18.
A HOLTAK AUTOSZFÉRÁJA
- Délután érünk az MHK 48-92-30-31-es csillaghoz. Ez bő két parszekre
van az Alpinótól és teljesen lakatlan a környéke. Addig pihenjetek és
tanuljatok. - közölte Tibor, mielőtt elhagyta volna a parancsnoki
hidat. Fedélzeti idő szerint még mindig csak reggel nyolc óra volt.
Csupán villámlátogatást tettünk az Alpinó Alfájánál.
- Milyen érdekesség van ott, amiért rá esett a választásod? -
érdeklődött Júlia, fáradtan dőlve hátra ülésében. Láthatóan
kifárasztotta a nagy figyelmet követelő irányítás.
- A holtak autoszférája. - vigyorgott rejtelmesen a kapitány, azzal
otthagyott minket. Csak én és Hagymási maradtunk a teremben, a
monitoron villogó állapotjelzőket figyelve. Odaálltam a navigátornő
mellé, karbatett kézzel meredve az egész falat betöltő megjelenítőre.
- Te hallottál már erről a holtak autoszférájáról, Júlia?
- Igen. Marianna tegnap említette nekem, hogy meg fogjuk látogatni. Ő
járt ott egyszer, míg a Kisöreg két alkalommal lett légyen rajta.
- Ez a "holtak" mit jelent? - kérdeztem a konzolnak támaszkodva.
Kolléganőm nyújtózkodott, kidüllesztve egyébként sem parányi kebleit,
majd kerek arcán furcsa fintorral legyintett az egészre.
- Azt, hogy nincs rajta élet. Valami ősrégi roncs. Láttam róla régen
élményfilmet. A tyenytyék Zenrinnek nevezik, ami halott várost
jelent... Na, én most megyek és szunyálok egyet! Keveset aludtam, mióta
elindultunk. Tudod, túlságosan izgatott vagyok az ilyen utakon és ettől
nehezen alszom el. Eszti, kérlek ébressz fel érkezés előtt egy órával!
17 óra felé járt a sajátidőnk, mikor megálltunk a változócsillag
halovány fénygolyója közelében. A rendszerben két gázbolygó keringett,
sok tucat apró holdacskával körülvéve. A nagyobbik olyan közel haladt a
napjához, kevesebb, mint nyolcvanmillió kilométerre, hogy valósággal
izzott a légkörének megvilágított része. Ez maszatos fehérnek látszott,
míg a külső gázóriás, egy mindössze fele akkora átmérőjű gömb sötét
pasztell színekben pompázott.
A külső gázbolygó holdrendszerének egyik tagja, mint azt a gravizoros
mérésekkel hamar megállapítottuk, mesterséges létesítménynek bizonyult.
Egy gömb alakú térállomás, ami magányosan és élettelenül kering stabil
pályáján, eonok óta ebben a lakatlan rendszerben.
- A holtak autoszférája! - mondta Tibor szinte suttogva, ahogy
körberepültük, részletes térképet készítve a belsejéről.
- Most vagyok itt harmadjára, de még mindig megborzongok, ha látom!
Mivel ebéd után kapitányunk a személyzet minden tagjának küldött egy
holovíziókkal illusztrált dokumenziót az objektumról - amely a
legfontosabb információkat tartalmazta - és volt időm azt
végigböngészni, nagyjából tudtam mi vár ránk. Vagy azt hittem, tudom.
Mégis meglepett a szembesülés a roncs irdatlan méreteivel, mikor Júlia
egészen közel vitte a hajót a burkolatához. Az építmény nagyobb vala,
mint a gázbolygó kisérőinek többsége, csupán a két belső hold méretei
múlták felül.
A gömbhalmazunkban számos civilizáció épít autoszférákat, óriás
űrbázisokat. De ezek általában nem haladják meg az ötszáz, maximum ezer
kilométert. Az előttünk lebegő roncs viszont ezerhatszáz kilométeres
volt, messze nagyobb minden ma ismert és lakott létesítménynél. Senki
sem tudja, kik építették és mikor. Azt sem, hogy került ide, mert
hiszen nem itteni építőanyagokból tákolták össze. Egy ekkora állomást
különben sem lehet fejlett teremtő technika nélkül létrehozni. Sok
milliárd tonna fémötvözetből áll, annak ellenére, hogy a belsejét csupa
tágas üreg, egymástól elszigetelt légszektor tölti ki.
