Másnap reggel evés közben megmozdult, majd kisebb fájdalom kiséretében kiesett a bal alsó ötös őrlőfogam. Úgy, ahogy azt öt nappal korábban az Egészségőr program előre megállapította. Kicsit vérzett, ezért teremtettem magamnak az omnival két pohár szájöblítőt és hosszan gargarizáltam a fürdőszobában. Nyelvem az üres lyukat simogatta, ahol rövidesen ki fog nőni az új fog, betöltve ezt a kellemetlen űrt a számban.
A kihullott fog elsárgult, megkopott, de nem látszott rajta lyuk vagy fogkő. Jó állapotban szolgált engem legalább fél évszázadon keresztül. Kidobtam, mint a reggeli maradványait, mivel másokkal ellentétben nem szokásom őrizgetni a saját maradványaimat, perverz ereklyeként.
Én vigyázok a testemre. Igyekszem megelőzni, hogy az Egészségőr szóljon rám a testi állapotom elégtelensége miatt. Évek óta nem fordult elő például, hogy üzenetet kaptam volna tőlük, amelyben felszólítanak, hogy az optimális életműködésemhez egyek meg valamit, zöldséget vagy gyümölcsöt, netán tartózkodjam a túlzott édesség fogyasztástól.
Minden nap, amikor a szetkán keresztül a rendszer átnézi az egész testemet, az olyan szokásos működési paramétereken kívül, mint a vérnyomás, pulzus, testhőmérséklet, tömeg, ellenőrzi a testem tápanyag ellátottságát is. Az egész távletapogatás lényege, hogy az időszál vonalamon keresztül egy teljes gravitációs térképet csinál rólam a kiszolgáló, és összeveti az előző napi gravízióval, illetve megnézi az összes kémiai elem arányát bennem.
A különböző atomok eltérő gravitációs hullámteret bocsátanak ki magukból folyamatosan. Egyedi tömegszínképet, ami a részecskék gerjesztettségi szintjének megfelelően változik bizonyos határok között. Ennek beolvasásával pillanatok alatt megállapítható az anyagok összetétele és hőmérséklete, továbbá a kémiai kötések szerkezete. Mérhető az egész test vagy az egyes szervek tömege. Bármi történik bennem, a rendszer tud róla. Még azt is ki tudja mutatni, hány darab vasatom kering a véremben vagy hány influenzavírus telepedett meg rajtam.
Régen, főleg életem első száz évében rendszeresen előfordult, hogy üzenetet kaptam az egészségháztól. Legyek szíves bizonyos ételek fogyasztását csökkenteni, illetve másokét növelni, mert felborult bennem a tápanyagok egészséges aránya. Jó dolog, ha az ember azt ehet a replikátorból, amit csak akar. Viszont még jobb, ha netán túlzásba viszi, hogy az egészségére felügyelő program nyomban figyelmeztet a kezdődő vitaminhiányra vagy túlzott cukorbevitelre. Idővel az ember nagyjából megtanulja, miből mennyit egyen és már nincs szüksége a rendszer éberségére.
A délelőtt folyamán csak ültem a székemben lehunyt szemmel és a hálózaton dolgoztam. Befejeztem a vhevhei szaurusz civilizáció művészetéről készített szakdogám szerkesztését és átküldtem Andrásnak előzetes átolvasásra. Többször beszéltem a Külügyminisztériumban dolgozó munkatársaimmal, Sándorral és Melindával, akik a következő állófogadást szervezték az idegen létformáknak. Kunyeráltam tőlük belépőket Esztella lányának és az ő nevelt lányainak. A kérdéses buli hétvégén lesz a kormányzati negyedben és valóban nehéz rá meghívót szerezni.
A fiam ismét keresett vagy ötször, meg az a robot karbantartóként dolgozó férfi, akivel nemrég ismerkedtem össze egy megtestesüldében. A pasas most valódi randevút kért tőlem. Jókora izomzatú, fekete bőrű ember volt, vastag karokkal és apró kecskeszakállal. Értelmes, kedves fickónak ismertem meg a virtuális világban folytatott kötetlen csevegéseink során, de semmi kedvet nem éreztem ahhoz, hogy ennél intimebb kapcsolatba bonyolódjam vele. Különben sem találom szexuálisan vonzónak a fekete bőrt. Nagyon elüt az én fehérségemtől. Eddig még csak fehér és barna bőrű fiúkkal bújtam ágyba, a többi szín valahogy nem tud felizgatni. Azzal hárítottam el végül az ajánlatát, hogy felvettek a flottához, és hosszú időre elhagyom a bolygót, ezért nem akarok senkivel közelebbi kapcsolatba kerülni.
