Otthonvárosban az ötös kaptár a gyerekek, nevelők és tanítók kerülete. Tulajdonképpen az egész szektor egyetlen hatalmas óvoda és iskola, ahol a fiatalok kijelölt gondozóikkal élnek. Van külön szabadidő parkja, benne sportcsarnokkal, játszóházzal és uszodával, ráadásul minden lakás három szobás, hogy bőven legyen hely az örökké mozgó, ugrándozó gyerkőcöknek.
Esztella és férje, Deák Tamás csaknem háromszáz éve élt és dolgozott ebben az intézményben. Mindketten öregek voltak, elmúltak nyolcszáz évesek és hivatásos gyermeknevelőként tevékenykedtek Otthonvárosban. A kaptárlakóknál az a szokás, hogy a nemzési engedéllyel rendelkező párok ötszáz éves kor alatt csupán világra segítik a magzatukat. Utána az anya addig törődik gyermekével, míg a szoptatás tart, tehát nagyjából egy-másfél éves koráig. Ezt követően átadja a Közösségi Gyermek Felügyeletnek, amely kiválaszt a számára két idős korú, kellően tapasztalt, és a nevelés tudományában jártas, diplomás tanítót. A gyermek hozzájuk költözik és harminc-negyven éves koráig velük együtt él. Ők tanítják, gondozzák, vigyáznak rá, a tulajdonképpeni családját alkotva, míg a vér szerinti szülei nem igazán törődnek vele. Az ötszáz évesnél idősebb nemzőpárok többsége általában már rendelkezik a szükséges tapasztalatokkal, illetve türelemmel ahhoz, hogy gondoskodjon a saját gyermekeiről, ezért azok maguk nevelik az utódaikat. Elég érettek hozzá, hogy egy ilyen fontos feladatot, mint a következő generáció felnőtté avatása, sikerrel végezzenek.
Ez így a fiatal nemzőpárok számára nagyon kényelmes megoldás, mert nem kell az életükből évtizedeket áldozniuk minden gyerekükre. Megteszik helyettük a hivatásos nevelők, akiknek ez az életcéljuk és szívesen foglalkoznak a fiatalokkal.
Eszembe jutott az én nevelőanyám, Fruzsi - teljes nevén Kőrösi Fruzsina Médi Ősike - aki két éves koromtól a harmincötödik születésnapomig vigyázott rám. Ő egy fehér bőrű, karcsú, festett szőke hajú asszony volt, huszonegy diplomás, türelmes ember. A férjével, Bárdos Lóránttal rólam és a nálam húsz évvel idősebb édestestvéremről, Imoláról gondoskodott. A szüleim mindketten az űrben dolgoztak, s miután megcsináltak engem, anyám hamar átadott a nevelőmnek, hogy visszatérhessen a munkájához. Ritkán láttam őket, főként csak a hálózaton keresztül tartottuk egymással a kapcsolatot, mint élőben. Összesen két édestestvérem és harminchat féltestvérem van egyébként, akik közül húsz apai, a többi anyai. Az évszázadok alatt a többségük egészen messzire került tőlünk, némelyikük nem is ebben a csillagrendszerben él.
Mivel az Eledoneián egy szülési engedéllyel rendelkező nőnek az élete folyamán átlagosan harminckét gyereke születik, tehát évszázadonként körülbelül négy-öt, nem várható el tőle, hogy az egész életét, csaknem nyolc évszázadot pelenkázással és tanítással töltsön. A férfiaktól meg pláne nem lehet ezt elvárni. Rájuk átlagosan harmincnégy gyerek jut, mivel minden évben kicsivel több lány születik, mint fiú. Ez a természetes szaporodási arány a bolygónkon. Ráadásul az űrállomásokon, távoli támaszpontokon és veszélyes munkakörökben főleg férfiak dolgoznak, amitől alacsonyabb a várható átlagéletkoruk húsz-harminc évvel. Ezért nekik több nemzési engedélyt utal ki a Lakosság Szabályozó Központ. Az optimális géneloszlás biztosítása érdekében a rendszer igyekszik minden egészséges embert legalább öt-hat ellenkező neművel pároztatni az élete folyamán, de akadnak olyanok is, akik minden utódukat más partner segítségével hozzák össze.
A társadalmunk gyors szaporodása ellenére nincs zsúfoltság az anyabolygón, s legalább százezer évig nem kell a túlnépesedéstől tartanunk, ha ebben az ütemben gyarapodunk. Az Eledon Királysághoz tartozó közeli csillagrendszerek betelepítése folyamatosan zajlik a megfelelő bolygók terraformálásával. Az Eledoneia közvetlen környezetében mintegy negyvenöt rendszerben zajlik valamilyen autoszféra építése vagy bolygó lakhatóvá alakítása. Ott nagy szükség van az emberekre, telepesekre. A kivándorlás csaknem nyolcvanezer éve folyamatosan zajlik. Az én hét gyerekemből ketten, a két legidősebb, Benő és Boglárka vagy százötven éve a Gyöngyös bolygó kolóniáin élnek valahol, úgy huszonöt parszekre innen.
Mikor felértem a 19. szintre, egy csapat erdőlakó vadembernek öltözött fiatal rohant el mellettem a keresztfolyosón, vad csataüvöltéssel biztatva egymást valami játékra. Zöld, barna és fekete ruhafoszlányokba voltak öltözve, némelyikük csak egy ágyékkötőt viselt. Arcukat, karjukat összemázolták, alighanem lemosható testfestékkel. A hajuk összekócolva, kezükben gumidárdák és kartonpapír pajzsok, szóval kellően félelmetes látványt nyújtottak. Lehettek vagy öt-tíz évesek, úgy sejtettem. Én is ennyi idős voltam, mikor vademberest játszottam a társaimmal, csak éppen egy másik toronyház folyosóin és parkjaiban.
