Öt percig tartott az út egy kisebb reptéri légibusszal az irodaházból az űrkikötő hajógyárába. Az áramvonalas sikló zárt közlekedő alagútban futott, először vízszintesen a kupola faláig, majd függőlegesen süllyedni kezdett a hangárokhoz vezető aknában. Mellettünk különféle buszok és teherszállítók suhantak el, teljesen zajtalanul az ellenkező irányba. Utasokat és rakományt hoztak a frissen érkezett térhajóktól, amik Uvacsánban nem a fogadó terminálokhoz szoktak csatlakozni közvetlenül, hanem egyenesen a parkolóhelyükre állnak be. Onnan kell mindent felhordani a főépületbe ezekkel a távirányításos lebegőkkel.
Az űrkikötő egy ötszázszor hétszáz méteres alapterületű, nyolc szintes létesítmény, amit közvetlenül a kaptár kupolája alá méllyítettek az építői. A szintek belmagassága eléri a száz métert, hogy még a legnagyobb, Telihold osztályú teherszállító egységek is kényelmesen elférjenek a hangárokban. Az óriási terhelés miatt, amit a sok száz megpakolt űrhajó együttes súlya jelent, a mérnökök a falakat, tartó oszlopokat és födémeket nagy teherbírású, szén nanocsöves szerkezetű elemekből növesztették. A hangárok padlóját vékony rétegben gyémánt keménységű védőréteg borítja, hogy minél kevésbé kopjon a leszállótámok karistolásától.
Fentről lefelé számolva a negyedik szinten működik a kikötő karbantartó és teremtő részlege, ahol a hosszú utakon megsérült, elkopott burkolatú bárkákat javítják. Miközben a légibusz végigsuhant velünk az óriási csarnokban, melynek plafonján ezernyi lámpa ontja sárgásfehér fényét, az ablakon kinézve bámultam a boxokban sorakozó járműveket. Utastársaim csendben voltak, többségük lehunyt szemmel dolgozott valamit a hálózaton.
Enyhén viharvert csillaghajók parkoltak sűrű sorokban mindenfelé, várva a megújulásra. Rég jártam erre, mégis mintha csak tegnap lett volna. A hangárokban lényegében semmi sem változott az elmúlt évszázadokban. Ugyanazok a csészealjak járják most is a világűrt, mivel az eledon térhajók átlagos életkora meghaladja az ezer évet.
A buszt irányító robotpilóta fölemelte gépünket a magasba, hogy kikerüljön egy önjáró emelőbakokra helyezett Szivárványhíd osztályú, öreg utasszállító bárkát, amit épp odébb vontattak a karbantartó állások irányába. A harminc méteres csészealj szürkésfehér burkolatán megkopott rovás hírdette a jármű nevét: Romantika. Mögötte sárga szkafanderes emberek és karcsú szerelőrobotok várakoztak egy nyitott repülő platformon, amivel könnyen oda lehet manőverezni az űrhajók bármely pontjához. Nem kell a dokkban körbe állványozni a járműveket a külső munkálatokhoz, a szakemberek a platformról közvetlenül szemügyre vehetik a sérült burkolatot.
A hangárszint közepén egy plafonig érő, hatalmas építmény magasodott. A teremtő részleg, melynek belsejében, egy óriási csarnokban végzik az Uvacsánban állomásozó térhajók létrehozását és lebontását. Légibuszunk megkerülte az épületet és leereszkedett a főbejárat melletti zsúfolt parkolóba, több tucat hasonló jármű közé.
Az űrhajógyárba bejutni nem volt könnyű, főként a hatalmas forgalom miatt. Változatos bőrszínű és ruházatú emberek jöttek-mentek, androidok és robotok társaságában, a dolguk után igyekezve. Az ajtónál azonban összetorlódott a forgalom, mert a kikötői rendőrség biztonsági androidjai mindenkit ellenőriztek, csak egyesével engedve át a sorompón az itt dolgozókat. A teremtő részleg a kikötő, sőt szerintem a bolygó legjobban védett és őrzött létesítményei közé tartozik.
Liszkai ment az élen, lendületes léptekkel száguldva végig a folyosókon, majd fel a fénylifttel a megfelelő szintre. Alig győztük tartani vele az iramot.
- A professzor mindig úgy rohan, ahogy gondolkodik? - kérdezte Szekeres kapitány talányos mosollyal Egeresi Konrádtól. A mérnök megértően bólogatott, futólag köszönve néhány fehér köpenyes fickónak a lifteknél.
