18.
A HOLTAK AUTOSZFÉRÁJA

- Délután érünk az MHK 48-92-30-31-es csillaghoz. Ez bő két parszekre van az Alpinótól és teljesen lakatlan a környéke. Addig pihenjetek és tanuljatok. - közölte Tibor, mielőtt elhagyta volna a parancsnoki hidat. Fedélzeti idő szerint még mindig csak reggel nyolc óra volt. Csupán villámlátogatást tettünk az Alpinó Alfájánál.
- Milyen érdekesség van ott, amiért rá esett a választásod? - érdeklődött Júlia, fáradtan dőlve hátra ülésében. Láthatóan kifárasztotta a nagy figyelmet követelő irányítás.
- A holtak autoszférája. - vigyorgott rejtelmesen a kapitány, azzal otthagyott minket. Csak én és Hagymási maradtunk a teremben, a monitoron villogó állapotjelzőket figyelve. Odaálltam a navigátornő mellé, karbatett kézzel meredve az egész falat betöltő megjelenítőre.
- Te hallottál már erről a holtak autoszférájáról, Júlia?
- Igen. Marianna tegnap említette nekem, hogy meg fogjuk látogatni. Ő járt ott egyszer, míg a Kisöreg két alkalommal lett légyen rajta.
- Ez a "holtak" mit jelent? - kérdeztem a konzolnak támaszkodva. Kolléganőm nyújtózkodott, kidüllesztve egyébként sem parányi kebleit, majd kerek arcán furcsa fintorral legyintett az egészre.
- Azt, hogy nincs rajta élet. Valami ősrégi roncs. Láttam róla régen élményfilmet. A tyenytyék Zenrinnek nevezik, ami halott várost jelent... Na, én most megyek és szunyálok egyet! Keveset aludtam, mióta elindultunk. Tudod, túlságosan izgatott vagyok az ilyen utakon és ettől nehezen alszom el. Eszti, kérlek ébressz fel érkezés előtt egy órával!
17 óra felé járt a sajátidőnk, mikor megálltunk a változócsillag halovány fénygolyója közelében. A rendszerben két gázbolygó keringett, sok tucat apró holdacskával körülvéve. A nagyobbik olyan közel haladt a napjához, kevesebb, mint nyolcvanmillió kilométerre, hogy valósággal izzott a légkörének megvilágított része. Ez maszatos fehérnek látszott, míg a külső gázóriás, egy mindössze fele akkora átmérőjű gömb sötét pasztell színekben pompázott.
A külső gázbolygó holdrendszerének egyik tagja, mint azt a gravizoros mérésekkel hamar megállapítottuk, mesterséges létesítménynek bizonyult. Egy gömb alakú térállomás, ami magányosan és élettelenül kering stabil pályáján, eonok óta ebben a lakatlan rendszerben.
- A holtak autoszférája! - mondta Tibor szinte suttogva, ahogy körberepültük, részletes térképet készítve a belsejéről.
- Most vagyok itt harmadjára, de még mindig megborzongok, ha látom!
Mivel ebéd után kapitányunk a személyzet minden tagjának küldött egy holovíziókkal illusztrált dokumenziót az objektumról - amely a legfontosabb információkat tartalmazta - és volt időm azt végigböngészni, nagyjából tudtam mi vár ránk. Vagy azt hittem, tudom. Mégis meglepett a szembesülés a roncs irdatlan méreteivel, mikor Júlia egészen közel vitte a hajót a burkolatához. Az építmény nagyobb vala, mint a gázbolygó kisérőinek többsége, csupán a két belső hold méretei múlták felül.
A gömbhalmazunkban számos civilizáció épít autoszférákat, óriás űrbázisokat. De ezek általában nem haladják meg az ötszáz, maximum ezer kilométert. Az előttünk lebegő roncs viszont ezerhatszáz kilométeres volt, messze nagyobb minden ma ismert és lakott létesítménynél. Senki sem tudja, kik építették és mikor. Azt sem, hogy került ide, mert hiszen nem itteni építőanyagokból tákolták össze. Egy ekkora állomást különben sem lehet fejlett teremtő technika nélkül létrehozni. Sok milliárd tonna fémötvözetből áll, annak ellenére, hogy a belsejét csupa tágas üreg, egymástól elszigetelt légszektor tölti ki.
