Az álmok fogságából nehéz vala szabadulni ezen a reggelen. Első gondolatom természetesen akörül forgott, mi történhetett az elmúlt órákban a Heliantusz fedélzetén. Kikerestem a címjegyzékből József EFA-ját és felhívtam.
- Itt vagyok Léna! - szólalt meg apa fáradtan. Arcába mély ráncokat véstek az elmúlt órák feszültséggel terhes pillanatai. Szkafanderben ücsörgött a parancsnoki hídon, félig hátradöntött ülésében, s a főmonitoron sorjázó adathalmazt bámulta. Egy kisebb oldalképernyőn mozgolódott valami a szürkésfehér háttér előtt. Kellett némi idő, mire felfogtam, az egyik asztroid érzékelői által közvetített képet látom. A szerelőrobot odakint dolgozott a csészealj burkolatán, saját reflektorai fényében. Speciális szerszámokat tartott acélkarjaiban. A lyukakat igyekezett befoltozni, hogy újra légnyomás alá lehessen helyezni a belső helyiségeket.
- Szia! Történt valami mostanában?
- Azon kívül, hogy majdnem elaludtam? Nem. Semmi. Vilmos és Balázs szunyálnak. A lányokat hidegre tettük, a robotok meg odakint dolgoznak. Az elmúlt órákban feltérképeztük az egyetlen megmaradt kutatószondánkkal az égitestet. Csupasz kődarab az egész. Még soha, senki nem járt erre, se a mi flottánkból, se más idegenek! Vagy legalábbis nincs nyoma értelmes tevékenységnek... Mondjuk ezt nem csodálom. Elég erős a szektorban a meteor tevékenység. Átlag öt percenként csapódik be a golyóbis felszínébe egy nagyobb, pár kilós aszteroida. Rengeteg kisbolygó van ennek a fehér törpének a környezetében. Mintha két bolygó összeütközött és miszlikre robbant volna eonokkal ezelőtt!
- A Gueridor milyen messze van tőletek? Az éjjel nem hallottam az ő adásukat, mert letiltottad a többieket a konferencia csatornádon!
- Bocsi, megfeledkeztem róla! Zsigmondék közelebb vannak, mint becsültük, de így is negyven órába kerül, hogy ide ugráljanak. Rajtuk kívül nincs senki, úgy ötven parszekes körzetben, akire számíthatnánk. A Susso Felderítő Csoport többi hajója hetekkel ezelőtt hazaindult, és mi is mentünk volna, ha ez a támadás közbe nem jön. Csak jumuk vannak a közelünkben, meg pár buta bennszülött civilizáció, akik azt sem tudják, eszik-e vagy isszák a zárt inerciarendszerű hajtóművet! Hmm...! Sikerült megjavítanunk két manőverező segédhajtóművet abból az ötből, ami megsérült. Így nagyjából ismét röpképesek vagyunk. A flotta válságstábja azt javasolta, rakjuk át a lányok hibernátorait a Gueridorra, aztán ha kijavítottuk a fontosabb rendszereket, induljunk el együtt hazafelé. Az energia konverterünk úgy látszik ki fog tartani, bár jókora túlterhelés érte az utolsó találatnál. Nem merjük ezer százaléknál följebb pörgetni...
Elhallgatott, fáradtan lehunyva szemét. Tudtam, hogy nehéz helyzetben van, mégsem panaszkodott, csupán tárgyilagosan ismertette a helyzetet. Az apám nagyon erős egyéniség, amennyire emlékszem a vele való találkozásaimból.
- Nem tudtam, hogy otthagytad az Utas és Teherszállító Szolgálatot apa!
- Mitagadás, lányom, izgalomra vágytam! Az SFCS jó választásnak tűnt! Hát most megkaptam! Hoppá...! A gravizor szerint tíz perc múlva becsapódik egy száz kilós kavics, innen másfél kilométerre! Kicsit megzörgeti majd ezt a roncsot! Remélem nem esik a fejünkre semmi, amíg itt dekkolunk! Az elhárítópajzsot és a levegő visszatartó erőtér buborékot nem lehet bekapcsolni, túl sok keltőelemük semmisült meg. Nagyon elbántak velünk a rosszfiúk...!
- Furcsa, hogy az elmúlt tíz évben egyszer sem kerestél!
- Valahogy megfeledkeztem rólad! Tudod, van otthon huszonegy gyerekem, hát kimarad egy-kettő időnként! Véletlen volt, nem tudom... Elég elfoglalt vagyok Léna. Egy hajóparancsnoknak nem sok szabad ideje van... Te mit csináltál az elmúlt években? Felhívhattál volna, ha hiányolsz!
- Ez igaz! A Külügyminisztériumban dolgoztam, meg az exoetnológiai részlegnél. Volt egy nemzőpárom, öt évig éltünk együtt. Született egy fiunk, Atillának hívják. Két napja kapott szetkát. Most döntöttem úgy, hogy visszamegyek a felderítőkhöz. Anyával rendszeresen beszélünk élvonalon, havonta egyszer.
- No...! Zsófit például fel sem hívtam!
Ilyenek a férfiak! Villant belém a szomorú felismerés, majd szelíden kijavítottam a férfi tévedését. Sok nője lehetett azóta, ha már a nevükre sem emlékszik!
- Apa! Az én anyámat Csillának hívják! Marosfalvi Csilla! Kikötői dokkparancsnokként dolgozik az Ékszeren!
- Óhh! Bocsánat...! Persze, Zsófi fehér bőrű volt, Csilla meg sárga...! Megtévesztett, hogy te is fehér vagy. Az én génjeim dominálnak benned! Ez bizony ciki! Hiába, nagy a család! De őt sem hívtam fel...
József nevetett zavarában és én nem tudtam haragudni rá. Hallgattunk pár gondolat erejéig, aztán szinte egyszerre szólaltunk meg.
- Mit szólnál hozzá...
- Apa! Azt szeretném...!
- Mondjad!
- Azt szeretném, ha megúsznátok élve ezt a kalandot! Látogass meg ha visszatértél! Bemutatom neked az unokádat!
- Majd meglátom kislányom! Ha jól emlékszem, a legutóbbi számláláskor kétszázhúsz unokám volt a listámon. Ha mindannyiótokkal törődnék, az egész életem rámenne a veletek való puszilkodásra! De azért találkozhatunk! Rajtad kívül csak az egyik volt feleségem szolgál a felderítésnél, a Kometátusz csillaghajón... Na! A másik vonalon keresnek a főparancsnokságról, ne haragudj! Be kell fejeznem! Szia!
- Szia apa!
Egy darabig bámultam a sötétbe borult szobám mennyezetét, mielőtt felkapcsoltam volna a világítást. Agyamban kósza emlékképek kavarogtak. Bárcsak olyan apám lenne, mint Esztella férje, Tamás! Ő kitartóan törődik az összes gyerekével, az ezernyi dédunokájával is! Persze a legjobban Fruzsina hiányzott. Gyerekkoromban mégiscsak a nevelőanyám állt hozzám a legközelebb érzelmileg, aki már százhetvenöt éve eltávozott a szellemek honába, s úgy tűnik pótolhatatlan űrt hagyott bennem maga után. Évekkel később is azon kaptam magam, hogy fel akarom hívni Fruzsit, tanácsot kérni tőle vagy megosztani vele örömöm, bánatom. A nemzőszülők nem pótolhatják, s nem is akarják pótolni Fruzsi szeretetét és több évtizedes féltő gondoskodását. Én sem jelentek annyit a gyerekeimnek, mint a nevelőik.
Ilyen gondolatok kavarogtak bennem reggelizés közben. Még a Témaszűrővel lefölözött híroldalak felületes átolvasása sem feledtette velem a lelkem mélyén megbúvó elhagyottság tudatát. Kényszerítenem kellett magam, hogy abbahagyjam az érzelgősködést. Ma nem lesz időm a lelkem bugyraiban vájkálni és a pszichés állapotomat elemezgetni.
Egy órával később úton voltam Uvacsánba, hogy részt vegyek az Esszencia berepülésén. A feladat tulajdonképpen nagy megtiszteltetés a számomra, mivel majdhogynem szenzáció számba megy szakmai berkekben. Nem sok űrhajósnak adatik meg az élete folyamán, hogy egy új hajótípus legelső, normál személyzetes tesztrepülésén vegyen részt. A flotta ezer évenként ha egyszer szokott új bárkát forgalomba állítani, amikor valamelyik régi osztályt végleg kivonják a szolgálatból. Nem lenne illő dolog mindjárt az első hivatalos munkanapomon elkésnem, főleg nem eme jeles alkalommal. Ezért úgy időzítettem, hogy 5 perccel 9 óra előtt érjek az F osztály irodaépületéhez.
Az új hajózó egyenruhámban mentem, amit frissen csináltattam az omniregulátorral. Százhatvanegy éve volt utoljára rajtam a barna öltözék. Azóta mit sem változott az alakom, így nem kellett új méretet választanom az Aktuális Ruházatok katalógusából. Mintha csak tegnap lett volna, hogy levettem az elegáns kabátot és a testre szabott nadrágot.
- Hallom, mi történt a Heliantusszal! - ez volt Szekeres Tibor első mondata, amikor meglátott. A személyzet eligazító szobájában találkoztunk, ahol már ott kortyolgatta gőzölgő teáját Marianna és Júlia, míg Szabolcs és Lénárd lehunyt szemmel barangolt a közhálón valahol.
- Csak most jöttem rá, pedig észrevehettem volna, hogy Békési József lánya vagy...! Csúnyán kilyuggatták őket, láttam az űrhírekben! Azt mondták, a legénység életben maradt három tagja elbúcsúzott a hozzátartozóitól, mikor úgy látszott, be fognak csapódni abba az ősmasszívumba!
- Tudom, élőben láttam az egészet! - mindössze ennyit mondtam. Arcomról leolvashatták, nem sokat aludtam az éjjel.
- Ilyen a szolgálat az "öngyilkos osztagnál"! - jegyezte meg Júlia fintorogva. - Mikor a Nervumonán dolgoztam, belerohantunk egyszer egy mélyűri törmelékbe. Valamiért nem vette észre az ugrásvezető szonda és a pajzsunk sem működött. Úgy robbantotta át az alsó fedélzetet, mintha papírból lenne a burkolat! Két metszőfogam tört ki akkor!
- Mi történt veled? - érdeklődött Lénárd tágra nyílt szemekkel. A srác a falon lógó térképeket nézegette karba tett kézzel. A személyzeti főnököt vártuk, hogy bemutassa nekünk a csapat hetedik tagját, mielőtt a kapitány elkezdené a reggeli eligazítást.
- A rázkódástól pofára estem a konyhában! - közölte durcásan a fekete bőrű navigátornő, s egyáltalán nem értékelte a spontán kitörő hahotázást.
- Ilyen az élet! Ha nem vigyázol, otthagyhatod a fogad! - emelte föl figyelmeztető hangsúllyal Tibor a mutatóujját, mire még nagyobb lett a mulatság a helyiségben. És persze ebben a pillanatban nyitotta ránk az ajtót Kocsor Henrik, mit sem értő ábrázattal.
- Jó reggelt...! De jó reggel van itt emberek! Kabaréműsort néztek?
- Dehogy Henrik! - intette nyugalomra a társaságot Szekeres, kevés sikerrel.
- Meghoztam a hiányzó embert a humorgálára! Gyerekek, bemutatom Molnár Róbertet, az Impulzus térhajó hajdani planetológusát!
