Az üreg, amiben az Esszencia stabilan megállt a támlábain, nagyjából húsz négyzetkilométer alapterületű lehetett és másfél kilométer belmagasságú. Oldalfalairól, kupolás plafonjáról eonokkal ezelőtt lekophatott az égboltot utánzó, világoskék festék. Lankás dombokkal borított padlózatán különféle, jobbára felismerhetetlen roncsok porladoztak. A távolban egy kiemelkedő magaslaton mintha épületek maradványai szunnyadtak volna az örök éjszakában. Eszter egy irányított reflektorral körbepásztázott a tájon, egészen a csarnok túlsó faláig.
- Mekkora a légnyomás?
- Egy tizenketted atmoszféra. A hőmérséklet negyvennyolc abszolút fok. Radioaktív vagy elektromágneses sugárzásoknak nincs nyoma. Teljesen halott a környék!
- Jó! Akkor ismertetem a feladatokat! Egyszerre fogunk kimenni, két csoportban. Júlia, Léna és Róbert velem jön a térképen pirossal jelzett szektor felderítésére. Megnézzük azt a várost a csarnok közepén. Marianna, te Lénárddal és Szabolccsal a kék területet fésülöd át, jobbra, a fal mentén. Úgy látom, van ott néhány épület és vasúti sínre emlékeztető pálya.
- A Zenrint teljesen behálózza egy csővasút rendszer, ami horizontálisan összeköti az egyes légszektorokat. A függőleges közlekedésre alighanem fénylifteket vagy légi járműveket használhattak. - közölte Eszter, az egyik oldalmonitoron kinagyítva a vasútállomásnak látszó épületek képét.
- Ha találunk bármi érdekeset, ami megérdemli, hogy hazavigyük, előbb megkérdezzük a Külföldi Tárgyak Múzeumát, hogy egyáltalán igényt tartanak-e rá. Nem akarok fölöslegesen a fedélzetre cipelni olyan holmikat, amik aztán csak a helyet foglalják és nem kellenek majd odahaza. Világos...? Kérdés van...? Akkor gyerünk! Estig teszünk egy sétát, aztán holnap reggel folytatjuk. Szeretném, ha nagyjából fölmérnénk ezt az egy csarnokot, a többivel most nem foglalkozunk. Másoknak is hagyni kell felderíteni valót!
Vegyes érzésekkel követtem társaimat az alsó fedélzetre. Nem éreztem különösebb vágyat arra, hogy egy jéghideg temetőben tegyek látogatást. Valószínűleg semmi érdekeset nem fogunk találni. Mielőttünk számtalan kutató expedíció térképezte végig az egész műbolygót, és biztos, hogy minden régészeti szempontból értékes tárgyat begyűjtöttek már.
A zsilipkamra előtti fogadótérben nem volt elég hely ahhoz, hogy mind a heten egyszerre szkafanderbe bújhassunk, ezért a kapitány és Róbert átmentek a robotok tárolójába, életre kelteni két asztroidot és egy-egy lebegőszéket mindenkinek. Mi addig nekiláttunk beöltözni.
Az űrruhámat rejtő fémszekrényhez léptem, és kiemeltem a testemre szabott, vajfehér kezeslábast. Ezt kell viselnünk a szkafanderben, amolyan belső védőruhaként. Sok speciális funkciót építettek bele a szabók, ami kényelmesebbé teszi a hosszú űrbeli tartózkodást. A tépőzáras ruha kiváló hőszigetelő, ugyanakkor szellős és felszívja az izzadtságot. Nem a hajózó egyenruhánkra húztuk fel, hanem alsóneműre. Külön zokni tartozott hozzá, valamint egy puha szivaccsal bélelt fejvédő, és vékony, kényelmes kesztyű. A kezeslábas ágyékrészét oly módon alakították ki, hogy szükség esetén gond nélkül könnyíthessen magán az ember, s ettől úgy éreztem magam, mintha pelenkát húztam volna. A korábbi űrhajós éveim során összesen talán ha fél tucatszor kellett a pelusban odakint rohangálnom, és eddig még nem kellett igénybe vennem ezt a funkcióját. Szerencsére.
Ezután következett a tulajdonképpeni űrruhába való belebújás nehézkes művelete. Szabvány munkaszkafandereink vannak, amiket a légüres térben dolgozó kozmonauták többsége használ. A sok tízezer éves fejlesztéseknek és tökéletesítéseknek köszönhetően ez a ruházat a legjobbak közé tartozik, amit csak készíteni lehet anyagból. Épp ezért az utóbbi évezredekben már semmit sem változtattak rajta a tervezői.
