- Én itt most elválok tőletek! - jelentettem ki a metróállomásra érve. Órámra pillantva megállapítottam, ideje indulnom az Andrással való találkozómra. A nemzőpárom, Atilla apja nem jött el a beültetésre, de hát a férfiak többsége ilyen. Még annyira sem törődnek az ivadékaikkal, mint az anyák. Emlékszem, az én apám sem jött el a műtétemre annakidején.
- Jó. Mi hazamegyünk. Gyere Atilla! - ölelte át a fiam vállát Esztella kedvesen.
- Azt mondja a szetka, ha fel akarlak hívni anya az élvonalon, gondoljam ebbe a mezőbe a címedet! - szólalt meg végre ő, s mosolyogni próbált. A műtét mellékhatása kezdett elmúlni, az arca fokozatosan elveszítette merevségét.
- Ja, persze! Majd elfelejtettem! - kaptam észhez. Mostantól közvetlenül tudok beszélgetni a fiammal, nem kell a könyvtábláját használnia képernyőként. Félreálltunk a peronon csoportosuló tömeg útjából és leültünk egy padra.
- Azt tudod már, mit jelent a hívószignál?
- Persze! Ezt küldi el a szetka ha beszélni akarok valakivel.
- Nemcsak ha beszélni akarsz! Minden kapcsolatfölvételt a hálózaton ezzel intéz a rendszer. - tette hozzá Esztella.
A hívószignál egy két részből álló adatcsomag, ami a perszondatot és az autogramot tartalmazza. A perszondat az ember állandó személyi adatainak tárolója. Ebben van a tizenöt számjegyből álló Hálózati Azonosító Sorszám, ami alapján az átvitelirányító felismeri a szetkát és tulajdonosát. Ehhez a Központi Hálózati Felügyelet hozzárendel egy szöveges címet, az EFA-t. Az Egységes Feladatmód Azonosító perjelekkel elválasztott szavakban tartalmazza az éppen használt kommunikációs protokoll típusát, az illető teljes nevét és a mellérendelhető alrendszerek azonosítóit. A perszondatban ezen kívül található még egy szöveges megjegyzés is, amibe az illető beírhatja az aktuális társadalmi besorolását, munkahelyének nevét és egyéb fontosnak ítélt adatait. Főként a vezető beosztásban dolgozók szeretnek ilyen módon reklámot csinálni maguknak, a politikusok és választott vezetők, hogy mindenki meggyőződhessen a szakmai hozzáértésükről.
- Az autogramodat majd később beállíthatod ha hazaértetek, a perszondatod pedig az átvitelirányító töltötte fel automatikusan a szetka telepítésekor. Ahhoz, hogy velem beszélhess, a következő EFA címet gondold bele a Kapcsolat kezelő Hívandó cím mezőjébe.: "B/Békési/Léna/Mária/Anita/SZ". Ez vagyok én. A többi beállítást majd az oktató elmondja neked. Most válaszd ki a hívás feiratú gombot!
Alig fejeztem be a mondókámat, máris felvillant a vezérlőtáblámon a Kapcsolat kezelőm eseménytáblája, benne egy kérdőjel alakú ikonnal és a "Nincs autogramom" felirattal. Gyorsan kiválasztottam, képet és gondolatot küldve a kimenetre. Atilla meglepődött tekintettel nézett rám, s hunyorogni kezdett, ahogy a szemével ösztönösen követni próbálta a lelkében látott képet. Ez persze nem ment, de idővel majd megszokja a rendszert és függetleníti a külső látását a belsőtől.


- Nahát! Most magamat látom! Itt vagyok kicsiben, jobbra fent!
- Azért, mert alapértelmezésben a kisablakos megjelenítés van beállítva.
Ránéztem Esztellára, aztán az állomásra beérkező szerelvényre. Atilla végre rájött, hogy ő most azt látja, amit én a saját szememmel. Közben elmentettem a fiam hívószignálját a címtáramba. Így később bármikor felhívhatom őt.
- Most azt mondja a nő, hogy mentsem el a hívószignálodat a címtáramba! Te is látsz engem anyu?
Eddig csak a gondolatait hallottam az élvonalban, amint közvetlenül a szavait megelőzve realizálódnak a tudatában. Olyan volt, mintha visszhangzana az adása, mert amit gondolt, azt ki is mondta egyben. Végre felvillant a kisablakomban a bejövő kép, és megláttam magamat. Atilla engem nézett.