- Szia Robi! Rég láttalak!
- Üdvözlök mindenkit! Szia!
A Kisöreg valóságos atyai szeretettel ölelte át egykori űrhajóstársát, akivel együtt repült még a 700-as években. A férfi magas volt, izmos, göndör fekete hajú és mélybarna bőrű. Igazi jóképű fickó, aki után megfordulnak a párra vadászó nők az utcán. Kisportolt termetén úgy feszült a barna egyenruha, mintha bármelyik pillanatban szétrepedhetne. A kapitány súgott valamit a fülébe, aztán sorra bemutatta mindenkinek.
- Jól van, fiúk, lányok, akkor csapjunk a lovak közé! Tegyétek le magatokat! Mielőtt elkötnénk a parkolóból a flotta legújabb büszkeségét, hogy széthajtsuk a motorját, előbb mondanék pár unalmas szót az előttünk álló feladatokról!
Tibor egy holovíziós hírnök könnyed modorában beszélt, a helyiség végében álló vetítőasztalnak támaszkodva. A stílusa nem okozott különösebb meglepetést, mert minden kicsit is tájékozott űrkadét tudja, hogy a Kisöreg nagyon lazán veszi a protokollt. Bezzeg amikor éles helyzetben kell cselekedni és megoldani valami kacifántos feladatot! Az emberei legalább annyira szerették a humorát, mint utálták a rengeteg gyakorlatozást repülés közben. Szekeres kapitánynak az volt a kedvenc ideája, hogy ismétlés a tudás anyja. Függetlenül a hálózati segítségtől és a bárkavezérlő számítógép súgásaitól. Ezért a hajóin rendszeresen ugráltatta a népet a bevetések üres óráiban.
Miközben a férfi sorolta a teendőinket, szorgalmasan jegyzeteltem a Szövegszerkesztőmbe, nehogy valamiről megfeledkezzek később. Tisztában voltam vele, ára van annak a kitüntetésnek, hogy az ember a Kisöreg keze alatt szolgálhat. Szerencsére az első próbarepülésen nekem jóformán semmi dolgom nem lesz, viszont a második és további utakon már mindannyian gyakorolni fogjuk a különféle szabvány műveleteket.
Tíz perccel később kollektíve kivonultunk az épületből, s légibuszra pattanva levitettük magunkat az ötös parkolószintre. Ebben a hangárban állnak az F osztály három főcsoportjának Uvacsánba telepített térhajói. A kikötői forgalomirányítás időközben leküldte ide az Esszenciát, hogy a felújításra szoruló öreg járgányoknak legyen helye a karbantartáson.
Mint a kapitány elmondta, egyelőre az MFCS, a Milebo Felderítő Csoport alá leszünk beosztva, az új, galaxist feltérképező flotta megalakulásáig. Ezt régen, évtízezredekkel ezelőtt TKP-nek hívták, azaz Tejút Kutató Programnak. Ha jól emlékszem a történelmi tanulmányaimból, valamikor az 57 000-es évek közepén szüntethették meg, a nagy feltérképező program befejezése után. Azóta nem jártak jelentősebb expedíciók a galaxisban.
- Tegnap beszéltem Kovács Győzővel az új flotta csoportról. - mondta Szekeres, karba tett kézzel üldögélve a buszban. - Még nem hozták nyilvánosságra, de már eldöntötték a fejesek, hogy Nagy Spirál Expedíciónak fognak hívni minket, ha végre elindulunk. Külön emblémánk is lesz, rajta az NSE rövidítéssel.
- Hány bárkával kezdünk? - kérdezte Molnár Róbert a fülét vakargatva unottan.
- Nem tudom. Ahányra találnak embereket. Talán egy tucat hajóval. De legalább száz kellene egy ekkora melóhoz.
- Vagy ezer. A galaxisban több százmillió lakott bolygó van!
A társalgás itt félbeszakadt, mivel megérkeztünk. A busz közvetlenül a hajónk elé huppant le, hogy ne kelljen sokat gyalogolnunk. Az Esszencia középtájon állt az óriási csarnokban, körülötte tükörfehér koronghajók tucatjai sorakoztak a gyémántkemény padlón. Külsőre teljesen hasonlóak voltak hozzá, pedig mind Aktínia osztályú volt. A lényeg - amitől a mi bárkánk messze jobb ezeknél - kívülről láthatatlan.
Kilépve a buszból végignéztem a hangáron. Sok száz méterre tőlünk parkolt néhány nagy, henger alakú, nyolcvan méter hosszú hajó is. A CSKCS, azaz Csillagászati Kutató Csoport mozgó obszervatóriumai voltak azok. Masszív, Csillagszem osztályú kutatóhajók, felszerelve gravitációs, optikai és rádió távcsövekkel. Egyszer, még kadét koromban jártam az egyikben, a Kökényszem nevű egységben, amit pár évvel később baleset ért a gömbhalmaz túlsó szélén és egész személyzetével együtt odaveszett. Túl közel ugrottak egy instabil változó csillaghoz, aminek vizsgálatára indultak és hamuvá égtek a koronájában. Az ő munkájuk sem könnyebb, mint a miénk...
A reptéri kiszolgáló személyzet tagjai valamiért nem mutatkoztak a környéken, csak két nyúlánk szerelődroidot láttunk ácsorogni a közelben. Úgy látszik, a berepülésre mindenféle felhajtás nélkül kerül sor. Bezzeg a Kontrexor indulásánál akkora tömeg gyűlt össze, hogy kordont kellett vonni a parkolóállása köré!
- Szervusz Eszter! - köszöntötte hangosan a kapitány a legénység nyolcadik tagját.
- Üdvözlök mindenkit! Szálljatok be! - csendült fel a bárkánk hangja egy rejtett, külső erősítőből.
Sorra beléptünk a csészealj hasa alá lógó fényliftbe. A zsilipkamra előtt Tibor megvárt mindenkit, s mikor az utolsónak érkező Lénárd alatt újra materializálódott a bejárati nyílást kitöltő burkolatrész, nyomtalanul eltüntetve a lyukat, diszkréten megkocogtatta homlokát a mutatóujjával. Ezt az ősi gesztust mindenki ismeri és érti az űrhajósok közösségében, ettől függetlenül a kapitány szóban is kiadta az utasítást.
- Jól van, akkor álljunk konferenciavonalra!
Repülés közben a legénység csak szetkán keresztül kommunikál egymással. Az űrflottánk összes egységén ez a szabvány eljárás. Egyrészt, mert a személyzet több helyiségben tartózkodik, és mozog a fedélzeten, másrészt jóval gyorsabban lehet gondolatban beszélgetni, mint a hangszálak rezegtetésével. Egy űrrepülés során könnyen előfordulhat olyan helyzet, amikor minden másodperc számít a cselekvésnél, döntéshozatalnál.
A konferenciavonalba lépéshez kiválasztottam a Hajózó program asztalra kihelyezett, csészealj formájú ikonját, mire az kapcsolatot létesített Eszterrel. Őrajta keresztül mindannyian hallani fogjuk egymás gondolatait a bemeneten. Ha szólni akarok, csak üzenet módba kell állítanom az ikont. Alapállapotban ez kék színű csészealjat formáz, ha pedig aktív a kimenetem, átvált sárgára. A Hajózó program állandóan fut a szetkámon, de a háttérben, vagyis nincs a látómezőmben semmiféle zavaró ablak. Ellenőrzésképpen megnyitottam az eseménytábláját, melynek beállítási fülénél látszott, hogy az utolsó, tizennégyes vonalam aktív. Korábban, amikor az Aktínián szolgáltam, a Hajózó az egyes vonalon futott. Ezen az egy apró változtatáson kívül nem láttam más különbséget az új és a régi program között. Egy százezer éve használt, kiforrott technológián nem nagyon van mit módosítani.
Fellebegtünk a belső liften a bárka parancsnoki hídjához. A tágas, szabályos kör alakú helyiség akkora volt, hogy kényelmesen el fogunk benne férni mind a heten.
A parancsnoki híd a hajótest közepén található. Két bejárata van bal és jobb oldalon, amiket a szabályzat szerint sosem szabad fölöslegesen nyitva tartani. Ez ugyanis a bárka legvédettebb, legbiztonságosabb része, ahol a fluidkomok dugaszai és az Esztert tartalmazó foglalat lettek elhelyezve. Amikor a fedélzetre léptünk, a komputer automatikusan felkapcsolta a világítást és beindította a levegő keringtető rendszert.
A pilótafülke első pillantásra meglehetősen puritánnak, sőt kimondottan üresnek látszott. Se ülések, se egy rakás műszer és kijelző, csak a puszta fal mentén körbefutó áramvonalas, üres konzolpultok és a meztelen padló. Beljebb lépve észrevettem, hogy a menetirány felöli oldalon két halovány, emberi tenyér alakú bemélyedés található a világoszöld pulton, középen. Azon kívül olyan sima az egész, akár egy étkezőasztal. Ilyen a híd alapértelmezett beállítása. Tegnap a kapitány szándékosan kihagyta a testre szabását, ezt most pótolni kellett.
- Eszter, csinálj nekünk üléseket! Sötétzöld szőnyeget kérek mindenhová és a normál kijelzéseket az elülső főképernyőre! - adta ki a parancsot Tibor.
A hajó nem késlekedett berendezni nekünk a helyiséget. A konzol fölötti falat egy széles, két dimenziós tapétaképernyő töltötte be, ami egészen a plafonig terjedt. Rajta egy nagyobb és hat kisebb mező világosodott ki, körülöttük rengeteg színes számmal, tájékoztató felirattal, menűrendszerrel és mozgó ikonnal. A helyiség közepén ugyanakkor előbukkant egy kerek pult a semmiből. A három dimenziós holografikus kivetítő asztala. Ezen lehet nézegetni a navigációs térképeket, de egyelőre ki volt kapcsolva. A bársonyzöld padlószőnyeg pedig mintha úgy nőtt volna ki, burjánzó gyepként a talpunk alatt. Bámulatos volt az egész teremtési folyamat.
Végezetül hét kényelmes, sötétbarna űrhajós ülés jelent meg a helyiségben. Mindegyiknek puha karfája, fejtámlája és három pontos biztonsági öve vala. Az ülések talpazata közvetlenül összenőtt a padlóval, tehát elég stabilak lesznek menet közben.
A hátsó falnál húzódó konzol üres maradt. Oda később tetszés szerint bármilyen funkciót betöltő kijelzők és monitorok elhelyezhetők. A jó parancsnoki hídnak nagyon rugalmasan variálhatónak kell lennie, hogy mindig a célnak legjobban megfelelő kinézetű legyen. Ami viszonylag állandónak tekinthető benne, az a fali képernyő és a tenyértartó.
A kézlenyomat előtti széket természetesen a kapitány foglalta el. Tőle balra ült le Marianna és Lénárd, a csapatunk kék bőrű tagjai, jobbra pedig Júlia és Szabolcs. Róbert és én mögöttük, a vetítőasztal két oldalán kaptunk helyet. Ha tizenketten leszünk, a többiek széke hátul lészen majd, szintén félkörívben.
Becsatoltuk magunkat. Általában senki sem használja a biztonsági öveket menet közben, mert a hajóink nagyon megbízhatóak és szinte sosem rázkódnak még a legvadabb manővereknél sem, de most próbarepülésen vagyunk. Ez a bárka teljesen kipróbálatlan. Tibor külön felhívta ezért a figyelmünket, még az eligazításon, hogy mindenben legyünk nagyon óvatosak és körültekintőek.