Az állomást állítólag a tyenytyék fedezték fel, körülbelül
negyvenkétezer évvel ezelőtt, de már akkor is ilyen halott és hideg
volt. Csak éppen nem lehetett megközelíteni, mert erős
interferenciapajzs védte, az évezredek óta megbízhatóan működő
önvédelmi rendszereinek hála, amik lassan adták meg magukat az
enyészetnek. Valószínűleg maradt rajta néhány szerelő robot, ami
gondoskodott a főreaktor és a pajzsgenerátorok karbantartásáról, aztán
azok is szétestek és végül minden leállt a Zenrin belsejében.
Harmincnyolcezer évvel ezelőtt tűnt fel egy erre járó tyenytye
felderítőnek, hogy a pajzs megszűnt működni. Akkor kezdődött a roncs
kutatása.
Jogilag gazdátlan területnek minősült, mert senki sem jelentkezett
érte. Az évezredek alatt egy civilizáció sem kereste, nem hiányzott
senkinek, hát egyre többen merészkedtek a fedélzetére. Egy időben
valóságos divat lett az űrkutató fajok számára expedíciókat küldeni a
Zenrin belsejébe. Az elmúlt tízezer évben rengeteg különféle
kutatócsapat folytatott benne régészeti ásatásokat és az odabent talált
műszaki leleteket, mindenféle maradványokat alaposan kifosztották.
A szféra hajdani gazdái teljesen furcsa, mindenki számára idegen
technológiát használtak. Mindössze annyit sikerült róluk megállapítani,
hogy nem a mi gömbhalmazunkból érkeztek, talán csak átutazóban voltak
nálunk, és valószínűleg polgárháború, majd járvány pusztította el a
lakóit. A fedélzetén több helyen épségben maradt, mumifikálódott
holttestek milliói, továbbá festmények, hologramképek, szobrok és
adatkristályok alapján tudjuk, hogy a szinzu fajba tartozó, barna bőrű,
a kezükön és lábukon hat ujjal rendelkező, emberhez hasonló lények
lehettek. A maradványok származásának időszálas nyomkövetőkkel történő
meghatározása nem vezetett eredményre, mivel az állomás minden atomját
a központi térszeránra fűzték fel, amit viszont egy árnyékolt térben
helyeztek el valahol a szerkezet középpontjában.
Az állomáson több helyen mentális zárványok, mágikus csapdák, és a
parafelderítést ravasz módon akadályozó rendszerek találhatók, amikkel
az űrkutató sámánjaink nem tudtak megbírkózni. Ezek a készítőik
halálától függetlenül, tartósan működésben maradtak, s talán évezredek
múlva is akadályozni fogják az autoszféra részletes megismerését.
Mivel a tyenytyék nem óhajtottak jogot formálni a roncsra, hamar szabad
préda lett a kincsvadászok és műgyűjtő hajlamú civilizációk számára.
Gigantikus méreteiből kifolyólag bőven volt rajta elszállításra
érdemesnek tűnő relikvia, ezért az évezredek során sokszor kirabolták
már. Állítólag szabályos szállítóflották érkeztek ide, hogy szobrokat
és más mozgatható műkincseket vigyenek el.
A tyenytye kozmoarcheológusok szerint az autoszféra legalább ötvenezer
évig működhetett, a megfagyott beltengereiben talált üledékrétegek
vastagsága alapján. Mások kétszer ennyire becsülték a korát. Nagyjából
akkortájt néptelenedhetett el, amikor a Milebóba érkezett, végső
nyughelyet találva egy lakatlan rendszerben. Az utasai nem léptek
kapcsolatba egyik közeli civilizációval sem, hogy segítséget kérjenek a
problémáik megoldásához. Szép csendben pusztultak el, feladva a
túlélésért folytatott harcot, ki tudja mi okból. Az egész ügy roppant
rejtélyes és talán sosem fog kiderülni, mi történt velük.