Az űrruha három fő részből áll. Elsőnek a kezeslábas részébe bújtam bele, amely egybe van teremtve a csizmával és a kesztyűkkel. Erre kerül a sisak, a száznyolcvan fokos panorámát kínáló, több rétegű, törhetetlen üveggel. Végül a lekerekített formájú hátizsák, amiben az életfenntartó berendezések vannak elhelyezve. A felszerelés nem éppen könnyű, körülbelül húsz kilót nyom teljesen feltöltve. A ruha anyaga hajlékony, a béléssel együtt mindössze két centi vastag - mint egy télikabát - és jószerével elszakíthatatlan. Ellenáll a mikrometeoroknak, gyengébb lézersugaraknak, sőt hagyományos szúró, vágó eszközökkel, például egy késsel egyszerűen nem lehet kilyukasztani, még megkarcolni sem. Abszolút nulla foktól nagyjából hétszáz fokig tökéletesen szigetel, védve a benne dolgozó űrhajóst az összes elektromágneses és radioaktív sugárzástól. Ha mégis megsérülne, a belső zárógyűrűk elszorítják az adott testrészt, például a kart, megakadályozva, hogy teljesen kiszökjön belőle a levegő. Inkább a kezét vagy lábát veszítse el az ember, mint az életét, ez volt a készítők filozófiája.
Minden űrruhának saját autonóm vezérlőrendszere van, ami folyamatosan felügyel az egyes berendezések optimális működésére. A tartályokban tizenkét órára elegendő levegőt viszünk magunkkal, valamint egy kis palack ivóvizet ha megszomjaznánk. Szükség esetén a hátizsák kint az űrben egy mozdulattal lecsatolható. Ilyenkor csak a ruhában maradt levegőből lélegezhetünk, ami nagyjából egy percre elegendő, ha nem liheg túlzottan az ember. Viszont egy gyakorlott űrmunkás fél perc alatt képes lecserélni a kiürült hátitartályát, amennyiben van nála tartalék. Az öltözék rendkívül hajlékony, alig akadályozza az embert a mozgásban. Szinte elnyűhetetlen, a gyakorlati tesztelések szerint évszázadokig használható, ha rendesen karban tartják. Leguggolhatok benne, nyújtózkodhatok, előre hajolhatok, sőt a beépített térd, váll és könyökvédő párnák attól is megóvnak, hogy eleséskor megüssem magam.
Mivel az emberi aura négy dimenziós, jóval túlnyúlik az űrruha anyagán. Annak érdekében, hogy a kozmikus sugárzások ne károsítsák a test finomenergia rendszerét, egy apró mélyületi pajzsgenerátort viszünk magunkkal, ami négy dimenziós erőtér gömböt kelt körülöttünk. A mező szabad szemmel nem látható, viszont létfontosságú a számunkra, amikor egy élő bolygó természetes auráján kívül tartózkodunk. Az űrhajóink fedélzetén is ez véd meg attól, hogy megsérüljön a lelkünk által vetített érzékeny hologram.
Az általunk használt típuson kívül léteznek más, különleges igénybevételhez tervezett szkafanderek is. Nehéz fizikai munka esetén külvázas űrruhát vennénk fel, amiben beépített biomechanikus szervoizomzat található. Az exoskeleton képes megsokszorozni az ember fizikai erejét. Ez főként a nagy tömegvonzású égitesteken szokott jól jönni. A biomechanikus aktuátorok rugalmasan csatlakoznak az ember testére és a kívánt mértékben fölerősítik az izmokkal kifejtett erőt. Egy külvázas ruhában normál gravitáción fél kézzel fel tudnám emelni a legnehezebb embert is, majd erőlködés nélkül ölben tarthatnám órákig vagy több kilométerre elszaladhatnék vele. Az űrmunkások mind exoskeletont használnak az építkezéseken.
A honvédség számára rendszeresített páncél űrruhákban fémvázas szervók működnek, gyorsulásvédő béléssel, ami képes 10 g-ig megvédeni az embert az ájulástól, csonttöréstől és a lágy részek sérülésétől. Egy katona még ekkora terhelés mellett is tud benne mozogni, dolgozni, sőt verekedni is. A harci szkafanderek mellesleg személyi védőpajzzsal, levegő újrateremtő berendezéssel, saját antigravitációs hajtóművel, ételadagolóval, orvosi elsősegély készlettel és sok egyéb trükkös eszközzel vannak felszerelve. A spécibb változatok képessége vetekszik egy mini űrkabinéval. Nekünk viszont hagyományos lebegőszékekre kell ülnünk ha szabadon akarunk mozogni a külső térben.
