MISZTIKUS VERSEK


1. VIRÁGUNK, A NAP

Hosszú álomból ébred a táj,
harmatcseppes arca csupa báj
mikor szempilláit remegve
izgatja a szellő nevetve.
Sziromkoszorút bont pirkadva
a keleti horizont alja,
kidugja sugarát a Napunk
gyengéden cirógatva hajunk.

Sötétség láncait ledobva
lépkedünk egyként a nyomodban,
új világba vezetéseddel,
szembeszállván azon méreggel,
mely tönkre akart téged tenni,
hatalmát nekünk kell elvenni.
S ha a rossz idők elmúltanak,
köszöntünk virágunk, szép Nap.

Bátorodtak színeid, ez tény,
erősebben ömlött ránk a fény.
Csatát vívva minden árnyékkal
győztél igaz hitű szándékkal.
Neked nyitottak bimbót sorban
a réti virágok csokorban,
érted élt az erdő, szeretett,
önmagához közel engedett.

Minden irányból érkeztek ők,
az új világot megteremtők.
Felálltak, kezük egybe fonták,
esküjüket imigyen mondták:
Eljöttél hozzánk, bízva bennünk,
nem szabad méltatlannak lennünk.
Lám, a leplek most lehullanak,
Téged köszöntünk fényes Nap!

Föllépdelt az égre kitárva
szirmait, indultunk nyomában
rábízva mit megosztott velünk,
fénye felé fordult a fejünk.
Nem érzett még a természetben
csatangoló nagy örömében
sem olyat, miben ma részünk volt,
lelkünkben színek dallama szólt.

Bogár, lepke és szárnyas állat
egyként vibrálta ezt a vágyat.
Rezgett a bokor, hajlott a nád,
végigporzott a sok patás láb
hegyen és völgyön, sztyeppéken át,
megremegtetve földet és fát.
Burokba vont mindenkit a szél,
elűzettetett végleg a tél.

Követtük útját a kehelynek
melyből tüzünk fénye vétetett,
átvágott seregünk a tájon,
harkályok kopogtak a fákon.
Zsilip kinyílott bármi áron,
merre elhaladtunk a gáton.
Omló sötétség szerteszakadt,
égi virágunk tovább haladt.

Szent küldetésünk elvégeztük,
győzelmünket már megéreztük
mikor még egy próba volt hátra,
búcsúztatni téged - nem hiába!
Utad végére értél este,
lebukott nyugaton a tested,
s ha holnap újra szirmot bonthatsz,
újra virágunk leszel, ó Nap!

Mezőkovácsháza, 1992. december 8.


2. A TÜRELEM KÖVE

Ültem a földön hová sorsom vetett
pályámra állítva a vonzás letett.
Tompán puffantam majd odébb bucskáztam,
leendő nyughelyem közeledni láttam.
Türelmes voltam, mert vitt a lendület
minden porcikámban egy perdület
táncához igazodva, hogy szinkronban
tarthasson a leendő nyugalomban.
Kifizetődött a türelmem bére
ahogy megállapodék a Földön végre.
Megszűnt a háborgás, csitult az erő,
jól helyben hagyott a hullám emelő
oszolva térben, időben és égben,
régóta nyugszom Alkotóm ölében.

Nem mozdultam, mert nem volt miért,
helyzetem amúgy is nyugalmat ígért.
Simogattak a Napsugarak,
árnyékban maradni sosem hagytak.
Ha rám borult néha a felhők árnya
s lehallatszott az égi lárma
nem bántam, hogy velem ilyet tettek,
kopogtak rajtam az esőcseppek.
Körbekóborolt a bohókás szél,
ha nyár után megfordult rajtam a tél
fagyasztva, repesztve merev testemet,
megborzongatva türelmes lelkemet.
Betakart a hó, olvasztott a hő,
mégis egyben maradtam, ez a fő.