Délben tartottam némi szünetet, s tekintettel a hiányzó fogamra, megelégedtem egy könnyen rágható zöldségsalátával meg gyümölcskoktéllal. A háztartási robotom közben előmászott az ágy alól, ahol szunyálni szokott és nekiállt feltakarítani a fürdőszobát. Evés után kicsit böngésztem a híroldalakon, aztán két órakor a titkárom figyelmeztetése ébresztett rá, ma fontos dolgom van még. Be kell mennem személyes csevegésre az űrkikötőbe.
Nehéz volt eldönteni, milyen ruhát csináltassak magamnak erre az alkalomra. Végül megelégedtem egy szolid, drapp kiskosztümmel és fekete cipellővel. A flotta nem valami laza bagázs, ahol jó néven veszik a szandált és mindenféle civil ruhakölteményeket. Ott a személyes képességeimmel kell kitűnnöm, nem a frizurámmal és a dekoltázsommal.
Szívemben apró bizonytalansággal és jókora izgalommal indultam útnak, felszállva az Uvacsánba tartó metróra. Csaknem fél óráig tartott az út az űrkikötőt magába foglaló nyolcvanötös kaptárig, ami tulajdonképpen Otthonváros legősibb kerülete. Az északnyugati szektorban helyezkedik el és eredetileg önálló településként működött a hegyek alatt. A történelem hajnalán építették, az őseink betelepülése utáni évtizedekben. Azóta rengeteg átépítésen és korszerűsítésen esett át, s a mai napig ez az Eledon Űrhajózási Hivatal központja.
A metróállomás kijárata egy jókora, kör alakú térre vezet, melynek közepén hatalmas, mozgó holovízió áll. A szobor a Teremtő Isten tűzpiros tachionját ábrázolja száguldás közben, amint a távoli ég felé tör. Csúcsán apró aranyfény pislog, az időforrást reprezentálva. A filmkocka lehet vagy öt méter magas, piedesztálja rózsaszín márványból készült. Az először erre járó turisták és idegen lények általában alaposan megbámulják, rácsodálkozva szabályos kúp alakjára.


Ezen a téren nyílnak körben a kikötő egyes szektoraihoz vezető bejáratok. Balról jobbra haladva mindjárt az első kapu az utasszállító hajók fogadótermináljaihoz vezet. Fölötte tájékoztató tábla villog, rajta az induló és érkező bolygóközi és csillagközi járatok adataival. A kikötőbe látogató emberek többsége, úgy láttam, egyenesen oda tart. Naponta átlagosan kétszáz hajó indul és ugyanennyi érkezik a fővárosba. Az Eledon Királyság mind a negyvenöt csillagrendszerébe el lehet jutni innen, valamint a szomszédos bolygókra és az Eledoneia másik öt űrkikötőjébe.
A második kapu az Űrhajózási Hivatal épületeihez vezet, melyek a kupola nagy részét betöltik. Oda csak engedéllyel lehet bejutni, ahogy a harmadik ajtón is, ami fölött egyszerű holovíziós felirat jelzi, hogy ez az űrflotta személyzeti bejárója. Ott kell jelentkeznem.
A negyedik folyosó egy tágas, hatszögletű parkba vezet. A szolgálat közben életüket vesztett űrhajósok emléktáblái sorakoznak a helyen, ami csak kenotáfium, temetni nem ide szokták a holtak hamvait. Egyszer jártam arra összesen, mikor felvésték a márványra az első férjem nevét. Szomorú környék. Majdnem annyi név szerepel az egyre bővülő listán, ahány éves az űrkikötő. Persze itt csupán az uvacsáni flottába tartozó hajózók szerepelnek, mert minden űrkikötőnek és autoszférának, illetve bolygónak megvan a maga saját emlékparkja.
Az utolsó, ötödik átjáró széles kapuján át közlekednek a robotok és teherszállító járművek, amik a kikötő raktáraiból szállítják a fővárosba a más kontinensekről vagy bolygókról érkező árukat. Ennek bejárata közelében épp egy megtermett kwashor integetett a lebegő targoncának, hogy gyorsabb mozgásra ösztökélje. Az intelligens rovar valószínűleg diplomata volt és a személyes holmijait akarta elszállítani a nagykövetségre. Csillogóan fekete szárnyfedő lemezén festett piros csík futott végig, jelezve fajtársai számára társadalmi rangját. Szerintem a Csrkvtgr civilizációt képviselhette a csáprágói és fejformája alapján, amit mi emberek csak Csrikvitigrnek tudunk ejteni, elég pontatlanul. Előtorán vékony szíjon egy tömött szerszámos táska lógott a hasa alá, míg egyik csápján puha fehér kendőt tartott, időnként megtörölve velük hatalmas, kidomborodó összetett szemeit.