Elsőként Marianna, Lénárd és Szabolcs készültek el. Júlia gondosan végigellenőrizte a ruházatukat a biztonság kedvéért. Igaz, hogy a szkafander önvezérlője azonnal szól, ha bármi nem a rendeltetésének megfelelően működik, de a flotta szabályzata ettől függetlenül előírja, hogy az emberek indulás előtt ellenőrizzék egymást. A sisakot tették fel utoljára. Kattantak a biztonsági zárak, sziszegve töltődtek levegővel a vajfehér öltözetek. Mivel a sisaküveg kívülről átlátszatlan, egymás megkülönböztetésére élénk színű jelzőcsíkokat viselünk a felkarunkon és a lábszárunkon körben. Az enyém a sárga szín, ez a sötétben magától világítani kezd, halványan lumineszkálva. Mariannának piros, Szabolcsnak lila, Lénárd számára pedig a narancsszín lett kiosztva.
- Kész?
- Kész. Rendben vagyok! - hallottam a konferenciavonalban a társaim szövegelését.
A szomszéd helyiségből közben átlebegett hozzánk két asztromechanikai droid, amiket hordárnak fogunk használni az űrséta során. Ezek élénkpirosra mázolt, vaskos fémkollekciók, a karcsú törzsük alá behúzható négy lábbal, és ugyanennyi különféle kezekkel fölszerelhető, hajlékony karral. Lapos, korong forma fejükön mindenféle érzékelők vannak összezsúfolva. Hagyományos optikai tévékamerák a normál, infravörös és ultraibolya fénytartományban való tájékozódáshoz. Gravizorok, lámpák, távmérők, gázérzékelők, sugárzásmérők. Az asztroidok majdnem mindenre képesek, amit egy ember odakint meg tud csinálni. Dolgozhatnak önállóan vagy távirányítással, saját lebegtető hajtóművük van és a hasukra erősítve egy komplett szerszámos ládát cipelnek magukkal. Főleg a nehéz, unalmas, veszélyes vagy gépi pontosságot igénylő feladatokra használjuk őket. Az Esszencia raktárában négy darab lóg a tartóállványon belőlük, ezeket csak az űrhajón kívüli tevékenységekhez vesszük igénybe. A beltéri munkákhoz négy külön bionikus androidunk van készleten, de eddig nem volt szükségünk rájuk.
Az asztroidok nyomában hét lebegőszék jött oda hozzánk, alig hallhatóan zümmögve. Ezeket Eszter irányította, amíg elhelyezkedtünk rajtuk és átvettük a vezérlésüket. A zsámoly forma járműveknek nincs háttámlájuk, csak karfájuk és állítható lábtartójuk. Egy széles övvel csatolhatja rá magát az ember, ha nem akar leesni róla a vadabb manővereknél. Több száz kilót képesek fölemelni és szinte korlátlan távolságra szállítani egy bolygó felszínén. Súlytalanságban vagy mikrogravitációs környezetben, amilyen a Zenrin belseje is, velük lehet a leggyorsabban közlekedni.
- Akkor mi megyünk! - intett az első tisztünk barátságosan, mielőtt két társával beröppent volna a nyomáskiegyenlítő zsilipbe az egyik asztroiddal. Fél perc múlva odakint voltak, s nem vesztegetve az időt bámészkodásra, nekivágtak a felderítőútnak.
Felcsatoltam a sisakomat. Miközben a szkafander vezérlője az ellenzőm üvegére vetítette a legfontosabb állapotjelzőket, üzembe helyezve magát az induláshoz, megnyitottam a Hajózó programban az űrséta segítő alprogramot. Ez egy kisablakot dobott a vezérlőtáblámra, aminek menűpontjain végighaladva beállítottam a ruhám belső hőmérsékletét, az oxigénszintet és páratartalmat. A rendszer adott továbbá egy gondolatvezérléses lebegőszék irányító pultot és az elmaradhatatlan navigációs táblát.
Júlia ellenőrizte a felszerelésem, majd barátságosan megkocogtatta a sisakomat.
- Mehetsz! Várj meg minket a hajó mellett! Segítek Tiboréknak beöltözni!
