Végre kinyitottam a szemem. A szobámban sötét volt, csupán a sarokban álló omniregulátor szekrényén világítottak a készenléti állapot színes jelzőfényei. Egy darabig hallgattam a megnyugtató csendet, aztán kibújtam a takaró meleg öleléséből és felültem, meztelen talpamat a puha szőnyegre téve.
Az indítómenűből kiválasztottam a Lakás vezérlő program Kényelmi szolgáltatások menűjéből a Megvilágítás paneljét. Itt csak az alapértelmezésnek beállított műveletsort kellett elindítanom, mire a lakásomban lévő rejtett világítótestek fokozatosan felfénylettek. Olyan sebességgel, hogy a szemem alkalmazkodni tudjon hozzájuk. Normál spektrumú, közepes erejű napfényt használok itthon, mert ezt szoktam meg azokból az időkből, mikor a felszínen éltem Zemlén városában. Akkor minden reggel úgy kezdődött a számomra, hogy az Aurinó besütött az ablakon, jelezve az új nap kezdetét. A hőmérsékletet, páratartalmat, és a levegő illatát nem szoktam változtatni, az kellemesen egyenletes mindig, hogy nekem és az egyetlen szobanövényemnek megfelelő legyen.
A Lakás vezérlőben átléptem a Személyes lista kezelő menűjébe és kiválasztottam a Ruhatáram feliratú fület. Itt volt vagy kétezer különféle öltözék a számomra, amiket a Ruhatári öltöztető nevű alkalmazással meg is tekinthetek előre, hogy fognak rajtam állni. Ma különleges nap van, Atilla fiam végre csatlakozik a társadalmi hálózathoz. Úgy illik, hogy különlegesen szép ruhát vegyek fel. Nem mehetek a szokásos hétköznapi gönceim valamelyikében.
Eltartott vagy öt percig, míg az Alapvetőek programcsoportból előhívott öltöztetővel végignéztem a lehetőségeimet, virtuálisan felpróbálgatva a lehetséges darabokat, különféle színösszeállításokban. Ilyenkor a saját meztelen testemet látom álló helyzetben a program ablakában, és erre pakolhatom rá a Ruhatáram listából a holmikat. A holovízió különféle szögekből és tetszőleges háttérkörnyezetben, számtalan megvilágítás mellett szemlélhető. Nálam egy sima kaptárvárosi utca helyszíne lett hozzá beállítva. Vannak emberek, akik állítólag képesek napi fél órát eltölteni a válogatással, mielőtt megcsináltatnák maguknak az aznapi ruhájukat, de én úgy érzem, kinőttem abból a korból, mikor még ez a legfontosabb az életben.
Végül egy testhezálló citromsárga nadrágot, és egy hímzett teremtési mintákkal gazdagon díszített, világoskék pulóvert jelöltem ki a szokásos fehérneműm mellé, továbbá egy nyitott orrú bőrszandált. Az öltöztető átküldte a véglegesített összeállítást a Személyes listakezelőnek, ami nyomban továbbította azt a HOR vezérlőnek. A vezérlő megfelelő paneljére lépve csak ki kellett választanom a "Készít" gombot, s máris megjelent a végrehajtásról tájékoztató eseménytábla. Az ágyammal szemközt magasodó omniregulátornak csupán öt másodpercébe került megteremteni a tárgyakat. Mire két lábra álltam, a szekrény oldalán felvillanó lámpa és diszkrét csengőszó tudatta velem, elkészült a holmim.
A forgószékemben nagy kupacban hevert a tegnapi ruhám. Mikor este hazaértem, csak ledobáltam magamról mindent, s mentem zuhanyozni, majd aludni. Olyan fáradt voltam, hogy nem is vacsoráztam, ezért a gyomrom most finoman jelezte, ideje lenne reggeliznem.
Az omnihoz léptem, kinyitva alkotóterének ajtaját, s elővettem belőle a frissen megteremtett ruhákat. Szépen összehajtogatva, kivasalva állította elő mindet a replikátor, ahogy hajdanán eltárolták őket a rendszerben. A hat különálló csomagot egyetlen tömetbe integrálta a vezérlő a materializációhoz. A helyükre begyömöszöltem a tegnapit, s rácsukva a fedelet kiadtam a "Lebontás" parancsot a gépnek. Egy másodperc alatt dematerializálódott a koszos holmi, eltűnve a balfenéken. Az újat ledobtam az ágyra, s átvonultam a fürdőszobába arcot mosni.
Nem szeretek kézmosáshoz meleg vizet használni, ezért alapértelmezésnek a húsz fokos vízhőmérséklet van nálam beállítva. Ha ezzel mosom meg az arcom, garantáltan felfrissülök. A fotocellás csapból csak addig folyik a reciklált, állandóan tisztára teremtett víz, míg alá tartom a tenyerem. Ez is az omniból jön, akár a friss levegő.
