A Milebo Halmaz Katalógusában 48-92-65-10 számmal jelölt peremvidéki objektum egy ikercsillag maradványaként vetíti narancsvörös fényét a világűrbe mostanság. A közepes változócsillagot egy fehér törpe kerülgette szoros közelségben, egészen addig, míg egy erre elhaladó hármas ikercsillag csoport gravitációs ereje össze nem zavarta a kozmikus rendet, ütközőpályára sodorva a két égitestet. Ebben a rendszerben sincsenek bolygók, csupán több óriás cirkumszoláris üstökös kerülgeti diszkrét távolságból az újonnan keletkezett napot.
A kapitány még a rendszerbe való beugrásunk előtt lekérte a flotta komputerétől az itt működő automata szondánk legfrissebb jelentéseit. Mire a legénység besorjázott a hídra, ő és Eszter átnézték a fontosabb adatokat.
- Érdekes, hogy milyen sok civilizáció tudósai küldtek ide műszereket! - állapította meg a hajónk, miután megálltunk tíz fénypercnyire a naptól és ő feltérképezte az övezetet. Az egyik oldalmonitorra vetítette a gravizorral észlelt mesterséges objektumokat.
- Nyolc idegen gyártmányú űrszondát találtam a csillag körül. Ebből négyet tudtam azonosítani. A sapedoni, kitoniai, alpinói és dontraxi civilizációk küldtek felderítő egységeket. A másik négyből kettő már nem működik, valószínűleg megsérültek. Élőlényeket szállító térhajó nincs rajtunk kívül a szektorban.
- Koncentráljuk figyelmünket a csillagra! - mondta Szekeres Tibor, kezét a pulton nyugtatva.
- Rögzítsd az összes állapothatározóját és vetítsd az atlaszba az új pályagörbéjét! A fotometrikus és gravimetrikus színképet kérem az oldalsó ernyőkre!
- Úgy látom befelé, a halmaz irányába módosult a pályája! - nézegette Szabolcs az irányvektorokat. Az apex megváltozása szintén a triász látogatásának vagyon köszönhető.
- Az a három csillag, ami elment a közelben százötven évvel ezelőtt, maga felé húzta a fehér törpét. Ezért ütköztek később az égitestek. - magyarázta Eszter a folyamatot.
- Lejátszanám nektek a szonda mérései alapján készített szimulációt!
- Persze, csináld csak!
Miközben a kapitány megkerülte az ellipszoid alakú csillagot, minek belsejében a két sűrű mag még mindig kerülgette egymást, hatalmas mágneses erőteret gerjesztve a fénytojás körül, komputerünk levetített egy trükkfilmet, amit az otthoni csillagászaink készítettek. Ezen a kisebb méretű fehér törpe letért elnyúlt pályájáról és több alkalommal nagyon közel elrepült a társa mellett. Szinte súrolták egymást, majd néhány kör megtételét követően ütköztek. A törpecsillag hatalmas anyagtömeget szakított ki kevésbé sűrű felépítésű társából, s közben annyira lefékeződött, hogy hosszas forgolódás után egybeolvadtak, fokozatosan visszahúzva a leszakadt, izzó hidrogén felhőket a kromoszférába. Százötven év történéseit láthattuk egyetlen percbe sűrítve.
- Évezredekig tarthat, mire a két mag egybeolvad. Most úgy néz ki belül, mint valami mogyoró. Iszonyú örvények kavarognak a konvekciós zónájában és jókora kitöréseket indukálnak a felszínen. - mutatta nekünk a számítógép az égitest belső szerkezetét a gravizoros mérések alapján.
A kettőscsillagok nagyon gyakoriak a gömbhalmazunkban. A Milebót alkotó mintegy kétmillió nap hatvan százaléka párban kering a mag körül és további tíz százalék alkot többszörös, három, négy vagy több tagú rendszert. Ennek köszönhető, hogy a csillagvárosunkban csupán kevés helyen adottak a feltételei egy élő bolygó kialakításának és fennmaradásának. A jelenleg rendelkezésünkre álló adatok szerint úgy ötvenezer rendszerben van lakott planéta, az élő bioszférákkal rendelkezők száma pedig ebből huszonnyolcezer-hétszáz körüli. A halmazunkban élő, különböző fejlettségi fokozatú értelmes fajok, civilizációk száma nagyjából kétezerötszáz. Ezek az évmilliók során rengeteg bolygót formáltak lakhatóvá, optimális pályára állítva őket, majd légkört, óceánokat építve rajtuk. Számos világot az isteni intelligenciák készítettek, segítve fejlődő teremtményeiket a terjeszkedésben.
Minél több rendszerben tenyészik ugyanis egy civilizáció, annál kevésbé van kiszolgáltatva az alkalomadtán bekövetkező kozmikus katasztrófáknak. Bármikor jöhet egy aszteroida, amit az űrvédelem nem tud elhárítani. Robbanhat szupernóva, felperzselve a közeli világszigeteket vagy elhaladhat a közelben egy másik csillag, túlhevítve a bolygók felszínét. Számos ilyen drámai kataklizma leírását őrzik a történelemkönyveink az elmúlt százezer évből. A nálunk sokkal régebb óta itt élő fajok kollektív emlékezete pedig tele van a hajdani pusztítások, és nagy menekülések, társadalmi újrakezdések legendáival.
