Szombaton reggel én voltam az első, aki testedzésre adta a fejét. Volt még pár óránk az érkezésig, ezért úgy döntöttem, lenyomok néhány fekvőtámaszt és fárasztom kicsit a hasizmaimat. A hosszúra nyúló felderítőutakon teljesen elpuhulna a legénység, ha nem törődnénk a fizikai kondíciónk megtartásával.
A felső fedélzet bal hátsó raktárhelyiségében rendezte be nekünk Eszter a tornatermet, ahol bőven vala szabad helyünk. Tucatnyi különféle edzőgépet materializált félkörben a külső hajófal mentén, én pedig sorra végigpróbáltam mindegyiket. Meglepően jól esett az intenzív mozgás. Arra azért ügyeltem, hogy ne vigyem túlzásba, mert az izomlázat jobb elkerülni és különben sem készülök sportversenyre. Az űrflotta hajózói közt kevés izompacsirta akad. Egy szűkre szabott csillaghajóba zárva azok bírják ki jobban, akik mérsékelt mozgásigénnyel rendelkeznek.
A személyi titkárommal közben felolvastattam magamnak egy tudományos publikációt, amit ébredés után a köztudatban találtam az efrex lényekről. Volt valami határozottan kellemes és különleges zamattal bíró utóérzete a tegnapi kapcsolatfölvételnek. Amikor az amőbalények telepatikusan kapcsolatba léptek velünk, megmozdult a lelkemben egy emlék. Puha, selymes, szinte tapintható sejtés valamivel kapcsolatban, de egyelőre képtelen voltam tudatosítani magamban az okát.
- Szia Léna! Csatlakoznék! - riasztott meg egy határozott hang.
Szekeres kapitány lépett a helyiségbe észrevétlenül. Úgy meglepődtem, hogy összerogytam fekvőtámasz közben, kétségbeesett nyögéssel véve tudomásul, cserbenhagyott a karom.
- Szia! Csak nyugodtan! - felültem, bőszen lihegve a megerőltetéstől. Néztem a parancsnokot, amint beindítja a futógépet, és fölpattan rá, lassú kocogásra állítva a szőnyeg sebességét.
- Régóta vagy itt?
- Fél órája...
Föltápászkodtam, befejezettnek tekintve a csuklógyakorlatot. Lazításképpen felültem a szobabiciklire, tekerni pár kilométert, míg csillapodik bicepszemben a fáradtság.
- Tíz körül lépünk be. Ma is csinálunk egy külső gyakorlatot, ezért ne fáraszd ki magad nagyon! - közölte a konferenciavonalon Tibor.
Végre rájöttem, hogy amikor belépett a terembe, a szájával szólt hozzám, azért lepődtem meg annyira. Napok óta most hallottam először hangosan szólni az egyik társamat. Különös, de egyébként fel sem tűnik, hogy síri csend van az Esszencia fedélzetén. A szetkámon állandóan megy valamilyen háttérzene, böngészek a hálózaton, dumálunk egymással a konferenciavonalon, egyszóval tele a fejem belső hangokkal. A külső zaj furcsán idegennek hat ilyen körülmények között. Szekeresnek egyébként kellemes baritonja van, amivel akár énekesnek is elmehetne szerintem.
- Újabb űrséta?
- Igen. Kipróbálhatjátok a mentőcsónak vezetését.
- Én készen állok!
- Jól szerepeltél tegnap. Örülök neki, hogy ilyen erős lelkű vagy. A végén sem veszítetted el a fejed, mikor Lénárdot kellett visszahozni.
- Nagyon be voltam gyulladva Tibor! Azt hittem meghaltál!
- Az még odébb van! Voltál már életveszélyben Léna?
- Egyszer. A Magyarkán. Felborult velünk a csónak a Sebes-folyó zúgóin való átkeléskor és elsodort az ár. Majdnem megfulladtam.
- Akkor tudod, milyen érzés kiszolgáltatva lenni a természet erejének. Arra gondoltam, délután összeülhetnénk egy kötetlen beszélgetésre. Mindenki mesélhetne élete nagy kalandjairól. Merre járt, mit csinált korábban... Ha a következő években együtt fogunk repülni, nem árt alaposabban megismerni egymást.
- Jó ötlet!