Az ötös kaptár ebben is különbözik a többi városrésztől. Itt a fiatalok kedvükre kitombolhatják magukat. Ha összetörnek valamit vagy néha balesetet okoznak, a nevelők angyali türelemmel megoldják a helyzetet és minden megy tovább a szokott módon. Hihetetlen, mennyi vitalitás van az ötven év alatti srácokban.
Elindultam a szemközt nyíló folyosón, óvatosan lépegetve a padlót borító játékkockák és labdák, társasjáték elemek kupacai között, amiket egy mackóra emlékeztető bionikus robotdadus igyekezett összeszedni a maga előtt tolt kézikocsiba. A kocsiban már ült egy komoly arcú kislány, elmélyülten bámulva a könyve fölött futó interaktív mese holovízióját. A mérete alapján két évesnek becsültem. Jövőre ő is akkora lesz, hogy megkapja a szetkáját és onnantól kezdve könyv nélkül barangolhat a hálózati gyermekoldalakon.
A Deák és Gubucz feliratú ajtó a folyosó legvégén volt. Kicsit megváltozott a legutóbbi ittjártam óta, mert egy pajkos gyerek szépen összefirkálta, palemoniai utasszállító űrhajókat, és egy jókora, narancssárga gyűrűs gázbolygót festve rá, ami szerintem a Milberra lehetett. Csak nem a fiam műve ez is?
Odaálltam az érzékelő hatósugarába, bebocsátást kérve a lakásba. A gazdafelismerő szkenner tizedmásodperc alatt azonosított az arcom és az aurám rezgései alapján, s mint gyakori vendéget, azonnal beengedett, vidám harangozással tudatva a lakókkal érkezésem.
- Sziasztok! Megjöttem! - kiáltottam el magam némi torokköszörülés után. Ez volt ma az első alkalom, hogy a hangszálaimat használtam. Máskor előfordul, hogy napokig ki sem nyitom a szám, egészen elszoktam az utóbbi években a verbális kommunikációtól.
- De jó, hogy jössz! Szia Léna! - köszöntött Esztella, kinézve a középső szobából. - Már alig bírok a fiaddal!
- Szia anya! - robogott elő a kisszobából Atilla, s átölelt, erősen megszorítva. Cuppanós csókot nyomott az arcomra, majd fülig érő vigyorral megpiszkálta a fülbevalómat.
- Jó ez a... fityegőd! Na, mehetünk!?
Végigmértem a legényt, aki majdnem olyan magas volt, mint én. Igazi deli legény lesz belőle pár éven belül, akár az apjából. Sötétkék szemét Andrástól örökölte, mosolyát viszont tőlem. Egy gyűrödt vajfehér inget viselt, barna bársonynadrággal, egyik lábáról hiányzott a zokni. Rövidre nyírt fekete haja erősen kócos, tincsei a szemébe hulltak. Bőven lenne mit igazítani a megjelenésén.
- Előbb fejezd be az öltözködést és fésülködj meg! Reggeliztetek már?
- Igen, most takarítottam el a maradványokat. - törölgette kezét Esztella a virágmintás kötényébe. Beléptem a szobába, lefejtve magamról a gyereket.
- Tamás nemrég ment el. Előadást és bemutatót tart a tizenkét éveseknek a játszóházban. Azt hiszem repülőt vezetni tanítja őket. Mindjárt összeszedem magam és mehetünk.
- Segítsek valamiben?
- Nem szükséges! Ha elmentünk majd Sünike kitakarít.
Sünike a lakást rendben tartó négylábú biorobot volt, akinek hihetetlenül sok munkája akadt minden nap, túl azon, hogy ki kellett bírnia Atilla vele kapcsolatos spontán megnyilvánulásait. A fiam valamiért imádott játszani a robotokkal. Persze melyik gyerek nem? Az elmúlt másfél év alatt, mióta Atilla ideköltözött, háromszor kellett Tamásnak újrateremtetnie, úgy megviselte a kergetőzés, lovaglás, birkózás és egyéb tortúrák sorozata az egyébként igen strapabíró gépezetet.
A nevelők lakásaiban az esetleges balesetek elkerülése miatt fokozottan éber védelmi rendszerrel vannak felszerelve az omniregulátorok és háztartási robotok. Nem lenne jó, ha egy kölyök bemászna az alkotótérbe és dematerializáltatná magát például, ezért a teremtőgépek ajtaja csak a nevelők érintésére nyílik és különleges veszélyfelismerő szkennerek működnek minden helyiségben. A gyerek azonban furcsa szerzet, mert a legokosabb programok eszén is képes túljárni ha csíntalanságról van szó. Ezért kell a nevelőknek állandóan résen lenniük, hogy megóvják a rájuk bízott csemetéket a balesetektől. Én senki rábeszélésére nem vállalnám ezt a melót, az biztos! Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy állandóan a rám bízott kölykökkel foglalkozzak, miattuk aggódjak, ráadásul még a nevelői diplomámat sem szereztem meg ezen munkakörhöz. Talán majd ha elmúltam hatszáz, és úgy érzem, eleget láttam az univerzumból. Most inkább a felfedezés vágya hajt a távoli csillagmezők felé.
- Az előbb száguldott el a folyosón egy csapat vadember a park felé. - jegyeztem meg, lehuppanva a középső szobában a díványra.