- A következő célpontunk egészen kint levék a halmaz szélén, két egész három tized parszek távolságra. Holnap délelőtt kilenc körül érjük el. Azért akarok kimenni a peremvidékre, hogy tesztelhessük a nagy távolságú térugrásokat a bárkával. - magyarázta Tibor a legénységnek. Tíz perc alatt körbeugráltuk a tojásdad csillagot, s közben Eszter milliónyi különféle mérést készített róla, jócskán kiegészítve a szondánk adatait. Ezeket nyomban átküldte a flottához, ahol örömmel vették az ügyeletes nyomkövetők az eredményeket.
Miközben mi vidáman röpködünk a végtelenben, odahaza állandóan ül néhány elszánt fickó a flotta parancsnokság nyomkövető termében. Az úton lévő felderítőhajók és szondák tevékenységét figyelik, illetve irányítják ha szükséges. Bármi történik a messzeségben, ők az elsők, akik tudomást szereznek róla az információkat késedelem nélkül továbbító időszálakon keresztül.
- Akkor én megyek aludni! - döntötte el Róbert, s többen követték példáját. Az Esszencia kiugrott a szektorból, megkezdve újabb áthelyeződés sorozatát. Én még maradtam pár percig, mert beszélni szerettem volna a Kisöreggel.
Ahogy haladunk kifelé a csillagvárosból, egyre kevesebb égitest akad utunkba. A Nagy Spirál korongját övező, mintegy hatvanezer parszek átmérőjű halóban sok száz kisebb-nagyobb gömbhalmaz található. A köztük húzódó teret javarészt intersztelláris hidrogén köd tölti ki. Csupán néhány helyen találni benne magányos csillagokat, messzire elkóborolt gázbolygókat, fagyott üstökösöket. A Tejútrendszerbe vezető utunkon ilyen közegen kell majd keresztül ugrálnunk.
- Te nem mégy szunyálni Léna? - kérdezte Marianna, felém fordulva ülésével együtt.
- Kérdeznék valamit a kapitánytól!
- Hallgatlak! - Tibor végre levette kezét a konzolról. Csak mi hárman maradtunk a helyiségben.
- Ezen az úton a tervek szerint főként röpködni fogunk. Én és Róbert viszont elsősorban felszíni munkára vagyunk kiképezve. Fogunk majd valahol kutató munkát is végezni? Egy lakott bolygón?
- Még nem tudom. Persze kiszállunk néhány helyen levegőzni, ismerkedni a bennszülöttekkel, de nem szándékozom sehol egy-két napnál több időt tölteni. Ez elsősorban berepülőút. Össze kell szoknunk, mielőtt az igazi, érdemi munkát elkezdhetnénk. De legyetek türelemmel! A ti időtök is eljön majd...! És most menjünk aludni! Nem szeretem ha munka közben ásítozik a legénységem!
Tudomásul vettem a helyzetet. Ez végtére várható volt. Nem ugorhatunk mély vízbe, mielőtt megtanultuk volna az úszást. Elhagytuk a parancsnoki hidat.
Lefekvés előtt kimentem az étkezővel szomszédos közös fürdőbe. Júlia akkor végzett a tisztálkodással, s egy fekete bőréhez illő, kék színű egyenpizsamában masírozott végig a folyosón. A helyiségben leledző omniregulátorral csináltattam magamnak egy zöld pizsamát, törölközőt, fogkefét és más tárgyakat, miközben megszabadultam a ruhámtól. A fürdőszobában csak egyetlen zuhanyozó van. Persze Eszter teremthetne nekünk akár úszómedencét is a raktérben, homokos parttal, és más, strandot idéző díszletekkel, de egyelőre beértük az alapértelmezett kiszolgálással.
Egyáltalán nem voltam fáradt. Az órám szerint viszont rövidesen fél tizenkettő. Túlságosan felizgatta elmémet az utazásunk. A Zenelejátszómon elindítottam magamnak egy instrumentális számokból összeollózott egyveleget, aztán beálltam a tus alá. A fülke belső falán biztonsági oxigénmaszk lógott a tisztálkodószerek polca mellett. Ez hozzátartozik minden űrhajó alapfelszereléséhez. Ha bármi okból kihagyna a fedélzeten uralkodó mesterséges gravitáció, a fürdő ember azonnal életveszélybe kerül. A súlytalanságban ugyanis a víz nem csorog le, hanem lebegni kezd és apró cseppekre bomlik. Elég néhányat letüdőzni belőlük ahhoz, hogy fuldokolni kezdjen az illető. Ronda dolog lenne vízbe fulladni az űrben.
