Nagyjából félúton lehettünk a Dontrax rendszer irányába, mikor pénteken hajnalban olyasmi történt, amire egyikünk sem számított szerintem. Furcsa rázkódás kiséretében erős moraj dübörgött végig a hajótesten, aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül kihagyott a mesterséges gravitáció. Meteorbecsapódás!
Ez volt az első ösztönös gondolatom, miközben fürgén, lendületesen kipattantam az ágyamból, majdnem a szemközti falnak vágódva egy újabb alattomos lökéstől. Megfeledkeztem róla, hogy súlytalanságban nem szabad erős mozdulatokat tenni, mert azonnal elszállok, ha nincs rögzítve a testem.
Csak pár perccel korábban ébredtem, s épp az otthonvárosi híreket olvasgattam a hálózaton álmos lustasággal. A csészalj törzsén végigfutó remegésektől kilelt a hideg, ahogy meztelenül ott ácsorogtam, pontosabban lebegtem az ágy szélébe kapaszkodva, nehogy elsodorjon egy újabb velőtrázó ütközés.
- Figyelem mindenkinek! Veszélyhelyzet! Meteorbecsapódás a felső fedélzeten a jobb első traktusban! Megsérült a burkolatom, dehermetizáció az orvosi szobában és a megfigyelő fedélzeten! Az ugrásvezető szondám megsemmisült, megálltam a mélyűrben!
A mi Eszterünk nem tűnt idegesnek, sem meglepettnek, mindössze tárgyilagosan beszámolt a rendkívüli helyzetről. A konferenciavonal pillanatok alatt tele lett rövid felkiáltásokkal, kérdésekkel és válaszokkal, ahogy mindenkinek egyszerre támadt sürgős mondanivalója a többieknek. A kapitánynak kellett túlordítania a zsivajt, hogy lecsillapítson bennünket és cselekvésre ösztökéljen.
- Csöndet! Jól van! Nyugalom emberek! Jöjjön mindenki a szkafanderekhez! Beöltözünk, aztán felmérjük a kárt! Szóljon aki megsérült! Eszter! Számíthatunk még ütközésekre?
- Igen, de igyekszem kikerülni őket. A hajtómű rendben van. Belefutottunk egy sűrű meteorzáporba...! Nem értem, hogy történhetett. Talán egy mélyűri téranomália zavarta meg a szondám érzékelőit. Jól vagytok?
- Aha! Szép kis ébresztés volt, mondhatom!
Elrugaszkodtam az ágytól és az ajtóhoz repültem, félrelökve a kabinban szálldosó takarót, meg a személyes tárgyaimat. Ilyenkor minden másodperc számít. Igyekeznem kell a lehető leggyorsabban eljutni az alsó fedélzetre az űrruhámhoz. Mielőtt kinyitottam volna az ajtót, eszembe jutott, talán nem ártana legalább a bugyimat magamra rántanom. Az apró ruhadarab különös módon ott lebegett az orrom előtt az egyik cipőm társaságában. Kapkodó mozdulatokkal húztam fel, s dühös lettem magamra, amiért pucéran bújtam ágyba este. Ha lenne rajtam pizsama, nem kéne ezzel foglalkoznom. Mégis ciki volna meztelenül mutatkoznom a fiúk előtt. Viszont ha sokáig öltözködöm, és kapunk egy újabb találatot, a bárkának ebből a részéből is elillanhat a levegő. Akkor pedig roppant kellemetlen körülmények között fogok megfulladni.
A folyosón Júlia, Szabolcs és Lénárd igyekezett a fénylift felé, faltól-falig rugaszkodva. Ők sem viseltek hajózó egyenruhát, de legalább volt rajtuk pizsama. A baleset a lehető legrosszabb pillanatban lepett meg bennünket. Nem nagy élvezet arra ébredni, hogy a halál kopogtat a jobb sorsra érdemes térfogatunk oldalán.
Valaki megfogta hátulról a lábam. Tibor lebegett mögöttem, teljesen felöltözve. Meglehetősen komoly képpel bámulta hiányos öltözetem, éber pillantását fedetlen kebleimen felejtve, ahogy ringanak a súlytalanságban. Más körülmények között fülig pirulok zavaromban. Most viszont csak egy kósza nyögésre futotta, miközben azon igyekeztem, hogy ne kezdjek bukfencezni a kapitány orra előtt.