- Hogy érzed magad Eszter? - érdeklődött kedvesen Júlia.
- Leginkább valami feszítő érzés van bennem jelenleg. Kicsit izgulok, mivel még sosem repültem igazából. Eddig csak a fejlesztő osztály oktató szimulátorában gyakoroltam.
- Valamikor el kell kezdeni! - bölcselkedett Tibor, pár másodpercig a tenyértartón nyugtatva kezeit. Aztán megszakította a kontaktust a járművel és kényelmesen hátradőlt ülésében.
- Tudod mit? Legyen tiéd az irányítás Eszter! Vigyél ki minket orbitális pályára! Nem fogok beleszólni, hogyan csinálod!
- Köszönöm kapitány!
A komputer érezhetően örült a parancsnok nagyvonalúságának. Végre megmutathatja, mit tud! Fokozatosan megemelte a hajtóműben keringő higanygőz áramlási sebességét, aztán módosított az irányán, mire azonnal felhajtóerő keletkezett. Az Esszencia korong alakú teste lehelet finoman, billegés és mindenféle zaj nélkül fölemelkedett a talajról. A monitoron sebesen lefutottak az önellenőrzési tesztek, egy párbeszéd az űrkikötő forgalomirányító számítógépével, valamint megjelent az orrban elhelyezett kamera képe középen.
Az Esszencián - miként a korábbi felderítőhajókon - egyáltalán nincsenek ablakok. A környezetünkről a burkolatba épített morzsányi mikrokamerákon és a gravizoron keresztül szerezhetünk tudomást. Eszter a fedélzet bármely pontjára képes nekünk kivetíteni a kért látványt, így elvileg akár a WC-ből is vezethető az űrhajó. A megoldás nagy előnye, hogy a burkolatot sehol nem gyengíti beültetett ablaküveg, ami esetleg összekarcolódhatna a portól vagy a mikrometeorok becsapódásaitól.
- Mivel töltötted az elmúlt órákat, amíg ránk vártál? - kérdezte Marianna könnyed társalgási stílusban. Azon kívül, hogy ücsörögtünk, nem volt semmi dolgunk, hát csevegéssel próbáltuk elütni az időt. Eszter szépen behúzta támlábait, majd a parkoló padlóján felvillanó aranysárga vezetőfényt követve előre lebegett a csarnokban. A gravitációs teherlifthez érve besoroltunk egy másik felderítő mögé, és lesüllyedtünk a nyolcas szinten lévő indítópályára.
- Beszélgettem a flotta fővezérlő elméjével. Jártam az Otthonvárosi Könyvtárban és letöltöttem magamnak a beszélt eledon nyelv szavainak értelmező nagyszótárát, hogy bővítsem a szókincsemet. Adorjánék csak a gondolt nyelv fogalmainak értelmező lexikonát tanították meg nekem, de ennek tartalma nem fedi pontosan a verbális kifejezések gyűjteményét!
- Nagyon pöpec! - mondta elismerően Róbert.
- A pöpec szó egyik listában sem szerepel! Megtudhatnám, milyen nyelven van Róbert?
- Na látod, van még mit tanulnod! - vigyorgott a planetológus. - Ez még az ősi hun nyelvből származik és elismerést fejez ki. Tudod Eszter, hogy az őseink, akik százezer éve költöztek ide az Eledoneiára a Nagy Spirálból, azok hunul beszéltek?
- Igen! Persze! Tanultam történelmet, bár csak alapszinten. Az én kiképzésem, illetve felprogramozásom elsősorban a hajótestem irányítására és a biztonságos űrközlekedésre irányult. De majd folyamatosan igyekszem bővíteni az ismereteimet a világról. Adorján külön felhívta rá a figyelmemet, mielőtt lekapcsolt volna az oktató szimulátorról, hogy az univerzum egy nagyon bonyolult kiterjedés, ami tele van ismeretlen jelenségekkel. Csupa izgalmas, és esetleg veszélyes dologgal, amik még felfedezésre várnak. Én pontosan arra lettem alkotva, hogy megismerjem a világot.
- Ez a munkánk Eszter! - jegyezte meg a kapitány türelmesen. - Melyik égablakot kaptuk?
- A hatos szabad. Mindjárt ott vagyok.
Az űrkikötőben tíz égablak van, amik a bolygó légkörébe vezetnek. Öt az egyes, öt a nyolcas szinten áll, közvetlenül egymás mellett. Más nincs is ott rajtuk kívül, csak a nagy, üres kifutópálya a forgalomirányító jelzőfényekkel. Az indulási oldalon a teherliftekből kilebegő járműveknek meg kell állniuk pár másodpercre a kijelölt sávban, míg kinyitják a megfelelő térablakot. Aztán kiröppenhetnek a száz méter átmérőjű, két dimenziós téranomálián a szabadba.
A kaptárvárosokból, s így Uvacsánból sem vezetnek közvetlen alagutak, gyalogos vagy metrójáratok föl a felszínre. Otthonvárosba bejutni csak térugrással vagy a térkapukon keresztül lehet. Részben azért, mert a kaptárak több kilométer mélyen vannak a hegyek alatt, részben biztonsági okokból. A teljes be és kimenő forgalmat így könnyű ellenőrizni és a gravitációs szkennerekkel azonnal kiszűrhetők a fertőző betegségek, élősködők, tiltott tárgyakat becsempészni próbálók. Állatokat és fegyvereket például nem szabad lehozni a kaptárakba. Ha az érzékelők akár egy bolhát is találnak az érkező személyen vagy a holmijában, azonnal karanténba kerül, ahol gondosan megszabadítják a nem kívánatos potyautastól. Fent, a bolygó bioszférájában rengeteg olyan élőlény található, aminek semmi keresnivalója ebben a mesterséges környezetben. A lakosságnak az a része, amelyik a felszíni településeken él, éppen ezért sokkal inkább ki van téve a különböző betegségeknek és más kellemetlenségeknek.
A monitoron megjelent az égablak nyitását jelző szignál, a képernyőn pedig megláttuk a zöldre festett, vékony keretben feszülő transzcendens felületen túli világot. Eszter följebb emelte a csészealjat a padlótól, majd lassan előre siklott, az előírt sebességgel hussanva át a látszatjelenségen.
A következő pillanatban kint voltunk az Eledoneia atmoszférájában, nagyjából két kilométerrel feljebb. A kapuk külső oldala a talajtól háromszáz méterre van fölállítva a levegőben, szintén függőleges pozícióban. Egymástól biztonságos távolságban, másfél kilométerenként lettek kihelyezve, hogy sűrű forgalom esetén se legyen zsúfoltság a légifolyosókban. Tartókeretük egy vékony, de masszív fémgyűrű, kevlar borítással, rajta a kiegészítő berendezések gondoláival. Tizenhat permanens téri hajtómű tartja őket stabilan, hogy ne mozogjanak a szélben.
Az ablakok egy hosszú hegyvonulat sűrű őserdővel borított teteje fölött sorakoznak, ami csaknem másfél kilométeres magasságba nyúlik a tengerszint fölé az Ediara kontinensen. Ahol éppen szakadó eső és szürke égbolt fogadott bennünket. Az alant elterülő erdő lombkoronája vadul hullámzott a viharos szélben. Tőlünk balra egy teherszállító gömbhajó ereszkedett alá a gomolygó fellegekből, s tűnt el az egyik átjáróban, mint szürke szamár a ködben. A trópusi eső azonnal áztatni kezdte a burkolatot, elmosva a kamera által közvetített képet, ezért a komputer magától átváltott gravitációs panorámára. A gravizor érzékelőjét nem zavarja az eső vagy a pára, igaz a képet mesterségesen színezni kell a megjeleníthetőség érdekében.
- Szép időnk van! - mondta Szekeres közönyösen.
- Úgy látom, elvonul a vihar kelet felé. - állapította meg Eszter, egy meteorológiai térképet villantva föl a konzolon.
Enyhe szögben emelkedni kezdtünk, fokozatosan gyorsítva majdnem hangsebességig. Pillanatok alatt kikerültünk a mocskosszürke felhőtakaró alól, odafent ragyogóan sütött az Aurinó. Kora délelőtt van most ezen a hosszúsági fokon. A rendszerünk központi csillaga épp a sugárzási ciklusának csúcsára jutott, metszően fehér fényt árasztva magából.
- Milyen magasságú pályára álljak Tibor? - érdeklődött a számítógép, több útvonal variációt rajzolva a navigációs térképére.
- Tudod mit? Menjünk fel inkább stacionáriusra! Nagyjából Uvacsán fölé jó lesz!
- Rendben.
Öt percnyi sétarepülésbe került az irányítás által megadott légifolyosón kijutni a világűrbe, ahol a bárka még tovább gyorsított, hogy mielőbb elérje a geostacionárius pályamagasságot a bolygó felett. Eszter fekete folttal takarta ki a képernyőn nagyjából előttünk ragyogó Aurinót, ne vakítson el a fénye. A fedélzeti számítógép minden tevékenységén látszott, hogy érti a dolgát, vagyis a felprogramozói jó munkát végeztek.
- Fordítsd el a hajó orrát az Aurinótól! - kérte Tibor, s innentől fogva oldalazva repültünk tovább, mivel a hajtóművünk számára teljesen mindegy, milyen irányba fejti ki a tolóerőt. A gyorsulás értéke ettől függetlenül nem haladta meg a felszíni érték másfélszeresét. Ezzel együtt elfordítottuk az üléseinket, hogy ne nyomjon oldalra a tehetetlenségi erő. Odakint a koromfekete kozmosz megtelt milliárdnyi fényes pontocskával, melyek a látómező alsó szélén a Nagy Spirál egyik karjának formájába rendeződtek.
- Kényelmesebb lenne a számotokra, ha térugrással mennék! - jegyezte meg a komputer aggódva.
- Majd később! - intette le Tibor. - Kibírunk egy kis gyorsulást!
A gyorsulás szóra eszembe jutott a hajó dokumentációjában tegnap olvasott terhelési becslés. Az Esszenciának elvileg bírnia kell a 20 g-t, ami jóval több annál, amit egy ember sérülés nélkül képes elviselni. Remélhetőleg a kaptány nem akarja majd ellenőrizni a dolgot. A legnagyobb gyorsulás, amiben kadétként nekem valaha részem volt, 3 g körül lehetett. Úgy belenyomott a kiképzőhajó ülésébe, hogy moccanni sem tudtam. A speciális, gyorsulásvédő szkafanderekben akár 10 g-ig is bírnám ájulás nélkül, de semmi kedvem kipróbálni a dolgot. Körbesandítva láttam, a társaim sem rajonganak az ilyen terhelési próbákért.
- Nos, milyen érzés a világűrben lenni Eszter? - kérdezte Júlia a számítógépet.
- Nagyjából olyan, mint a szimulátorban. - mondta töprengve a hajó. - Csak most sokkal több bejövő érzéklet fut át a tudati fókuszomon. Az Aurinó például nagyon intenzív élmény. Érzem, hogy süti a burkolatom!
- De még hogy! Most van a maximumon, azért ilyen fehér!
