SZERELMES VERSEK


1. TÁRSAM

Szabadon élünk ahogy a hó esik,
lelkünk tiszta és egyre nemesedik.
Ki nem mondott, de erős kapcsolatunk,
egymás mellett élünk, boldogok vagyunk.
Nem tudom mióta fogom a kezed,
hányféle lehetett tested és neved,
korokat éltünk meg bajok közepette,
visszarántott újra vágyaink tette.

Erősek vagyunk, magunk is összetörjük
néha az igyekezettől, hogy jók legyünk,
ártalmára vagyunk sokaknak azzal,
hogy skálázik a kedvünk, végig nyargal
az érzések útján szinte csapongva,
máskor meg lecsillapodik zokogva.
Ilyenkor bocsánatot kérünk s kapunk,
meglehetősen furcsa kettős vagyunk.

Most itt vagyunk, íme váltott a helyszín
bár sokat mozgott köröttünk a felszín,
maradtunk a mélyben változatlanul,
új utat együtt akaratunk gyalul
ha kell az egész világon keresztül
mi, elszánt kosok száguldunk át veszettül,
lásd az eredményét, melletted én is lássam,
megcsináltuk végre, legkedvesebb Társam!

Mezőkovácsháza, 1992. október 30.


2. NYÚJTSD A KEZED

Nehéz megélni, mindig is az volt,
A nyugalom vágya tüzeket olt
Szívünkben, lelkünkben a vágyunk
Súlyát nyögi erősen sorskátyúnk,
Mely lendíthetne rajtunk ha tudna,
Önmaga elől gyáván nem futna.

Nehéz egyedül, egyre nehezebb,
Mi lehetne vajh annál könnyedebb
Mint megfogni egy jóbarát kezét
És szeretve suttogni a nevét.
Nyújtsd a kezed, nyújtsd a kezed Társam,
Gyengeségeim megszűntét hogy lássam.

Te erőt adsz nekem és én viszont,
Pecsételjük meg az örök viszonyt
Kölcsönös ígérettel, tettekkel,
Ökölbe szoruló harcos kézzel.
Szolgáljon példaként szövetségünk
Világ népeinek, hogy győzhetünk.

Mezőkovácsháza, 1992. december 8.


3. CYRANO

Savanyú zölden értem még a fán
fejlődő termésként, új tavaszán
az égnek, vékony húsomban a mag
lassan hízott, szinte még álmatag.
Hevített a Nap, hűtött az eső,
s mint ahogyan az már tudva levő,
pírba szökkent bőröm meglátva őt,
a szomszéd ágon csüngő, érő nőt.

Szerény levéllepel volt a burka,
fedte előlem újra és újra
ha lebbenteni akartam fátylát,
csak néha láthattam magány árnyát.
Néma vágyakozást ébresztenek
a magányosban a síró szemek
hasonló sorsot látván peregni
azoknál, kik nem tudnak nevetni.

Lehet, csak egy piciny hiba teszi,
hogy a többség idegennek veszi
a megszokott szürkétől eltérőt,
a megkülönböztetésben élőt.
Lehet az ok kívül is, belül is,
élhet jellemben akár felül is,
valami miatt egyedül marad
a poros úton, bármerre halad.

Mérget olytottak a fánk törzsébe,
lehullottunk az avar ölébe
egymás mellé. Végre megláttalak.
Nagy volt az orrom, mint Cyranonak,
tömpe hegyfokként állt ki az arcomból,
sokat mesélt jövendő sorsomról.
Én növesztettem, mert így akartam,
a szimat becenév ragadt rajtam.

Rád néztem és megláttam ki vagy te
aranyhaj zuhatagú Roxanne.
Jobbik oldala a bal oldalnak,
papírlapok ha összeragadnak
egy könyvben, hosszú együttlét után,
átsejlik tested a könnyű ruhán.
Néztem ahogy nézel nem engemet,
Nap elé gyűltek az éj fellegek.

Kézfogáskor egymásra találnak
az ujjak, összesimulva állnak
a fák annak adva biztonságot,
ki alattuk hál, járva a világot.
Én úgy éreztem, az orrom illik
a hajadhoz, bár együtt sem dívik
a különcséggel eldicsekedni,
legfeljebb magunkon jót nevetni.

