FILOZÓFIAI VERSEK
2002.-2006.

1. TEREMTŐKE

Időtlen az ami van,
az jobb, ez bal magában.
Együtt lőn két időpont
vanásból létezőt bont.

Források körül a víz
egyre terjed mind a tíz.
Ebből születik a tűz,
ha sodra jelenpontot űz.

Bukfencet vet a menő
s létrejön a levegő
csavarodó csigaháza
teremtésnek lesz a váza.

Önmagába belehatol
mindenhatónk ötöl-hatol.
Káprázatát látni fura,
visszacsatol időnk ura.

Égzengése szót betűz,
fényszálakat sodor, fűz.
Sarjadzik az életfa,
melyen léted éled ma.

Buboréka terembúra,
világtojásnyi a múltja.
Esszenciák között olaj
mélyén tűnj el ha jön a baj.

Helyet ád a kiterjedés,
a jövés-menésben levés.
Térben létük népek élik,
világít a sok kis fénylik.

Párost alkot minden lélek,
másik nélkül bizony félek.
Vigyáz rám az őrangyalom,
rejtett égi karhatalom.

Világosság ördöge
az anyagnak börtöne.
Fogságába aki kerül,
falai közt fordul-perdül.

Elragad az örvénye,
a káprázat törvénye.
Legyél ezért egyhegyű,
univerzum csúcsán tű.

Békéscsaba, 2002.11. - 2003.01.


2. SEJTÉLETRAJZ

Sejtje vagyok az Istennek,
pici része a nagy testnek.
Helyzetemből ahogy látom
óriási a világom.

Társaim a többi sejtek
zsibonganak, élnek, esznek.
Számukra a szaporodás
alapvető, mint a szarás.

Primitív e kollektíva,
nem nagyon van perspektíva.
Pedig engem érdekelne
rajtam kívül sok más elme.

Miket gondolhat az Isten
míg mi melózgatunk itten.
Meghallaná vajon szavam
ha megerőltetném magam?

Válaszolna hogyha kérem
bölcsességet adjon nékem?
Felfoghatom egyáltalán
mi történik ott fent Atyám?

Igaz, nem egy térben élünk,
más dolgokat látunk, érzünk,
bár azt tudom, önhasonló
a teremtés és ez így jó.

Sejt vagyok, de bennem szintén
sok lény él a maga szintjén.
Molekulák és atomok,
részecskéim ura vagyok.

Szerintem ők nagyon buták,
hozzám képest rém ostobák,
egész nap csak keringenek
maguk körül, mint a legyek.

Meglepődnék hogyha hozzám
értelemmel szólna szolgám.
Filozofálva egy proton
gondolkodna magas fokon.

Csuda lenne megfigyelni
bölcs nukleont titkon lesni,
megért-e majd vajon engem,
mit művel a nagy sejt szellem?

Taníthatnám súgva, rejtve
miken agyaljon sejt-elme,
s vigyáznék rá, hiszen okos,
ne legyen belőle csak fos.

Ahogyan lent, ugyanúgy fent,
ami létigazság az szent,
s összefogunk minden szinten:
nukleon, sejt, ember, Isten.

Békéscsaba, 2003.01.28.


3. IRAKBAN

Bagdad fölött az ég halállal terhes,
alatta retteg a nép, sorsa keserves.
Nyúzza őket a csalárd, aki lecsap,
vér folyik a sivatagban, nem kecsap.

Gyaur hadak rombolják az ősit,
az egész emberiség felmenőit.
Nem számít nekik Babilon, Zikkurát,
megszorongatják a Folyamköz urát.

Átokká lett a fekete arany
mi jólétet adott sokaknak hajdan.
Mezopotámia kormos gyászruhája
alatt hízik a diktátor hája.

Tévényilatkozatban számtalan álság
hangzása nyomán terjed a válság.
Bakancsos lábak süppednek homokba,
harckocsik árnya vetül a romokra.

Békéscsaba, 2003.03.20.


4. ÚTNAK INDULTAM

Kinéztem egy langyos nyári reggelen
tágra nyíló két lencsén a szememen
és fénysugárként szaladt tova
tudatom vágtató táltos lova.

Átsuhantam a hallgató szobán,
ki az ajtó kulcsának lyukán,
végigcikázva az oszlopok között
mely erdőt tartott a fejem fölött.

A tóhoz érve kitártam szárnyam,
felfelé húzott verdeső vágyam,
s a légben lágyan, súlytalan libegve
ráláthattam a tatai ligetre.

Zöld szőrzet a bolygó bőrén
csupán a sok fa, nem legyen pőrén.
Benne a házak sakkfigurák,
bitumencsíkon az autócskák.

A tavi tükörben vadkacsa nézi
az égi táj mását, amíg a régi
csobbanás hullámremegése
jelzi, hogy jön a léteseménye.

Fölém felhőt vont az időnek járása,
nem látszódott a Napnak állása,
nekiugrottam hát türelmetlen,
fölötte a fényt hogy megleljem.

Aranykorong a távolban csillog,
az égbe nyomott tűzforró billog
süt le merőn a bodrok tetejére,
az öreg Földgolyó kerekded fejére.

Űr ölel körül, súlytalan ritkaság,
bármerre pislantok csillagsokaság
háttere előtt előtt pöttömnyi bolygók
róják útjukat a forgolódók.

Kifelé törekszem, ahol a kozmosz
méhe a Földtől végleg eloldoz,
s búráján túl az ég hajlatának
türkizzöld fényben porszemek szállnak.

Egy vagyok én is a parányok között,
nyugtalanságom idáig üldözött,
csillagképeken, ködökön át
megragadtam a galaxis karját.

Táncolunk körben, pörögve, forogva,
milliárd csillag korongba szorongva,
kisodor szélére a jelen levő
dolgokat mozgató eredő erő.

Csillagvárosok libegnek lustán
az egészet fenntartó jelennek múltján,
elveszve szinte a végtelen térben,
a mindenen átfújó transzcendens szélben.

A dimenziók sem nőnek az égig,
a világtojást bár belátom félig,
a fekete határon nem jutok túl,
ahol az anyag a sírjába hull.

Vonzó a nagy fal, de átjárhatatlan,
zárt hely a kozmosz, akár egy katlan,
rabul ejt engem a buboréka,
kitágult tudatom páncélhéja.

Mi lehet odakünn, örök rejtély,
maradok idebenn, és a szentély
a lelkem közepén ím visszaránt,
hazahúz testbe az időszálpánt.

Magamhoz térve a káprázat foszlik,
tündöklő képe gyorsan eloszlik,
emléke megmarad, erről mesélek,
mily tág a világom, amiben élek.

Tata, 2005.07.21.