Boldoggá tett az, hogy létezem.
Benne vagyok a világban, érezem.
Egy helyben vagyok, mégis mozgok,
tachionjaimmal egyszerre buzgok.
Átfúj rajtam a térnek szele,
boldogan létezem együtt vele.
Kristályszemcséim is mind akkorák,
hogy bár hozzám képest igencsak pindurkák,
azért ha fraktálisan összeállnak,
értelmet adhatnak egy új világnak.
Ez az új világ most én magam vagyok.
Ülök a helyemen, telnek a napok -
évekbe ragadnak majd eonokba,
összegyűlvén az időtornyokba.

Láttam Anyám, ahogy világot szül.
Mellette Apám a mindenségben ül
szeretve ápolva növekvő önmagát
szétterítette hullámzó térhaját.
Én vagyok a gyermek, ki úgy itta tejed
csecseden csüngve, csillogó szemed
fényében elmerülve, ébredő
létezéstudattal, hol a térerő
megnyilvánul a mindennek tengerén
belülről pillantva végig gyermekén.
Csírák születtek rajtam és bennem
megnyilvánulva a világegyetemben.
Nőttek és osztódtak, beborítottak,
mohaszőnyeget énhozzám toldoztak.

Én türelmes voltam, ők izgágák,
oldalam gyakran megbirizgálták,
hajladoztak a támadó szélben
kinyilvánulva az átfogó Élben.
Zuzmó és páfrány, pozsgásos szivárvány,
zümmögő bogár a délceg pálmán,
sziszegő gyík vagy bikfic madár,
sivalgó kölyök ha cicit talál.
Surranó rágcsáló az avar alatt
vagy tóban villanó aranyhalak,
ez a világ A-tól Z-ig én vagyok,
a bennem élő tűz főnixként ragyog.
Ülök magamon, magamban a Földön,
az időtlenségben az időmet költöm.

Keménynek látszom és ridegnek néha,
a puhányság nálam nem lehet téma
mert meghagyom mi ostoba másnak,
még ha karmai belém is vágnak.
Nyugodt vagyok. Türelemben úszom.
Eonjaim túl vannak a húszon.
Kavics vagyok az égben és földben,
jól megbújok a viruló zöldben.
Semmi vagyok önmagamon belül
a megfoghatóságon alul és felül.
Jó, hogy vagyok, mert így tudhatom,
türelmemért megjön egyszer a jutalom.
A szeretet lángja fölragyog az égben,
mindent megkapok, amit csak reméltem.

Velem, 1993. augusztus 10-13.


3. A SZERETET FÁJA

Mikor megszülettem egy mag voltam.
Aztán rügyecskéimet kitoltam
fölfelé a hívogató fénybe,
gyökerem belé hatolt a földbe.
Szívtam az anyagot s energiát,
nem követhettem el semmilyen hibát,
mert holoképemre építkeztem
midőn tényleg létezni kezdtem.

Kicsi vagyok, mégis erős a fényem,
a Legfelsőbb Alkotó segít megélnem.
Vezeti sejtjeim ahogy növekednek
sok munkát adva a gyökereknek.
Jól érzem magam hisz burokban vagyok,
szeretetemből nektek is adok.
Virágot bontok már ifjú koromban
gyümölcsöt érlelve lombozatboltomban.

Mert valóban csodás érzés fának lenni,
az atmoszférának oxigént termelni.
Eledelt adni sok éhes szájnak
kik a termőciklusom végére várnak.
Susognak lombjaim, alattam hűs árnyak,
törzsembe karcolva élnek a vágyak.
A szeretet fája szívesen vagyok,
a viszont szeretetért mindent megadok.

Velem, 1993. augusztus 13.


4. BOLERO

Halk suttogással kezdődik a tánc
mikor végre elszakad minden lánc.
Szárnyalni ó, de jó
gyönyörű Bolero!

Zenéje szétterjed, mert kedve
magasra hág, fel a végtelenbe.
Kitárul az ajtó
és belép Bolero.