Húsz perc múlva a szobámba léptem, s ahogy számítottam rá, jó darabig képtelen voltam elaludni a testemhez igazodó, kényelmes ágyon. Csak forgolódtam a takaró alatt, próbálva lecsendesíteni a tudatomban kavargó képeket, zavaros érzéseket. Hiába kapcsoltam le a titkár felületét, képzeletemben még mindig láttam az ablakokat és mozgó ikonokat. Hónapok óta nem volt ilyen túlpörgött állapotban a lelkem. Végül persze a Heliantusz katasztrófájánál kötöttem ki gondolatban, azon filózva pesszimistán, mennyi a valószínűsége, hogy mi is Józsefék sorsára jutunk.
Az alvásnak van egy olyan különös tulajdonsága, hogy az ember nem veszi észre, amikor megkezdődik. Arra tértem magamhoz, hogy a szobában lévő hangszórón keresztül lágy zene árasztja el a tudatomat, s Eszter próbál felébreszteni kedves hangon.
- Jó reggelt Léna! Ideje volna fölkelned az ágyból! 8 óra múlt! Kapcsold be a szetkád!
Utolsónak értem a terülj asztalkánkhoz, hogy bepótoljam az elmaradt vacsorát. Mire az omni elnyelte az üres tányérokat, hajónk a célkörzetbe lépett, és türelmesen várta, hogy gondtalanul cseverésző személyzete elfoglalja helyét az irányítóteremben.
- A nyolcadik fiam este felhívott és közölte, végre megnősül! - mesélte vidáman Júlia. - Kenéz először kapott nemzési engedélyt, már alig várják a nászidőszakot!
- Ezzel én is így vagyok! - bólogatott vigyorogva Lénárd. - A feleségem zokon venné, ha nem érnék haza a bevezető ünnepségekre!
- Több barátom megkért rá, vigyek nekik ritka ásványokat azokról a bolygókról, ahol leszállunk! Gyarapítani akarják a magángyűjteményüket!
Róbert Szabolccsal és a kapitánnyal beszélgetett a korábbi expedíciók során összeszedett kőzetekről. Mintha kiránduláson lenne a társaságunk, olyan vala a hangulat.
Az MHK-48-92-55-51-es számú csillagrendszer a navigációs atlaszunk szerint leszakadóban van a Milebóról. A halmaz peremén oly gyenge a tömegvonzás, hogy nem tudta visszatartani az öreg vörös törpecsillagot és kisérőit. Egy gázbolygó, fél tucat holdacskával kerülgeti a napot, melynek pályavonalán belül Eszter gravizorja rengeteg apró törmeléket talált.
- Sok millió kődarab kering a csillag körül, három nagy felhőt alkotva. - jelentette komputerünk, mikor Marianna elfoglalta a parancsnoki ülést, helyet cserélve a Kisöreggel. A mai napon kapitányi utasításra az első tiszt az ügyeletes kormányosunk. Odaugráltunk a gázbolygóhoz, felmérve a környezetét. Életnek, intelligens tevékenységnek semmi nyomát nem észleltük a rendszerben.
- Menjünk közelebb a jobb oldali aszteroida mezőhöz! - mutatott a képernyőre Szekeres az adatgyűjtés befejeztével.
- Nem akarok belemenni, mert veszett sűrű! - fékezett le a raj közelében Marianna.
Odakint, a türkizkék kozmoszban alig kivehető pontocskák hunyorogtak, visszaverve a felületükön megtörő fényözönt. Mivel felvettük a mozgásukat, nagyjából állni látszottak hozzánk képest. Eszter belenagyított a mezőbe, felvillantva nekünk a legfontosabb adatokat.
A kövek mérete néhány centimétertől a több száz méteresig terjedt, de voltak köztük sok kilométeres sziklahegyek is. A legnagyobb kisbolygó egy csaknem hatvan kilométer hosszú krumpliként forgott a csoport közepe táján, számos kisebb holdacskával övezetten. Felületét kráterek csúfították el. Az aszteroidák átlagos távolsága néhány száz kilométertől a több tízezerig terjedt, és befelé egyre sűrűbbnek bizonyult a raj. A kövek anyaga javarészt szilikátokból és vasból tevődött össze, vízjeget és szenet, nitrogént alig találtunk bennük. A törmelékmezőt ugyanakkor ritka gázfelhő lengte be. Minden jel szerint egy hajdani bolygókatasztrófa szétszóródott maradványaival találkoztunk.
- Ebben a szektorban két nagy bolygó keringett évezredekkel ezelőtt. - mondta Tibor, adatokat hívva elő a csillagászati archívumból. - Bejött egy üstökös és telibe kapta az egyiket. Darabokra robbant. A legnagyobb sziklák ütköztek a másikkal és azt is szétszaggatták. Így keletkezett a kisbolygó övezet, ami a három legnagyobb maradvány körül sűrűsödik... Kiválóan alkalmas a terület egy kis gyakorlásra!
- Ezt meg hogy érted? - pislogott rá rosszat sejtve Júlia.
- Itt megtanulhatjátok a hajó vezetését!
- Na ne! Kár lenne értünk!
- Ugyan! Nem kell a hajófalra festeni a gyászjelentést! Azt szeretném, ha mindenki menne egy kört ebben a mezőben!
- Ez nem a Milberra gyűrűje Tibor! Ha én ebbe belemegyek, csak gyarapítani fogjuk a maradványainkkal a törmelékek számát!
