MISZTIKUS VERSEK

1. VÁGY

Valami nagyon bizonytalan érzés
tölti ki tudatom magányos űrjét,
meghatározhatatlanul kevés
támpontot nyújtva nekem az öröklét
mérhetetlen semmijében álmodozva,
pedig én bizonyosságot akarok
mely létalap lenne számomra
arról, hogy jó irányba haladok.
Emészt a létezni akarás vágya
sarkallva a formába öntésre
kusza energiám, hogy iránya
erőként szolgáljon a teremtéshez.

Megteremtettem végre életemet
a magam formálta vágyból
szélesebbre hangolva kedvemet
kiléptem az unalmas magányból.
Már közösség vagyok, mely szapora
osztódással nyüzsgi be a teret
és a megvalósult ideákat hordozva
a végtelen óceánnal együtt nevet.
Életem az önmagam utáni
mérhetetlen vágyamból fakad,
ahogy boldognak szeretném látni
minden gyermekem, aki felém halad.

Bimbót bont bennem a boldogság
mikor lelkemben a szerelem
tüze gyúl és a szomorúság
sötétje hátrább húzódik előlem.
Olthatatlan vággyal a másik iránt
a szenvedély hevületében égek,
a kedves kit szellemem megkívánt
rádöbbent arra, hogy miért élek.
Egyesülni akar bennünk az élet
minden öröme arra várva,
hogy hazatérhessen a lélek
a mennyei egység hajlékára.

Nyughatatlan elmém cselekedni
vágyik a változó világban,
valami jót kíván építeni
megalapozottan, szilárdan.
Nem elég nekem a puszta idea
mely csak üres formaként kavarog,
a valóságban is kell maga
a nagy mű, melyet látni akarok.
Lehetőségeimmel kísérletezem
az összes variánst végigpróbálva,
szaporán munkálkodó kezem
alatt kirajzolódik a tudatom álma.

Tetteim indoka világos volt eddig
megtámogatva az igyekezetem,
de szembefordulva magammal meddig
mehetek tovább, ahogy idáig tettem?
Saját kétségeim kötnek gúzsba
a hitetlenségem viharában,
hazug szavakat a fülembe súgva
szétmorzsolnak az időtlen mában.
A bizonyosság nyugalmáért könyörgöm
vágyva az egység világosságát,
mert a megosztottságot nyögöm
fájlalva Istenem hiányát.

S annyi mély tapasztalat után,
megtisztítva mind a vágyaimat
itt állok újra az öröklét partján
megvalósítva összes álmomat.
Már csak egy lépést kell tennem
önmagam felé szeretettel,
mellyel befogad teremtő Istenem
és megáld az igaz kegyelemmel.
Mert Ő a forrása a vágyakozásnak
mi a világban megformálódik,
erőt adva az örök áramlásnak
mindannyiunkat magához szólít.

Mezőkovácsháza, 1994. november 30.


2. KÖSZÖNÖM

Köszönöm az életemet néked,
hogy vágyaimat mindig megérted,
ingatag helyzetemben megtámogatsz,
gondjaim idején az erődből adsz.
Mert Te buzdítol ha elcsüggedek
vagy belefáradva reményt vesztek,
és várom önzetlen segítséged
tudva, hogy hívásomat megérzed.

Köszönöm a tiszta szeretetet
mellyel a szívemet melengeted
megtartva testemet egészségben,
gazdaggá téve a szegénységben.
Nincsenek ugyan hegynyi javaim,
mégis áldanak legszebb szavaim
azért a kincsért mit nékem adtál,
hogy a bajban soha el nem hagytál.

Köszönöm segítő barátságod
mellyel kanyargó utam vigyázod,
jelenléteddel boldoggá teszel,
parányi szikrám így sosem vesz el.
Tudom, hogy csak jót akarsz te nekem,
egyenrangúként bánsz mindig velem
türelmesen nevelve, tanítva,
sikereimben őszintén bízva.

Köszönöm azt is, hogy megdorgáltál,
ha rossz útra léptem elém álltál
szigorral jelezve a tettemet
mint a vigyázó lelkiismeret.
Bocsásd meg kérlek ha bántottalak
vagy rövid időre elhagytalak,
hidd el, hogy akkor is hiányoztál,
ó csak kitartóbb lettem volna bár!

Köszönöm az összes békés percet,
a nevetéssel teli jókedvet,
meg a sok szomorú pillanatot
melyből később még derű fakadott.
Néked adtam magamat teljesen
szerény viszonzásul és lelkesen
figyeltelek ahogy nekem adtad
a legértékesebbet: önmagadat.

Köszönöm néked az inspirálást
és az állhatatos invitálást
mellyel mennyei hajlékodba hívsz
hol az abszolút teljességgel bírsz.
Hálás vagyok, hogy törődöl velem,
erős kezeddel fogod a kezem
felsegítve ha megbotlom néha,
Te vagy a vándor legvégső célja.

Mezőkovácsháza, 1994. december 13.


3. FIGYELŐK

Érzem a néma jelenlétet
mely engem rejtve kísérget
állhatatos figyelemmel
és bölcsen óvó szeretettel.