Csillagok robbannak a peremén
az egész kozmoszt tartva tenyerén.
Dobog a versenyló
patája Bolero!

Túlnyúlik önmagán a születés,
okozva nekünk sok meglepetést.
Kiúszik a hajó,
tengerre Bolero!

Teremtés Atya újra törekszik
magából, a változás növekszik.
A fraktálgörbe jó
isteni Bolero!

Ugyanaz a ritmus halad végig
a világon a földtől az égig.
Te vagy az Alkotó
Legfelsőbb Bolero.

Csak a hangszerek másak, ha százak
állnak össze építve a házat.
Léted az önvaló
időtlen Bolero.

Végtelenbe kanyargó úton jár
az egymásra találó lélekpár.
Kölcsönösen ható
szeretet Bolero.

Sejtik a jövőt amerre mennek,
hol értő kezeik szüretelnek.
Tetteik rendhagyó
skálája Bolero.

Magába görbül az időnyolcas
érdeklődve magából olvas.
Szárnyalni benned jó
végtelen Bolero.

Mezőkovácsháza, 1993. szeptember 2.


5. A FEJLŐDÉS HÁZA

"A romok nem, de a hely szelleme örökké létezni fog."
(Ayrwami Shum)

Itt állok előtted kedves épület,
ablakaidon megcsillan az üveg
ahogy rád süt a felkelő Nap végre,
vonzva pillantásomat minden szépre.

Én gondoltalak és én terveztelek,
neked teremtetett e csendes telek
a paradicsom földjén ahol élünk,
megvilágosodik, felébred énünk.

Fáradhatatlan karokkal dolgoztam
dacolva esővel, Nappal boldogan,
elhatározásból raktalak össze
az akadályokat sorra ledöntve.

Benned élem életem, tanításom,
betér hozzánk sok úton levő társam,
hogy nyugodt szellemed magába szívja,
vándort a fejlődés magához hívja.

Mezőkovácsháza, 1994. március 27.


6. BRAHMA ESTÉJE

Állok a föld porán, taposom
göröngyeit, végighordozom
tekintetem a nyári estén,
a fák mozdulatlan, sötét testén,
hol narancsba liluló felhőkön
túlról a napkorong elköszön.

Távol a harang kínját húzza
mert a világ önmagát nyúzza,
a történelem kereke vért ont,
vörösre festve a horizont.
Ítélet vár a históriára,
szegény meggyötört, öreg világra.

Siva ébred, álma még bódító
de munkára készen a pusztító,
hiába menekül a kozmosz
a létezését fenntartóhoz.
Lejárt az idő mi kiszabatott,
önmagának, Ő ennyit adott.

Magára húzza takaróját,
a csillagok fényét leoltják,
pihenhet végre öreg Brahma,
Istenhez szóló kedves álma
az egység szintjére repíti,
önmagát Urához vetíti.

Mások viszont kelnek mert elmennek
új síkot adva fejlődésemnek -
feltárul előttük a szabadság,
örök transzcendens lelki boldogság.
Hosszú útra kelő gyümölcsmagok
teremthetik majd másutt magok.

Elenyészik az utolsó láng,
bekapja mind a sötét falánk
csendes lebegésbe vonódva,
formanélkülivé oldódva.
Szendereg a holnap reménye,
ilyen a teremtés estéje.

Mezőkovácsháza, 1994. május 6.


7. MAGASABB SZINTEK

Óceán a bölcsőm, víz az otthonom
melynek ízét testemben hordozom
bármerre úszom, sodródok, lebegek,
sok mindent látok s mégis keveset.
Izgat a határ, a sugárzó felszín
melyen túl a légkör azúrkék tejszín
árnyalatban kavarog oly hevesen,
hogy hullámot korbácsol a tengeren.
Vágyom rá, hogy tudjam, mennyiben más
a határon túl váró új kihívás.
A part a tengert milyennek látja,
milyen a szárazföld meghódítása?
A végtelenbe bátran tekintek,
nem riasztanak a magasabb szintek.

