ÖNÉLETRAJZI
VERSEK
Vagyok aki vagyok
mert önmagam vagyok.
Teszem amit teszek
mert mindent megtehetek.
Létezem és változom,
ez az identitásom.
Vagyok aki vagyok
mert minden én vagyok.
1. MENTEM AZ UTAMON
Mentem az utamon mert mennem kellett,
nem várt rám senki az útjelzők mellett,
aszfalton vagy kövön, sárban és porban
nem láttam igazat ebben a korban.
Nem láttak igaznak - stoppoltam ha néha,
- Eriggy az utamból, ostoba léha!
Megemelte köpenyem a kocsi szele,
így szállt az ordítás messze vele.
Indulhatott volna haragom útjára,
vágtam volna fejszém keményebb, nagy fába,
törtem volna ketté a mérföldkövet,
szakítottam volna mérsékelt égövet,
hogy a világ mozdult volna sarkában,
nyüszítettek volna utazók falkában.
De mit fárasszam ezzel békés lelkemet,
rongyos vándor gúnya fedé be testemet.
Nem lehet okom végül is panaszra,
nem visz el az utam se jobbra se balra,
vezet az előre nyílegyenesen,
lépkedek - lássátok - végig peckesen.
Lassan járok, de tovább fogok érni,
megnyugszom a célnál, nem fogok félni.
Szerető Urunknál hol kenyeret kér,
a vándor számára minden út véget
ér.
Mezőkovácsháza, 1992. november 2.
2. LELKEK
Cselekvőn születtem, lemondón halok meg,
munkám gyümölcsét pedig átnyújtom
nektek.
Próbáltam tenni akaratommal mit kell,
harcoltam, tanítottam tiszta szívemmel.
Messze szálló képzelet űz,
Olthatatlan vágyam a tűz -
Belekapok sok mindenbe
Ihletet múzsámtól nyerve
Lelkes hévvel és elszántan,
Erős kézzel, bölcsen, bátran.
Kevesen jártak nálam nagyobb
Oltalomban e rideg földön,
Cakkos szegélyű sorsköpenyem
Sikoltva rágta sok máglya lob,
Istenem, érezlek bőrömön,
Sugárzóan itt lakol velem.
Fájdalom sokszor érte lelkem
Elemi erővel pusztítva,
Rossz és jó közt nem válogatón.
Erőt adtál, ó Uram nekem,
Noha életem volt mozdítva
Célunk érdekében, nem bajom.
Arany ragyogás fátyla lebeg
Tündöklő megnyilvánulásod,
Titáni tested légkörében.
Istenem, elkápráztatsz engem
Látványoddal, karod kitárod
A szenvedők szeretetében.
Mezőkovácsháza, 1992. március - 1993.
július.
3. KÖNYVHAJSZA
Éveken át a könyveket kergettem -
volt még rá pénzem, ezért megtehettem.
Mostanra viszont mindenem elfogyott,
még az idő is új változást hozott.
Nőttek az árak, a bérek viszont nem,
nehéz egyenleg miatt nyögött a fejem.
Át kellett gondolnom, hogyan tovább most,
hogy állíthatom meg a faltörő kost.
Úgy látszott, berobban majd életembe
a gyűjtőszenvedélyem eredménye.
Talán meg is semmisíti mindenem,
épülő könyvbirodalmam, életem
mert minden csoda csak három napig tart,
egyszer a legjobb főhős is belehalt
kora múltával az eseményekbe,
beleestem hát én is a lényegbe.
Van értelme annak, amit én teszek?
A butaság felett értelmet nyerek
vajon azon elhatározásommal,
hogy tudást gyűjtök felsőbb tudatommal?
Elpazarolhatom-e forrásaim
arra, hogy összegyűjtöm jobb könyveim
a világirodalom elitjétől
és nem oly neves képviselőitől?
Költőelődeimhez hasonlóan
nekem is meg kell kérdeznem azt gyorsan
ment-e a világ a könyvekkel elébb?
Mondhatjuk-e nekik, hogy most már elég?
Nincs rátok szükség, ti szent és bölcs
sorok
miket ti nyomdászok papírra róttok?
Lomtárba kerül a Guttenberg-ötlet,
más hordozza a szellemi töltetet.
Szinte mindent általatok tanultam
meg erről a világról, nem hazudtam
ha érdemeitek kellett dicsérni
vagy analfabétáktól megvédeni
sokszor elvitatott jogaitokat,
melyekért a művészek mind harcolnak.
