FILOZÓFIAI VERSEK


1. A JÓSÁG EREJE

Az univerzumot belengő éterem
segít benneteket át sok-sok életen
a tökéletesedés felé haladva,
végtelen szeretetemben megmaradva.
Nem is gondolnátok milyen fontos vagyok,
pedig szívetekben mély nyomokat hagyok.
Én vagyok az is, ki együttérzést támaszt
megadva létünk kérdésére a választ.
Vagy ki lelkünk mélyén szeretetet gerjeszt,
a fejlődés során öntudatot fejleszt.

Én vagyok az alap melyre a ház épül
miközben a vándor lélek egyre szépül
sorra megtanulván a jóság leckéit
összehasonlítva a földit és égit.
Én vagyok az erő amely megadatott
annak ki Legfelsőbbtől kegyelmet kapott,
lerázva magáról a bűnök bilincsét
megérinthette az öröklét kilincsét.
Nyílt a kapu, mögötte ott vártam rá én
helyet foglalva a jóságnak fellegén.

Ki bízik bennem, az sosem fog csalódni,
abban én is bízom nem hagyva kallódni.
Türelem kövéből nőtt szeretet fája
fog majd árnyékot adva borulni rája,
ha megpihen ösvényét taposva néha,
akkor is szilárdan megtartja a létra.
Kedves barátom vagy te, ki érzed erőm
átlényegülve éntőlem, hogy jótevőn
cselekedj azokért kik még rászorulnak
az útmutatásra midőn elindulnak.

Vannak még sajnos nélkülem boldogulók,
rosszba, gonoszságba belebolondulók.
Ólomlábon járnak hegyeket cipelve
sehonnan sehová, nagyokat lihegve.
Szenvednek makacsul, én szeretem őket.
A zsákutcában kínlódó igyekvőket.
Tudom kik ők és miért kell tenniük
sötétben kúszva bajokat fölvenniük,
mert nincs ok a mindenben okozat nélkül:
a szenvedő munkája egyszer megtérül.

Élő példa erre az Istennek fia
kereszthalál után feltámadt Joshua
megnyilvánulása a felsőbb szféráknak
örök Messiása az egész világnak.
Lássátok tetteit, útján kövessétek,
a szeretet egyetlen kötelességtek.
Ha mindenki egyért, egy mindenkiért tesz,
vándorlásotok célja a Legfelsőbb lesz.
Arany ragyogással a lótusz levele
átsegít mindenen a jóság ereje.

Mezőkovácsháza, 1993. augusztus 24.


2. A MINDENSÉG TUDATA

A mindent magába foglaló végtelen
térben létezem a kozmikus értelem
pontnyi testének megnyilvánulásaként,
elhintve az önmagára ismerő ént.
Egókat vetek a lét óceánjába
és gondozom őket szeretőn, vigyázva
hagyván, hogy nőjenek mivé csak akarnak,
öntözik őket a teremtett hatalmak.
Tekintetem palántamezőkön pihen
egyszerre óvva s bántva lelküket, hiszen
szelektálni kell a legjobban növekvőt,
mindenre elszántat, leendő teremtőt.

Tudom mit éreztek mert bennetek vagyok,
kedvenc kertészeimre mindent ráhagyok.
Az ojtott hajtások az anyag tengerén
leendő pajtások a lótusz levelén.
Változás a lényeg, az új születése,
mindenkoron a legjobbnak keresése.
Így lesz egyre gömbölyűbb az érő alma
tudásnak fáján a fogyasztókra hagyva.
Ti vagytok azok - az egésznek részei,
osztható tudatom létének fényei
a paradicsomban ha belé kóstoltok,
a mindenség tudatában feloldódtok.

Mezőkovácsháza, 1993. augusztus 24.


3. AZ IGAZSÁG FÉNYE

Nincs olyan pontja az univerzumnak
hol ne lenne fénye a Legfelsőbb Úrnak.
Elhatol oda rezgésszinteken át,
megörvendeztetve a szeretett fát,
mely nem nőhet nélküle, belőle áll,
érte bont szirmot az összes virágszál.

