Nem emlékszem rá, hogy bármiről álmodtam volna. Viszont egyre erősödő csilingelésre és a titkárom izgatott szövegelésére tértem magamhoz.
- Figyelem! Abszolút prioritású hívás érkezett...! Figyelem! Abszolút prioritású hívás érkezett...!
- Kép és hang! - gondoltam ösztönösen, mire felvillant a vezérlőtábla, rajta egy vörösen villogó figyelmeztető jelzéssel. Az eseményablakban régen látott térikon imbolygott, aminek gazdája alighanem türelmetlenül várja, hogy vegyem a jelentkezését. Kellett egy pillantásnyi idő, mire tudatosult bennem, a szülőapám keres az éjszaka kellős közepén. Neki van bólogató napraforgót ábrázoló autogramja.


Hajnali 2 óra 11 percet mutatott az órám. Nyilván életbevágóan fontos lehet az öregemnek, hogy ilyenkor zaklasson, hiszen láthatja a szetkám visszajelzéséből, most ki vagyok kapcsolva. A hálózati etikett szabályai szerint vörös hívást használni csak halaszthatatlan és életbevágó esetekben szabad, mivel ezt akkor is megkapja az ember, ha éppen alszik, meditál vagy szeretkezik, kiiktatva tudatából a szetka kezelői felületét. Ilyenkor a bejövő normál és fontos hívásokat visszadobja a rendszer vagy átirányítja a háttérben futó üzenetrögzítőmre. Az abszolút hívás elöl azonban nincs menekvés.
Tényleg nagyon fontos lehet, hogy azonnal beszéljen velem! Mivel legutóbb úgy tíz éve kereshetett, pusztán udvariasságból érdeklődve, hogy van az ő "legkedvesebb" kilencedik gyereke? Éppen ezért meglehetős idegességgel, kelletlenül józtam rá a címerére, kimenetnek csak gondolatot engedélyezve. A Kapcsolat kezelő ablakában apám tükörképe jelent meg, kellően komoly arcot vágva. Ő nem látott engem, de mindez egyáltalán nem zavarta, mert sietve beszélni kezdett.
- Szervusz Léna! Ne haragudj, hogy így kell betörnöm hozzád, de nem tudom meddig leszünk még életben. Gondoltam beszélek a gyerekeimmel búcsúzóul. Aludtál kislányom?
- Mit gondolsz, mi mást csinálok hajnali kettőkor? - morrantam rá enyhén dühösen, s csak aztán fogtam fel a szavainak teljes értelmét. Mi az, hogy meddig leszünk még életben?
- Ja! Csak mert az előbb beszéltem Gáspárral és Imolával. Ők ébren voltak.
A két édestestvérem az Eledoneia túloldalán lakik, a Nagysziget nevű kontinensen egy felszíni településen. Naná, hogy nem alszanak ilyenkor!
- Mi? Mi baj van apa?
- Rövidesen le fogunk zuhanni egy lakatlan bolygóra, hacsak nem sikerül újraindítani az energiafejlesztőt. Csúnyán szétlőtték a hajónkat a jumuk, hogy kapná be őket egy időörvény! Rövidesen benne leszünk az űrhírekben, de nem biztos, hogy megérjük egy darabban.
- Mi van...? Hé! Figyelj! Tíz éve beszéltünk utoljára! Azt sem tudom, hol vagy most és mivel foglalkozol! Lennél szíves bővebben kifejteni a helyzeted? - kezdett felmenni bennem a pumpa a hallottaktól. A kép hirtelen megváltozott, ahogy Békési József - mert így hívják a szülőapámat - elfordította fejét az előtte lévő tükörről és egy sárga bőrű férfira nézett, aki mellette ült az űrhajóban, két tenyerét a vezérlőkonzolon nyugtatva.
- Tizenhét percünk maradt a becsapódásig kapitány! Nem tudok energia nélkül módosítani semmit a pályagörbénken. Szerintem el kéne hagyni a hajót!