Tíz perccel később úgy döntöttem, ideje befejezni az edzést. A Kisöreg szintén lelépett a futómasináról, s mielőtt átváltott volna egy másik gyakorlatra, fürkésző pillantást vetett rám. Láthatóan tűnődött rajta, hogyan fogalmazza meg a nekem szánt mondanivalóját.
- Vár odahaza férj vagy szerető? - bökte ki végül.
- Nem. Pár hónapja váltam el.
- A felderítőknél előny ha nincs senkid. A többségünk egyedülálló.
- Tudom...! Ne sírjanak ha kinyiffanunk és hamu sem marad belőlünk!
Tibor félredöntött fejjel meredt rám. A megjegyzésem kicsit erősebbre sikeredett, mint szerettem volna, pedig tényleg ez az igazság. Józsefre gondoltam és a társaira. Vajon élnek még? Mármint a mi sajátidőnkben!?
- Nem csak azért, hanem mert hónapokig csavargunk az univerzumban...! Remélem nem neheztelsz rám a tegnapi átveréses gyakorlat miatt!
- Viccelsz? - álltam meg előtte csípőre tett kézzel, határozottan kihúzva magam.
- Én voltam a hülye, hogy nem vettem észre azonnal, miről van szó!
Szekeres egy-két centivel alacsonyabb nálam és vékony testalkatú. Tudtam, hogy meg kell mutatnom neki, nem vagyok az a kényeskedő kislány, aki minden apróság miatt kibukik. Ha most nyafogni kezdek előtte, meg lészen rólam a véleménye.
- Igazából nem a mentési gyakorlatra gondolok, hanem arra, hogy meztelenül kellett végigröpködnöd a hajón.
Szóval ez izgatja a fantáziáját a srácnak! Gúnyosan rámosolyogtam, picit kidüllesztve előtte a melleimet, mintha kacérkodni akarnék vele. A flottánál rendszeresített, testre simuló, világosbarna edzőruhát úgy tervezték, hogy egyáltalán ne zavarja a mozgást és anyaga felszívja az izzadtságot. Az ujjatlan felső szépen kihangsúlyozta nőies domborulataimat. Tudom jól, tapasztalatból, milyen hatást gyakorolhatok a másik nem képviselőire, ha kihúzom magam előttük.
- Hát igen! Nem akartam az időt öltözködésre vesztegetni. Remélem tetszett a produkcióm!
- Valóban! Határozottan akrobatikus volt! - bólogatott a férfi, őszintén elgyönyörködve bennem. Jól láttam, hogy megrándult a bal szemhéja? Ebben nem vagyok biztos. Pedig tuti, hogy ugratni akar! A csibész! Csak azért sem nevetem el magam előtte!
- Engem is meglepett... az, hogy milyen csinos vagy!
- Jó formában vagyok! - vontam vállat, nyugtázva a bókot. - Most mennem kell!
Ellibegtem mellette, gondosan palástolva zavaromat. Szóval a kapitány ráindult a bájaimra! Persze ez várható volt. Különösen azután, ahogy összebújtunk a liftben tegnap. Három nő van a fedélzeten. Marianna sovány, szikár alkatú, kék bőrű. Júlia pedig kifejezetten dús idomú és talpig fekete. Ha szépségversenyen kellene indulnunk, valószínűleg én vinném el a győzelmi pálmát, bár nem tartozom a kiemelkedően gyönyörű nők közé. A négy férfiból Szabolcs és Tibor, meg talán Róbert fog majd próbálkozni velem, ha jól sejtem. A kék bőrű Lénárdról ordít, hogy az első tisztünk tetszik neki, és ez így van rendjén.
A hozzánk hasonló embereket általában szebbnek találjuk, ösztönösen vonzódunk hozzájuk. Kivételt képeznek persze az olyan esetek, amikor valakinek eltérő színű szülei, nevelői vannak. Az én első két férjem barna bőrű volt. Valószínűleg azért, mert a nevelőapám, Bárdos Lóránt, akit legalább annyira szerettem, mint Fruzsit, a férfi ideált jelentette számomra sokáig. Hozzá hasonlót kerestem mindig, hogy én is olyan boldog lehessek, mint Fruzsina lett légyen vele.
- Csak, mert nagyon pirongtál utána! - állapította meg Tibor elégedetten.
- Képzeld magad a helyembe! - mondtam búcsúzóul, visszapillantva rá az ajtóból. - De nem haragszom! Mindenki tudja, mekkora csibész vagy!