- Ne ess pánikba! Fogd meg a kezem és támaszkodj a fal jobb oldalához! - adta ki az utasítást Szekeres. Láthatóan gyakorlottabb vala a súlytalanságban való mozgás terén, mint én. Megragadtuk egymást, és keresztbe fordulva a folyosón, kitámasztottuk magunkat kézzel, lábbal. Így már nem kellett pattogva, úszva haladnunk előre, hanem lépegethettünk, egymásra támaszkodva.
- Be tudod kapcsolni a gravitációt Eszter? - kérdezte Júlia, aki Szabolccsal hasonló párban igyekezett a lifthez. Lénárdnak nem volt szüksége segítségre, ő gumilabdaként suhant előre, jócskán megelőzve minket.
- Már próbáltam, de nem megy. A védőpajzsaink leálltak, gyakorlatilag védtelenek vagyunk. Úgy látom Marianna komolyan megsérült. Beütötte fejét a kabinjában, azt hiszem elkábult. Róbert is sérült, ő a konyhában van. Aktiváltam az asztroidokat. Kiküldöm őket a burkolatra, betömni a lyukakat a bőrömön. A hajótest regenerációs rendszerem valamiért nem működik.
- Mivel az orvosi szobát elvesztettük, a sérülteket legjobb lesz átvinni a mentőhajóba! - közölte a kapitány nyugodtan, miközben bennem egyre magasabbra csapott a félelem. Sosem gondoltam volna, hogy néhány nappal az indulásunk után máris az életünkért kell küzdenünk, távol mindenféle segítségtől. A veszély közelsége görcsbe rántotta gyomromat. Egyszerre húztuk be magunkat Tiborral a fényliftbe, a parancsnok óvón átkarolt a szűk helyen. Azon kaptam magam, hogy remegek, mint levél a fán, s nem csupán a bőrömet borzongató hűvösségtől. A férfihoz simultam, ösztönösen védelmet keresve a másiknál.
- Jól van! Nyugi Léna! Összpontosíts a feladatokra!
- Igyekszem!
- Tudsz mozogni Robi?
- Igen. Csak beszorultam az asztal és a fal közé. Nagyon megütöttem magam!
- Mindjárt érted megyünk, addig várj türelemmel!
Szkafanderbe öltözni zéró gravitáción külön művészet, aminek bizony egyikünk sem lett légyen mestere. Néztem, a társaim hogyan kínlódnak önállóan a feladattal, pörögve, bukdácsolva a padló és a plafon között.
- Rossz nézni, ahogy bénáztok gyerekek! - nevette el magát a Kisöreg. Nem értettük, hogy képes ilyen nyugodt és laza maradni. Persze ő túlélt már néhány kemény katasztrófahelyzetet. Sok évszázados gyakorlata van a bajok leküzdésében.
- Ha segítenétek egymásnak, sokkal gyorsabban menne! Várj, megfoglak!
A hátam mögé állva beakasztotta lábát az egyik rögzített székbe és erősen megragadott a derekamnál fogva. Így nem kellett az egyensúlyommal törődnöm. Fürgén bebújhattam a munkaruhámba, majd a szkafanderbe. Kattant nyakamon a sisak, sziszegett a tartályból érkező levegő, s ettől sikerült valamelyest megnyugodnom. Biztonságban vagyok. Ideje a többiekkel foglalkoznom. Helyet cseréltem a kapitánnyal és megtartottam, amíg ő is beöltözött, aztán ellenőriztük egymás felszerelését.
- Mariannának orvosi ellátásra lenne szüksége! - jegyezte meg Eszter, s mintha némi aggodalom csendült volna ki szavaiból.
- Rendben! Mondom a feladatokat! Én a hídra megyek. Léna kihozza Robit a konyhából. Szabolcs és Júlia menjenek Mariannáért. Lénárd zsilipeljen ki az asztroidok után felmérni a burkolat sérüléseit. Igyekezzetek!
A parancsnok rövid tőmondatokban gondolkodott, csak a lényegre szorítkozva. A nyugalma ránk is átragadt, s bizony erre most nagy szükségünk valék.