- Igen, látlak! - ment ki fejemből a gondolat anélkül, hogy szóltam volna. Felderült az arca, mikor megértette mi történik.
- Ez olyan jó...! Fú, de jó játék! Mindjárt felhívom Eszti mamát is! - lelkendezett a tudata.
- Jól van! Nekem most tényleg mennem kell...! Apád vár a múzeumban! Legyél jó gyermekem! Sziasztok!
Megsimogattam a gyerek fejét, és rákacsintva Esztellára beugrottam a legközelebbi metrókocsiba, mielőtt az ajtók bezárultak volna. Innentől foglalkozzon vele a nevelője.
A kapcsolatunkat persze nem szakítottam meg, ezért egy darabig még hallottam, hogy Atilla tudatában milyen kapkodó, kicsit összefüggéstelen gondolatok keringenek a szetkáról. Beletelik pár hónapba, mire megtanulja olyan szinten uralni a gondolkodását, hogy ne fecsegjen fölöslegesen az élvonalban. Az emberi tudat nagyon rugalmas és csapongásra hajlamos rendszer, ezért a tiszta kommunikációhoz meg kell zabolázni. Nem könnyű a gondolatainkat struktúráltan uralni a céltudatos használathoz, de pár hónapnyi kitartó gyakorlással mindenki belejön általában. Aki nem, azt köztudati fogyatékosnak nevezik a háta mögött.
A következő időszakban Esztella és a párja segít Atillának megtanulni a lelki önirányítást. Megtanul meditálni, kiüríteni vagy tetszés szerint bármivel feltölteni a tudatát. Rájön arra, hogyan gondolkodhat meghatározott sebességgel, lassan vagy észtveszejtő tempóban, és fokozatosan ráébred a szellemének egyéb, kifinomultabb képességeire is.
- Figyelj Atilla! Most fejezzük be a beszélgetést jó?! Hívd inkább Esztellát és Tamást!
- Jó! Szia! - az eseménytáblám bezárult.
Tíz perccel később a hatos kaptárban voltam, a Külföldi Tárgyak Múzeuma előtt. Ez az intézmény teljesen egyedülálló az Eledoneián. Az idegen civilizációkat tanulmányozó űrexpedíciók által összegyűjtött, illetve ajándékba kapott tárgyakat, eszközöket, berendezéseket tároljuk itt, többnyire eredeti állapotban. A nagyobb méretű kiállítási darabok, például épületek, űrhajók a Zerna autoszférán kialakított hangárban sorakoznak, ezeknek csak a hologramja van kivetítve a múzeumban. Mivel diplomás exoetnológus vagyok, az elmúlt kétszáz évben nagyon sokszor megfordultam a KTM-ben. Egy időben valósággal második otthonom lett az ötven szintes, hatalmas toronyház, amiben százezernél több műkincset őrzünk az utókor számára. Mellesleg nem kevés büszkeséggel tölt el a tudat, hogy három tárgyat én hoztam ide a Magyarka bolygón végzett kutatómunkám eredményeként. Egy kézzel hímzett falvédő vásznat, egy cirádásan kifaragott fapipát és egy bőrkulacsot.
Miközben beléptem az épület antik stílusú, vörösmárvány oszlopokkal díszített előcsarnokába, felhívtam a nemzőpáromat élvonalon.
- Tessék! - hallottam Andrást kisvártatva. Képet nem küldött, ő csak a legritkább esetben szokott tükröt használni a beszélgetéshez. Az autogramja is nagyon egyszerű, sima két dimenziós állókép, ami egy sejtelmesen bámuló női szem, kék írisszel. Hogy ki festette ezt a szemet, nem tudom, mert nem volt hajlandó elárulni senkinek. Ez azon kevés számú titkok egyike, amiket a párom szigorúan megőrzött magának, ki tudja mily szentimentális okokból.


- Szia! Most jövök a fiunk szetka beültetéséről! A hallban vagyok. Hol talállak?
- Második emelet, exotechnológia labor, kettes szoba. No, és jól viselte a gyerek a műtétet?
- Ha eljöttél volna, akkor láthatod! - feleltem, némi emocionális rosszallást csempészve kijelentésembe. András értette mi bajom van, de nem tulajdonított neki különösebb jelentőséget. Végtére már nem élünk együtt.
