Róberttel egyidőben értem a parancsnoki hídra, ahol a kapitány és Júlia élénk csevegésbe merültek Eszterrel, az indulás előkészületeit intézve. Helyet foglaltunk testhez idomuló üléseinkben, s mivel más dolgunk nem akadt, a fali megjelenítőn váltakozó ábrákat szemléltük türelmesen. A csészealj alapjáraton üzemelt, megnyugtató zümmögéssel adva utasai tudtára, hogy készen áll a nagy kalandra.
Kisvártatva mindenki megérkezett és becsatolta magát. A kapitány lazán a pultra helyezte tenyerét. Eljött az indulás pillanata.
- Most én fogom kivinni a hajót Eszter! - hallottam a konferenciavonalon Tibor gondolatait.
- A kilences égablakot kaptuk.
- Légy szíves, keresd meg a hálózaton a Napsugár induló című zeneszámot és játszd le nekünk a hangszórókon keresztül!
- Rendben. Megvan. Milyen hangerővel indítsam?
- Kellemes háttérzenének szántam. Ez az egyik kedvencem.
Az irányító helyiség falaiban körben elhelyezett, rejtett hangszórókból azonnal felcsendült a népszerű, bár mostanában ritkán játszott dallam. Eszter bámulatosan gyorsnak bizonyult a hálózati adatátvitelben. Ember nem lenne képes rá, hogy egy másodperc alatt megtaláljon egy konkrét állományt valahol a hálózaton és letöltse magának. Ha nekem kellene megkeresnem ezt a szimfonikus költeményt, egy évezredekkel ezelőtt élt híres muzsikus művét, legalább négy-öt másodpercig tartott volna a dolog. A rendszerben ugyanis nem a hálózat és a kiszolgálók teljesítménye jelenti a szűk keresztmetszetet, hanem maga a felhasználó, a lassú gondolkodású ember.
A Kisöreg felemelte az Esszenciát a talajról, bevonta támlábait és az előttünk villogó aranysárga vezetőfényt követve előre siklott a legközelebbi gravitációs teherlifthez. Itt várnunk kellett, mert két Harmatcsepp osztályú teherhajó jött éppen lefelé a karbantartásról. A nyolcas szintre érve pedig az űrkikötő forgalomirányítása küldött várakozásra felszólító ikont, ezért percekig csak lebegtünk egy helyben.
- Miért várakoztatnak? - kérdezte Marianna a számítógépet. Eszter kivetítette nekünk a kikötő fölötti légtér gravitációs térképét, mely tele volt mozgó, színes pontocskákkal.
- Madárcsapat vonul át a légifolyosónkon. Úgy látom füsti fecskék. Fél perc múlva felszabadul és mehetünk. - kaptuk a szabatos választ.
Végre nyílt az égablak és a kapitány óvatosan átvitte a bárkát rajta. Ragyogó, tiszta égbolt fogadott minket a szabadban, a fecskék már messze jártak. Felettünk az Aurinó fénygömbje épp a halványulás állapotába lépett, ettől függetlenül a külső hőmérő harmincegy fokot mutatott az erdős hegyoldalakon. Miközben Szekeres az irányítás által megadott folyosón fölvitt minket az űrbe, számos térfogattal találkoztunk, amik többnyire befelé haladtak, az Uvacsánba nyíló átjárókhoz.
- Jól van! Első úticélunk az Emília lesz. Kérek egy csillagtérkép dobozt magam elé!
A konzol fölött egy nyolcad tömetnyi méretű holovíziós kocka villant, megjelenítve a kapitány orra előtt a navigációs atlaszt. Benne rengeteg pontszerű csillag, bolygó és egyéb égitest látszott, valamint különféle színű betűk és számok serege, meg segédvonalak, pályagörbe rajzoló elemek és legördülő menűk a tetején. A doboz tetszőlegesen forgatható, nagyítható és paraméterezhető az átláthatóság és könnyű kezelhetőség érdekében. Ettől függetlenül nagy gyakorlatot igényel a kezelése, amit évekig tanulnak az akadémián a hivatásos navigátorok.
Az idők kezdete óta minden űrhajós egyetért abban, hogy a csillagközi navigáció a legbonyolultabb feladat, amit embernek el kell végeznie a flottánál. Hiába a gyors számítógép, a kitűnő segédprogramok és a három dimenziós megjelenítők, egy térhajót biztonságosan elirányítani a csillagok között mindenképpen bonyolult feladat. És nem lehet hibázni, mert az többnyire az egész hajóba és utasainak életébe kerül. Aki ezt a munkakört választja, annál alapkövetelmény, hogy kimagaslóan éles elméjű legyen és komplex feladatokat tudjon villámgyorsan megoldani.
- Ezt nem nekem kellene csinálnom inkább? - érdeklődött Júlia, kezeit szintén a pultra helyezve. Eszter készített neki is egy tenyér interfészt és fölé vetítette ugyanazt a három dimenziós térképet.
- Gondoltam besegítek.
- Jó. Tehát az Emília. Adom az irányvektort...!