Az Aurinó egy közepes méretű változócsillag a Milebo gömbhalmaz peremén. Színképe az F6-os osztályba tartozik, a fényességingadozásának periódusa pedig körülbelül fél napos. Mivel állandóan változik a sugárzásának intenzitása, s ezzel együtt a felszíni hőmérséklete, sőt átmérője, komolyan befolyásolja az Eledoneia légköri hőmérsékletét, időjárását és végsősoron egész bioszféráját. A bolygónk egyébként szabályos pályán kering körülötte, minimális excentricitással, s mivel az egyenlítőjének síkja mindössze másfél fokra tér el ettől, nincsenek igazi évszakok a felszínén. Ennek ellenére az élővilágnak van saját ciklusa, amit a napi kétszeri fényerő ingadozások idéznek elő. A fényváltozás oka a csillag pulzálása. A látszó átmérőjének növekedése eléri a nyolc százalékot, s közben a színét is változtatja kaméleon módjára. A felszálló ágban, amikor maximumon van a sugárzása, kifehéredik, a leszálló ágban viszont besárgul, enyhén narancsvöröses árnyalatot ölt. Épp ezért az Eledoneia felszínéről nézve, reggeltől estig egy teljes kivilágosodási - elhalványulási - újra kivilágosodási ciklus figyelhető meg.
A gömbhalmazunk tele van ilyen öreg változócsillagokkal. Érdekes módon a pulzáció üteme hosszú távon is állandó marad, s ez lehetővé teszi, hogy a lakható bolygók élővilága alkalmazkodjon hozzá. Amikor Zemlénben éltem, számomra teljesen normálisnak tűnt, hogy az Aurinó fénye állandóan változik. A Magyarka bolygón végzett több éves kutatómunkám során viszont sehogy se bírtam megszokni, hogy az ő csillaguk fénye teljesen egyenletes. Állandóan azt lestem, mikor kezd végre erősebben világítani a fehér törpéjük, s ettől egy idő után enyhe depresszió lett úrrá rajtam. Persze sikerült alkalmazkodnom az ottani viszonyokhoz, de nem szívesen élnék egész életemben olyan planétán.
A világűr bársonytakaróján terpeszkedő Nagy Spirál fokozatosan kezdte kitölteni a látóterünket, ahogy az Esszencia körbefordult repülés közben. A számítógép a burkolat túlmelegedésének megakadályozására lassan forgatni kezdte a csészealjat, miközben finoman stabilizálta a keringési pályánkat az Eledoneia körül. Végre alább hagyott a gyorsulás a fedélzeten és jóleső szuszogással vettük tudomásul a hirtelen beköszöntő súlytalanságot.
A gömbhalmazunk mintegy ötezer parszekre van az ősi hun nyelven Tejútrendszernek nevezett spirálgalaxistól, közel a korong magjához. A harmincnégyezer parszek átmérőjű csillagtányér ezért az éggömbön mintegy száznegyven fokos látószögben terpeszkedik el, ami azt jelenti, hogy majd negyven százalékát betölti az űrnek. Vele ellentétes irányban, ami most éppen az Aurinó túloldalára esik, ugyanennyi helyet foglal el a Milebo a maga kétmillió csillagával egy ötven parszek átmérőjű tartományon belül. Ennek a két lenyűgözően látványos, fényes égi objektumnak a vonzásában élünk csaknem százezer esztendeje. A rendszerünk bolygóinak keringési síkja olyan, hogy az éjszakai égbolton fél évig az egyik, fél évig a másik csillaghalmaz látható, s ez szintén erőteljes hatást gyakorol az éjszakai életet élő állatfajokra, a szerelmespárokról nem is szólva.
- Megérkeztünk kapitány! Magasságunk a felszíntől 32 350 kilométer. Egy méteres pontossággal Uvacsán fölött vagyunk! Bekapcsoljam a mesterséges gravitációt?
- Igen! Kérek egy körtérképet a fénymásodpercen belül tartózkodó objektumokról!
Az iménti kellemes súlytalanság gyorsan megszűnt, ahogy a plafonba szerelt erőtér generátorok taszítómezeje nyomni kezdte a testünket bele az ülésbe. Előttünk a monitor megtelt parányi ikonok mozgó ábráival, amik az egyes űrhajók, térállomások, nyomkövető bóják és más mesterséges létesítmények helyzetét, továbbá azonosítási kódját prezentálták a bolygó körüli térben. Ezeket részben a forgalomirányítás segítségével, részben a gravizor adatai alapján jelenítette meg Eszter. Még egy másfél kilós kődarabot is talált, ami kétszázezer kilométerre fog elhúzni tőlünk elnyúlt pályáján a végtelen felé.
A gravitációs panorámadetektor egy olyan passzív érzékelő, ami a tömeggel rendelkező tárgyakat észleli a téridőn belül. Mivel minden atomnak a hőmérsékletétől, és az alkotó részecskéinek számától, elhelyezkedésétől függő gravitációs színképe van, könnyen azonosítható a belőle áradó hullámtere alapján. Az Esszencia időszálas felfűzésű burkolata egyetlen nagy, hiperérzékeny gravizorként működik, ezért a felbontása minden más hagyományos detektort felülmúl.
Miközben a kapitány Eszterrel társalgott, különféle méréseket végeztetve vele, én újra elővettem a hajó dokumentációját és kikerestem belőle az erről szóló fejezetet. Elméletileg a bárkánknak képesnek kell lennie arra, hogy tízezer kilométerről felismerjen egy emberi arcot az űrben, még akkor is, ha épp háttal fordul neki. Ez valami egészen őrületes felbontóképességet jelent, amit csak a Hunyorka térállomás Pislogó becenévre keresztelt gravitációs szuperteleszkópja múl felül. Igaz, a Pislogó egy száz kilométer átmérőjű hagyományos érzékelőrendszer a kocka alakú autoszféra külső palástján, amit az extragalaxisok és kvazárok megfigyelésére használnak a csillagászaink.
- Jól van! Most átveszem az irányítást! - tette kezeit a pultra Tibor, a testének bioáramain keresztül összekapcsolódva a hajóval.
Elvileg tenyértartó nélkül is vezethetné a bárkát, pusztán a szetkával, de az érintőfelület használata megkönnyíti a dolgot. A konferenciavonalon keresztül a kommunikációs csatorna gondolatra való korlátozása miatt csak fogalomnyelven utasíthatja a számítógépet. Ez nagy fokú koncentrációt és belső csendet igényel a pilóta részéről. Huzamosabb ideig erre senki sem képes. Ezért találták ki a bioáram leolvasót, ami az emberi aurára van hangolva, személyspecifikusan. Így a gép képes közvetlenül átvenni a tenyértartóval a vezető érzéseit, lelkének legapróbb rezdüléseit és azonnal reagál rá. A bioáramon keresztül, reflexszerűen irányított űrhajó százszor fürgébb, és kacifántosabb manőverekre képes, ha a sofőrje érti a dolgát, mint egy pusztán gondolati utasításokkal kormányzott.
- Körbeszaladjuk az autoszférákat, aztán kimegyünk a többi bolygóhoz látogatóba! Szeretném kipróbálni, hogy bírja a hajtómű a terhelést, ezért kihúzatom a maximumig.
A kapitány csinált egy szűk ívű csavart a bárkával, majd gyorsítani kezdett a hozzánk legközelebb lévő Zerna állomás masszív tömbje irányába.
Az Eledoneia körül, stacionárius pályán hat nagy térállomás kering az űrben. Ezek egymáshoz képest egy oktaéder csúcsain helyezkednek el, négy az egyenlítő síkjában, kettő a pólusok felett. Mindegyik állomás nagyjából száz kilométer átmérőjű. Önellátóak, saját hajtóművekkel rendelkeznek, és a belsejükben mini bioszférát tartanak fenn, hasonlót a bolygó felszínén lévőhöz. A méretükön kívül főként ebben különböznek a többi támaszponttól, ezért a köznyelv autoszférának nevezi őket, vagyis önálló világocskának. A hat állomás évtízezredek óta lebeg a pályáján, mint mesterséges holdacskák, fedélzetükön egyenként úgy félmilliós lakossággal. Rajtuk kívül ezernyi kisebb támaszpont, úszódokk, nullgravitációs laboratórium, űrmúzeum, jelzőbója, időjárás megfigyelő szonda, csillagászati obszervatórium kering a bolygó körül, no és a két természetes kisérője, a Cestello és Mea holdak.
A két hold parányi szürke sarlóként húzódott meg szerényen a távolban, miközben elsuhantunk egy tág félkörív mentén az Eledoneia körül. Tibor úgy irányította a hajót, hogy az egyenlítő fölött lebegő négy állomás az utunkba essen. Természetesen nem mentünk hozzájuk túl közel, mert akkor az irányítók azonnal ránk szólnak, hogy veszélyeztetjük a száguldozásunkkal a dokkjaik körül megsűrűsödő hajóforgalmat.
A csillagrendszerünkben összesen tíz autoszféra tartózkodik, s mindegyik könnyen megkülönböztethető a többitől. Az építészek fantáziáját dicséri, hogy az egyes állomásokat eltérő geometriai testekről mintázták, továbbá különböző alapszínnel festették be. Az előttünk lévő Zerna egy száz kilométeres, aranyszínű dodekaédert formáz. Utána a következő a Patrimpas ezüstfehér gömbje, az Ékszer citromsárga ikozaédere és a Kékleny azúrkék tetraédere. Az Eledoneia északi pólusa felett a Szeránia oktaéder alakú, tűzvörös teste lebeg, vele ellentétesen a déli pólusnál pedig a Hunyorka zafírzöld kockája zárja az alakzatot. A hozzánk látogató idegen civilizációk képviselői mindig megcsodálják őket, s inkább műalkotásként tekintenek rájuk, mint egyszerű térállomásként.
Negyed óra alatt kerültük meg ezen a pályamagasságon az Eledoneiát, aztán a Cestello hold mellett elsuhanva irányt vettünk kifelé, elsőnek a Palemonia bolygó irányába. Körülöttünk megritkult a forgalom, mert a bolygóközi térben nem szokás csónakázni nálunk. Mindenki térugrással teszi meg a fénymásodpercnél nagyobb távolságokat, nem kívánván az idejét pazarolni a lassú téri meghajtásra.
Tibor és Marianna hosszú beszélgetésbe kezdett a fedélzeti rendszerek működéséről, a repülési paraméterekről. A többiek lazítottak, ezért én is próbáltam valami hasznos elfoglaltságot találni magamnak. Folytattam a műszaki leírás böngészését.
Negyed órával később már igencsak sebesen repültünk, ahogy az állandó gyorsulás miatt egyre jobban megközelítettük az elvileg elérhető maximumot. Tibor egészen addig túráztatta a higany hajtóművet, míg végül a fényhatársebesség kétharmadával vágódtunk ki a bolygórendszerből, elhajított kavicsként a Nagy Spirál irányába. Cirka huszonháromezer év alatt érnénk oda ebben a tempóban.
- Jó hajó ez! Megy, mint a Meszes! Úgy látom nem jelentős a melegedés. A főhajtómű rendben van.
- Mit jelent a "meszes" kifejezés? - érdeklődött a bárkánk udvariasan, elárulva, nem járatos még az űrhajós szlengben.