Állok a földön szilárd lábakon,
tűnődöm a megvalósult álmokon.
Kúszom és mászom meg lépegetek,
más kontinenseket méregetek.
Érzem a vonzást mely lent marasztal,
nem vagyok elégedett önmagammal.
Feljebb vágyom a fák csúcsán túlra
mert szívem a szabadság oda húzza.
Szeretném tudni, hogy mennyiben más
a levegőben váró új kihívás.
Az égbolt a felszínt milyennek látja,
milyen a légkör meghódítása?
A végtelenbe bátran tekintek,
nem riasztanak a magasabb szintek.

Úszom a széllel, egyre szárnyalok
viharba kerülve sorsom hányatott,
de állom a ciklont, a sok légörvényt
betartva végig az örök törvényt.
Szelem a levegőt kecsesen hasítva
ösztönösen lassítva, gyorsítva,
mindig úgy, ahogy a szél szerint kell,
de sajnos a Napig ez sem emel.
Bárcsak tudhatnám, hogy mennyiben más
a kozmoszban váró új kihívás.
A Hold a Földet milyennek látja,
milyen a világűr meghódítása?
A végtelenbe bátran tekintek,
nem riasztanak a magasabb szintek.

Megnőtt az értelmem és a logikám
nagyot lendítve az anyagtechnikán,
kipróbálva a lehetőségeket
rakétám a földről az égbe esett.
Zord volt az üresség, barátságtalan
sötétje nem szerepelt a vágyakban,
melyeket a start előtt dédelgettem,
gyönyörű tájakat várt képzeletem.
Jó lenne tudni, hogy mennyiben más
egy távoli bolygón az új kihívás.
Értelem az értelmet milyennek látja,
milyen a többi faj világlátása?
A végtelenbe bátran tekintek,
nem riasztanak a magasabb szintek.

Élek az anyagi univerzumban -
ott vannak gépeim már minden zugban,
közösen fejlődik az interkozmosz,
a világon minden faj együtt osztoz.
Mégsem vagyok elégedett jellem,
egyre csak vonz a rejtélyes szellem
mely eltölti szerte a holt anyagot
mit a Teremtő számomra létrehozott.
Szeretném tudni, hogy mennyiben más
a szellemvilágban az új kihívás.
A Teremtőm engem milyennek lát,
megmutatja-e az Ő otthonát?
A végtelenbe bátran tekintek,
nem riasztanak a magasabb szintek.

Az örök lelki világ fényében élek,
teremtményeim igazán szépek
nyüzsögve, tanulva közegükben,
s ott vagyok én is a közelükben.
Tanulom a törvényt ahogy kiterjedek,
sok mindent látok s mégis keveset,
szívemben már a végtelenség él
az egyetlen igazi, legvégső cél.
Egyszer majd megtudom, hogy mennyiben más
az abszolút létező mindentudás.
Isten önmagát milyennek látja,
milyen az élet megvalósítása?
A végtelenbe nyugodtan tekintek,
magukhoz vonzanak a magasabb szintek.

Mezőkovácsháza, 1994. május 16.


8. A SZENVEDÉLY SZIGETE

"Azoknak, akik még ott raboskodnak."

Vihar utáni csendben ringott
az óceán tükrén egy tutaj,
vízfodor hátán semmibe úszott
a deszkákon álló magányos tulaj.

Napszítta arcán száradt a só,
horizontot kémlelt a remény
miután sírba süllyedt a hajó
megmenekült szegény matrózlegény.

Szúrta a Nap, szárította szél
sebzett szikár testét és rongyait,
körötte táncra cápauszony kél
hidegen csiszolva acélfogait.

Khárón ladikján leszámolt a sors
a szomjhalál emberroncsával,
halvacsorává téve a hajóst
ki búcsúzni készült végső imával.

- Kérlek óceán fogadj be engemet,
hozzád kötődik életem, halálom,
ringasd el megfáradt lelkemet,
benned végre nyugalmam találom.

