Hétfőn reggel kaptam egy hivatalos tájékoztatást az Eledon Űrhajózási Hivataltól levélben. Az üzenet nemsokkal azután landolt a postaládámban, hogy felébredtem, kis fehér borítékot jelenítve meg a panelon figyelmeztetésképpen. Öltözködés közben nyitottam meg a tartalmát a Kapcsolat kezelő Levelezőjével és futottam rajta végig fél tudattal.
Ahogy sejtettem, egy körlevél volt, melyben értesítettek, hogy Békési József Áron Viktor kapitány, az FK-282 Heliantusz felderítőhajó parancsnoka odaveszett a világűrben. Tömören összefoglalták azt, amit már amúgyis tudtam a tegnapi hírműsorokból. Mivel nincs rá semmi bizonyíték, hogy meghalt, egyelőre eltűntnek számít a legénység többi tagjával együtt. Ha évszázadok múlva sem kerülnek elő, végül halottnak fogják nyilvánítani őket, de azért nem szabad feladni a reményt, mert mindig történnek csodák. Most valahogy nem tudtam értékelni ezt a fajta kincstári optimizmust.
A flotta ilyen típusú körlevelet csak az áldozatok közvetlen hozzátartozóinak szokott küldeni, tehát a szülőknek, nevelőszülőknek, házastársnak, volt házastársaknak, testvéreknek, féltestvéreknek és a gyerekeknek. József esetében ez jó sok embert jelent, egy részükkel sosem találkoztam még és semmit sem tudok róluk. A tájékoztatással mintegy burkoltan próbálták az értésünkre adni, hogy a parancsnokság már lemondott az űrhajósokról. Mivel a Heliantusz utáni keresést gyakorlatilag feladták, ez felért egy gyászjelentéssel.
Érdekes, hogy a flottánál mindenkit, aki belehal a munkájába, hősnek tekintenek. Ez még az ősidőkből fennmaradt tradíció, és egyaránt alkalmazzák a balesetben elhunyt egyszerű karbantartóra vagy egy űrcsatában odaveszett admirálisra. A flottánál általános filozófia szerint a halál a legdemokratikusabb sorscsapás. Nem válogat és nincs tekintettel a beosztásra. Bárkit elérhet, rangtól, munkakörtől függetlenül, hogy pontot tegyen az élete könyvébe rótt utolsó mondat végére.
Nem okozott meglepetést, amikor öt perccel a levél beérkezése után csilingelni kezdett a Kapcsolat kezelőm. Az ablakban egy aranyosan tátogó delfin dugta ki fejét a tengervízből autogram gyanánt. Ha ő nem hív fel, rövidesen én kerestem volna Marosfalvi Csillát.


- Szia anya!
- Szervusz Léna! Most tudtam meg mi történt apáddal! Ez szörnyű!
Csilla nem adott magáról képet, lelkéből őszinte megrendülés sugárzott. El tudtam képzelni mit érezhet. Elvégre ő sokkal közelebbről, mondhatni testközelből ismerte Józsefet, akivel negyvenvalahány évig éltek együtt és három gyereket nemzettek.
- Nem tudtad? Két napja ezzel van tele a hálózat!
- Szabadságon voltam! Kirándultunk egy barátommal a Palemoniára. Síeltünk.
- Értem. Az a fickó, akit a múltkor említettél?
- Igen! - a sóhajtása mindent elárult.
Csillát ismerem legjobban a vér szerinti családomból. Szinte havonta szoktunk beszélni egymással élvonalon, évente egy-két alkalommal pedig személyesen is találkozunk, ha sikerül összehozni valami közös programot vele és a testvéreimmel.
- Napok óta nem jártam híroldalon. Most nézek utána a részleteknek.
Az ilyen jellegű tájékozatlanság természetes dolog. Bevallom, én sem szoktam a híreket figyelni, ha néha elmegyek kirándulni az aktuális párommal. Olyankor csak egymással törődünk és megszűnik számunkra a külvilág a maga nyughatatlan nyüzsgésével. Egy olyan társadalomban, ahol bármikor, bárhonnan, azonnal hozzáférhet minden információhoz, az ember nem tartja fontosnak, hogy állandóan naprakész tudása legyen.
