Egyedül ültem az étkezőben, valami lassú tempóban hömpölygő komolyzenei koncertet hallgatva, amit Körösmezőről közvetítettek a hálózaton. Késő este volt, a többiek már pihenni tértek. Megszomjaztam, ezért lefekvés előtt kijöttem és hosszas válogatás után csináltattam az omnival egy banános tejturmixot. Régebben szerettem ezt az italt. Jól esett újra belehörpölni a sűrű, édeskés lébe.
Furcsán melankolikus hangulat áradt szét a lelkemben, miközben a fúvósok bánatos futamaira figyeltem. Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor valaki belépett a helyiségbe.
- Te még nem alszol? - Tibor volt az, arcán érdeklődő félmosollyal.
- Mindjárt megyek.
Néztem a férfit, ahogy leül velem szemben és a teremtőgépből előbukkanó vizespohárért nyúl. Mindketten pizsamában voltunk, valószínűleg a kapitány sem tudott még elaludni. Én főként azért, mert a számban enyhe fájdalmat éreztem a bal állkapcsom környékén, ahol javában nőtt az új fogam. Egy-két hónapon belül kitölti a lyukat és újra rendesen rághatok azon az oldalon.
- Te mit iszol?
- Banános turmixot. Évek óta nem kóstoltam.
- Hallottam mi történt a Heliantusszal! Szomorú ügy!
- Az.
Most valahogy nem voltam bőbeszédű kedvemben. Szekeres láthatta ezt, mert nem erőltette a beszélgetést. Megitta a vizét, felállt, nyújtózkodott.
- Megyek szunyálni!
- Kérdeznék valamit! - szóltam utána, lehalkítva a koncertet a fejemben. Hirtelen rájöttem, mégsem akarok egyedül maradni. Jó volna kicsit társalogni valakivel. Persze megtehetném, hogy benézek valamelyik csevegő fórumra, hátha találok ismerős autogramokat. Több tucat ember van, akivel évek, évtizedek óta leledzek hálózati kapcsolatban és mindenféléről lehet velük fecserészni. Most mégis inkább egy személyes beszélgetésre vágytam, hogy elűzzem szívemből a borongós hangulatot.
- Igen?
- Látom, otthon érzed magad a fedélzeten... Te sosem vágytál arra, hogy legyen egy szép házad valahol a felszínen? Kis kerttel, szökőkúttal...?
- Nem. Hatszáz éve hajózom. Nekem ez az életem.
A kapitány visszajött az ajtóból és fáradtan odaült mellém. A jelenlététől olyan érzés hasított belém, mintha a zemléni házunkban lennénk. Az Esszencia belül alig nagyobb egy családi háznál, és ahogy a személyzet kezd összeszokni, mi is egy nagy családdá válunk. Út közben nem szoktuk fárasztani egymást holmi katonás viselkedéssel, tisztelgéssel, protokollal, ami Uvacsánban természetesnek számít. A felderítő űrhajósok inkább testvéreknek tekintik egymást. Bajtársaknak, akik között a személyes ismeretség és a barátság dominál, nem a rangkórság. Ennek megfelelően Szekeres sem próbált meg parancsnokolni a fedélzeten, kivéve amikor a bárkát kellett irányítani vagy gyakorlatoztunk.
- Csak mert olyan lelkesen meséltél nekünk az utazásaidról. Mint aki sosem lakott egy házban huzamosabb ideig.
- Nekem a kozmosz az otthonom. Csavargó vagyok. - közölte ő vigyorogva. - Mindig ezt csináltam, és rosszul érezném magam, ha nem röpködhetnék a csillagok között. Téged mi vitt rá, hogy csatlakozz a felderítőkhöz?
- Untam az otthoni nyugalmat.
- Sokan vagyunk így ezzel. Nem találjuk a helyünket az Eledoneia biztonságos, agyonszabályozott világában. Az emberek többsége jól érzi magát egy kaptárvárosban a föld alatt. Mások szeretik, ha a szél megcibálja hajukat odafent a felszínen. Én a változócsillagokban és nóva robbanásokban gyönyörködöm... meg imádom kilyuggatni a gázbolygók gyűrűrendszerét!