Ült az ember várva a választ
lehunyt szemmel a morajba fülelve,
csak a hit nyújtott már neki támaszt
melyet elhelyezett egy üvegbe.

Lágy énekfoszlányt sodort a szellő
visszarántva őt a kábulatból,
mintha arra dalolna egy sellő
áhított hangon, szent imádatból.

Nagyot nézett a sasszemű matróz
az előtte lebegő sziget felé,
hová Neptun kegyelméből hajóz
s a végórákat gyorsan elfeledé.

Fölébredt a lélekben az ember
majd erőt gerjesztett a férfi
odaevezvén újult kedvvel
a szigeten menedéket kérni.

Életkiáltás szakadt fel belőle
ahogy lábai szárazra dobbantak
és beszaladt a pálmaerdőbe,
vágyai magasra lobbantak.

Illatos mezőn a sziget közepén
meztelen leányzó font koszorút,
csillogott a fény barna kebelén,
közben énekelt egy dalt, szomorút.

- Bár jönne már vigasztalni engem
kedvesen egy igazi férfi,
csókjával hűsítve remegő testem
izgató szenvedélyt remélni.

A tengerész először megtorpant,
fogta a hitetlenség gyökere,
aztán vágyától hajtva odarohant
az ifjú teremtést megölelve.

Kiáltás harsant az erdőszélről:
- Menekülj ember ha számít valamit
neked amit vársz még az élettől,
de a szenvedély szigetét hagyd itt!

Rémület törte át a vágy bilincsét
a tengerész szívében mert fölnézett,
megpillantva más emberek szemét
cselekedett volna, de elkésett.

Győztes kacajjal az ifjú leány
nyakába tette a virágkoszorút,
az emberi szívre rászakadt a magány
a szigethez láncolva a szomorút.

Köddé vált a sellő, elenyészett
sorsára hagyva áldozatát,
ki még magyarázatot keresett
lassan megsejtve kárhozatát.

Köré gyűltek más hajótöröttek,
nyakukban a koszorúláncok
az égő szenvedélytől zörögtek
eloszlatva az utolsó álmot.

- Néked is börtönöd lett e sziget,
mert a szenvedély szirénje megkötözött,
nem talál lelked nyugalmat többet
a láthatatlan falak között.

- Addig várunk a felszabadulásra
míg valaki jön, hogy erejét vegye,
kinek meglesz hozzá a tudása,
hogy a koszorút a szirénre tegye.

Eonok óta várják a lelkek
a szenvedélytől megszabadítót,
aki leveszi majd róluk a terhet
és legyőzi a kísértő kígyót.

Ültek az emberek reménykedve
sok életen át a szigeten,
a tengert sajna hiába lesve
csak egy palack érkezett, egyetlen.

Gyűrött papiros volt a tartalma,
rárótt valaki régen egy imát.
Ültek az emberek szövegét hallgatva
s megértették végre önmaguk kínját.

- Ó, Uram, csak egy dolgot kérek,
hogy biztos legyek önmagamban,
a szabadság hitét add meg kérlek
és semmi sem gátolhat a világban!

Erőre kaptak mind a szenvedők
letépve a koszorút eltiporták,
magára hagyva a szomorú sellőt
a szigetet sorra elhagyhatták.

Barkácsolt tutajok a kék tengeren
gyorsan ezerfelé szétszóródnak,
emberek utaznak rajtuk lelkesen,
más szigetek felé sodródnak.

Mezőkovácsháza, 1993. december - 1994. május.


9. A TITKOK SZIKLÁJA

A sivatag közepén egy kopár hegyen
áll a titkok sziklája délcegen.
Hatalmas gránittömb, valódi mogul,
úgy állja a szél ostromát konokul.
Istenek tették a hegy tetejére
oldalába az igazságot vésve.
Korszakok óta várja a vakmerőt,
a rejtélyes írást megfejtőt.