Az asztroidunkkal együtt röppentem be a zsilipbe, amelyből dematerializációs technikával tüntette el az Esszencia a levegőt. Állítólag valamikor régen, a történelem hajnalán az űrhajókban erős szivattyúk működtek, amikkel zsilipeléskor állandóan ki-be kellett áramoltatni a levegőt, hogy ne szökjön el az űrbe. Ez meglehetősen lassú és nehézkes módszer vala, ráadásul nem lehetett vele teljes vákuumot elérni a zsiliptérben, csupán légritka levegőt. Később a fejlesztők kitalálták a légfogó erőtérhártyát, ami a levegőt képes visszatartani, de egy szilárd test némi erőfeszítés árán áthaladhat rajta. A régebbi bárkáinkon és az idegen fajok járművein többnyire ezek a buborékzsilipek működnek. Olyan érzést kelt az emberben keresztül lépni a hártyán, mintha egy rugalmas, sűrű, szinte ragadós felületet, közeget kellene legyőznie. Az Esszencia fedélzetén pedig a legújabb módszer lett rendszeresítve, köszönhetően az Élő Hajó Program eredményeinek. Ez fél másodperc alatt eltünteti az összes gázt a zsilipből. Visszafelé, bezsilipeléskor a kamra feltöltése viszont jó két másodpercet vesz igénybe a levegőteremtő géppel.
A falra szerelt jelzőtáblán felvillant a vákuum felirat, majd alattam dematerializálódott a kijárat kerek nyílása. Robot kisérőm udvariasan megvárta, hogy elsőként ereszkedjek alá a külső világba. Fényliftre ezúttal nem volt szükségünk. Leparkoltam röpzsámolyommal a bárka egyik karcsú amortizátora mellett.
A fejem fölött álló Esszencia óriási lámpaként, hatalmas körben világította meg a furcsán csillogó, egyenetlen fémfelszínt. Kiváncsiságképpen leugrottam a székemről, hogy körbesétáljam a csészealjat. Első lépéseim nyomán kevéske por kavarodott fel, s lebegett hosszú ideig az alacsony gravitációban. A sisakom ellenzőjébe épített önszabályozó fényszűrő ügyesen kitakarta előttem az űrhajó testét, mikor felé fordultam, hogy ne vakítson el a belőle áradó sárgásfehér fényözön. Szemügyre vettem a talajt borító, csillámló szemetet.
Törmeléknek tűnő furcsa, szabálytalan alakú lemezkék, görbe drótdarabok hevertek szanaszét a környéken. Néhányra ráléptem, mire részben szétmorzsolódtak a talpam alatt. Végre rájöttem, miért csillog minden a környéken. Ameddig a szemem ellátott, a tájat vékony dér borította. Amikor lehűlt a szektor, a levegő páratartalma kicsapódott a tárgyakra, örökre odafagyva rájuk. Bekapcsoltam a sisakom külső mikrofonját, hogy belehallgassak az évszázezredes csendbe. Ha nem lennék fegyelmezett tudatú, képzett űrhajós, valószínűleg elkezdenék fantáziálni azon, mi minden rejtőzhet a megvilágított fénykörön túl ebben a gigantikus sírboltban.
Az ismeretlentől és idegenségtől való félelem természetes jelenség. Olyan erős az emberi lélekben, hogy nem lehet teljesen elnyomni, csupán leszabályozni egy minimális értékre megfelelő tudati technikával. Nem jó, ha a szabadban dolgozó asztronauta azon kezd elmélkedni, milyen mesebeli szörny ugorhat elő valamelyik sötét sarokból, hogy ráijesszen. A ritka és borzasztóan hideg atmoszféra alig hallható, távoli roppanások, csikorgások formájában közvetítette lépteim zaját, azon kívül csak a süket csönd sistergett a hangszórómban.
Visszamásztam az ülésembe, és a mellettem lebegő asztroiddal kettesben, türelmesen vártuk, hogy csatlakozzanak hozzánk a többiek. Addig hallgattam egy kis zenét a szetkámon, jobb kedvre hangolandó magam az expedíció előtt. Öt perccel később Tibor, sötétkék jelzőcsíkokkal díszített szkafanderben alálebegett a zsilipből. Őt követte Júlia, világoszöld azonosító színnel, majd Róbert barnával. Olyan kényelmesen üldögéltek a röpfoteljükben, mintha színházban lennének.
- Róbert, innentől te vezeted a csapatot! - közölte a kapitány, székével fürgén kiröppenve a bárka hasa alól.
- Rendben! Gyertek utánam!
Libasorban indultunk el, a felszínkutató szakembert követve. Robi után a kapitány, Júlia, én, végül az asztroid volt a sorrend. Ahogy eltávolodtunk a hajónktól, hosszú árnyékot vetettünk magunk elé a talajra. Előttünk, az áthatolhatatlannak tetsző sötétség koromfekete falába pengeként hasított bele a társaim sisakjára szerelt reflektorok fénykévéje. Gyorsan én is bekapcsoltam a lámpáimat. Nagyjából négy méteres térközt tartva suhantunk az örök éjszakában, egy szaladó ember sebességével. A zsámolyok szükség esetén több száz kilométeres sebességre is felgyorsíthatók, de mi nem versenyezni jöttünk ide. Sietség nélkül fogjuk végigjárni a tervezett útvonalat. Mögöttünk magára maradt az űrhajó. Eszteren kívül senki sincs a fedélzetén, de ez nem gond. Bármikor utánunk jöhet ha segítséget kérünk tőle és remélhetőleg nem fog unatkozni egymagában.