- Beszéltem Józseffel mielőtt letiltották volna a hálózati elérését. Felhívott amikor úgy tűnt, meg fognak halni mindannyian.
- Igen, az előbb hívtam Gáspárt és Imolát. Őket is kereste!
- Te most odahaza vagy az Ékszeren?
- Aha. Mától dolgozom, délre kell bemennem a dokkba.
Csilla fiatal kora óta az Ékszer térállomáson lakott, ahol többnyire valamelyik űrkikötőben vállalt munkát. Pár éve odáig vitte a ranglétrán, hogy egy egész dokkállomás parancsnokságát rá bízták, szóval fontos ember lett belőle.
- Velem annyi történt, mióta utoljára beszéltünk, hogy felvettek a flottához.
- Csak nem? Újra űrhajós lettél?
Pár szóban tömören elmeséltem neki a múlt héten történteket. Mivel a szüleim, nagyszüleim és a féltestvéreim jelentős része az űrben dolgozott, Csilla természetesnek vette döntésemet. A veszélyekkel mindannyian tisztában vagyunk. Ami az apámmal történt, nem fogja elvenni a kedvemet az űrfelderítéstől.
- Mit szólnál hozzá, ha ma délelőtt lemennék Uvacsánba? Mielőtt nekivágsz a külvilágnak?
- Rendben! Mikor és hol?
Éreztem, hogy beszélni akar velem. Nem élvonalon, hanem személyesen, szemtől szembe. Vannak dolgok, amiket jobban esik közvetlenül megtárgyalni, mint a hálózaton keresztül.
- Mondjuk fél tízkor az uvacsáni főtéren. A tachionnál?
- Jó! Ott leszek! Szia!
A reggeli elfogyasztása után fogtam a telepakolt utazótáskámat, meg a szobanövényem szállítódobozát és búcsút vettem az otthonomtól. Valószínűleg sosem térek vissza ebbe a lyukba többé. Még egyszer körülnéztem, nem felejtettem-e itt valamit, aztán kiléptem az ajtón és elindultam Uvacsánba. A takarítórobot majd rendet rak és a városüzemeltető rendszer talán még ma kiutalja a lakást valakinek.
Nem éreztem szomorúságot amiatt, hogy elköltözöm a három gólyás tömbből. Egyedül éltem itt és jóformán a szomszédaimat sem ismertem. Az elmúlt háromszáz évben legalább húsz helyen laktam a bolygó különböző pontjain, sőt más bolygókon, térállomásokon is. Ezek közül csak kettő volt, amit sajnáltam elhagyni. Fruzsi házát és Albertét.
A legjobban a zemléni otthonunkat szerettem. A város szélén meghúzódó faház annyira a szívemhez nőtt, hogy máig visszavágyom ódon falai közé. Persze Albert új asszonya azóta biztosan átrendezte belül, lecserélték a bútorokat és talán az egész épületet felújították. A múltamnak ez a része, ami oly kedves volt a szívemnek, mára csak az adatbankom élményein leledzik. A szentimentálisabb pillanataimban elő szoktam hívni néhányat a kedvenc emlékeim közül, hogy belefeledkezve a felidézett tapasztalatokba, ott szomorkodjak az elveszített boldogságon. A bölcsek azt mondják, az idő könyörtelen gyilkos. Minden jó dolgot elnyel, semmivé foszlat. S megbocsáthatatlan lenne ezen tulajdonsága, ha nem tudnánk, hogy vele együtt minden rosszat is eltöröl a létezés színpadáról, folyton helyet csinálva az új díszleteknek.
Uvacsánba érve első dolgom vala bevinni holmimat a felderítő osztály épületébe és leadni a személyzeti részleg csomagmegőrzőjébe. A viccesen kacattárnak nevezett helyiségben Zsilák Szabolcs és Szokolai Lénárd ácsorogtak a pultnál, az ügyeletes androidra várva, amely valahol hátul elkallódott a tárolószekrények között. A fiúk frissek voltak, jól fésültek és roppant elegánsak a barna egyenruhájukban.