Marianna, akinek tenyere a pultnak nyomódott, láthatóan idegenkedett a javaslattól, akárcsak a többiek. Vajon miért vannak a kapitányunknak folyton ilyen őrült ötletei? A többiek eszében is hasonló gondolatok járhattak, úgy sejtettem. A biztonság kedvéért becsatoltam az övemet.
- Melyikőtök nem játszott kadét korában kergetőzőset? Ugyanaz, mint a hálózati repülő szimulátorok!
- Igen! Csak ott, ha nekimégy valaminek, a gép kiírja, hány életed maradt még főnök! - jegyezte meg a navigátorunk bölcsen.
- Megerősítettem az interferencia pajzsunkat! Én készen állok a gyakorlásra! A kiképzésem során ennél sűrűbb mezőkkel is megbírkóztam már! - lelkesedett Eszter naívul. Láthatóan az élő hajónk nem féltette az életét, pedig hát ő sem sebezhetetlen.
- Hogy ne izguljatok annyira srácok, elárulom, Eszter tud vigyázni magára! Ha bármilyen életveszélyes manőverbe ügyetlenkeditek a hajót, a komputerünk átveszi a vezetést és automatikusan kitér vagy térugrással kiemeli a ládát a mezőből...! Na, induljunk! Ez is a kiképzés része zöldfülűek! Mindenki fél órát kap a műrepülésre! És próbáljátok meg élvezni a bulit!
Kezdtünk rájönni, Szekeres Tiborról nem véletlenül keringenek a legvadabb pletykák Milebo szerte. Természetesen mindegyikünk tud űrhajót vezetni, mert a tenyérpados kormányzás alapkövetelmény az űrhajósoknál, de én például az akadémia befejezése óta nem csináltam ilyesmit. Hát most böngészhettem a hálózaton, hogy sebtében felfrissítsem az ismereteimet. Marianna közben vállat vont, s téri meghajtással manőverezve bevitte a hajót a kavics záporba.
Először csak óvatosan szlalomozott az aszteroidák között, igyekezvén megtalálni a legbiztonságosabb átjárókat, de aztán ahogy belejött a játékba, a Kisöreg utasította, vágjon keresztül a sűrűbb részeken. Ez azt jelentette, hogy egymástól alig néhány kilométerre bukdácsoló sziklák között kellett a harminc méter átmérőjű csészealjjal elsüvítenünk, teljesen nyaktörő manőverekkel. Valóságos akadálypályát hozott létre a természet előttünk. Időnként nem volt elég hely a néhány centis kövek elkerülésére. Ezeket legázoltuk, messzire lökve őket a védőpajzsunkkal. Az állandóan változó fedélzeti gyorsulás csak izgalmasabbá tette a műsort a pilóta körül ülő közönség számára, mintha egy élménymoziban lettünk volna. Az első tisztünk láthatóan értette a dolgát, Eszternek nem kellett beavatkoznia.
Fél órával később kiugrottunk a rajból és a tenyérlenyomat előtti ülést Júlia foglalta el. Ő is hibátlanul teljesített, bár sokkal óvatosabban vezette a bárkát, gondosan kerülve az ütközés lehetőségét. Szabolcs és Lénárd egy-egy hibát vétett. A komputerünk kénytelen volt félrerántani a hajót a vele megegyező méretű kövek útjából, Róbert pedig háromszor futtatott minket majdnem a túlvilágra.
- Nehéz koordinálni ennyi objektumot egyszerre! - magyarázta a vállát vonogatva.
Aztán minden szem rám irányult, mert én következtem. Sosem voltam jó a szimulátoros repülésben, bevallom őszintén. Pedig egyszerű az egész. Az ember a pultra helyezi kezét, s befogadja tudatába a hajó által szolgáltatott navigációs adatokat. Lehet nyitott szemmel is vezetni, a külső képernyőt nézve vagy csukott szemmel, a szetka vezérlőtáblájára kérve a környező térben mozgó objektumokat. Nyitott szemmel valahogy biztonságosabbnak érzi a pilóták többsége a kormányzást, ezért mindannyian ezt a módszert választottuk.
Menet közben gyakorlatilag én vagyok az űrhajó. Eggyé válok vele, furcsa virtuális szimbiózisban, amit a bioáramaimra kapcsolódó kétirányú interfész tesz lehetővé. Tudatában vagyok a burkolatomnak, a hajtóművemnek, a mozgásomnak, a környező tárgyaknak, vagyis mindennek, ami fontos a számomra. Én vagyok Eszter is, aki mintha az árnyékszemélyiségem lenne a háttérben. Skizoid állapot, amiben elég ösztönösen akarnom, kigondolnom a parancsaimat, máris teljesülnek. Nincs ennél hatékonyabb módja az ember-gép kapcsolatnak, ugyanakkor őrülten veszélyessé tud válni, ha megbomlik a sofőr kellő szintű elme kontrollja. Egy-két óránál tovább kevés ember bírja szuflával ezt a szellemi erőfeszítést folyamatosan.