Kikezdhetetlen az igazság fénye,
nem nélkülözheti egyetlen lénye
sem örökké a teremtett világnak,
szenvedés lészen nyoma a hiánynak.
Mert minden lélekben a legbelsőbb mag
az Ő fényét tükrözi, belőle vagy.

Vannak kik rejtenék vagy elárulnák
mintha a dolgokat ők jobban tudnák.
Gyártanak maguknak sanda képzetet,
hideg sötétségben magány végzetet.
Saját gyengeségük nem viselheték,
a szerető gondoskodást elveték.

Segíts nekik, ha ismered az utat
merre a fotinók árama mutat.
Feketeség mélyén ragyog a gyertya
léleklepke magát a lángba hajtja
boldogan támadva főnixként újra,
az igazság fénye életre gyújtja.

Mezőkovácsháza, 1993. augusztus 24.


4. ELVEKHEZ KÖTVE

Én kötöm magam az elveimhez
ha elvi kötetlenségről van szó.
Én ragaszkodom a terveimhez
ha terveimnek szabadsága jó.
Én bízom a tiszta szeretetben
mert hitem feltétlen és nagyon nagy,
Én nem kevesekben reménykedem
mint a boldogulásban álmatag.

Te kötöd magad az elveidhez
még ha nem tudod is, vajon miért,
Te ragaszkodol a terveidhez
mert nem ragaszkodsz már más semmiért.
Te bízol a tiszta szeretetben
bár hited roskatag és nem oly nagy,
Te csak a csodákban reménykedel
mint a boldogulásban álmatag.

Ő köti magát az elveihez
és talán tudja is, hol van az ok,
Ő nem ragaszkodik a terveihez
mert helyette mindig akad egy jobb.
Ő maga ama tiszta szeretet
miről mi még mindig álmodozunk,
Ő még igaz csodákat is tehet
míg mi róla csöndben áradozunk.

Mezőkovácsháza, 1993. augusztus 26.


5. KÖVETLEK

Mikor magam jártam utam
még elég keveset tudtam.
Akadályokat gördített
elém a sors, megrémített
ravasz trükkjeivel lesve,
hogy fáradok bele ebbe.
Arra kért érjem be azzal
mit már tudok, megvigasztal.

Hát nem értem be ennyivel
mert nekem azt súgták több kell
mint holmi csöpp bizonyosság,
mások hirdette bolondság.
Őrült erővel téptem szét
a tudatlanságom leplét
nem törődve már semmivel,
egyszer oda is menni kell!

Meglepett, mily könnyedséggel
értelek el, tehetséggel
használva a nyújtott erőt,
minden porcikámban levőt.
Mióta veled utazom
és bölcsességed hallgatom
nem érzem magam öregnek,
időtlen lényként követlek.

Mezőkovácsháza, 1993. szeptember 19.


6. AKKOR

Szeretném elmondani neked
milyen új dimenziókat ad
az együttlét a szeretetnek.
Megnyugtató pillanatokat.

Mikor összegyűlnek a bölcsek
röpke pihenőre útközben
az árnyat adó öreg tölgyek
alatt, egy szépséges völgyben.

Mikor megnyugszanak az anyag
poklából menekült lelkek
s tudatuk végleg nyugton marad.
Még a percek is lassan telnek.

Mikor elfeleded hibáid
kínzó gondolatát a sötét
mélyben és szentélyed irányít
elérned a nyugalom ölét.

Mikor eggyé válsz Teremtőddel
s azonosulsz a közös céllal,
megismerkedve új jövőddel
tovább lépel megint egy fokkal.

Akkor emlékezz a leckékre
miket itt kaptál jó barátom
sorsod alakulását nézve -
kísérjen el téged áldásom.

Mezőkovácsháza, 1993. december 23.


7. KÍSÉRLEK UTADON

"Kedves kísérőimnek."