- Nála ez a sétatempó!
Meglepett, milyen sok biztonsági android nyüzsög a folyosókon, mindenre odafigyelve. A csinos kosztümömben enyhén szólva is kilógtam a sok piros kezeslábasba öltözött karbantartó közül. Meg is bámultak a férfiak, ahogy várható volt. Nem sok szép, szőke nő szaladgál errefelé, úgy tűnik. Ha egyenruhában lennék, talán nem arattam volna ekkora sikert elsőre, újdonsült kollégáim között.
A sok furcsa, speciális munkára tervezett robot mellett még űrbeli szereléshez használt, titánacél burkolatú asztroidokat is láttam az egyik műhely nyitott ajtaja előtt elhaladva. Ha létezne nálunk olyan, hogy robot szépségverseny, én biztos az asztroidokra szavaznék, annyira elegáns kivitelezésű a szerkezetük. Pedig biztos vagyok benne, hogy a fejlesztői mindenre gondoltak tervezés közben, csak az esztétikára nem. Tisztán érződött az egész hely légkörén, hogy itt megfeszített munka folyik, gyakorlatilag szünet nélkül.
A professzor egy megfigyelőerkélyre vezetett minket, amit vastag, sugárzásbiztos ablaküveg választott el a teremtőkamrától. Itt már üldögélt néhány ráérő technikus és szakember, de mindenkinek jutott hely bőven a kilátón. Egyszer régen tanúja voltam térhajó installációnak, méghozzá éppen ezen a helyen, ha nem csal az emlékezetem. A Térhajózási Akadémia minden űrkadétját elhozzák ide a tanárok, amolyan munkahelyi szemlére, hogy a saját szemünkkel lássuk a csodát. Hogyan készülnek a flottánk egységei.
- Üljetek le és élvezzétek a kilátást! Én átmegyek a vezérlőbe! - mondta a prof, azzal rögtön magunkra hagyott minket. A vezérlőtáblám sarkába pillantva úgy találtam, mindjárt 4 óra. Időben érkeztünk, rövidesen kezdetét veszi a kreáció.
- Remélem rendesen összetákoltátok a ládát és nem lesz vele sok bajunk! - jegyezte meg Tibor Konrádnak, aki csak nevetett a Kisöreg aggodalmain.
- Tán félsz, hogy szétesik alattad? Ha lerobban, majd hazatoljátok!
- A Nagy Spiráltól idáig? Öreg vagyok már az ilyen mutatványokhoz fiam!
- Huszonöt évet szántam rá az életemből, hogy megcsináljuk ezt a hajót. Nem fogtok benne csalódni! - közölte a fejlesztőmérnök önérzetesen. A mellette ülő társai mélyen bólogattak ennek hallatán.
- Jól van uraim, akkor kezdjük! - csendült fel a rejtett hangosbeszélőben Adorján markáns baritonja. Lassan elhalványult a világítás az erkélyen, az emberek pedig abbahagyták a pusmogást. Minden szempár az ablakon túlra irányult, ahol megkezdődött az Esszencia születése.
A gyár teremtőgépe tulajdonképpen egy hatalmas méretű, űrhajók készítésére használt replikátor, ami egy-két perc alatt képes összeállítani a vezérlő számítógépében tárolt gravízió alapján a kérdéses járművet. A háztartási omniregulátorok alkotóterének oldalán nincs ablak, ahol bekukkantva figyelni lehetne az anyag megteremtésének folyamatát. Ennek fő oka az, hogy erős fénnyel, meg mindenféle durva, javarészt halálos sugárzással jár a részecskék keletkezése, amit okosabb leszigetelni. A hajógyárat viszont oktatási céllal úgy építették meg, hogy láthassuk mi történik odabent.
A kamra egy nagyjából száz méteres élhosszúságú, szabályos kocka alakú csarnok volt, teljesen sima, ezüstszürke fémfalakkal. Azért ilyen hatalmas, hogy a kövér szállítóegységek, mint a Telihold és Zömök osztályú térbárkák is elférjenek benne. A mi erkélyünk nagyjából ötven méterre lehetett a padlótól, aminek tükörsima felületét előzőleg lebegő takarítórobotok tisztították meg minden fölösleges porszemcsétől. Nem lenne jó, ha bármilyen szennyezőanyag kerülne a gravitációs hologramba, elrontva ezzel a formálódó jármű precízen kimunkált szerkezetét.