Te viszont úgy érezted, nem illünk
egymáshoz, hisz ugyanattól félünk
gömbölyödő gyümölcsként mindketten,
óvva egymást és magunk is egyben.
Együtt akarunk egyedül lenni,
kézen fogva, magányosan menni,
néha átölelni meghatottan
a földet, avarára hullottan.

Nem súghatta meg neked pontosan
az ablakod alatt álló, hogyan
érzett irántad, mert vonta a Föld
tömege, a fölötte álló hölgy.
Édes pirosat nyaltam a bőrén
beérett termésként, régi őszén
a földnek, vastag húsomban a mag
végre elkészült, némán vártalak.

Mezőkovácsháza, 1992. december 25-27.


4. BEFOGADLAK

Az éj sötétjéből érkezel
sejtelmesen tapodva utad,
lépteid örömmel nézem el,
fényzuhatagba omló hajad.

Szellő lebbenti Napköntösöd
ahogy átszárnyalsz az ég alatt,
tekinteteddel megöntözöd
a pompázó virágsorfalat.

Elgyöngül lelkem az örömtől
mikor végre megállsz előttem,
impulzus indul a bőrömtől
üdvözölve téged köröttem.

Elárasztasz, magadba burkolsz,
én meg boldogan befogadlak
hallgatva mit fülembe suttogsz
testemmel viszont betakarlak.

Egymásba olvadva lebegünk
a kék ég és a zöld föld között,
mert együtt rezeg testünk-lelkünk,
a szeretet belénk költözött.

Gyönyörbe merül a jin és jang
mennyei egyensúlyra lépve,
lágyan zeng millió madárhang
az erdő fáiról lenézve.

Hullámzó testünk összetapad
az óceán méhének gyöngyén,
köröttünk az idő sem szalad
elfogadva csókjaink gyöngén.

Ölelő karjaim végtelen
lágyan cirógatják a hátad,
ujjaimmal végiglépkedem
sorjában a gerinccsakrákat.

A selyem is csak durva posztó
bőröd simaságához mérve,
fejkoszorúdat kettéosztón
homlokon csókolhatlak végre.

Ajakad ajakamra simul
ha összedörzsöljük orrunkat,
orcánkon az izgalom virul
tükrözni akarván szavunkat.

Együtt vagyunk és egyek vagyunk
saját karomban ha tartalak,
mert utunk során összetartunk:
te befogadsz, én befogadlak.

Mezőkovácsháza, 1993. augusztus 29.


5. SZÍVEMBEN CSAK

Sápatagon tűrtem a szelek sodrát
melyek létgyötrelmeim belém oltják
folyton nyusztatva a kapálódzásra,
sunyáktalanként örök kínlódásra.
Üres volt a trónus belső teremben,
a féltve dédelgetett szentélyemben
hol énem peloráns része lakozék,
boldogan és ovárolva napozék.

Mikor megízleltem a jelenléted
egyszerre izzataggá tett a fényed
végig ciromkolva mindenségemet,
ifjagon, úgy kívántalak tégedet.
Demanánssá lett a te keresésed,
itt voltál bennem, elfoglaltál végleg.
Hallom ahogy létstruktúrád fenntartod,
mellketrecemben szívem vígan rattog.

Nem az jött mit vártam, mégis kivártam
hátha megsimogatod mizgő hátam
annyi elementált hessentem feléd
csodagyönyörséggel én, a kék veréb.
Késtél kedvesem, bár időben késtél.
Látótükrömre nagy cirmokat véstél.
Fájt a szentély, nem tudtam mit tehetnék.
Szilánkfelhőmet kapócolva menék.

Nem szeretném újraidézni tetted
mit kettőnk érdekében értünk tetted
úgyis arankolt lett rendre vágyó főm
mikor a transzoldás időtlenné lőn.
Ott ültél a trónon, az mégis üres
virolgással ácsorg ott, a kis ügyes.
Csirimpolásnak hatott minden szavam
mit hexenzóriába öntött agyam.

Elmondhatatlan érzés feszít belül
míg a hímporom füstje végleg elül
csánszorva lelkem tettein át meg át,
ledöntve impresszumom hályogfalát.
Szeretnék más sávra állni - nem tudom.
Kísérőim is ott mennek az úton.
Csúzligaluska röppen föl - én vagyok.
Lassan már mindent múltburkomban hagyok.