- Liszkaiék igazán taníthattak volna neked ilyen űrjáró dumákat is, Eszter! - méltatlankodott a kapitányunk vigyorogva. - A Meszes egy térhajó volt a történelem előtti időkben. Még a galaxisban. A kék bőrű hunok építették és kisérletezésre használták. A burkolata vakítóan fehérre volt mázolva állítólag, teljesen mészfehérre. Azért hívták Meszesnek. A népmesék szerint több sebességi rekordot is elértek vele, mind a térbeli mozgásnál, mind az ugrásoknál. Azóta mondjuk azt a gyors hajókra, hogy megy, mint a Meszes!
- Értem. Akkor ezt bóknak kell tekintenem? - csodálkozott a számítógép olyan hangon, hogy elnevettük magunkat.
- Akár annak is veheted! Egyébként hogy érzed magad Eszter?
- Kicsit furcsán. Nem tudom másként kifejezni, de mintha enyhe szédülést okozna a haladási irányban bekövetkező kontrakció az idődoppler miatt. Feszültséget érzékelek a burkolatomban a torzulástól. Képzetesen megfogalmazva bizseregnek az időszálaim. Ti hogy bírjátok?
- Hát, ez elég furcsa! De ne aggódj, nem lesz semmi bajunk. Egyszer repültem már háromnegyed emanációs sebességgel egy kisérleti hajóban, úgy négyszáz éve. Az emberi testnek elvileg nyolcvan százalékig simán bírnia kell, maradandó károsodás nélkül a száguldást.
- Szerintem fékezzünk le! - javasolta az első tiszt, mire Szekeres átfordította a hajtómű tolóerejét és ugyanilyen tempóban lassítani kezdett.
- Félmillió kilométerre fogunk elsuhanni a Palemonia mellett. - állapította meg Júlia, az egyik oldalképernyőn kinagyítva a kékesfehér felhőzetű bolygót. Rajtafelejtettük szemünket a gyorsan közeledő világszigeten, ami körül egy szabálytalan, krumpli formájú hold, az Ontomes kering alacsony pályán, két autoszféra társaságában.
- Mennyi az ÉVI-nk?
- Öt perc a közelpontig ha marad a fékezés.
Ezt a kifejezést viszont azonnal értette a komputer. Az Érkezés Várható Idejének rövidítése, az ÉVI egy általánosan használt szakszó a flottában. Eszter most biztos büszke rá, hogy legalább ezzel tisztában van, gondoltam visszafogott mosolygással.
A Palemonia, amit az ott élők Megfagyott Gyöngynek szeretnek nevezni inkább, belülről számolva a harmadik bolygó a rendszerünkben. Az Eledoneia pályáján belül csak egy légkörtelen planéta dacol az Aurinó sugárzásával, a Litodomas, aminek megvilágított felszínén iszonyú forróság van, míg a túloldala jéghideg. Ezzel szemben a Palemonián kellemesen hűvös éghajlat uralkodik az egyenlítői zónában, a ritkás felhőtakaró alatt. A sarkokat vastag jégpáncél borítja, ez télen a felszín kétharmadára is kiterjedhet. Az egyenlítői sáv tengereit kivéve így a vízkészletének háromnegyede állandóan fagyott állapotban van. A légköre eredetileg szén-dioxidban dús volt, s néhány algafajt kivéve nem találtak életet az ide érkező első telepeseink. Nagyjából nyolcvanezer évvel ezelőtt kezdődött meg a Palemonia célirányos átalakítása. Ennek során alig száz év alatt belélegezhető atmoszférát hoztunk létre rajta, több eledoneiai növényfaj betelepítésével.
A jégtakaró megolvasztásához, azaz az éghajlat felmelegítéséhez módosítani kellett volna a pályáját, ami sokkal elnyúltabb, mint az Eledoneiáé, de az előzetes szimulációk olyan súlyos következményeket jeleztek, hogy inkább letettünk róla. Bár képesek lennénk közelebb vinni az Aurinóhoz, beszabályozva a keringését, sőt módosíthatnánk a tengelyének tizenegy fokos ferdeségét, meg a forgását, mégis meghagytuk olyannak, amilyennek találtuk a rendszerbe költözésünkkor.
Nem lehet egy stabil felépítésű bolygórendszert csak úgy átrendezni az egyes égitestek ízlés szerint való tologatásával. Ha beljebb vittük volna, megzavarja az Eledoneia mozgását, ahol emiatt veszélybe kerül az egész élővilág. A Palemonián túl kering a Damicorn, három parányi, szabálytalan jéghold kiséretében. Ezt is maga után húzta volna, ami viszont a többi külső bolygót és üstököst téríti le a pályájáról, mindenféle előre nem látható kozmikus ütközést és katasztrófákat okozva.
- Hívás érkezik a Palemonia távolkörzeti irányítástól! - jelzett Eszter, egy hópelyhet formázó ikon felvillantásával Marianna előtt.
- Hallgatjuk!


Az irányítótiszt férfi volt és csak a hangját hallottuk dühösen felcsendülni a fluidkomban.
- Ki az az őrült, aki kétharmad fénysebességgel száguldozik az EP-974-es szektorban?
Válaszul a kapitányunk hangosan belekacagott az élvonalba, és valami lenyűgöző hülyeségről téve tanúbizonyságot, visszaszólt nekik. Ezt nem lehetett kibírni röhögés nélkül.
- Bocs fiúk! A ragasztó lehet az oka! Egyszerűen nem tudom levenni a kezem a pultról!
Pillanatnyi döbbent csend, majd felismerhetetlen háttérzaj, sutyorgás után valaki más vette át a vonalat a túloldalon.
- Szia...! Te vagy az, Szekeres Tibi?!
- Én hát!
- Mindjárt gondoltam! Szóval ez az új bárkád! Az előbb szóltak át Uvacsánból, hogy tesztelni fogjátok az Esszenciát! Felőlünk nyugodtan röpködhettek, de ilyen sebességgel ne gyertek be a közelkörzetünkbe, mert szívrohamot kapnak a nyomkövetők!
- Csak elsuhanunk Jenőkém! Talán majd máskor, ha lesz időnk, benézünk hozzátok egy teára!
- Szívesen látunk Kisöreg! Jó repülést! Vége!
- Szervusztok! Vége!
Miközben Tibor az ismerősével csevegett, én a Palemonia éjszakai oldala mögül kibukkanó Skoll térállomást néztem, ami szabályos henger alakú és lilára van festve. Jártam ott egyszer, még űrkadét koromban. Az autoszféra belül egyetlen hatalmas légtérrel rendelkezik, a lakosság java pedig a belső paláston él, fejjel a henger forgástengelye irányába. A Lila Daráló becenevet viselő Skoll az egyetlen olyan állomás, mellesleg a legöregebb mindközül, amelyiken nem mesterséges gravitációt használnak, hanem a centrifugális erő tartja meg a dolgokat a helyükön. Az ötven kilométer átmérőjű henger forgási ideje öt perc tizennégy másodperc, ezért szabad szemmel tisztán kivehető a mozgása. Dokkolni rajta csupán a tengelyeknél épült két kikötőben lehet. A belsejét hat nagy fúziós naplámpa világítja meg, amik a főtengelyre vannak függesztve, s ezekkel pontosan tudják szimulálni az Eledoneián megszokott, változó megvilágítási viszonyokat.
Bent a paláston több nagy tó van, amikben eledoneiai halak élnek vagy csónakázásra, úszásra és mindenféle vízi sportokra használhatók. Amiről mégis gömbhalmazszerte nevezetes ez a jó kilencvenezer éves öreg szerkezet, az a három spirális vízesése a déli végében. A Coriolis-erő hatását gyönyörűen szemléltető mesterséges zuhatagok több lépcsőben záporoznak alá a forgástengelytől a palástig, a forgási sebességnek megfelelő ívek mentén.
A Skoll feleannyi idős társa, az Ezüstös Elatha térállomás a bolygó túloldalán kering, ezért annak lakói sosem látják az öreg hengert. A lapos, korong formájú Elathát nevéhez híven ezüstszürkére mázolták építői. Az ott élő emberek közt nagyon sok a tehetséges, híres hologram szobrász és élményfilm rendező. Ezek minden évben rendeznek egy nagy művészeti fesztivált, amelyre még a környező csillagrendszerekből is érkeznek idegen lények, saját alkotásaikat bemutatandó.
- Mi legyen a következő célpontunk kapitány? - érdeklődött Júlia, mikor magunk mögött hagytuk a Palemoniát és kisérőit.
- Most kipróbáljuk a térugróművet. Elsőnek menjünk ki a Possiblonhoz, az pont útba esik kifelé menet! Húsz ugrással ott leszünk olyan két másodperc alatt.
Fél lélegzetvételnyi idő múlva sűrűn pislogni kezdtek odakint a csillagok. Az Esszencia fizikailag nem mozdult el, csak éppen máshol és máshol jelent meg a téridőben. Az őskáosz feneketlen sötétjében való tartózkodásunk így fel sem tűnt igazából. Mikor megálltunk, ott lebegett előttünk a csillagrendszerünk legkülső bolygójának, a Possiblonnak krémszínű gömbje. A navigációs atlasz szerint az Aurinótól öt milliárd kilométerre keringő égitest hirtelen négyszázezer kilométerre vala tőlünk. Tibor ezután több apró manőverrel egyre közelebb helyezte a hajót a bolygóhoz, amit két apró holdacska, az Árnya és a Kormos kisér lassú útján az Aurinó körül. A csillagunk ebből a távolságból alig volt fényesebb, mint a Nagy Spirál tányérja. Itt nem élnek emberek, mert túl hideg és sötét van, csupán egy automata megfigyelőállomás kering a gázbolygó körül.
Ennél messzebb csak egyetlen említésre méltó égitest szokott kijutni a mélyűrbe. A Mogyorósd üstökös, aminek elnyúlt pályája egymilliárd kilométerrel túlnyúlik a Possiblonén, míg a perihéliumában megközelíti a Litodomast. A hatszáz kilométer átmérőjű, tehát kimondottan óriási, piszkos hólabda évszázadonként egyszer szokott rendkívül látványos, sűrű csóvát eresztve keresztül húzni a bolygórendszerünkön. Mintegy húszezer éve fogta be az Aurinó, azóta kering körülötte, negyvenkét fokos szöget bezáró pályán az ekliptikához képest.
- Elég elhagyatott ez a környék! - állapította meg Eszter, körbepásztázva érzékelőivel.
- A Kormos hold felszínén romokat látok az egyik kráterben. Utána nézzek az atlaszban?
- Egy ősi eledon támaszpont maradványa az. - mondta Róbert. - Legalább kétszázezer éve elhagyták már.
- Igen? Én úgy tudtam, csak százezer éve költöztek ide a hunok! - árulta el tudatlanságát a komputer.
- Nézz utána a történelem könyvtárban az időszámításunk előtti korszak anyagainak! - javasolta a planetológus, amit Eszter nyomban meg is tett, az egyik oldalmonitorra helyezve a talált információkat.
Az Esszencia közben elhúzott a Kormos felett. Ez a hold a nevét onnan kapta, hogy majdnem az egész felszínét magas széntartalmú por borítja vékony rétegben. Senki nem jött még rá, hogy került oda a szervetlen szén, ami részben grafit, részben pedig fullerén formájában koromfeketére festi az égitestet, s így messze a Kormos albedója a legalacsonyabb a bolygórendszerben. Szabad szemmel nézve majdnem olyan sötét, mint egy fekete lyuk.
- Igen, már értem! - a számítógépünk fénysebességgel bővítette ismereteit, s ennek egy részét velünk is megosztotta, lelkesen szövegelve, mintha mi nem diplomáztunk volna történelemből.