Körben a falakon, valamint a plafonon sorra gyulladtak fel a vakító reflektorok, fényárba borítva a teljesen üres termet. Középen, egy nagyjából harminc méter átmérőjű területen aranyfényű köd jelent meg a semmiből, hasonló egy holovízióhoz. Formálódni kezdett, fokozatosan csészealj alakot öltve magára. Ezen a felhőn belül fog materializálódni az Esszencia.
- A teret biztosítottuk, most kivetítjük a gravíziót! - közvetítette az eseményeket Liszkai türelmesen. Szavai nyomán egy űrhajó szerkezeti vonalai jelentek meg a felhőben, egyre részletesebb képet rajzolva a levegőbe a majdani jármű anyaga számára. Ezt a padló alá és a falak mögé rejtett vetítőegységek generálták maximális pontossággal, egymással szinkronban.
A teremtőgép az egyik legalapvetőbb technikai eszköz a civilizációnkban, amivel gyakorlatilag az életünkhöz szükséges minden javat, eszközt, járművet, robotot, házat, élelmet, vizet és levegőt elő tudunk állítani korlátlan mennyiségben. Mi nem végzünk semmilyen nyersanyag kitermelést a bolygóinkon. Nincsenek bányáink, kohóink és feldolgozóüzemeink, sem alkatrész gyárak. Az Eledoneia felszínén nem kellett kipusztítanunk az őshonos növénytakarót, hogy a helyébe monokultúrás mezőgazdaságot telepítsünk, ami csak tönkretenné a bioszférát, felborítva az élet természetes egyensúlyát. A városaink működéséhez szükséges energiát közvetlenül a térből nyerjük, olyan áram és hőtermelő generátorokkal, amikből mellőztük a mozgó alkatrészeket, ezért jóformán sohasem romlanak el. Szeretjük az időtálló technikai megoldásokat, amik kibírnak legalább egy-két emberöltőt.
A kaptárvárosaink teljesen önellátóak, a levegőt és a vizet zárt ciklusú keringtető rendszerekben teremtjük újra amikor elhasználódott. Nálunk gyakorlatilag ismeretlen fogalom a környezetszennyezés. Nemúgy, mint egyes fejletlen fajok bolygóin, akik még nem jutottak el a tudásnak erre a szintjére és kénytelenek a bioszférájukon élősködni.
Mindezt a jólétet alapvetően a replikátor tette lehetővé, amit őseink hoztak magukkal a galaxisból, ahonnan kitelepültek ide a teremtési ciklus kezdetén, 99 852 évvel ezelőtt. Mi azóta jócskán tovább fejlesztettük a technológiát, s most már szinte a saját világunk isteneivé váltunk, ahol bármit megtehetünk az anyaggal és az energiával.
A teremtőgép nagyon egyszerű szerkezet, még egy gyerek is tudja, hogy működik. Több típusa létezik az egyszerű másolótól a formaszerkesztővel ellátott szupergépekig.
A tárgyak létrehozásának, megsokszorozásának módszere a következő. Először készíteni kell egy prototípust, hagyományos eljárással. Ez lehet egy gondosan megmunkált csavar, fémlemez, fogkefe, nadrág, netán egy tál forró bableves csipetkével. A lényeg, hogy pont olyan legyen, minden paraméterében, amit sok példányban szeretnénk viszontlátni a későbbiek során. A prototípus készítés külön szakma a mi társadalmunkban, ami valóságos művészetté nemesedett az évtízezredek folyamán. Főleg az élelmiszereknél, ahol a legjobb mesterszakácsok főztjét még évezredekkel a haláluk után is elégedett nyelvcsettintéssel jutalmazza az utókor ha lekéri magának az omniból.
Az eredeti készítményt egyszerűen be kell tenni a formavevőtérbe, ahol egy gravitációs térszkenner leolvassa az összes atomjának típusát, aktuális gerjesztettségi szintjét és pozícióját, mozgását a tárgyon belül. Ezután - egyszerű másológép esetén - átküldi az adatokat az alkotótérbe, ahol nyomban kivetítésre kerül a négy dimenziós, holografikus információ, megadva a kényszerteret a növesztéshez. Ezt a folyamatot a mérnökök kettőzésnek nevezik. Itt tachion sokszorozással beindítják az anyagi részecskék képződését, exponenciális elburjánzását. A berendezés nem a már meglévő anyagot, például a kamrában lévő levegőt alakítja át, hanem szó szerint teremt a semmiből.