Bevittem az Esszenciát az aszteroida mezőbe. Először nagyon könnyen ment. Igyekeztem felvenni a körülöttem pörgő kavicsok pályamenti sebességét, hogy minél több időm maradjon a fordulókra. Elég volt a tudati fókuszommal rápislantanom egy sziklára, s nyomban tudtam, mekkora, milyen messze van és merre megy. Tíz percnyi billegés, elegáns ívű kacskaringózás után Tibor beküldött a sűrűjébe, a legnagyobb törmelékhez. Az aszteroidák ezüstszürkén tündököltek az univerzum eredő fényében.
Persze nem jutottam rajta keresztül. Rosszul választottam meg a pályámat és a sebességem. A raj tagjai érdekes mód nem állandó sebességgel mozogtak, hanem a pillanatnyi és folyton változó gravitációs viszonyoknak engedelmeskedve. Frontálisan belerohantam egy hetven méter körüli krumpliba, túl későn rántva félre magam az útjából. Ezzel már nem bánt volna el az egyébként kitűnő védőernyőnk.
A következő pillanatban kint lebegtünk a mező szélén, biztonságos távolban a veszélyzónától. Eszter megmentett minket a szétzúzódástól.
- Nem rossz! - állapította meg Tibor hümmögve. - Csak jobban ki kellene használnod a sebességváltozásból fakadó előnyeid. Nem mondtam, hogy mindvégig egyenletes tempóban kell repülnöd! Meg is állhattál volna a szikla előtt!
- Jókor szólsz! - elhúztam kezem a pultról, s megtöröltem gyöngyöző homlokomat.
Mielőtt Eszter kirántotta volna magát a biztos pusztulásból, szinte érezni véltem a becsapódásunk halálos csattanását. Alig egy hajóátmérőnyire voltam a sziklától, hiába próbálva fölrántani a csészealjat az utolsó pillanatban. Pocsék érzés volt, meg kell hagyni.
- Idegen űrjárművet észlelek a gázbolygó közelében! - szakította félbe társalgásunkat Eszter. - Valószínűleg nemrég érkezhettek a rendszerbe!
- Próbáld azonosítani őket! Képet kérek róla! És légy szíves dobj ki körénk hat kisérő szondát!
A másik hajó szintén meglátott minket, mert megduplázódott az érzékelőinkben. Fél millió kilométerre tőlünk jelent meg az új példánya, s felvette a meteorraj mozgási sebességét, velünk nagyjából párhuzamosan haladva. Mindkét csészealj felismerhetően ugyanaz volt, csupán eltérő sajátidőben láttuk mozogni őket.
Ha egy sokszoros fénysebességgel ugráló bárka felénk tart, hamarább ideérhet, minthogy meglátnánk közeledni. Az anyagából áradó gravitációs hullámok alig gyorsabbak valamivel a fénykvantumoknál, ezért a gázbolygónál haladó távoli űrhajó képének eseményhorizontja később ér hozzánk, mint a szomszédunkban feltűnőé. Ennek a késleltetési jelenségnek köszönhetően ugyanazon jármű akár három vagy négy, időben elcsúszott példányban is észlelhető műszeresen a közeledésekor. Nagy veszélye a dolognak, hogy nem tudhatjuk, hová tart, és hol fog megjelenni, mert mindig csupán azt látjuk, hol volt a másik űrhajó.
Ezért helyeztette ki Tibor egy oktaéder csúcspontjaira a kisérő szondákat, harminc méteres térközzel a csészealjunk köré. A hatvan centiméter átmérőjű gömbök a precíz trimmelésnek köszönhetően egytized másodperccel előrébb léteznek az időben az űrhajónál. A rajtuk lévő gravizorokkal így hamarább észrevehetjük a közelünkbe ugró járművet. Ha véletlenül rosszindulatúak az idegenek, és megtámadnak, bőven lesz időnk kikerülni a lövéseiket. A lézersugarat ugyanis nem lehet látni, miközben felénk tart, csak miután már becsapódott. A jövőbe tolt kisérőkről viszont észlelhető, mi fog történni. Eszter gondoskodott róla, hogy az egyik szondánk mindig köztünk és a másik hajó között legyen, részben takarva minket. Ha eltalálják, legfeljebb csinálunk újat.
Az idegenek szintén kidobták az érzékelőiket és ugyanígy cselekedtek, a kezdeti bizalmatlanság tehát kölcsönös vala.
- A Gelhard Össznépi Csápsokaság azonosítója van rajtuk. Szintén felderítőhajó, a fedélzetén nyolc lippát számolok.


A nagyítás gömb alakú, acélkékre festett járművet mutatott, aminek oldalán egy zöld körből kiágazó, élénklila színű, nyolcágú spirál világított. A lábasfejű társadalmak általánosan elterjedt szimbóluma ez Milebo szerte. A negyvennégy méter átmérőjű fémtest belül nyolc szintre tagolódott, a két alsó vízzel vala feltöltve. A poliplények szeretik a nedvességet, nem teljesen szárazságálló, puha bőrük miatt. Mivel a passzív érzékelőinkkel kölcsönösen belelátunk egymás űrhajójába, nyilván ők is mindent tudnak már rólunk. Fél percnyi kölcsönös nézelődés után felénk villantottak egy fehér reflektorral, majd telepatikusan átüzentek néhány egyszerű gondolatot.