Átérzem, tisztelem hatalmatokat,
igen, fontosnak titeket tartalak.
Bár nyakamra szorító hurkot vetnek
az anyagi gátak, s kényszerítenek
amíg lehet, gyűjtelek benneteket,
hogy általatok bölcsebb tudást nyerjek.
Ha pedig majd végleg le kell mondanom
társaságotokról, büszkén mondhatom:
nyögtem súlyotok, nyálaztam lapotok,
éltem azzal, mit nekem adhattatok.
Mezőkovácsháza, 1993. január 1.
4. VELEM
Eljöttünk, hogy itt legyünk
a világnak jót tegyünk.
Szélrózsányi irányból
utaztunk el magunktól
egy helyre amely még él,
lassú pusztulástól fél.
Ne félj, remélj!
Nem számított a múltunk
mert újra együtt voltunk.
Jó iskola volt nekünk
mivel egy felé megyünk,
hát befogadott Velem
megsimogatva kezem.
Bátran álltam.
Csatornák nyíltak egén
a reménynek, hogy kemény
leckét adjanak minden
fiatalnak most ingyen.
Lustálkodni nem hagyott,
reggeltől estig tartott.
Kaptuk, faltuk.
Volt itt időfizika,
biosportgimnasztika,
séta a hegy tetején
vagy a lótusz levelén,
messzi dimenziókban,
mély lélekfiókokban.
Tettük, mertük.
Megjelent a Teremtő -
személyesen nekünk, Ő.
Itt volt Joshua, Krisna
az univerzum titka
és a szent mentorok, meg
a Legszeretettebb Egy.
Szép volt, jó volt.
Hét napon, hét éjen át
nyeltük a tudást magát.
Fényt hozott a lelkünkbe
osztatlan örömünkre
az üzenet mit kaptunk,
hogy nem egyedül vagyunk.
Boldog dolog.
Elkészült a legfőbb terv
a tiszta gyémántok szerv
mellyel oda kell menni
hol sokat lehet tenni.
Ez hát a munkám nekem
felejthetetlen Velem.
Emlék-ezem.
Velem, 1993. augusztus 13.
5. HAZAFELÉ
Ketten vagyunk, mert a harmadik elment
itt hagyva nekünk az enyhén kellemetlent.
Egy szál nyári ruhában állunk a
Földtekén
némi pénzzel, reménnyel Marika meg én.
Távol van a haza, igen-igen messze,
nem hallatszik ide templomtornyunk nesze.
Idegenben ülök, megízlelgetem
helyzetünket aztán kinevetem.
Furcsa érzés tudni, hogy semmim sincsen,
kistáskám és ruhám minden kincsem.
Szabad vagyok, mégis oly rabszolga,
kinek ura munkájánál nincs nagyobb dolga.
A tiéd vagyok Atyám, rendelkezzél velem,
tétesd meg mit tudnom kell nekem
békésen ülve a te Földeden
hol néha az értelem fölrebben.
Bocsátottál szállást meg újabb
gondokat,
mert eljutott hozzád a remegő gondolat
parány részeidtől kik vacsorát kaptak,
megnyilvánulásiként a végtelen nagynak.
Jó volt együtt a tábor tüze körül
mikor minden lélek együtt örül
megénekelve a narancs lángokat
ahogy füstje az égbe látogat.
Ez a pillanat van minden titokban:
durva lágyságban, örömben és zokban.
Hajnalpír előtt ha végre felkelünk
tudjuk, hogy otthon vagyunk s haza megyünk.
Velem, 1993. augusztus 13-14.
6. ESTI TŰZ
Őszbe csordul a lenyugvó Nap fénye
midőn felhalmozom kupacát végre
a tűzre valónak hátul egy helyen,
s lángok kúsznak végig a máglyahegyen.
Lobbanó papír, olvadó műanyag
nyújt tápot a sárga lángoszlopoknak.
Fölötte recsegni kezd a metszett gally,
a nedves fából előpattogó jaj.
Mindent elborít a feltörekvő láng,
ontva hőjét szerteszét - ó a falánk!
Szellő kerekedék s a füst bodorok
az égbe szállnak, a tűzoszlop morog.
Örömlik kedvem az energiától
miközben az akácrőzse nyivákol
szürkésfehér gomolyt felpöfékelve
az alkonyfényben úszó fellegekre.
Feléled bennem a csintalan kölyök,
a benzines kannában zölden lötyög
az üzemanyag, hát bele loccsantok
majd a tűzörvénytől messzire ugrok.