Szaknyelven szólva protonokat, elektronokat, neutronokat és fényt növeszt, közvetlenül a replikátor műszerinójának időszál rendszerére kapcsolva őket fraktálisan. Részecskék csak ott keletkeznek, ahol a kivetítés gravitációs kényszertere meghatározza létüket és tulajdonságaikat. A folyamat kisebb tárgyaknál néhány másodpercet vesz általában igénybe, ezalatt rendeződnek az atomok, megszilárdulnak a kémiai kötések és elkészül a másolat.
Minden másodpéldány pontosan megegyezik az eredeti tárggyal atomi szinten. Tehát darabra ugyanannyi elemi részecske és fénykvantum található benne. Ugyanolyan a hőmérséklete, színe, szaga, íze, állaga, vagyis minden érzékelhető paramétere, még az esetleges belső mozgása is (például a folyadék örvénylése egy bögre megkavart teában). Egyedül a lokális információ tartalmában különbözik, azt ugyanis nem tudjuk másolni, de nem is tartjuk szükségesnek, hisz a környezeti háttérzaj azonnal feltölti a saját rezgéseivel a kialakuló atomokat. Éppen ezért nem lehet a géppel élőlényeket másolni, mert azokban lélek van, ami pontosan a transzcendens, belső információ tartalma, szelleme miatt nem sokszorozható meg. Vagy ha lemásoljuk, csak egy lélektelen hullát kapunk eredményül. Jelenlegi ismereteink szerint lelket egyedül a Teremtő Isten tud készíteni és másolni, Aki a mi egyszerű berendezéseinknél azért jóval fejlettebb technikákat használ az univerzum megalkotásakor.
A profibb kivitelű teremtőgépek saját tápegységgel rendelkeznek, valamint önálló vezérlővel, ami a folyamatot irányítja. Ha összekapcsolunk vele egy holografikus adattárolót, például egy kristály számítógépet (közismertebb nevén krisztert), akkor a prototípus kliséje rögzíthető egy gravíziónak nevezett, analóg állomány formátumban. Így később bármikor felhasználható, akár évezredek múlva is. Mert az eredeti bableves közben elhűl és megromlik. A különféle anyagok idővel elkopnak, öregszenek, tönkremennek. De a lenyomatuk öröké él a tárolók zajvédett memóriájában.
Megfelelő formaszerkesztő szoftverrel aztán ezek a minták virtuálisan módosíthatók, tetszés szerint alakíthatók makro vagy mikro szinten egyaránt. Ez a mintaszabászat, ami egy külön foglalkozás, és persze megvannak a bolygószerte elismert mesterei, művészei.
Ha olyan faramuci lenne az ízlésem, lekérhetnék az omniból banán ízű kolbászt, édeskés vöröshagymát vagy tejízű, lila narancslét is, meg mindenféle perverz furcsaságot, amit a pihent agyú konstruktőrök alkottak meg egymás szórakoztatására. Az ilyen virtuális anyagmegmunkálás lehetőségei jószerével korlátlanok. Amit meg lehet csinálni az atomokkal, azt meg is tesszük velük. A festők, szobrászok és élményfilm rendezők népes hada kimondottan imádja az új, még soha nem látott dolgok megteremtésének játékát. Ebből a kavargásból aztán sok hasznos dolog születik, amik hamar elterjednek a társadalmunkban, mint a bionikus háztartási robotok vagy az érzelmeket színváltozással kifejező, szenzitív ruhaköltemények.
Az űrhajózásban persze hihetetlen távlatokat nyitott előttünk a virtuális hajótervezés. Régebben - úgy hatvanezer évvel ezelőtt - a térhajókat típusonként külön le kellett gyártaniuk a mérnököknek. Minden igényelt fajtából csináltak egyet nagy műgonddal, és azt másolták sorozatban, ezerszámra. Ilyenek voltak a régi Szivárványhíd osztály bárkái, amelyeken még mechanikusan nyíltak a fedélzeti ajtók és zsilipek. Ezekből a mai napig használunk pár tucatot, főleg oktatási célra és nosztalgia űrutazásokhoz szerelmespároknak. Az utasok antikladiknak becézik őket, találóan. Egy ilyen hajómatuzsálemet láttunk előbb a hangárban, mert a járművek átlagos életkora ugyan csak ezer, ezerötszáz év körül van, de gondos karbantartással ennek a tízszeresét is elérheti az üzemidejük. A flottánk legöregebb egysége, a Táltos cirkáló pedig nemsokára harmincezer éves lesz.