Ne hidd, hogy magányosan bolyongsz a földön,
elzár mindentől ez a máya börtön,
csak azért mert nem látod otthonod
ahonnét karmádat s vágyaid hozod.
Mindig van valaki, aki figyel rád
még ha nem látod is mert a világ oly tág,
hogy elrejti előled azt aki szeret,
jóban és rosszban egyaránt vezet.
Szerény ő, csöndes, csak álmodban szól
megoltalmazva millió bajtól
egyedül kísér vagy többedmagával,
tudása felér sok bölcs tanítással.
Azzá válik minek látni akarod,
felemeli vagy lehúzza karod.
Kilétét kérdezed, talánnyal felel,
a hibáidért sohasem perel.
- Nem tudhatod, hogy kicsoda vagyok,
lehetek előtted ördögöd, angyalod,
gyógyító testvéred, megértő barátod,
helyem az isteni szférában találod.
Azért vagyok, hogy segítsek neked,
az akadályokat könnyebben vegyed.
A Legfelsőbb áldását néked adom,
a végső kegyelemig kísérlek utadon.

Mezőkovácsháza, 1993. december 23.


8. A MÁSODIK ELJÖVETEL

"Járom a világot, öntözöm a virágot.
Szépségbe botolok, leányokat locsolok."
(húsvéti locsolóvers)

Húsvét volt, az ismerős nőket végigjártam,
hervadó tekinteteket sokfelé láttam.
Lélekben haldoklik a sok gyönyörű virág
s vele az egész, megváltásra váró világ.
Még az ég is szomorú, száraz szemmel tekint
a tavaszi földre melyet a szellő legyint.
Az emberek nem várnak rám, a locsolóra,
hanem a megtérést hirdető gyógyítóra,
ki mindent ad nékik és semmit sem követel,
kiben valóra vált a Második Eljövetel.

Csodát vár a nép és az isteni jeleket,
a mennyekbe szólítva mennydörgő neveket.
Szívben mindenki jóságos kisangyal - belül,
csak keményen álcázza szeretetét - felül!
Kétséget gyártanak az illuzionisták,
javában készülnek a számadási listák.
Pedig belülről szólít a hang lélektestvér!
Ha Megváltó kell neked, azt belül keressél!
Az üvöltők szavai hangosan ropognak,
de a várva várt Messiás lopva kopogtat.

Mezőkovácsháza, 1994. április 7.


9. KINYILATKOZTATÁS

"Mindenkinek."

Sok tájat látnak a költöző madarak
életük során ahogy tova szállanak.
Gólyák és fecskék, ludak és sebes csérek
vándorolnak örökké, akár a lélek.
Öreg utazóként szólok most hozzátok
miközben szárnyaitok sorra bontjátok,
tapasztalataimat néktek ajánlom
ha érzitek, fogadjátok meg tanácsom.

Kinyilatkozik a megnyilvánulatlan,
megnyilvánul a változó-változatlan,
magának teremti törvényeit folyton,
míg telnek a könyvek az akasha polcon.
Az értéket keresi minden létező
karmáját hajszoló, vágyakat ébresztő
öntudatcsíra a nyugalmat nem bírva
az emlékezetbe bele-bele írva.

Egy az igazság: az abszolút önvaló,
lehetőségeit sorra tapasztaló,
magából magának, magáért építő,
önmagát romboló, mocskoló, szépítő.
Azzá leszel ember mivé teszed magad,
építsd vagy lebontsad tükröző ködfalad.
Szabad a pálya, a létezés jó játék,
Teremtődtől kapott értékes ajándék.

Magból nől a csíra, sarjadó palánta
szökken szárba szerető forrást találva
az égi fénygömböt követve útjain
virágokat bontva leveles ágain.
Nyúlnak a gyökerek, a földet átszövik
szálaikkal, anyagát közben megőrzik.
Szívd magadba te is az élet leckéit,
hogy megismerhesd a létezés szemcséit.