Meghitt kapcsolatunknak három hónappal ezelőtt lett vége, amikor úgy döntöttem, nem érzem magam olyan jól vele, hogy érdemes lenne továbbra is egy lakásban élnünk. A házasságunk mindössze öt évig tartott, de nem volt az az igazi, nagy szerelem, ami zúgó áradásként rohan végig az ember lányán. Inkább csöndes, megnyugtató patak formájában csobogott keresztül a szívemen az együtt töltött idő. Nem bántam meg, hogy összeálltam vele egy gyerek nemzéséig, de Földi András nem az a férfi, minden erénye és jó tulajdonsága ellenére sem, akivel együtt akarom leélni a következő száz évet ebben a kaptárban.
- Korán be kellett jönnöm, mert rakomány érkezett a kikötőből. A Filomera kutatóhajó tegnap visszatért valami kimondhatatlan nevű bolygóról, és hoztak magukkal egy szobrot, amit a helyiek királya adományozott nekünk, tisztelete és nagyrabecsülése jeléül. Fából van, festett burkolatú és az istenüket ábrázolja. Ezt kellett biztonságba helyeznünk, mert az anyaga nem szereti a mi légkörünket.
- Ez nem mentség! - válaszoltam, némi élt csempészve a gondolataim közé. Beálltam a fényliftbe.
- Bárki meg tudja csinálni a technikusok közül!
- Majd fölhívom Atillát ha megadod a címét.
A férfi nem óhajtott vitába szállni velem erről. Számára mindig a munkája volt a legfontosabb. Bár elmúlt hatszáz éves, tehát jó kétszer idősebb volt nálam, mégis csak öt gyereket nemzett idáig, azokat is mind más asszonnyal. Pedig kimondottan jóképű, kedves pasas volt, aki értett a nők nyelvén, csupán nem vette magának a fáradtságot, hogy miután megszerzett valakit társnak, azt meg is tartsa. Épp ezért hidegültem el tőle. Láttam, hogy már nem vagyok fontos neki.
- Egyébként itt van Szabó Ignác professzor a flottától. Egy nagyon érdekes dologra jött rá tegnap, ami téged is érdekelhet!
- Mindjárt ott vagyok! - bontottam a vonalat. Ez meglepetés számomra. Ignác a tanáraim egyike volt idegennéprajzból, akárcsak András, még a hatszázas években. A negyven diplomás tapasztalt szakember, aki legalább két tucat bolygón járt kutatóként, most az űrflotta F osztályán, azaz a felderítésen belül az exoetnológiai részleget vezeti. Tehát lényegében a főnököm lesz az új munkahelyemen.
Végigsiettem az irodaszintet körbekanyargó folyosón és benyitottam az idegen technológiák tanulmányozását végző laboratóriumba. Errefelé ritkán fordultam meg eddig, mivel a technika sosem tartozott az erősségeim közé. Engem inkább azoknak a lényeknek a kultúrája és lelki világa érdekel, akik ezeket a furcsa mütyüröket és szerkentyűket előállítják.
A tágas helyiség zsúfolva volt mindenféle rejtélyes rendeltetésű géppel, célszerszámmal és felszereléssel. A falakon körben telepakolt polcok, szekrények, az egyik sarokban kikapcsolt szerelőrobot, középen pedig egy hatalmas asztal, rajta festői összevisszaságban sorakozó tárgyakkal.
András és Ignác, a szakma két doyenje a gravitációs mikroszkóp előtt ültek, aminek holografikus vetítőtányérja fölött egy kinagyított kristályszerkezet lebegett a levegőben.
- Szervusztok!
- Szia Léna! De rég láttalak! - derült fel a professzor arca jöttömre.