Mire elhagytuk a bolygó légkörét, és egyre gyorsulva átvágtunk a nagy forgalmú belső övezeten, a navigátorunk meghatározta az Emília csillaghoz vezető térugrás sorozat ajánlott útvonalát. Az Emília a legközelebbi szomszédja az Aurinónak. A magányos változócsillag, ami körül - néhány üstököst kivéve - nem kering semmi említésre méltó, alig egy parszekre található tőlünk a Nagy Spirál irányában. Tehát kifelé, a Milebo halmaz peremén helyezkedik el az éggömbünkön.
- Melyik határállomás van közelebb a pályavonalunkhoz?
- A hatos számú. Mutatom az irányát!
- Jó! Nem akarok árkon-bokron keresztül távozni a Nagy Lufiból, ezért ott fogunk kidokkolni!
A térképdobozba vetülő színes irányvektor alapján Tibor elfordította a hajót, majd miután elhagytuk az autoszférák környezetét, megkezdtük a kivezető ugrás sorozatot. Öt másodperccel később az Aurinó bolygórendszerét övező dimenziópajzs falánál voltunk, a világbuborékunk határán.
A kozmonauták által Nagy Lufinak becézett természeti jelenség nagyjából tízmilliárd kilométerre húzódik a napunktól és gömbszerűen öleli körbe rendszerünket. A térben mozgó tárgyak számára gyakorlatilag áthatolhatatlan, mert hártyavékony fala nem anyagból készült. A térbuborék egy olyan különleges gravitációs hulláminterferencia réteg, ami mindkét irányban taszítólag hat a hozzá közeledő dolgokra. Visszatartja a szökni próbáló kisbolygókat, a napszél részecskéit, illetve nem engedi be a kinti mélyűrből érkező üstökösöket, intersztelláris porfelhőket. Az űrhajók sem képesek rajta hagyományos téri hajtóművel áthaladni, ezért vagy a nemtér-nemidőn keresztül kell megkerülni vagy valamelyik határállomáson lehet átdokkolni a túloldalára.
A térbúra az idők kezdete óta létezik, tehát gyakorlatilag egykorú a közepén lebegő bolygórendszerrel. Az ide érkező őseink is ilyennek látták, mikor először behatoltak a belsejébe. A dimenziópajzs két oldalán vastag űrlégkör halmozódott fel az évmilliók alatt. Belül a központi csillagból áradó napszél alkot egy több millió kilométer vastag, főként hidrogénből és nitrogénből álló gázhéjat. Ebben rengeteg kisebb üstökös, és mindenféle űrtörmelék sodródik a falvédő mentén, amik egyébként megszöknének a rendszerből. Kívül pedig mélyűri porfelhők képeznek elnyúlt csóvát, heliopauzát a húszmilliárd kilométer átmérőjű gömb körül, amint a térbúra keresztül hatol rajtuk a Milebo halmaz tömegközéppontja körüli keringése során.
- Két Csónakos osztályú utasszállító megy kifelé előttünk. A Csalafinta és a Csemege az. - jelentette a navigátornő. Besoroltunk a távolban felbukkanó határállomás kockájához vezető térfolyosóba.
- Ebben a szmogban semmit sem látni!
Tibor átkapcsolta az előtte lévő sík képernyőrészt a gravitációs spektrum megjelenítésére. Erre szükség is volt, mert az Esszencia külső kamerái egy végtelenbe nyúló szürkés, tejszerű derengést mutattak a világűrben, ahogy behatoltunk a dimenziófalat burkoló felhőzetbe. A légkör sűrűsége egyes helyeken elérheti az Eledoneia felszíni légnyomásának század részét. Az Aurinó által kisugárzott anyag nem vész el a végtelen világűrben, hanem itt halmozódik, s az évmilliók során fokozatosan meg fogja tölteni az egész terembúrát, planetáris ködöt hozva létre benne.
Maga a dimenzióhártya szabad szemmel láthatatlan, mivel teljesen átengedi mindkét irányban a fényt. Ellenben megszűri az információs hullámokat, védve rendszerünk belső tartományait a kívülről érkező káros hatásoktól. Két dimenziós felületébe ágyazódva, több helyen hatalmas, kocka alakú űrbázisok lebegnek, egymástól szabályos távolságra. Ezeket - a térbúrával együtt - az Aurinó magjában egzisztáló elsődleges szerinó, a Napisten hozta létre és működteti a maga kifürkészhetetlen céljainak megfelelően.
Az előttünk itt élt szauruszok civilizációja A-Úrnak nevezte azt az értelmes térkvantumot, Aki teremtője és ura az egész bolygórendszernek. A csillagdémon az univerzumot kormányzó istenek, vagyis a legfelsőbb kozmikus intelligenciák közé tartozik. Ő egy számunkra felfoghatatlanul bölcs és öreg, halhatatlan szellemi lény, akinek időszál fraktáljára minden általa teremtett anyagi részecske fel van fűzve a buborékon belül. Az Eledon Királyság uralkodója és a beavatott sámánok képesek vele közvetlenül kapcsolatot létesíteni a hozzá vezető fluidszálakon keresztül. Nehéz helyzetekben tőle szokott segítséget kérni a társadalmunkat kormányzó vének tanácsa, mert tudása és képességei messze felülmúlják a mi lehetőségeinket.