Az állomást állítólag a tyenytyék fedezték fel, körülbelül negyvenkétezer évvel ezelőtt, de már akkor is ilyen halott és hideg volt. Csak éppen nem lehetett megközelíteni, mert erős interferenciapajzs védte, az évezredek óta megbízhatóan működő önvédelmi rendszereinek hála, amik lassan adták meg magukat az enyészetnek. Valószínűleg maradt rajta néhány szerelő robot, ami gondoskodott a főreaktor és a pajzsgenerátorok karbantartásáról, aztán azok is szétestek és végül minden leállt a Zenrin belsejében. Harmincnyolcezer évvel ezelőtt tűnt fel egy erre járó tyenytye felderítőnek, hogy a pajzs megszűnt működni. Akkor kezdődött a roncs kutatása.
Jogilag gazdátlan területnek minősült, mert senki sem jelentkezett érte. Az évezredek alatt egy civilizáció sem kereste, nem hiányzott senkinek, hát egyre többen merészkedtek a fedélzetére. Egy időben valóságos divat lett az űrkutató fajok számára expedíciókat küldeni a Zenrin belsejébe. Az elmúlt tízezer évben rengeteg különféle kutatócsapat folytatott benne régészeti ásatásokat és az odabent talált műszaki leleteket, mindenféle maradványokat alaposan kifosztották.
A szféra hajdani gazdái teljesen furcsa, mindenki számára idegen technológiát használtak. Mindössze annyit sikerült róluk megállapítani, hogy nem a mi gömbhalmazunkból érkeztek, talán csak átutazóban voltak nálunk, és valószínűleg polgárháború, majd járvány pusztította el a lakóit. A fedélzetén több helyen épségben maradt, mumifikálódott holttestek milliói, továbbá festmények, hologramképek, szobrok és adatkristályok alapján tudjuk, hogy a szinzu fajba tartozó, barna bőrű, a kezükön és lábukon hat ujjal rendelkező, emberhez hasonló lények lehettek. A maradványok származásának időszálas nyomkövetőkkel történő meghatározása nem vezetett eredményre, mivel az állomás minden atomját a központi térszeránra fűzték fel, amit viszont egy árnyékolt térben helyeztek el valahol a szerkezet középpontjában.
Az állomáson több helyen mentális zárványok, mágikus csapdák, és a parafelderítést ravasz módon akadályozó rendszerek találhatók, amikkel az űrkutató sámánjaink nem tudtak megbírkózni. Ezek a készítőik halálától függetlenül, tartósan működésben maradtak, s talán évezredek múlva is akadályozni fogják az autoszféra részletes megismerését.
Mivel a tyenytyék nem óhajtottak jogot formálni a roncsra, hamar szabad préda lett a kincsvadászok és műgyűjtő hajlamú civilizációk számára. Gigantikus méreteiből kifolyólag bőven volt rajta elszállításra érdemesnek tűnő relikvia, ezért az évezredek során sokszor kirabolták már. Állítólag szabályos szállítóflották érkeztek ide, hogy szobrokat és más mozgatható műkincseket vigyenek el.
A tyenytye kozmoarcheológusok szerint az autoszféra legalább ötvenezer évig működhetett, a megfagyott beltengereiben talált üledékrétegek vastagsága alapján. Mások kétszer ennyire becsülték a korát. Nagyjából akkortájt néptelenedhetett el, amikor a Milebóba érkezett, végső nyughelyet találva egy lakatlan rendszerben. Az utasai nem léptek kapcsolatba egyik közeli civilizációval sem, hogy segítséget kérjenek a problémáik megoldásához. Szép csendben pusztultak el, feladva a túlélésért folytatott harcot, ki tudja mi okból. Az egész ügy roppant rejtélyes és talán sosem fog kiderülni, mi történt velük.