Szabó Ignác apró termetű, vékony, kékesfehér bőrű férfi volt. Szinte eltörpült András robusztus, izmos alakja mellett. Ő mindig, mindenhová egy bő szárú, sötétkék selyemkaftánban járt, állítólag már vagy ötszáz éve. Ez volt vitán felül a legfurcsább szokása, sok egyéb közismert rigolyája mellett. A kaftánra különféle, gyönyörű teremtési szimbólumokat hímeztek, főként csak infrafényben látható színű pókcérnával a skracstekvatani szövőpókok. Tőlük kapta ugyanis a ruhát, mikor befogadták a népükbe. Állítólag a szövőpókok varázslója megáldotta a holmit, hogy viselőjét semmi baj ne érje, ezért nem hajlandó Ignác megválni az egyedi ruhadarabtól. Mindenesetre tény, hogy két űrhajóbalesetet is megúszott már sértetlenül az elmúlt fél évezredben, miközben körötte kíméletlenül aratott a halál. Ő maga azonban sosem nyilatkozott a témáról, még a legbizalmasabb barátainak és kollégáinak sem. Persze lehet, hogy mindez csak pletyka. Az exoetnológusok között, tudtommal szép számban akadnak nála is furább fazonok.
Egyes tiszteletlen tanítványok az egyetemen Pókembernek becézik a háta mögött az öreget, s mindenféle ostoba pletykát terjesztenek róla, aminek az ellenkezője sem igaz. Őt azonban, stílszerűen fogalmazva nem zavarják a személye körül szövődő legendák. A Skracstekvatan bolygó értelmes szövőpókjairól készített holovíziós sorozata nagy siker lett légyen a társadalmi hálózaton amikor bemutatta. Ez persze még jóval az én születésem előtt történt, a 300-as évek elején.
- Van itt egy kis elintézni valóm. - mondtam, megkerülve az asztalt. Óvatosan kellett lépkednem, mert a padlót mindenféle ezüstszínű gépalkatrészek borították, ki tudja melyik bolygóról. Valaki igazán rendet rakhatna már ebben a kuplerájban.
- Hallom, ma volt a fiatok beültetése! Hányadik gyermekedről van szó? - érdeklődött a prof közvetlen modorban.
- Atilla a hetedik... De most egy időre abbahagyom a szaporodást. Kilépek a Külügyminisztériumtól és visszamegyek a flottához.
Odaálltam melléjük, az egy tömetnyi képkockát tanulmányozva csípőre tett kezekkel. Vártam, milyen hatást tesz rájuk a tényszerű bejelentésem. Természetesen nem eresztették el fülük mellett az újdonságot.
- Csak nem a felderítéshez?
András vállat vont. Neki mindegy mit csinálok. Amióta szétköltöztünk, most találkoztunk másodjára személyesen. A hálózaton viszont többször összefutottam a "női szem" ikonjával különféle virtuális rendezvényeken, jelenléti fórumokon, és sokszor beszéltünk, főként az Atillával kapcsolatos dolgokról. Nemrég azt hallottam egy pletykálkodós megtestesüldében, mert néha bizony ilyen, sokak által lenézett helyekre is bekukkantok, hogy összejött valami neves hologram szobrásszal. Olívia vagy mi a neve a csajnak? Nem emlékszem. Hol van még a termékenység hónapja, ő máris együtt jár valakivel! Nem vesztegeti az idejét a pali.
- De bizony! Remélem fölvesznek valamelyik kutatóhajóra. Elegem van a kaptáréletből.
- Akkor újra én leszek a főnököd! - csillant fel Ignác szeme, és barátságosan a vállamra tette vékonyka kezét. - Nagyszerű! Szükségünk van elkötelezett, tapasztalt szakemberekre! Mikorra hívtak be?
- A személyzeti főnökkel holnap lesz randevúm, aztán majd kiderül, melyik csoporthoz osztanak be.
- Jó! Megmondhatod Henriknek, hogy a kedvenc tanítványaim egyike vagy! Szólok pár szót az érdekedben! Rendben?
- Köszönöm Ignác! Megkérdezhetem, mi ez a kristály a vetítőben?
Figyelmünk a hologramra irányult. András vette át a szót, ismertetve a professzor legújabb felfedezését.
- Ez egy kvarckristály részlete, ami egy nyakláncon található. Hét éve hozta be egy srác, aki a Bielbog rendszer bennszülött civilizációit tanulmányozta. Hogy is hívták?
- Üstökösi Szilamér.
- Igen...! Szóval az ottani népcsoport vezetője nagy ünnepség keretében ezt az ékszert adományozta Üstökösinek. Egész mostanáig a raktárban hevert, arra várva, hogy megvizsgáljuk, mielőtt kitennénk a bielbogi kultúrákat bemutató terembe közszemlére. Én elsiklottam volna a lényeg felett, de Ignácnak feltűnt, hogy milyen szabályos karcolatok vannak a kövek alsó részén. Betettük a mikroszkópba és itt jön a meglepetés...!