- Nem szándékosan! Munkahelyi ártalom! - védekezett ő behúzott nyakkal. Nehéz volt megállni nevetés nélkül a stílusát.
Hetekig leszünk összezárva a fedélzeten, sőt később a Nagy Spirálba vezető expedíció során évekig. Normális dolog, hogy a személyzet tagjai párt választanak maguknak, ha tudnak. Én egyelőre nem éreztem erre különösebb vágyat, meg aztán korai lenne bármelyik társammal intim viszonyba keverednem. Hisz alig ismerjük még egymást.
Két órával később beugrottunk egy kékesfehér fényben tündöklő csillag rendszerébe, ahol délidőig a mentőcsónakba szállást és a hajó elhagyását gyakoroltuk kitartóan. A szektor nem volt lakatlan, az egyik homokszínű bolygó körül henger alakú űrbázis keringett orbitális pályán. A tyenytyék új telepesvilágára bukkantunk. A felszínen javában folyt az atmoszféra belélegezhetővé alakítása materializációs technikával. Óriási replikátor tornyok százai okádták vaskos kéményeken át az oxigéndús levegőt és gomolygó vízgőzt a magasba. Közelebb ugorva hozzájuk úgy találtuk, a térállomás valójában még csak most készül. Szögletes építő platform dolgozott a több száz kilométeres fémvázon, hatalmas, soklábú szörnyetegként kapaszkodva a henger oldalába. Miközben végigjárta az autoszférát, belsejében szünet nélkül teremtődtek meg a szerkezeti elemek, tartógerendák és burkolólapok. Ezeket robotdaruk cipelték és illesztették a helyükre precíz mozdulatokkal. Eszter kiszámolta, ebben a tempóban nagyjából két év alatt készülnek el a térállomással.
Nem mi voltunk az egyetlen idegen látogató a körzetben. A számítógépünk fölfedezett egy apró űrszondát stacionárius pályán, ami kitartóan figyelte a tyenytye építkezést. Távirányításos atlin felderítőegységként azonosítottuk. Az Atlinna rendszer gyíkhoz hasonlatos, apró, kétéltű lényei többnyire ezen a módon derítik fel a környező világűrt. Nem szeretik kockáztatni a saját életüket, viszont nagyon kiváncsiak.
Ebben a szektorban sem maradtunk sokáig, a kapitány máris hajszolta tovább a bárkánkat a gömbhalmazunk belső tartományai felé. A délután folyamán pedig leültünk a megfigyelő fedélzeten, hogy társalgással töltsük az időt.
Mivel Szekeres ötlete vala a beszélgetés, ő mesélt elsőnek a hosszú és változatos pályafutásáról az űrflottánál. A Kisöreg azon kevesek közé tartozott, akik egész életüket egyetlen hivatás gyakorlásának szentelték. Az emberek elsöprő többsége legalább tíz-húsz állást kipróbál az évszázadok során, mert idővel minden munka unalmassá és fárasztóvá válik. A társadalmunkban a munkavégzés önkéntessége miatt alapelv, hogy szeresd csinálni az éppen választott hivatásodat. A kényszermunka számunkra elképzelhetetlen lenne.
Szekeres Tibor köztudottan kedvelte az űrhajós életet, annak nehézségeivel és veszélyeivel együtt. Kiemelkedően sok küldetésben vett részt, szinte minden lakott csillagrendszerben megfordult már a Milebón belül, ami nem kevés, mivel ötvenezres nagyságrendről van szó a legfrissebb statisztikák szerint.
- Ami leginkább megmaradt az emlékezetemben a sok világ közül, az a Csrkvtgr, ahol fél évig dolgoztunk Szabó Ignác professzorékkal. A miénk vala a tizedik expedíció a kwashorok bolygóján. Volt ott egy Rkrcs nevű, sovány alkatú bogár, hosszú csápokkal és fehér pöttyökkel a potrohán. Lehetett vagy három méter magas amikor fölágaskodott! Hamar összebarátkoztunk, egyszer meghívott a családjához, a fészkükbe.
A Kisöreg utánozhatatlan stílusban volt képes kiejteni a magánhangzókat nélkülöző kwashor nyelv fogalmait gondolatban.