Értékeltem a humorát. Mély bölcsesség és lényeglátás húzódott meg a kijelentései mögött. Tibor fél évezreddel több tapasztalatot őrzött a lelkében, illetve a személyes adatbankjában, mint én. Nem egy alkalommal kérték már, hogy vonuljon vissza az aktív szolgálattól és szentelje idejét inkább az akadémia fiatal tanulóinak. Az újonc űrhajósoknak szükségük van az öregek tanácsaira, no és a példaképre, hogy jól végezhessék később a munkájukat. Megfelelő karakterű nevelők nélkül mit sem ér a leggondosabban összeállított tananyag és interaktív kiképző rendszer sem. Az csak lélektelen tudást képes adni, bölcsességet nem.
- Számomra kissé bonyolultabb a helyzet. Mindhárom életformát kipróbáltam, mégsem érzem, hogy bármelyik mellett le tudnék ragadni huzamosabb ideig. Talán a szüleimtől örököltem ezt a nyughatatlanságot? A nevelőim nem voltak ilyenek.
- Ismertem Józsefet. Néhányszor találkoztam vele a központban. Jó fej volt.
- Én alig ismertem. Ritkán beszélgettünk személyesen... Te tartod a kapcsolatot a gyerekeiddel?
- Nem igazán. A legfiatalabb is hatvan éves. A nyolcadik fiam a Kometátuszon szolgál, őt szoktam néha látni... Elálmosodtam Léna! Menjünk aludni jó? Ez nem a legjobb pillanat a beszélgetésre!
A koncert közben véget ért, felhajtottam a maradék turmixot és követtem a kapitányt a folyosóra. Lesz még alkalmunk csevegni bőven.
- Akkor ezentúl mindig pizsamában alszol? - villantotta rám hófehér fogait a pasas, mielőtt belépett volna a szobájába. Szinte vártam, hogy tesz valamilyen megjegyzést ezzel kapcsolatban, s azonnal kész voltam a válasszal, bánatosan a szívemre téve kezemet.
- Kénytelen vagyok! Amíg nincs senki, akivel takarózhatnék!
- Ezen könnyen tudok segíteni!
- Nem úgy értettem! Jó éjt! - kedvesen intettem neki, elhárítva a nagylelkű ajánlatot.
- Jó éjt!
Tibor profi volt, mert nem erőltette a dolgot. Egy nyolcszáz éves férfinak már nem sürgős, hogy bebújjon a kiszemelt leányzó ágyába. Tudom értékelni az érett hapsiknak ezen tulajdonságát. A testük épp oly fiatal és fickós, mint a száz éves kölyköké, de nem kapkodják el az udvarlás finom részleteit.
Azzal a gondolattal bújtam be a takaróm alá, kapcsoltam le a világítást, és a személyi titkáromat, hogy kezd megtetszeni a kapitányunk. De odébb van még a termékenység hava, hogy izgalomba jöjjek a daliás hímektől.
Vasárnap délelőtt nem sok érdekes történt. Megnéztünk - persze tisztes távolból - egy öt csillagból álló csoportosulást, amik szorosan egymás közelében keringenek, bonyolult táncot járva legnagyobb társuk, egy világoskék óriásnap körül. A vezércsillagból a napfizikusok előrejelzése szerint néhány évezred múlva szupernóva válik és több ezer köbparszekes körzetben felperzseli a szomszédos rendszereket. A leginkább veszélyeztetett fajok emiatt folyamatosan készenlétben állnak, hogy ha bekövetkezik a katasztrófa, azonnal térhajókra pakolhassák a lakosságukat és odébb ugorjanak a robbanás lökéshulláma elöl. Tucatnyi automata szonda figyeli az ötös csoportot, hogy naprakész információkkal lássa el az érintett civilizációk tudósait.
A Milebóban szerencsére ritkán történnek szupernóva felvillanások. Legutóbb hatvanezer évvel ezelőtt vala egy a halmaz túloldalán, biztonságos távolságban az Aurinótól. A dimenzióbuborékok megvédenek minket a kozmoszba szerteáradó részecskezáportól, de ha tíz parszeken belül történik ilyen kataklizma, az iszonyú fényözön miatt csak a kaptárvárosok lakosságának van esélye a túlélésre. A legutóbbi robbanás akkoriban több napig tartó szórt, sárgás fénnyel árasztotta el a térbúránk belsejét, száműzve a Nagy Lufiban uralkodó viszonylagos sötétséget.