Zemlénben, az Alberttel közös otthonunkban mechanikus billenőkapcsolójú vízadagoló volt, amit a primitív technológiák elterjesztéséért ténykedő helybeli egyesület tukmált rá a férjemre, még a házunk megteremtésekor. Akkoriban ez volt a divat, sokan a WC-jük öblítőjét is egy lehúzó lánccal szerelték fel, s nagyon büszkék voltak az archaikus lakáskultúrájukra vagy mire.
A szemközti tükörben futólag megszemléltem arcomat, elborzadva a fejemet borító kócos hajtömegtől. Tegnap lusta voltam fixálóhabot tenni rá, ezért reggelre maradandó torzulásokat szenvedett a szépen fésült frizurám. Kellett pár perc, mire sikerült nagyjából rendbe tennem aranyszőke szalmaboglyámat, s közben azon tűnődtem, miért nem csinálok végre magamnak egy fodrászrobotot, ahelyett, hogy magam kínlódok vele minden áldott reggel.
Közben feltűnt, milyen csend van az egy szobás lakásban, ahová pár hete költöztem, az Andrástól való elválásom után. Otthonvárosban kevés a hely, a kiosztható élettér, ezért a városi adminisztráció az egyedülállóknak csupán egy tizenhat négyzetméteres hálót tud engedélyezni, a hozzá tartozó fürdőszobával, ami alig kétszer két méteres. A házaspároknak és nevelőszülőknek bezzeg hatvannégy négyzetméter jut. Három szoba, hogy a gyerekek is elférjenek.
A falakon túl, hozzám hasonlóan magányos férfiak és nők élnek, milliószám a maguk összkomfortos kis cellájában. Mégsem szűrődik át soha semmi zaj a különleges, szendvicsszerkezetű közfalakon. A jó társadalmi légkör előfeltétele, hogy ne zavarjuk egymást fölöslegesen se a fizikai életben, se a társadalmi hálózat virtuális világában.
- Zene. - gondoltam a szetkámnak, mire elindította a Zenelejátszóba korábban beprogramozott listát. Elsőként a Selymes érintés nevű, neopop zenét játszó dengeziki zenekar új slágerét szólaltatta meg a fejemben, közepes hangerővel, koncertfelvételről. Mintha nyolc hangfal lebegne a fejem körül, olyan élmény volt a teljes tisztasággal felcsendülő muzsika. A számokat véletlenszerű sorrendben játszotta le a rendszer, miközben visszamentem a szobámba, magamra kaptam az alsóneműmet és tornázni kezdtem, hogy kicsit megmozgassam alvástól elgémberedett végtagjaimat.
Az otthonvárosi embereknek a legfőbb gondot szerintem a fizikai kondíció megtartása jelenti. Sokan lusták rendszeresen tornázni, edzeni, s mivel az otthonuk mindennel kiszolgálja őket, előfordul, hogy hetekig el sem hagyják az odújukat. Csak esznek, alszanak, dolgoznak és szórakoznak a hálózatban, átadva figyelmüket a virtuális világnak, miközben a fizikai testük teljesen elpuhul a mozgáshiánytól. Mivel a testedzés nem kötelező, csupán ajánlott, rengeteg a petyhüdt izomzatú ember, akik számára még a normál gravitáció leküzdése, azaz a járás is nehézségeket okoz. Bezzeg a felszínen vagy az űrállomásokon egészen más a helyzet! Ott becsülete van a sportnak, a testi erőnek. Persze én sosem vágytam babérokra a szabadtéri futóversenyeken. Örültem ha le tudom szaladni az öt tucat kilométeres szabvány távot összerogyás nélkül.
Miközben a törzskörzéseket, guggolásokat, majd fekvőtámaszokat csináltam, kiválasztottam a Személyes lista kezelő Étrendem paneljén a mai menűt. Ezt az Étrend összeállítóval csináltam hónapokkal ezelőtt és egyelőre tökéletesen elégedett voltam a kínálatával. Ma reggelre vajas pirítós barna kenyér lesz somodori fűszeres sajttal, édespaprikával és néhány szelet dorozsmai szalámival, meg egy pohár forró tejeskarob. A karobra szintén akkoriban szoktam rá, mikor odafent éltem, és segítettem a férjemnek a zemléni botanikus kertben ápolni a növényeket.