A magad útján járj, de a másikért tégy,
ha segíteni akarsz hát önzetlen légy,
mert akkor lesz béke vágyódó szívedben,
az érdek nélküli tiszta szeretetben.
Hófehér hattyúk ha pihenni megtérnek
száraz tollazattal víztükörre lépnek.
Benne úszkálnak aztán tova röppennek,
száraz tollaikról vízcseppek csöppennek.

Szabad vagy madár, az illanó szivárvány
nyomában szárnyalva egy tündöklő látvány
vezet utadon míg igazi fészkedbe,
otthonodba nem érsz, az egy végtelenbe.
Nincs szó mely tükrözné örök természeted
ahogy palástjaidat sorra levedled
újakat növesztve szentélyed fényéből
felhozva terveid sejtelmes mélyéről.

Nem ismerlek, mégis sokat tudok rólad,
ahogy minden folyó a tengerbe olvad
átlényegülve a sósan kavargótól,
időtlenül hullámzó végtelen tótól.
Neked termi gyöngyét a szívnek ösvénye,
teérted dolgozik a sorsnak törvénye,
áldásuk küldik az új utakat szülők,
önnön létezésük közepében ülők.

Mezőkovácsháza, 1994. március 8-9.


10. ISTEN SZÜLETETT

Törekszik a tanítvány, halad az úton
csapdával kísértve önmagát folyton.
Ölelve, fonódva a mélybe süllyed,
változó lelke magányba fülled.
Komoly a próba, a mély szakadék ásít,
nem mindegy mit mivel gondolatban társít
a falat lebontó és templomot építő,
önmegvalósítottságra törekvő.

Koromsötétben a tudatlan tapogat
lámpását keresve hibádzik nagyokat.
Elemzi, kutatja, firtatja önmagát,
csöndet nem hallva kelti saját zaját.
Fekete macska a távolból nyivákol
kiábrándulva a tejfölös világból.
Fárad a lélek, lassan pihenni térne,
maga alá fekhelynek szőnyeget kérne.

Alszik a tudat, álmában remélget,
a Felsőbb lélekkel magáról beszélget.
Dereng a hajnalpír, fényét már ontja,
ébredő lótuszkehely bimbóját bontja.
Fogadd el magad, támaszkodj a hitre
isteni csillagpár fényének tükre,
szüless újra mindig, minden pillanatban
életről életre egyre boldogabban.

Én vagyok a lámpás mit annyira kerestem
- gondoltam boldogan s nagyot nevettem.
Isteni mag vagyok mely sáros földre hull,
az élet igazsága bennem igazul.
Földből lesz a fa nektáríz gyümölcse,
minden szomjazónak örökre gyönyöre.
Szeretet táplálja a boldogság tüzeket,
a saját szikrájából Isten született.

Mezőkovácsháza, 1994. május 10.


11. A CSELEKVŐ ÚTJA

Távol a tömegtől vagy épp a közepén,
egyenes úton, nem kerülvén el görbén
a bajokat vezet a cselekvő útja -
kinek tiszta jelenje, jövője és múltja.
Ő az, ki megérett az emberhez méltó
nehéz feladatra, mert nincs lábán béklyó,
nem zavarják meg a látását árnyékok,
elméjét mik lekötik - a nemes célok.

Cselekvő! Ki bölcsebben teszel és jobban,
tetteid hatására Föld szíve dobban,
mégsem válsz nagyobbá tulajdon magadnál,
lelked tiszta mélyén névtelen maradnál.
Megjelensz tévőként kritikus helyzetben,
szilárdan felmérvén fegyvert az emberben.
Csontjáig hatol ködtelen pillantásod
ellenségeidnek mikor csatában látod.

Kevesen vannak ők, erejük hatalmas,
szét is fut tőle minden falkányi farkas.
Felfelé vezető utunk egyengetik,
ők segítenek meg, mivel megtehetik.
Ősidőkbe veszőn él emlékük köztünk,
vezetésükkel mindig sikerült győznünk,
felülemelkedvén láttak a dolgokon
túl sok minden mást odaát a dombokon.