Ötvenezer év bizony roppant hosszú idő. Ezalatt a Zenrin lakói rengeteg
műalkotást hoztak létre a világuk megszépítése érdekében. A belső
kamráiban fenntartott bioszférák a központi energiatermelő rendszer
leállását követően idővel szintén elpusztultak, ahogy fokozatosan
kihűlt az állomás és elsötétedtek a belsejében világító mesterséges
műnapocskák, annihilációs fénysugárzók. Csupán néhány vírus, baktérium
és szívós gombafaj spórái maradtak meg egyes pontjain, betokozódott
állapotban, várva a hosszúra nyúlt téli éjszakát követő felmelegedésre,
ami sosem fog bekövetkezni.
Most fagyott, és mozdulatlan az egész, s valószínűleg így marad az idők
végezetéig, míg szét nem eszi a rozsda vagy meg nem semmisíti valami
kozmikus katasztrófa. Túl nagy hozzá, hogy el lehessen innen vontatni.
A hajtóművei tönkrementek, és senki sem óhajtott tulajdonjogot formálni
rá, hogy valamiképp hasznosítsa, netán felújítsa saját használatra. Ez
végtére érthető. Senki sem akar egy kriptába költözni.
A műbolygó erősen tagolt, acélszürke felszínén néhol még látható az
eredeti, metálkék felfestés, amit sok ezer meteorit becsapódása
csúfított el, ragyaverte tájjá változtatva a burkolatot. Akkora a
tömegvonzása, hogy a kozmikus port, a nehezebb gázrészecskéket képes
megtartani a felszínén, emiatt vékony, néhány centi vastag koszréteg
borítja a laposabb területeit. A felszínéből számos ponton különféle
létesítmények romjai állnak ki. Csonka tornyok, beszakadt kupolák,
romba dőlt külső épületek, amik java része űrkikötő, a belső terekbe
vezető dokkolónyílás vagyon. Egyes helyeken akkora krátert ütöttek
rajta a sok tonnás aszteroidák, hogy átszakították a szuperkemény
burkolatát, több kilométer mélyen behatolva a belsejébe. A dokkok
szögletes zsilipkapui többségükben zárva maradtak, de néhány nyílás
üresen ásítozik. Ezeket a régészek, illetve kincsvadászok nyitották
fel, hogy bemerészkedjenek az állomás sötét és hideg belsejébe.
- Semmilyen élettevékenységre utaló jelet nem észlelek az állomáson. -
közölte Eszter. Olyan közel lebegtünk a bázis felszínéhez, hogy az az
érzésünk támadt, mintha egy romokkal borított bolygó felszínét látnánk.
- Viszont a flotta által készített legutóbbi térkép és a mostani
felmérésem között akad néhány apróbb eltérés. Két ponton friss
meteorkráter fedezhető fel. Az egyik dokk kapuját pedig kinyitották.
- Mikor járt erre legutóbb eledon térhajó?
- Két éve. A flotta fővezérlője azt mondja, rendszeresen járnak ide
gyakorolni a felderítők.
- Szóval ezért jöttünk! - biccentett Szabolcs elégedetten.
- Ez a roncs kiválóan alkalmas a terepmunkára. Több civilizáció
használja hasonló célból, de most mi vagyunk az egyetlen űrhajó a
rendszerben.
- Jókor érkeztünk. Legalább nyugodtan dolgozhatunk! - bólogatott a
kapitányunk.
- Azért jöttünk ide, hogy élethű körülmények között gyakorolhassuk az
idegen járműveken történő felderítőmunkát. Az én javaslatomra
minősítette a bázist gyakorlótérré a parancsnokság. Először keressünk
egy érdekesebbnek ígérkező szektort és szálljunk le. Űrsétát fogunk
tenni a belsejében. Legalább egy napot akarok itt eltölteni, tehát nem
kell sietnünk. Évszázadokra elegendő kutatási anyag van a fedélzetén,
még úgy is, hogy számos légszektorát feltörték a kincsvadászok.