- Rkrcs asztrofizikus vala. Tekintélyes szakember, illetve szakrovar, tudjátok...! Szép napokat töltöttünk el együtt, rengeteg mindenről beszélgetve. Később meghívtam az Eledoneiára, de már nem tudott eljönni, mert meghalt egy balesetben. Nagyon kedves ízeltlábú volt!
Tibor láthatóan őszintén beszélt, ugyanakkor Júliát kiverte a frász a gondolattól. A navigátorunk nem érzett hasonló vonzalmat az óriás csótányok iránt, legyenek bármilyen szelídek, okosak és ártalmatlan növényevők.
Mindmáig komoly gondot jelent az űrhajósok kiválogatásánál, majd felkészítésénél, pláne a felderítő osztályon, hogy képesek legyenek elviselni a különféle idegen fajok közelségét. Mert léteznek az univerzumban olyan csúnya, rémisztő vagy büdös lények, akik jelenléte alaposan próbára teszi az ember idegeit. A legextrémebb közülük talán a Naimo rendszerből származó, egy méter magas, csápos ammónialények fizimiskája, akik a számunkra teljesen mérgező anyagokból, ammónia vegyületekből épülnek fel. Ráadásul lenyűgözően ocsmányul néznek ki, amellett, hogy tömény vizeletszag árad belőlük. Hiába kedvesek és okosak, ha védőruha nélkül megközelíteni is életveszélyes a fajtájukat.
Persze a szépség egy erősen szubjektív esztétikai kategória, ami nagyban függ attól, milyen a szemlélő saját megjelenése. Az atlin gyíkok vagy a lippák például minket találnak visszataszítónak, a sapedoni medvék pedig utálják az emberszagot.
A kapitányunkat viszont láthatóan nem zavarta az intelligens rovarok kinézete. Lelkesen ecsetelte, hogyan engedte meg neki Rkrcs, hogy a hátára, pontosabban torára üljön, ami különleges megtiszteltetés. Valószínűleg ő az egyetlen ember a világon, aki valaha kwashoron lovagolt a Csrkvtgr bolygó dús füvű legelőin.
Engem őszintén lenyűgözött a beszámolója, főleg mikor láttam az eseményekről készített szenzogramjait. Szekeres megadta nekünk a személyes honlapja címét, ahol rengeteg érdekes információt tett közzé az életéről, főleg egy puritán felületű köznapló formájában. Emellett több száz filmfelvétel közül válogathattunk. Ezek többnyire rövid, egy-két perces jelenetek voltak idegen lényekről, külföldi tájakról.
"Áthaladási vám fizetése a Jajuleju birodalomnak." - akadt meg egy ismerős címen a szemem. A Jajuleju rendszert uraló humanoidok támadták meg a Heliantuszt orvul.
- Látom, találkoztál a jumukkal! - jegyeztem meg, mire a parancsnok szomorúan legyintett és összefoglalta a velük kapcsolatos élményeit.
- Azok a fickók bűn rosszak, én mondom neked! A szinzu fajba tartoznak, fehér bőrűek és tulajdonképpen egész szép testük van. Emberi szemmel nézve kimondottan csinosak a nőstényeik. De amilyen jól néznek ki, olyan gonoszak! Rabszolgatartó birodalmat építettek ki a Susso halmaz egyik csücskében és mindenkire veszélyt jelentenek a környéken. Nagyon fejlett technikájuk van, de nem párosul hozzá jóindulat és bölcsesség, sem tolerancia a más fajokkal, kultúrákkal szemben. Talán még emlékeztek, 477-ben történt, hogy fogságba ejtették a Filomera személyzetét.
Ez még az én születésem előtt esett meg sok évtizeddel. Mivel nem hallottam korábban az ügyről, most utána néztem a részleteknek az adatmúzeumban.
A Filomera felderítőegységet egy jumu csatahajó fogta el, mikor egy fejletlen bolygón végzett kutatómunkát a Susso peremvidékén. A támadók haza akarták vinni a csészealjat, hogy lemásolhassák az övékénél fejlettebb eledon technológiát. Jól jött volna a hadiflottájuk modernizálásához a könnyű zsákmány. Tíz katonánknak kellett utánuk erednie és kiszabadítani a legénységet. A Filomera meg egyszerűen kiszökött a csatahajó dokkjából és simán visszatért az Eledoneiára. A jumuk kénytelenek voltak szembesülni a ténnyel, hogy egy ilyen járművet nem lehet csak úgy ellopni. Mivel az űrhajóinkon, az Esszenciát kivéve nincs számítógép, nem lehet átvenni fölötte az uralmat. Az irányítás az Uvacsánban működő fővezérlő komputeré.