- Micsoda kietlen hely! - jegyezte meg Hagymási, körbeugráltatva keskeny fénysugarait a felszínen.
Mivel a sisakomra, vállamra és mellkasomra szerelt apró lámpák nem adtak elég fényt a biztonságos tájékozódáshoz, bekapcsoltam az űrruhába épített gravizoromat. Ez a környezetem mesterségesen kiszínezett képét először a sisaküvegre vetítette, de mivel meglehetősen zavart a kilátásban, az adását egy paranccsal áthelyeztem a navigációs táblámra és a munkaasztalom jobb felső sarkába toltam. A készülék teljes körpanorámát mutatott nekem egy nagyjából száz méter sugarú körben mindenről.
Gravizort főleg akkor célszerű a sisakellenzőre vetítve használni, ha a látási viszonyok teljesen rosszak. Például füstben, porban, átlátszatlan gázban vagy valami mocskos folyadékban kell mozogni, amiben a fénysugarak nem jutnak messzebb pár centinél a lámpából. A gravitációs hullámok képpé alakítása egyébként egyszerűbb, mint értelmezni az emberi agy számára szokatlan, összetett látványt. Mivel mindenen keresztül nézhetek a vizorral, sőt a tárgyak belsejét is látom, a kép ezerszer informatívabb a normál szemmel észlelt külvilágnál. Egyszerűen fárasztó nézni a rengeteg, számomra fölösleges dolgot.
A számítógép a különféle atomokat a nukleonszámuk szerint osztályozza és színezi ki, az eltérő g-spektrumuk alapján. Ez persze teljesen független attól, milyennek látszik egy tárgy valójában, mivel szabványosított színezési eljárással készül. A könnyebb elemek világosabbak, a nehezek egyre sötétebbek a megjelenítőn. A jobbára hidrogénből, szénből, nitrogénből és oxigénből álló emberi test és a levegő világos pasztell színekben ragyog, míg a vas, kobalt, nikkel, réz, cink és társai a pirosból kékbe átmenő árnyalatokban pompáznak. A gyakorlottabb űrhajósok, például geológusok, akik rendszeresen használják a gravitációs látcsövet a munkájuk során, pusztán a színük alapján pontosan meg tudják mondani, miből van az adott tárgy. A vegyületek, molekulák szintén egyedi, kevert színekben jelennek meg, milliónyi káprázatos árnyalatban.
Az Eledoneián létezik egy művészeti irányzat, mely a gravizoros képek színvilágát használja a műalkotás kifejezőerejének növeléséhez. Láttam olyan szobrokat kiállítva, amiket először szabad szemmel, majd a vizorral kellett megnéznie a közönségnek. Szenzációs látványt nyújtott a mindenféle atomokból kitartó munkával összepakolt tárgy, aminek belsejében több kisebb, eltérő színű és formájú szobor jelent meg, ha leszűrte a készülék az adott gravitációs spektrumot a többiről.
- Megérkeztünk a vasútállomáshoz! - jelentette közben Marianna nyugodt hangon. - Csupa rom az egész, a síneket egy helyütt mintha fölszedték volna! Látok néhány szerelvényt is. Megnézzük közelebbről!
- Keressetek számítógépet vagy adatkristályt, esetleg képeket, táblákat! - javasolta Róbert.
Nagyjából egy méter magasan repültünk az egyenetlen talaj fölött. Hajdanán valószínűleg termőföld lehetett, amin füvek, bokrok, fák zöldeltek. Most fagyott kása borította, alighanem jég. Útközben néhol megsűrűsödtek a roncsok, főleg az alig kivehető, ragyás felszínű műutak kereszteződéseiben. Szétmállott szerkezetek, talán járművek porlepte maradványait véltük felismerni rajtuk. Máshol meg gödrök, árkok éktelenkedtek a felszínen. Átsuhantunk egy lankás domb fölött, mögöttünk eltűnt az Esszencia barátságosan ragyogó fénykorongja.
Hirtelen értük el a célpontnak kiválasztott város első házait a következő magaslat oldalában. Hatalmas, szürke falak képében türemkedtek elő a feketeségből, néma mementóiként egy rég letűnt faj kollektív tragédiájának.
A navigációs táblámon úgy láttam, másfél kilométert tettünk meg mindössze. Nekem valahogy többnek tűnt ebben a fagyos éjszakában. A másik kutatócsapat helyzetjelzői tőlünk két és fél kilométerre világítottak a térképen. Ezt a távolságot még gyalog is percek alatt meg lehet tenni ilyen enyhe tömegvonzásnál. A lebegőszékem önsúlymérője valamivel több, mint nyolc és fél kilóra taksált szőröstül-bőröstül.