Az oxidáció fényt ad, meleget,
nem győzök belebámulni eleget.
Néha megpiszkálom, égjen el minden.
Anyagát a természet adta - ingyen.
Belep a füst és gyorsan megköhögtet
móresre tanítva azt a lököttet
ki belerondít a mélykék szín égbe,
rimánkod a táj: hagyjam abba végre.
Kifogy a tüzelő, tovatűn a Nap,
a hamu között fények piroslanak.
A sárga nyelv kék hullámba hanyatlik,
nem adva fel tervét tovább vonaglik.
Leguggolok mellé, a szemembe tűz
könnyeim kicsalva ravaszul a bűz.
A nagy rakásból kis rakás lett közben,
az utolsó szikra halálba döbben.
Nincs tovább, a port széttúrom botommal
s vízzel öntözöm, megszól gőzoszloppal.
Fénye már csak emlékeimben ragyog,
míg fölöttem az ébredő csillagok.
Mezőkovácsháza, 1993. október 26.
7. ALMA
Féktelen játszadozása után leheveredett a
fűre.
Labdát látott, megharapva játszott vele, elszaladt
a fürge.
Szép kutya volt és nagyon türelmetlen ha nyugodni
kellett volna,
először nyüszített, aztán morgott mindent
szimatoló orra.
Fiatalsága lett a végzete mikor kifutott az útra,
általment rajta egy kocsi, ő meg végleg ott maradt
kinyúlva.
Az utolsó sétáról mikor hazahozták,
nagy volt a sírás.
Gyógyítani nem tudó kezem neki végső
nyughelyet, sírt ás.
Másnap jött az utód, őt is Almának
keresztelték lelkesen,
éppolyan volt mint elődje, cibálta nadrágom
szárát hevesen.
Ravasz farkaskutya lett belőle, igazi megszökő művész,
ki macskát abajgat, rongyokat szétrág és
száguld, mint egy tűzvész.
Mezőkovácsháza, 1993. december 23.
8. 2000 ÉVVEL AZUTÁN
Két ezer évvel azután gyönyörűen
sütött a Nap mikor karácsony napja volt.
Még annak a hideg szélnek is örültem
mely a kabátom alá vacogást pakolt.
Elmentem testvéremmel, a névnapossal
még délelőtt megajándékozni őket,
a családtagokat naranccsal és tollal,
mert ennyire futotta az idén tőlem.
Örültek, örültünk, hallgattunk egy sornyit
régi jó szokás szerint a szeretetben
együtt maradtunk még egy mutatóujjnyit,
majd tovább mentünk a téli langy melegben.
Meglátogattuk nagymamánkat ki alig
pihegett ágyán a kisszobában csendben.
Beteg volt, szegény, nem adhatott már annyit
mint régen a jó időkben, egészségben.
Alig hiszem, pedig úgy rohan az idő
Krisztus születésétől eltávolodva,
ahogy a magból a virág egyszer kinő
színpompás szivárvány sziromba borulva.
Érzem lelkem mélyén, valahol a mélyben
új arany lámpás kezdi fényét
szétszórni
a reményért könyörgők közt a
sötétben,
új gyermek születik a fehér fényt
óvni.
Mezőkovácsháza, 1993. december 24.
9. ÉN, A KÖLTŐ
Hallom a költőt szavalni versét
ajkán ahogy formálódik a rím,
szinte beleadja egész lelkét
az alliterációk fénymezein.
Szerényen próbálom utolérni őt,
ki munkára buzdít sok amatőrt.
Ámult ájulással a l'art pour l'art
szerényen sziporkázza költészetét,
lila dalolással lépeget lába
a remekei közt tartva díszszemlét.
Ha magával sodor a káprázata
kiugrik belőlem az akrobata.
Lázban égő ifjú arcán az erő
gyújt tüzet a népi forradalmár
lobogó ingéből melyet nem szellő,
vihar, sőt orkán korbácsol orrán.
A népért, a hazáért emberek
halljátok, daloljátok az én versemet!
kis párizsi kocsmában a szoknyás
fülemüle csicsereg az ifjú fülbe
csábító dalokat folyton - folyvást
írásomból a vesszőket száműzve
azt írom mi nekem leginkább kedves
ettől lesz olvasóim szeme nedves
Kivillantotta fogát a rozsomák
a dög fölött ahol ő őrködött,
a réten lengedező virágocskák
szirmai közt pöttöm légy
zümmögött.