- Igen, erre jól emlékszem! - bólintott Róbert. - Önzőek és ravaszak. Mindenkit becsapnak, gátlástalanul!
- Vannak ilyen fajzatok is a kozmoszban! A jumuk bizonyos szempontból még rosszabbak, mint a csillagközi idegengyűlölettől fűtött vikkák. A saját szülőbolygójukat évezredekkel ezelőtt elpusztították. A szüntelen belháborúk, az élő környezet rombolása, szennyezése halott világgá változtatta a Jajulejut. Azóta a környező csillagrendszerek leigázott népein élősködnek. Több ellenük lázadó fajt kiírtottak az elmúlt évezredekben és senki sem merte megállítani őket, mert a Sussóban nincs Egyesült Kozmikus Társadalmak Szervezete, mint nálunk. Szerencsére nem jutottak még el odáig agyilag, hogy teremtőgépet tudjanak építeni, különben sokkal nagyobb területeket hódíthattak volna meg.
- No, és mi volt ez a vámfizetés Tibor? - érdeklődött Júlia kiváncsian.
- Mi 99 550-ben jártunk arra az Impulzussal. Tudták, hogy nem érdemes velünk ujjat húzni, mégis megtámadtak. Képzeljétek, a csatahajójuk parancsnoka, egy öntelt hólyag közölte velünk, hogy áthaladási vámot kell fizetnünk, amiért beléptünk a rendszerbuborékukba. Mondtam neki, hogy nálunk nincs pénz...
Miközben a kapitány beszélt, lejátszottam a felvételt. A Kisöreg valóban nagyon türelmesen viselkedett a sápadt arcú, fölényesen rikácsoló idegennel szemben. Mikor a jumu parancsnok megtudta, hogy az Eledoneián nem létezik pénz, sőt soha nem is vala nálunk efféle primitív fizetőeszköz, nagyon dühös lett, és közölte, akkor büntetésül elkobozzák a hajójukat. Tibor kinevette a fickót. Némi hasztalan kergetőzés, lövöldözés után a jumuk kénytelenek voltak belátni, hogy sem elfogni nem bírják az Impulzust, sem kizavarni a térbúrájukból, bár nagyon próbálkoztak vele. Egyszerűen nem voltak elég gyorsak a vadászgépeik a mi ladikunkhoz képest. Hiába lövöldöztek rá mindenféle spektrumú lézerrel, a kisérőszondák segítségével mindig időben félreállt a sugarak útjából.
Végül Szekeres megelégelte a játékot és megkérdezte, mi kell nekik, hogy végre békén hagyják őket. Amazok valami jajulejui újbirodalmi kreditet követeltek, ötezer egységet. Tibor megkérte őket, mutassanak a gravizoruknak egy olyat, mert ők azt nem ismerik. Mutattak. A Kisöreg meg beszkennelte a pénzt és a replikátorral csináltatott belőle ötezer darabot. Az atomi szinten pontos másolatokat ezután becsomagolták egy ládába és az űrbe dobták. A jumuk boldogan kihalászták, de rövidesen kiverte őket a verejték. Valami olyat kiabáltak a telekommunikációs csatornán, hogy ezek hamisak, mivel mindnek ugyanaz a sorszáma. Sejtették, hogy készülhetett. Ezekután pláne rabolni akartak maguknak egy eledon térhajót.
Exoetnológusi képzettségemnek köszönhetően tudom, hogy a pénz nevű csere eszköz csupán néhány helyen létezik az általunk ismert univerzumban. Főként az egyéni önzésen alapuló vagy nagyon primitív fajok használják arra, hogy anyagi értékeket mérjenek velük. Bár a kitalálói fennen hangoztatják, ez milyen jó ötlet, valójában csak hátráltatja a társadalmak fejlődését és nélkülözésre kényszeríti a közösség tagjait. Szörnyű dolog szerintem, hogy egy értelmes lénynek jóformán az egész életét a pénz beszerzésével kell töltenie. Olvastam ilyen kezdetleges, barbár világokról, ahol azért dolgozik mindenki, hogy a puszta életben maradásához szükséges javakhoz hozzájuthasson, mert még az ennivalót is pénzért adják. Micsoda szégyenletes önzés!