Visszaevickéltünk a felső fedélzetre, ahol szétváltunk. Nem volt időnk rá, hogy elővegyük a lebegőszékeket a raktárból, pedig azokkal könnyebben mozoghatnánk a helyiségekben. Helyette kénytelen voltam az űrruhám combzsebéből előkaparni a mágnesszalagokat. Ezek olyan speciális kerámiamágnes porral bevont csíkok, amiket az ember a lábára és kezére fáslizva használhat a súlytalanságban. Különlegességük, hogy mindent vonzanak, nem csak a ferromágneses anyagokat. A normális mágnesek csupán bizonyos fémekre gyakorolnak hatást, ez a szupermágnes viszont a műanyagokhoz, fához, üveghez, kőhöz, sőt az ember bőréhez is tapad. A csíkokba be van építve egy mini energiatelep, ami a hatást szabályozott módon előidézi. Így a szkafander vezérlőprogramjával időnként ki lehet kapcsolni, ha túl sok koszt, port szedett magára.
Négykézláb másztam végig a folyosó padlóján, s közben felidéződtek bennem az akadémián végzett mentési gyakorlatok hasonló helyzetei. Csupán annyi a különbség, hogy most élesben megy a dolog. Remélhetőleg nem történik komolyabb baj és mindannyian megússzuk a balesetet.
- Mindjárt ott vagyok Róbert! Türelem!
Az étkezőben nagy rendetlenség fogadott, semmi sem vala a helyén. El kellett volna tűnődnöm rajta, hogyan lehetséges ez, hiszen minden bútor hozzá volt növesztve a padlóhoz, szikla szilárdan. De egyszerűen nem gondoltam végig eme apróságot. Nekiláttam félrepakolni a székeket, hogy kihúzzam alóluk balszerencsés társamat. Róbert kiváncsian figyelte erőlködésemet.
- Hol sérültél meg?
- Beütöttem az oldalam. Nem komoly. Segíts!
Kihúztam a férfit. Nem látszott rajta külsérelmi nyom, úgy tűnik szerencséje volt.
- Tudsz jönni vagy vigyelek? - kérdeztem, megragadva a karját, nehogy elsodródjon.
- Inkább vigyél. Nincs mágnescsíkom. Hozhattál volna egy szkafandert!
Nem mondtam neki, hogy egyszerűen elfelejtettem. Mint ahogy sok minden mást is. Még mentődoboz sem leledzik nálam. Ha sérült lenne, nem tudnám ellátni. Hordágyat se hoztam, ezért kézben kellett elcipelnem a mentőcsónakig. Ez persze inkább ügyességet kíván zéró gravitáción, mint fizikai erőt. Róbert a nyakam átkarolva helyezkedett el a bal oldalamon, hanyatt feküdve a levegőben. Egy kézzel fogtam át a derekánál, így láthattam közben az arcát. A szabadon maradt jobb kezemmel megragadtam a falat, és a kijárat felé löktem magam. Egy karral segítve a mozgásom jóval gyorsabban lépegethettem előre, mintha ölbe vettem volna a társam.
A mentőhajó az alsó fedélzet jobb oldalán volt, elöl egy külön teremben. Az Esszenciának ezt a részét szerencsénkre nem érték találatok, a kapszula formájú űrcsónak menetkészen várta a személyzetet. Hallottuk közben a konferenciavonalon a többiek csevegését, ahogy Júliáék az első tisztünket próbálták magához téríteni. Szekeres a komputerrel és Uvacsánnal vitatkozott a csészealj elhagyásáról, míg Lénárd odakint keresgélte az aszteroidák által ütött lyukakat.
- Nem találom a sérüléseket a burkolaton! - tájékoztatott exotechnológus kollégánk idegesen.
- Itt lebegünk az asztroidokkal az Eszti által megadott helyen és semmi nyoma a becsapódásoknak!
- Indulj el körkörösen, csigavonalban, amíg megtalálod! - javasolta Szabolcs.
- Megyünk Mariannal a csónakhoz! Úgy néz ki megmarad!
Júlia hangján érződött, határozottan megkönnyebbült. Akárcsak én. Remélhetőleg nem fogunk senkit elveszteni és mind a heten épségben hazajutunk.
Nyitottam a mentőbárka hagyományos buborékzsilipjét és előre küldtem Róbertet. A parányi, alig hét méter hosszú tákolmány pillanatok alatt életre kelt. A Hajózó programomból csak elő kell hívnom a vezérlőmenűjét, ha indulni szeretnék vele. Elöl az irányítópulton van tenyérlenyomat a kézi kormányzáshoz, hátul pedig egy saját omniregulátor, ami minden szükségessel ellátja az utasokat menet közben. Tizenkét ember számára méretezték, igaz nagyon szűkösen lennénk ennyien. Még lefeküdni sem lehet, csak részben hátradönteni az üléseket. Segítettem Robinak bekötni magát elöl, a pultnál.
