
aranygömb lámpák mind a levegőt
megfürösztötték fénnyel az utcákat,
rajtuk a sok autó csikóként vágtat.
Ballagtam esőben macskakövein,
pocsolyát kerülve elázott terein,
míg az égben fent sok bodor lebeg,
a rozsdálló fák között vize pereg.
De eljött a reggel, lila felhőtömeggel
köszönt a Nap a felfrissült Egerrel,
s a táj hirtelen rózsába fordul,
a bazilika szirma sárgán világosul.
Egyedül jöttem e klasszikus városba,
Gárdonyit követve, csillagot álmodva,
s most a valóság előttem lebeg,
a műemlékek közt boldogan megyek.
Vár állott, s még most is az,
érzem, hogy küzdött itt két igaz
hitvilág a falakon halálosan,
ömlött a vér bő patakokban.
E mítosz köré épült a város,
legendája már csodával határos,
hol kétezer ember védte a hazát
most tűri e vár a turisták hadát.
Eger, 2000. november 5.
16. SZÁLL AZ EMIL
Száll az emil cyber cyba,
levélvírus siteról sitera.
Weben-guba, teringette,
a sok szerver keringette.
Kournikova, Boris Becker,
röhög markába a hacker.
Rarok legyünk vagy szabadok,
itt az attach, forwardolok!
A hálózat istenére esküszünk és nevetünk,
hogy nem kell még több spam nekünk!
Konzolhuszárnak a browser
sávszélesség miatt dózer.
Portálon a linkre parkol,
mobil nélkül wapol-papol.
Sosincs elég tár a driveon,
nagyobb winnyogóra vágyom.
Windowst vegyünk vagy linuxot,
Billt vagy Pingvint válasszatok!
A hálózat istenére esküszünk és derülünk,
hogy rulez virtuálisak leszünk!
Békéscsaba, 2001. március 22.
17. BÉKE UTCA
Városnak nevezett falunk szélén
bácsi ballag öreg drótszamárral,
a napi munkából hazatérvén
kíséri a bokrokon madárdal.
Az utolsó utca neve Béke
mindazok szívében akik járják,
a kocsma ilyenkor menedéke
a betérőknek, körben akácfák.
Traktor csörömpöl harsány morgással
kióvakodva messze határba,
sietni kell vetéssel, szántással,
hogy legyen bő termés a magtárba.
Virág és anyóka biciklivel
jutnak el együtt a temetőbe,
a kerítés mögül kuvasz figyel
ébren szagolva a levegőbe.
Tápostól jön a talicskás ember,
udvarában kész röfögőkoncert
versenyez azzal, ki motort berhel
szomszédságában, szidva a rendszert.
Gyerekek jönnek az iskolából
kik itt nőnek fel, aztán elmennek
kilépve a falu nyomorából
ők már városi felnőttek lesznek.
A napszítta falon házilegyek
sütkéreznek, míg a szürke macska
elbámul a világosi hegyek
vonaláig egeret kutatva.
Gyümölcsös kerteken túl a határ
a Viharsarok pereméig ér,
estefelé kint sok család kapál
a csanádi földön amelyen él.
Zölden harsog a kibújó vetés
dacolva még a reggeli faggyal,
napszámos markában a fizetés
kicsit megpihen, majd tovanyargal.
Minálunk csak a föld lehet biztos,
mely táplál, hordoz és betakar jól,
sok munka után a tenyér piszkos
bőre a vízcsapnál szappanért szól.
A romos, öreg háztól megválik
a vakolat után a gazda is,
szeles időben a vidék fázik
ha az emberi gazdája hamis.
Városnak nevezett falunk szélén
ballag az élet lassan előre,
a Nap útjában nyugatra térvén
áldást hint a vöröslő tetőkre.
Békéscsaba, 2001. április 12.