Esztelláék lakása egészen más, mint az enyém. A padlót puha, fraktálmintás szőnyeg borítja, a falakon ősrégi festmények és kézi hímzésű, díszes falvédő vásznak lógnak. A bútorok mind fából készültek, és a világítótestek sincsenek a falba rejtve, hanem egy üvegcsilláron lógnak a plafonról. Itt minden olyan szép, otthonos, kényelmes és főként rengeteg hely van. Persze három szoba a három embernek nem olyan sok, de nekem mégis tágasnak tűnt a saját körülményeimmel összehasonlítva.
A nevelőpárok többsége egy vagy két gyereket vállal egyszerre, kevesen vannak akiknek az erejéből három, négy lurkó gondozására futja éveken keresztül. Mivel az egy-másfél éves gyerek a szoptatás végére képes a saját lábán szaladgálni, szobatiszta, alapszinten beszéli a verbális nyelvet, és bármely felnőtteknek való ételt képes megemészteni, nem kell sokat gondozni fizikailag. Inkább tanítani kell. Vigyázni rá, nehogy a tapasztalatlansága folytán valami butaságot csináljon. Meg persze segíteni neki, hogy kiélhesse a hihetetlen mozgásigényét, ami a gyors növekedés természetes velejárója.
Néprajzi tanulmányaimból tudom, hogy vannak a gömbhalmazunkban olyan intelligens emberfajták is, például az általam jól ismert magyarkai magurok, akiknél az eltérő egyedfejlődésük miatt jóval tovább tart a gyermekkor. Minálunk a három éves gyerek testileg már akkora, mint egy felnőtt. Tíz éves korára teljesen kifejlődnek a belső szervei és ivaréretté válik. Az önálló élethez szükséges szellemi érettség viszont csak jóval később következik be.
Miután a felnőtt egyed megkapja a szetkáját, és ezzel csatlakozik a társadalmi hálózathoz, a tanulási sebessége óriási mértékben felgyorsul. Valósággal issza magába a tudást, játékos könnyedséggel és őszinte élvezettel. Harminc-negyven éves korára gyakorlatilag felnőtt ember, kész személyiség, aki innentől csak a diplomáit gyűjti és igyekszik felfedezni a környező világot, nagyjából száz éves koráig. Akkor kezdődik a felelősségvállalások ideje.
A nemzési engedélyt a jelenlegi törvények szerint a szexuális életet élő fiatalok csak száz éves koruk után kaphatják meg, ha összeillő párt találtak maguknak, továbbá letették a szülői vizsgát. Akkor végre elkezdhetik csinálni a gyerekeket, egészen nyolcszázötven-kilencszáz éves korukig. Közben testileg végig épp oly fiatalok és egészségesek, mint tíz éves korukban, vagyis gyakorlatilag nem öregszenek fizikailag. Esztella ha jól tudom elmúlt már nyolcszázötven éves, de még mindig vállalhatna gyermeket. Épp olyan szép és karcsú testű, hamvas bőrű, mint én vagy Elvira lányom, aki pár hete töltötte be a százötvenediket.
Átlagosan a kilencszáznegyven-kilencszázötvenedik életév között kezdődik a test öregedési folyamata, amikor leáll a sejtek osztódása. Az egész folyamat nagyon gyorsan zajlik és mintegy öt-hat éven belül ráncos képű, reszketeg, hajlott hátú vénembert csinál mindenkiből. A halál gyorsan bekövetkezik a test általános leromlása miatt, a kilencszázhatvanat szinte senki sem élné meg közülünk a génállományába való komplex beavatkozás nélkül. Vannak, akik számára ennyi élet is bőven elegendő. Ők nyugodtan meghalnak, lelkük vagy újjászületik vagy eltávozik a csillagrendszerünkből, többnyire a magasabb dimenziószintek világaiba. Mások igényelhetik az életmeghosszabbító beavatkozást, amivel csaknem háromszorosára nyújtható maximálisan a természetes életkor. De kétezerötszáz éves korukra ezek az emberek is más létre szenderülnek, hacsak nem klónoztatják magukat.
Mindössze pár tucatnyian döntenek évente a lélekátültetéssel járó körülményes procedúra vállalása mellett, amit a kaptárvárosi szlengben szudurozásnak neveznek. Ilyenkor a körzeti egészségház Szerv Újranövesztő Duplikációs Rendszere által készített fiatalkori testüket kapják meg. Önmaguk duploidját, amibe a sámán orvosok mágikus technikával áthelyezik a lelküket, s ezzel gyakorlatilag halhatatlanná válnak. Az eledon történelem csaknem százezer esztendeje alatt ettől függetlenül talán nyolc olyan ember akadt, aki megérte az ötezredik születésnapját, és közülük a legöregebb is inkább az önkéntes halált választotta nagyjából hétezer évesen, oly erősen nyomta már tudatát az idő szelleme.
Mi, rövid életű átlagemberek el sem tudjuk képzelni igazából, milyen lehet olyan borzasztóan sokáig élni egy személyiséggel. A reinkarnációban éppen az a szép és jó, hogy új körülmények között, új testben, valahol egészen másutt újra lehet kezdeni az egészet, a korábbi életek elfelejtésével. A halál számunkra megváltás az öröklét unalmától.