Állított valamit a készüléken, mire a hologram felbontása megváltozott, feltárva a fénypálcával korábban belerajzolt színes struktúrákat, vonalakat és megjegyzéseket.
- Kicsit összefirkáltuk a képet, de így jobban látszik. Ez nem egyszerűen egy ékszer, ami csillog és jól mutat a nyakadban! Ezek adattároló kristályok!
- Nem foglalkoztam a Bielbog kultúráival. - mentegetőztem jelezve, hogy nem értem mire akar kilyukadni. Annyit azért tudok, hogy számtalan civilizáció használ információ tárolására különféle tenyésztett kristályokat. András belemutatott a képbe, s lelkesen magyarázta a dolog lényegét.
- A Bielbog népei technikailag nem állnak azon a szinten, hogy ilyen memóriakristályokat készíthessenek! Ezt jól tudjuk. Nézd meg a rács szerkezetét! Tökéletes pontossággal készült, sehol egy töréshiba! Ez a nyaklánc a sejtésünk szerint olyan, mint egy hordozható lexikon. Ha a bennszülöttek használják, akkor kell hozzá leolvasó és író berendezés is. Így önmagában tényleg csak ékszer, néhány szép áttetsző kavics. Csakhogy az exotechnológusaink nem találtak semmiféle számítógépet náluk! Évezredek óta nincs azon a szinten a helyiek technikája, hogy ilyet tudjanak csinálni! Ez vagy egy másik bolygóról került hozzájuk vagy nagyon ősi lehet... Utána néztünk Üstökösi feljegyzéseinek az előbb. A bennszülöttek szerint a kő a távoli régmúltban élt istenek hagyatéka az utókor számára. Több ilyet őriznek a bolygó törzsei, de fogalmuk sincs mire jó. Nekik egy kultikus emlék... Nagy megtiszteltetés volt, hogy adtak egyet ajándékba az emberünknek, akit az istenek követének gondoltak valamiért.
- Az istenek nyilván a korábban ott élt fejlett intelligenciák lehettek, akik vagy elpusztultak vagy elköltöztek a Bielbogról évezredekkel ezelőtt. - vette át a szót Ignác. - Azt találtam a gömbhalmazunk általános történelmében, hogy voltak arrafelé, a környező csillagrendszerekben kisebb háborúk, amik során a Bielbogot is támadás érte. Ez nagyjából négyezer-hatszáz éve lehetett. Akkoriban a mi űrhajóink nem jártak abban a körzetben, a halmaz túloldalán. A csicsimgirmai foszint civilizáció feljegyzései viszont megvannak. Ezek szerint a bennszülöttek a háború túlélőinek leszármazottai, amolyan száműzöttek, akik a felszínen rekedtek és hamar lehanyatlott a kultúrájuk a pusztítás után.
- Ki tudjátok olvasni belőle az adatokat?
- Ez nem olyan egyszerű. Betettük egy univerzális leolvasóba, de csak dekódolhatatlan zagyvalékot találtunk benne. - vont vállat András szomorúan. - Az elemzőprogram szerint titkosító algoritmus van az adatokon, tehát nem lehet csak úgy egyszerűen kiolvasni. De az a lényeg, hogy rájöttünk mi ez! Kellene szervezni egy expedíciót a Bielbogra, és utána nézni, hátha találunk egy megfelelő lejátszót valahol, esetleg olvasható feljegyzéseket... Majd beszélek Üstökösivel. Ő most is terepmunkán van. Meg le kellene másolni a többi nyaklánc tartalmát is. Minél több adatunk van, a visszafejtésük annál könnyebb lesz.
Ignác kikapcsolta a gravitációs mikroszkópot és kivette a gépből a kérdéses tárgyat. Valóban nagyon szép nyaklánc volt, még eledon szemmel nézve is. Hét szabályos, üvegfényű, színtelen kvarckristály lógott fémfoglalatban egy erős bőrszíjon, amire több fából esztergált, nagy golyóbist fűztek a készítői.
- Kérni fogunk a matematikai tanszéktől rendszeridőt a Nagyokoson és ráeresztjük a kódvisszafejtő algoritmusokat.