Ötvenezer év bizony roppant hosszú idő. Ezalatt a Zenrin lakói rengeteg műalkotást hoztak létre a világuk megszépítése érdekében. A belső kamráiban fenntartott bioszférák a központi energiatermelő rendszer leállását követően idővel szintén elpusztultak, ahogy fokozatosan kihűlt az állomás és elsötétedtek a belsejében világító mesterséges műnapocskák, annihilációs fénysugárzók. Csupán néhány vírus, baktérium és szívós gombafaj spórái maradtak meg egyes pontjain, betokozódott állapotban, várva a hosszúra nyúlt téli éjszakát követő felmelegedésre, ami sosem fog bekövetkezni.
Most fagyott, és mozdulatlan az egész, s valószínűleg így marad az idők végezetéig, míg szét nem eszi a rozsda vagy meg nem semmisíti valami kozmikus katasztrófa. Túl nagy hozzá, hogy el lehessen innen vontatni. A hajtóművei tönkrementek, és senki sem óhajtott tulajdonjogot formálni rá, hogy valamiképp hasznosítsa, netán felújítsa saját használatra. Ez végtére érthető. Senki sem akar egy kriptába költözni.
A műbolygó erősen tagolt, acélszürke felszínén néhol még látható az eredeti, metálkék felfestés, amit sok ezer meteorit becsapódása csúfított el, ragyaverte tájjá változtatva a burkolatot. Akkora a tömegvonzása, hogy a kozmikus port, a nehezebb gázrészecskéket képes megtartani a felszínén, emiatt vékony, néhány centi vastag koszréteg borítja a laposabb területeit. A felszínéből számos ponton különféle létesítmények romjai állnak ki. Csonka tornyok, beszakadt kupolák, romba dőlt külső épületek, amik java része űrkikötő, a belső terekbe vezető dokkolónyílás vagyon. Egyes helyeken akkora krátert ütöttek rajta a sok tonnás aszteroidák, hogy átszakították a szuperkemény burkolatát, több kilométer mélyen behatolva a belsejébe. A dokkok szögletes zsilipkapui többségükben zárva maradtak, de néhány nyílás üresen ásítozik. Ezeket a régészek, illetve kincsvadászok nyitották fel, hogy bemerészkedjenek az állomás sötét és hideg belsejébe.
- Semmilyen élettevékenységre utaló jelet nem észlelek az állomáson. - közölte Eszter. Olyan közel lebegtünk a bázis felszínéhez, hogy az az érzésünk támadt, mintha egy romokkal borított bolygó felszínét látnánk.
- Viszont a flotta által készített legutóbbi térkép és a mostani felmérésem között akad néhány apróbb eltérés. Két ponton friss meteorkráter fedezhető fel. Az egyik dokk kapuját pedig kinyitották.
- Mikor járt erre legutóbb eledon térhajó?
- Két éve. A flotta fővezérlője azt mondja, rendszeresen járnak ide gyakorolni a felderítők.
- Szóval ezért jöttünk! - biccentett Szabolcs elégedetten.
- Ez a roncs kiválóan alkalmas a terepmunkára. Több civilizáció használja hasonló célból, de most mi vagyunk az egyetlen űrhajó a rendszerben.
- Jókor érkeztünk. Legalább nyugodtan dolgozhatunk! - bólogatott a kapitányunk.
- Azért jöttünk ide, hogy élethű körülmények között gyakorolhassuk az idegen járműveken történő felderítőmunkát. Az én javaslatomra minősítette a bázist gyakorlótérré a parancsnokság. Először keressünk egy érdekesebbnek ígérkező szektort és szálljunk le. Űrsétát fogunk tenni a belsejében. Legalább egy napot akarok itt eltölteni, tehát nem kell sietnünk. Évszázadokra elegendő kutatási anyag van a fedélzetén, még úgy is, hogy számos légszektorát feltörték a kincsvadászok.