A határőrállomásként funkcionáló kocka fokozatosan egyre nagyobbra nőtt előttünk a megjelenítőn, ahogy ráközelítettünk a közepén található alagútra. A térállomás jóval nagyobb az általunk épített autoszféráknál, átmérője eléri a nyolcszáz kilométert. Teljesen sima burkolatát korom feketére festették az építői hajdanán, amin nem fog sem az idő, sem a csillagközi por állandó karistolása. A gravitációs távcsöveinkkel ugyan belelátunk a belsejébe, de senki emberfia nem járt még egyik határállomás fedélzetén sem. Az az istenek és az általuk teremtett kiszolgáló személyzet, az angyalok felségterülete. Belsejükben városok, mesterséges ökoszisztémák, erdők, mezők, tavak találhatók. Minden bázison sok ezer különféle űrhajó parkol hatalmas hangárokban, melyek feladata megvédeni az Aurinó rendszerét egy esetleges külső támadástól. A-Úr éberen vigyázza a rá bízott világbuborékot hűséges szolgái, félistenei segítségével.
Mikor százezer éve hun őseink átköltöztek ide a Nagy Spirálból, el kellett hagyniuk az ottani isteneik fennhatóságát, s alárendelni magukat az itteninek. Mert minden istenségnek megvan a maga kijelölt illetékességi területe a teremtésen belül. A-Úr hatalma csupán a térbúrájáig terjed. Ez az országhatár, amin túl a senkiföldjének számító nemzetközi űr, a külvilág kezdődik. Ott mindenkinek önállóan kell megvédenie magát ha bármilyen bajba kerül. A-Úr és félisten társai megengedték a hunoknak, hogy beköltözzenek az éppen kiüresedett Eledoneiára, továbbá segítettek a sámánjaiknak átkötni a telepesek lelkét, anyagi testét az itteni időszál fraktálra. Mert ha lakóhelyet változtat valaki az univerzumban, és egy másik megtartó istenség fennhatósága alá kerül, át kell csatlakoznia annak időszál rendszerére, elszakadva a régitől, hogy be tudjon illeszkedni az új teremtési rendszerbe. Van egy ősi hun mondás, ami őrzi ezen történelmi esemény emlékét. Aki hazát cserél, az Istent cserél.
- A hatos számú isteni térállomás ügyeletes parancsnoka üdvözöl bennünket! - jegyezte meg Eszter, miközben besiklottunk a tíz kilométer átmérőjű, hosszú csőbe a kocka közepe táján.
Az ebben kiépített dimenziózsilipen keresztül lehet a legbiztonságosabban elhagyni a terembúrát vagy belépni oda. Ilyenkor az állomás passzív érzékelői természetesen átnézik a járművet, azonosítva a rajta lévőket. Az istenek szeretik tudni, mit művelnek az alájuk rendelt primitív teremtmények, bár nem szoktak beleavatkozni az életünkbe. Nekik is megvannak a saját céljaik, hosszútávú terveik a teremtésben, de ezekről még a legbölcsebb sámánjaink is csupán homályos elképzelésekkel bírnak. Az istenek útjai kifürkészhetetlenek a kozmoszban.
- Mi is köszöntjük őket! - mondta kedvesen a kapitányunk. A Napsugár induló lelkesítő dallamát kezdte dúdolni halkan. Ez neki régi kedvence vala, mint megtudtam később Mariannától, én viszont most hallottam először a nagy zenekari változatát. Állítólag Szekeres egyik őse komponálta a művet a 81 000-es években. Valóban szép volt, némileg hasonlított hangszerelésében az űrflotta indulójához.
- Felületi és mélyületi pajzsokat bekapcsolni! No, akkor lépjünk ki a fénybe!
Átsuhantunk a térállomás testén végigfutó, nyolcszáz kilométeres alagúton, s végre kiléptünk a külvilágba. Az Esszenciát körülölelte a végtelent megtöltő türkiz fényesség.
Odakint, a négy dimenziós csillagközi térben nem sötét van, hanem világos. A külső kozmoszban található rengeteg csillag együttes sugárzása vakítóan kivilágított hellyé teszi az univerzumot. A búrán belüli három változós térkiteljesedésben ennek csupán töredéke látható, ezért tűnik korom feketének a világűr onnan. A térbúrán kívül azonban kendőzetlenül, teljes pompájában tárul a szemlélő elé a mindenség valódi ragyogása. Az univerzumunk téridő buborékja opalizálóan zöldes árnyalatú, halvány türkizkék fényben világít. Ilyen az összes környező csillag és galaxis együttes izzásának eredő színe.
A négy dimenziós mélyületi védőpajzs nélkül roppant kockázatos lenne kimerészkedni a külvilágba. Ez akadályozza meg, hogy a három dimenziós hajótestet és a benne lévőket bármiféle sérülés, károsodás érje a negyedik változó irányából. Nem lenne jó, ha menet közben belénk rohanna mondjuk egy apró kavics, puskagolyóként robbanva be a fedélzetre a negyedik változó irányából. Egyszerűen megjelenne a fedélzeten, mintha ide teleportált volna a burkolaton keresztül. A hagyományos, felületi elhárító pajzsok csak a három változó irányában védenek minket a porszemektől, ezért a hajótest gyakorlatilag teljesen védtelen a negyedik változó felöl érkező dolgokkal szemben.