A mi társadalmunkkal ellentétben a Magyarka bolygón élő primitív magur törzsek egyedfejlődése nem ilyen kedvező. Náluk a gyerekek tizenöt éves korukra nőnek fel fizikailag, s húsz évesen válnak kifejlett lényekké. Az átlagéletkoruk alig száz-százhúsz év, ráadásul az öregségük ideje is nagyon hosszú, mintegy háromszorosa a mienkének. Ez a kevésbé tiszta, hibákkal terhelt kromoszóma állományuknak köszönhető. Ott a nők nyolcvan éves korukig tudnak szülni, aztán kilencven-száz éves korban megjelennek az öregség tünetei és sokáig tart, mire átengedhetik magukat a halál nyugalmának. Éltem köztük, több évig, ezért jól ismerem a világukat és a problémáikat. Nekik összehasonlíthatatlanul kevesebb idő és több nehézség jut osztályrészül az életben, mint a mi fajtánknak.


- Ismered Hajnalkát, a lányomat!? - jött be a szobába Esztella. Levette kötényét és nekiállt átöltözni, mert nem akart kényelmes szabadidő ruhában kilépni az óvodai szektorból. Egy sötétkék, hosszú szárú, bő szoknyát programozott magának az omniból buggyos inggel és tulipánmintás gyapjúmellénykével, aminek hátára nagy tardiont hímeztek, az anyaság ősi jelét. Rövidre vágott világosbarna hajszálait fehér kendő alá rejtette, ami az utóbbi években általános divattá lett a nevelőnők körében az egész bolygón. Csillogó, fekete félcipőt húzott vékony lábaira, de aztán hirtelen meggondolta magát, és lecserélte egy barnára.
- Azt, aki szintén nevelő? - kérdeztem, próbálva megerőltetni emlékezetemet, de hiába. Nem ugrott be a név alapján az arc. Esztellának van vagy negyven gyereke, a többségük nem is az Eledoneián él. Kész csoda, hogy egyáltalán számon tudja tartani őket a titkára nélkül.
- Igen. A Nagy Hajnalka. Barna hajú, világossárga bőrű, nemrég múlt hatszáz éves. Egy somodori festőművésszel nemzettem, aki pár éve halt meg... Csillagfürdőn laktunk akkoriban. Biztos te is jártál ott, a Száz Vízesés lábánál!
- Igen! Voltam arra fiatal koromban! - bólogattam türelmesen.
- Azt hiszem, egyszer találkoztál vele, mikor még Sebestyén fiadat neveltük Tamással. Hajni most Dengezikben lakik és épp négy kislányt nevel egyszerre a párjával. Tegnap beszéltünk élvonalon. Említette, hogy pár hét múlva eljönnek Otthonvárosba, megmutatni a gyerekeiknek a fővárost. Már abban a korban vannak a lányok, hogy folyton csavaroghatnékjuk valék, ezért az első Eledoneia körüli útra elkisérik őket.
Esztella a fali tükör elé állva igazgatta öltözetét, majd a derekára kötött oldaltáskájából szemfestéket húzott elő. Kinyitotta a dobozt, aztán összevont szemöldökkel pillantott felém.
- Hé! Úgy látom, Atilla megint elhasználta a szemfestékem! Tegnap is kifestette Sünikét, szegény olyan nevetségesen nézett ki! - azzal lemondóan vállat vont és odalépett az omnihoz, hogy csináltasson magának egy új adag szépítőszert. Majdnem elnevettem magam a kijelentése hallatán.
- Sünike! Hol vagy édesem? - szóltam hangosan, benézve a dívány alá. Hátha ott találom a jobb sorsra érdemes háztartási robotot, de a bionikus gépezet nem mutatkozott a hívásomra.
- A nagyszobában alszik. - közölte Esztella. - Pihenésre kapcsolta magát. Tegnap fürdés közben a fiad betette maga mellé a kádba! Látnod kellett volna, mekkorát pancsoltak...! Hol is tartottam? Ja, Hajnalkánál! - azzal kenegetni kezdte magát a tükör előtt.
- Csavargó körúton vannak? - kérdeztem az órámra pillantva. Az egészségház innen úgy tizenöt percnyire van a szomszédos kaptárban. Rövidesen indulnunk kellene, hogy időre ott legyünk a beültetésen.
- Igen! Körbekalandozzák párszor a bolygót. Hajnalka említette, hogy a lányokat nagyon érdeklik az idegen lények. Mondtam neki, te a Külügyminisztériumban dolgozol és naponta találkozol xenomorf diplomatákkal. Esetleg összehozhatnád őket egy szimpatikus hisszel vagy foszinttel.
- Gondolod, hogy a külföldiek azért vannak itt, hogy a gyerekeink megbámulhassák őket? A külügy nem állatkert! - vetettem ellene józanul.
Sándor biztos a hasát fogná a nevetéstől ha ilyesmire kérnék. Ő valószínűleg egy kwashorhoz vinné el a lányokat, had rémüldözzenek a három méteres csótány csáprágóitól és szőrös kitinpáncéljától. A növényevő kwashorok persze békés lények, a legszelídebb intelligens rovarfajok közé tartoznak, csak hát nem kimondottan szalonképes a fizimiskájuk, hogy úgy mondjam.
- Persze, tudom, de... szoktatok fogadásokat rendezni nem? Arra kívülállók is elmehetnek, ismerkedni a más fajú lényekkel. Tudnál nekik belépőt szerezni egy ilyen rendezvényre?
- Majd még meglátom... Az a helyzet, hogy kilépek a minisztériumtól.
- Kilépsz? Találtál magadnak valami más munkát? - csodálkozott az asszony megfordulva.
- Visszamegyek az űrfelderítőkhöz.
- Te jó ég! Nem volt elég neked egy férjet elveszíteni az öngyilkos osztagban? Te is ott akarsz pusztulni valahol egy idegen bolygón?