- Már én is gondoltam rá Vilmos, hogy levitetjük magunkat a felszínre az asztroidokkal, netán a kisérőszondákba kapaszkodva, de mit fogunk ott csinálni a hajó pusztulása után? Egy napig se bírjuk levegővel azon a kődarabon! Ennek nincs atmoszférája! A sebesülteket meg nem hagyhatjuk itt! Velük mi lesz?
- Ne aggódj főnök, megoldjuk valahogy! Voltunk már rosszabb helyzetben is! - hallottam egy másik fickó kiabálását a háttérből.
József visszanézett a tükörbe. Vagyis újra felém fordította figyelmét, enyhén elkínzott tekintettel.
- A halálra zúzódásnál nem sok rosszabb van Balázs! Na, akkor neked lányom elmondanám, hogy a Susso gömbhalmazban vagyunk. Tudod, nyolc évvel ezelőtt átkérettem magam a D osztályról az F-be, vagyis jelentkeztem a felderítőkhöz. Most épp a Heliantusz parancsnoka vagyok. Általános térképezést végzünk a Gueridorral, de ők két napi repülésre vannak tőlünk egy másik rendszerben. Nem fognak ideérni, mielőtt elfogy a tartalék oxigénünk, ha szkafanderbe kell bújnunk...! Biztos hallottál már a Jajuleju civilizációról. Azokról a jumu fajba tartozó humanoidokról, akikkel régen többször összetűzött a flottánk. Szekeres Tiborék expedíciója például!
- Igen, tudom! Ő az új parancsnokom!
Most apámon volt a sor, hogy meglepődjön. Összevont szemöldökkel bámult a tükörbe egy darabig, mint akinek nem egészen világosak a gondolataim.
- Hogyan? Visszatértél a felderítőkhöz? Nem is mondtad! Na! Ennek örülök...! És a Kisöreg alatt szolgálsz a Marutkinunon? Hol vagy most?
- Nem, egy kicsit le vagy maradva az eseményekről! Tibor megkapta az új hajót, az Esszenciát. Ma volt a testreszabása, holnap megyünk vele próbaútra.
- Jó! Ezt most hagyjuk...! Szóval a lényeg, hogy az egyik csillagrendszerben nekünk ugrott két jumu hadihajó és alaposan szitává lőttek, mielőtt leléphettünk volna. Megleptek a piszkok! Közvetlen közelről, figyelmeztetés nélkül tüzeltek ránk! Sikerült ugyan kimenekülnünk a lővonalukból, és nyomunkat vesztették az őskáosz sötétjében, de a Heliantusz sérülései elég súlyosak. A legénységem két tagja meghalt, kettő megsebesült, hárman vagyunk még talpon a hídon. Szerettünk volna orbitális pályára állni egy lakatlan bolygó körül, fél parszekkel odébb, de bedöglött a generátorunk. Szóval le fogunk zuhanni a felszínére.
- Összekötöttem Józsi! Most próbáld beindítani! - ordított valaki türelmetlenül. Az apám becsukta szemét, hogy a térhajó fedélzeti rendszereit utasíthassa telepatikusan. Az ő vezérlőtábláját én nem láttam, mert csak a szeméből érkező információt engedte rá az élvonalra.
- Generátor, indítás, energiát a hajtóműbe! Gyerünk bébi, légy szíves!
- Működik!
- Jó! Ez az!
- Had menjen!
Csaknem százhúsz parszek távolából figyeltem tehetetlenül, miként küszködnek a férfiak a röpképességét visszanyerő bárkával. Az eseménytáblámon úgy láttam, mások is hallgatják az apám adását, mert több autogram villant még be a listába. A kommunikációs csatornákat konferencia módra állította, én mégsem hallottam a többiek szövegelését. Valószínűleg engem külön kezel a többiektől. Az apám mindig törekedett rá, hogy a családi ügyeket elválassza a munkájától. Erről a szokásáról úgy látszik vészhelyzetben sem feledkezik meg.