Idővel a mérnökeink szépen beletanultak az eltárolt gravíziók pontos, biztonságos szerkesztésébe, s olyan csodákat alkottak, mint a Csónakos osztály csepp alakú utasszállítói. Ezeknél a legapróbb anyagszerkezeti hibákat, a fém öntésekor kialakuló mikroszkopikus diszlokációkat sorra kijavították, egyszerűen kivágva a képből a hibás darabot és bemásolva a helyére egy jót. Az eredmény különlegesen erős, ellenálló ötvözetű hajóburkolat lett, ami jól bírja a világűr hidegét, a csillagok forróságát, az intersztelláris port, meg a mikrometeoritok bombázását. Egyben tökéletesen szigetel mindenféle káros sugárzástól, védve a legénységet a hosszú utak során. Az újabb egységekbe már nem beépítették, hanem kimondottan növesztették a gyémántkeményre tervezett ablakokat, hangszigetelő válaszfalakat, különféle berendezéseket.
Az Aktínia - amin egykor szolgáltam - ilyen bárka volt. Fedélzetén az ajtók automatikusan elcseppfolyósodva húzódtak félre, és olvadtak be a falba, az űrhajó teremtőgépe által irányítottan. Bármely berendezési tárgyat tetszés szerint elő lehetett állítani vagy meg lehetett szüntetni, lebontani ha nem volt rá szükség. Mindez tökéletesen összkomfortossá és kényelmessé tette az űrutazást, gyakorlatilag véget vetve a hajófedélzetek zsúfoltságának. Erre pedig nagy szükség lett légyen a csillagközi térkapu hálózat kényszerű leépítését követően, még a halmazközi háborúk idején.
Az Eledoneia körül keringő stacionárius térállomásokat szintén teremtéssel hozták létre őseink az elmúlt ötvenezer évben. Persze ezeket nem lehetett egy növesztéssel megcsinálni, mert a gravízió kivetítő képminősége a térfogat növelésével fokozatosan csökken. Van tehát egy kritikus mérethatár, amin túl már képtelenség ezzel a technikával pontos másolatot készíteni, vagyis a gyártmány selejtes lesz. Egy száz kilométeres űrállomást így sokezer kisebb darabból, előre gyártott blokkból kell összetákolni, ami évekig tartó munka még a leggyorsabb, munkamániás asztroidok használatával is.
A kaptárvárosok belsejét szintén ezen a módon gyártják le az építészek. Átlagosan ötven - hatvan évenként újratervezik az egyes kerületeket, ha a lakosság többsége kéri, hogy módosítsanak a városképen. Aztán egyszerűen mindenkit kiparancsolnak a kaptárból, lebontják a toronyházak blokkjait és sorra újra teremtik őket a főtéren felállított ideiglenes alkotótérben. Egy nap alatt így teljesen megváltoztatható az egész komplexum. Az épületek, utcák, terek, mozgójárdák, sőt az egyes lakások berendezése is, előzetes igény szerint. Csak kérni kell és megadatik nékünk, ingyen és szinte azonnal.
A csillagrendszerünk egyes bolygóira és holdjaira telepített támaszpontjaink, megfigyelő állomásaink vagy a távoli telepeskolóniák létre sem jöhettek volna ekkora számban hagyományos gyártási módszerekkel. Mellesleg tudunk a gömbhalmazunkban élő olyan civilizációról, akik saját bolygót teremtettek maguknak ezen az elven, igaz utána sok bajuk volt a karbantartásával.
- A fő szerkezeti elemek mindjárt megszilárdulnak! - hallottuk közben Liszkai tájékoztatását a hangosbeszélőben.
A kamra közepén ragyogó csészealj egyre határozottabb alakot öltött, ahogy a gravíziója lentről fölfelé megtöltődött anyaggal. A részecske burjánzást mindig a padlótól kezdik a teremtőgépek, nehogy elmozduljon a már elkészült anyag a kliséjében, a rá ható tömegvonzás miatt. Olyan látványt nyújtott a folyamat, mintha valami folyékony, habzó, hevesen fortyogó trutymóval töltődne fel a gravízió, menet közben hirtelen megszilárdulva. Nagyjából fél perce tartott az eljárás. A tányér alsó része már elkészült.
- Sikerült olyan, újfajta védőburkolatot kikisérleteznünk, ami némileg könnyebb és erősebb a korábbiaknál. - mormogta halkan a két fotellel odébb ülő Konrád elégedetten.