- Amikor a hunok ideköltöztek, az Eledoneián megtalálták egy ősi civilizáció maradványait a dzsungelekben. A fennmaradt rajzok, szobrok, a kőtáblába vésett szövegek alapján annyit sikerült róluk kideríteni, hogy hosszú évezredeken át virágzó társadalomban éltek... Több bolygón és holdon építettek támaszpontokat, meg piramis alakú kőépítményeket... Ezek melegvérű hüllők voltak, testi felépítésükben hasonlók a balandrói szauruszokhoz, esetleg a távoli rokonaik. Körülbelül négyezer évvel azelőtt, hogy az első hun telepesek megérkeztek volna, az egész civilizációjuk eltűnt, szinte nyom nélkül a rendszerből. Nem kihaltak, és nem valami járvány vagy háború végzett velük. Egyesek szerint elköltöztek a gömbhalmazból, mások inkább úgy vélik, hogy dimenzió konverterek segítségével eltávoztak a negyedik térkiteljesedésbe. Bizonyítékok mindkét lehetőséget alátámasztják... Milyen érdekes! Itt az van, hogy a rendszerünk bolygóinak elnevezése tőlük származik, amit mi az írásaik megfejtésekor egyszerűen átvettünk... Most már értem, miért van idegenül hangzó neve a bolygóknak! Az Eledoneia, Palemonia, meg a többi szaurusz nyelven van!
- Nem egészen Eszter! - helyesbítette Róbert a spontán felismerést. - A nevek az emberi fül számára ehhez hasonlónak hangzanak egy szaurusz szájából. Ők egy kicsit torzan ugatva beszélhettek a csontvázak elemzése alapján.
- Átugrunk az Alloteutishoz! Kiváncsi vagyok, mekkora az ugrási pontosságunk a zavaró gravitációs térben. - szólt közbe a kapitány, mire eltűnt a képernyőről a Possiblon. Helyette egy barnásszürke felszínű, vékony légkörrel övezett bolygó jelent meg az űrben. Ezzel együtt mintegy két és fél milliárd kilométerrel közelebb kerültünk a Naphoz. Tibornak hatalmas félkörívben, három másodpercnyi ugrás sorozattal kellett megkerülnie a csillagot, mert a bolygó épp a túloldalon tartózkodott.
- Mennyi az eltérésünk? - kérdezte Júlia, mire Eszter kivetítette elé a konzolra a navigációs atlasz pályaelemző felületét.
- Kevesebb, mint tíz kilométer. Akarod, hogy pontos helyzet meghatározást végezzek?
- Igen. - döntötte el a navigátorunk helyett a kapitány.
- Háromezerhatszáz méterrel odébb bukkantunk elő a térben a kijelöltnél. - mondta a hajó néhány másodperc múlva. - Részben a Possiblon, részben az Aurinó gravitációs terének zavaró hatása miatt tértünk el.
- Az nem rossz egy ilyen elkerülő manővernél.
Régi tapasztalat, hogy a hajóhoz közeli égitestek gravitációs tere valójában nem az ugrás ívét zavarja meg, hanem az ugrómű térforrását befolyásolja, még a térből való kilépés előtt torzítva annak önkeltési rendszerét. A változás hihetetlenül parányi, ezért csak nagy távolságú ugrásoknál jelentkezik számottevő mértékben az eltérés, mint például most is. A kapitány szándékosan tette próbára a hajtóművet, hogy lássa mennyire érzékeny a zavaró hatásokra. A pontatlan belépések téves koordinátái mindig hozzá adódnak a következő ugrásokéhoz, így gyorsan több kilométerre növekedhet az eltérés. Ha nem végeznénk időnként nagy pontosságú helyzet meghatározást, végül egész máshol kötnénk ki, mint ahová indultunk.
A probléma kiküszöbölésére általánosan bevett eljárás, hogy a térhajók sosem ugranak nagyokat a bolygók, csillagok közelében, és mindig számos apró, korrekciós ugrással közelítik meg a célpontjukat. Így elkerülhető, hogy összecsókolózzunk egy égitesttel, pillanatok alatt a másvilágra kerülve egy nagy robbanás kiséretében. Ahogy tréfásan mondani szokás, az ilyen "halálugrásnak" csak egy előnye van a személyzet számára. Hamarább mennybe jut a lelkük, minthogy észrevehetnék.
- Na, menjünk közelebb a csatatérhez! - döntötte el Szekeres rövid szemlélődés után. Ugrottunk még egy kicsit, az előttünk lebegő bolygó irányába.
Az Alloteutisnak öt apró, szabálytalan holdja van. Valamivel nagyobb, mint az Eledoneia, de az Aurinótól való távolsága miatt néhány baktériumot kivéve nem él meg rajta semmi. Itt működik az ECVE - Eledon Civilizáció Védelmi Ereje - gyakorlóterülete, közismertebb nevén a csatatér. Ahol a katonák a felszíni harcot tanulják a kráterektől szabdalt, barátságtalan felszínen. A bolygó az úgynevezett Nagy Triász tagja, ami a rendszerünk legrejtélyesebb képződményeként vagyon számon tartva csillagász körökben.
Az Aurinó körül keringő legnagyobb bolygó, a Milberra tulajdonképpen egy barna törpe. Túl kicsi ahhoz, hogy a belsejében megindulhasson a magfúzió, s csillaggá válva felmelegíthesse a saját, egyébként igen népes holdrendszerét. Ahhoz viszont elég nagy tömegű, hogy két kisebb égitestet tartson stabilan a saját pályavonalán az L4-es és L5-ös pontokban. Az Alloteutis így a Milberrát követve kering a Nap körül, pontosan hatvan fokos szögtávolságban az ötös számú librációs ponton. Míg egy másik gázbolygó, a Kondrozia a négyes ponton, hatvan fokkal a barna törpe előtt halad, a Nagy Triász vezető tagjaként. A Milberrának van még egy nagyobb kisérő gázbolygója, a Szelles, ami két saját holddal hárommillió kilométeres távolságban kerülgeti, s így ezek jelentős tömegkoncentrációt képeznek az űrben.
A Nagy Triász összesen huszonöt égiteste akkora eredő gravitációs teret kelt, hogy azzal a csillagrendszerünk tömegközéppontját majdnem az Aurinó felszínére helyezi. Ettől olyan elnyúlt a Damicorn és a Palemonia pályája. Az Eledoneia élővilágát szintén erősen befolyásolja a Triász vonzereje, ami főként a szaporodási ciklusban nyilvánul meg. A növények és állatok egy része, s velük együtt mi emberek is, a termékenység havában aktivizálódunk szexuálisan. A női szervezet akkor válik a megtermékenyítésre alkalmassá, amikor az Eledoneia az Aurinó és a Milberra közé kerül. Ez nagyjából 1,15 keringési évenként esedékes. A párzási időszak éppen ezért kiemelten fontos esemény a társadalmunk életében, mivel a nők csak ilyenkor eshetnek teherbe művi beavatkozás nélkül.
A dolognak persze annyi hátránya van, mint előnye. Az űrben, más bolygókon szolgálatot teljesítőknél az eltérő gravitációs hatások miatt összezavarodik a szervezet hormonális ciklusa, ami csökkenti a sikeres fogantatás esélyét. A történelmi feljegyzések szerint nem volt ez mindig így. Amikor az őseink ideköltöztek, sokkal gyorsabb ütemű vagyon a nők menstruációs ciklusa. Állítólag havonta egyszer eshettek teherbe, ami valami fantasztikus szaporaságot eredményezhetett. Igaz, ők nem éltek kilencszáz évig, csupán kétszáznegyvenig, de hát azóta annyi minden megváltozott a társadalmunkban.
Manapság ha egy nő utódot szeretne, a nemzés aktusára az Eledoneián célszerű sort kerítenie a párjával. Még akkor is, ha egy másik csillagrendszerből kell haza zarándokolnia. A termékenység havában milliószám érkeznek szerelmespárok az anyabolygóra, hogy itt töltsék el a legboldogabb napjaikat, amennyiben engedélyük van gyermeket a világra hozni. Kilenc hónappal később pedig megtelnek a születésházak csecsemő sírással...
Egy oktaéder alakú, Vitéz osztályú csillaghajó jelent meg az Esszencia közelében, s zárkózott fel apró ugrásokkal a bal oldalunkhoz ügyesen. Körülbelül nyolcvan méteres lehetett, oldalán az ECVE pajzsos címerével. Ezen annyi fegyver meg csúcstechnika van összezsúfolva, hogy simán megszállhatna vele egy közepesen fejlett csillagrendszert. A hadsereg éberen vigyáz a saját területére. Nem szeretik ha a civilek túl közel merészkednek a bázisukhoz.


- A Csatabárd cirkáló van mellettünk! - jelentette ugyanakkor Eszter.
- Itt a 34-es járőr! Mi járatban erre Szekeres kapitány azzal a teknővel? Vétel!
- Berepüljük a ládát fiam! - válaszolta Tibor, finoman megbillegtetve a csészealjat.
- Az Alloteutison gyakorló hadművelet folyik, úgyhogy legyenek szívesek megfordulni és máshol furikázni!
- Már megyünk is...! Bocsánat! De azt még megkérdezném, mit szólnál egy kergetőzéshez? Az Esszencia nem akármilyen teknő! Fogadjunk egy vacsora meghívásba, hogy nem tudnál elkapni! Vétel!
Összenéztem Róberttel. A parancsnokot nem akármilyen fából faragták, ha cicázni mer az armada egyik hadihajójával. Biztos, ami biztos alapon mindketten megmarkoltuk az üléseink karfáját, s vártuk mi lesz.
- Ha meg akar hívni Kisöreg, felőlem rendben, de a főparancsnokság is hallgatja a csevegésünket! Nem hiszem, hogy értékelnék a különakciómat! Az én dolgom vigyázni a környékre, amíg a fiúk odalent játszadoznak. Nem léphetek le csak úgy, hogy heccből fülön csípjem magát!
- Persze, első a kötelesség! Akkor további jó őrködést fiam! Mi már itt sem vagyunk! Vége!
Ezt megúsztuk!
Átugráltunk a Milberra körzetébe. A gázbolygó holdrendszere sokkal békésebb környék. Itt kering a Natrimpe Szeme autoszféra, ami gyűrű alakú és drappszínűre van festve, akár a Milberra hidrogénből és metánból álló sűrű felhőzete. A nyolc közeli holdjából kettőn működik tudományos kutatóbázis, egy harmadikon pedig, aminek felszínét vékony jégtakaró borítja, korcsolyaszános versenyek rendezésére kialakított hatalmas sportpálya található. Vannak akik imádnak egy szál szkafanderben ülni a pillekönnyű, nyitott tobogánon és több száz kilométeres sebességgel siklani a légkörtelen Glaciola hold megfagyott tengerein. Nem kimondottan biztonságos módja ez a sportolásnak, mert minden évben összetöri magát valaki ha véletlenül beleszalad egy rianásba. Viszont nagyon izgalmas, ráadásul a verseny győztesét utána körülrajongják a nők.
- Kicsit közelebb megyek a Milberra gyűrűihez! - mondta Tibor, miközben átváltott inerciameghajtásra.