- Bemegyünk a városközpontba! Javaslom, hogy rögzítsük a látványt kamerával! Mindent vegyetek fel, majd később megvágjuk az anyagot ha kell!
Engedelmesen kattintottam a megfelelő gombra a szkafander vezérlőpaneljén. Egyelőre semmi olyat nem láttam, amiért érdemes lett volna az Élmény rögzítőmet is bekapcsolnom, hogy privát felvételt készítsek a környezetről.
Csapatunk besiklott két jókora épület közé. Széles utcán repültünk végig, amit lepusztult, romba dőlt, az eonok során szétmállott házak szegélyeztek. Többségük négyszögletes vala, több emeletes, szabályos ajtókkal és ablakokkal ellátva, de láttunk egy beszakadt kupolát és állványokon heverő hosszú fémtartályokat is néhol. Lehet, hogy nem lakóhelyre bukkantunk, hanem valami gyártelepre? Nyitott oldalú, hangárszerű építmények vettek körül egy nagy térséget a városka közepén, ahol rácsszerkezetes torony állt, látszólag sértetlenül. A csarnokokban mindenféle gépek, összetört járművek, szétdobált tárgyak alkottak kusza egyveleget. Lénárd biztos boldog lenne ha tanulmányozhatná a rengeteg műszaki relikviát. Nekem őszintén szólva semmi sem tűnt ismerősnek. A Zenrin lényei egészen másmilyen technikát használhattak, mint a mi civilizációnkban megszokottak.
- Oszoljunk két csoportra! - adta ki az utasítást Róbert, mikor megálltunk a téren.
- Én és Júlia a település bal felét kutatjuk át, ti menjetek jobbra! Bejelöltem a térképen a területet. Az asztroid itt marad mintát venni a környező épületekből és a tárgyakból.
- Jó. Gyere Léna! - a kapitány elegáns ívben bedöntve lebegőszékét, fürgén elsuhant egy keskeny utca felé. Iparkodnom kellett, nehogy lemaradjak mögötte. Semmi kedvem nem vala önállóan kószálni ebben a temetőben. Merthogy néhol összeaszott múmia kupacok hevertek az utakon, foszlott rongyokba burkolva.
- Az utolsó napokban valószínűleg már nem akadt senki, aki összeszedte volna a halottakat. - állapította meg Tibor, bevárva engem két egymás mellett fekvő humanoid fölött. Nem sok maradt a szerencsétlenekből. Százmillió számra hevernek a gigantikus űrállomás épen maradt légszektoraiban a hozzájuk hasonló lények maradványai. Az archeológusok sem foglalkoztak vele, hogy megadják nekik a végtisztességet.
- Az is lehet, hogy a katasztrófa hirtelen következett be.
- Egyszerre, az egész autoszférán? - kételkedett Róbert a navigátornő szavaiban.
- Semmi sem utal gyors és mindenre kiterjedő pusztulásra. Vannak háborúra emlékeztető rombolási nyomok, a holttestek egy részében degeneratív megbetegedésből eredő torzulásokat találtak, másokban gyilkos vírusokat és baktériumokat. Néhol a légszektor dehermetizációja ölte meg a lakosságot, másutt megfagytak, megégtek vagy gázmérgezést kaptak. Ahány kamrája van ennek az űrállomásnak, annyiféle halálesettel találkoztak a régészek. Az egész ügy roppant rejtélyes.
- Elszabadult a pokol valamiért, és nem tudtak úrrá lenni a sorozatosan fellépő bajokon. - vélte a Kisöreg, s alighanem neki lehetett igaza.
A következő másfél órát az utcákat borító törmelékhalmokon kóborolva töltöttük. Tibor néhányszor felemelkedett a viszonylag épen maradt házak fala mentén, hogy bekukucskáljon a sötéten ásító ablakokon. Egyszer berepült valami lakóháznak tűnő építménybe, de csak port és bútor maradványokat talált, meg néhány hullát. Ellenben sikerült felfedeznünk az idő által okozott anyagszerkezeti deformációk egyikét.
Az évtízezredek alatt az ablaküveg valósággal lefolyt keretéből, már ahol nem tört ki. Az üveg ugyanis amorf vegyület, és a gravitáció hatására, ha nagyon lassan is, de folyik lefelé. Egy nagy ablak előtt külön megálltunk, közeli felvételeket készítve a párkányon vastag tócsaként terpeszkedő, kétoldalra lefolyóban lévő áttetsző üvegmasszáról. Tibor megbökdöste az ujjával próbaképp.