- Te fogsz vezetni ha mind beszálltunk! Megyek, idehozom az űrruhád és segítek a többieknek! - veregettem meg a férfi vállát biztatóan. - Mindjárt jövök!
- Rendben.
- Valami baj van a lebegőszékemmel! - közölte bosszankodva Lénárd. - Azt hiszem megsérült. Talán egy mikrometeor! Már csak ez hiányzott! Lesodródtam a burkolatról kapitány!
- Látom! Érted küldök egy asztroidot! - nyugtatta meg Eszter, majd kisvártatva kénytelen volt közölni, hogy újabb problémák adódtak.
- Az odakint dolgozó asztroidokkal megszakadt a kapcsolatom. Nem reagálnak az utasításaimra. Mind a négy lehorgonyzott a burkolatomon és nem mozdulnak!
- Szoftver vagy hardver hiba történt? Rendszerellenőrzést kérek! Hol vagytok Júlia?
- Úton a mentőegységhez!
Ekkor szűnt meg a világítás a fedélzeten. Épp a zsilipszobában voltam és Róbert űrruháját rángattam elő a szekrényéből. A sötétség úgy borult rám, mint valami rémisztő fekete lepel. Mintha megvakultam volna egy rövid időre. Ezzel egyidőben megrázkódott a hajótest. Egyensúlyomat vesztve térdre zuhantam, beverve sisakom elejét a szekrényajtóba. Nagyot kommant a páncélüveg a fémen, de meg se karcolódott szerencsére. Én viszont szépen nekibólintottam homlokomat a belső oldalának, mert nem volt a fejemen űrhajós sapka. Sziszegtem is utána rendesen, miközben talpra kecmeregtem a vaksötétben.
- Már csak ez hiányzott! - dörmögte Szabolcs a fluidkomban.
- Mindenki jól van? - kérdezte Hagymási, de csak én, Róbert és Lénárd válaszoltunk. Eszter és a kapitány vonala néma maradt a rendszerben. Bekapcsoltam a lámpáimat és folytattam a munkám, a szívemben egyre növekvő rémülettel. Mi történhetett a hídon? A számítógépünk elvileg a bárka legjobban védett részébe van beépítve. Ha nem válaszol a hívásunkra, az nagyon súlyos sérüléseket jelent a törzsön. Azt is furcsáltam, hogy a vészvilágítás nem kapcsolt be. Ilyenkor működniük kellene a tartalék fénylemezeknek.
Az ügyeletes uvacsáni eseménykövető végre bekapcsolódott a beszélgetésünkbe, megerősítve sejtésemet.
- Sajnálom fiúk, de Eszter és a kapitány valószínűleg meghaltak a hidat ért újabb becsapódás nyomán! Átvesszük az irányítást! Léna jelentkezz!
- Itt vagyok!
- Menj ki az űrbe Lénárd után, mielőtt túl messzire sodródna és hozd vissza! A többiek addig üljenek be a bárkába és várják a kilövési parancsot!
- Visszamegyek a hídra Tiborért! - közölte Szabolcs, de Uvacsán megtiltotta neki a dolgot.
- Innen úgy látjuk, nincs értelme. A hajótestnek az a része megsemmisült. Mivel nem zárható ki, hogy újabb találatok érik az Esszenciát, és a hajtóművetek üzemképtelen, el kell hagynotok a hajót. Léna! Odakint ügyelj a mikrometeorokra!
A kutatószondák raktáránál futottam össze Júliáékkal, akik az eszméletlennek látszó első tisztet cipelték a csónakhoz. Sisaklámpáink idegesítően ugráltak a sötétbe borult fedélzeten. Majdnem olyan volt a helyzet, mint a vakséta gyakorlat az indulásunk napján. Csak sokkal rosszabb. Átpasszoltam Szabolcsnak a vállamra vetett szkafandert és hátitartályt, majd visszafordultam a zsiliphez.
- Szabolcs, te addig menj a reaktorhoz és nézd meg az állapotát. Jó volna ha vissza tudnád kapcsolni legalább az energiaellátást! A hajót úgy tervezték, hogy Eszter pusztulása esetén az alrendszerek önállóan is elműködnek egy darabig. Majd mondom mit kell csinálnod!