- Szia Léna! Hallottuk mi történt! Részvétem!
- Sziasztok! A többiek?
- Még nem láttuk őket. Tegnap este beszéltem Tiborral, azt mondta ebéd után felszállhatunk ha mindenki itt van!
Lénárd szokatlanul vidámnak tűnt, mintha kirándulásra indulnánk, s nem több hetes gyakorlóútra. Végre előkerült az android és leadtuk neki a holminkat. A társaim hasonló méretű táskával jöttek hazulról.
- Szerintem nem kellett volna föladni a Heliantusz keresését! - jegyezte meg Szabolcs kritikusan. - A Futótűz után két hétig kutattak, mire megtalálták a Csicsimgirma közelében! Pedig róluk tudni lehetett, hogy mind meghaltak a sugárzástól!
- Nyilván az elemző számítógép döntötte el, hogy nem érdemes keresgélni. A Susso halmaz túl messze van és az a szektor jobbára a jumuk ellenőrzése alatt áll. - vélte Lénárd józanul. Osztottam a véleményét.
- Nem akarnak újabb hajókat veszteni, ennyi az egész! - közöltem velük halkan. - Ha minket baj ér a Nagy Spirálban, hasonló sorsra juthatunk fiúk!
- Á, dehogy! Oda csapatostúl fogunk menni! A parancsnokság legalább tíz-tizenkét Esszencia osztályú bárkát akar egyszerre átküldeni a galaxisba, hogy segíthessünk egymásnak!
Lénárdnak meglepően jó értesülései voltak a flotta terveiről. Kérdés, hogy tudnak-e elegendő matrózt szerezni a csészealjakra. Főhet a feje Kocsor Henriknek. Még a mi bárkánkra is kellene egy öt fős kutató legénységet verbuválnia, hogy teljes legyen a létszám.
A fényliftekhez sétáltunk. Órámra pillantva megállapítottam, Csilla már lejött az Ékszerről a térablak hálózaton keresztül és most úton van ide.
- Nekem még el kell búcsúznom valakitől! Majd később jövök!
- Rendben! Szólunk ha szükség lesz rád!
Nem tartottam velük az eligazítóba, hanem kisétáltam a kikötő főterére, a nagy holovízióhoz. Körülöttem nyüzsögtek a mindenféle bőrszínű emberek, dolguk után siető robotok. Hátizsákos turisták beszélgettek elszórt csoportokban az ég felé nyújtózó vörös tachionkúp szobra körül. Lebegő targoncák araszoltak előre a tömegben figyelmeztető tülkölésekkel. Szerettem volna leülni az egyik padra, hogy ott várjam meg Csillát, de túl nagy vala a forgalom, és a zaj, ezért inkább végigsétáltam a téren.
Az utasszállító hajók fogadótermináljaihoz vezető kapu előtt kis csapat zöld bőrű foszint humanoid ácsorgott türelmesen, ügyet sem vetve a bejárat fölött villogó tájékoztató táblára. Mintha várnának valakire. Sűrű szövésű, hálóra emlékeztető ruhát viseltek, aminek lyukain keresztül eléri bőrüket a fény. Fejformájuk és az ujjaik száma alapján congeriai származásúnak gondoltam őket. Eme lények vérében nem hemoglobin, hanem klorofil található. Anyagcseréjük a fotoszintézisre épül, ezért igyekeznek rendszeresen napozni és többnyire beérik néhány pohár ásványvízzel. Nagyon nyugodt, türelmes intelligenciák, amolyan két lábon járó növényemberek, akik egészen furcsa kultúrát építettek maguknak számos csillagrendszerben.