Sors szabta álmaink, elhaló vágyaink
mutatják utunkat horoszkóp házaink.
Mit érsz megmentett testeddel, azzal, hogy élsz,
mikor tovább gyötör sok fájdalom és félsz?
Megszületett, növekedett és elpusztult,
lényege a lélekszellem tovább indult.
Gazdagok vagyunk mi szellemünkben nagyon,
nyitva áll előttünk a kapu szabadon.

Indulj és járd az utad te is lélektestvér,
gondolkodj azon, másokért mit tehetnél.
Mert nem adhatsz mást csak mi léted lényege
ha lehámlott rólad az anyagnak rétege.
Isten a tanú és végig veled marad,
mert benned van Ő, kinek megadod magad.
Meglátod ember, csak tiszteld az Urad és
mindig lesz valaki, aki figyeli utad!

Mezőkovácsháza, 1992. április - 1994. május.


12. KÍSÉRTÉSEK

Szabad vagyok, vállaimon nyugszom
az élettengeremen átevezve,
végtelen lehetőségek közt úszom
a hullámokat csapkodva nevetve.

Szikrákra osztva kísértem magam
azt nézve vajon mit tehetek meg,
felépítettem ítélet falam,
melyről dorgáló árnyékom megfed.

Megtanultam a vakok beszédét
palástba vonva az igazságot,
eltaposva lelkemnek reményét
pokollá tettem egy szép világot.

Illúziókat hajszoltam csapongva
megmerítkezve a kétségekben,
saját félelmem előtt hajlongva
rabszolgája lettem az életben.

Erényt alkottam, hozzá párnak bűnt,
még az igazsággal is dacoltam -
az egység fénye távolinak tűnt -
a hazugságot hiába daloltam.

Magam ellen tettem énmagamért
az önpusztításban elsüllyedve,
mindenért megfizettem a karmabért
majd kiemelkedtem, újra szeretve.

Az anyag olvasztótégelyében
fortyogva, sikoltva az izzó kíntól
égett ki a tökéletlenségem
megtisztulva a tisztaságomtól.

Mert az igazság és tapasztalat
csak akkor jön ha magadhoz hívod,
aranyló fénye lassan rád ragad,
a szenvedést máris jobban bírod.

Ember akar lenni minden angyal,
hogy tisztulhasson a kereszt tüzében
mely eltölt majd tiszta irgalommal
s elnyugszol újra Istened kezében.

Halálra ítéltnél nincs hálásabb
ha megmentve életet adsz neki,
mint kinek a fején áldásod nagy,
mely a tudatlanságból kiemeli.

Immúnissá válunk mindennel szemben
ledobva vállunkról a súlyos köntöst,
mit kétségünk szült a világegyetemben
segítve ezzel az egység-ötvöst.

Újra szabadon a vállaimon nyugszom
a tökéletesedés felé tovaevezve
lehetőségek végtelenében úszom
hullámaimat csapkodva nevetve.

Mezőkovácsháza, 1994. április 7.


13. BEAVATÁSOK

Fiatal voltam és tapasztalatlan,
de vágyam mélysége leírhatatlan
erővel hajtott a tudás felé,
mert lelkem már nyugalmát nem lelé
semmi másban, bohókaságban,
igyekeztem, hogy az újat lássam.

A megismeréssel tudást nyertem,
ittam magamba, mohón nyeltem
elvesztve sorra a kételyeket,
ami volt régen, mind elveszett.
Ha értéket érettem önként elhagysz,
Jézus azt ígérte, mindent megkapsz.

Feladtam érted életem, halálom,
jövőm és jelenem csak nálad találom,
álmaim, terveim elmúltanak,
szenvedélyágaim lehulltanak.
Csupasz törzsemen az új levelek,
tudatlanságomból tudást nevelek.

Belső forrásomból a megismerés
buggyant fel végre, és nem is kevés
megértve lassan a törvényeket,
miket a világba az Atya vetett.
Szépen kiteljesedett az életem
végtelenbe tolva paraméterem.