Gyerek voltam még, apám varázsló
tisztében dolgozott a parázsló,
izzó hamuval gyógyítva sokakat,
rendreutasítva nyugtalan holtakat.
Tanított, mert a tudást tőle kértem
míglen egy napon a helyébe léptem.
Utolsó estéjén felfedte a fátylat
bemutatva a talizmán tárgyat.

Csiszolt kőszilánk ragyogott
a kezében mikor végleg elhagyott.
Varázsló lettem, a tisztelt ember,
tettem a dolgom úgy, ahogyan kell.
Iszákomban lapult mindig a kő,
nem láthatta se férfi, se gyerek, se nő.
Tudtam, hogy rövidest eljön a nap
mikor majd lábaim hegyet tapodnak.

Homokvihar utáni csendes éjjelen
suttogó szellem üzent énnekem
hullócsillaggal erősítve szavát,
kövek a varázslót várják magát.
Egyedül indultam, inasom maradt
felvállalva törzsi feladatomat,
egyszerű ruhában tiszta lélekkel,
leszámolva az egykori élettel.

Három nap mentem és három éjjel,
tájékozódva a csillagfénnyel
homokdűnén, sziklán át mászva
az út porát néha lerázva.
Ott volt végül előttem a hegy,
rajta állt az isteni kegy
mely nékem az igazságot megmutatja,
a titkokat velem sorra tudatja.

Rejtett ösvényről mesélt apám
mikor a talizmánt tőle kapám,
de hiába jártam, egyre kerestem,
kezdetét az útnak sehol sem leltem.
Suttogott fülembe újra a szellem:
tudnom kell a kezdetet merre leljem.
Leültem gyorsan, gondolkodtam,
megtaláltam végül és bólintottam.

Nem volt könnyű kúszni, mászni,
alattam tátongó meredélyt látni,
remegett közben minden izmom,
imádkoztam, hátha kibírom.
Napnyugtakor érte el kezem
a hegy tetejét, megfáradt testem.
Előttem állt a csillogó gránit,
varázslónak mi oly sokat számít.

Éreztem, rám vár a titkok sziklája,
időtlen Istenek rejtélyes írása.
Körbejártam és megtaláltam,
meglepődtem mert nem ezt vártam.
Ismert írást karistoltak a szelek,
imigyen szóltak hozzám a jelek.:
"Akkor mondhatod, hogy mindent tudsz,
ha éled az életed és semmit sem tudsz."

Testem a földre gyorsan letettem,
elgondolkodtam és nagyot nevettem.
Ím e szavak most arra intenek,
nem tudok többet mint az Istenek.
Homályba borult a vörös sivatag,
elnézegettem fáradtan, bágyatag.
Reggel indulok csak, hazamegyek,
törzsemnek jó varázslója leszek.

Mezőkovácsháza, 1994. május 21.


10. TISZTA GYÉMÁNTOK

"A tiszta gyémántoknak."

Fordult a szamszára, a nagy sorskerék,
a szenvedés dézsája csordultig telék
a sötétben rettegők jajszavával,
békétlenségben az egész világgal.
Kegyelemért könyörgő görcsös kezek
segítségre várnak, hogy jöjjenek ezek.:
A tudomás tiszta parazsában izzók,
a Legfelsőbb Istenség kegyében bízók,
a szeretve gyógyító, igaz nagylelkek,
a földre fényt hozó tiszta szellemek.
Az önzetlen segítő testvérek, barátok,
akik a lelkükben tiszta gyémántok.

A teremtés óráján az időszemek
a finálé felé peregve telnek
munkára buzdítva a gyógyítókat,
az igazat hirdető tanítókat.
Sok a dolog, de kevés a halász,
az aratásra váró érett kalász
kívánkozik a gazda csűrjébe,
magától ugrana már a fürgébbje.
Mert sokan vannak a hivatalosak,
de a menyegzőre kevesen választatnak.
Ki kell csépelni a szárból az ocsút,
és szétoszlatni az égben a borút.