Fél 10 után pár perccel a metróállomásra vezető mozgólépcsők egyikén feltűnt Marosfalvi Csilla karcsú alakja. Élénkpiros inget és térdig érő, sötétkék szoknyát viselt, hosszú fekete haja vaskos copfba fonva lógott a derekáig. Az anyám sárga bőrű, igaz a világosabb fajtából. Én voltam a nyolcadik gyermeke, de apám fehér bőrét és szőke haját örököltem. Egyedül az íriszem zöldje emlékeztet Csillára, aki nemrégiben múlt ötszáznegyven éves. Széles, csatos bőrövén kis fekete oldaltáska lógott, ami megszokott viselet az autoszférák lakóinál. Kerek arcán jóindulatú mosoly villant, mikor megkerülve néhány hátizsákos turistát észrevett engem.
- Szia Léna!
- Szia anya!
Átöleltük egymást, kaptam tőle egy cuppanós puszit. Anya elégedett szemmel mért végig, láthatóan örülve, hogy újra egyenruhában láthat. Emlékszem milyen büszke volt rám, mikor a magyarkai expedícióról hazatértünk és láthatott a hírműsorban nyilatkozni. Ő sosem érzett magában elég bátorságot ahhoz, hogy jelentkezzen az öngyilkos osztagba. Ahhoz túlságosan "állomáshozragadt" volt, ahogy mondani szokás.
- Mikor indultok?
- Dél körül. A fiúk majd szólnak ha kezdődik az eligazítás.
- Menjünk, keressünk valami nyugodt helyet! Uvacsánban mindig olyan sokan vannak!
- Mit szólnál az emlékparkhoz? Ott leülhetünk egy padra!
Az anyám a legjobb barátnőim egyike lett Fruzsina eltávozása óta. Fokozatosan kerültünk lelkileg közelebb egymáshoz az utóbbi évtizedekben. Csilla pár éve elkezdett gyermeknevelést tanulni, hogy diplomás gondviselő lehessen. Ennek folyományaként a gyerekeivel és unokáival is többet törődött mostanában. Tudtam, hogy Gáspárt és Imolát szintén fölkeresi időnként, meg a más apáktól származó tizenhat gyerekét, akik a csillagrendszerünk legkülönbözőbb pontjain élnek szétszórtan.
- Tegnap a Palemonián Kerény megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha nemzőpári engedélyt igényelnénk?! - mondta belém karolva. A fickó, akivel néhány hónapja kezdett járni, egy barna bőrű prototípus készítő szakember vala, aki az Ékszer állomás teremtő műhelyében formálta az anyagokat. Még nem találkoztam vele, de anya mutatott róla egy hologramot a legutóbbi hálózati beszélgetésünk során. Hasonló az ízlésünk a férfiak terén, érdekes mód.
- Hat hét múlva kezdődik a termékenység ünnepe! Persze, hogy próbálkozik a srác!
- Tizennyolc éve nem szültem gyereket Léna! Azt hiszem újra be fogok vállalni egyet!
- Ahogy gondoljátok!
A parkba vezető széles átjáró környéke üres volt. Ebben az órában senki sem kiváncsi a flotta hőseinek névsorára. Odabent kerestünk egy padot és letelepedtünk. Alig szűrődött be valami halk morajlás a főtéren nyüzsgő forgalomból.
Az emlékpark tulajdonképpen egy hatszögletű, futballpályányi füves terület, aminek közepén nagy, öreg bükkfa áll, árnyékot vetve az alatta sorakozó padokra. A kenotáfiumot két méter magas, fekete márványból emelt fal övezi, mely előtt széles sétány fut körbe. A falon aranyozott betűkkel, sűrű sorokban felvésve szerepel mindazon uvacsáni asztronauták neve, rang nélkül, akik a munkájukat végezve haltak meg a kozmoszban. A többségük felderítő űrhajós, de akadnak a teherszállító, utasszállító, bázisfenntartó és rendszervédelmi szolgálattól is néhányan. Ahogy telnek az évezredek, egyre több lesz a név, végül minden helyet beborítanak majd. Mert legyen bármilyen biztonságos a technika, balesetek és katasztrófák mindig előfordulnak az űrben.
- Alig emlékszem Józsefre, megvallom őszintén! Nem tartottuk egymással a kapcsolatot.