Jellemző módon az Űrfelderítő Szolgálat közkeletű gúnynevét használta, ami tekintettel a veszteséglistára, valóban találó elnevezésnek bizonyult. Kozmonauta körökben létezik egyébként egy ősi mondás, miszerint van veterán űrhajós és felderítő űrhajós, de veterán felderítő űrhajós nincs. Ettől függetlenül védelmembe vettem a szakmát, ahogy illik.
- Ugyan, dehogy! Eltúlzod a dolgot! Majd vigyázok magamra Eszti! És különben is...! Unom már a biztonságos életet! Itt nálunk soha nem történik semmi! Azt hiszem a második kalandozási koromat élem!
- Ahogy gondolod. Én azért még föl fogom nevelni a fiadat, mielőtt átköltöznék a szellemek birodalmába. Úgy döntöttünk Tamással, nem fogjuk kérni az életmeghosszabbító kezelést. Atilla az utolsó gyerek, akit elvállaltunk, aztán jöhet a vég. Vagy egy új kezdet inkább?
Csodáltam őt filozófikus nyugalmáért. Én biztos nem fogom beérni rövid kilencszázvalahány évvel. Feltéve, hogy megérem azt a kort. Annyi mindent szeretnék még csinálni az életben az idegen népek kultúrájának tanulmányozása mellett is. Szinte érzem legbelül, a lelkemben, hogy feszít a vágy és állandó cselekvésre sarkall. Semmi kedvem még meghalni.
- Köszönöm, hogy gondoskodtok a fiamról. Ti olyan jók és türelmesek vagytok!
- Tényleg? Akkor még nem ismersz minket! - vigyorgott sejtelmesen.
- Az lehet, de bízom bennetek! Tudtok bánni a kölykökkel!
- Amikor olyan fiatal voltam, mint te, még én is ezt hittem! No! Atilla, készen vagy?! Ideje mennünk! - kiabált át a másik szobába Esztella, mikor befejezte a szemhéjainak azúrkékre pingálását. A fiam nyomban beszaladt a szobába, rendesen felöltözve, megfésülködve. Egy kávébarna öltönykabátot vett magára, aminek zsebei cifra mintákkal voltak körbehímezve. Külsőleg úgy nézett ki, mint egy felnőtt férfi, csupán a kissé esetlen, gyermeki mozgása árulta el, hogy még alig száradt meg rajta a magzatvíz.
- Igen! A könyvemet vihetem Eszti mama?
- Szerintem nem lesz rá szükséged. Na, mutasd magad fiatalúr!
Én is felpattantam, s a rend kedvéért mindketten megigazgattuk Atilla kabátját és megsimogattuk a kobakját. Ő persze már alig bírt magával, türelmetlenül toporgott és elsőként vágtatott ki az ajtón, csillogó szemekkel.
- Csak szépen, nyugodtan! - csitítottam komoly arccal, ahogy elindultunk a fényliftek irányába.
- Ha nem viselkedsz rendesen, a gyerekstrázsák nem fognak kiengedni a kaptárból! - közölte játékos szigorral Esztella, mire Atilla egyből maga lett a megtestesült érettség. Amióta áthoztam őt ide a családi otthonunkból, ahol első évét töltötte velem és Andrással, még nem hagyta el az óvoda területét.
A fénylifteknél különös látvány fogadott bennünket. Az egyik földszintre vezető aknában fejjel lefelé lebegő srácokat láttunk elsuhanni. Gravitációs lebegőszékekbe akasztották a lábukat, azon lógtak, mint a denevérek, kalimpáló kézzel. Egyikük vidáman kurjongatva integetett nekünk, mire a nadrágzsebéből kipotyogott néhány játékűrhajó. Ezek persze nem estek le, mert az erőtér minden porszemnél nagyobb tárgyat lefékez, s most ott lebegtek a feje körül, villogó lámpácskákkal.
- Hűha! Odanézzetek! - derült fel Atilla, a pár évvel idősebb fiúkra mutatva. - Ez jó! Ezt én is szeretném kipróbálni!
- Még csak az kéne! - mordult föl fejcsóválva Esztella. Beterelt minket egy másik liftbe, ahol volt szabad térköz az ereszkedéshez. - Még nem vagy elég erős egy ilyen mutatványhoz! Mondtam neked fiam, hogy ahelyett, hogy folyton Sünikén lovagolsz, inkább eljárnál a sportcsarnokba focizni vagy ugróasztalozni!
- Jó! Akkor ha visszajöttünk, majd elmegyek Tamás papával!
- Mi is ilyenek voltunk! - kacsintottam rá Esztellára, mert eszembe jutott, milyen bravúrokat csináltam annakidején a röpzsámollyal.
- Persze! Egy gyereknek minden hülyeséget ki kell próbálnia! - bólogatott a nő homlokráncolva. - Én is csak addig lovagoltam a széken, míg egyszer le nem estem róla és nagyon megütöttem a hátamat. Szerencse, hogy nem tört el a gerincem.
A toronyház földszintjére érve felpattantunk a metróhoz vezető mozgójárdára, amin tucatnyi nevelőszülő és fiatal ácsorgott már. Ők is kifelé igyekeztek. Ma beültetési nap van, ilyenkor több száz gyereket visznek át a városi egészségházba. Besoroltunk a tömegbe, amely összetorlódott a metróállomásnál. A fiatalok kaptárból való távozását megakadályozni hivatott gyerekstrázsák mindenkit letapogattak kifelé menet a nyomkövetőikkel. Szetka nélküli emberpalánta nem hagyhatja el az óvodát nevelőszülője vagy nemzőszülője nélkül. Még a tíz év alattiak sem mehetnek ki, ha nincs vizsgájuk tömegközlekedésből és navigációból.