Révész Albert bolondult a növényekért, egészen gyerekkorától kezdve, olyannyira, hogy négyszáz éves korára tizenegy diplomát szerzett magának botanikából. Bolygószerte egyike vala a legképzettebb, hivatalosan elismert szaktekintélyeknek ezen a téren. A karob, népies nevén a szentjánoskenyér hasonló növény, mint a kakaócserje, csupán más íze van a termésének. A kémiai összetétele még kedvezőbb is, mert alacsony a zsírtartalma és nem tartalmaz olyan vegyületeket, mint a koffein és teobromin.
Befejeztem a tornát, kiadtam a készítési parancsot és magamra húztam a ruhámat. A sárga vászonnadrágot mintha rám öntötték volna, elégedetten szemléltem magam a fali tükörben. A különleges talpú bőrszandál az egyik kedvencem volt. Majdnem olyan kényelmes, mint azok a cipőim, amiket jó két évszázaddal ezelőtt készíttettem méretre egy prototípusgyártó diplomás cipészmesterrel. A Saját tárgyaim listában eltárolt lábbeliket akkor két hónapig rendszeresen hordtam, hogy kellően kitaposódjanak, mielőtt beraktuk volna őket a Kerületi Replikátor Állomás tárgyszkennerébe. Az egész életemre rögzített holmik azóta bármikor lekérhetők - csak az én számomra - a gravízió tárolók hálózatának potenciálisan végtelen kapacitású memóriájából. Mostanában viszonylag ritkán csináltattam meg őket magamnak, mert a Divatfigyelő program szerint régimódivá tették volna a megjelenésemet. Pedig korábban a kedvenc lábravalóim közé tartoztak. Sajnos haladnom kell a korral, ha csinosan akarok kinézni a nyilvánosság előtt. Talán ideje lenne új cipőket készíttetnem egy szakemberrel.
Odaléptem a teremtőgéphez, amiben már készen várt a reggeli, csinosan megterítve egy könnyűfém étkezőtálcán. A tejeskarob illatosan gőzölgött a kézi festésű, virágmintás porcelán bögrében. A pirítós még meleg, mintha most sült volna át, mellette kis tányéron vaj, szeletelt szalámi és sajt. Az asztalomra tettem, ahol félretolva a könyvemet meg az egy kupacba söpört ékszereim, leültem enni. Épp egy ősi hun népdal felújított változata következett a zenei listán, együtt dúdoltam a dalt az énekesnővel.


A szetkám udvarias hangon beleszólt a műélvezetbe, hogy tájékoztasson egy előre beprogramozott eseményről.
- Figyelem! Tíz percen belül jó volna ha útnak indulnál! Találkozód van Esztellával és a fiaddal 8 óra 45 perckor a lakásukon.
Válasz nélkül hagytam a titkárom jelzését, mivel magam is jól tudom, ideje lenne kilépni az ajtón. Gyorsan felhörpintettem a karobot, visszatettem a kiürült tálcát a teremtőgépbe és megsemmisíttettem, majd fogat mostam, fülemre akasztottam a két rubinpiros drágakőfüggőt, végül derekamra kötöttem a kistáskámat, benne a legfontosabb holmikkal. Megint egész nap úton leszek a város különböző kerületeiben, jó ha van nálam zsebkendő, fésű és tükör.
Ja, el ne felejtsem, meg kellene locsolnom a növényemet! Az ajtó melletti sarokba léptem, ahol kis fémállványon egy piros cserépben muskátli virított. A földjébe szúrt érzékelőbot még nem csipogott, hogy kezdene kiszáradni a palánta, de én tudtam, pontosabban éreztem, ideje megöntöznöm a virágocskát. Vannak, akik ezt is a szetka felügyeletére bízzák, ami a háztartási robotokat utasítva gondoskodik a növényekről, de én jobb szeretek magam törődni alkalmi lakótársaimmal. Az otthonomban mindig van valami élő növény, általában csak egy-kettő és nagyon vigyázok rájuk.
Csináltattam egy pohár vizet és gyorsan meglocsoltam a muskátlit, majd a bejárati ajtóhoz léptem. A fémlap vezérlőrendszere észlelte távozási szándékomat, hangtalanul csúszott félre a falba. Kiléptem a lakótömb folyosójára. Hátra sem nézve indultam el bal felé a liftekhez.
A kaptárvárosi létnek természetesen vannak olyan apró előnyei, amik nagyon megkönnyítik az ember életét. A felszíni házaknál többnyire a tenyerelőt vagy kilincset kell használni, ha át akarok menni egy ajtón, mert nincs beépített nyitórendszere. Sok helyütt még gazdafelismerő szkenner sincs, ami zárva tartaná idegenek előtt a lakást, helyette mágneses kulcsot kell használni. Itt meg csak jövök-megyek, semmit nem kell megfogdosnom, az ajtó magától zár ha elmegyek hazulról. Ezek az intelligens lakások vigyáznak magukra, nomeg a tulajdonosukra, s amíg távol leszek, a takarító robotom előbújik az ágy alól, kiporszívóz és rendet rak az utasításaimnak megfelelően.