- Kemény, mint az üveg! Hihetetlen!
- Az Ősatyák Múzeumában láttam néhány üvegpoharat és dísztárgyat, amit a Nagy Spirálból hoztak magukkal a hunok! - feleltem a parancsnok lelkesedésére válaszul. - Azok több, mint százezer évesek. Ha nem fordítanák meg őket a tárolóban átlag tíz évenként, ugyanígy szétlapulnának idővel. A gyengébb minőségű üvegfajták tízezer év alatt tócsává válnak normál gravitáción.
- Tényleg? Erről, látod nem tudtam! Hat vagy hétszáz éve járhattam egyszer az Ősatyák Múzeumában! Itt alig van tömegvonzás, mégis kifolyt az ablak a keretéből. Jó régi lehet ez a roncs!
- Elvégeztem néhány precíziós mérést a légszektor falain kapitány! - szólt közbe Eszter, megtörve hosszúra nyúlt hallgatását. - A fémfalak az állomás forgása miatt fellépő Coriolis-erőtől lassan meggörbülnek. Még nem érték el azt a kritikus határt, amikor repedések keletkeznek rajtuk, de már láthatóan eltérnek az eredeti egyenestől, több centivel. Újabb évszázezredek múlva a központi tartógerendák is megroggyannak és végül az egész Zenrin magába fog roskadni.
- Persze! Hiába csinálták időtálló anyagból, az örökléttel a legjobb ötvözet sem versenyezhet! - bölcselkedett Lénárd. - Találtam néhány táblát, rajtuk felirattal! Ez érdekes lesz...! Berepülök az állomás épületébe, hátha találok valami gépet, robotot vagy más kuriózumot!
- Csak óvatosan, nehogy rád omoljon az a kóceráj! - dünnyögte Marianna. - Most fogtam meg egy korlátot és porrá tört a kezemben!
- A nagy hideg törékennyé tesz egyes anyagokat. Gondolom, először a műanyagok, a fa és az üvegek mehettek tönkre. Aztán a puhább fémek, a beton és a téglák. Végül minden szét fog esni és ebből a műemlékből nem marad más, csupán egy porkupac! Oppá...! - kiáltott fel Szabolcs idegesen.
- Mi történt?
- Nekimentem a falnak. Semmi baj! De kissé benyomtam a téglákat! Kész csoda, hogy áll még ez a házikó! Úgy érzem, puszta kézzel ki tudnám dönteni a falakat!
- Ha megkérhetlek benneteket, lehetőleg ne romboljátok le az ásatási helyszínt! - korholta a csapatot Lénárd szigorúan.
- Úgy van! Gondoljátok meg, mihez értek hozzá fiúk! - ajánlotta a kapitány ironikus hangon.
Tiborral közben befejeztük a ránk eső terület átfésülését, de nem lettünk sokkal okosabbak a látottaktól. A városban egyaránt találtunk lakóépületeket, műszaki létesítményeket és ismeretlen rendeltetésű csőhálózatokat, amik valamikor a levegőben futhattak, a házak falára erősítve. Ezek mostanra szinte kivétel nélkül mindenhol lepotyogtak a tartóállványaikról. A nagyobb helyiségekben sorakozó mocsoklepte gépekről nem tudtuk megállapítani, mi célt szolgálhattak. Végül visszatértünk a központi térre, ahol díszes kivilágítás mellett, komótosan dolgozott az asztroidunk, mintavevő karjával kapargatva a szétesőben lévő tárgyakat. Épp egy letört végtagú, szögletes testű robot oldaláról dörzsölgette a szutykot, hogy hozzáférjen a rozsdamarta fémhez.
Az anyagmintákra nem azért van szükségünk, hogy megállapíthassuk, miből vannak az egyes maradványok. Mivel a gravizorral atomi pontossággal látható a kémiai összetétel már kilométerekről is, akár az űrhajó fedélzetéről. Ehhez a művelethez még csak le sem kellett volna szállnunk az autoszférán.
Amire kiváncsiak voltunk, az az időszálas nyomkövetővel elvégezhető eredetvizsgálat. Az Esszencia fedélzetén van egy ilyen készülék, amivel meg lehet állapítani, hová vezetnek az egyes atomok keltő szálai az állomáson belül vagy azon kívül. Sajnos a módszer csak kis távolságon belül használható, kozmikus léptékben nem igazán működik. Nem lehet vele kideríteni, honnan jöttek a Zenrin lakói, az univerzum mely pontjáról. Az őskáoszban vezető időszálakat korlátlan távolságba nyomon követni csak a legképzettebb űrfelderítő sámánok képesek. Ha viszünk néhány mintát magunkkal haza, talán ők megtalálják a szerencsétlenül járt civilizáció eredetét, bár erre kicsi az esély.