- Állítsd meg Vili a hajótest forgását, mielőtt teljesen elszédülünk!
- Ne aggódjatok, ha kitart még öt percig az energia, simán leteszem a ládát valami lapos területre!
- Nem volna jobb pályára állnunk és ott megvárni a Gueridort?
- A bolygón nagyobb biztonságban vagyunk Balázskám! Onnan nem zuhanhatunk le még véletlenül sem!
- Ez igaz! Bírom a humorod főnök! Megyek, megnézem hogy van Kornélia és Lívia!
- Kössétek be magatokat! Két percen belül koppanunk! Elég sziklásnak tűnik mindenhol.
Rövid időre felvillant előttem a térhajó egyik külső kamerájának képe, ami szürkésfekete, erősen barázdált felszínű planétát mutatott. Se légkör, se életnyomok, még egy pocsoja sincs rajta. Nem túl vígasztaló égitest, de jobb a semminél.
- Most be kell fejeznem Léna! Majd felhívlak ha lent leszünk és folytatjuk! Jó?
- Ne kapcsold ki a képet apa! Legalább látni szeretném, mi történik veletek!
- Ahogy gondolod!
Hasra fordultam a takaró alatt, szótlanul figyelve a fedélzeten zajló eseményeket. József lecsukta a konzolon felállított tükröt, hogy a mögötte lévő tapétaképernyőn futkározó rendszerüzenetekre figyeljen. A javarészük vörösen villogott, jelezve a műszerek üzemképtelenségét. Úgy láttam, rajtam kívül még legalább húszan vannak rácsatlakozva a kimenő adására. A nézők többsége a flotta eseménykövető központjában dolgozó szakember lehetett. Az ő dolguk volna elvileg, hogy vészhelyzet esetén tanácsokkal lássák el a bajba jutott hajó személyzetét, és oda irányítsanak egy mentőosztagot, de ebben az esetben ők is csak bámulhatták a műsort.
A navigátor, aki eddig kormányozni igyekezett a Heliantuszt, most átadta a flotta fővezérlő számítógépének az irányítást, mivel a parancsnokságon úgy döntöttek, ők a távolból jobban el tudják vezetni a sérült csillaghajót.
- Csak finoman srácok, nehogy szétessen ez a kasztni! - morogta József. A központ válaszát nem hallottam.
Két perc múlva enyhe zökkenővel lehuppant a csészalj a névtelen bolygó egyik kietlen, kavicsos síkságára. A leszállótámokat nem tudták kiereszteni, ezért a hasán landolt a felderítőhajó.
- Úgy jöttünk lefelé, mint a nyeletlen balta! Ettől függetlenül kösz a segítséget központ!
Kicsatolták magukat az ülésekből. A három férfi átsietett az orvosi szobába, ahol két barna bőrű nő feküdt bepólyálva, egy szorgosan ténykedő orvosrobot felügyelete alatt. A vérmocskos droid rövid tájékoztatást adott a kapitánynak a szomorú helyzetről, a fekete hajú asszonyra mutatva először.
- Amputálnom kellett Székely Lívia bal lábát, mert nem biztosítható a testrész megfelelő regenerálása egészségházi felszerelés nélkül!
Mindkét sérült eszméletlen volt, a másik űrhajósnőnek már átvérzett a kötés a fején. Infúziós csövek vezettek a karjukba egy adagológépből, ami vérplazmát pumpált beléjük folyamatosan.
- Az nem baj, majd otthon kinövesztik! - legyintett nagyvonalúan József. Ettől némiképp felment a vérnyomásom, az érzéketlenségét látva. Nem tudom ő mit szólna hozzá, ha összetörne a teste, és megcsonkítaná egy robot, mert nem tudja másként megmenteni az életét! Az ilyesmi még akkor is megviseli az embert, ha képes lezárni a szetka segítségével a tudatát a fájdalom elől, és tisztában van vele, hogy odahaza pár hét alatt növeszthetnek neki az orvosok új végtagot.