Előttünk ezüstfehér és sárga fényben csillant meg a barna törpe körül található harminc sávos gyűrűrendszer. A trilliárd apró jégrészecskéből és kavicsból álló képződmény szintén egy csoda, ami ekkora méretben nagyon ritkán fordul elő a gömbhalmazunkban felfedezett gázbolygók körül. Az Esszencia néhány kilométeres távolságot tartva a gyűrű felszínétől végigsiklott mellette, aztán a kapitány meredeken bedöntötte a hajót és átrepült a legnagyobb résen a túloldalára. A sűrű törmelékmező alig volt másfél kilométer vastag, mégis látható árnyékot vetett maga mögé. Mintha egy végtelenbe vesző, áttetsző tányér metszené félbe a Milberra gömbjét.
- Erre csak azt tudom mondani, hogy nagyon szép! - sóhajtott fel egészen emberi módon a számítógépünk.
- Akarjátok, hogy meglátogassuk a Kondroziát is? - kérdezte Tibor, egy nagy ívű fordulóval visszatérve a gyűrű megvilágított oldala fölé.
- Előbb tesztelhetnénk a védőpajzsokat és a lézerágyút főnök! - jegyezte meg Lénárd, aki eddig szótlanul figyelte az eseményeket. Őt úgy tűnik nem nyűgözte le a fenséges látvány.
- Jó ötlet! Bekapcsolom őket...! Mit szólnátok hozzá, ha belerohannánk mondjuk a külső gyűrűbe? Ott sok apró kavics lebeg!
- Tönkre akarod tenni a Milberra gyűrűjét?! - Szabolcsban azonnal felébredt az űrkörnyezetvédő, s vehemensen tiltakozott a szerinte ostoba ötlet ellen.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baja! Pár ezer szilánkot kilökünk belőle, ennyi az egész! Van még ott épp elég, nem kell félteni!
- A belső holdak gravitációs tere később vissza fogja terelni a darabkák hetven százalékát a mezőbe! - tette hozzá Eszter tudálékosan. - Ettől függetlenül én sem javaslom, hogy megrongáljunk egy természeti képződményt!
- Miii...? Ugyan, ne legyetek már ilyen aggodalmaskodók! - rázta meg a fejét türelmetlenül Szekeres. Egy szűk bukófordulóval irányt vett, egyenesen a kérdéses sáv közepének.
- Tudod mekkora ez a gyűrű? Negyvenkilencezer kilométerre van a belső széle a külsőtől! Ez csak messziről látszik sűrűnek! Valójában köbméterenként ha egy kavics van benne! Úgy átmegyünk rajta, mint lézerkés a vajon!
- Ne! Kisöreg, ezt ne csináld!
- Kapaszkodjatok! - kiáltott fel önkéntelenül Júlia, mikor az Esszencia több ezer kilométeres sebességgel bevágódott a törmelékfelhőbe, elhajított féltéglaként.
A látvány félelmetes volt, de semmilyen veszéllyel nem járt ránk nézve. A csészaljat körülvevő gravitációs hulláminterferencia pajzs felülete áthatolhatatlan erőtérként lökdöste szanaszét az utunkba akadó jégdarabkákat és porszemeket. A képernyő megtelt szikrázó, elmosódott fénycsíkokkal, darabokra szakadó kavicsok porfellegeivel. A hajótest egészen enyhén megremegett, több érzékelőrendszer figyelmeztető fényeket villantott a monitoron, aztán hirtelen kikerültünk a részecskezáporból. Eszter nézetet váltott, most a taton elhelyezett kamera képét mutatta nekünk, ahogy távolodunk a gyűrűn ütött tűhegynyi lyuktól, ezernyi porszemet sodorva ki a végtelenbe.
- A francba! - nyögött fel idegesen Szabolcs. Sárga bőre egészen elsápadt az indulattól.
- A pajzs tehát kiválóan üzemel! Mondtam, hogy nem kell izgulni! - pislantott hátra Tibor elégedett képpel. Mi viszont nem osztottuk az örömét.
- A lyuk máris kezd bezárulni, ahogy a felkavart részecskék egymást lökdösve kitöltik a mezőt. - tette hozzá Eszter, kinagyítva előttünk a kérdéses területet.
- Hosszú pályafutásom során már vagy hatszor kilyuggattam a Milberra gyűrűit Szabikám! Mégse látszik rajta a rongálás!
- Ezt azért csinálja a kapitány, hogy benneteket próbára tegyen. - nézett ránk összevont szemöldökkel Marianna. - Leszünk még ennél rázósabb helyzetekben is! Jó tudni, ki hogyan reagál a váratlan eseményekre!
- Ja! Vagy úgy! Szóval megint csak szórakozol velünk! - csóválta fejét Lénárd, s kijelentése igazáról beszédesen árulkodott a kapitány kuncogása.
- Hagyjuk a Kondroziát! Mindjárt dél van, ideje hazamenni! Adorjánék biztos türelmetlenül várnak minket! De előbb lövök egy fácánt ebédre!
Az Esszencia elülső részén megbújik egy beépített lézerágyú, amivel szükség esetén a jármű útjába akadó nagyobb aszteroidák, törmelékek porlaszthatók szét. Amikkel a védőpajzsunk már nem tudna gond nélkül megbírkózni. A löveg nem hadászati célokra készült, ezért önvédelemre csak korlátozottan használható, mivel nem gyorstüzelésre tervezték. Szekeres rövid keresgélés után kiszúrt egy nagyobb kődarabot a gyűrűben és irányba állította a bárkát. Az ágyú célkeresztje ráállt az objektumra, aztán szabad szemmel alig látható, tűvékony fénysugár villant a képernyő közepén, telibe találva a jobb sorsra érdemes törmeléket. Ezernyi szikrázó, csillámló darabra robbant szét, amik pörögve kiszóródtak a gyűrű mezejéből.
- Nem rossz! - állapította meg Tibor, és elfordította a hajót, vissza a nap felé.
- Az Eledoneia most nagyjából az Aurinó irányába esik tőlünk! - szólalt meg rövid szünet után Júlia, miközben eltávolodtunk a Milberrától, felkészülve a következő térugrás sorozatra.
- Akkor útba esik az Okavan autoszféra! Megnézzük Eszter?
- Megnézhetjük Tibor...! Te vagy a kormányos! Oda viszel, ahová akarsz!
- A tervdokumentációdban azt olvastam, hogy félted magad a veszélyes manőverektől! Igaz ez?
- Természetesen!
- Az előbb mégsem avatkoztál be, pedig felülbírálhattad volna a döntésemet!
- Mert nem voltunk veszélyben. Egy tízszer sűrűbb aszteroida záporon is nyugodtan átvághatunk. A pajzsaim bírni fogják!
- Na, erről van szó! És most lépjünk olajra!
Két másodperccel később egy tórusz alakú térállomás közelében voltunk, ami magányosan lebegett az űrben, távol mindenféle bolygótól. A narancssárga burkolatú Okavant ideiglenesen helyezték az Eledoneia hármas librációs pontjára, ami pontosan az Aurinó túloldalán található. Korábban a Damicorn körül keringett, de egy idő után komolyan megzavarta annak három holdját a tömegével, ezért most ide rendelték. Ezen az autoszférán élnek a legkevesebben, s itt van az Eledon Térhajózási Akadémia legnagyobb kiképzőbázisa. A leendő pilóták rajta gyakorolják a dokkolást, valamint a súlytalanságban való szerelési munkálatokat, kint a tórusz felszínén.
- De rég voltam a Nagy Mandun utoljára! - sóhajtott fel nosztalgikusan Tibor.
Az állomást a becenevén említette, ahogy a kadétok hívják egymás közt. Állítólag a tervezője az időforrás szent geometriáját kívánta megvalósítani gigantikus méretekben, azért lett ilyen furcsa alakja. Az évezredek során többször átépítették a belső légcsarnokait, mindig az aktuális feladatának megfelelően. A 200-as években még az is előfordult, hogy üresen állt, csupán android személyzettel működve, mert akkora hiány lett légyen önkéntes állomáslakókban. Az emberek többsége inkább az Eledoneia körüli autoszférákon akart élni, s ide már nem jutott legénység. Egyes fantáziadús anekdoták szerint éjszakánként szellemek kisértenek a fedélzetén. Azon munkások lelkei járnak vissza, akik egy balesetben pusztultak el az egyik felújítása során.
- Kérjek engedélyt a dokkolásra? - készségeskedett Eszter, de a kapitány leintette.
- Nem azért mondtam! Csak eszembe jutottak az itt töltött hónapjaim! Fiúk? Lányok? Nektek nem hiányzik az akadémia zsivaja?
- A sok hencegő mesterpilótára gondolsz, akik még egy Viharfelhő osztályú teherszállítóval sem tudnak tisztességesen beállni a Teliholdra méretezett hangárba? - kérdezett vissza ironikusan Marianna. Aztán együtt nevetgéltek, felidézve a régi szép időket.
Az Esszencia közben elhúzott a tórusz mellett, aminek burkolatán apró szkafanderes alakok mászkáltak, a napi gyakorlófeladattal bajlódva. Nem irigyeltem őket. Amennyire vissza tudok emlékezni a kiképzésem viszontagságaira, ez volt az egyik legnehezebb munka, amivel meg kellett bírkóznunk. Minimális felszereléssel ügyködni a súlytalanságban, röpzsámoly és biztosító kötél nélkül, pusztán a mágnesbakanccsal kapaszkodva, bizony maga volt a rémálom. Nemegyszer előfordult velünk, hogy elszakadtunk az állomás felszínétől és a kiképzőknek kellett visszahozniuk minket, szégyenszemre.
- Emlékszem egy srácra, aki mindjárt az első önálló dokkolásán letarolta a fél kikötőt, átszakítva a belső válaszfalakat, mert túl gyorsan jött be! Azt hitte fölvághat a társai előtt az ügyességével, milyen pontosan tud lefékezni az utolsó pillanatban! - mesélte Tibor elmélázva.
- Hűha! Az nagy balhé lehetett! És túlélte a balfékje? - kérdezte lebiggyesztett szájjal Júlia.
- Persze, csak az orrát verte be a konzolba! Viszont két hétig állt a kiképzés a szektorban, mert újjá kellett építeni az egész dokkszelvényt! Azóta is emlegetik a kiképzők, mint az ostobaság iskolapéldáját!
- No és, hogy hívták a palit?
- Valami Szekeresnek...! Tibor volt... azt hiszem?!
Ezt a szöveget nem lehetett kibírni röhögés nélkül, majd lefordultunk az ülésről örömünkben. Tehát a Kisöreg már kadét korában jó pár kiképző androidot megőszített a betyárkodásával!
- És ezek után... lettél te kapitány?! - hüledezett Marianna gúnyosan. - Jó sok segget kellett tisztára nyalnod Tibikém!
- Hát igen kedvesem... de tudod a hírnevet, azt nem adják olyan könnyen!
Fél perccel később már az Eledoneia felé repültünk, engedélyt kérve az irányítástól, hogy landolhassunk Uvacsánban. A legközelebbi utunkba eső sajátidő bemérő bója mellett elhaladva Eszter kiírta a szubjektív kronodivergenciánkat a képernyőre.:


- Meglepően alacsony az időbeli elcsúszásunk! - állapította meg elégedetten a kapitány.
- Ez a kis távolságú térugrásoknak és az új típusú szerinó követőimnek köszönhető. Uvacsán engedélyezi a belépésünket!
- Akkor vigyél le minket ugyanúgy, ahogy kihoztál Esztikém!