Szabolcs mesélt nekünk ennek kapcsán egy civilizációról, amelyik úgy próbálta magát bebiztosítani a kívülről érkező kozmikus csapások ellen, hogy kifordított bolygót készítettek maguknak, évmilliókkal ezelőtt. A vörös bőrű szinzuk speciális technológiával feldaraboltak egy égitestet és vastag gömbhéjat készítettek belőle. A közepén kialakított üregben elhelyeztek egy fúziós lámpát, majd légkört és óceánokat materializáltak a belső felületére. A világuk így tökéletesen védve volt a veszélyes sugárzástól, a meteorbecsapódásoktól és az idegen támadásoktól, mivel a sok száz kilométeres burkolaton csak térugrással lehetett átjutni hozzájuk. Ezek a fickók meglehetősen maguknak való fajta. Befelé forduló lelkületűek, nem tartanak kapcsolatot a többi fajjal, ezért szinte semmit sem tudunk róluk. A barlangbolygójuk kívülről nézve halott felszínű, jellegtelen világ, ami a Milebo szélén kering egy halovány fehér törpe körül. Az elszigetelődésük okait ugyan senki sem érti, de békén hagyjuk őket, mert erősen védik a privát szférájukat.
Nagyjából a gömbhalmaz centruma irányába ugráltunk tovább, a délután folyamán ismét megállva, ezúttal egy hatalmas, sötét porfelhő közepén. A kapitány addig gyakoroltatta velünk a hajó burkolatán esett sérülések foltozását, és a mentőcsónakba szállást, míg kellően gyorsan, s olajozottan nem végeztük a feladatunkat. A menet közben elkövetett hibákat sorra kiküszöböltük, végül csaknem felére csökkent a hajó elhagyásához szükséges idő.
Űrséta közben azért maradt néhány perc a bámészkodásra is, két meteor ütötte lyuk szimulált tömítése mellett. Érdeklődve nézegettem a kozmosz maszatos, sárgásvörösbe hajló, jellegtelen derengését. Az intersztelláris anyag minden irányban eltakarta előlünk a látható fény tartományában a csillagokat. Se a Milebo centrumát, se a Nagy Spirált nem lehetett kivenni az égen. A mélyűrben terpeszkedő nebula csak a gyorsabb, kevésbé szóródó vörös és infravörös fénykvantumokat engedte át magán. A krémszínű világosságtól egy idő után megfájdult a szemem, ezért speciális szűrőket kellett felhúznom a sisaküvegre, hogy dolgozni tudjak.
Furcsa, de akad olyan pontja a világmindenségnek, ahonnan nem látni egyetlen csillagot sem. Még a két legközelebbi, nagy vizuális fényességű nap is csupán bizonytalan körvonalú, sárgán izzó foltként terpeszkedik a távolban. A köd mintha mohón magába nyelte volna a térbárkánkat, akár egy éhes szörnyeteg. Az atlaszunk szerint sikerült megtalálnunk a legsötétebb porfelhő kellős közepét a gömbhalmazunkban. Szóval benne voltunk a sűrűjében, ahogy mondani szokás.
Az űrlégkört alkotó gázok mennyisége elérte a köbcentiméterenkénti tíz-húsz molekulát. Ez nem valami sok, de egy parszek vastagságban már komoly szűrőként viselkedik. Körbepásztázva a gravizorommal meglehetősen vegyes összetételűnek találtam a globulát. Jobbára hidrogén és hélium molekulák szálldostak benne, de előfordult nátrium, kálium, lítium, szén-dioxid, vízjég, metán, ammónia, cián, nitrogén oxidok, szilícium és klór is csekély mennyiségben, apró porszemcsékbe összetapadva. Nyomokban még policiklusos aromás szénhidrogén molekulákat is látni véltem, amik a kozmikus sugárzás hatására keletkeznek.