A különféle transzcendens téranomáliáktól persze még ez sem véd meg minket, de azért jobb a semminél. A hajótestet pontosan azért kell monolitikus egykristálynak növeszteni, hogy a négy dimenziós hatások atomrács torzító erejének is ellenálljon. Ettől még a mélyületi pajzs sem védhet meg, ha beleugrunk egy előre észlelhetetlen téranomáliába. Ha többféle anyagból lenne a burkolatunk, az anyagszerkezeti torzulások könnyen szétszakíthatnák az űrhajót vagy épp összepréselnék, a körülményektől függően. Sok jármű veszett már oda a történelem kezdete óta a külvilágban ilyen balesetek miatt. A négy változós téridőben közlekedni a három változós lények számára mindig is kockázatos dolog volt.
- Micsoda intenzív sugárzás! Nem gondoltam volna, hogy ennyire erős! Szinte süti a burkolatomat! - közölte Eszter, őszinte csodálkozással. Ő volt a csapatunkban az egyetlen, aki még nem járt a Nagy Lufin kívül. Ettől függetlenül mindannyiunkat lenyűgözött a látvány, amit csak több rétegű szűrőn keresztül képes elviselni az emberi szem. Szerencsére a csészealjunk burkolatán nem képes áthatolni a kinti durva fényözön, a kamerák által adott képet pedig egy algoritmus folyamatosan a számunkra legoptimálisabb értékre normalizálja.
- Kérem a pályagörbét! - a kapitány módosított kicsit a haladási irányunkon, a hozzánk legközelebbi csillagnak fordítva a bárka orrát. Levette tenyerét a konzolról, átadva a kormányt a komputernek.
- Tiéd a vezetés Eszter! Vigyél el minket a megadott útvonalon az Emíliához! Mikorra érünk oda Júlia?
- A menetidőnk 4 óra 17 perc lesz. - tájékoztatott a fekete nő precízen.
- Akkor bőven van időnk ebédelni!
Mögöttünk ponttá zsugorodott, majd eltűnt a kockaállomás pajzsból kiálló része. Másodpercenként tíz térugrást végezve kezdtünk áthelyeződni a kozmoszban, ugrásonként kétszáz millió kilométert lépve át könnyedén, szinte észrevétlenül. A hátsó kamera által közvetített képen fokozatosan gömb alakot öltött a térbúránk, melyet füstszerűen elmosódó, ezüstös fátyolként övez a héjat körbelengő csillagközi porfelhő.
Furcsa szorongás fogott el egy pillanatra, ahogy az emberi ésszel alig felfogható méretű buborékot néztem, amint parányi golyóvá, majd ponttá zsugorodik a távolban. Elhagytuk az otthonunkat, a biztonságos beltéri világot, s kimerészkedtünk a világtojásba. Mert maga az univerzum is csupán egy hasonló felépítésű, sok milliárd parszek átmérőjű ellipszoid, ami a felfoghatatlanul hatalmas őskáosz végtelenbe tartó időhullámain sodródik, parányi ladikként, istenekből és teremtményekből álló utasaival örök időktől fogva. Az ember beleszédül, ha megpróbálja ezt tudatosítani magában. Annyira megszoktam az utóbbi években a biztonságos életet, a bezártságot a kaptárvárosban, hogy most egyszeriben tériszonyom támadt. Még jó, hogy itt van körülöttem az űrhajó barátságosan kivilágított belseje és a társaim, különben nagyon pocsékul érezném magam ebben az embertelen környezetben. Az űrhajós munka bizony kötélidegeket kíván.
- Kezd átmelegedni a burkolatom. - tájékoztatott a számítógép, miközben felálltunk, hogy átmenjünk az űrhajó bal oldalán lévő étkezőhelyiségbe. A hosszú csillagközi utakon nincs rá szükség, hogy bárki a személyzetből állandóan a konzolnál üljön, őrségben. Akár üresen is hagyhatjuk a hidat a megérkezésünkig. Az élő hajó lelke tökéletesen elboldogul nélkülünk az előzetesen kapott utasítások szerint.
- Úgy becsülöm, a fedélzet fűtésére fordított energia csaknem felét megspórolhatom menet közben, a külső sugárzás miatt.
- Oké! Szólj ha bármi szokatlant észlelsz odakint! Jó?
- Igen, kapitányom!
- És légy szíves jegyezd be a hajónaplóba, hogy rendben elindultunk az Emíliához!
- Már megtettem!
Mivel térugrás közben a hajótest nem végez valódi elmozdulást, a fedélzeten semmit sem lehet érezni az egészből. Számunkra ez olyan, mintha egyhelyben állna a jármű, és csupán a külvilág, az univerzum ugrálna sebesen hátrafelé körülöttünk. Éppen ezért úgy sétálhatunk az űrhajóban, akárha odahaza lennénk az anyabolygónkon. Sem gyorsulást, sem rázkódást vagy bármiféle mechanikus vibrációt nem érezni a csészealjon. A térugró hajtómű teljesen zajtalanul működik, így azt is hihetnénk, egy helyben veszteglünk a kozmoszban órákon keresztül.