Görnyedő hátamon vittem a keresztem,
magányos hegyemen kínlódva letettem,
emlékszem rá, ahogy eltávoztam,
múltam rászögelve feláldoztam.
Tovább indulok, várnak a barátok,
újabb és finomabb beavatások.

Mezőkovácsháza, 1994. május 14.


14. ÉN, AZ EMBER

Homo archetipicus

Boldogan gügyögve tűröm a felnőttek
jaj de aranyoskázó dédelgetését,
emberségem közben szorgosan növöget
megtestesítve a jövő reménységét.
Még ártatlan vagyok, de gyorsan tanulok,
húsz éven belül felnőtté butulok.

Öröm és nagy teher szülőnek lenni
főállásban egy csemete mellett,
most fogom anyám keservét megismerni,
hogy milyen volt mikor engem nevelhetett.
Csak az én gyerekemmel van ennyi zűr,
hajszolt idegem a pofonig tűr.

Jópofa móka mi nekem való,
hogy feldobjon végre valami hecc,
az idétlenkedés oly szórakoztató -
a szürkeség után színes lehetsz.
A játékos ember elfoglalja magát
elfeledve minden búját és baját.

Most is kellett volna, mégsem tanultam,
mert ezernyi fontosabb dolgom akadt,
agytekervényeim simára gyalultam,
tudatlanságom csak megmaradt.
Igaz, hogy nem tudom ezt se meg azt se,
mégis bátran megyek az életbe.

Duzzad bennem a harcos ereje
ökölbe sűrített győzelemmel,
az agresszióm legfőbb fegyvere
csatázik folyton az értelmemmel.
Támadok és védek, őrzök és szolgálok,
az igazságért bármikor kiállok.

Irgalmazzon az Úr a szenvedőknek
az élet vihara közepette,
gyógyírt adok a betegeknek,
mint azt az orvos cselekedte.
Lelkemben él a szeretve gyógyító
embertársait egészségbe mozdító.

Kis kunyhóm előtt ülök az erdőben
önnön rejtelmemen elmélkedve,
az igazság az életben rejlően
tárul fel számomra kiterjedve.
Együtt fejlődve a világegyetemmel
nagyon furcsa vagyok én, az ember.

Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 3.

15. ÉN, AZ EMBER

Homo universicus

Élő pentagramm lebeg a térben
a mindenen átfújó szélben
őrizve az egyetemes mintát,
a lapra kerülő szivárványtintát.

Ő az első és egyetlen ember
mely cseppekből áll akár a tenger
szerte terjedve a valóságokban,
egymást kergető öt forrásokban.

A Szent Monádból kiváló átma
bűnbe lépve halad át rajta
megismerve az első leckét,
összekapcsolva testét és lelkét.

Megszületik a tökéletlenség,
de benne nyugszik a lehetőség
a magasabb szint felé haladásra,
felkészülve az önirányításra.

Ahogy tudomása egyre fokozódik,
formája individualizálódik.
A létező ráismer önmagára,
saját igazságát megtalálva.

Elfogadja és uralja formáját
kedvére alakítva a máyát,
összhangban az isteni tervvel
Adam Kadmon, az egyetemes ember.

Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 5.


16. BÁRMILYEN

Azt kérded milyen a világ?
Miért hozott a világra mamád?
Mi végre van végül is az élet?
Lehet-e bármit is remélned?
Tudni akarod honnan jöttél?
Korábban mit szenvedtél, nyögtél?
Menni akarsz tovább valahová?
Szép céljaid vannak igaz, komám?
Hát megmondhatom, hogy nem tudom!
Én is az ismeretlen igáját húzom!
És tudok annyit erről mint te!
Mert másnak is fáj ettől a feje!
S nehogy azt hidd, most haragszom!
Csak a lelki békémet tapasztom!
Mert a harmónia számít, igen!
A világ meg olyan, amilyen!

Mezőkovácsháza, 1994. október 3.