A teremtés hordalékában lebegtünk, aminek részecskéit ide-oda sodorja a napszél, a tömegvonzás és a távoli égitestek mágneses erővonalai. Az univerzumban gyakorlatilag sehol nincs vákuum, anyag és fénymentes terület. A galaxisok bőven szórják maguk köré mindkettőt, egy erősen változó összetételű és sűrűségű kozmikus légkört képezve a világtojáson belül. Most, hogy itt úsztam ebben a szuperhíg levesben, én is csupán egy jelentéktelen porszemnek éreztem magam a nagy buborékban. Aki egész életében azon erőlködik, hogy megértsen vagy legalább megsejtsen valamit a körötte megnyilvánuló csodából. Lehangoló lenne a tudat, ha egyedül kellene szembenéznem a végtelennel. Szerencsére jónéhányan vagyunk mi, intelligens porszemek, akik kiváncsiak az egész eredetére és céljára. Ezért rohangálunk benne az űrhajócskáinkkal.
Este hét körül fejeztük be a szorgoskodást és indultunk tovább egy három parszekre lévő lakatlan rendszer felderítésére. Hétfő reggel értünk oda, a kékesfehér fényű, szabálytalan változócsillaghoz, ami körül elnyúlt elliptikus pályán jókora barna törpe keringett, tucatnyi holdacskával övezetten.
A barna törpék olyan óriás gázbolygók, amik éppen kicsik hozzá, hogy magjukban beindulhasson a hidrogén fúziója és csillaggá robbanjanak. Rengeteg van belőlük mindenfelé, ezek lényegében a csillagfejlődés kezdeti szakaszában megrekedt égitestek, amiknek még sok anyagot kell magukba szívniuk ahhoz, hogy bevilágíthassák a környezetüket. Nevükkel ellentétben a többség nem barna színű, inkább okkersárga vagy sárgásfehér, de akadnak kékes, zöldes vagy ritkábban bordó árnyalatúak is.
Az előttünk megjelenő barna törpe jellegtelen homokszín gömbként lebegett a türkizkék végtelenben. Vastag felhőtakaróját örvények kavarták fel, sötétebb foltokat képezve rajta. Az első méréseink szerint közeledőben volt a perihéliumához, amikor a legközelebb kerül hunyorgó csillagtársához, mintegy tíz fénypercnyi távolságban suhanva el mellette. Az MHK-29-91-70-02 katalógusszámú rendszerben egyetlen alkalommal járt előttünk mindössze eledon felderítő, tehát a kapitánynak ismét sikerült kiszúrnia egy elhagyatottnak tűnő helyet.
Azaz mégsem. A gázóriáshoz közelebb ugrálva ugyanis összefutottunk négy vikka hadihajóval a külső holdak pályavonalánál. Azt az eshetőséget, hogy a találkozás pusztán a véletlenen múlt, nyugodtan kizárhatjuk. A madarak tudták, hogy jövünk, és alaposan megleptek minket, gátlástalan villámtámadást intézve a fegyvertelen Esszencia ellen.
Én éppen Róberttel és Szabolccsal beszélgettem a vetítőasztal fölött, melyen a halmazunk belső területeinek hologramját méregettük Júlia társaságában. A későbbi haladási útvonalunkat terveztük, több napra előre. Ma ismét a kapitány kormányozta a hajót, fokozatosan víve közelebb minket a barna törpéhez. Marianna és Lénárd addig a helyükön ültek, egymással szemezve. Szerintem flörtöltek, mert nem hallottuk őket a közös élvonalban. A bizalmas csevegéshez nyitottak maguknak egy privát komcsatornát. Más dolguk éppen nem akadt, hát jól elvoltak ott mellettünk, édes kettesben.
- Ehhez a vektorhoz mit szóltok? - kérdezte a navigátornő, narancssárga csíkot húzva a hologram dobozba mutatópálcájával.
- Szerintem inkább a planetáris ködön keresztül menjünk, arra túl sok a csillag! - állapította meg Róbert, mire Szabolcs ránagyított az útvonal környékére.
- Csak az atlasz torzítása miatt látszik ennyire sűrűnek. Van ott elég hely, hogy elférjünk a napok között. Látod?
- Aha! Akkor jó!
- Fedjük le a szektort egy hőmérsékleti térképpel. Nem szeretném megpirítani a burkolatot!