Papírra fröccsen a nyálam, izgulok,
a bélcsatornámban útnak indulok.
Versben csak szépen és rímesen költs
ha kedves neked a mértékletesség,
az utókornak példa leszel és bölcs
mint a legújabb kori nyelvhelyesség.
Szép a stílusom, esztéták
gyönyöre,
nem férhet hozzá a piac közönye.
Azért írtam én e kötetnyi verset
csűrve - csavarva nyelvem és szóm,
hogy olvasásukban örömöd leljed
és rád ragadjon privát mondandóm.
Azt írtam amit mondani akartam,
kobakom közben sűrűn vakartam.
Mezőkovácsháza, 1994. március 11.
10. LÉTEMLÉKEK
"Magamnak, magamról,
emlékeztetőül."
Testből testbe lépdel a lélek
év százmilliók ideje óta,
ahogy egyre változom és élek
megszámlálhatatlan lépteim róva.
Lassan érett a tapasztalat
félve suhanva a sűrűben,
nehogy belőlem legyen jó falat
egy ragadozótól űzötten.
Érett a szerénység, egyszerűség
erdei munkásként kopácsolva,
majd felbukkant végre a lehetőség
kecsesen arra lovagolva.
Felelősséget hozott a hatalom
és új próbatételeket főleg,
érdekes volt a fáraó uralom,
szeretgettem a háremnőket.
A misztikus is felébredt rögtön
tágítva tudatom csak úgy, magától,
az Izrael lakta szentföldön
tanulhattam a prófétáktól.
Megtapasztaltam a másik nemet
egy asszonyi testbe beköltözve,
a férfiember ahogy reám nevet
tartózkodásomat levetkőzve.
Indiában, hol az elefántok
a falu népével együtt laknak,
kisgyerekként szenteket látok,
a Védák sorai lelkemig hatnak.
Rideg hegyek közt időtlen tudást
őriz a kolostor Tibet mélyén,
kopaszon látom a szerzetescsuhást
egyszerű szegényen életem végén.
Forrong köröttem a század vége
míg leteszem végre vizsgáimat,
tisztuló lelkem Istenhez térne
segítve közben a társaimat.
Előre tekintek, a múlton állok,
találgatva még mit tehetek,
belső hangom szavára várok,
mit súgnak most a létemlékek.
Mezőkovácsháza, 1994. május 14.
11. SZÉP ÁLMOM VOLT
Szép álmom volt az éjszaka
mert ez a képzelet évszaka
ha nyugodtan fekszem, zavartalan,
lebontva teljesen gátlásfalam.
Dobogó patás képek vágtatnak
át tudatzsilipemen, áramlanak
a hűvös éjben sorakozva,
sokszor egymásra kopírozódva.
Kiéli magát alkotó tudatom,
a mese végét sosem tudhatom
előre, pedig én írom
fáradhatatlanul, amíg bírom.
Hajnalra végre csillapul az ár,
gyönyörű pillanat közelít már
végigosonva pettyes párnámon,
belépve fejembe át a fültárnákon.
Tanulságosan látványos
történetekről regél álmos
lelkemnek, azért figyelek.
Szorgosan jegyzetelek.
Csíkosra mosott pillanatok
mázolódnak el, takarítok.
Ébredéskor fejem rendbeszedem,
álommámorom kiheverem.
Utólag rajta nosztalgiázom,
az újabb vetítést várom.
Képzetem bármit is rajzolt,
azért még szép álmom volt.
Mezőkovácsháza, 1994. május 25.
12. ELMÉLKEDÉSEK
Nyugodt vagyok.
Békésen úszkálnak életem
egén a bodros bárányfelhők,
s ahogy pihen két fáradt kezem
az asztalon, a kék napernyők
árnyékot vetnek az arcomra.
A szabadban várakozom ma.
Még nyugodt vagyok.
De már mozdul a vágy.
A csöndet szellő kavarja fel
szelíden rázva a lombokat,
az idő izgatottabban tel -
ki cibálja meg a sorsomat?
Kiáltok, de választ nem kapok.
Kedélyhullámok közt haladok.
Már mozog a vágy.
Sírásba csap.
Előbb csak szelíd gyötrelemmel
könnyezik a vonuló éghad,
majd zokogó szürke szép szemmel
ontja bánatát, tovahalad.
Bőrig ázom, testem lehűlne
ha belül nem erő feszülne.
Had sírjon csak.