Két kwashor gyártmányú, sok végtagos, rozsdabarna fém rakodórobot ült a jókora, cipó formájú kitinkonténer fekete tetején, türelmesen figyelve a bogár csápjainak hadonászását. A kwashorok jobban szeretnek gesztusokkal kommunikálni, mint telepatikusan vagy a tolmácsgép használatával. Tehetik, van végtagjuk bőven. Azok a járókelők, akik még nem láttak ilyen lényt, most alaposan megbámulták a bő három méteres ízeltlábút, amint fürgén felpattant a targonca végébe és jelzett az automatikának, hogy gyorsítson. Hamar eltűntek a metróalagúttal párhuzamosan futó közlekedőjáratban, igaz alig fértek be rajta.
Volt még bőven időm, s mivel nem akartam korán érkezni, körbesétáltam a tachion szobrot, mielőtt az űrkikötő személyzeti bejárójához siettem volna. Ott azonban egy fehér bőrű android portás állta utamat. Jóképű robotlegény volt, magas, deltás izomzatú. Barna egyenruhát viselt, amilyet a flotta kikötői alkalmazottai és határozott férfihangon megszólított.
- Jó napot hölgyem! Ön nem szerepel a flotta személyzeti listáján, kérem fáradjon az utasok számára fenntartott bejárathoz!
- Az Űrfelderítő és Kutató Szolgálatot keresem. Kocsor Henrik személyzeti főnökhöz jöttem, felvételre. Újonc vagyok. - közöltem vele türelmesen.
A portásandroidnak széles spektrumban működő szemei vannak, amikkel még sűrű füstben is jól lát. Memóriája állandó kapcsolatban áll a kikötő központi nyilvántartásával, így azonnal felismer mindenkit, aki elhalad mellette. Nemcsak az arcot tudja ellenőrizni, hanem az ember auráját is megfigyeli az érzékelőivel, sőt a testembe is belelát. A többféle biztonsági rendszer együttes alkalmazásával elkerülhető, hogy esetleg külföldi kémek vagy szabotőrök jussanak be a szigorúan védett területre. Még egy gombostűt sem tudnék ide becsempészni a gravitációs pásztázók előtt, nemhogy egy bombát vagy fluidszálas lehallgató porszemet.
- A neve?
- Békési Léna Mária Anita. - mondtam, hogy a hangom is tisztán azonosíthassa a többi biometrikus jellemzőm között. Igaz, hogy valamikor régen már szolgáltam a flottában, de azóta biztosan törölték az adataimat a rendszerből. Az android egy hosszú másodpercig csak állt, ezalatt utánanézett a bolygószintű nyilvántartásban, továbbá a személyzeti főnök titkáránál a részleteknek, majd udvariasan félreállt és intett.
- Rendben van hölgyem, bemehet! Kocsor úr várja. A nyilvántartás szerint ön százhatvanegy éve nem járt Uvacsánban, ezalatt pedig többször átépítették az űrkikötőt. Nem szeretném, ha eltévedne, ezért nyitottam önnek egy vezetőfényt, ami elviszi az F osztály személyzeti irodájába.
- Köszönöm. - bólintottam, s a fotocellás üvegajtón beléptem a kikötő területére.
Az Eledon Űrhajózási Hivatal hét ügyosztályra tagozódik, melyek mindegyike különböző feladatokat lát el. Ezek közül az F osztály végzi a felderítést. Minden osztálynak saját irodaépülete van, valóságos toronyházak, amik a kupola térfogatának csaknem felét elfoglalják. Az űrfelderítés nyolc tudományos kutatórészlegre oszlik, melyek szorosan együttműködnek az egyes bolygókon végzett feltárómunkák során.