Hagymási szokása szerint óvatos volt és igazított kicsit a pályavonalon. A navigációs atlaszunkban külön fel vannak tüntetve azok az övezetek, ahol a környező csillagok együttes hősugárzása miatt okosabb nem röpködni. Igazából minden csillag a látszólagos átmérőjének több ezerszeresét foglalja el a térnek, mert a belőle áradó iszonyú forróság miatt nem lehet akármennyire megközelíteni. Az űrtérképen színes foltok jelölik a kerülendő és a veszélyesen meleg tartományokat minden nap körül. A kerülendő, sárga zónában okosabb mellőzni - az erős gravitáció miatt - a térugrást, a veszélyes, piros zónában pedig intenzív hűtés nélkül olvadni kezd a csészealjunk burkolata. A halmaz centrumában, ahol egymást érik a csillagok, bizony alaposan beszűkülnek a manőverezési lehetőségeink.
A hőtérkép belevetült a hologramba, s nagyjából ekkor ért bennünket a vikka rajtaütés. Nem lehetett érezni a fedélzeten semmit, csupán Eszter gyors figyelmeztetése és a kapitány kiáltása adta tudtunkra, hogy valami nagy baj van kibontakozóban.
- Vikkavin hadihajók tizenegy-kettőnél! Négy darab, kétezer kilométerre! Tüzelni fognak!
- Riadó! Mindenki azonnal üljön le!
Ami ilyenkor történik, azt űrhajós szaknyelven villámakciónak hívjuk. Ez azt jelenti, hogy az ember tudata számára követhetetlen sebességre gyorsulnak az események, például harci helyzetben. Épp csak annyi időnk volt, hogy felpillantsunk a megjelenítőre, máris kívül voltunk az ellenséges járművek lővonalán, egy rövid pillanatra biztonságba kerülve. Aztán a vikkák újra megjelentek, ezúttal még közelebb hozzánk, és bárhová ugráltunk, a nyomunkban maradtak, folyamatosan tüzelve nagy teljesítményű lézerágyúikból. Ez bizony villámgyors támadás, minden figyelmeztetés, sőt ok nélkül.
- Menekülő manőver! Kössétek be magatokat!
- Már csak ez hiányzott!
- Jóságos ég...!
A monitoron vörösen villogó figyelmeztető ikonok jelentek meg, a kapitány pedig levette kezét a kormányfelületről. Harci helyzetben a számítógép automatikusan átveszi az irányítást, és amíg tart a balhé, vissza sem adja a legénységnek. Eszter századmásodpercek alatt képes olyan komplex döntéseket meghozni, amire nekünk több óra is kevés lenne. Nélküle már valószínűleg halottak lennénk, mert egyenesen odaugrottunk az ellenséges hajók fegyverei elé. Hogy mindez hogyan történt, az meglehetősen hosszú történet, amiről órákig lehetne mesélni, miközben maga a rajtaütés, ami során a ragadozó madarak végezni próbáltak velünk, összesen talán ha fél percig tartott.
Ennyi időre volt szükségünk, hogy rémülten kiabálva az üléseinkbe ugorjunk, és becsatoljuk magunkat, felkészülve a legrosszabbra, miközben a tapétaképernyőn iszonyú sebességgel áramlottak az adatok az Esszencia által végrehajtott manőverekről és az ellenség mozgásáról.
- A nyomunkban vannak! Kisméretű elfogóvadászok, három fős személyzettel. Folyamatosan tüzelnek ránk, de túl nagy a távolságuk. Eddig tizenhat találatot értek el rajtam!
- Rázd le őket Eszti!
- Dolgozom rajta kapitány, de nagyon tapadnak! Minden kisérőszondát kidobtam, kettőt már szétlőttek. Az uvacsáni fővezérlő tanácsokat ad, hogy vakarhatom le őket magamról.
- Jól beleszaladtunk a közepébe! Huh...!
Végre sikerült megszabadulnunk a nyomunkban lihegő ragadozóktól, mert a négy pontocska eltűnt a látóterünkből. Eszter ugrált még egy darabig, hogy garantáltan nyomunkat veszítsék, aztán Tibor kérésére megállt, kint a mélyűrben, a nagy semmi közepén. Nagyjából száz milliárd kilométerre kellett volna lennünk a veszélyt jelentő csillagrendszertől, de most nem a mi terünkben voltunk.