- Hová igyekszel fiatalember? - kérdezte az egyik piros egyenruhás android Atillától. Automatikusan felemelte a kezét, hogy megállítsa.
- Szetka beültetésre megyek Eszti mamával! - ragadta meg gondviselője kezét a gyermekem. Most maga volt a megtestesült szerénység, fegyelem és gyermeki ártatlanság. A robot be is vette a szöveget, mert azonnal intett, miután lekérte Esztella szetkájától a perszondatját.
- Akkor kimehetsz! De vigyázz magadra és fogadj szót a nevelődnek! A város veszélyes hely egy gyerek számára!
- Persze!
Végre átjutottunk az ellenőrzésen és felszálltunk a négyes kaptárba tartó szerelvényre. Az a körülbelül húsz kölyök, aki a mi kocsinkban utazott, nem bírt sokáig nyugton maradni. Mire megérkeztünk, élénk zsivajjal kommentálták az eseményeket a kisérőik és egymás számára.
A fővárosi egészségház csaknem a negyedét elfoglalja a kaptár teljes térfogatának. Úgy méretezték, hogy szükség esetén akár ezer beteget is el tudjon látni, legyen szó tömegbalesetről, járványról vagy bármilyen komoly testi, lelki sérülésről. Itt van elhelyezve a város lakosságának egészségét monitorozó rendszer hardveres központja. Az Egészségőr program végzi naponta egyszer az életfunkció lekérdezést a szetkán keresztül és figyelmeztet, ha bármi kedvezőtlen változást észlel az ember állapotában.
Jómagam négy napja kaptam tőlük egy figyelmeztetést, hogy rövidesen ki fog hullani a bal alsó ötös örlőfogam, de azon kívül, hogy a fog kicsit mozgott, nem vettem észre semmit. Egyáltalán nem fájt és nyugodtan rághattam vele. Az embernek amúgyis átlag ötven évenként kihullik az összes foga, de mivel pár hónap alatt újranő, nem kell neki túlzott jelentőséget tulajdonítani. Ha rendesen mosok fogat, még csak ki sem lyukad és nem kell bejönni ide foganyag visszanövesztésre. Ha jól emlékszem, legutóbb akkor jártam itt, amikor Sebestyént hoztuk Alberttel és Esztellával szetka beültetésre.
Az egészségházban főként biorobotok dolgoznak, mert az orvosi szakma egy nagyon speciális és keveseket érdeklő elfoglaltság a mi társadalmunkban. A gépek mindent meg tudnak csinálni önállóan, a kiszolgálókon futó programok távirányításával, legyen szó betegápolásról vagy műtétről. Az emberi közreműködés inkább csak kisegítő jellegű. Vannak néhányan, akik szívesen foglalkoznak orvostudománnyal, de a többségünk nem szeret szembesülni a betegség és sérülés látványával, a szenvedéssel. Mégis, ha tömegbaleset történik, például szerencsétlenül jár egy utasszállító űrhajó, a túlélőknek nagyon jól szokott esni, ha az egészségházban emberek is foglalkoznak velük, nem csak lelketlen robotok.
Az épület halljában két portás android adott útbaigazítást a csoportunknak, merre találjuk a szetka részleget, továbbá aktiváltak egy vezetőfényt, ami mindig előttünk villant fel a tágas, tiszta folyosók padlóján, mutatva az utat a komplexumban. Menet közben csupán néhány karbantartó robottal és egy önjáró hordágygéppel találkoztunk, ami üresen lebegett távoli célja felé. Emberek sehol sem mutatkoztak, ami teljesen normális dolog erre. Úgy olvastam régen egy hivatalos kimutatásban, hogy a kaptárvárosok egészségügyi intézményei átlagosan tizenhat százalékos kihasználtsággal működnek már évszázadok óta. Szóval egy ötödekkora épület is elég lenne, de a vének tanácsa biztonsági okokból nem engedélyezi a Kerület Újrateremtési Akciók során a leépítést. A lakótérrel spórolnak, az egészségházi kapacitással nem, ez a szabály.
Végre odaértünk a "Szetka Beültetési Osztály" felirathoz, s besétáltunk a tágas váróterembe. A srácok mostanra teljesen elcsendesedtek, főként azért, mert itt végre több emberrel találkoztunk. Két frissen műtött gyereket kisértek ki nevelői a váróból. Ők előttünk érkeztek, s a kislányok most komoly arccal, félig lehunyt szemmel lépkedtek, oda sem pillantva az újonnan érkezőkre. Nyilván teljesen lefoglalta őket az ismerkedés a frissen aktivált személyi titkárukkal. Ők már felnőtt állampolgárnak számítanak, mert tagjai lettek a társadalmi hálózatnak. Atilla fiam megilletődve, ugyanakkor kiváncsian bámult utánuk, akár a többi gyerek.
Aztán minden szem a műtő ajtajára irányult, ahol egy fehér köpenyes, fekete bőrű férfi sietett ki, arcán dús körszakállal. A ruháján csillogó jelvényből mindenki azonnal tudta, hogy egy igazi orvossal áll szemben, a gyógyítás tudományának beavatott, több diplomás szakértőjével. A fickó nyugodtan, barátságosan mosolyogva széttárta izmos karjait és köszöntött bennünket.