Az F osztály épületében minden teljesen új volt, sőt totálisan más, mint amire korábbról emlékeztem. Az ajtók, a falak, a padlószőnyegek, a világítótestek, a bútorok, de még a robotok formatervezése, színe és alakja is jócskán megváltozott százhatvan év alatt. Egyedül a barna egyenruha és a flotta címere maradt ismerős, ami tradicionálisan ugyanaz immáron százezer éve, vagyis a teremtési ciklus kezdete óta. A zölden ragyogó vezetőfény kényelmes tempót diktálva vezetett el az első fényliftig, majd föl a 20. emeletre és onnan Kocsor Henrik irodájáig. Egy sötétkék öltönyt viselő fehér férfi lépett ki a személyzeti főnök szobájából mikor odaértem. Valószínűleg egy másik újonc. Érdeklődve mért végig távoztában, de nem szólt semmit. A vezetőfény közben felfutott a famintás ajtólapra és sárgára színeződve elhomályosult.
- Jöjjön be Léna! - szólalt meg a rejtett hangosbeszélő, majd félrecsúszott előttem az ajtó. Beléptem, s a régen beidegződött reflexeknek köszönhetően már emeltem is tisztelgésre a jobb kezemet, ökölbe szorítva a szívem fölé.
- Uram!
- Üdvözlöm hölgyem! Hát, újra a flottánál! - pattant fel Henrik elégedett mosolygással.
Futólag körbepillantva az irodájában megállapítottam, mennyire pedáns és rendszerető ember az új góré. Kétszáz évvel ezelőtt az akkori személyzeti főnök irodája közismerten a kikötő legtrehányabb odúi közé tartozott. Állítólag csak a férfi űrhajósok öltözőjében lehetett nagyobb rendetlenséget találni. De változnak az idők és az emberek. Ez már egy új flotta, új térhajókkal és főként új kihívásokkal.
- Felvételre jelentkezem!
Henrik barátságosan kezet nyújtott, s az íróasztala előtt árválkodó kényelmes fotelre mutatott. Picit meglepődtem a szívélyes fogadtatás miatt, de igyekeztem nem kimutatni ezt. Nyilván azért olyan közvetlen, hogy megnyerjen a szolgálatra. A nagy létszámhiány miatt manapság időhurokkal kell fogni az embereket a flottához.
- Foglaljon helyet...! Egy pillanat!
Visszaült az asztali kommunikációs tükre elé, aztán félig lehunyt szemmel dolgozott valamit a titkárával, mielőtt ismét rám fordította volna becses figyelmét.
- Átfutottam az életrajzi adatait és az egészségház által küldött fiziológiai felmérést. - kezdte Henrik türelmesen, kedves hangon. Érdekes akcentussal beszélte az eledoni verbálist, mint az Urorba kontinens lakói.
- Tehát maga az Aktínián szolgált 662-től 91-ig. Részt vett a Magyarka bolygóra küldött expedícióban, majd tagja vagyon a priardisi csapatnak, ahol elvesztette a férjét. Ezt követően, érthető okokból leszerelt, de a kutatói munkát nem hagyta abba... Ez remek! Szükségünk van néprajzosokra! Az meg külön előny, hogy harminc évig dolgozott a külügynél, hisz így rengeteg tapasztalatra tehetett szert az idegen lényekkel való kommunikáció nehéz területén.
- Tudtam, hogy egyszer még vissza fogok térni a flottához! - mondtam erre önérzetesen. Mélyen egymás szemébe néztünk, s ekkor már biztos voltam benne, hogy megkapom az állást.
- Persze, csak nyilván ki akarta heverni a megrázkódtatást, amit a férje hirtelen elvesztése okozott. Ez természetes... Én alig száznegyven éve vagyok a flottánál, ezért nem ismertem Dombi Jánost. De Szabó professzor szerint mindketten remek kutatók voltak. Ignác felhívott délelőtt és őszintén ajánlotta magát felvételre. A tanítványai közé tartozik?
- Igen! Tegnap találkoztunk a Külföldi Tárgyak Múzeumában. Remélem az ő ajánlása nélkül is alkalmasnak találnak a további szolgálatra!
- Persze! Persze! - Henrik ismét befelé kezdett figyelni, a semmibe révedő szemekkel.
- Az Egészségőr szerint testileg és lelkileg rendben van, az általános erőnléte eléri a szükséges minimumot, de erre majd jó lesz rágyúrnia, mert a terepmunka nem tartozik a sétagalopp kategóriába.
- Majd többet járok edzeni a tornacsarnokba! - ígértem meggyőző képpel, mire a góré felkuncogott. Értékelte az igyekezetemet.