Menekülés közben az összes párhuzamos dimenzióba átszinkronizálódtunk, véletlenszerűen, minden alkalommal irányt és ugrási távolságot változtatva. Így most az egyik paralel világegyetemben lebegtünk, s a komputerünkön kívül senki sem tudta, hol vagyunk tulajdonképpen. A főképernyőn narancssárga azonosítószám ragyogott, abbahagyva a korábbi eszelős villogást és színeváltozásokat. Pár pillanatig mindenki csak ült a helyén, visszafolytott lélegzettel bámulva a kinti jellegtelen, türkizkék kozmoszt. Vártuk, hogy újra felbukkanjon az ellenség. Eszter jelentése törte meg a csendet a konferenciacsatornában.
- Biztonságban vagyunk. A narancs univerzumban álltam meg. Három kisérő szondát és egy ugrásvezetőt vesztettünk, valószínűleg mélyűri anomália miatt. A hajótestet huszonkét lézertalálat érte, de a pajzsaim hárították őket. Minimális roncsolódást érzek a burkolatomon, ezt mindjárt kijavítom. Annak a valószínűsége, hogy megtalálnak minket az üldözőink, egy a kétmillióhoz. Mi legyen a folytatás kapitány?
- Ez szép munka volt Eszterkém! - veregette meg a konzolt Szekeres sóhajtva. - Gyorsabb voltál a gondolatnál! Akkor most lássuk a menet közben készített felvételeket! Szeretném tudni, pontosan mi történt, mielőtt visszadugjuk az orrunkat a saját univerzumunkba!
- Honnan kezdjem? Az ilyen esetekre kapott programozásomnak megfelelően minden bejövő adatot átküldtem a flotta fővezérlőjének, hogy ha megsemmisülünk, legalább tudják mi történt velünk.
- Egy részletes elemzést kérek a támadásról, az ellenséges járművek első megpillantásától kezdve a megállásunkig!
- Jó! Íme a gázbolygó körzetéről készített legutolsó holotérkép...
A számítógépünk precízen magyarázni kezdte az eseményeket, én pedig a torkomban dobogó szívvel próbáltam megérteni a technikai részleteket. Most jöttem rá, csupán Eszter hihetetlen gyorsaságának, és a hajónk fantasztikus manőverező képességének köszönhettük, hogy megúsztuk élve ezt a kalandot. Tényleg századmásodperceken múlt, hogy nem robbantottak minket szilánkokra azok az őrült tollas lények.
A barna törpe holdrendszerében egy ormótlan, hasáb alakú vikkavini anyahajó keringett, fél tucat ágyúnaszád és rengeteg áramvonalas vadászgép kiséretében. Nyolc kilométer hosszú, mattszürkére festett, páncélozott gépezet, tömve katonákkal és hadianyaggal. Hangárjaiban száznál több kisérőegységnek van hely, burkolatából mérgező tüskékre emlékeztető ágyútornyok merednek az űrbe, elriasztva a közelíteni merészelőt.
Az agresszív ragadozó madarak valamiért belopóztak a gömbhalmazunkba és elrejtőztek ebben a lakatlan rendszerben. A kötelék nem látszott akkorának, hogy meg lehessen szállni vele egy jól fejlett bolygót, de az apróbb telepes kolóniákra komoly veszélyt jelentenek, főleg ha meglepetésszerűen támadnak.
- Szerintem portyázni jöttek a belső övezetbe. Az MHK-29-91-70-02-nél senki sem tart megfigyelő szondákat. Itt nyugodtan meghúzódhattak, várva valamilyen alkalomra. A flotta fővezérlője értesítette az EKTSZ-t a veszélyről, úgyhogy perceken belül mindenki tudni fog a héjákról. Persze már biztos odébb álltak...
- Lelepleztük őket. Azért akartak szétlőni, hogy ne legyen időnk riasztani az egész halmazt! - bólogatott Tibor, azonnal átlátva a helyzetet.
- Igen. Valószínűleg hosszabb ideig szándékoztak a körzetben maradni, mert a gázbolygó körül, egy nagyjából fél milliárd kilométer sugarú gömb felszíne mentén porszemnyi időszálas nyomkövető műszereket szórtak szét, nehogy bárki meglephesse őket. Innen tudták, hogy jövünk. Több másodpercük volt ránk uszítani a vadászgépeiket. - folytatta Eszter a beszámolóját.