17. A LÉNYEGED DALA

Szellős nyári napon a békés ligetben
ketten ültek csendben nagy-nagy figyelemben.
A lombkoronán átszökő fénysugarak
a hajlongó fűszálakkal játszadoztak.
A tudásról beszélt az öreg tanító
zsongó szavakkal tanítványt szólítón.
Az ifjú csela fontos lépéshez érkezett.
Elmélyült magában, fontolva kérdezett.
- Mond nékem mester, ki tudod a lényeget,
mi hajtja egyre a lelki fényemet
nyughatatlanul tovább és tovább,
ha tudom, hogy az élet illanó délibáb?
Mi ad értelmet a változásoknak,
a világreformáló lázadásoknak?
Hol találok békét, melyben pihenhet
vigasztalan lelkem hol kaphat kegyelmet?
Elnémultak a csicsergő madarak,
hogy a válasznak helyet adhassanak.
- Túljutottál látom a legtöbb vizsgaponton,
az utolsó választ előtted kibontom.
Zengjen hát a szférákban minden harsona,
feltárul előtted az önvaló tarsolya.
Leomlik a békétlen Jerikó fala
ha felcsendül előtted a lényeged dala.
Kevesen részesülnek ebben a kegyben,
figyelj hát nagyon, mert vizsgázol is egyben!
Levél se rezdült, az egész táj figyelt
várva a választ, még az idő sem telt.
- A lényegi természet magában vala,
önmagán belül tükröződik maga.
Csak Ő van egyedül a teljességben
megnyilvánulva minden jelenségben.
Nincs oka, nincs célja, kezdete, vége,
önmagát kutatja minden élő képe.
Egyből születik számtalan formája
változásigényét szüntelen táplálva.
A selymes fűszálak lágyan ringatóztak
a szavak áramában lepkék hallgatóztak.
- Te adsz értelmet önnön létednek
mikor a bensődben kérdések ébrednek,
hisz célra van szükséged mely felé tarthatsz,
akadályra, mi ellen erővel hathatsz.
A gátak és problémák elmédben vannak
melyek tudatodnak láthatárt szabnak.
Nincsen kétség, mert semminek sincs fala,
tenmagad vagy a lényeged dala!
A zengő szavak mind elröppentek,
növények, állatok az értelmén töprengtek.
Szellős nyári napon a békés ligetben
ketten ültek csendben nagy-nagy szeretetben.
A lombok közt átbújó fénysugarak
a fűtenger felszínén játszadoztak.
Tudta mindkettő, hogy majd egyszer
a cselából is lesz tanítómester.
Az önvaló hangja az ifjúhoz érkezett,
örömmel hallgatta, többet nem kérdezett.

Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 6.


18. FELTÉTLEN BIZALOMMAL

Úgy bújtam hozzá védelemre várva
mint egy anyátlan, apátlan, elhagyott árva.
Kisgyerek voltam szülőm meleg ölén
hatalmas termete óvón borult fölém.
Éreztem, tudtam, hogy nagyon szeret,
érettem minden dolgot megtehet.
Felhagytam hát az aggodalommal
rátekintve feltétlen bizalommal.

Úgy bíztam magamban ahogy csak mertem
bátornak gondolva magamat, mentem.
Egyedül voltam s mégis a tömegben
sodródtam tova az idegen közegben.
Éreztem, tudtam, hogy egyedül vagyok,
a bajban csak magamra számíthatok.
Fel kellett hagynom az aggodalommal
fejest ugorva feltétlen bizalommal.

Úgy szóltam hozzá csöndben imádkozva
mintha az oltárnál csak rám várakozna.
Vallásos voltam, az Urat félő ember
tekintetével várakoztam tisztelettel.
Éreztem, hittem, hogy nagyon szeret,
s bűnös lelkemhez még kegyelmes is lehet.
Előtte térdeltem az imádságommal
bízva benne feltétlen bizalommal.

Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 29.