Amíg a flottaközpont az utasításait sorolta, nekem át kellett vergődnöm a fogadótérben lebegő alkatrészek, kiszóródott szerszámok, röpködő ruhadarabok és mindenféle elszabadult tárgyak tömkelegén a lebegőszékekhez. Mintha az egész testem belázasodott volna mostanra a durva stressztől, ami elöntötte a tudatomat. Izzadtam és valósággal reszkettem a visszafolytott idegességtől, ahogy összeszorított fogakkal készültem az űrből való mentésre.
- Hogy lehet, hogy az asztroidjaink lebénultak? - dühöngtem hangosan, a halmozódó problémák furcsa természetén rágódva. A baj sajnos nem jár egyedül. Tíz perce még minden rendben volt a fedélzeten, most pedig benne vagyunk a legnagyobb szószban, ami csak érheti a felderítő űrhajósokat. Senki sem válaszolt a kérdésemre.
Tibor, a Kisöreg, a legtapasztaltabb közülünk tehát meghalt. Ezt valahogy nem tudtam elhinni. Hisz pár perce még fogtam a kezét! Rám vigyorgott, segítettünk egymásnak űrruhába bújni. Olyan nyugodtnak tűnt és magabiztosnak! Időbe fog telni, amíg feldolgozzuk az elvesztését lélekben.
Bekötöttem magam a röpzsámolyba és a zsiliphez suhantam vele, két kézzel lökdösve félre az elém kerülő tárgyakat. Mivel az űrhajó agya, élő lelke valószínűleg halott volt, nem működtek sem az ajtók, sem a levegő eltüntető alrendszerek a Hajózó programon keresztül. Ilyenkor az Esszencia műszaki dokumentációja szerint kézzel kell működésbe hozni mindent. Rátenyereltem a zsilip kapcsolójára. Szerencsére működött, ahogy a többi funkció sem állt le, a világítás kivételével. Ezen is el kellett volna tűnődnöm, bevallom őszintén, de túl gyorsan történt minden. Egyszerűen nem maradt időm gyanakodni a szokatlan események felett. Tettem, amit kell, gyorsan és fegyelmezetten. S közben majd szétrobbantam a feszültségtől. Bevallom őszintén, most már nagyon be voltam gyulladva. Ki kell mennem a társamért a mélyűrbe, ahol hemzsegnek az alattomos meteoritok, és egyedül, segítség nélkül kell visszahoznom.
Nyílt a külső zsilipajtó, vakító fényözön árasztotta el a fülkét. Odakint szemkápráztatóan ragyogott az univerzum zöldeskék háttérsugárzása. A sisakellenzőm besötétedett, mielőtt megvakított volna a hihetetlen fényerő. Kiröppentem a végtelenbe.
Az Esszencia mozdulatlanul lebegett a türkizben pompázó semmi közepén. Több parszekre leledzettünk minden csillagtól. Bekapcsoltam a gravizorom, maximális hatósugárra állítva, hogy észleljem a felém száguldó kavicsokat. Különös mód egyet sem láttam sok kilométeres körzeten belül. A csészealj közelében mindössze Lénárd alakja lebegett, nagyjából hatszáz méterre. Bemértem az irányát, majd a sisaküvegemre vetítve a gravizor által közvetített képet, elindultam a srácért.
- Megyek érted Lénárd! Jól vagy?
- Aha! Látlak! Le kellett volna horgonyoznom a burkolaton, akkor nem kerülök ilyen bajba.
Érdekes dolog, mennyire nincs távolság érzete az embernek a világűrben. A környező objektumok, a zöldeskék fényben itt-ott világító fehér és sárga csillagpettyek akár egy karnyújtásnyira is lehetnének tőlem. A szemem egyszerűen képtelen pontosan felmérni, milyen messze vannak a távoli égitestek. A súlytalanságban ráadásul nincsenek kitüntetett irányok, fent és lent, balra és jobbra. Támpontot egyedül Lénárd és az űrhajó ad, nomeg a gravitációs giroszkópom műhorizontja a navigációs táblámon. A műszereim szerint a férfi másodpercenként két méteres sebességgel sodródott el az Esszenciától. Gyorsan utolértem, lefékeztem mellette, megkerültem, és nekiütközve megállítottam a mozgását.
- Szia! Megjöttem! - közöltem vele bátorítóan. - Visszatollak a hajóhoz!