- Mindenképpen fölvesszük Léna, efelöl ne aggódjon! A rengeteg újonnan jelentkező ellenére létszámhiányunk van. Öt hajóra egyszerűen nem jut ember, ezek a dokkban állnak évek óta. Most adtam át a Személyzeti Válogatónak az adatait, és itt is van a javasolt beosztása!
A válogató egy, az űrhivatal által használt speciális program, ami igyekszik a lehető legoptimálisabban összeállítani a térhajók legénységét és leányságát. A felderítésnél különösen fontos, hogy a hajózó állomány tagjai ne csak a nemük, koruk, szaktudásuk és gyakorlatuk alapján legyenek jól összeválogatva, hanem még a pszichológiai profiljukat és a horoszkópjukat is egybevetik. Alapelv, hogy lehetőleg ne kerüljenek egy bárkára olyanok, akik nem tudnának munka közben jól kijönni egymással. Egy űrhajó fedélzetén nincs helye a vitáknak, súrlódásoknak, kicsinyes emberi civakodásoknak és más személyes problémáknak. Veszélyhelyzetben az ilyesmi katasztrofális következményekkel járhat.
- Hoppá! Micsoda meglepetés! Önnek szerencséje van Léna! Az Esszenciára javasolja a rendszer!
- Az Esszenciára?
Akkora gombóc lett a torkomban, hogy alig bírtam lenyelni. Újabb meglepetés a számomra. Ezek szerint a flotta legújabb felderítő hajóján kapok helyet? Ami annyira új, hogy még a próbarepülése sem kezdődött meg?
- Igen! Három lehetőséget dobott ki a válogató, az Esszenciát, a Kometátuszt és a Kéktúzokot, de a másik két hajó éppen úton van. Csak egy hónap múlva érnek haza és valószínűleg javítódokkba kerülnek. Tehát marad az Esszencia...! Lássuk...! Ez hét fővel fog először repülni, magával együtt akkor már hatan vannak. Egy ember hiányzik ide a felszínkutatói munkakörbe, de az indulásig csak találunk valakit!
- Ki a kapitány?
- Szekeres Tibi, a Kisöreg!
- Ja, persze! Már emlékszem! - ugrott be hirtelen a tegnap olvasott hír. Hogy is felejthettem el ilyen gyorsan!
Bizony, az én lelkem se mentes a háttérzajtól. Hiába olvasok, böngészek állandóan a hálózaton, mégis alig tudok valamit az aktuális eseményekről és azt is hamar elfelejtem. Egy idő után sajnos telítődik az ember tudata a rengeteg információval és nem hajlandó többet befogadni. Persze, az álmomban sem jutott volna eszembe, hogy mindjárt elsőre az Esszenciára kerülhetek, egy legendás űrhajós vezetése alá, aki már akkor veteránnak számított, amikor én még szetka nélküli, hátulgombolós kiscsaj voltam.
- Mindjárt utána nézek. Igen... jó! A személyzet tagjai éppen bent vannak eligazításon a fejlesztő részlegnél. Ha akarja bemutathatom nekik!
- Ez remek!
- De előtte még intézzük el a formaságokat! Mindjárt leadminisztrálom a maga felvételét a hajózó állományba... így! Most átküldeném a szükséges adatokat és a munkaszerződést!
Ebben a pillanatban nyílt a Kapcsolat kezelő eseménytáblája, és benne megjelent Henrik vigyorgó napkorongja, amint nyalogatja a száját. Levelezési protokollt használt, nekem csak hagyni kellett a Doknézőmbe töltődni a hozzáfűzött tájékoztatókat és láttamozva visszaküldeni a személyzeti főnöknek. Ahogy a tudati fókuszom végigfutott gyorsolvasással a szerződésemen, világossá vált bennem, mostantól a flotta Űrfelderítő és Kutató Szolgálatának Esszencia nevű, FK-374-es azonosítási számú térhajójára vagyok beosztva a kutatószemélyzethez, mint exoetnológus és diplomata szakember. Ez utóbbit a külügyminisztériumi állásom folyományaként sózták rám, vagyis az expedíciók során nekem kell majd képviselnem a civilizációnkat mindazon idegen fajok előtt, akikkel kapcsolatba kerülünk.
- Rendben, rendben! Készen is vagyunk! Módosítottam az űrkikötő térképéhez való hozzáférését. Így nem lesz szüksége vezetőfényre a komplexumban... Mivel van még fél óránk a következő jelentkező érkezéséig, szerintem menjünk, sétáljunk egyet! Unom már a sok ücsörgést ebben az irodában!