A folyosó teljesen néptelen volt. Futó pillantást vetettem az órámra: 8.16. Csak pár hónapja lakom itt, de úgy találtam, kilenc előtt nemigen mászik ki senki az ágyból errefelé.
A fényliftek kettő kivételével szabadok voltak. A lakótömb épületének közepén húzódó lépcsőházban négy felfelé és ugyanennyi lefelé vezető gravitációs sugárcső működik a hagyományos csigalépcső mellett. Ha senki sem lebeg a fényliftben, a rendszer halványzöld színben világít egész hosszában. Amikor beáll valaki, mint most én az első lefelé mozgóba, ez átvált sárgára, egészen két szint hosszan alattam, hogy jelezze az újabb belépni szándékozóknak a jöttömet. Így elkerülhető, hogy túl sokan legyünk egy aknában és véletlenül egymásnak ütközzünk vagy túlterheljük a vonósugarat. Zsúfoltság esetén a lift világítása vörösre kapcsol, de ilyen helyzettel még egyszer sem találkoztam Otthonvárosban, ezt csak az általános város használati utasításból tudom.
Mellettem a falon sorra villantak fel a szinteket jelző metálkék számok. Én a 24. szinten lakom, nagyjából félmagasságban az utcaszint és a tető között. Az egyes kaptárakban a külső lakógyűrűk épületei mindössze negyvenkilenc emeletesek. Ennyi fér el a gyémántkemény boltozat alatt. A nulladik szintre leérni két percig tartott, ezalatt csupán egy fickót láttam belépni hárommal alattam a csőbe. Fölöttem teljesen üres maradt a liftakna.
A biztonság kedvéért megnyitottam a Földrajzi navigátoromat és beléptem a metropolisz interaktív térképrendszerébe. Otthonváros a legnagyobb földalatti település az egész bolygón. Körülbelül tizenöt millióan laknak az Ediara kontinens közepén végigfutó hegylánc dzsungel borította ormai alatt, jó másfél kilométerre a felszíntől. A nyolcvanöt kaptár mindegyike akkora, hogy bennük egész Zemlén város kényelmesen elférne. Az anyagtömörítéses tértechnológiával préselt, gyémántkemény boltozatok alatt szögletes toronyházak állnak egymásnak támaszkodva. Mint valami gigantikus hangyavár, az egészet átszövik a mozgójárdák, fényliftek, sétálóutcák és összekötő folyosók, valóságos labirintust képezve. Állítólag még a bennszülöttek is eltévednek benne időnként, pedig rengeteg eligazító tábla és robotkalauz működik a nagyobb csomópontokban.
Az egyes szektorok egyedivé, és ezzel felismerhetővé tétele érdekében a város művészi hajlamokkal megáldott festői és mázolói minden szabad falfelületet kipingáltak a legutóbbi nagy városrendezést követően. Mikor kiléptem a liftből, első pillantásom a földszinti előcsarnok falain látható nádasra esett. Ennek előterében három fehér gólya ácsorog, egyikük fél lábon és a sekély vízben lapuló békákat nézik. Nem tudom ki rajzolta, de zseniális művésznek tartom. Amikor a városi adminisztráció kijelölte a lakásomat, minden barátomnak csak azt üzentem, ha meg akar látogatni, keresse meg a három gólyát a nádasban és ott menjen fel a lifttel a 24.-re. A régóta itt lakók, úgy tudom az egész épületet "Három gólyának" nevezik egymás közt.
Az előcsarnokban már vala némi forgalom. A korán kelő emberek többsége bejárós, akik nem távmunkában dolgoznak a hálózaton keresztül, hanem minden nap be kell utazniuk a munkahelyükre, mert elengedhetetlen a jelenlétük. Innen nyolc irányba vezetnek mozgójárda alagutak a kaptáron belül. A "Szépvölgyi-tér felé" szövegű táblát követtem, ami a kaptár metróállomásához visz.
A mozgójárda rendszer az egyetlen olyan közlekedési eszköz a városban, aminek használata némi ügyességet igényel. Az alagútban jobbkéz szabály van és mindkét irány három sávra oszlik. A legkülső a gyalogosoké, ez sima, álló padlójú. A középső a lassú járda, ami egy sétáló ember sebességével mozog előre, míg a belső a gyors, ahol dupla sebességgel lehet közlekedni. A két irányt térdmagasságú korlát választja el. Ezen szükség esetén át lehet lépni ha az ember meggondolná magát és visszafordulna. A mutatvány persze enyhén balesetveszélyes, de kis ügyességgel, azaz egy nagy ugrással négykézlábra érkezve meg lehet úszni elvágódás nélkül. Minden sáv egyenként hetvenöt centi széles, szóval pont elég egy személynek. Kapaszkodó nincs, aki nem tud egyensúlyozni az botot használ vagy gyalogol, esetleg hív egy röpzsámolyos robotot.