Szeretetmáglyák lobognak az úton
eligazítva a törekvőt folyton
segítve lépteit hazafelé
annak ki célját Istenben lelé.
A tisztulás próbáin akik átmennek
az egy igazságról bizonyságot tesznek.
erősítve az utánuk jövőket,
a teremtő álmát tovább szövőket.
Az igazság fényét egyre keresve
és testvéreitek őszintén szeretve
a szívnek ösvényén utat találtok,
megsegítenek a tiszta gyémántok.

Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 29.


11. AKARTÁL LENNI

Hosszú élet után meghalt az ember,
a mennyországban bandukolt nem nagy kedvvel.
Vágya szerint inkább élni akart volna
örök ifjúságban a földön kalandozva.
Szerette az életet izgalmasan élni,
csak ne kellett volna az elmúlástól félni.

Most itt volt a lelke a paradicsomban
az elhunyt barátok közti nyugalomban.
Búslakodék az ember, mint eb a csont után
mit elloptak tőle egy csendes délután.
Nem vigasztalta az angyalok éneke,
porrá lett mögötte a teste és élete.

Sétát tett egy nap a birodalmában
a Mennyei Atya csak úgy, egymagában.
Gondos Isten volt Ő, bölcs és hatalmas,
a világot kormányozni leginkább alkalmas.
Örömmel nézte amint a gyermekek
boldogan énekelve táncot lejtenek.

Együtt sétálnak a szerelmespárok,
jókat beszélgetnek a régi barátok.
Mindenki boldog az öröklétben...
de hoppá - ki búslakodik ott a lelkében?
a Mennyei Atya gyors döntést hozott,
megjelenve előtte eképpen szólott.:

- Miért vagy szomorú kedves gyermekem?
- Azt hiszem Atyám, hiányzik énnekem
a földi életben megszokott forma,
bár élhetnék még az ifjú korba!
- Mi született, tudhatnád igazán ember,
létezik s elmúlik mindegyik egyszer.

Élj a jelenben előre tekintve
az elmúlt vágyaknak búcsút legyintve.
- Legyintenék, de hát élni akarok,
én az öröklétben nem szívest maradok.
Evés és ivás, kell a szórakozás,
szép szemű lányokkal mulatozás.

- És a kemény munka is vakulásig?
Szegénység, haragosok a rokkanásig?
Emlékezz vissza mi volt még fiam,
a szenvedés kínja tán nem benned van?
Eleget dolgoztál, tanultál érettem,
gondold meg mit akarsz te még az életben!?

- Tudom Atyám, kérlek ne neheztelj,
vágyódó lelkem sok reményt veszt el
felülemelkedve a megszokott anyagon...
- Felejtsd el, s végy erőt magadon!
Mert ha a mennyben nem akarsz lenni,
lelkednek a Földre vissza kell menni.

- Valóban Uram? Úgy szeretném!
Mit mennék, rohannék ha megtehetném!
- Ne örülj korán, a reinkarnáció
nem kimondottan kellemes stáció.
Csecsemőtestben kell elölről kezdened,
s az előző emlékeket elfelejtened.

Emlékezz vissza a gyermekkorodra,
az anyagi világ egy pokoli óvoda!
Még mindig úgy gondolod kedves fiam,
hogy a boldogság útja pont arra van?
- Megértem Uram, de nem csak lenni akarok.
Az élet mesgyéjén szívesebben maradok.

- Menj hát gyermekem, új szüleid várnak,
a mennyország kapui mindig nyitva állnak.
Ha ott érzed jól magad visszamehetsz,
az életkeréken újabb kört tehetsz.
Áldásom kísérjen születendő ember!
- Köszönöm Atyám, indulok nagy kedvvel!

S az embernek fia új kalandba kezdett
az élet viharában lelke tovább edzett,
elölről kezdve az értelem építést,
halhatatlanul a szellem - szépítést.
Mert megmondta az Úr, hogy oda kell menni
ahová vágyódsz, ami akartál lenni.

Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 30.