- Köszönöm!
- Ja, és mostantól szerintem inkább tegeződjünk Léna! Jó?
- Rendben Henrik!
- Akkor üdvözöllek a csapatban!
Mindketten felálltunk, a férfi udvariasan előre engedett. Kiléptünk a folyosóra, én pedig behívtam a Földrajzi navigátoromba a mostantól számomra is elérhető kikötői alaprajzot. Ehhez csak a flottánál szolgálók férhetnek hozzá, mivel kívülállók eleve be sem tehetik ide a lábukat.
- Hová megyünk pontosan?
- Az Űrhajóépítő és Javító Szolgálat épületébe, Liszkai Adorján professzor irodájába! Ő és csapata tervezték az Esszencia osztály hajóinak prototípusát.
A fényliftekhez menet megkerestem a legrövidebb útvonalat a kérdéses szobához, aztán csak követnem kellett a vezetőjelet a méteres felbontású térképen. Ennek segítségével olyan otthonosan mozoghatok a számomra teljesen ismeretlen területen, mintha itt születtem volna.
- Láttam már Liszkai professzort a hálózaton, több tudományos fórum vendégeként. - jegyeztem meg rábólintva, hogy lássa tájékozottságomat a korszerű űrtechnikai fejlesztések terén. Igaz, alig tudok többet a térhajók fedélzetén alkalmazott technológiai újításokról egy riporternél, de használni azért képes vagyok a felszerelést. Az űrhajósok munkaeszközeinek jó része évtízezredek óta nem változott semmit.
- Remek! Akkor most személyesen is meghallgathatod!
Átsétáltunk az A osztály toronyházába, ami kettővel arrébb magasodott a kaptárban és föllebegtünk a kérdéses helyre. Út közben rengeteg emberrel és robottal találkoztunk, ebben az épületben hatalmas vala a nyüzsgés. A professzor irodájába nem lehetett csak úgy, egyszerűen bejutni, mert külön android titkár őrködött az ajtó előtt, ami kicsit megvárakoztatott minket, konzultálva a főnökével élvonalon.
Liszkai irodája valóságos terem volt, közepén egy hatalmas, kerek, koromfekete tárgyalóasztallal. Körülötte űrhajósok, fejlesztőmérnökök ültek testformához igazodó fotelekben. Az asztal lapja egyben holografikus vetítőként is funkcionált, mert egy korong alakú csészealj mérnöki vázlatrajzának képe ragyogott fölötte ezernyi élénk színben pompázva. Körben a falakon különböző méretű tapétaképernyők és fényrajztáblák sorakoztak. Ez az a hely, ahol a civilizációnk legnagyobb koponyái naphosszat csak üldögélnek, társalognak, és egy külön belső, zárt hálózaton dolgozva tervezik a következő évezredek térhajóit és űrkutatási berendezéseit.
Megtiszteltetésnek éreztem, hogy egyáltalán beengedtek ide, a flotta egyik legszigorúbban őrzött szentélyébe, s mindjárt az első napomon. Persze végülis nem titok az itt folyó munka, az eredmények többsége szabadon hozzáférhető bárki számára a hálózaton. A mi társadalmunk nem egy titkolózó, paranoiásan bizalmatlan közösség. A tudományos ismereteink többségét boldogan megosztjuk, kölcsönösen a normális lelkületű idegen civilizációkkal, akikről tudjuk, hogy nem a pusztításon és mindenféle gonoszságokon jár folyton az eszük.
- Üdvözlök mindenkit! - tisztelgett Henrik a felénk forduló kecskeszakállas, fekete bőrű pasasnak. Én is szívem fölé emeltem az öklöm, majd oldalra pillantva ismerősnek tűnő arcot fedeztem fel a csapatban. Az a kék bőrű legény az űrhajós uniformisban nem Szokolai, az exotechnológus? Rövidesen mindenkinek bemutattak, és akkor végre megtudtam, hogy az emlékezetem nem csalt meg kétszáz év távlatából sem.
- Mi járatban erre Henrik? - állt fel a fekete fickó, akinek viseltes fehér köpenyén, a mellzsebnél egy nagy, hímzett A betű virított acélkék színárnyalatokban.
- Végre találtam egy exoetnológust az Esszenciára! Ma szerencsés napom van...! Srácok! Szeretném bemutatni Békési Lénát. Egy visszatérő hajózó, aki két évszázada az Aktínián szolgált. Őt javasolta a csapatba a válogató.