Felléptem a középső sávba, majd nyomban a belsőre, hogy mielőbb az állomásra érjek. Az ötös kaptárba kell mennem, a mi tizenkettesünktől jó 6 kilométerre keletre. A kupolanegyedeket metróhálózat köti össze, ami folyamatosan jár, nagyjából öt percenként. Mivel megtettem már néhányszor ezt az utat Esztellához, nagyjából tudtam, hol kell fel és leszállnom a térkép segítsége nélkül is. A látómezőm jobb felső sarkába mozgattam a navigátor útvonaltervét, hogy ne zavarjon a közlekedésben és sétálni kezdtem a mozgó műanyag felületen. Csak ketten ácsorogtak előttem, két overallos munkásember, de mire beértem őket, pont ki kellett lépnem a lassú sávba. A Szépvölgyi-térre értem.
Itt, a fenyőfákkal övezett szökőkúttól jobbra van a metrószintre vezető mozgólépcső. Bal oldalon a fényliftek aknája mellett vezet egy széles kapu a kaptárunk legnagyobb növénykertjébe, ahol gyakorta üldögélek mostanában a szabadidőmben, élvezve az orchideákból áradó aromás illatokat. Sokkal jobb hely, s főként tágasabb, mint a lakásom.
Lementem az állomásra, s még épp elértem a befutó szerelvényt. A kocsik tele voltak munkába siető technikusokkal, karbantartókkal, androidokkal és változatos méretű bionikus lépegető robotokkal, amik szótlanul igyekeztek kijelölt feladataikra. A gépek félrehúzódtak, hogy felszállhassak, szerencsére akadt még ülőhely nekem is.
Láthatóan kiríttam a sok szakmunkás közül a mintás pulóveremmel, és a fehér bőrömmel, de néhány álmos tekintetű férfit kivéve senki sem figyelt rám. Az emberek többsége utazás közben is a hálón böngészik, híreket olvas, vitatkozik vagy éppen dolgozik, tehát inkább befelé figyel, a tudatában zajló eseményekre. Hangosan megszólalni, beszélgetni egyszerűen nem szokás nyilvános helyen. Csak a szerelvény gravitációs motorjainak diszkrét surrogását hallani, ahogy végigsiklik velünk a koromfekete alagútban, időnként megállva egy állomáson, hogy újabb utasok zsúfolódhassanak be.
A helybeliek többsége inkább barna, fekete és sárga bőrű. Hozzám hasonló fehérnépet vagy kék bőrű embereket nem nagyon látni ezekben a kerületekben. A keverék árnyalatok szintén ritkák, mert az otthonvárosi emberek valamiért kerülik a vegyes házasságokat. Persze időnként azért találkozom kávébarna és sárgáskék bőrszínű fiatalokkal is. Ők többnyire más városokból érkezett turisták vagy dologtalan csavargók, kalandozók. Többségük alig negyven-ötven éves, és csak most fedezik fel a világot, városról városra járva, állandó lakóhely nélkül. Egy időben én is csináltam ezt, de hamar leszoktam róla. A csavargás kényelmetlen és fárasztó, ráadásul aki így él, azt a letelepedett többség nyíltan gyereknek nézi, mivel a szociális éretlenség jele, ha valaki nem találja helyét a társadalmunkban.
Kellemes csilingeléssel nyílt a látómezőm sarkában a Kapcsolat kezelő program eseménytáblája, eltakarva a navigációs panelt, melyen az szerepelt, alig két állomásnyira vagyok az átszállási pontomtól. A hívó személy autogramja jól ismert volt számomra. A vigyorgó rókafej animált rajza, amint rákacsint az emberre, Bíró Sándort, a Külügyminisztérium diplomata rendészeti részlegének vezetőjét juttatta eszembe. A munkahelyi főnökömet, akivel lassan huszonkilenc éve dolgozom együtt és aki oly sok mindenre megtanított a különféle idegen kultúrákról. Sándor normál prioritású beszélgetés protokollt akart kezdeményezni velem. Mikor kiválasztottam az ikonját, fogadva a hívást, ő csupán az alapértelmezett érzékletnek számító gondolatait nyitotta meg előttem, képet nem adott magáról.