- Lássuk, mivel kényeztet ma minket az etetőgép! - tréfálkozott Lénárd hangosan.
Besorjáztunk az étkező helyiségbe. Itt egy nagy, téglalap alakú asztal körül tizenkét támlás szék várta a legénységet. Letelepedtünk, megnyitva közben az omniregulátor kezelő felületét. Persze mindenki másmilyen ebédet választott magának a saját étrendjének megfelelően. Miután elküldtük kívánságunkat a terülj asztal alá beépített teremtőgépnek, csak oda kellett húznunk magunk elé a középen megnyíló lyukból kiemelkedő tálcákat. A rendszer fél perc alatt kiszolgált bennünket, s a helyiséget rövidesen belengte a különféle ételek ínycsiklandó aromája.
- Nem rossz! - kóstolgatta gőzölgő húslevesét Róbert óvatosan.
- Ilyen ez a kemény űrhajós élet, gyerekek! - vigyorgott ránk, hunyorogva Tibor. A szájába tömött egy fél szalámis szendvicset. Ő piknikező turistáknak való ebédet programozott magának, míg a többiek úgy rendeltek, mintha étteremben lennének. Szekeres hátradöntötte széke támláját, s jókedvűen majszolta szolid eledelét.
Az ételek gravízióját természetesen a nagy hálózati élelmiszer kiszolgálóról töltötte le a replikátor, vagyis ugyanazt kaptuk, amit bárhol az Eledoneián választhattunk volna magunknak. A különbség csupán annyi, hogy ez az étel időszálasan az Esszencia központi műszerinójára van felfűzve, és nem ízlésesen kifestett porcelán tányérokban tálalja a rendszer, hanem törhetetlen műanyag edényekben. Valami sok évezredes jogszabály mondja ki, hogy az űrhajók fedélzetén, a luxus utasszállítókat kivéve, balesetet garantáltan nem okozó eszközöket kell az étkezéshez teremteni. A kanál, villa és kés szintén kemény műanyagból volt, de azt hiszem ezt mindannyian el tudjuk viselni.
Én az étrendemnek megfelelően vegyes zöldséglevest kaptam, utána borsófőzeléket tükörtojással, barna kenyérrel, végül édes kekszet és egy nagy pohár urorbai vörös teát. Néztem a többieket, várva, hogy valaki megindítsa a társalgást, de a csapat a pocakja megtömésével volt elfoglalva. A Napsugár induló közben véget ért, csend lett a fedélzeten.
- Akarjátok, hogy hangszórós zene szóljon a fedélzeten vagy mindenki mást kíván hallgatni a szetkáján? - érdeklődött a kapitány. Mivel nem volt ellenvélemény, megkérte Esztert, töltsön le egy vegyes slágerlistát valamelyik zenei kiszolgálóról és nyomassa szünet nélkül, újabb parancsig a muzsikát.
- Nálam általában megy valami ricsaj a fedélzeten. Így jobban telik az idő. - magyarázta a Kisöreg türelmesen, mikor egy harsány rockbanda tépni kezdte a húrokat a mindenhová beépített hangszórókban.
- Tényleg főnök! Eszembe jutott valami! - törölte meg szája szélét kék bőrű első tisztünk. A hivatalos megszólítást mellőzve, egyszerűen lefőnöközte a parancsnokot, ismertem fel meglepetten. Persze ő megteheti. Évek óta szolgál Szekeres mellett.
- Hol fogjuk tartani az erőnléti edzéseket? Nincs konditerem a hajón!
- Csinálhatok egyet Marianna! - ajánlotta nyomban Eszter. - Milyen eszközöket szeretnétek?
- A szabvány felszerelés jó lesz. - legyintett a kapitány nagyvonalúan. - Az igazi edzésekre amúgyis gyakorlatozás közben kerül sor! Azt szeretném, ha ezen az úton mindenki a legtöbbet hozná ki magából. Legalább négy-öt alkalommal fogunk űrsétát tenni, meg futkározunk kicsit az útba eső bolygók felszínén. Kimondottan nehéz terepeket fogunk leküzdeni, úgyhogy nyomhatjátok a fekvőtámaszokat meg a szobabiciklit.
- Van még három és fél óránk érkezésig. Addig mit csináljunk? - kérdezte Júlia, miután visszatette tálcáját az omniba.
- Gyakorolni fogjuk a fedélzeti vaksétát! - jött kisvártatva a meglepő válasz. Hallottam épp eleget a Kisöreg sajátos kiképzési módszereiről, ezért nem lepődtem meg a feladaton.
A vakséta lényege, hogy a matrózoknak teljes sötétben kell a hajó bármely pontjáról bárhová eljutniuk, a lehető legrövidebb idő alatt. Nem használhatnak zseblámpát, sem a Hajózó fedélzeti térképét, csupán tapogathatják maguk körül a tárgyakat. A művelet célja, hogy képesek legyünk vakon eligazodni a bárkán, külső segítség nélkül. Úgy kell ismernünk belülről az Esszenciát, mint a tenyerünket. Éppen ezért ebéd után mindenki szétszéledt a hajóban, hogy végigjárja az egyes helyiségeket, és pontosan memorizálja az ajtók, bútorok, berendezések pontos elhelyezkedését. Tibor két órát adott rá nekünk, utána következett az ellenőrzés.