- Üdvözletünk az Eledoneia felderítőknek! Térképezést végzünk. Vétel!
Mindezt közvetlenül érzékeltem a tudatommal, mert erős mentális hullámot küldtek nekünk. Eszter szintén fogta az adást, a beépített telepatikus interfészével, amit az idegen kultúrákkal való kapcsolatfölvételhez optimalizáltak a tervezői.
Az univerzumban élő lélekcsoportok által használt fogalomnyelv részben azonos mindenhol, tehát bárki, bárkivel meg tudja értetni magát, téridőtől függetlenül. Ez annak köszönhető, hogy mindannyian egy közös főistentől, a Mindenhatótól származunk, Aki gondoskodott róla, hogy a világbuborékában egzisztáló teremtményei szót érthessenek egymással. Persze a fogalomnyelvnek számos olyan speciális kifejezése van, ami helytől és időtől függő, ezért csak kevesen ismerik. Ugyanígy a más teremtő istenek univerzumaiból néha idetévedő intelligenciák gondolatmenetét sem értjük általában, mert őket egészen másmilyenre fejlesztették az alkotóik.
A telepatikus metakommunikáció során a közlést szimbolikus képek sorozataként látja, érzékeli az ember tudata. Gondolatok, érzések egyaránt közvetíthetők, de minél bonyolultabbak, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a másik nem fogja érteni (vagy félreérti) a mondandót. A fogalomrendszer szerkezete nyelvtanilag toldalékoló, vagyis hátulra kell illeszteni a ragokat, hasonlóan a beszélt eledon nyelvhez, ami az ősi hun nyelv tovább fejlődött változata. Ha a vevő számára ismeretlen fogalmat próbál közölni a küldő, az furcsa recsegésre, sípolásra, zörejre emlékeztető érzést kelt a szövegben. Ekkor vagy ki kell találni a jelentését a mellékelt kép alapján vagy visszakérdezni pontosításért.
A Térhajózási Akadémián tanítják ugyan a metakommunikációt, de az emberek elsöprő többsége csak az alapszintig jut el. Túlságosan hozzászoktunk az élvonal használatához és a verbális beszédhez, mivel a hétköznapi életben ritkán kell telepatikusan érintkeznünk másokkal. Nekem a Külügyminisztériumban persze volt alkalmam gyakorolni a mindenféle idegen lényekkel való udvarias tudati társalgást.
Szokás, hogy a más fajok bolygóira küldött diplomatákat a legérzékenyebb telepaták közül válogatják, megkönnyítendő a dolgukat. A kiemelkedően tehetséges gondolatközlőkből pedig többnyire sámánok lesznek, akik nem csak a fizikai világ három változós térkiteljesedéseiben élő külföldiekkel értenek szót, de a magasabb dimenzióvilágok szellemi lényeivel is. Az uralkodónk és a vének tanácsának tíz tagja szintén profi ebben, ők képesek az istenekkel, A-Úrral és társaival közvetlenül elbeszélgetni ha szükséges.
- Üdvözlet a Gelhard felderítőknek! Mi is térképezünk! - üzente vissza a lippáknak Tibor.
Egy darabig csak néztük egymást, majd amazok szó nélkül kiugrottak a térből. Nyilván van fontosabb dolguk, mint minket követni. Fél perccel később a távoli gázóriásnál észlelt, múltbeli űrhajóképük is kiugrott, azaz megszűnt az onnan késve érkező jel. Átszaladt rajtunk az ott tartózkodásukról közvetítő eseményhorizont réteg. Ezen a módon mi is megnézhetnénk magunkat, visszatekintve a saját múltunkra.
- Ismerem a hajótípust, meglehetősen sok van belőle a lippáknak. - dünnyögte Lénárd, nekem pedig egy kellemetlen emlék osont be alattomosan a gondolataim közé. Elfogott a borzongás, mert János haldokló arca bukkant elő a tudatomban. Az volt az első alkalom, hogy valakit eltávozni láttam a fizikai világból, s mindjárt a férjemet, a szívemhez legközelebb álló embert kellett elveszítenem...
99 687-ben mentünk az Aktíniával a Priardis rendszer második bolygójára, hogy adatokat gyűjtsünk az ott élő lippa bennszülöttek életéről és szokásairól. A Gelhard Össznépi Csápsokaság egy három tucat csillagrendszert magába foglaló nagy polip közösség, akik hasonló fejlettségi szinten állnak technikailag és pszichikailag, mint mi. A Priardis az egyik peremvidéki telepesbolygója vala a lábasfejűeknek, akik nyolc tapogatókarjuk szorgos munkájával alakították lakhatóvá annak mocsaras felszínét. Három fős felderítő csoportokra szakadva dolgoztunk a planétán, a helybeli vezetőség tudtával és támogatásával. Lénárd, aki az égitest másik oldalára ment a társaival, a helyi ipart tanulmányozta. Én és a férjem pedig, egy kozmotörténész kollégánkkal a vidéki falvakban kutattunk a polipok ősi törzsi hagyományai után, interjút készítve a települések legbölcsebb, rangidős tagjaival.