- Engem is tíz év után keresett meg.
Elmeséltem Csillának a beszélgetésem apával. Azt a részt szemérmesen elhallgattam, hogy egyszerűen nem tudta, kivel nemzett engem. Háromszáz év nagy idő. Biztos rengeteg nő ágyában megfordult azóta József. Ő az a fajta férfi, akire szinte tapadnak a lányok.
- Múlt héten meglátogattam Sugárkát. Ő az apai nagyanyám. Kabarváron lakik és kilencszáznegyven éves. - mondta később Csilla. - Úgy döntött, nem hosszabbítja meg az életét. Jó ideje semmit sem csinál, teljesen visszavonult a munkától. Azt mondta elege van a testi létből. Megcsináltatta az elhalálozási horoszkópját és most várja a kedvező pillanatot a távozásra. Nagyon megcsúnyult az elmúlt években, csupa ránc az arca!
- Ő az, aki több csillagrendszerben élt és nemrég hazajött?
- Igen. Már meséltem róla egyszer. Nekilátott sorra elbúcsúzni mindenkitől. Nem akar többször testet ölteni! Engem azért hívott meg magához, mert emlékezett rá, hogy négyszázvalahány évvel ezelőtt együtt voltunk kirándulni a Sarló-tengeren egy vitorláshajóval. Megőrizte az adatbankjában az élményét.
Én nem találkoztam Sugárkával. Sőt, egyik nagyszülőmet sem ismerem és azok rokonságát. Valószínűleg több tízezer élő rokonom van szerte a bolygón és a környező csillagrendszerekben, ezért a leszármazási kapcsolatokat a Lakosság Szabályozó Központ családtervező számítógépén kívül senki sem tartja nyilván. Egyszer összejöttem egy jóképű fiúval, aki csak azért nem lett a nemzőpárom, mert az LSZK komputere sajnálkozva közölte, nem lenne jó ha teherbe esnék az egyik távoli unokatestvéremtől. Ronthatná az utódaink génállományát a rokonházasság.
- Mikor fog más létre szenderülni?
- Három hét múlva. Nincs kedve megvárni, hogy lassan elfonnyadjon a teste. Az egészségház már megadta neki az engedélyt a szándékos halálra.
- Meg tudom érteni.
Az ő helyzetében én is pocsékul érezném magam, ha évekig kellene várnom arra, hogy a betegeskedő, leromlott testem befejezze végre az életműködést. Az eutanázia sokkal kultúráltabb és emberségesebb módszer. Csupán egy gombot kell megnyomni a mellkasra erősített készüléken, ami leállítja a szív ütemszabályzó központját, összeomlasztva a keringési rendszert. A bolygónk lakosságának csaknem háromnegyede szokott ezzel a lehetőséggel élni, illetve halni.
Az életútja végéhez közeledő személy ilyenkor megnézi a legközelebbi kedvező időpontot a horoszkópjában, ami alkalmas a meghalásra. Mindenkitől elbúcsúzik, rendbe teszi az élete ügyeit, és simán, békésen távozik fölöslegessé vált testéből. Nincs hosszú haláltusa, aggkori tehetetlenség és kiszolgáltatottság, betegségek, fájdalom. Az elmúlás számunkra az élet természetes része, s utat nyit a felsőbb világok felé a szabadságra vágyó léleknek. Aki úgy érzi, eleget élt már, ezzel a döntésével átadja helyét a fiatalabb generációknak, s egyben példát mutat személyes erőből és belső tartásból. Helyesen meghalni épp oly művészetnek számít nálunk, mint bölcsen élni és élvezni az életet amíg fiatal az ember.
Vannak civilizációk a gömbhalmazunkban, ahol viszont szokás végsőkig ragaszkodni a fizikai testhez. Persze ezt a biológiai öregség fajonként változó hossza magyarázza, nem csupán az eltérő filozófia az élet és halál nagy kérdésében. A csicsimgirmai foszintek például két-három hét alatt megvénülnek és kiszáradnak, míg a lippa faj egyedei fél évig tartó öregség után hullanak el. Náluk erős a kollektív félelem a tudatos, önként vállalt halállal szemben, ami egyes ősi, vallási tradícióiknak köszönhető.