A parancsnoki hídról indulva, egyesével kellett végigmennünk a fedélzeten, bekötött szemmel. Hogy véletlenül se kukucskálhassunk ki a kendő alatt, az összes világítást leoltottuk, így valóban korom sötét borult az Esszencia helyiségeire. A többiek addig a belső kamerák közvetítette infravörös képen figyelték az úton lévőt. Mindenki más feladatot kapott. Nekem a robotok tárolójába kellett eljutnom, átvinni onnan egy asztroidot a zsiliphez, pusztán szóbeli irányítással, majd egy mosófolyadékkal teli flakont kellett keresnem az elülső raktérben és felvinni a vezérlőbe. Majdnem öt percembe került teljesíteni az "életbevágó" küldetést, s csupán egyszer vertem be a térdem az egyik fémszekrény műanyag szegéllyel védett sarkába. A flakont megtalálni látás nélkül esélyem se lett volna, ha nem jegyzem meg előre, milyen alakja és fogantyúja van a kérdéses üvegnek.
Ezt a szembekötős játékot azt követően rendszeresítette Szekeres kapitány a rá bízott felderítő űrhajók legénysége számára, amikor egy balul sikerült útján a működésképtelenné vált Impulzus térhajó belsejében fél óráig küzdött, hogy sebesült társait biztonságba helyezze a mentőcsónakban. Épp nem volt kéznél zseblámpa, sőt a teremtőgépük is lerobbant, így nem tudott semmi módon fényt csiholni magának. Kevésen múlt, hogy ott pusztuljanak mindannyian a mélyűri téranomáliába került, majd aszteroidával ütközött csészealjban.
- Egész jó eredmény Léna! - veregetett vállon a Kisöreg, mikor lehámozták rólam a selyemkendőt, s legnagyobb megkönnyebbülésemre visszakaptam a látásomat.
Ilyenkor derül ki, mennyire kiszolgáltatottá válik az ember, ha megfosztják a legfontosabb érzékszervétől. A mi társadalmunkban nincsenek vakok. Sem süketek, nyomorékok vagy bármiféle testi, értelmi fogyatékossággal rendelkező egyének. Ismeretlen dolog a kövérség, a kopaszság, a szubjektív értelemben használható csúnyaság fogalma vagy a homoszexualitás, és sok egyéb furcsa genetikai hiba, ami a fejletlenebb fajoknál megfigyelhető. Én például a Magyarka bolygón végzett kutatómunkám során találkoztam először krónikusan beteg, görbe hátú, csípőficamos és csonka végtagú emberrel. Megdöbbentő látvány volt szembesülni vele.
Egész más olvasni róla a tankönyvekben, mint összefutni egy tolókocsiban ülő, láb nélküli szerencsétlennel, aki élete egész hátralévő részét kénytelen úgy eltölteni, mert a társadalma olyan primitív, hogy még a végtag visszanövesztő gépet sem találták fel. Zsolca sámán, aki nagyon jó barátom lett légyen a Tarjánházán töltött éveim alatt, például erősen kopaszodott a feje búbján, fájlalta az izületeit és idős korára félig megvakult a szürkehályogtól.
A történelmi feljegyzéseinkben szerepel, hogy a hun törzsek tagjai valamikor régen, még a Nagy Spirálból való kiköltözésük előtt szintén génhibákkal erősen terhelt fizikai testekben voltak kénytelenek leélni az életüket. Az időtálló aranyötvözet lemezekre vésett Igaz Írások tanúsága szerint, amiket máig őrzünk az Ősatyák Múzeumában, mintegy száztízezer évvel ezelőtt jutottak el a Fejér bolygó kék bőrű hun tudósai elsőként arra a szintre, hogy elkezdjék kijavítani a fajuk génállományát. Ez óriási munka vala és több nemzedéken keresztül tartott, de meghozta gyümölcsét. Példájukat rövidesen a rokon törzsek is követni kezdték, látva az eredményeket.
Az egyes népek vezetői hosszas viták után törvényt hoztak, ami szerint minden leendő szülőtől sperma és petesejt mintát kell venni és azt beszkennelni egy holografikus anyagtervező számítógépbe. Az eredeti ivarsejteket ezután lefagyasztották, majd az örökítőanyag gravízióját egy virtuáltérben kinagyítva, atomonként átvizsgálták, s ha kellett, nagy munkával kijavították az egészet. Ezután a jó és tökéletesre módosított gravitációs hologramot precízen visszavetítették a kiolvasztott sejtekre, felülprogramozva azok DNS-ét. Így - a kromoszómák atomjainak időszálas felfűzését nem háborgatva - sikerült transzformálni a szaporítóanyagot. A megtermékenyítés után beültetve a felspécizett zigótát a nőbe, majd a sámánok segítségével bölcs és jóságos lelket kérve a Teremtőtől, világra segítették az új generációt. A hosszú életű, szép, és főként egészséges testű embereket, akik egyre nagyobb kort éltek meg, s lassan leváltották a betegségekkel küszködő, problémás és torz egyedeket.