A lippák, kezdeti bizalmatlanságukat legyőzve végül hajlandóak voltak szóba, pontosabban metakommunikációba állni velünk, bár a víz alatti vallási szentélyeikbe nem engedtek be. Az tabu az idegen humanoidok számára. Több faluban próbálkoztunk adatgyűjtéssel, mindig nagyon udvariasan viszonyulva a lábasfejűekhez. Aztán sajnos megtörtént a baj.
Dombi János, az első férjem szintén exoetnológusként végzett és került a flottához. Százhúsz évesen lett a nemzőpárom, 99 656-ban. Egy évvel később két gyerekünk született, egy ikerpár, Benő és Boglárka. Miután átadtuk őket a nevelőiknek, egyszerre jelentkeztünk az Űrfelderítő Szolgálathoz, s kerültünk az Aktínia legénységébe.
Azon a reggelen nyúlós, sűrű köd ülte meg a lippa falut, aminek kunyhóit nádból építették a bennszülöttek. Mi hárman az egyik üres épületben kaptunk szállást, mert a szigeten, amit sűrűn benőtt a bozót, nem vala elég hely a magunkkal hozott összkomfortos önépítő tábor számára. De készek voltunk elviselni a nehézségeket arra a pár napra, míg ott vendégeskedünk a hivatalból kijelölt kisérőinkkel.
Egy mocsár közepén éltek a polipok, meglehetősen primitív körülmények között. Az egész településnek csak egy alkatrész teremtőgépe volt, és két ócska, kétéltű hordár robot, amik a vízben vadászó hímeknek segítettek a zsákmányt kicipelni a partra. A lippák mindenevők, az ezen a bolygón élő alfajuk legalábbis, és hosszú percekig bírják a víz alatt egy levegővel. Hihetetlen gyorsan tudnak mozogni, csápjaik szinte szünet nélkül vonaglanak, s mindig csinálnak valamit. Képesek megosztani a tudatukat, ezáltal két-három munkát végezhetnek párhuzamosan. Sikerült filmre vennem például, ahogy egy földön ülő öreg lippa egyszerre farag botot, telefonál a fluidkomján, válogatja a frissen fogott halakat, piszkálja a csőrét és mellesleg vakarózik nagy kényelmesen.
A megtermett példányok kinyújtózva négy méter hosszúak, zöldesbarna bőrük általában fénylik a nedvességtől. Tapogatóikon ezernyi szívókorong gondoskodik róla, hogy biztos fogást találjanak a legcsúszósabb tárgyak felületén is. Megmaradt emlékezetemben egy helybeli közmondásuk, ami arról szól, hogy a ravasz lippát nehezebb megfogni, mint a taknyos halat. A humorérzéküket sokszor nem értettük a biológiai különbségek miatt, ezért aztán óriási, csodálkozó szemekkel néztek ránk mindvégig. Számukra mi szánalmasan ügyetlen és nyomorék lények voltunk, akiknek csak négy végtagja van, és azok sem képesek akármerre hajlani, tekergőzni. Az értelmi képességeinket és a magunkkal vitt műszaki felszerelést viszont megbecsülték.
János aznap felvételt akart készíteni a tojásokból frissen kikelő kicsinyekről, bár többször figyelmeztettek minket, ne közeledjünk az ivadékgondozást végző nőstényekhez. Azok a falu elkerített részén nevelgették a gyerekeket, s meglehetős bizalmatlansággal viseltettek irántunk. Az okok bonyolultak voltak, de lényegében egy régi háborúra vezethetők vissza, amikor a lippáknak egy humanoid fajjal kellett megküzdeniük a puszta életben maradásukért. Szóval nem nézték jó szemmel a négy végtagú idegeneket.
A mocsárban portyázó ragadozó hüllők, krokodilra emlékeztető vadállatok miatt mindenki fegyvert hordott magánál a derékövén. Nyílpuskát, kést vagy dárdát. Az egyik nőstény, aki roppant ideges vala, talán a gyereke betegsége okán, valamiért háromszor hasba szúrta Jánost, mielőtt a társai lecsillapíthatták volna. Mire én, a kollégám, meg a falu vajákos lippája odaértünk, már nem lehetett rajta segíteni. Kikapcsolta ugyan a fájdalomérzetet a szetkája segítségével, mégis tudtuk, láttuk rajta, hogy nagyon szenved súlyos sebei miatt. Az egészségház kiszolgálója szerint azonnal műteni vagy hibernálni kellett volna, de egyikre sem nyílt lehetőségünk a mocsár közepén.
Az Aktínia öt perccel később ért a falu fölé. Beemeltek minket a fedélzetre, a férjem pedig közben meghalt a vérveszteségtől. Az utolsó pillanatig fogtam a kezét, tehetetlenül figyelve, ahogy az életerő elszivárog a testéből. A tetemét és szabaddá váló lelkét egyaránt hazahoztuk az Eledoneiára, ahol később reinkarnálódott, s most semmire sem emlékezve a korábbi életéről, gondtalanul él Dorozsma városban. Ekkor, illetve emiatt döntöttem úgy, elég volt az öngyilkos osztagból, s leszereltem a flottától. Filozófiát és lélektant akartam tanulni, hogy feldolgozhassam magamban a történteket. A gyilkos lippa nőstényt szigorú koplalással súlytotta később a falu főnöke, expedíciónk pedig felsőbb utasításra félbehagyta kutakodását a ködbe burkolódzó planétán.