Valami idegen lapul itt,
de mégis ismerős kicsit
ez az izgató megérzés,
szurkáló láthatatlan nézés.

Ismeri összes moccanásom
még ha őt én nem is látom
megízlelve a figyelmét,
kitapintható tekintetét.

Sejtem, tudom, sokan vannak ők
a világunkat figyelők,
ahogy bennünket szemeznek
kik az iskolára ügyelnek.

Mezőkovácsháza, 1994. december 21.


4. AZ ARANYKÖZÉP ÚTON

(dalszöveg)

Az aranyközép úton járva testvérem
hazatérsz az Úrhoz, nagyon remélem!
Egyetlen szabályt kell csak megjegyezned,
el ne feledjed:
a jót kell tenned!

Bármerre is hajtson a sors kereke
legyen mindig rajtad Istennek szeme!
Segítsék a munkád az őrzőangyalok,
meg a kerubok
és a szeráfok!

Lámpásként ragyogjon lelki lényeged
példaként szolgáljon egész életed!
Taníts meg másokat helyesen élni,
tisztán szeretni,
és Istent keresni!

Célba érve majdan kedves testvérem
emlékezz az útra a teljességében!
Élj boldogan szellem egy tiszta világban,
örök hazádban:
a mennyországban!

Mezőkovácsháza, 1995. március 28.


5. TEVELED

(dalszöveg)

Az egységben teveled
nézhettem tekinteted,
érezve a szellemed,
befogadva a lelkedet,
viszonozva a szereteted.

Színed előtt jó Uram
itt állok most egymagam,
hozzád szól félénk szavam,
fogadj vissza kérlek Uram!
Bocsáss meg nékem Uram!

Te vagy az én otthonom,
hazatértem egy szép napon,
siettem hozzád nagyon,
teérted vágyakozom,
boldogan várakozom.

Feléd fordul most orcám
benned bízom ó én Atyám,
kegyelmet várva talán,
a múltam hátra hagyám,
teérted mind elhagyám.

Az egységben melletted
képviselve a szellemed,
ott ülhettem teveled,
vállamon volt a kezed,
vigyázott rám a szemed.

Mezőkovácsháza, 1995. április 3.


6. REMÉNY

A hiábavalóság üres tengerén
megjelenő sziget a horizonton,
a hajós szívében a remény
éledő ereje, túl a mélyponton.

Mikor túl vagy már a vad csatán,
mit a tébolyult viharral vívtál
az őrjöngő hullámok hátán
és fájdalmadban szinte sírtál.

Mikor sorsod megpecsételtetett
az ázó deszkaroncsok között
és elhagyá a szikra lelkedet
mert belőle könnyzápor ömlött.

Mikor sajgott a kín testedben
az átélt borzalmaktól,
s csend ült az egekben
megrendülve az imáidtól.

Akkor mennydörgött végig
feletted az óvó kiáltás:
- Küzdj ha kell sok-sok évig
és megjön munkádra az áldás!

Ha már semmi másod nincs
széles e földön, búban és bajban,
akkor is ott legyen a kincs
szívedben, eszedben a gondzivatarban.

Meleget varázsol köréd,
a szeretet bizakodását,
hogy optimizmussal töltéd
a nehéz idők minden csapását.

Csak feladni nem szabad soha,
meg aztán nem is lenne mit,
hisz nem vájhat bele a foga
a balsorsnak, csak egy kicsit.

Sokat számít mire épül
a reménység fellegvára,
melyet ostromolnak kívül
a megadásodra várva.

De kitartás félénk hercegnő,
tutajodon hányódó tengerész,
a lovag rövidesen eljő
s te hajódon révbe érsz.

Minden fa megtermi egyszer
a maga várva várt gyümölcseit,
nem sürgetheti holmi vegyszer
a győzelem édes perceit.

Bízz az Úrban és segíts magadon
még akkor is ha nagyon kemény
kitartást követel az út, de azon
ott legyen társadul a remény.

Mezőkovácsháza, 1995. szeptember 5.


7. A LÉLEKNEK

A test csak ruha rajtad
s ha magad mögött hagytad
önmagad vagy te lélek,
belőled sarjad az élet.

Lelki részecskéd a test
mely magának testet fest
anyagvilág vásznára,
dolgos élete számára.

Szellemed palackjából
kiárad, tudatodból
így lesz másokért való
megnyilvánuló önvaló.

Szerezz tapasztalatot,
ismerd meg az anyagot,
léted célja, munkája
az új létrehozása.

Mezőkovácsháza, 1998. augusztus 1.


8. LEHETNÉK

Bárcsak Énok lehetnék,
mit akarnék meg tehetnék
létre váltva álmaim,
teljesítve vágyaim.

Bennem okforrás ketyegne
szentélyem szívén lebegve,
az élet vizét árasztva
teremtés káprázatára.

Magam volnék az erősség,
forgó kint és bent levőség
végtelenen innen és túl
káoszban ha téridőm gyúl.

Lábaimnál a szerencse
szép istennője heverne,
s kezében a bőségszaru
lenne csodás, nagy hatalmú.