Megint bizseregnek emlékcirmaid
ahogy megmelengeted a karmafagyit
az átovárolt tényölelésemben,
tömegvonzásod idomkörzetében.
Azt hiszem neked volt hely szívemben csak
ha szelíd suttogással meghívtalak,
most egyedül maradtam, kincsem te vagy
a messzeségben látva, szívemben csak...

Mezőkovácsháza, 1993. szeptember 19.


6. KÖSZÖNETTEL NÉKED

Bár elillan a füstje a tábortűznek,
táplálói körötte még álmot űznek.
Szelíden pirosló parázspárnán a tűz
a magányos éjszakába szikrákat űz.
Előtte ülök, de téged nézlek szemben
mint tükröződik fénye bogárszemedben.
Arcom és mellem lágyan süti a meleg,
hátamon a sötétség ujja oly hideg.
A tűz lassan kihuny. Magában füstölög.
Fénypereménél szúnyogok hada dörmög.
Szeretnék átülni hozzád egész közel
mert a szeretet mindig magába ölel
ha emlékeimben arcodat hordozom
s néha rekedten a nevedet suttogom.
Nem ülök át mert nem akarlak zavarni,
füledbe álmatag vágyakat hadarni.
Tudom, kicsit más vagyok, mint többiek
és nem gerjesztek viszonzást már senkinek.
Végetérni látszik valahol itt utam
mivel tökéletlenségemet meguntam.
Sokért tartozék most köszönettel néked,
hogy még szívem dobbanását is megérted,
örülök, hogy voltál eddig is a társam,
szereteted fényét mindörökre lássam.

Mezőkovácsháza, 1993. szeptember 20.


7. KETTŐS

Karácsony este bál van
a kristálypalotában.
Szinte úsznak a párok -
kacagó szép leányok
és gáláns lovagok közt
gyertyafény mosolyt füröszt.
Csipkés kelmék suhognak,
kis topánkák topognak
ritmust verő szíveknek
a keblek úgy pihegnek.
Terem kapuja tárul,
mindenki megáll, bámul.
Belép az ifjú kettős,
előttük a tér szellős.
Csend fogadja lépteik,
helyük középen veszik.
A király és királyné
násztáncát körbevevé
a pusmogó sokaság
felől hulló sok virág.
Arany szegélyű fehér
ruhájában a remény
maga a szép királynő,
azúrkék köntöséből
ura fénnyel vonja be
mert együtt lehet vele.

Mezőkovácsháza, 1993. december 23.


8. TALÁLKOZÁS

Mosoly derít fényt arcunkon
ha találkozunk az úton.

Ritkán vagyunk együtt ketten
léten túli kis ligetben.

Gyengéd öleléssel adjuk
érett szeretetünk, tudjuk.

Orcánk összeér, majd orrunk
dörzsölődik, feloldódunk.

Vállamra hajtod a fejed -
kezemben érzem a kezed.

Felfénylünk a ragyogásban,
nyugalmunk ébred egymásban.

Nem kötnek össze fényszálak,
gondolatban mégis látlak.

Nem tekintesz egyetlennek,
mégis felejthetetlennek.

Tudást cserélünk a csendben,
impulzusok sora lebben.

Gyorsan megszűnik a varázs,
kialuszik minden parázs.

Szirmaink eltávolodnak
őrizve képét a jónak.

Mezőkovácsháza, 1993. december 23.


9. ÚJULÓ SZERETETTEL

Negyedjére bomlottak ki szirmaink
együtt, a közös tavaszi vágyaink
ébredését jelezve lendülettel,
feltámadó, újuló szeretettel.

Fel az égre dalát pacsirta írta
mert magához párját párzani hívta.
Hosszú böjt után a borzas verebek
együtt csipegettek rovart eleget.

És kiszaladtunk a napfényre végre
felejtésfátylat borítva a télre
kinyújtózkodtunk az égsugarakban,
szabadon áradó légzuhatagban.

A száraz betonon a kis bogarak
étket remélve körberohangálnak.
A porhozó méhecskék manővere
a barka ágak közt vetekszik vele.

Lágyan izgató híd épül közöttünk
melyhez még óvatosan közeledünk
aztán fellépünk rá és egyszerre ring,
az egybeolvadásig sodor megint.

Ibolyák kéklenek az árokparton,
hersenve serken a fű most szabadon.
Kidugják fejüket magból a szálak,
az ég felé törekvő növényszárak.

Az élet extázisába omolva
faljuk a pillanatokat rohanva
mintha bármikor is vége lehetne
és a hűséges kedves elfeledne.