Én nevetek.
Nem ronthatja el a kedvemet
mikor belőlem a boldogság
napsugara süt, emelkedett
tudatomban ott az igazság.
A vizes pázsiton táncolok
mezítláb, a mennybe álmodok.
Száll a nevetésem.
Aztán elszáll.
És nyugalom telepedik rám
bölcsen tekintve szertelenül
taposott lábnyomaim, talán
ráérezve mi zajlik belül.
Békésen süt a Nap arcomra.
A szabadban várakozom ma.
Nyugodt vagyok.
Mezőkovácsháza, 1994. október 3.
13. ISTEN GYERMEKEI
Meztelen testben ébred a tudatom,
megszülettem, ezt felsírva tudatom
a hideg és steril kinti világgal,
megismerkedem a szülőanyámmal.
Ő volt az ki hasában hordott,
kintről simogatva szelíden morgott
ha türelmetlenül megrúgtam néha
mert szűknek tetszett a magzatvíz héja.
Fehér csuhások piszkáltak fájón,
bebugyoláltak tudva, hogy fázom.
Reszkető test ölelt magához,
boldogan nyögve bújtam a mamához.
Meleg ital volt testemnek álma,
mocorogtam a bimbóra várva.
Nem bántam azt sem, hogy szívni kellett,
kortyoltam ahogy csak erőmből tellett.
Mosdattak, ringattak, felöltöztettek,
szeretetükkel megörvendeztettek.
A végtelenben alakok mozogtak,
kíváncsi voltam, magukhoz vonzottak.
Másztam és gurultam, nem adtam fel,
a lábra állásban zavart a fej.
Fájt a koccanás ha elterültem,
néha mégis nagyot derültem.
Útban volt nagyon számban a kaja,
lenyeltem hát és kinyögtem: mama.
Lett is a családban karattyolás,
kezdődhetett a nyelvtanulás.
Más csöppségekkel ha érintkeztem
a homokozóban tréningeztem.
Én koszos lettem, anyám oktató,
mi miért, hogyan, mikor nem való.
Alattomosan ébredt a kór,
ordítva ébredtem a lázálomból.
Szúrtak és fogdostak a fehér nénik,
sírtam mert éreztem a testem féltik.
Lehangolt picit a lábadozás,
jólesett utána a fogócskázás
az óvoda udvarán csoportosan
rosszalkodhattunk bolondosan.
Feszültségre ébredt ifjú tudatom,
éreztem félek, mert nem tudhatom
mit hoz a holnap kihívása,
a mostoha világ bántalmazása.
Nem tetszett mindez bár elfogadtam,
iskolába még lelkesen rohantam.
Lassan csepegett belém a szenvedés,
a szeretet hiányban ébredő senyvedés.
Rémületes tornyokban nőttek fölém
a felnőttek parancsai álltak mögém.
Idegeim ha lázadni mertek
megbélyegeztek és elfenekeltek.
Élni akartam hát sokat tanultam,
ismereteim falát egyre gyalultam
eltüntetve a születő görcsöket
reggelente ha az óra költöget.
Sok butaságot tanultam meg,
az emberi irigység hogyan fojt meg
a domináns társak szívében mindent,
elfelejtette a horda az illemt.
Magamba fordultam őrizve tervem,
hogy vágyaimat életre keltem
telefirkálva a csíkos papírost
felszikráztattam az ifjú okost.
Nyáron már úsztam a városi strandon,
hagytam, hogy biciklim bármerre hajtson,
ha házat vágtunk a bozótosba
megnyugtatott a toronyszoba.
Fenséges magányom évekig tartott
mert a világ kegyetlenül hajtott
durvaságba öltöztetve botorságát,
letörték a csemetém minden ágát.
A halál képzetében lubickoltam
zsákutcát érezve csontomban, húsomban.
Nem volt már szülőm, hogy átöleljen,
békét a lelkemben megteremtsen.
Magamban birkóztam reménytelen,
mikor fényt láttam egy kedves helyen.
Én lettem mellette kísérő árnya,
lassan felfűtött az igéző lányka.
Bódító bimbót bontott a szerelem,
s hiába óvott az elme fegyelem
beleszédültem kelyhe mélyébe,
sütkérezve a kedvesem fényében.
Tovább dagadt az iskolatáska,
konfliktuskereső ifjúság átka
lett az év vége, de átengedtek,
lustaságomért gyakran pereltek.
Kizártam magamból minden ricsajt,
a zavaros világban mindenki csalt.