Nálunk mindenki megkaphatja azt, amire vágyik. Elég kérni a hálózattól és a teremtőgépek előállítják. Egyszerűen nem fordulhat elő, hogy valaki éhes maradjon vagy ne legyen saját lakása, szép új ruhái. Igazából a luxuscikknek minősülő árukat is korlátlan mennyiségben készíthetnénk, de rájöttünk arra, pszichológiai szempontból jót tesz a közösségünknek, ha van néhány dolog, aminek a megszerzéséért meg lehet dolgozni. Ezért találtuk ki a luxusbónokat, serkentendő az emberek munkakedvét.
Az Eledoneián a lakosság alig tizenöt-húsz százaléka dolgozik több-kevesebb rendszerességgel. Ők azok, akiknek belső igényük van a tevékeny életre. A tudatra, hogy fontos az, amit csinálnak. Ha mindenki egész nap csak lézengene, élvezné az életet, s mindent a robotokra bíznánk, úgy elpuhulna a nemzetünk, mint a Volacea lustaságáról híres farkasnépe.
Persze a munka fogalmát mi egészen máshogy határozzuk meg, mint a megélhetésükért dolgozó civilizációk. A lényeg az önkéntesség, és a közösség gazdagítása valami széppel és jóval. Nálunk minden második ember végez rendszeresen művészi alkotó tevékenységet. Rengeteg a költő, író, festő, szobrász, színész, élményfilm rendező, játék készítő, énekes, zenész, táncos, hogy csak a legnépszerűbbeket említsem. A többiek gyerekneveléssel, hálózati programozással, sportolással, tudományos kutatással foglalkoznak. És persze itt vagyunk mi, az űrhajósok, akik az egyetlen igazán veszélyes munkakörben kockáztatjuk hosszú életünket.
- Mondtam a jumuknak, hogy tudunk eltérő sorszámú krediteket is csinálni, csak az időbe kerül, mert akkor át kell szerkeszteni a gravíziónak azt a részét... - magyarázta Szekeres, mókásan gesztikulálva a történethez, amivel újra mosolyt csalt az arcunkra. Gyakorlatilag bolondot csinált az ellene támadó idegenekből, akikből sajnos hiányzott a humorérzék, mert azóta is gátlástalanul lőnek az összes arra tévedő eledon térhajóra, ha tehetik. Felötlött bennem, hogy valószínűleg Tibor viccelődése okozta a Heliantusz vesztét.
- ... Erre megkérdezte a parancsnokuk, mennyit tudunk előállítani belőle. Üvöltött a képéről, hogy mohó és kapzsi, én meg nagy ártatlanul közöltem, amennyit akar. Kitapétázhatják a másolt kreditekkel a bolygójukat. Erre üzletet ajánlott, képzeljétek! Hogy csináljunk neki aranyat vagy platinát, és cserébe szabadon kutathatunk az általuk megszállt rendszerekben. Egy kisebb aszteroidányi tiszta aranyat kért. Ezt a fémet szintén pénznek használják.
- És adtál nekik? - kérdezte Szabolcs tágra nyílt szemmel.
- Nem. Az eseménykövetőnk megkért, hogy fejezzem be a hülyéskedést és hagyjuk ott őket... Pedig jó ötlet lett volna üzletelni velük. Később eszembe jutott, hogy megvásárolhatnánk tőlük a gyarmataikat. Akkor az ott élő, rabszolgaként sínylődő népeket felszabadíthattuk volna. De az EKTSZ Etikai Kódexe tiltja az ilyen beavatkozásokat a kívülállók életébe. Dühítő nem...?!
A Külügyminisztérium munkatársaként volt alkalmam részletesen megismerni a csillagközi politika szövevényes világát, ezért pontosan értettem Tibor elkeseredését. A Kódexet sok évezred tapasztalatai érlelték mostani formájára. A Milebo halmazban élő civilizációk közös érdekképviseleti szerve - aminek négyágú címere a legjobb ajánlás, ha idegen fajjal lépünk kapcsolatba - a békés egymás mellett élést hivatott segíteni. Nem indíthatunk egy másik csillagváros ellen intervenciót, akkor sem, ha a legnemesebb szándékok vezérelnek bennünket. Ha a Susso népei nem képesek rendet tartani a saját halmazuk táján, az az ő bajuk. A jumuk végtére nem támadtak meg bennünket. Mi csupán felderíteni járunk át hozzájuk és tudományos kutatást végezni.