- Üdvözlök minden ifjút és a nevelőket! Alföldi Vince doktor vagyok, a beültetést felügyelő orvos. Gondolom tisztában vagytok vele, mi fog történni odabent, a műtőben. Megkapjátok életetek első szetkáját, azaz Személyi Titkárát és Kapcsolattartóját. Alig öt perc lesz az egész és egyáltalán nem fog fájni. Mielőtt sorra bejönnétek, annyit még elmondanék, hogy a beültetés közben enyhe bizsergést fogtok érezni a fejetekben, egyesek talán szédülni is fognak utána, de ez hamar elmúlik és nyomban mehettek vissza az óvodába a kisérőitekkel. Biztos vagyok benne, hogy hamar meg fogjátok tanulni a szetka kezelését. A nevelőitek és az interaktív oktatóprogram mindenben segíteni fog nektek, hogy mielőbb teljes értékű tagjaivá válhassatok a társadalmunknak... Most kérem az első önként jelentkezőt, hogy jöjjön velem, a többiek pedig üljenek le és várjanak türelemmel.
Némi tétovázás után egy barna bőrű legény lépett elő, s követte a doktort a nevelőjével a műtőszobába. A többiek izgatottan sutyorogva várták vissza őket. Nem volt meghatározott sorrend, ami szerint a beavatkozást végezték volna, ezért a türelmetlenebbek máris odaálltak az ajtóhoz, a félősebbek pedig igyekeztek távol maradni tőle. Atilla fiam nem az a fajta gyerek volt, aki sokáig habozik, ő is inkább beállt a sorba, természetesen velünk együtt.
- Olyan izgatott vagyok Eszti! - súgta a nevelőjének, mikor úgy öt perccel később kijött az első srác, és hasonló fapofával, mint korábban a lányok, elindult hazafelé a kisérője karjába kapaszkodva.
- Na! Milyen volt? - szóltak utána néhányan, de a fiú csak legyintett és nem szólt semmit. A komoly, mozdulatlan arc egyébként azért jellemző a gyerekekre, mert a fej izomzata a bizsergés mellékhatásaként elmerevedik úgy negyed órára. Szóval pár percig nem igen tudnak nevetni és grimaszolni utána, de szerintem ez egyáltalán nem baj.
Mi hatodikként kerültünk sorra. Addigra újabb csoport fiatal érkezett, akiket Vince doktornak ismét tájékoztatnia kellett a rájuk váró beavatkozásról.
A műtőhelyiség két részből állt, amiket üvegablak és egy fotocellás ajtó választott el egymástól. Az elsőben maradtunk mi Esztellával és a doktorral, a műszerpultot borító kijelzők fényözöne előtt ácsorogva. Atillának egyedül kellett belépnie a második szobába, ahol egy hajlékony törzsű, hófehér orvosrobot ácsorgott, türelmesen lógatva mind a nyolc ízelt végtagját.
- Mi a teljes neved? - kérdezte az orvosrobot lágy, női hangon a fiamtól.
- Földi Atilla Károly Géza vagyok. - állt meg előtte a gyerek, körülnézve a helyiségben. Középen egy puha szivacsborítású műtőasztal állt, egyik végében beépített fejtámasszal. Ez előtt egy nagy, ruhásszekrény méretű fémszerkezet magasodott, oldalán néhány pirosan hunyorgó kijelzővel. A plafonról lógó nagy teljesítményű lámparendszer olyan világosságot árasztott, mintha a felszínen lennénk. A falak mentén kiegészítő berendezések és orvosi szekrények sorakoztak félkörben.
- Feküdj föl az asztalra Földi Atilla! A fejedet tedd ide, ebbe a támaszba! - mutatta a robot, megemelve egyik emberi kézben végződő bionikus karját.
- Megkérlek rá, hogy hunyd be a szemed és semmi esetre se nyisd ki, amíg nem szólok! Próbálj meg mozdulatlan maradni, mert a beültetés nagy pontosságot igényel. Rövidesen egy kis bizsergést fogsz érezni a fejedben, de nem fog sokáig tartani.
Néztem a mellettem álló Vince doktort, aki tulajdonképpen semmit sem csinált, csak figyelte a konzolon megjelenő holovíziót, benne a gyerek fejének gravitációs képével. A műtét teljes egészében a robot feladata. Igazából ő csak a páciensek megnyugtatása érdekében van itt, s nem azért, hogy belenyúlkáljon a gyerekek fejébe. Hajdanán, évtízezredekkel ezelőtt még voltak orvosok, akik maguk végezték a beültetést, nem bízva a gépi kezek ügyességében, de mára ez teljesen kiment a divatból.
Maga az implantáció egyébként szabvány négy dimenziós technikával történik. Nem kell hozzá sebészi úton, szikével vagy lézerrel megnyitni a testet, barbár módon belevágva az érzékeny élő szövetekbe, ahogy azt a primitív bolygókon csinálják a magukat orvosnak nevező hentesek. A fiam feje előtt tornyosuló szekrény egy szabályozható teljesítményű dimenzió módosító térgenerátort tartalmaz. Ezt az orvosrobot irányítja a vezérlő számítógépen keresztül.
Amint Atilla elhelyezkedett, vetve még egy nyugtalan pillantást felénk, s becsukta szemét, a robot nyomban aktiválta a generátort. A készülék hangtalanul, egy másodperc alatt eltorzította a teret, látszólag teljesen kifordítva azt a részét, ahol a fiú feje feküdt a puha támasztékban. Ez természetesen azzal járt, hogy a fej is kifordult vele együtt, valami észtvesztően furcsa és borzongató látványt keltve a szemlélőben. Számtalanszor láttam már ilyet élőben és filmfelvételen, mégsem tudom szenvtelenül nézni a folyamatot. Általában kiver a víz, ha arra gondolok, hogy minden alkalommal, amikor az elöregedett szetkámat kicserélik, nagyjából száz évenként, ezt műveli velem a térkifordító szerkezet.
