8.
OLVASGATÁS

Este, vacsora közben felhívtam Sándort, értesítve korábbi főnökömet sikeres átigazolásomról a felderítőkhöz. Ő nem lelkesedett ezen annyira mint én, persze nem is látta az Esszenciát kívül-belül. Megállapodtunk, hogy a külügynél eltöltött csaknem három évtizednyi szorgos munkám elismeréseképpen pénteken rendeznek nekem egy búcsúpartit az irodában. Így minden kollégámtól élőben elköszönhetek, régi szokás szerint.
Megnéztem a fiam frissen összetákolt személyes honlapját, aminek nyitó oldalát ekkor küldte át egy rövid szöveges üzenethez mellékelve. A hálólap egész jól sikerült, de az uszodai szereplésről készített élményfilm megeffektezett változata inkább valami hallucinációktól terhes rémálomra hasonlított a sok színtorzítás és felület elmosás, meg sebességmódosítás következtében. Egyszóval borzalmas volt. Ezt finoman meg is mondtam neki utána, hozzátéve, hogy élményfilm készítéssel foglalkozni nagy kihívás egy ilyen fiatalember (pontosabban kisgyerek) számára. Inkább koncentráljon egyelőre az alapvetőbb ismeretek (gondolkodás, viselkedés, öltözködés) elsajátítására. De hát sikerült valaha is egy szülőnek lebeszélnie a túláradó lelkesedéssel ügyködő csemetéjét a kisérletezésről?
Nyolc óra körül bejelentkezett Nagy Hajnalka, Esztella lánya és udvariasan érdeklődött, sikerült-e számukra belépőket szereznem a külföldi diplomatáknak szervezett legközelebbi fogadásra. Persze erről is megfeledkeztem, ezért most pár percnyi utánajárásomba került elintézni nekik a dolgot. Közben fél tudattal a városi hírcsatornán böngésztem, ahol semmi érdekes anyag nem szerepelt ezúttal. A politikusok vitáira, a sporteredményekre és a társadalmi élet egyéb megszokott jelenségeire nem voltam kiváncsi. Inkább bekapcsolódtam egy könnyűzenei koncert közvetítésébe. Ez a fénymagvárosi auditív művészetek csarnokában zajlott, ahol a Szinkronizált elmék nevű együttes két bolygószerte ismert énekese produkálta magát, több tucat zenész kiséretében.
Egy időben sokat jártam koncertekre, főleg Albert társaságában. A mai napig előfordul, hogy ilyesmivel álmodom, meg a felszíni életem legszebb pillanataival. Azt hiszem tudat alatt kezdek vágyakozni az akkori idők után. Manapság inkább csak a közhálón keresztül élvezem a zenét vagy a színházi előadásokat, irodalmi esteket, mert a társadalmunkban az a szokás, hogy az emberek a párjukkal, családjukkal, munkatársaikkal vagy barátaikkal mennek el ezekre a közösségi rendezvényekre. Viszont minél többen vagyunk, annál nehezebb megszervezni, hogy mindenki épp ráérjen. András nem volt koncertre járó típus, bár néhányszor eljött a kedvemért az otthonvárosi művészeti negyedbe.
A külügyi munkatársaimmal átlagosan havonta sikerült összehoznunk egy kiruccanást az árnyaslaki amfiteátrumba vagy más felkapottabb helyekre, ahová szépen kiöltözve, az térkapu rendszeren keresztül sétáltunk el. Árnyaslak kisebb felszíni település az Ediara kontinens északi végében, a fővárostól úgy négyezer kilométerre. Ebben az évszázadban nagyon felkapott lett a művészek körében, sokan költöztek oda és minden nap vagyon valami koncert vagy táncos buli arrafelé. Ott aztán zajlik az élet!
Persze a köztudati részvételnek szintén megvannak a maga előnyei. A hangot akkor is tökéletesen tisztán hallom, ha épp a zuhanyzóban állok és a fülembe dübörög a víz. Nem kell miatta abbahagynom az egyéb tevékenységeimet, mert általában háttérzeneként szoktam futtatni a szetkán. Ha a képet is bekapcsolom, az auditóriumban röpködő közvetítő szúnyogok kameráin keresztül nézhetem a műsort, ami lényegesen izgalmasabb, mint ülni egy fotelben valahol a nézőtéren.