- Léna vagyok, tessék! - szaladt ki fejemből a gondolat. Az aktív csatorna megjelenítését szintén a gondolataimra korlátoztam, így egy sima telepatikus telefonbeszélgetést fogunk lebonyolítani az élvonalon, ami nem vonja el a figyelmemet a külvilágról.
- Jó reggelt! Itt Sándor! Remélem nem én ébresztettelek kollegína!
A gondolatok ugyanolyan jellegzetesen egyediek és tisztán felismerhetők, mint a szavak. Senki nem szól hozzám úgy, mint Bíró, sajátos stílusban gondolva el számomra a közlendőjét. A férfinak egyébként jellegzetesen mély, erősen zengő hangja van, amivel még egy dühöngő sapedoni medve diplomatát is túl bír üvölteni ha szükséges. Már elmúlt nyolcszáz éves, de még mindig olyan intenzitással dolgozik, mintha tizedannyi lenne. Mások ebben a korban rég visszavonultak a közfeladatoktól, de neki egyelőre esze ágában sincs átadni helyét egy fiatalabb exokommunikációs szakembernek.
- Dehogy! Épp úton vagyok Esztellához, a fiam nevelőnőjéhez. Tudod, hogy ma lesz a szetka beültetése!
- Persze! - hagyta helyben Sándor a megjegyzésemet. - Nem azért hívlak, hogy a szabadságod megszakítására kérjelek, mint legutóbb, ne aggódj! Emlékszel arra a beszélgetésünkre, az űrfelderítéssel kapcsolatban...? Hogy el akarsz menni tőlünk a flottához?
- Igen. - bólintottam ösztönösen. A velem szemben ülő sovány, fekete bőrű pasas szeme átfutott rajtam, látva önkéntelen gesztusomat. A metró megállt, újabb robotok másztak be a kocsiba, óvatosan kerülgetve az embereket karcsú, biomechanikus poliplábaikkal. Ezek a citromsárga és cinóberpiros droidok bárhová el tudnak jutni a különleges végtagjaikkal. Ők szerelik a nehezen megközelíthető helyeken működő gépeket a városban. Hajlékony csápokon lógó kameraszemeikkel úgy néztek ki, mint valami hőscincér. Most már tényleg dugig lett az utastér. A következő megállónál kell átszállnom az ötös kaptár felé.
- Na, utána néztem a részleteknek. Elvileg semmi akadálya, hogy felvegyenek, mert minden adottságod megvan az ottani életveszélyes munkához. De valóban ezt akarod Léna?
- Csak folytatni szeretném, amit kétszáz éve elkezdtem. - feleltem szelíden. Nocsak! A főnököm azt forgatja a kobakjában, hogy segít új munkahelyet találnom? Azt hittem elégedett a teljesítményemmel.
Közben eszembe jutott egy régi emlék, amit gondosan őrzök a személyes adattárolóm egyik könyvtárában. Még fiatal, alig százhuszonöt éves leányka voltam, mikor a tizedik diplomám megszerzését követően végre felvételt nyertem az Űrfelderítő Szolgálathoz, mint újonc exoetnológus. A flottához száz éves kor alatt senkit nem vesznek fel, s előny ha legalább két gyermeke van az illetőnek. Így ha meghal az űrben egy expedíció során, a génjei nem vesznek el a közösség számára, hanem tovább élnek az utódaiban. Benő és Boglárka, a két első gyermekem alig kapta meg a szetkáját, én máris elhagytam őket, hogy az első férjemmel, Jánossal mehessek egy hosszútávú kutatóútra a távoli Magyarka bolygóra. Megőriztem az élményfelvételét azoknak a perceknek, mikor beszálltunk az Aktínia kutatóhajóba és először hagytam el a szülő csillagrendszeremet, szívemben csupa izgalommal és kiváncsisággal.
- Mindjárt gondoltam! Mégiscsak élvezetesebb dolog elébe menni a bajnak, mint megvárni, hogy egy vakarózó congeriai foszint toppanjon be az irodádba, zöldülő-liluló csápokkal a fényallergiától!
Majdnem elnevettem magam a kijelentése nyomán. Sándor nagyon ért hozzá, hogyan viccelje el az egyébként tragikus eseményeket. Jókora blamázs lehet, ha nem figyelmeztették a foszint szállásadóját az idegen fényérzékenységére.
- Hűha! Ennyire komoly a helyzet? Remélem azért megoldjátok Melindával!
- Már kenegetjük szegény növényembert egy frissen teremtett balzsammal... Na, szóval csak azt szeretném mondani, hogy az óhajodnak megfelelően átküldtem a jelentkezési lapodat a flottához a szükséges ajánlásokkal. Szerintem örülni fognak neked!