- Van itt a közelben egy fémszobor az egyik kisebb tér közepén. - tájékoztatott Júlia, mikor Robival csatlakoztak hozzánk. - Szerintem érdemes lenne megmenteni az enyészettől. Egy humanoidot ábrázol.
- Menjünk, nézzük meg! - javasolta a kapitány.
Az emlékmű a bronzra jellemző tónusban ragyogott a gravizoromban, mikor ráfókuszáltam a műszerrel. Délcegen álló emberszerű alak, furcsa öltözékben, kezében valami kalapácsra hasonlító szerszámmal. Tekintete a távolba réved, erő és elszántság sugárzik belőle. Talán egy híres építész vagy munkásember szobra lehetett, a teret övező gyárépületek alapján legalábbis. Életnagyságú alkotás volt, a márvány emelvényről hiányzott a felirat.
Körberepültük a precízen kivitelezett tárgyat, műértő szemmel gyönyörködve szépségében. A humanoid hat ujjal rendelkezett, kerek fején apró sapkát viselt. Az arca alsó részén, a szája alatt furcsa, hegyes dudort figyeltem meg. Nem szakállnak tűnt, hanem csontkinövésnek vagy szarvnak.
- Tömör. Nagyjából tíz kilót nyom ezen a gravitáción. Simán elvihetjük. - vélte a planetológus kollégánk, mire a parancsnok felhívta a Külföldi Tárgyak Múzeumát élvonalon. Két percnyi csevegést követően megkaptuk az engedélyt, hogy levágjuk talpazatáról a szobrot és magunkkal vigyük, leletmentés ürügyén.
Tibor az asztroidra bízta a munka nehezét, amit az el is végzett a lézervágójával. Utána a két erősebbik karjával leemelte a bronzöntvényt és utánunk hozta. Tíz perccel később értünk vissza az Esszenciához.
Bezsilipeléskor várnunk kellett több percig, mert nem csak fertőtleníteni kellett a ruházatunkat az esetlegesen rátapadt baktériumoktól, helybeli vírusoktól, hanem a csizmatalpakra, kesztyűkre ragadt port is el kellett távolítani maradéktalanul. Ehhez erős sugárban záporozó, forró vegyszeres zuhanyt alkalmazott a hajó, majd száraz levegővel megszárított minket, mielőtt beengedett volna a fedélzetre. Az ismeretlen humanoid szobra a raktérbe került egy ütésálló, vákuumcsomagolt ládába, én pedig első utamat a WC felé vettem. Két órát szálldostunk odakint mindössze, és a veséim pont most döntöttek úgy, ideje dolgozniuk kicsit.
Az első tisztünk által vezetett csapat negyed órával később érkezett vissza. Ők a vasútállomás átvizsgálása után tovább repültek egy másik épületig, ami szintén a légszektor fala mellett helyezkedett el és légijárművek roncsait rejtette tágas termeiben. Nem hoztak magukkal mintákat, csak egy vésett feliratokkal díszített jókora márványtáblát.
Az estét a filmfelvételek és a légszektor térképeinek elemzésével töltöttük a megfigyelő fedélzet e célra tanácsteremmé alakított részében, egy ovális asztal körül üldögélve. Lénárd és Marianna szerették volna, ha másnap délelőtt átugrunk a szomszédos csarnokba, mert szerintük itt kevés az esélyünk rá, hogy találunk valami érdekeset. Tibor viszont azzal érvelt, alapos munkát kell végeznünk, és nem ártana bejárni az üreg túlsó fertályát is, ahol szintén fellelhetők nagyobb romok. Végül felhívtunk néhány szakértő kozmoarcheológust odahaza, akik korábban dolgoztak a Zenrinen, hogy tőlük kérjünk tanácsot, javaslatokat a munkánk folytatásához. Szép kis szakmai konferencia kerekedett a dologból, ezért megint későn kerültünk ágyba, s másnap ismét fáradtan keltünk.
Végül maradtunk ebben a szektorban, csak az Esszencia átrepült a csarnok másik oldalára, hogy ne kelljen annyit utaznunk a lebegőszékeinkkel. FEA szerint csütörtökön kora délután fejeztük be a terepgyakorlatot, s hagytuk el a holtak autoszféráját az aknán keresztül. Ideje volt odébb állnunk, hogy a kapitányunk által kiszabott szigorú menetrendet tartani tudjuk. Ekkor már én vezettem az Esszenciát, egyre rutinosabban gondolva a vezérlőműnek célirányos utasításaimat.

20. fejezet