- Sugárka nekem ajándékozott egy újföldi angyalszobrot. Az egyik férje faragta neki évszázadokkal ezelőtt. - magyarázta Csilla, kezével mutatva a műalkotás méretét.
Az eledon telepesek által csaknem hetvenezer éve lakhatóvá alakított Újföld nevű bolygó hat parszekre van tőlünk a Milebo centruma irányában. Jártam ott egyszer turistaként, a kellemes éghajlatú világsziget egy gázbolygó körül kering, biztonságos távolságban a rendszer ikercsillagaitól. Az Eledoneiáról áthurcolt növénytakaró borítja lankás szárazföldjeit, s az égbolton terpeszkedő hatalmas gázóriás valami elképesztő látványt nyújt a különböző fázisaiban.
- Rengeteg műalkotást összehordott azokról a világokról, ahol megfordult! Most szétajándékozta az összeset a rokonságnak.
Miközben Csilla beszélt, én egy pár évtizede lezajlott szomorú találkozásra emlékeztem. Kőrösi Fruzsina, a nevelőanyám ugyanezen módon távozott az evilági létből egy csendes hajnalon. Minden nagyobb településen működik egy haldoklók háza az egészségház és a születés háza mellett. Aki érzi vagy tudja, hogy közeleg az élete alkonya, visszavonulhat ide, hogy utolsó napjait pihenéssel, az élete számbavételével és meditációval töltse, mielőtt megnyomná a túlvilági életbe vezető gombot.
Fruzsina sem kívánta megfiatalítani elöregedett testét. Beérte kilencszázötven esztendővel, amiből több mint harmincat az én nevelésemmel töltött egykoron. Hiába kérték sokan a gyerekei, barátai, ismerősei közül, velem együtt, hogy maradjon még, pusztán szeretetből, a lelke már egy új élet lehetőségével foglalkozott.
- Tudni kell abbahagyni lányom! - mondta reszketeg hangon, s ez volt az utolsó tanács, amit tőle az élethez kaptam. Emléke úgy él az adatbankomban, s a lelkemben egyaránt, hogy fiatal, csinos, életerős nő volt, fehér bőrű, fején barna konttyal. Az utolsó néhány évre igyekszem nem gondolni, amikor görnyedt hátú, ráncos képű, ősz hajú néniként botorkált egy botra támaszkodva, várva az utolsó napot zsadányi otthonában. Akkor megfogadtam, hogy én bizony nem sietek majd a meghalással. Legalább kétezer évet szeretnék megélni fiatalon, egészségben.
Fruzsi nem hagyott rám örökségül tárgyakat, csupán néhány élmény felvételt a személyes adatbankjából, amit a halála után átküldött nekem a kiszolgálója. A végrendeletében hagyott útmutatás szerint a privát adatait szétosztotta a nevelt gyerekei közt. Csupa kedvenc emlékét hagyta ránk, vidám pillanatokat egy munkával töltött, boldog életről.
Az egyén halála után a nyilvános tárterületén lévő adatok megmaradnak, de átkerülnek fizikailag az adatmúzeumnak nevezett könyvtárba. Ott külön szakértők rostálják meg őket, és a fontosnak ítélt információkat megtartva, a többit törölve archiválják, hogy évezredek múlva is hozzáférhető legyen bárki számára. Ez a társadalmi hálózat kollektív emlékezete, aminek főként az életrajzírók és élményfilm készítők szoktak örülni, akik előszeretettel csipegetnek ötleteket a régmúltból. A védett, titkos állományokról a végrendelet szerint járnak el a rendszergazdák, törölve azokat vagy átadva az adatörökösnek. Ritkán fordul elő, hogy esetleg nyilvánosságra hozzák őket.
- Gyere, sétáljunk körbe Léna!
Arra riadtam fel, hogy anya felpattan és megragadva a kezemet maga után húz a márványfal irányába. Körbejártuk az emlékparkot, szemünk előtt összefolytak az aranyozott betűk sűrűn rótt sorai.