- Úgy látom, az állomás belül több ezer kisebb csarnokra oszlik, amik
légmentesen el vannak zárva egymástól! - állapította meg Júlia a
gravizoros felvételeket nézegetve. - A többségük már üres, megszökött
belőlük az atmoszféra, de belül, a maghoz közeledve több tucatnyi
légtér van még, amiben maradt némi gáz.
- Igen. A belső válaszfalak meglepően jól zárnak. Akik az állomást
építették, hosszú távra terveztek.
Eszter sorolni kezdte a rendelkezésére álló információkat.
- Az összekötő zsilipek materializációs technikával működtek. Az
energiaellátás megszűnésekor ezek többnyire zárva maradtak. Mivel a
vezérlési mechanizmusuk általában javíthatatlanul tönkrement, csak
lézervágóval lehetett átjutni egyikből a másikba. A szektorok többségét
kutató expedíciók törték fel. Több csapat az állomás magjába is
eljutott, de csak mesterséges gravitáció keltőket és más gépeket
találtak. Az évezredek során számos alkatrész egyszerűen porladásnak
indult, szétmállott, megette a rozsda vagy szándékosan tönkretették
valakik. Az egyenlítő közelében sok olyan szektort találni, amiket az
állomás lakói a belháborújuk során pusztítottak el, felperzselve a
bennük lévő városokat, növényparkokat. Egyes modellszámítások szerint
az autoszférán - annak fénykorában - a lakosság létszáma elérhette az
öt milliárdot vagy még többet. Valószínűleg egy egész civilizáció
döntött úgy, hogy elhagyja a szülőbolygóját és átköltözve erre a
tákolmányra, elindul új otthont keresni az univerzumban. Sajnos nem
sikerült nekik. Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, mi okozhatta a
pusztulásukat, mert a megmaradt könyvtáraikban nem találták nyomát az
utolsó évek eseményeinek. Talán a katasztrófa végére senki sem törődött
már azzal, hogy feljegyezze a történéseket.
- Hová szálljak le? - kérdezte Júlia, megállva az állomás északi
forgástengelye fölött a hajóval.
A műbolygó nagyon lassan forgott, körülbelül nyolcvanöt óra alatt téve
meg egy teljes fordulatot, miközben a gázóriás körüli keringési ideje
majdnem pontosan ennek duplája volt. A holdrendszerben működő árapály
erők az évezredek során állandóan lassították a Zenrin forgását, a
pályáját pedig stabilizálták két nagyobb jéghold között, ahol szinte a
végtelenségig megmaradhat jelen állapotában.
- Mindjárt eldöntjük!
Tibor felállt üléséből és odalépett a terem közepét elfoglaló
holografikus vetítőasztalhoz. Eszter megjelenítette a levegőben a gömb
egy tömetnyi méretű modelljét. Körbeálltuk a pultot, a gyorsan változó
térképdobozt lesve, ahogy a kapitány gondolatvezérléssel kinagyította
egyes részeit, körbeforgatta, és virtuálisan meghámozta a holovíziót,
hogy jobban beleláthassunk a belsejébe.
- Itt, az egyenlítőtől északra van egy mély kráter, ami huszonöt
kilométernyire benyúlik, és összeköttetésben áll ezzel a belső
légaknával. Látjátok?
Az állomást belül koncentrikusan megtöltő légcsarnokok között több
hosszú összekötőakna húzódott, melyek nyilván a belső közlekedést
szolgálhatták. A lakók ezeken keresztül egészen a magig bevihették az
űrhajóikat szükség esetén. Engem az állomás belsejéről készült,
mesterségesen kiszínezett gravitációs térkép egy lyukacsos sajtra vagy
labirintusra emlékeztetett. Az egész egy bolygónyi temető, tele
levegőtlen sírkamrákkal, fagyott hullákkal és mindenféle más,
idegborzoló dolgokkal. Jobb szerettem volna egy élő, kivilágított
autoszférát meglátogatni, mint ezt a tömegsírt. Az élők jobban
érdekelnek, mint a halottak.
- Az oldalán levő rés elég nagy hozzá, hogy beférjek! - közölte a
komputerünk.
- Remek! Akkor itt bemegyünk, egészen a maghoz közeli, levegőt
tartalmazó termekig. Azt szeretném, ha nagyjából ezen a területen
néznénk körül... Jó? Mi van az állomás belső gravitációjával?