- Szervusz! Liszkai Adorján. Konstruktőr. - nyújtott kezet egyszerűen a professzor, aztán sorban odajöttek a többiek is bemutatkozni.
Gyorsan bekapcsoltam a szetkám Dokumentumszerkesztőjét és sebesen jegyzeteltem mindenkinek a nevét, fontosabb külső ismertetőjegyeit egy új állományba. A következő napokban nyilván több tucat emberrel kell megismerkednem. Képtelenség, hogy mindenkinek elsőre megjegyezzem a nevét és foglalkozását. Régi szokásom, hogy külön fájlokba azonnal eltárolom ezeket a fontos információkat, és egy darabig indítóikonnal ellátva kinthagyom a vezérlőtáblámon, amíg fejből megtanulom őket. Ahogy kezet ráztam az emberekkel, mindenkiről csináltam egy pillanatképet az Élmény rögzítővel, és bemásoltam az illető neve mellé, hogy az arc és a szöveg együtt rögzüljön a tudatomban. Ezzel a trükkel azonnal úgy tudok résztvenni a társalgásban, mintha mindenkit régóta ismernék. Egyszerű és hasznos fogás, amire a nevelőanyám tanított.
- Egeresi Konrád vagyok, hajómérnök! - a nyúlánk alkatú, kócos hajú fickónak habfehér bőre volt és bágyadt, zöldes szemei. Kényelmes civil ruhát viselt, kötött vajszínű pulóvert bő szárú vászonnadrággal. Mint aki csak kirándulni jár ide, nem dolgozni.
- Zsilák Szabolcs, a kozmológus. Szia! Én leszek az asztronómusotok. Tegnap helyeztek ide a dorozsmai kikötőből.
Ez a pasas kimondottan jóképű volt, mélysárga bőrű és sűrű fekete hajú. Ha dorozsmai, akkor korábban ő sem a felderítésnél szolgált, mert az F osztálynak csak Uvacsánban és Szoboszlón állomásoznak egységei az Eledoneián. Legalább nem én leszek az egyetlen újonc a fedélzeten. A többiekről mind ordított, hogy a kozmosz a második otthonuk. Vagy inkább az első.
- Gombos Marianna, első tiszt.
A barna hajú lány kellemesen csengő hangja éles ellentétben állt szigorú tekintetével. Szóval ő a fedélzeti mérnök, mivel hagyományosan a kapitány helyettese látja el ezt a munkakört a felderítőegységeken. A bőre világoskék volt, termetre a legalacsonyabb a csapatban, alig ért a vállamig. De a kézfogása erős és határozott. Nagyon nyomhatja a fekvőtámaszokat a konditeremben ha így tud szorítani.
- Szia! Hagymási Júlia vagyok, a navigátor.
A másik nő épp oly fekete bőrrel büszkélkedhetett, mint Liszkai professzor. Hosszú, koromszín hajának göndör tincsei a vállát verdesték, duzzadt ajkával barátságosan mosolygott rám. Neki meglepően dús idomai voltak, az ilyen nagy melleket és széles csípőt egyesek már kövérnek tartják. Persze ez butaság, mert a mi társadalmunkban gyakorlatilag nem fordul elő kövérség, csupán egyesek jobban kitöltik az öltözéküket, ahogy azt tréfásan egy ruhatervező megjegyezte valamikor régen. Úgy tűnik minden fő bőrszín képviseltetni fogja magát a fedélzeten.
- Szokolai Lénárd, exotechnológus. Szia Léna! Rég láttalak!
- Nem felejtkeztem el rólad! - vigyorogtam rá egyből. Tehát jól emlékeztem. A magyarkai expedíción ő is részt vett, igaz egy másik kutatócsapatban a bolygó túloldalán. Sokat beszélgettünk a hálózaton amikor segítségre volt szükségem a tarjánházi kovácsok mesterségének megismeréséhez.
- Én sem rólad...! Régóta mellőzted a társaságunkat! Már azt hittem sose fogsz visszatérni!
Lénárd szintén kék bőrű vala, bár jóval sötétebb árnyalatú, mint az első tisztünk. Az ő szülei nyilván kék és barna bőrűek lehettek, meg talán feketék is előfordultak a vérvonalában.
- Élveztem kicsit a civil életet.
- Akkor már csak egy ember hiányzik! - örvendezett közben egy alacsony, derűs képű pasas. Elégedetten vállon veregette Henriket, mielőtt elém lépett volna, hogy bemutatkozzon. Rövid szőke hajú férfi volt, barnásfehér bőrrel és kis bajuszkával hegyes orra alatt.