- Úgy látom, az állomás belül több ezer kisebb csarnokra oszlik, amik légmentesen el vannak zárva egymástól! - állapította meg Júlia a gravizoros felvételeket nézegetve. - A többségük már üres, megszökött belőlük az atmoszféra, de belül, a maghoz közeledve több tucatnyi légtér van még, amiben maradt némi gáz.
- Igen. A belső válaszfalak meglepően jól zárnak. Akik az állomást építették, hosszú távra terveztek.
Eszter sorolni kezdte a rendelkezésére álló információkat.
- Az összekötő zsilipek materializációs technikával működtek. Az energiaellátás megszűnésekor ezek többnyire zárva maradtak. Mivel a vezérlési mechanizmusuk általában javíthatatlanul tönkrement, csak lézervágóval lehetett átjutni egyikből a másikba. A szektorok többségét kutató expedíciók törték fel. Több csapat az állomás magjába is eljutott, de csak mesterséges gravitáció keltőket és más gépeket találtak. Az évezredek során számos alkatrész egyszerűen porladásnak indult, szétmállott, megette a rozsda vagy szándékosan tönkretették valakik. Az egyenlítő közelében sok olyan szektort találni, amiket az állomás lakói a belháborújuk során pusztítottak el, felperzselve a bennük lévő városokat, növényparkokat. Egyes modellszámítások szerint az autoszférán - annak fénykorában - a lakosság létszáma elérhette az öt milliárdot vagy még többet. Valószínűleg egy egész civilizáció döntött úgy, hogy elhagyja a szülőbolygóját és átköltözve erre a tákolmányra, elindul új otthont keresni az univerzumban. Sajnos nem sikerült nekik. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, mi okozhatta a pusztulásukat, mert a megmaradt könyvtáraikban nem találták nyomát az utolsó évek eseményeinek. Talán a katasztrófa végére senki sem törődött már azzal, hogy feljegyezze a történéseket.
- Hová szálljak le? - kérdezte Júlia, megállva az állomás északi forgástengelye fölött a hajóval.
A műbolygó nagyon lassan forgott, körülbelül nyolcvanöt óra alatt téve meg egy teljes fordulatot, miközben a gázóriás körüli keringési ideje majdnem pontosan ennek duplája volt. A holdrendszerben működő árapály erők az évezredek során állandóan lassították a Zenrin forgását, a pályáját pedig stabilizálták két nagyobb jéghold között, ahol szinte a végtelenségig megmaradhat jelen állapotában.
- Mindjárt eldöntjük!
Tibor felállt üléséből és odalépett a terem közepét elfoglaló holografikus vetítőasztalhoz. Eszter megjelenítette a levegőben a gömb egy tömetnyi méretű modelljét. Körbeálltuk a pultot, a gyorsan változó térképdobozt lesve, ahogy a kapitány gondolatvezérléssel kinagyította egyes részeit, körbeforgatta, és virtuálisan meghámozta a holovíziót, hogy jobban beleláthassunk a belsejébe.
- Itt, az egyenlítőtől északra van egy mély kráter, ami huszonöt kilométernyire benyúlik, és összeköttetésben áll ezzel a belső légaknával. Látjátok?
Az állomást belül koncentrikusan megtöltő légcsarnokok között több hosszú összekötőakna húzódott, melyek nyilván a belső közlekedést szolgálhatták. A lakók ezeken keresztül egészen a magig bevihették az űrhajóikat szükség esetén. Engem az állomás belsejéről készült, mesterségesen kiszínezett gravitációs térkép egy lyukacsos sajtra vagy labirintusra emlékeztetett. Az egész egy bolygónyi temető, tele levegőtlen sírkamrákkal, fagyott hullákkal és mindenféle más, idegborzoló dolgokkal. Jobb szerettem volna egy élő, kivilágított autoszférát meglátogatni, mint ezt a tömegsírt. Az élők jobban érdekelnek, mint a halottak.
- Az oldalán levő rés elég nagy hozzá, hogy beférjek! - közölte a komputerünk.
- Remek! Akkor itt bemegyünk, egészen a maghoz közeli, levegőt tartalmazó termekig. Azt szeretném, ha nagyjából ezen a területen néznénk körül... Jó? Mi van az állomás belső gravitációjával?