Fürdés után ágyba bújtam, s amíg a koncert tartott, az Esszencia műszaki dokumentációját olvasgattam lehunyt szemmel a sötétben. Felvillanyozott a gondolat, hogy egy olyan térbárkán teljesíthetek majd szolgálatot - kiváló asztronauták társaságában - amivel, pontosabban akivel bármiről el lehet beszélgetni. Így garantáltan nem fogunk unatkozni a több hétig tartó repülések alatt.
A jármű minden szempontból felülmúlta a flotta eddigi egységeit. Megnéztem a mozgási paramétereinek listáját. Ezek persze csak előzetes, elméleti számítások voltak, hisz a konkrét értékeket a berepülése során fogjuk megismerni.
Az új típusú, nagy teljesítményű inerciális hajtóműrendszerrel a térben elvileg a fény határsebességének kétharmadáig gyorsítható a bárka. Ebben nincsenek mozgó mechanikus alkatrészek, helyette higanygőz áramlik körbe a tachionturbinákban. A csavarvonalú pályákon nagy sebességgel mozgatott anyag gravitációs terének aszimmetrikus torzulása okozza a zárt inerciarendszerben keletkező mozgatóerőt, ami a maximális terhelésnél majdnem háromszáz tonnás korongot könnyedén megemeli. Úgy méretezték, hogy még egy 3 g-s tömegvonzású bolygóról is fel tudjunk szállni szükség esetén. A hajtómű permanens üzemű, mint a legtöbb csillaghajónál, vagyis a benne áramló higanygőzt a karbantartások kivételével sosem állítják meg. Akkor is üzemel alapjáraton, ha a bárka közben pihen a parkolójában, csak olyan pályákon cirkulál a hajtóanyaga, hogy ne termeljen felhajtóerőt.
Az új fajta térugrómű, amivel a néhány fénymásodpercnél nagyobb távolságokat lehet leküzdeni valódi fizikai mozgás nélkül, maga volt az eledon technológia csodája. Ha igaz amit Liszkai professzorék leírtak ebben a dokumentumban, akkor négyszer gyorsabb relatív áthelyeződésre lesz képes, mint az eddigi típusok, köszönhetően az időszálas szerinó pozícionáló érzékelőknek.
A térugrás lényege roppant egyszerű, csupán az univerzum térszerkezetét kell hozzá ismerni nagyon pontosan. Mivel semmilyen anyagi tárgy nem képes a téridőben mozogva elérni a fény határsebességét, a csillagközi távolságok gyors és hatékony áthidalásához meg kell kerülni a teret, mint korlátozó tényezőt. Ki kell lépni belőle az űrhajóval az őskáoszba, amit a fizikusok nemtér-nemidőnek vagy szeparátornak hívnak.
Az univerzum térszerkezete hat párhuzamos dimenzióvilágból tevődik össze, melyeknek van ugyan két aszinkronban létező hipertéri párja is, de oda a Kontrexor kivételével még senki nem jutott el közülünk. Az egyes paralel világterek önmagukban négy dimenziósak, és a keltő forrásuk, az univerzum központi szerinójának forgási ütemében léteznek, egymáshoz képest eltérő fázisban. Ezek félspínű, jobbos csavarodású, a szerkezetüket tekintve spirálgömb formájú hullámterek, amik keletkezése nem folytonos, hanem bizonyos ritmusban történik, ezért a köztes frekvencia tartományokban "lyukak" találhatók bennük.
Az űrhajó fedélzetén lévő mesterséges, másolati szerinó precíz modulációjával elérhető, hogy a jármű minden atomja egyszerre átkerüljön ebbe a keltési szünetbe. A feneketlen mélység totális sötétjébe, ahol nincs tér, sem idő, csupán egy sajátos ősidő közeg, amit elődeink ahunnak neveztek. Ebben nagyon nehéz navigálni, de még megmaradni is, mivel az anyag és a fény azonnal lebomlik, nyom nélkül megsemmisül, ha nincs a hajó fedélzetén egy pót térgenerátor, vagyis maga a műszerinó, amivel kiugrottunk oda. Ennek a szerinónak a torzítgatásával lehet be és kilépni a téridőbe, a másodperc tört része alatt eltűnve és felbukkanva az idősemmiből. Az ahunban a hajó mozgási vektorának megfelelő irányban kell másfajta torzióval rávenni a szerinót, hogy eltérjen a keltési ritmusa a téridőétől. Ennek mellékhatásaként fog a jármű pillanatok alatt százmillió kilométerekkel arrébb visszaszinkronizálódni a saját terünkbe, mintha a fénysebesség sokezerszeresével vágtatott volna közben. Valójában csak ugrott, tényleges fizikai elmozdulás nélkül.