Arra tértem magamhoz emlékeim örvénylő belvilágából, hogy a kapitány megérinti a vállamat. Tibor befejezettnek tekintette az aszteroidákkal való játszadozásunkat.
- Jó! Azt javaslom, kezdjük meg a szupernagy térugrások tesztjét! Marianna, vedd át a kormányt Lénától...! Tűzzünk el innen a halo irányába! Ha a környezet gravitációs tere kellően lecsökkent, kezdhetjük a kisérletet!
Háromnegyed óra alatt sikerült annyira eltávolodnunk minden égitesttől, a puszta ürességbe, hogy a mérések szerint már nem kellett a tömeghullámok zavaró hatásával számolnunk. Itt végre megmutathatta Eszter, mire képes csúcsteljesítményen. Ugrásonként négyszáz millió kilométert léptünk át, másodpercenként hússzor. Mögöttünk fokozatosan összezsugorodott a gömbhalmaz csillagcsoportja, miközben az utunkba eső galaxis még mindig nem látszott közeledni. A Nagy Spirál olyan messze van, hogy majd nyolc hónap alatt érnénk csak el a korongjának szélét. Az Esszencia hatvannégy és fél perc alatt gyűrt maga mögé egy parszeket. Ebben a tempóban már volna értelme nekivágni egy galaxisközi expedíciónak, persze csak hibernált személyzettel. A Tejútrendszer közelében lévő, Androméda nevű extragalaxis például hatszáz kiloparszekre van tőlünk, vagyis "csekély" 73,4 év alatt elérhető.
Mikor kellően kiszáguldoztuk magunkat, a kapitány végrehajtott egy pontosság ellenőrző kisérletet. Kitettük az egyik kisérő szondánkat és elugráltunk tőle fél parszeket, majd ugyanazon az útvonalon visszamentünk érte. Alig találtuk meg, akkorára nőtt a belépési pontatlanságunk az ugrás sorozat végére. A sajátidő különbségek bemérése plusz másfél századmásodpercet mutatott, tehát a nagyobb ugrások jelentősen megnövelték a kronodivergenciánkat. Valószínű, hogy hazatérve az Aurinó rendszerbe trimmelnünk kell majd a FEA-hoz, akkorára nő az eltérésünk. A Tejútrendszerbe indított expedíciónál akár több percre nőhet a különbség, az Andromédáról visszatérve pedig sok hónapos, sőt éves időutazással kellene számolnunk.
- Liszkai professzor hív engem! Bekapcsoljam a konferenciavonalba? - kérdezte Eszter a kisérlet befejezése után néhány másodperccel.
- Persze.
- Üdvözlök mindenkit! Hogy érzitek magatokat?
A prof és csapata úgy tűnik folyamatosan nyomon kisérte kirándulásunkat hazulról. Hangja elégedettséget tükrözött, miközben Eszterrel, Tiborral és az első tiszttel megtárgyalták a repülési tapasztalatokat. Mindenki elégedetten nyilatkozott az Esszencia tulajdonságairól.
A csevegés végeztével visszaindultunk a halmazba, a következő célpontunk felé, ami több, mint négy parszekre esett tőlünk. Normál sebességgel jó 17 órát vesz igénybe a megközelítése. Ezt fedélzeti idő szerint szerdán hajnalban érjük el. Hogy addig se unatkozzunk, a kapitányunk ajánlott néhány hálózati címet, ahol űrhajózással foglalkozó szakmunkák és publikációk szerepelnek. A kedd délutánt így az egész legénység tanulással töltötte, meg egymással beszélgettünk lazítás képpen.
- A korábbi térhajókon is bekergette társait az aszteroida mezőkbe? - kérdeztem Mariannát. A jobb oldali megfigyelő fedélzeten voltunk, melynek egész falat betöltő panoráma képernyője előtt gyakran üldögéltünk az út során, kevéske szabadidőnkben.
Térugráskor a közelebbi csillagok szemmel látható sebességgel araszolnak el mellettünk a világűrben, ahogy mindig máshonnan vethetünk rájuk egy eszméletlenül rövid szempillantást. Egyes objektumok mozgása ráadásul szaggatottá válik, ha a parallaxisuk meghaladja a látszó átmérőjüket. Szerettük nézegetni a kozmosz látképét, s találgatni, melyik csillag körül milyen értelmes fajok élhetnek.
A világoskék bőrű, alacsony fedélzeti mérnök évszázadok óta ismerte Szekerest. Szerettem volna megtudni tőle, mire számíthatunk a következő napokban. Marianna rám nézett, elnevette magát, s amúgy fél vállról vetette oda a választ.
- Ne aggódj, lesz még rázósabb is!

17. fejezet