- Hány éve, hogy János meghalt...? Itt lesz valahol!
Nem mondtam neki, hogy pontosan annyi, ahány éve legutóbb erre jártunk. Megkerestük a 99 600-as évek áldozatait tartalmazó falszakaszt, s megálltunk előtte, egy nevet keresve tekintetünkkel. Dombi János Andor Napfia. Csak ez a négy szó emlékeztet az első férjemre. Valahogy olyan távolinak tűnik most az egész és személytelennek. Mintha nem is velem esett volna meg, hanem egy régi filmre emlékeznék amit a közhálón láttam. Ez a baj a szenzogramokkal. Olyan valósághűek, hogy egy idő után az ember hajlamossá válik összetéveszteni őket a saját élete eseményeivel. A valódi emlékek pedig akárha egy film részei lettek volna. Összekeveredik az ember tudatában a tapasztalat a másoktól kapott illúziókkal. Két rövid, másfél-két perces emléket őriztem meg Jánosról a privát tárterületemen. Még egyszer sem játszottam le őket, kerülve az emlékezés talán fájdalmas pillanatát, amikor tudatára ébredek, hogy nincs velem és soha többé nem is leend abban a formájában. A teremtésben minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen. Éppen ezért felbecsülhetetlenül értékes, még akkor is, ha tökéletesen élethű szenzogram formájában az idők végezetéig megőrizhető egy kriszterben.
Nyílt a Kapcsolat kezelőm ablaka, benne Szabolcs bíborpiros orchideavirág autogramjával.


- Szia! Tíz perc múlva eligazítás!
- Köszönöm! Ott leszek!
- Nekem hat férjem volt eddig. Ketten már nem élnek. József a harmadik, aki...
Félbe kellett szakítanom Csilla monológját. Ma csak ennyi időt adott nekünk a sors, hogy az élet múlandóságán rágódjunk.
- Hívást kaptam anya! Mennem kell.
- Máris? No jó! Vigyázz magadra kedves!
Átöleltük egymást, majd együtt indultunk kifelé az emlékparkból.
- Különös, de egyáltalán nem izgulok! - állapítottam meg tárgyilagosan, mielőtt elváltunk volna a főtéren. Csilla adott egy puszit és elégedetten megveregette a vállamat búcsúzóul. Szemében biztatás csillogott.
- Helyes! Nem vagy már zöldfülű Léna! Aztán csak óvatosan azokkal a kiéhezett legényekkel a fedélzeten...!
Nevetve váltunk el, s a megjegyzésétől természetesen egyből megugrott a vérnyomásom. Egy hónap szolgálat, összezárva négy pasival az űrhajóban. Szerencse, hogy ott lesz Marianna és Júlia, így talán nem fognak annyira ostromolni a srácok.
Az eligazításon meglepően sokan voltunk. Eljött Liszkai Adorján, Egeresi Konrád, Kocsor Henrik és Kovács Győző is, meghallgatni Szekeres kapitány összefoglalóját a ránk váró feladatokról és nehézségekről. Az útvonaltervünk szerint huszonnyolc nap alatt huszonöt csillagrendszert fogunk felkeresni a gömbhalmazban egy szabálytalan röppálya mentén, s közben gyakoroljuk az összes elképzelhető helyzet kezelését, amivel csak egy felderítő űrhajós találkozhat az ismeretlenben.
- Elsősorban lakatlan és félreeső területeken fogunk kalandozni, de lesz néhány látogatásunk forgalmas szektorokban is! Főleg olyan rendszereket választottunk Mariannal, ahol évtizedek óta nem járt eledon térhajó.
Tibor jelentőségteljesen végighordozta tekintetét az emberein. Szerettem volna tudni, mi jár a kobakjában, de csupán elégedettséget éreztem áradni a lelkéből. A Kisöreg intett, véget vetve a további fölösleges szócséplésnek.
- Akkor menjünk! Az ebédet már a mélyűrben költjük el!