- Az elenyésző. Eredetileg úgy működött az egész, hogy a közepén lévő interferencia generátorok vonzották lefelé a felsőbb szinteken élőket. Ez fordított technika, mint a mi gravitációs taszító mezőink. Már régóta nem működik, szóval az állomás saját tömegének köszönhetően egytized gyorsulásra számíthattok nagyjából. Épp csak arra elég, hogy ne lebegjetek, viszont a belső termekben, a tömegközépponthoz közeledve majdnem teljes a súlytalanság, mert a vonzás kiegyenlítődik.
- Legalább könnyen mozoghatunk. Szkafanderrel és lebegőszékkel együtt sem fogunk többet nyomni tíz kilónál. Rendben! Júlia, vigyél be minket ezen az útvonalon! Mutatom hol...!
Az Esszencia odaröppent a kérdéses kráter fél kilométer átmérőt meghaladó szájához és óvatosan alámerült a roncsba. A kinti türkiz fényözön fokozatosan elhalványult, ahogy egyre méllyebbre ereszkedtünk a szétroncsolt, eldeformálódott belsejű alagútban, mely lefelé egyre szűkült. Mintha egy kútba ereszkednénk alá. Körben hatalmas, több kilométer átmérőjű üregek ásítottak gyakorlatilag üresen. A meteor becsapódása és az egyéb események teljesen szétrombolták a belsejükben hajdan működő gépeket, településeket. Mivel egyre sötétebb lett körülöttünk, Eszter bekapcsolta a külső reflektort.
Az Esszencia burkolatát úgy tervezték, hogy képes legyen az egész felületén fény kibocsátására. Sárgásfehér derengést árasztva magunk köré, tündöklő csészealj lámpásként ereszkedtünk alá az állomás gyomrába. A meteorit vasmagja szilárdan beékelődött az egyik belső válaszfalnál, erejét vesztve nem hatolt mélyebbre a létesítményben. Az akna oldalában egy széles, szabálytalan átjáró nyílt. Hagymási ide vitte be a hajót, óvatosan manőverezve, nehogy összeütközzünk a kiálló támgerendák, belső épületmaradványok és egyéb ismeretlen rendeltetésű roncsok valamelyikével. Az alagút egy függőleges, sok száz méter átmérőjű, mesterséges aknába vitt, ami láthatóan nem szenvedett sérüléseket. Minden szinten kapuk, kisebb-nagyobb zsilipek és átjárók nyíltak belőle, sőt több helyen toronydarura emlékeztető szerkezeteket, kiugró erkélyeket láttunk az oldalfalán.
- Eddig csak a déli féltekén jártam. - közölte Tibor, tovább tanulmányozva a holovíziót.
- De biztos ezen a területen is fogunk érdekes dolgokkal találkozni.
Az aknában csaknem hatszáz kilométernyi ereszkedés után értük el azt a szektort, amit a kapitány kijelölt a kutatás helyszíneként. Még mindig jó kétszáz kilométerre voltunk az állomás centrumától, alattunk a fekete semmibe veszett a hajónkból sugárzó fényözön.
- Itt nem tudunk sehol leparkolni! A zsilipek zárva vannak! - közölte Júlia, lassan körbeforgatva a hajót, mígnem megállapodott az egyik hatalmas, ötven méter széles kapuval szemben.
- Úgy látom, a túloldalán van némi levegő. Eszter, be tudsz menni oda térugrással biztonságosan?
- Persze!
- Akkor rajta!
A következő pillanatban egy irgalmatlan méretű csarnok lekerekített sarkában lebegtünk a törmelékkel borított fémfelszín fölött. Előttünk homályba vesztek a helyiség távoli részei, bár a számítógép teljes fényerőre kapcsolta a világítást. Mögöttünk a zsilipet kiszolgáló berendezések épületének sötéten ásító romjai simultak a jellegtelen falhoz.
- Repüljek beljebb kapitány?
- Nem kell. Jó, itt leteheted a bárkát! Megérkeztünk!

19. fejezet