Kívülről nézve olyan az egész, mintha a fej képlékeny folyadékként, bugyborékolva átalakulna valami ocsmány színű húsmasszává. A felszínén sorra bukkannak elő a belső szervek, először a koponyacsont, majd az agyvelő, s ahogy a kifordítási folyamat egyre beljebb halad, végül eljutunk a lelket tartalmazó talamuszhoz, az agyalapi mirigy nyúlványához. A négy dimenziós hatás nem nyitja meg ténylegesen a három dimenziós testet, csupán oly módon torzítja el kívülről nézve, hogy láthatóvá és hozzáférhetővé válnak a belső szervek a negyedik térkiteljesedésen keresztül. Igazából nem is a teret görbíti el, mert a téridő, mint transzcendens hullámtér már eleve görbültre keletkezik, hanem egy lokális téranomáliát okoz, amin át bele lehet nyúlni a három dimenziós tárgyakba, a felszínük megsértése nélkül.
Ebben az a jó, hogy gyakorlatilag nincs fertőzésveszély. Nem juthatnak be a szervezetbe a különféle kórokozók. Azokat egyébként is elpusztítja a műtőslámpa, ami nem egyszerűen fényt, hanem egy nagy komplexitású vírus, baktérium és gombaspóra dezintegráló sugárzást bocsát ki magából. Ilyen fertőtlenítő rendszerek működnek minden űrhajó zsilipjében, és a térkapuk előtt is, hogy megakadályozzák a mikrobák elterjedését a közösségünkben.
Az orvosrobot egészen addig állította a fejkifordítót, míg a szürkésfehéren bugyogó, nedvesen lüktető agyvelő tetején meg nem pillantotta speciális érzékelőivel a gyerek lélekburkát. Egy porszemnyi nagyságú, halványan világító pontocskát az idegsejtek között.
Ezt követően munkához láttak a végtagjai. Az egyik karjában tartott apró fémdobozból kiemelte a megfelelő szetkát, vékony és hosszú műanyag csipesszel fogva meg a törékeny készüléket. Ez lényegében egy gömbölyű, milliméter átmérőjű morzsaszámítógép. A parányi technikai csoda beépített energiakonverterrel rendelkezik, s az élő emberi testből nyeri működéséhez az áramot. A szetka fluidszálas hálózati csatlakozása az egyik otthonvárosi szerverfarmon működő átvitelirányító kriszterre van felfűzve, vagyis ezen keresztül kapcsolódik mostantól Atilla a globális hálózathoz. A kenyérmorzsányi szerkezetben helyet kapott még egy kiegészítő memóriamodul, amiben az operációs rendszer hardver vezérlő rutinjai találhatók, valamint a tulajdonos perszondatja, azaz személyes azonosítási adatai. A legtöbb helyet azonban a csatlakozó interfész foglalja el, ami összeköti a gépet az emberi lélekkel. Ezt közvetlenül a lélekbariont övező és védő agysejtburokba kell beültetni, majd távvezérléssel rácsatlakoztatni annak egyik kommunikációs interfész bimbójára, amin keresztül az illető irányítja a testét, fogadva az idegsejtek által közvetített jeleket. Az emberi léleknek nyolc ilyen bimbója van, amik a barion felszínéből kiálló fürtszerű, atomnyi méretű képződmények. Ezek két csatornás jelátvitelt tesznek lehetővé, vagyis kifelé és befelé egyszerre áramlanak rajtuk az adatok. A bimbók alakítják át oda-vissza az idegi elektromos impulzusokat transzcendens időhullámokká, a lélek adatfeldolgozó rendszere, a szelleme számára. Az orvosrobot feladata annyi, hogy az idegsejtek megsértése nélkül illessze be a szetkát, aztán lefuttat egy ellenőrző tesztet és kész is a műtét. A kobakot vissza lehet fordítani normál állapotába.
Szótlanul néztük, ahogy a csipeszben végződő bionikus kar óvatosan rányomja a morzsát az agyfelszínre, majd elengedi. Pár másodperc szünet következett, aztán a térgenerátor visszagörbítette Atilla fejét és kikapcsolt.
- Készen vagyok! Kinyithatod a szemed Földi Atilla! - mondta kedvesen a robot. - Most egy nő fejét kell látnod a tudatodban, amint téged néz. Ezt nyitott és csukott szemmel is egyaránt látod, mivel közvetlenül a lelkedben jelenik meg, nem kívül van! Jelezz a kezeddel ha látod!
Atilla intett, tehát a beültetés sikerült. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Kész vagyunk.
- Most gondold neki azt, hogy "hallgatlak". Ezzel kapcsolatba kerülsz a hálózati oktató programmal, aki elmondja neked a legfontosabb tudnivalókat a szetkádról... Jó! Ülj fel! A műtétet befejeztem, kimehetsz a nevelőidhez!
Atilla merev arccal, kicsit bizonytalan mozdulatokkal lemászott az ágyról és odajött hozzánk, kobakját tapogatva. Esztella melegen átölelte, néma intéssel búcsúztunk az orvostól.
Szótlanul mentünk el a többi várakozó fiatal mellett, egyenesen követve a vezetőfényt, ami a legközelebbi lifthez irányított minket. Most már a fiam is felnőtt ember, én pedig szabad vagyok. Az űrflotta felvételi szabályzata szerint ugyanis nem lehet aktív állományban az a hajózó, akinek három évesnél fiatalabb, pontosabban szetka nélküli gyereke van.

4. fejezet