- Az a szerencse, hogy észrevetted a karcolásokat. Ide illeszthették az olvasófejet a kristály használói. Némiképp hasonlít a hardveres megoldása a boozoonoo-firtaki kultúrában használt ősi tárolókéhoz. Ezek pár fényévre élnek a Bielbogtól.
András vállon veregette a Pókembert, joviálisan vigyorogva. Mindketten roppant elégedettnek tűntek a felfedezésükkel.
- Képesek lettünk volna kitenni a vitrinbe azzal a szöveggel a lexikont, hogy kultikus ékszer!
- Követtünk már el máskor is ilyen hibákat! - vont vállat a prof türelmesen.
Ekkor nyílt a hívást jelző eseménytáblám, amiben egy ismeretlen autogram villant fel normál prioritással. Ez meg ki lehet? A térikon nagyon egyszerű volt, egy emberi kéz integetett nyitott tenyérrel. Lekértem az illető perszondatját, mielőtt fogadtam volna a hívást. Földi Atilla volt az, vagyis a fiam. Úgy látszik nem kellett neki sok idő ahhoz, hogy címert szerkesszen magának. A szetka programjainak használata végtére roppant egyszerű. A könyvek, mint külső hálózati terminálok szintén ugyanígy működnek, azokkal pedig már jól tudott bánni.


- Szia anya! Atilla vagyok! - hallottam a gondolatait. Képként a saját arcát mutatta nekem, amint egy kézitükörbe bámul.
- Szia! Hazaértetek?
- Igen, az előbb! Csináltam magamnak egy egyszerű autogramot. Láttad?
- Igen. Ügyes vagy kisfiam!
- Majd később készítek valami bonyolultabbat is, csak most... előbb még meg kell tanulnom az Élmény rögzítő és a Lakás vezérlő használatát. Na, ezt a képet most ide teszem... Az a fehér állatka micsoda, amit autogramnak használsz?
- Egy hermelin. A Magyarka bolygóról származik.
Röpke pillanatokra mintha felvillant volna emlékeim között a jó öreg Zsolca sámán ráncoktól szabdalt, mosolygó arca. A fényes fekete hajába tűzött sastollak, és a rongyos szarvasbőr ruhája, amiből az a savanykás füstszag áradt, ami annyira csípte eleinte az orromat. A legkülönösebb varázsló volt, akivel a terepmunkám során valaha találkoztam.
Második éve dolgoztam a magurok között, sorra járva lóháton a vidék falvait, mikor Tomaj főnök révén megismerkedhettem az auralátó Zsolcával. A férfi öreg volt, hajlott hátú és állítólag istenáldotta tehetség a varázslásban. Mikor meglátott, egy pillanatig csak nézett, összevont szemöldökkel, aztán nevetve megjegyezte, hogy izgága hermelinem van. Nem értettem semmit a foghíjas szájából előbugyogó, furcsa tájnyelven ejtett szavaiból, még a Tolmács program igénybevételével sem. Később aztán megtudtam, hogy látta a közelemben mozgolódó őrzőangyalomat, amint állatszellemként követ utamon, folyton a levegőt szimatolva. Ezért döntöttem úgy, a hazatérésem után, pusztán nosztalgiából, hogy a személyi címeremet egy szaglászó, két lábra ágaskodó, fehér bundás hermelin filmfelvételére cserélem. Nekem is megvannak a magam rigolyái, nem csak Szabó Ignácnak...


- Kit hívjak még fel? Már apánál vagy? Ez a laboratórium, ahol dolgoztok? Mint egy játszótér...
- Igen, illetve nem egészen! Mi most dolgozunk. Esztella majd megadja András címét! De most fejezzük be, hogy a munkámra koncentrálhassak, jó? Szia!
- Jó. Majd még hívlak! Szia!
Bontottuk a vonalat. Ez mindig így szokott lenni, minden gyerekemnél. Amikor megkapják a szetkát, az első hetekben állandóan hívogatnak, fecsegnek, csacsognak, elvonják a figyelmemet a munkáról. Aztán ahogy elsajátítják a hálózati etikettet, szépen megnyugszanak. Már nem úgy tekintenek a személyi titkárra, mint valami jópofa játékra és onnantól kezdve nem kapok tőlük napi negyven hívást.
Rövidesen láttam, hogy András egy időre mozdulatlanná válik, ahogy elkezd befelé figyelni. Remek! Had csevegjen csak a gyerekkel ő is! A professzor közben visszatette a nyakláncot a tárolódobozába és kurtán biccentve elhagyta a labort. Nyilván dolga akadt valahol.