- Ez rendes volt tőled Sanyi! De én is el tudtam volna intézni a dolgot! - állapítottam meg tárgyilagosan. Nem gondoltam, hogy ilyen aktívan fog segíteni az állás változtatásban. Csak beszélgettünk erről a lehetőségről négy nappal ezelőtt, s megemlítettem neki, hogy szeretném majd átkérni magam a felderítőkhöz, amint felnőtté avatjuk a legkisebb fiamat. Pénteken adtam át Sándornak a kérelmem, s abban maradtunk, ha visszajöttem a szabadságról, megbeszéljük a részleteket.
- Azt hittem, rám akarod bízni az ügyet! Hogy intézzem el neked...!
- Nem, dehogy...! Főnök, te szabadulni akarsz tőlem!?
Bíró értékelte ironikus megjegyzésemet, éreztem a vonalon átsugárzó vidámságát.
- Sosem vetemednék ilyesmire! Te vagy a legjobb és legszebb beosztottam Léna! Úgy látszik félreértettem a helyzetet. Csak segíteni akartam! Nem baj?
- Nem. Végülis mindegy!
A fő ok, amiért szerettem volna kilépni a Külügyminisztériumtól, merőben személyes volt. Nem mintha bármi bajom lett volna a munkámmal vagy a kollégáimmal, mert kitűnő csapatot alkottunk Bíró Sándor vezetése alatt. De igazából már régóta nem éreztem jól magam a felszínen, pontosabban a földalatti kaptárváros zárt világában. A lelkem mélyén újra feléledt a vágyódásom a végtelen világűr iránt. Van egy ősi hun közmondás, ami szerint hálátlan munka az, amit nem élvezel. A mi társadalmunkban közösségi feladatot, felelősséggel és kötelezettségekkel járó munkakört azért vállalnak az emberek, mert öröm csinálni. Egy ideje úgy gondoltam, jobban élvezném az űrhajós szakmát az unalmas hivatali ügyintézésnél.
- Megadtam a címed, azt mondták majd megkeresnek. De, öhöm... mielőtt lelépsz, még jó lenne ha bejönnél az irodába egy kis munkahelyi búcsúztatóra! Oké?
- Persze főnök! Köszönöm! - felálltam, hogy kilépjek a metrókocsiból.
Egy csomóponti állomásra érkeztünk a városközpontban. Itt sokan átszálltak, a peron zsúfolásig tele volt emberekkel és robotokkal. Még néhány édesen csicsergő szürkés bőrű hissz humanoidot is megpillantottam a mozgólépcsőn magam előtt, akik óriás fekete bogárszemeikkel bámulták a villogó tájékoztató táblákat és hevesen bólogatva vitatkoztak valamin. Szumiai diplomaták voltak, az orruk formája és a kobakukra festett rangjelzéseik alapján. Nekem nincs szükségem az Idegen felismerő programra ahhoz, hogy tudjam, kivel állok szemben. Az összes fajt látásból ismerem a gömbhalmazunkban. A szumik gumírozott metálszín kezeslábasukban úgy festettek, mint egy csapat eltévedt földönkívüli gyerek.
- Akkor szia Léna! Engem vár a congeriai nagykövet viszketegsége!
- Szia!
Vigyorgó képpel bontottam a vonalat és fókuszáltam rá a navigációs térképemre. Merre is kell mennem? Némi tanácstalanság után felismertem, hogy rossz lépcsőre álltam és éppen távolodom a helyes iránytól. A tömeg egyszerűen magával sodort, én meg nem figyeltem oda eléggé az útjelzésekre. Az egyes kaptárban három metróvonal fut össze a több szintes központi állomáson, ahol folyton zsúfoltság uralkodik. Talán egy másik útvonalat kellett volna választanom, de most már mindegy. A mozgólépcső tetején kénytelen voltam visszafordulni. Ezzel körülbelül két percet vesztettem. Ennyi még bőven belefér a menetidőmbe.
Mikor felszálltam az ötös kaptárba tartó szerelvényre, ismét keresett valaki. Ezt a bejelentkező személyi címert viszont egyáltalán nem ismertem. Egy vigyorgó, stilizált napkorong nyalogatta szája szélét az eseménytáblán, miközben leültem két behunyt szemmel várakozó nő mellé és végre felvettem a hívást. Az illető képet is adott magáról, méghozzá nem kézitükröset vagy grimaszolósat, amik általánosan elterjedt módszerek a vizuális beszélgetéseknél, hanem egy nagy asztali tükörbe bámult hivatalos képpel.


- Jó napot kívánok! Kocsor Henrik vagyok, az Űrfelderítő és Kutató Szolgálat személyzeti főnöke!