Szembefordultunk egymással, megragadva egymás kezét. Két űrruhás alak, akik zsámolyokon ülnek a semmi közepén és barátságosan kezet ráznak. Az űrhajónk csupán aprócska korong vala a távolban, egy sodródó roncs az űróceán fényhabjain. Más körülmények között élveztem volna a kalandot, most csupán aggódni jutott időm. Még mindig nem észleltem a közelünkben mikrometeorokat. A kozmosz olyan üresnek tűnt, mintha kisuvickolták volna belőle az aszteroidákat, sőt az intersztelláris port is. Persze lehet, hogy időközben kisodródtunk a veszélyzónából. Nincs gyakorlatom a mélyűri tevékenységek terén, elvégre sose gondoltam rá, egyszer majd szükségem leend az efajta tudásra.
Elindultunk visszafelé. Lénárd háttal helyezkedett el a hajónak, de ez nem zavarta különösebben. Mivel csak én tudok mozogni, nekem fontos, hogy lássam merre úszunk a semmiben.
Annyira el voltam foglalva a pontos manőverezéssel, hogy elfelejtettem felmérni az űrhajónk burkolatán esett sérüléseket. Pedig látnom kellett volna a meteor marta sebeket és a bénán ácsorgó, lehorgonyzott asztroidokat a tetőn. Vajon miért álltak le? Szinte kizárt, hogy mind magától elromoljon. Simán visszahozhatták volna Lénárdot nélkülem is.
- Mindjárt megérkezünk! - tájékoztattam a társaimat. A tudatom vadul ugrált a vezérlőtáblámon futó programok között, hogy mindent pontosan csináljak. Centi pontossággal repültünk be a hajó oldalán tátongó nyíláson, nekiütközve a belső falnak.
- Bent vagyunk!
A visszazsilipelés sem okozott gondot. Addigra a többiek türelmetlenül vártak minket a mentőcsónak fedélzetén. Uvacsán azt mondta, ne törődjünk a csészealj sérüléseivel, csak ugorjunk be a kapszulába és hagyjuk el a roncsot. Odairányítanak hozzánk egy mentőcsapatot. A flottánk legközelebbi egysége, a Toboz felderítőhajó fél napi útra tartózkodik tőlünk. Végre egy jó hír a sok rosszat követően.
Nyílt a belső ajtó, átlebegtünk a fogadótérbe. Leugrottunk a székekről, s ekkor hirtelen feltűnt, hogy újra van mesterséges gravitáció a bárkánk belsejében. Sőt, a világítás is bekapcsolt. Ezzel együtt két vigyorgó alak lépett oda hozzánk űrruha nélkül.
- Gratulálok Léna! A gyakorlatnak vége, levehetitek a szkafandert!
Szekeres Tibor és Gombos Marianna állt előttünk, láthatóan épen és sértetlenül. Mögöttük sorra beözönlöttek a többiek. Nyomban nekiláttak összeszedni a padlón heverő rengeteg holmit, ami szétszóródott az akció közben.
- Micsoda? - hördült fel Lénárd, elsőként csatolva le sisakját. - Ez csak szimuláció volt?
- Az hát...! Gondoskodtam róla, hogy a lebegőszéked műszaki hibás legyen!
Tibor odalépett hozzám és segített levetni az űrruhámat. Úgy remegtem a megkönnyebbüléstől, hogy alig bírtam megállni a lábamon. Róbert kedvesen hátba veregetett, fülig érő mosollyal. Szóval csak megjátszotta a sérültet, ahogy Mariannának sincs semmi baja! Óriási megkönnyebbülés vala tudomásul venni a meglepő helyzetet.
- Szóval átvertetek! Hát ezért nem találtam sérülést a burkolaton!
- Nincs semmi bajom Lénárd! - szólalt meg Eszter kedves hangon. - Behívom az asztroidokat. Jó nagy rendetlenséget csináltunk kapitány!
- Akkor ér valamit a gyakorlat, ha megtévesztően élethű! Minden elemében! - Tibor meghatottan tűrte, hogy átöleljem, s együtt nevettünk az ijedelmünkön.
- Én meg komolyan azt hittem, meghaltál! - mondtam a parancsnok szemébe nézve, aki barátságosan rám hunyorgott és összeborzolta a hajamat.
- Semmi vész Lénácska! Jól szerepeltél! Megmentetted Lénárd életét! Most pedig, először rakjunk rendet a helyiségekben, aztán menjünk át a megfigyelő fedélzetre. Közösen fogjuk kielemezni a történteket, hogy lássuk mit csináltunk rosszul...! Eszter! Folytathatod az utat a Dontrax felé!
- Rendben! Elindultam!
A szimulált katasztrófahelyzet véget ért, épp oly hirtelen, ahogy elkezdődött.

21. fejezet