A vikka ragadozók invázióját is az váltotta ki, hogy a sapedoni medvék a Kódexet figyelmen kívül hagyva beledörmögtek a madarak belső politikai csatározásaiba. Hat felperzselt bolygó és húszmilliárd értelmes lény halála, illetve szörnyű rabszolga sorsra jutása volt a következmény. Ebből senki nem kér nálunk még egyszer.
Nyílt a Kapcsolat kezelőm, bejövő hívást jelezve. Kovács Győző keresett. Míg a többiek a csillagközi politikáról csevegtek, én lekapcsolódtam a konferencia vonalról, hogy nyugodtan beszélhessek a felderítés főnökével.
- Üdvözlöm Léna! Ígértem, hogy szólni fogok, amint valami eredményre jutunk a Heliantusszal kapcsolatban!
- Igen!
Győző kellően komoly képet vágott ahhoz, hogy tudjam, nem sok jóra számíthatok. Én nem adtam magamról képet, mert a kézitükröm a kabinomban hagytam.
- Nos, a hírszerző sámánjaink több alkalommal próbálták megtalálni az űrhajót, de nem jártak eredménnyel. Három fickót állítottunk rá a feladatra, úgy tűnik hiába. Csupán annyit látott mindegyik, hogy a Heliantusz elhagyja a Flaxort. Nagyjából három évvel azután, hogy hibernálták magukat a barlangban. Azután eltűntek az őskáoszban. A pszichonauták nyomon követték az időszálaikat, de azok sajnos a semmibe vezettek. Nincs folytatásuk, mintha elvágták volna az összeset.
- Az meg hogy lehet?
- Valószínűleg baleset érte őket ugrás közben. Térszinkron hiba, spontán annihiláció vagy idegen beavatkozás jöhet szóba, nem tudjuk. Egy a lényeg, a Heliantusz gyakorlatilag megszűnt létezni. Lebomlottak, megsemmisültek a nemtér-nemidőben. Hamu sem maradt utánuk.
Elfogott a rosszullét, mert eszembe jutott, alig néhány órája ugyanezt mondtam Tibornak az edzőteremben. Ha egyedülálló vagy, senki nem sír otthon utánad, mikor odaveszel az űrben. Józsefék tehát elpusztultak. Nehéz elhinni. De legalább könnyű haláluk volt. A másodperc milliárdod része alatt megszakadt az életük fonala. Létük fénye hamarább kihunyt a feneketlen mélységben, minthogy észrevehették volna.
Kovács Győző tisztában vala azzal, mi játszódik le bennem. Csupán annyit mondott, együtt érez velem és rövid szünet után bontotta a vonalat.
Elvesztettem az apámat. Tulajdonképpen nem most, hanem jó száz éve az időutazásuk miatt. Sosem fognak visszatérni az Eledoneiára, se a múltban, se a jelenben, se a jövőben.
Amikor valaki meghal nálunk, azok, akik szerették, elmondanak egy rövid imát a lelkéért A-Úrhoz, a megtartó istenségünkhöz. Ezt most gyorsan elgondoltam magamban, lehunyt szemmel, befelé fordulva.
- Mi Atyánk, A-Úr, ki vagy az Aurinóban! Kérlek gondoskodj az elhunyt űrhajósok lelkéről, és segítsd őket tovább az élet ösvényén, boldog újjászületésbe vagy a végső megszabadulásba, vágyaik szerint. Vége.
Ezután sokáig csak ültem a székemen, alig figyelve oda a többiekre. Igazából nem voltam szomorú. Az egyetlen dolog, amit egy értelmes lény megtehet, hogy bölcsen tudomásul veszi az élet mulandóságát. Hiába élünk évszázadokig, idővel minden anyagi testbe bújt léleknek távoznia kell ebből a világból. Békési József és társai ezt könnyen megúszták. Nem szenvedtek annyit, mint az első férjem. S csupán remélni tudom, hogy amikor az én távozásom elkövetkezik, gyorsan túl leszek rajta.
Aznap este több rokonommal, barátommal beszéltem élvonalon a Heliantusz tragédiájáról. Újabb hét név fog fölkerülni az uvacsáni emlékpark fekete márványfalaira holnap.

23. fejezet