Ezen a módon természetesen nem csupán a saját négy térkiteljesedéses univerzumunkat tudjuk bejárni, hanem a többi paralel létezést is, amik teljesen mások, mint a miénk. Ott egészen máshol helyezkednek el a csillagok, bolygók, vagyis használható támpontok híján nagyon könnyű elkalandozni a különféle terekben, ám annál nehezebb visszatalálni a kiindulási helyünkre. Ezért van óriási szerepe az emanoszenzoros elmozdulás követőknek, amik nélkül nem lehet rendes navigációs számításokat végezni. Ez persze hatalmas adatfeldolgozási igénnyel jár, de a kristály számítógépeink képesek megbírkózni vele.
Az eddigi térhajóink másodpercenként tíz ugrással mintegy kétmilliárd kilométerre tudtak odébb helyeződni a bolygóközi térben, ami hatezer-hatszázhatvanszoros fénysebességnek felelne meg, ha a térben mozogva kellene ugyanezt megtenniük. Az egy ugrással megtehető távolságot a fizikai törvények mellett a technika kifinomultsága korlátozza főként. Az Esszencia elvileg négyszer ekkora távot tud majd átlépni optimális körülmények között. Liszkaiék számos táblázatot közöltek a leírásban, ami a becsült repülési értékeket mutatta különféle körülmények között.
Minél több ideje van a számítógépnek meghatározni a célkörzet koordinátáit, annál nagyobbat lehet egyszerre ugrani, viszont ez megnöveli a relaxációs időt. Ha gyorsabban ugrik a hajó, akkor csökken a legnagyobb biztonságos távolság, vagyis a két érték fordítottan arányos egymással. Ez limitálja a hajó fiktív sebességét. Megnéztem a legkedvezőbb értékeket az összefoglaló táblázatban. Az Esszencia ugróművével maximálisan húsz biztonságos oda-vissza szinkronizálódást lehet végrehajtani másodpercenként a téridő és az őskáosz között, amik egyenként nem vezethetnek messzebb négyszáz millió kilométernél. Ez nagyjából a mi bolygórendszerünk sugarának felel meg.
Az ugrások művelete minden esetben három szakaszból áll. Először előre kell küldeni az egyik előőrs szondát, ami egy gravizort visz magával. A szondát a hajóval összekötő fluidkomján keresztül Eszter körül tud nézni azon a helyen, ahová be akarunk lépni, hogy ellenőrizze, nincs-e valami veszélyes tárgy az utunkban. Nem lenne jó például beleugrani egy csillagba vagy fekete lyukba, netán összecsókolózni valami más kozmikus veszélyforrással. Az ugrásvezető szondáért nem kár, ha odavész, ilyet bármikor tud újat csinálni a fedélzeti teremtőgépünk. Ha a célterület biztonságos, ki kell számítani a hajó átviteléhez szükséges navigációs értékeket, amik alapján elvégezhető a vektoron ugrás. Aztán jöhet a térváltás. Ez ténylegesen csak a másodperc hatvanad részéig tart fedélzeti idő szerint. Két ugrás között így harmincad másodperc megy el relaxációval, vagyis várakozással a szükséges adatok beérkezéséig.
Minél messzebb tartózkodik a hajó mindenféle gravitációs forrástól, jelentős tömegvonzással rendelkező égitesttől, annál könnyebb nagy távolságokra áthelyeződni, mert ezek módosítják a műszerinónk önkeltési ritmusát és ezzel a szinkronizációs paramétereket is. A csillagközi térben tehát jóval gyorsabban ugrálhatunk, mint a bolygók légterében. A Milebón, azaz a mi gömbhalmazunkon kívül pedig az Esszencia el fogja érni a maximális, huszonhatezerszeres fiktív fénysebességet.