Később, az Eledoneiára költözve újabb javításokat kellett végezni, hogy az öt nagy törzs, a fehérek, barnák, feketék, sárgák és kékek egyformán sokáig éljenek a közös szövetségben. Azóta nőnek fel a gyerekeink három év alatt testileg, s maradunk fiatalok kilencszázötven éves korunkig.
Utolsónak a kapitány hajtotta végre a vaksétát, elbotorkálva az űrhajó energiaforrását őrző lezárt helyiségbe, majd vissza.
- Tudom, valószínűleg azt gondoljátok, ez csak játék, amire sosem lesz szükségetek! - mondta végül, értékelve az eredményeket. - De én azt mondom, sosem lehetünk eléggé felkészültek a kozmosz kihívásaira. A munkánk veszélyes, a világegyetem pedig tele van meglepetésekkel. Csupán reménykedhetünk benne, hogy sikerül mindet kikerülnünk!
- Közeledünk az Emília csillaghoz! - jelentette pár másodperccel később Eszter, mikor néhányan szerették volna elhagyni a hidat, hogy lazítsanak egyet a gyakorlatot követően.
- Egymilliárd kilométerre állj meg előtte légy szíves! Mindjárt átveszem a kormányt!
Letelepedtünk üléseinkbe, a képernyő sarkában villogó visszaszámlálást lesve, ami a térugrás sorozat befejezéséről tájékoztatott. Odakint a türkizkék ragyogásban úszó Nagy Spirál mozdulatlan tányérján kívül semmi említésre méltó nem látszott az űrben. Érdekes jelenség, hogy mivel nem mozgunk a térben, csupán máshol és máshol vagyunk benne, a látható fény színképe nem szenved doppler eltolódást. Ha a téridőben száguldoznánk, mondjuk a fénysebesség nyolcvan-kilencven százalékával, már tisztán kivehető lenne az útirányunkba eső csillagok színének kékeltolódása, míg a mögöttünk lévők kivörösödnének.
A mélyűrben mindenféle frekvenciájú és típusú fénykvantum előfordul, nem szólva a teljes spektrumot átfogó elektromágneses és gravitációs sugárzások özönéről, melyet a különféle égitestek bocsátanak ki magukból. Bár minden csillagnak van saját megtartó istensége, szerinója, a lakatlan rendszerek körül többnyire nem található dimenzió buborék. Az Emília is ilyen csupasz változócsillag, mely nyolc és fél napos ciklusban változtatja fényerejét. Szekeres azért döntött úgy, hogy elsőként ezt az égitestet látogatjuk meg, mert nagyjából útba esik a gömbhalmaz szélén található további célpontjaink felé, ugyanakkor senki sem jár erre.
- Megérkeztünk! - közölte a számítógép, valósággal örvendezve az esemény felett. Hiába, egy újszülött űrhajónak minden csillag új!
Sárgásvörösbe hajló izzású, parányi korong lebegett az Esszencia előtt. Az irdatlan távolság miatt szinte beleveszett a környező fényözönbe, semmivel sem tűnve ki az emberi szem számára.
- Teljes feltérképezést kérek! Közelebb megyek az Emíliához és körbejárom!
Az oldalsó monitorokon őrült tempóban futottak végig a térhajó által begyűjtött információk. A csillagról, a körülötte keringő aszteroidákról, üstökösökről, valamint egy évezredek óta működésképtelen automata megfigyelő szonda roncsáról, ami az értelmes tevékenység egyetlen jeleként tartózkodott az övezetben.
- Nem sok látnivaló van errefelé! - állapította meg Júlia. A frissen elkészülő körzeti térképet átküldte a flotta navigációs adatbankjának.
A felderítőrepülések céljai közé tartozik a meglátogatott rendszerek részletes körbepásztázása is, hogy az esetleges változásokat a nagyobb égitestek pályájában aktualizálni lehessen. Nem túl sűrűn ugyan, de előfordul, hogy egy bolygó vagy csillag mozgása megváltozik és erről jobb mihamarább tudomást szerezni. A sikeres csillagközi utazás alapfeltétele, hogy az ugrásokat kiszámító komputer pontosan tisztában legyen az adott körzet valósidejű gravitációs viszonyaival. A navigátornak nem azt kell tudnia, hol látszódik a célpontul választott objektum a térben, hanem hogy éppen most hol van. Ennek ismeretében jelöli ki az ugrási vektorokat és határozza meg a biztonságos belépési zóna helyét a célhoz képest. Mert minél nagyobb egy égitest, annál jobban beleugat a tömegvonzásával a térváltómű szerinójának működésébe.
- Egy felszálló protuberancia van kialakulóban a napocska északi félgömbjén! - emelte ki Eszter pár perc múlva a gravitációs távcsövével észlelt jelenséget. A napkitörés lustán zúdult ki a koronából, sok millió tonna izzó anyagot szórva a végtelenbe.