A mennyei békét óhajtottam,
boldogabb életért sóhajtoztam.
És együtt voltunk gyakran leülve
mert édes szavak másztak a fülbe,
lobogó vágyak keresték egymást,
ránk borult közben a csillagos palást.
Elmélyedtem a szent könyvekben,
igazság hirdető tételekben,
újra és újra találkoztam
önmagammal, gyorsan barátkoztam.
Észre sem vettem és már felnőttem,
rögös pálya tárult fel előttem.
Kellett a munka a keresethez,
csatlakozhattam a kevesekhez.
Kedvesemmel végre egybekeltünk,
összetartozott testünk és lelkünk.
Világra jöttek a gyermekeink,
próbára téve az idegeink.
Bömbölő csemetém megmutatta
érzékenységét - velem tudatta.
Ilyen lehettem én is egykoron,
megértettem és nem vettem zokon.
Teltek az évek, gyarapodtunk,
kis közösségünkben összeszoktunk.
Élvezettel éltük az éveket,
a múló idő ahogyan lépeget.
Formába öntöttem terveimet
művészetemmel valakinek
remélve egyszer majd értékelik
ha életem lapja végleg betelik.
Megöregedtem a kedves mellett,
neki végül mennie kellett
unokáink gondját hagyva rajtam
őszülő haját megsimogattam.
Elvonultam a csendességbe,
susogó lombú erdőségbe
az élet rejtélyét megfejteni,
visszavonultan elmélkedni.
Végigszaladtam kanyargó múltamon
ráncba szedve kopasz homlokom,
korhadó keresztem lassan letettem,
vándorlásomat szintén befejeztem.
Egyedül voltam mikor lángom kihunyt,
az éteri szellő a fény felé fújt.
Hátrahagytam a holt anyagot,
lelkem az égi szférákba szaladott.
Szeretet fényében várt a kedves,
találkozásunk igencsak szellemes
légkörében Atyánk elé álltam,
életem után az ítéletet vártam.
Angyalok kara zengte himnuszát
az igazságnak ajánlva ritmusát,
a Legfelsőbb Úr trónja előtt
bátorítva a térdre ereszkedőt.
Mérlegre tették egész életem,
a bölcsek nézegették énvelem
elégedetten az elvégzett munkától
kegyelmet kaptam a Seregek Urától.
Előttem állt a paradicsom,
örömömben tán el is sírom
magamat a meghatottságtól,
igaz mit tanultam a túlvilágról.
Jó, hogy gyermek lehetek újra
az öröklét fényében lubickolva,
kiélve minden egykori vágyamat
megépíthettem a saját házamat.
Mindannyian testvérek vagyunk,
világot teremthet egyetlen szavunk,
így leszünk lassan a magunk mesterei,
a minket álmodó Isten gyermekei.
Mezőkovácsháza, 1994. július - szeptember.
14. MEGLÁTÁSOK
Nekem nem elég az, hogy csak nézek.
Mert jelentéssel bírnak a képek.
Az utcán mikor néha megállok,
én csodálatos dolgokat látok.
Elvörösödnek a zöld levelek
ha ősszel a fák ruhát vesztenek
szeretettel bocsájtva el a magot,
lepottyanva a fűben maradott.
Kézbe veszek mindig egy gesztenyét
simogatva a hátát és szemét
mellyel az avar felé kacsintgat,
hol a tavaszra várva lapulhat.
Feketerigó ugrál a fűben,
bogarat keres vacsora ügyben.
Elkapirgálja a leveleket,
meg kell tömni télig a begyeket.
Csiga lapít egy nagy kalap alatt,
kár, hogy a gomba mérgező falat.
Friss hajtásokon atkák legelnek,
katica elöl gyors elszelelnek.
Kerítésoszlopon büszke kandúr
az egerek közt rettegett hadúr.
A tetők csúcsán galambok szólnak,
egymáshoz tipegve turbékolnak.
Vad varjak vonulnak vé-vonalban
téli telelőre, alakzatban.
Sudár sün szundít a bokrok között,
kutyaorrnak szúrósan öltözött.
Lelkes ebek a kertek ösvényén
jelölgetnek a fákhoz pösölvén.
De macskát látni ördög és pokol!
A csahos sereg utána lohol.
Zajlik az élet mit nem csak nézek,
látó szememmel nyomon kísérek,
hogyan történnek a változások,
ezek az igazi meglátások.
Mezőkovácsháza, 1994. október 3.