Megkerestem a sebesség-repülési idő összevetési táblázatokat, hogy lássam, nagyjából meddig fog tartani, míg eljutunk a különféle célpontokhoz. Liszkaiék öt másodpercre tették az Aurinó rendszer átugrásának menetidejét. A legközelebbi szomszédos csillag, a csaknem egy parszekre lévő Emilia, aminek nincsenek bolygói, négy óra tizenöt percnyire van átlagos utazósebességgel. Az egész Milebót átszelni, a sűrű magot elkerülő ívelt pályán, nagyjából kilenc-tíz napig tart. A gömbhalmazon kívül viszont képesnek kell lennünk arra, hogy egy parszeknyi távolságot hatvannégy és fél perc alatt gyűrjünk magunk mögé.
A villám hozzánk képest vánszorgó lajhár lesz a lustasági olimpián. Olyan gyorsak leszünk, mint a Galaktikus Népek Szervezete által működtetett rendfenntartó flotta legendás, ősi csillaghajói, melyekről egyes, a történelem előtti időkből származó népmeséink szólnak. Elvileg ennél sebesebben senki sem képes ugrálni az általunk ismert univerzumban, még a legfejlettebb fajok sem. Így a hozzánk legközelebb lévő Susso gömbhalmaz a korábbi huszonkét nap helyett csúcssebességen mindössze öt és fél nap alatt érhető el.
Eszembe jutott, hogy az Űrhajózási Hivatal azt tervezi, rövidesen újra expedíciókat indít a Tejútrendszerbe, hogy feltérképezzük a galaxis korongját. A régi hajókkal minimum két és fél évig tartott az út a halo ritkás porfelhőin át. Mi most harminckét hét alatt eljuthatunk a Nagy Spirálba. Pedig a csillagváros korongjának széle bő ötezer parszekre van tőlünk. A távoli múltban onnan érkeztek több kivándorlási hullámban az őseink, csaknem százezer évvel ezelőtt, hogy új életteret találjanak a galaxison kívüli gömbhalmazokban. Végül ebben a csillagrendszerben gyűltek össze a hunok és alapították meg az Eledon Királyságot. Az ő primitív kimóik évekig utaztak az űrben, és bizony sok telepeshajó odaveszett a viszontagságos út során.
A tartalomjegyzékből úgy láttam, nagyjából a tizedét sikerült végigolvasnom a teljes dokumentumnak. Ez tényleg jó hosszú leírás, és a rengeteg szakfogalom miatt agyzsibbasztóvá válik egy idő után. Úgy döntöttem, a többire majd később kerítek sort, ezért inkább elmentem a városi könyvtár közirodalmi főlapjára, hogy elalvás előtt meghallgassak néhány pihentető stílusú verset. A szépirodalmi művek elsöprő többsége nem csak írott formátumban, hanem hangos állományként, netán filmre vagy holovízióra véve, esetleg élmény anyagként, az alkotó saját gondolatainak, érzéseinek tolmácsolásában is élvezhető. Kevés olyan íróról tud a történelmünk, aki nem óhajtott élni a lehetőséggel, hogy maga olvassa fel a közönségnek szánt sorait.
Az elmúlt hetekben egy klasszikusnak számító költő, Budai Ferenc életművét hallgattam ráérő időmben, aki a 65 000-es években élt a somodori Szkítaváron. Ő puritán stílusban, háttérzene és hangeffektusok nélkül mondta mikrofonba a verseit, mert az életrajzírója szerint kedvelte az egyszerűséget. A Böngészőm könyvjelzője a negyvenedik versnél állt, ezért innen folytattam a versek lejátszását. Sokkal élvezetesebb hallgatni az irodalmat, mint a betűhalmazt bámulni, ráadásul közben nyugodtan elkalandozhat a figyelmem másfelé.
Azon tűnődtem, időnként átfordulva a másik oldalamra a takaró alatt, vajon jó döntés volt-e részemről visszatérni a flottához? Most, hogy megtörtént a dolog, egyszeriben húzni kezdett a szívem vissza Zemlén városba, a szabad ég alá. Révész Albert ma is ott él, szerintem biztos talált magának új feleséget és nagyon boldogok a botanikus kertjükben, ahol néhány öreg fát még velem közösen ültetett el. Különösképpen, a vívódásomra válaszul egy olyan vers következett a listán, ami mintha tökéletesen ráillett volna a helyzetemre. Őszinte élvezettel, s némi szomorúsággal hallgattam a férfi markáns hangján felcsendülő sorokat.
Feloldhatatlan konfliktus vagyok
az univerzum egy piciny szeletében,
hol magamba zártan egyre kavargok
vergődve sorsom szűk ketrecében.