Miközben alámerültünk az atmoszférába, előkerestem a műszaki dokumentációból a kronodivergenciával kapcsolatos fejezetet. Ősidők óta köztudomású, hogy térugrás közben mindig létrejön a hajók fedélzetén némi időcsúszás, időugrás az univerzum téridejéhez képest. Ez történhet a múlt vagy a jövő felé, és általában néhány századmásodpercnyi szokott lenni. A plusz hat ezredmásodperc esetünkben nagyon jó értéket jelent. Ennyit kell hozzáadni a kiindulási bázisunkra való visszatéréskor a sajátidőnkhöz, hogy az óránk ugyanannyit mutasson, mint az űrkikötőé. Vagyis mi most a múltban vagyunk szubjektíve Uvacsánhoz képest.
Az űrhajóinkon a fedélzeti idő mérését a központi szerinó önkeltési ciklusának számlálásával oldja meg a komputer. Ennek elméleti pontossága az attoszekundum milliárdod részének felel meg, aminél pontosabb órát gyakorlatilag lehetetlen csinálni az univerzumban. A szerinó keltési sebességének lokális ingadozásai, vagyis az univerzumot betöltő háttérzaj sodrása miatt persze a gyakorlati pontosság jóval kisebb, nagyjából egy-két attoszekundum körüli. Ez a másodperc milliárdod részének a milliárdod része. Hozzá képest a primitív, múzeumi darabnak számító cézium atomórák elképesztően pontatlanok, mivel évente két milliomod másodpercet térnek el a valós, helyi létidőtől.
Az idő hajszálpontos mérése nagyon fontos az űrhajók irányításához és a kronodivergenciák csökkentéséhez. Ha egy távoli csillagrendszerből visszatérő bárkánk sajátideje túlságosan eltér a FEA-tól, azaz a Felszíni Eledoneia Alapidőtől, az számos komoly probléma forrása lesz a későbbiekben. Ilyen a fluidszálas kommunikációt rontó idővisszhang jelensége vagy a legénység egészségét komolyan befolyásoló időkeszon szindróma.
Mivel az idő relatív dolog a teremtésben, gyakorlatilag azt lehet mondani, hogy mindenhol másmilyen sebességgel telik a szubjektív megfigyelő számára. Ez a sebesség, azaz esemény sűrűség arányos a létező dolgok forrásaiból kiáradó komplex időhullámtér eredő sűrűségével. Tehát például egy bolygó felszínén gyorsabban telik, mint magasan a levegőben vagy orbitális pályán. A mélyűrben, távol mindenféle égitesttől a leglassúbb, de sehol sem áll meg az univerzumon belül. Extrém időmegállású zónákkal csak az őskáoszban lehet találkozni, ám ezekről szinte alig tudunk valamit.
A különbségek csekély volta miatt nincs jelentősége annak, ha az ember egy másik bolygóra megy látogatóba. Ha viszont tartósan ott él, évekig, már célszerű a szetkáját lecserélnie egy helybeli gyártmányra vagy átköttetni a kommunikációs élvonalát a helyi kiszolgálóra. Idővel ugyanis nagyon megnőhet az információ átfutási ideje a vonalon, ha a másmilyen idősűrűségű bolygón keresztül kell intéznie az itteni ügyeit. Ez főként a valósidejű folyamatok vezérlésére vonatkozik, amilyen a Lakás vezérlő vagy a Hajózó program használata.
Az űrflottára vonatkozó törvények szerint az Eledoneiáról bárki szabadon elmehet, de befelé jövet minden térhajónak leszállás előtt el kell haladnia valamelyik sajátidő bemérő bója mellett. Ezek feladata automatikusan elvégezni az időszinkron tesztet és tájékoztatni a flotta főparancsnokságot a pontossági korlát esetleges túllépéséről. A korlát egytized másodpercben van meghatározva, tehát ha a visszatérő egység sajátideje akár a jövő, akár a múlt felé ennél nagyobb mértékben eltér, utólagos korrekcióra van szükség. Ilyenkor a közelkörzeti irányítás megkéri a bárkát, hogy végezzen mikro időcsúsztatást a különbség csökkentésére.
Az időugrás lényegében olyan térugrás, ahol a hajó ugyanoda lép vissza a térben, mint ahonnan indult, csak más típusú szerinó torzítást végez közben az őskáoszban. Mielőtt azonban bárki arra vetemednék, hogy vakmerő módon időutazásba kezdjen, nem árt ismernie a jelenség komoly technikai korlátait és veszélyeit. Az időben való utazás távolsága és pontossága közt nagyjából ezerszeres szorzó működik amikor ki kell számolni a szükséges értékeket. Ha egy másodpercet kell korrigálni, akkor azt nanoszekundumos pontossággal lehet megtenni. A tíz másodperc mikroszekundumos, a száz milliszekundumos, az ezer pedig már egy szekundumos pontatlansággal jár, vagyis egyre bizonytalanabbá válik a belépés pillanatának meghatározása. Tízezer másodperces utazásnál már ezer másodperc, százezernél pedig egymillió a pontatlanság értéke. Tehát 2 óra 45 percnél messzebb ugrani egyszerűen képtelenség komoly kockázatok nélkül a jelenlegi technikával.
A fentiekből következik, hogy a flotta szabályzata által megkövetelt tizedmásodperces pontosság csupán az 1,6 percnél kisebb kronodivergenciák esetén érhető el időtrimmeléssel. Szerencsére normál körülmények között a divergencia még sok millió térugrást követően sem éri el az egy másodpercet, mert a hibák egymás ellenében hatva nagyjából kiegyenlítik egymást. Ebben a mérettartományban pedig nem jelent veszélyt a fluidkomokban megjelenő idővisszhang sem.
Az idővisszhang az eltérő sajátidejű rendszerek közti időszálakon átfutó információk érzékelhető elcsúszásának közkeletű elnevezése. Valamikor régen, a történelem kezdetén fordult elő utoljára az Eledoneián, hogy a hosszú utazásból visszatért űrhajósok észrevették a jelenséget...
Képzeljük el azt az embert, aki hazatérve az űrből mondjuk tíz másodperccel előrébb került a sajátidejében, mint a környezete. Amíg csak szóban vagy a hálózaton keresztül kommunikál másokkal, nem vehető észre semmi különös. De ha a két módszert egyszerre alkalmazza, például egy közösségi rendezvényen, észreveheti, hogy furcsa módon tíz másodpercet késik a többi ember szetkájától érkező üzenet az élvonalon. A fluidszálas adatátvitel sebessége nem függ a távolságtól, sőt az őskáoszban és az eltérő időtartományokon keresztül is működik. Csak éppen késve vagy sietve szalad át rajta a jel a normál térbeli időhullámokhoz képest. Ha emberünk visszább van az időben, mert a múltban él, az élvonala a jövőbe vezet, ahonnan jött. Ekkor mindig előbb kapja meg az üzeneteket, minthogy azokat elküldték volna. Ez a fajta állandó jövőbelátás aztán súlyos időparadoxonok okozójává válhat, mivel permanens időhurkot képez az időszál két végpontjának szubjektív jelenei között. A sámánok egyébként a jövőbelátást előérzetnek, a múltbalátást pedig utóérzetnek hívják.
Biológiailag és információsan nem jelent közvetlen veszélyt az emberekre a más időkbe nyúló fluidszál rövid távon. Viszont néhány nap, hét vagy év esetén már gondok merülnek fel, amiket összefoglalóan csak időkeszon szindrómaként emlegetnek az orvosrobotok. Jövőbelátási víziók, furcsa megérzések, lelki zavarok léphetnek fel mellékhatásként az időutasnál, nem beszélve az információs fertőzés egész bolygóra gyakorolt káros hatásairól. Tudunk olyan civilizációkról a gömbhalmazunkban, akik nem foglalkoztak időkorrekcióval a saját űrhajósaik visszatérésekor, hanem egyszerűen kicserélték az időszálas csatlakozó dugaszokat, hogy így szüntessék meg a visszhangosodást. Később számos járványszerűen fellépő időbetegséggel kellett megküzdeniük, ezért ők is kénytelenek voltak bevezetni a mi módszereinket.
Az időutazással járó parajelenségek nem csak a szetka tulajdonosának életét nehezítik meg, de az űrflotta közelkörzeti irányításának is szerezhetnek csúnya meglepetéseket. A gravitációs pásztázónál ülő diszpécser a saját jelenében látja a bejövő űrhajót, ami valójában egy másik időben létezik, ha az élvonalon utasítást küld neki. Volt már abból baleset, hogy a távirányítással haladó térhajó belerohant egy másikba, mert a vezérlési jel későn ért a hajtóművekhez, amik a jövőben voltak. Ezért kell minden bejövő járművet szinkronizálni a bemérő bóják adatai alapján.
Az időszinkron tesztnél a bója összehasonlítja a FEA-t az érkező hajó fedélzeti térkvantumórájának jelével. Ez sima rádiócsatornán keresztül történik, teljesen automatikusan. Minden alkalommal el kell végezni, ha egy jármű térugrást végzett a támaszpontját elhagyva.
Az Eledoneiára érkező külföldi, idegen felségjelű hajókat csak akkor teszteljük, ha kötöttünk velük kölcsönös időtrimmelési megállapodást, vagyis ismerjük a másik civilizáció időszámítási módszerét. Enélkül nem is engedik le a felszínre a másfajta időrendszerhez tartozó látogatókat, hanem valamelyik térállomáson kell dokkolniuk. Az időszál keveredés megakadályozása érdekében teljes karanténban maradnak, tehát szigorúan tilos velük közvetlen kontaktusba kerülni.
Gondok főként akkor jelentkeznek egy bejövő hajóval, ha az időcsúszásának mértéke valamiért meghaladja a trimmelhető mértéket. Ilyenkor kell a járműnek megállnia az autoszférák egyikén teljes időfraktál átfűzésre. Ennek során a bárka összes időszálát megfelelő mágikus technikával leválasztják róla és az aktuális eledoneiai jelen időfraktáljára kapcsolják. Ezt nevezik űrhajós szlenggel "átélezésnek".
Egy idegen hajó átfűzése a mi rendszerünkre viszont azzal a sajnálatos mellékhatással jár, hogy a honi kikötőjéhez vezető kommunikációs szálai is megszakadnak. Ha pedig nincs a fedélzetén számítógép, hanem távirányítással működik, onnantól kezdve egy működésképtelen roncs lesz belőle, ami többé nem megy sehová. Ezért az idegen bárkákat alapból nem szoktuk átélezni, hanem visszaküldjük a saját rendszerébe. Ez a probléma természetesen a mi hajóinkra is vonatkozik, de azokat könnyen újra lehet fűzni a csatlakozó dugaszok cseréjével.
Liszkai professzorék terjedelmes műszaki leírása részletesen felsorolta a bárkánk várható időcsúszás értékeit a különböző nagyságú térugrásokat követően. Elvileg sosem fogjuk átlépni a pontossági korlátot, annyira jól szabályozza magát az élő űrhajó. Ez megnyugtató.
Itt befejeztem az olvasást, mert közben átléptünk az űrkikötőbe vezető egyik égablak keretén és leereszkedtünk az ötös szintre, visszatérve a parkolóállásunkba. A társaim sorra felálltak üléseikből, kinyújtóztatva elgémberedett végtagjaikat. Mitagadás, nekem is jól esett végre egy kis mozgás.
Az Esszencia első berepülőútja alig két órával az indulás után véget ért.

11. fejezet