- Azért jöttem be a múzeumba, hogy rendet rakjak az íróasztalomon. - közöltem Andrással, mikor felém fordult. Néztük egymást, mérlegelve mit mondjunk így, élőben a másiknak.
A férfinak gyönyörű, mélykék szemei vannak, bőre alig egy árnyalattal sötétebb fehér, mint az enyém. A Párkapcsolat elemző program szerint mi genetikailag és asztrológiailag egyaránt szépen összeillettünk, ráadásul az érdeklődésünk, ízlésünk sok tekintetben közös volt. Talán ezért mondtam neki nemet olyan hamar, öt évnyi boldogság után. Mintha önmagam férfi változatával élnék együtt. Mindent tudtam róla és ő is rólam. Unalmas és langyos volt így az életünk, sőt szerintem hosszabb távon elviselhetetlen. Valami másra vágytam, egy nagyon különböző hapsira, amilyen például a második férjem, Albert vala, a botanikus.
- Atilla keresett az előbb. - mormogta ő, felállva az asztaltól. - Nagyon élvezi, hogy végre könyv nélkül tud beszélni bárkivel.
Átmentünk a néprajzi részleg irodáiba, ahol egymás mellett dolgoztunk az utóbbi időben. Szerencsénk volt, épp egyik munkatársunk sem tartózkodott odabent. Zavarban éreztem volna magam, ha együtt látnak minket a szétköltözésünk után. Tudom, ez ilyen furcsa női hülyeség, hogy nem szeretem, ha mindenféléket pletykálnak rólam a kollégáim. Persze ha én pletykálok róluk, az egészen más!
- Most jó darabig nem fogok bejönni. - dünnyögtem, körülnézve a helyiségben. A falakat borító tapétaképernyőkön térképek, táblázatok és fotók virítottak, az éppen zajló adatfeldolgozó projektek melléktermékei. Igaz, hogy a munka legjava csak a virtuáltérben létezik, és sosem kerül kinyomtatásra, de számos dolog van, amit konvencionálisan tapétán is megjelenítünk a magunk számára.
- Szeretnék ismét hosszú távú kutatómunkára menni valami távoli bolygóra.
Nem sok teendőm akadt, csak két apró kőszobrot kell visszavinnem a raktárba, amiket a múlt héten kértem ki tanulmányozásra a vhevhei hüllő civilizáció klasszikus művészetéről írandó szakdolgozatomhoz. A többi feladatot majd később leadminisztrálom a hálózaton keresztül. Az íróasztalomat valószínűleg átadják egy fiatal és igyekvő kutatónak, míg én elhúzom az időszálaimat a bolygóról, valahová az ismeretlenbe.
- Vigyázz magadra.
András lehuppant a forgószékére. Az ő asztala szokás szerint tele volt mindenféle vacakkal. El nem tudom képzelni, hogy képes összeszedni ennyi mütyürt és rejtélyes rendeltetésű izét, amiken aztán csak gyűlik a por és folyton útban vannak. Néhány szobrocskát már hozzám is átpakolt. Nem szóltam érte, elvégre barátok vagyunk. Ahogy mondani szokás, az én asztalom a te asztalod.
- Mi lesz a szakdogáddal a Vhevheiekről?
- Amint tudom befejezem. Remélem lesz rá időm. Na jó, menjünk!
- Lehet, hogy én is kiruccanok egy kicsit az űrbe. De csak utasként! Az új barátnőm meghívott a Palemoniára, ahol Inanna városban és az Elatha autoszférán kiállítása lesz. Hologram szobrász, kétszeres Ezüstmedál díjas alkotó!
- Gratulálok! - morrantam lebiggyedő szájjal. Szóval igaz a pletyi. És feltétlenül a tudtomra kellett adnia a hírt, had örüljek én is az utódomnak.
Elindultunk a raktár felé. Nem akartam tovább vesztegetni az időmet. Mindjárt dél van, és még szeretném meglátogatni két ismerősömet, mielőtt hazaérve fejest ugranék a hálózati élet pezsgésébe.
- Remélem te is hamar találni fogsz magadnak valakit.