- Húú! Jó napot! - szedtem össze a gondolataimat azonnal. Jobb kezem automatikusan csúszott a kistáskámba, a tükrömért. A kimenő komcsatornát úgy állítottam be, hogy Kapcsolat kezelő a szememmel látott képet adja tovább a hívónak. Belemosolyogtam a magam elé tartott tükörbe, igyekezvén megnyerő arcot vágni a fickónak. Ez sokkal őszintébb és udvariasabb módszer, mintha a Grimaszoló programot indítanám el, ami előre felvett bájmosolyokat közvetít rólam a beszélgető partnernek.
- Tegnap megkaptuk az ön főnökétől, Bíró Sándortól a felvételi kérelmét. Ehhez kérem a személyes megerősítését hölgyem!
- Persze, megerősítem! - bólintottam, felkapva tekintetem egy pillanatra az előttem ellépő, imbolygó szerelőrobotra. Henrik ebből láthatta, hogy éppen utazom, de nem lepte meg a dolog. Nagyon nyugodt, jó kedélyű férfinak tűnt. Majdnem olyan fehér bőrű vala, mint én, kopasz fejű és széles nyakú. Az irodájában üldögélt, a flotta mélybarna egyenruhájában. Háta mögött képekkel és oklevél hologramokkal díszített falat láttam, kezeit lazán összekulcsolta maga előtt. Társalgás közben egyikünk sem jártatta a száját, csak bámultunk a tükreinkbe barátságos képpel, ahogy illik.
- Mármint úgy értem, hogy azt szeretnénk, ha holnap vagy holnapután bejönne személyesen. Hozzánk, az uvacsáni űrkikötőbe. Én intézem az újonc felvételt és szeretnék elbeszélgetni magával, mielőtt felvesszük a sorainkba.
- Jó! Rendben van! Mikor menjek?
- Holnap délután háromra jó lesz? Egy órát tudok szánni mindenkire.
- Megfelel. Dolgoztam már a felderítésnél, ismerem a rendszert!
- Igen? - nézett nagyot a pasas, elhallgatva néhány pillanatra. Fél tudattal átfutotta a rendelkezésére álló adatbázisát rólam.
- Ja, persze! Békési Léna Mária Anita. Exoetnológus, 662-től 691-ig a szolgálatunk tagja. Az Aktínián dolgozott... hmm! Akkor nagyon szívesen látjuk! Így egészen más! Szükségünk van tapasztalt szakemberekre! Elnézést, hogy nem vettem észre, de az elmúlt napokban vagy százötven jelentkező fordult meg nálam... Tehát holnap háromkor az irodámban. A viszont látásra Léna!
- Viszlát! - mielőtt bontottam volna a vonalat, gyorsan lementettem a férfi perszondatját a címjegyzékembe, hogy később könnyebben megtalálhassam majd. Jó százhatvan éve nem jártam Uvacsánban, ki tudja hogy néz ki most az űrkikötő irodai blokkja.
Végre megérkeztem az úticélomhoz. Gyorsan eltettem a tükrömet és leszálltam a szerelvényről. A metró kijáratánál három piros egyenruhás gyerekstrázsa ácsorgott, futó pillantást vetve felém. Ezek a szigorú arcú, férfinak látszó bionikus androidok őrzik az ötös kaptárból kivezető összes járatot, nehogy az odabent élő kiskorúak véletlenül kijussanak a nagyváros forgatagába és bajba kerüljenek. Elsőre teljesen embernek látszottak, csak közelről vehető észre, hogy a bőrük nem valódi élő szövet, hanem elasztikus műanyag.
Tudtam, azonnal végig szkenneltek, azonosítva engem az arcom alapján, mint szülőt. Ha a gravitációs pásztázóik nem látnának a fejemben szetkát, még képesek és gyereknek néznek. Akkor pedig itt ragadok a kaptárban, és csak az ügyeletes emberi főstrázsa segítségével juthatok át rajtuk. Hallottam róla, hogy néha történnek ilyen esetek, főleg a szekides szülőkkel, akik betegségük okán kénytelenek szetka nélkül leélni az életüket.
Innentől jól ismertem az utat a Nyárfásnak nevezett toronyházig, aminek aulájában ezüstnyárfák vannak a falakra festve. Az utcákon gyerekek és nevelők sétálgattak beszélgetve. Egy csapat fiú az utamba eső tér közepén működő szökőkút vizébe mászott bele éppen visongva, nem törődve azzal, hogy bőrig ázik. Megérkezve az épülethez föllibegtem a fényliften a 19. emeletig, nosztalgiával gondolva vissza közben a saját gyerekkoromra. Oly régen lett légyen, mégis tisztán emlékszem számos pillanatára a fiatalságom első évtizedeinek.

3. fejezet