19. ENTITÁS VAGYOK

Szellemem kozmosza örökké ragyog,
önálló és teljes entitás vagyok.
Mennyei hajlékom magamból építem,
életterveim magamnak készítem.
Varázsos világomban egyedül járok,
társaságot szülnek nekem az álmok.
Kedves testvéreim a tükörfalak
unatkozni többet sosem hagynak.
Felosztom magam vagy egyesítem,
individuumaim lelkesítem.
Tudom, több vagyok mint részeim összege,
megfoghatatlanul terjedek szétfele.
De tudni szeretném mi lesz a cél,
ha rezgő halmazom végre célba ér.
Szellemem ereje addig is ragyog,
végtelenül pontnyi entitás vagyok.

Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 30.


20. REZGÉSSZINTEKEN ÁT

Szubjektív valóságok tengerén
éljük az életünk, te meg én.
A saját univerzumunkban lakunk,
néha érintkezünk, boldogok vagyunk.
Ha közös világot generálunk
szárba szökken tündöklő virágunk.
Megnyilvánulásaink finomodnak
előnyére a lényegi dolgoknak.
Építjük s lebontjuk életünk falát,
úgy áradunk a rezgésszinteken át.
Vidáman játszunk, komolyan tanulunk
egyre nemesítve örökké önmagunk.
Ránk várnak a nem ismert tartományok,
a kipróbálatlan beigazulások.
Tudomásul vesszük teremtett helyzetünk,
kiszabott utunkon egyedül megyünk.
Összefonjuk néha sorsfonalaink,
egymáshoz simuló lélekvonalaink.
Megnyilvánulásaink finomodnak
így kedvezve a transzcendens dolgoknak.
Szabadidőnkben Róla álmodozunk,
Legfelsőbb hajlékára vágyakozunk.
Tiszteljük, szeretjük a Mennyei Atyát,
felé haladunk a rezgésszinteken át.

Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 29.


21. ELJÖVETEL

"A világ eljövendő tanítójának."

Ébredjetek megfáradt emberek,
örvendezzék szomorú lelketek!
Felvirradt végre a várva várt nap
mikor a lótuszok szirmot bontanak!
Alászállt a mennyből nagy reménységére
az emberiségnek, megsegítésére
akire vártunk oly régóta már,
az eljövendő isteni avatár.

Perdüljenek táncra mind a bénák,
énekeljenek boldogan a némák,
s a betegségektől kínzott testetek
legyen oly egészséges, mint a lelketek!
Asszonyok, gyermekek, akik szomorkodnak
jelenlétében megvigasztaltatnak.
Érintésére sorra felkelnek -
még a halottak is felébrednek.

Ítéletet hirdet nektek bűnösök,
nem rejthető el előle semmi bűnötök!
Mit álltok még mindig ti hitetlenek,
ne hagyjátok, hogy elvesszen lelketek
mint azoké, kikből a jót akarás
kihalt, s maradt a fogcsikorgatás.
Ha megtértek az Egyetlen Istenhez,
végtelen szeretetéből Õ megkegyelmez.

Régóta várjuk érkezésed Urunk,
mert egyre kilátástalanabb az utunk
szereteted és igazságod nélkül
kárhozatra jutnánk mindannyian végül.
Nagy a baj, csak belőled meríthet
a reménykedő, magán így segíthet.
Könyörögtünk, hogy szállj alá hozzánk,
téged hív minden misénk, mantránk, imánk.

Tudjuk, hogy lesznek kik ellened kelnek,
oktalanságukban visszafeleselnek,
és sok ember jő az "úrnak" nevében
ki gonoszat gondol majd sötét szívében.
Egy sem állhat meg a Te trónod előtt,
elsöpröd mind a sok hetvenkedőt
gyönyörű arcod értő tekintetével,
az igazság fényének izzó tüzével.

Elközelgett a mennyeknek országa,
a jóság és szeretet tündöklő világa
melyben mindenki tisztaságot hordoz,
testében és lelkében igazán boldog.
Ébredjetek emberek, ébredjetek,
békét és szeretetet érezzetek!
A megváltás órája itt van közel,
valóra vált az Isteni Eljövetel.

Mezőkovácsháza, 1994. október 4.