Ezt úgy mondta, mintha sajnálna azért, mert egyedül vagyok. Kis híján feldühödtem a megjegyzésétől. Nem szeretem az ilyen alattomos célozgatásokat. Folyton olyan érzésem támad tőlük, mintha valami hátsó gondolata lenne, amit sosem fog őszintén a képembe vágni, még akkor sem, ha netán összevesznénk. Persze mi sosem veszekedtünk. Túl sok volt bennünk a közös jellemvonás hozzá.
- Most inkább kihagynám...! Majd rendszeresen küldök kisebb anyagokat a munkámról, élményeket, meg fogok hozni tárgyakat, ha lehetőségem nyílik rá.
- Jó. - ezzel úgy tűnik befejeztük a társalgást.
Átadtam a raktáros robotnak a szobrokat, aki betette a leltári azonosítószkenner alá és a visszavétel tényének rögzítése után hátravitte a tárolók valamelyikébe. A fénylifteknél elváltak útjaink.
- Én a metróhoz megyek. Szia András!
- Akkor szia! Megyek, megkeresem Ignácot. Délután lesz egy közös előadásunk a tanítványoknak az idegen fajok gesztusairól. Ez félig pszichológia... - magyarázta a férfi, tétován a háta mögé bökve. Biccentettem és beléptem az erőtérbe. Megfordultam, búcsúzóul még intettem Andrásnak aztán eltűnt a szemem elől.
Ennyi volt. Szívemet őszinte szomorúság öntötte el, ahogy hirtelen ráébredtem, mennyire egyedül maradtam. Most, amikor újra egy veszélyes munkakörbe fogok kerülni, ahol akár meg is halhatok, roppant kellemetlen körülmények között...
A mai napon véget értek hivatalos szülői feladataim Atilla szetkájának beültetésével, a társam pedig végleg eltávolodott tőlem azzal, hogy új nőt talált magának. Szabad vagyok, s bár tudom, erre szükség van ahhoz, hogy az elkövetkező idők feladataira tudjak koncentrálni, mégsem éreztem túl jól magam miatta. Tényleg nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember lánya képes legyen mindent hátrahagyni ami fontos az életben. Családot, barátokat, a város biztonságát és nekivágni az örök kihívásnak. Odakint egy egész univerzum várja, hogy fölfedezzem. Nagy szavak, tudom. Én mégis így érzem a lelkem mélyén.
Kétszáz évvel ezelőtt is így kezdődött, csak akkor a férjemmel együtt vágtunk neki az útnak. Miközben a metróállomás felé vitt a mozgójárda, gondolataim közé befurakodtak a régmúlt idők képei, érzései. Dombi János, az első férjem szintén exoetnológus volt. Egy karcsú, barna bőrű, jó kedélyű fickó, akivel együtt diplomáztam idegennéprajzból. 656-ban költöztünk össze, ő volt az első társam, akivel megkaptam a nemzési engedélyt. Sikerült elérnünk a flottánál, hogy mindketten ugyanabba az expedícióba kerüljünk. Nyolc évet töltöttünk a Magyarka bolygón, egy Tarjánháza nevű kisvárosban és környékén, ahol Tomaj főnök személyes vendégszeretetét élvezhettük a munkánk során. Azok az emberek, akikkel ott összebarátkoztam, már régen nem élnek. A magurok életkora alig nyolcada a mienkének. Zsolca sámán, a varázslatok és gyógynövények szakértője, Csöngelic néptanítónő a falusi iskolából, és persze Gerlice asszony, Tomaj felesége már csak az adatbankom szenzogramjain léteznek. Testük elporladt a hamvasztáskor és szétszóródott a Sebes-folyó vizében. Elmentek egy másik dimenzióba, akárcsak János, aki a Priardison végzett kutatómunkánk során halt meg.
Eltűnődtem azon, még csak háromszáztizenhat éves vagyok, de máris milyen sok barátomat vesztettem el. A nevelőanyám, Fruzsina sem él, és pár évvel ezelőtt két régi otthonvárosi barátom is megvált a testétől. Van egy eledon mondás, ami szerint minél tovább élsz, annál több halál gyűlik össze benned. Ez végül téged is megöl.
Mielőtt nagyon beleméllyedhettem volna borongós, filozófálgató gondolataim sodrásába, ismét nyílt az eseményablak és a fiam jelentkezett, egy újfajta autogram kreációval boldogítva engem. Hú, de sok türelem kell a kölykökhöz!

5. fejezet