- Az elenyésző. Eredetileg úgy működött az egész, hogy a közepén lévő
interferencia generátorok vonzották lefelé a felsőbb szinteken élőket.
Ez fordított technika, mint a mi gravitációs taszító mezőink. Már
régóta nem működik, szóval az állomás saját tömegének köszönhetően
egytized gyorsulásra számíthattok nagyjából. Épp csak arra elég, hogy
ne lebegjetek, viszont a belső termekben, a tömegközépponthoz közeledve
majdnem teljes a súlytalanság, mert a vonzás kiegyenlítődik.
- Legalább könnyen mozoghatunk. Szkafanderrel és lebegőszékkel együtt
sem fogunk többet nyomni tíz kilónál. Rendben! Júlia, vigyél be minket
ezen az útvonalon! Mutatom hol...!
Az Esszencia odaröppent a kérdéses kráter fél kilométer átmérőt
meghaladó szájához és óvatosan alámerült a roncsba. A kinti türkiz
fényözön fokozatosan elhalványult, ahogy egyre méllyebbre ereszkedtünk
a szétroncsolt, eldeformálódott belsejű alagútban, mely lefelé egyre
szűkült. Mintha egy kútba ereszkednénk alá. Körben hatalmas, több
kilométer átmérőjű üregek ásítottak gyakorlatilag üresen. A meteor
becsapódása és az egyéb események teljesen szétrombolták a belsejükben
hajdan működő gépeket, településeket. Mivel egyre sötétebb lett
körülöttünk, Eszter bekapcsolta a külső reflektort.
Az Esszencia burkolatát úgy tervezték, hogy képes legyen az egész
felületén fény kibocsátására. Sárgásfehér derengést árasztva magunk
köré, tündöklő csészealj lámpásként ereszkedtünk alá az állomás
gyomrába. A meteorit vasmagja szilárdan beékelődött az egyik belső
válaszfalnál, erejét vesztve nem hatolt mélyebbre a létesítményben. Az
akna oldalában egy széles, szabálytalan átjáró nyílt. Hagymási ide
vitte be a hajót, óvatosan manőverezve, nehogy összeütközzünk a kiálló
támgerendák, belső épületmaradványok és egyéb ismeretlen rendeltetésű
roncsok valamelyikével. Az alagút egy függőleges, sok száz méter
átmérőjű, mesterséges aknába vitt, ami láthatóan nem szenvedett
sérüléseket. Minden szinten kapuk, kisebb-nagyobb zsilipek és átjárók
nyíltak belőle, sőt több helyen toronydarura emlékeztető szerkezeteket,
kiugró erkélyeket láttunk az oldalfalán.
- Eddig csak a déli féltekén jártam. - közölte Tibor, tovább
tanulmányozva a holovíziót.
- De biztos ezen a területen is fogunk érdekes dolgokkal találkozni.
Az aknában csaknem hatszáz kilométernyi ereszkedés után értük el azt a
szektort, amit a kapitány kijelölt a kutatás helyszíneként. Még mindig
jó kétszáz kilométerre voltunk az állomás centrumától, alattunk a
fekete semmibe veszett a hajónkból sugárzó fényözön.
- Itt nem tudunk sehol leparkolni! A zsilipek zárva vannak! - közölte
Júlia, lassan körbeforgatva a hajót, mígnem megállapodott az egyik
hatalmas, ötven méter széles kapuval szemben.
- Úgy látom, a túloldalán van némi levegő. Eszter, be tudsz menni oda
térugrással biztonságosan?
- Persze!
- Akkor rajta!
A következő pillanatban egy irgalmatlan méretű csarnok lekerekített
sarkában lebegtünk a törmelékkel borított fémfelszín fölött. Előttünk
homályba vesztek a helyiség távoli részei, bár a számítógép teljes
fényerőre kapcsolta a világítást. Mögöttünk a zsilipet kiszolgáló
berendezések épületének sötéten ásító romjai simultak a jellegtelen
falhoz.
- Repüljek beljebb kapitány?
- Nem kell. Jó, itt leteheted a bárkát! Megérkeztünk!
19. fejezet