Mezőkovácsháza, 1994. március 14.


10. MINDEN SZINTEN ÖLELLEK

Egységbe olvad két karcsú alak
mikor gyengéden magamhoz szorítalak.
Meleg testünk összetapad,
lélegzetünk meg-megszalad.

Egységbe olvadnak a mezők,
a harmonikus rezgést keresők
ha végre felfrissíthetjük energiánk,
e pillanatokat örökké bírnánk.

Egységbe olvad a kettős állapot
mikor együttérezve állunk ott
az érzések örvénylő tengerében
összesimulva egymás tenyerében.

Egységes formát képeznek
terveink, ahogy elvégeztetnek.
Közös tégelybe öntött gondolatok
tökéletességet tovább fokozzatok!

Egységben tudjuk egymást,
ránk borul az életpalást
mert szellemiségünk univerzális,
ölelésünk spirituális.

Egység van csak, egy igazság
ha összejön a sok-sok másság
abszolút létezőként kiterjedünk,
ölelésünkre emlékezünk.

Mezőkovácsháza, 1994. május 25.


11. FÉNYBŐL SZŐTTELEK

Alaktalan gomoly töltötte ki kezdetben
teremtő tudatom az önvaló szellemben.
Kiterjedni vágyott bennem a vitalitás,
sűrűsödni kezdett a hullámintenzitás.
Magamon belül formálódott a vágy,
a strukturáltságba tömörülő tárgy.

Kivált belőlem, tudata született,
álomfelhőmben álmokat teremtett.
Én voltam az egyik és én a másik,
de egymagában mindkét felem fázik
ha nem melegíti testvérem fénye,
szeretetet sugárzó biztató lénye.

Hittem és gondoltam, hogy olyannak látlak
milyenné formáltak a legelső vágyak.
Emlékeimmel megteremtettelek,
lágyan ragyogó fényből szőttelek.
Te is úgy bimbóztál egyszerre velem,
tudtomon kívül és mégis bennem.

Tudjuk, hogy mindegy milyenek vagyunk,
egy koronát sző körénk a Napunk
selyemfátyolba rejtve a forrást,
önmagát gerjesztő végtelen mozgást.
Létemet kutatva egyre csak kereslek
mindent néked adva mert önzetlen szeretlek.

Mezőkovácsháza, 1994. július 6.


12. TEREMTŐ MAGÁNY

Vannak pillanatok mikor érzem
egyedülálló létezésem súlyát.
Talán csak az illúziót félem
és nem a magány feneketlen kútját.

Mikor elhagysz, elhagy erőm is
céltalanná téve a holnapot,
szememben a szent célt hamis
árnyak fedik, ahogy ballagok.

Kitölt ez az érzés, még szokatlan
zsibongáshoz szokott szellememnek
a csendes lét halhatatlan
egyedülvalósága, megremegek.

Összetörtem a virtuális tükröt
hogy egyesülhessek veled,
mint valami megunt régi trükköt,
magamat nyújtottam át neked.

De te nem voltál már sehol.
Én voltam benned az egységben,
forrásom változatlan lohol
a megismerhetetlen végtelenségben.

Játszótársam vagy te tükör
melyben Istenarcom csodálom,
a szeretetbe fonódó életkör
társasága az én álmom.

Mezőkovácsháza, 1994. szeptember 3.


13. KEDVES

Még ma is gondolok rád kedvesem.
Hangod visszaidézni szeretem,
ha rám kiált néha a néma csend,
lehet, hogy csak a fülem cseng?

Még ma is érezlek téged kedvesem.
Bőröd simogatni nagyon szerettem
a lüktető ereket cirógatva,
izmaidon végigszaladva.

Még ma is velem vagy sokszor kedvesem.
Szemedben elmerülni úgy szerettem
a tiszta íriszben lubickolva,
tekintetedben megmártózva.

Már messze szálltak a pillanatok,
a ronggyá szakadt kapcsolatok
szomorú kupacán ha üldögélek,
valami folytatást remélek.

Már csak bennem élnek a pillanatok
ismétlődve mindig ugyanazok
a pergő életfilm vásznán,
a süket végtelenbe szállván.

Már eltűntek azok a pillanatok,
utánuk hiába pillantgatok.
Csak a szemem lesz lassan nedves,
de rég is volt, hogy elment a kedves.

Mezőkovácsháza, 1994. október 3.