A legismertebb űrhajósok egyike a bolygónkon, akiről több életrajzi filmet készítettek, pedig még vissza sem vonult az aktív szolgálatból. A neve legenda az Eledoneián, a tettei iskolapéldák, sőt a Térhajózási Akadémián a tananyag részét képezik. A hétszázas évek közepe táján, amikor abból a súlyos balesetéből lábadozott, pihenésképpen előadás sorozatot tartott a flotta újoncai számára. Néhányon részt vettem a hálózaton keresztül. Lenyűgözően tudta ecsetelni a kalandjait az egyes expedíciók során. Őt mindenki csak Kisöregnek hívja a háta mögött, de nem az életkora miatt, ami lassan a nyolcszázhoz közelít, hanem mert ez a becenév ragadt rá az évszázadok során.
- Köszöntelek Léna az Esszencia csapatában! Szekeres Tibor vagyok, a kapitány.
- Igen, tudom! Nagyon örülök! - ennél többet nem tudtam kinyögni hirtelenjében.
Az utolsó ember, akivel kezet ráztam, sárga bőrű vala és rövid fekete frizurájú. Az egyenruháján a jelvény mellett kis csillagot viselt, amiből mindenki láthatta, hogy a nagyfejesek egyikével áll szemben. Előző nap, amikor a flotta honlapján böngésztem, már láttam egy interjúban a főnökünket. Most nem volt kifestve a szeme, az ilyen divatos külsőt úgy látszik csak a riporterek számára tartogatta.
- Kovács Győző igazgató vagyok. Az Űrfelderítő Szolgálat vezetője.
A gesztusaiból ítélve azonnal látszott, hogy inkább diplomata és politikus, mint űrhajós. Kerek arcán azzal a fajta magabiztos mosollyal invitált oda a tárgyalóasztalhoz, amivel a polgármester jelöltek a legnagyobb eséllyel indulhatnak a választáson. Úgy emlékszem, Kovács már vagy százhatvan éve tölti be ezt a tisztet és nagyon jó munkát végez. Nem is akar egyelőre feljebb lépni a ranglétrán, pedig simán bekerülhetne akár a flotta egyesített vezérkarába is.
- Foglaljatok helyet...! Folytassuk a munkát, mert sok dolgunk van még!
Liszkai professzor és Kovács igazgató között kaptam helyet, az utolsó üres széken. A személyzeti főnök közben búcsút intve távozott, neki van épp elég teendője az irodájában.
Adorján kikapcsolta az asztal fölött lebegő holovíziót, hogy mindannyian jól láthassuk egymást és a kezét dörzsölgetve végignézett a csapaton.
- A bárka szerkezeti felépítését tehát láttátok. Léna kedvéért elmondom, hogy nem sokban különbözik az Impulzus és Aktínia osztályú felderítőegységektől, csupán a képességei jobbak, szélesebbek. Az Esszenciát két héttel ezelőtt már létrehoztuk egyszer, de hamar le kellett bontanunk, mert Konrád felfedezett benne három mikroszerkezeti hibát a leszállótámok amortizátoraiban. Ti is tudjátok, mennyi munka van minden egyes prototípussal, hát ezzel a hajóval is megszenvedett a tervezőgárdánk. Azóta még két újabb atomi szintű hibát találtunk a gravíziójában, de egyik sem komoly. Most elérkezett az ideje, hogy újra megcsináljuk az első példányt, amit majd nektek kell berepülnötök.
- Mikor lesz a teremtés? - érdeklődött sztoikus nyugalommal Szekeres kapitány. Nem látszott rajta, hogy felizgatná a gondolat, miszerint egy olyan hajó parancsnokául nevezték ki, ami még mindig csak az A osztály formaszerkesztő számítógépében létezik.
- Szóltam a fiúknak, hogy időzítsék mostanra! - válaszolta Adorján nagyvonalú gesztussal. Ez láthatóan felvillanyozta a személyzet tagjait, engem is beleértve. Nem mindennap fordul elő, hogy élőben láthatjuk egy új hajótípus születését.
- Négy órakor kezdik a kreációt, szóval épp időben érkeztél Léna! Megnézhetjük innen, a hálózaton keresztül vagy lemehetünk a gyárba.
- Szerintem sétáljunk egyet. Nincs olyan messze az alkotótér! - javasolta Tibor legyintve.
Senkinek nem volt ellenvetése.

6. fejezet