Kinőttem a helyem, bölcsőm, járókám,
s immár a cellámba nem illeszkedem,
kívül a szabadságom táncolnám,
tovább növekedve a végtelenben.

Ütköznek bennem a lét alapjai;
elsőként mindjárt az önfenntartás
törvényével dacoló parancsai
az értelemnek, halálos a hatás.

Ezerszer rágom, egyre keserűbb,
van rá megoldás, mégsem teszem,
holtpontra jutottam, a legegyszerűbb
döntésbe akadva megáll az eszem.

Micsoda paradoxon létem lényege
ahogy ciklikus rendszerem visszacsatol
időhurokba zárva vajh tényleg-e
sors őrződik bennem makacsul?

Pedig csak körbefutó kép amit látok,
hisz tükröződés vagyok én magam is,
a teremtőm arcát leképezve szállok
az univerzumban, illúzióm így hamis.

Ha komolyan veszem, még elveszem
végtelen tengerében tovasodródva,
magához láncolja lelkem és eszem
a szamszárában forgolódva.

Ki akarok törni, bár pontosan tudom
semmi sincs kívüle a létezésen,
a köröket hát csak azért is futom
paradox makacsul, túl az ébredésen.

Mikor a véget ért a felvétel, megállítottam a szetkát és megnéztem a vers címét: Paradoxon vagyok. Jellemző Budaira, hogy rengeteg filozófikus verset írt, mivel sokáig az lett légyen a kedvenc szakmája. Bennem szintén ott van ez a kitörési vágy, ahogy a fiatalok többségében. Még mindig hajlamos vagyok rá, hogy fussam a köröket. Ahelyett, hogy megnyugodnék, mint Esztella vagy Albert. Persze ők megtehetik, hogy fékezzenek. Elmúltak ötszáz évesek. Talán ha annyi idős leszek, én is abbahagyom a rohangászást, és nem vágyok majd arra, hogy a civilizációnk leggyorsabb űrbárkájának utasaként döngessek körbe a fél világegyetemben.
Pár perc múlva kiléptem a hálózatról és kikapcsoltam a szetkám. Ideje álomba szenderülnöm. Holnap nehéz nap lesz, jó volna nem karikás szemmel bemenni az űrkikötőbe.

9. fejezet