Mielőtt az Űrfelderítő Szolgálat vezetője és a konstruktőrök leléptek volna, megkérdeztem Győzőt, hogy fogadta az időcsúszás hírét József. A körlevél elég szűkszavú volt ma reggel, semmi személyeset nem tartalmazott. Ezért szerettem volna, ha mond valamit a Heliantusz legénységéről. Nem üzentek senkinek semmit búcsúzóul, mielőtt elvágták az időszálaikat itt nálunk?
- Meglepően nyugodtak voltak a fiúk. A kapitány még viccelődött is, hogy most hazamehetne és jól fenékbe rúghatná magát, nehogy később jelentkezzen a felderítéshez! - mondta halkan Győző, csak nekem.
- Nem értjük mi történt velük, ezért rá fogjuk állítani a pszichonautákat az ügyre. Ők mindent megtalálnak, még ha az őskáosz fenekére kell érte menniük, akkor is...! Ha lesz valami eredmény, közzé tesszük a hálózaton. Küldjek külön értesítést magának?
- Az jó lenne uram!
Ezek szerint mégsem adta fel a flotta a Heliantusz utáni keresést. Csupán módszert változtattak. A távolbalátással dolgozó, képzett űrkutató sámánok biztosan nyomára fognak akadni a térbárkának. A flotta Parafelderítő Szolgálatának elsődleges feladata a honvédség hírszerző osztályát időben tájékoztatni az esetleges veszélyekről, készülő támadásokról a támaszpontjaink, telepeink, űrhajóink ellen. Szabadidejükben a távoli extragalaxisokban tenyésző civilizációk életét tanulmányozzák, illetve telepatikus diplomáciai kapcsolatot tartanak fenn számos fejlett kozmikus közösséggel.
A kacattárban felmarkoltuk csomagjainkat és együtt siettünk át az űrkikötő parkolójába, a türelmesen várakozó Esszenciához. Tizenegy óra múlt, mikor a fedélzetre léptünk, aktiválva a Hajózó programot a vezérlőtáblánkon.
- Negyed órát adok, hogy bevackoljatok gyerekek, aztán mindenki jöjjön a hídra! - közölte Tibor immáron szavak nélkül. Ő és az első tisztünk korábban felköltöztek a csészealjra, a névtáblájuk ott virított a kabinjuk ajtaján.
- Melyik az én fülkém? - kérdeztem Esztert, végigsietve a körfolyosón a társaimmal.
- Amelyiket szeretnéd.
Némi habozás után beléptem az egyik ajtón, ami engedelmesen kitárult előttem. A háromszor három méteres odú lesz az otthonom a következő hónapokban, években. Ágy, beépített szekrény, felhajtható támlájú kisasztal és rögzített lábazatú szék foglalta el a helyiség java részét. Valószínűleg csak aludni és átöltözni járok majd ide.
- Megfelelő a szoba kinézete vagy szeretnél módosítani rajta valamit? - érdeklődött a számítógép, miközben kipakoltam a cuccaim a szekrény egyik tágas fiókjába és az asztalra állítottam a muskátlimat.
- A falra tehetnél egy szép tájképet, mondjuk az árnyaslaki vízesésről! Kicsit vedd feljebb a világítást, némileg sárgábbra, mert ez nagyon metsző fehér...! Jó! Így megfelel! Köszönöm Eszti!
- A nevedet kiraktam az ajtóra.
Nem akartam megvárakoztatni a Kisöreget a parancsnoki hídon, ezért nyomban elindultam, végignézve az ajtókon frissen materializálódott csinos névtáblákat. Júlia és Róbert lesz a két szomszédom, míg velem szemközt Lénárd kabinja van. Különös izgalom fogott el a gondolatra, hogy beköltöztünk az élő hajóba. Mostantól nem vagyok egyedül. Társaim vannak, akikre minden helyzetben számíthatok és akik szintén számítanak rám. Tagja lettem egy jól képzett emberekből álló, céltudatos közösségnek, amely rövidesen nekivág első komolyabb küldetésének az ismeretlen felé.

14. fejezet