Tőlem eredne az élet,
mint a végtelen történet,
melyben bármerre haladok
azt teszem, amit akarok.

Elég lenne kimondanom,
kívánságom kiáltanom
s mozdulna az univerzum
minden pontja, mint a talkum.

Létem titkát csak én tudnám,
történetem magam írnám
szabadság szelére bízva
én az Isten, Allah, Krisna.

Békéscsaba, 1998. november 2.


9. KÍVÁNATOS ISTEN

Vágyom rád, arra az arcodra
a sok százezernyi közül,
mely pillantásától dalolva
táncolok veled, s szívem örül.

Kívánlak, mint egy szelet kenyeret,
gyümölcslét, tejet, csokit, almát,
és nem tudok betelni veled
miközben szemlélem forrásod hatalmát.

Akarlak újra látni és hallani,
nemcsak testemmel, de lelkemmel
sodrásodban úszva azt is bevallani
mire nincsenek szavak - szívemmel.

Szeretnélek tapasztalni olyannak,
milyen lehetsz ha akarsz, jól tudom,
bár kérdéseim számtalanok vannak
mégiscsak a legfőbbet suttogom.

Óhajtom a létet s gyönyörét
az élet örökké hullámzó változásának,
ahogy egyre rója táguló körét
a bámuló lélek nagy csodájának.

Remélem figyelsz rám néha egy kicsit
bár röstellem formám és állapotom,
de jól esne végre egy isteni vizit
mert bajaim régóta magamban hordozom.

Könyörgöm az okhoz én a gyermeked
rezdülve szellemem lényegi vágyát,
áraszd rám fényed és nagyon szeressed
azt aki lettem, a teremtés tárgyát.

Békéscsaba, 1998. november 23.


10. AZT KÍVÁNTAM

Gyerek voltam még, mikor azt kívántam
én legyek az az egy, aki ismer
tégedet szerte az egész világban
a számtalan lény közül ki rád figyel.

Hallván kérésem talán csodálkoztál,
hogy ölelhetnélek át egészen
zsenge tudatommal mint egy virágszál
Napra nézve boldogan a réten.

És ittam a tapasztalatokat,
akár a szomjazó föld az esőt,
kicsíráztatva a kapott magokat
hasznosítottam az életerőt.

Jó voltál hozzám, figyelmesen kegyes
támaszt nyújtva míg fává serdültem,
s értelmem nem lett eléggé ügyes
szentélyed titkaiba elmerülten.

És láttam az érme mindkét oldalát
forogni tengelyén, akár a világ,
mint zengi a páros örökké dalát
sörögve, táncolva egymásért kiált.

Nem voltak előttem rejtelmes titkok
ponthalmazodban bármerre mozogtam,
szemem számtalan csodára nyitott
rám váró ajtókat emléktárodban.

És beteljesedett amit kívántam,
csillapul bennem a vágyó rohanás,
mert célba értem, bár mit se csináltam
mikor elért a megvilágosodás.

Békéscsaba, 1998. november 4. - 1999. január 26.


11. ZARÁNDOKLAT

Tanulni jöttem ismét e tájra
tapodva egyre zarándokutam,
leomlott végre az anyagnak fátyla
feltárva előttem jövőm és múltam.

Itt vagyok ím a legvégső célban,
a július hónapja ünnep nekem,
tudásom érik a dióhéjban
Életfa ágán zeng lélekzetem.

Nyugalomhártya modulált rétege
önti el bennem a várakozást,
elnyugszik létem transzcendens lényege
csillapítva most a vágyakozást.

Csónakom léleknyi az idő tengerén,
vitorlám bevonom s elpihenek,
lágyan ringva a mindenség vizén
óceánommal együtt szendergek.

A jelen kapujában csak szívem dobban
üdvözölve az érkező holnapot,
az idő önnön múltjába csobban
megalkotván az áradó tegnapot.

Magamra találtam önmagam mélyén
s rám mosolygott az isteni lényeg,
csak beszélgetünk a csendnek szélén
és együtt örülök, merengek véled.

Tata, 1999. július 25-26.


12. A BUDDHA TEKINTETE

Egységből faragott rész vagy,
mit az alkotó keze meghagy
levakarván a fölösleget
a teremtményről és jelleget
képzelve szép formákba,
megnyilvánulsz a világba.

Gyönyörködöm én általad,
s ahogy figyelmem áthalad
az idő kis jelenpontjain,
csavart fluidszál kontyain,
úgy változik az illúzió
tükröződése máris millió.

Én vagyok a tekintetes úr,
kíváncsiságom múltamba fúr
képzeletemtől gerjedve
és információsan terjedve.
Pont a buddha, aki tudja
miről szól az életútja.

Te és én így vagyunk egyek,
egymásról faragjuk a szennyet,
de az árnyékvilág piszkosul
újra kiegészít, ránk nyomul,
s a részek mindig egybeforrnak,
álmaink semmivé omolnak.

Egység faragta rész vagyok,
alkotó kezem mit meghagyott,
mindig kaparom a fölösleget,
hogy találjak belül új szellemet
és elmerülhessek a formákban
élvezve, szenvedve a világban.

Békéscsaba, 2001. január 27.