- Mi volt az, ami összezúzta a combját?
- A robotoknál lett légyen a támadás idején. Az egyik asztroidot letépte a rázkódás a tartóállványáról. Odanyomta Líviát a falhoz. - magyarázta Balázs, vérmocskos egyenruhájára mutatva. - Őt találtam meg először.
- Aha. És mi történt Kornéliával?
- Agyrázkódás, bordatörés, égési sebek a tenyéren. - sorolta a medicinrobot. - Megrepedt a koponyája. Nincs életveszélyben, de jó volna mielőbb megműteni. Az Egészségőr azt tanácsolta, mindkettőjüket tegyem hibernátorba, hogy megállítsam az állapotuk romlását.
- Úgy néz ki, a generátor most már működni fog, szóval semmi akadálya, hogy lefagyasszuk őket! - szólt közbe a navigátor. - Csak előbb meg kellene teremteni a hibernáló tartályokat!
- Csináld! Én megyek, megnézem a hajótest többi részét! Balázs! Hogy állunk a levegővel?
- A keringtető rendszer még megy, de az alsó szinten a négyes blokkból szivárog a levegő. Ott vannak az asztroidok. A levegő visszatartó erőtér buborékunk nem működik sajnos.
- A gépeknek nem árt a vákuum. Helyezzük biztonságba a lányokat, aztán mérjük fel a sérült szektorok állapotát... Gueridor, vétel! Mikorra értek ide Zsigmond?
Nem hallottam a választ, de Józsefék megkönnyebbültek.
- Addig biztosan kibírjuk!
Egy darabig néztem, hogy dolgoznak a fedélzeten. Teremtettek két hibernátort az orvosi szobában és a medicinrobot segítségével óvatosan belehelyezték az űrhajósnőket. A droid védőfolyadékkal töltötte fel a tartályokat, aztán nekiállt lefagyasztani százhúsz abszolút fokra a pácienseit.
A férfiak űrruhát öltöttek, és átzsilipeltek a Heliantusz sérült szektoraiba, felmérni a károkat. A pusztítás rettenetes volt. Több ponton méternyi rések, hasadékok tátongtak a burkolaton és a belső válaszfalakon. Az ott tárolt felszerelés eltűnt vagy összetört, illetve elégett a nagy energiájú találatoktól. Fekete koromfoltok borították a sárga falakat, a mennyezetet, mindent. A rosszindulatú idegen lények több megawattos lézerágyúkkal pörköltek oda a csillaghajónak, mielőtt aktiválhatta volna leghatékonyabb védőpajzsait. Kész csoda, hogy megúszták a kalandot, tekintettel a súlyos sérülésekre.
Mivel időközben eluralkodott rajtam az álmosság, és láttam, most már biztonságban lesznek az expedíció túlélői, úgy döntöttem, kilépek a vonalból. Majd reggel felhívom az apámat, megérdeklődni, hogy vannak. Rendes volt tőle, hogy a közvetlen életveszély pillanataiban rám is gondolt, de nekem meg pihennem kéne, mielőtt megvirrad. Bezártam a Kapcsolat kezelőt.
- Csöndet és üres! - gondoltam a titkáromnak, mire újfent kikapcsolt.
Persze nem bírtam azonnal elaludni. Kicsit meditálnom kellett előbb, kiürítve tudatomból a szokatlan események képeit. Jó ha az ember tudja a módját, hogy lehet minden körülmények között aludni amikor itt van az ideje.
Sérülten billegő, zuhanó térhajóval álmodtam, amiből alkatrészdarabkák potyognak az oldalán ütött lyukon a végtelenbe. Nem éreztem magam túl jól ezektől a képektől. Akár velem is megtörténhetett volna mindez.

10. fejezet