- A hosszú távú mérések szerint mostanában nem valami stabil a belső egyensúlya. A méretváltozása elérheti a húsz százalékot. - sorolta Marianna, a rendelkezésünkre álló adatokat böngészve szetkáján keresztül.
Negyed órányi röpködést követően a kapitány úgy döntött, eleget láttunk az Emíliából és a következő célpontunkra irányozta a hajót.
- Van innen másfél parszekre két csillag, amik éppen összeolvadóban vannak. Megnézzük, hogy áll a nászuk, aztán alszunk egyet és lépünk tovább!
- Az MHK-48-92-65-10-es objektum hat órányira van. - állapította meg a navigátornő, bejelölve az irányvektort Tibornak.
- Én azt olvastam egy csillagászati honlapon, hogy állomásozik a közelében egy megfigyelő szondánk! - jegyezte meg Szabolcs, az asztronómusunk.
- Igen! Nagyjából tíz éve tart az ütközési folyamat. Nem árt megnéznünk. Ma még én vezetem a bárkát, de holnaptól munkarotáció lesz gyerekek! Azt szeretném, ha mindenki megtanulna bánni az Esszenciával!
Megkezdtük az újabb ugrásokat, magára hagyva a lakatlan csillagrendszert. Az órám szerint elmúlt fél öt. Mármint Uvacsánban, Felszíni Eledoneia Alapidő szerint. A fedélzeten praktikus okokból megtartottuk a civilizációnk egységes időszámítását. A térfogatunk hiányos legénységgel repül, ezért úgy döntöttünk, nem fogunk váltott szolgálatban dolgozni. Ahhoz túl kevesen vagyunk. Inkább rendszeresen megállunk valahol szunyálni, esetleg a hosszúra nyúló átrepülések alatt tartunk pihenőt. Eszter végülis tökéletesen elboldogul nélkülünk az egyszerűbb helyzetekben.
- Este tizenegyig szabad foglalkozás van! Aki nem akarja megvárni a belépésünket a második célkörzetbe, az le is feküdhet!
Szétszéledtünk a fedélzeten. Én a mosdó meglátogatását követően ledőltem a kabinomban pihenni, valamint átfutni a legfrissebb hálózati híreken. Az expedíciónk indulásáról egy rövid cikket találtam az Otthonvárosi Könyvtár Hírgyűjteményében. A fórumokon még mindig a Heliantusz-ügy vala a kedvenc téma, de újabb információk, hivatalos tájékoztatások hiányában kezdett lankadni az érdeklődés az elveszett csészealj iránt. Úgy döntöttem, törlöm a Változás nyomkövetőből a vele kapcsolatos értesítési parancsot.
Ideje lenne beszélni Esztellával. Valahogy hiányérzetem támadt, és ez vele volt kapcsolatos. Mikor vette a hívásomat, egyszeriben rájöttem, mi nem tetszik a női ösztönömnek. Atilla egész nap egyszer sem hívott fel!
- Szia Léna! Mesélj, mi van veled?
- Szia! Elindultunk az Esszenciával. Gondoltam felhívlak. Atillával mi van?
- Még nem jött haza. Ugróasztalozik, azt hiszem. Egész délelőtt Tamással csavarogtak a közhálón. Elzavartam őket sportolni. Legalább rendet rakhatunk Sünikével.
- Akkor biztos jól érzik magukat.
- Igen. És te? Hogy vagy?
- Épp a kabinomban heverek. Az előbb hagytuk el az Emília csillag körzetét. Megyünk kifelé a galaktikus halóba.
- Hajnalka köszöni szépen a belépőkártyákat a fogadásra! Ma indultak tovább Szoboszlóra...
Miközben Esztella fecsegett, a gyerekekkel történt eseményeket részletezve, bennem egyre erősebb lett az érzés, hogy egyedül maradtam. Kicsiny űrhajónkkal kiszakadtunk az anyabolygónk ölelő aurájából, hogy messzire kalandozzunk az ismeretlenbe. Minden másodpercben nagyjából kétmilliárd kilométerrel leszek távolabb a szülőföldemtől. Az egész életem rámenne, ha ekkora távolságot gyalog próbálnék megtenni. Felfoghatatlan méretekkel szembesíti a kozmosz a benne csavarogni merészelőt.
Újra elővettek a kétségeim, a flottához való visszatérésemet illetően. Biztos, hogy jó ötlet volt vállalkozni erre a munkára? Miután befejeztük a beszélgetést Esztellával, hosszú percekig csak rágódtam magamban a döntésemen. Egy héttel ezelőtt még a külügyben dolgoztam, s csupán távoli tervnek tűnt az egész. Most pedig (hogy rohan az idő!) tagja vagyok egy csapatnak, amely a Nagy Spirálba induló, talán történelmi jelentőségű expedícióra készül egy gyakorló repülés keretében.
Azt hiszem, túl későn kaptam észbe. A sors nem adott időt a tépelődésre és bizonytalankodásra. Egy belső hangnak engedelmeskedve ismét asztronauta mundérba bújtam, s innentől csak egy dolgom van. Végigmenni az úton, bárhová vezessen az.

15. fejezet