- Azt hittem a gyémántnál nem lehet keményebb anyagot készíteni! - jegyezte meg a köztünk ülő Lénárd csodálkozva. Ő értett valamicskét az anyagtechnológiához, végtére ez vala a szakmája.
- De lehet, csak nem könnyű. Rájöttünk, hogy szubatomi szinten kell terveznünk az anyagot. A nukleonok konfigurációját megváltoztatva a magban, teljesen szokatlan, stabil izotópokat kaphatunk, amik soha nem látott struktúrájú és tulajdonságú kristályrácsokat képeznek az eredő hullámtereikkel. Ilyet hagyományos anyagmegmunkálással képtelenség lenne előállítani...
A két férfi halkan pusmogott tovább, nem figyeltem rájuk. Inkább az egyre jobban besötétedő fényelnyelő ablaküvegen túl zajló csodát szemléltem, ahogy az intenzív sugárzásban fürdő korong vízióját lassan feltöltötte az anyag.
- Még fél perc a folyamat befejezéséig. - tájékoztatott a professzor.
Mivel a hajótest nagyjából negyven méterre volt tőlem, ebből a távolságból nem sokat láttam a növekedéséből. Hirtelen támadt ötlettel előhívtam a Minősítettek programcsoportból a Nagyítót. Ezt az optikai képjavító szoftvert csak pár évtizede adtam hozzá a listámhoz, az egyik otthonvárosi segéd alkalmazás szolgáltató címére linkelve, ahol véletlenül bukkantam rá. Az ember mindig talál érdekes újdonságokat, csak alaposan körül kell nézni a hálózaton, ugyebár.
A minősített alkalmazások olyan külső programok, amik nem szerepelnek alapértelmezésben a szetka felhasználói programjai között. Nem a Központi Hálózati Felügyelet készítette őket, hanem független programozó cégek, egyesületek vagy lelkes amatőrök, de megkapták a hivatalos közhasználati tanúsítványt. Így szabadon hozzáférhetők bárki számára a segéd alkalmazás szolgáltató kriszterek szoftverbázisaiban. Csak meg kell találni az embernek éppen kellőt a sok ezer különféle alkalmazás között.
Kint a felszínen már többször jó hasznát vettem a Nagyítónak, ha nem volt kéznél hagyományos távcső. Körülbelül tízszeres nagyítást lehet a digitális zoommal elérni a látás fókuszában. Az algoritmus lényegében a szemembe érkező képinformációt manipulálja. Alkalmas az emberi szem természetes optikai hibáinak kijavítására azzal, hogy a képet még a lelkembe jutása előtt megszűri, tisztítja és erősíti, valamint kiegészíti átlagolással, értelemszerűen. Mintha egy mini távcső lenne a fejemben, ami közelebb hozza tényleges optikai nagyítás nélkül a dolgokat. Beállítottam a menűjében a paramétereket, elsősorban a fényszűrést és automatikus kontrasztszabályozást, majd egész látómezős megjelenítésre kapcsoltam.
Olyan volt, mintha négy méterről látnám az űrhajó burkolatát. A lélegzetem is elakadt az aranyfényű ragyogástól, aminek közepén bugyborékoló habzással, fortyogva nőtt, keletkezett az anyag. A részecskeképződés során mindenféle kemény sugárzások szabadulnak ki a kényszertérből. Ezek fél perc alatt megölnének, ha nem védene tőlük a páncélüveg.
Mintha egy elrákosodott sejthalmaz burjánzását figyelném gravitációs mikroszkóppal, sokszoros gyorsításban. A figyelmem kissé megkésve lecsapott a vezérlőtábla bal felső sarkában lapító Élmény rögzítő ikonjára, hogy rögzítsem a látványt. Ez olyan esemény volt, amit nem lehet csupán egyszer megnézni. Mert a teremtés folyamata valami különösen szép, esztétikus megnyilvánulás, ami őszinte gyönyört okoz a műélvezetre szomjazó léleknek.
Majdnem elkéstem a felvétellel, mert a növekedés elérte a gravízió külső határait, s ott magától leállt. Azt a néhány rakoncátlan atomcsoportot, amik valahogy mégis kiugrottak a kényszertér fogságából, a felület elegyengető utókezelés lesöpörte a vajfehér burkolatról. A fények kialudtak, halvány gőz szállt fel a frissen létrehozott térhajó bőréről, a nézőtér védőüvege pedig újra kivilágosodott. Az Eszencia osztály első egysége csekély egy perc alatt elkészült.

7. fejezet