A híren nem lepődtünk meg különösebben. Az ilyesmi megszokott eljárásnak számít azon esetekben, amikor valaki nem akarja készületlenül fogadni a látogatókat. A lakott csillagrendszerek dimenzióbuboréka kívül-belül általában tele van szórva sok millió ilyen gravizoros érzékelővel, hogy az űrvédelem folyamatosan és főként késedelem nélkül nyomon követhesse a ki és beugráló térhajókat. A mikroszatelliteket persze időnként be kell gyűjteni, ha nagyon elsodródnak az eredeti pozíciójukról, és újra ki kell helyezni őket, nagyjából egyenletes eloszlásban.
A négy vikka űrvadászgépet szintén számítógépek irányították, azért tudtak lépést tartani velünk. A pilóta egy háborúban csak potyautas, aki speciális esetekben felülbírálhatja a komputer döntéseit. A mérkőzés tehát lényegében a technika függvénye, s csak másodsorban a stratégiáé, amikor századmásodpercek döntenek életről vagy halálról.
Ha támadás ér egy eledon felderítőhajót, az elsődleges feladatunk mindig a menekülés és a harc kerülése. Mi nem vagyunk katonák, hogy összeakasszuk a bajuszt azokkal az idegenekkel, akik rajtunk szeretnék gyakorolni a lőtudományukat. Egy tűzpárbajban valószínűleg amúgyis alul maradnánk a négy agresszorral szemben, mert a mi hajónk nem lett rogyásig pakolva fegyverekkel. Az orrban elhelyezett nagy teljesítményű lézerágyú nem alkalmas a csatározásra. Csak kisebb aszteroidákat lehet vele szétporlasztani. A hozzánk hasonlóan fürge hadihajókkal szemben nem hatásos eszköz.
A megjelenítőn egy Vikkavin űrvadász háromnézeti rajza jelent meg. Szürke burkolatú, lekerekített szárnyú gép, valamivel kisebb a mi bárkánknál. Oldalán a vikkák szimbóluma virított, egy stilizált, piros-sárga-fekete madárszárny. A másfél méter magas, két lábon járó, vékony karokkal és külön szárnyakkal rendelkező tollas lények egy közeli nyílthalmazból jönnek, ami szétszóródóban van a Nagy Spirált övező halo pereme felé. Az elmúlt évtízezredekben tucatnyi alkalommal viseltek hódító vagy megtorló háborút a Milebo egyes népei ellen, váltakozó sikerrel. Legutóbb úgy kétezer éve próbáltak betörni a csillaghalmazunkba, de a tyenytyék alaposan elporolták őket. Úgy látszik megint készülnek valamire.


- Furcsa, hogy csak négy vadászt küldtek elénk. - jegyezte meg Róbert tűnődve. - Ha biztosra akartak volna menni, csapdába csalnak és több irányból támadnak egyszerre.
- Ez igaz. - helyeselt azonnal Eszter. - Valószínűleg kevés bevethető járőrgépük van vagy nem voltak felkészülve ránk. Én is furcsálom, hogy ilyen olcsón megúsztuk. A vikkák kedvenc taktikája a bekerítés. Ha fél másodperccel tovább maradok egy helyben, azonnal körbeugrálnak és négy irányból tüzelnek ránk, egy tetraéder csúcspontjairól.
Lassított felvételen mutatta meg nekünk az ellenséges járművek pozíció változását, ahogy helyezkedni próbáltak köröttünk, vajmi kevés sikerrel. Az Esszencia mindig meglépett előlük, maga mögé utasítva makacs üldözőit.
Talán csak portyázni osontak be hozzánk, könnyű prédára lesve. Vagy egyszerűen felderítő úton vannak, kipuhatolni, nem készül-e ellenük támadás az itt élő, egyébként békés természetű népek részéről. Ez a hozzáállás jól tükrözi a gondolkodásmódjukat. A vikkák szerint az élet szüntelen harc a zsákmányért, és alapvetően kétféle lény van a teremtésben. A vadász és a vad. Ők pedig szeretnek vadászni. A vérükben van a küzdelem, vagyis hajlamosak először lőni, azután pedig nem kérdeznek semmit, csak széttépik hegyes csőrükkel a megsebzett áldozatukat, nyersen falva fel annak még meleg testét. Feltéve, hogy nem mérgező az illető, mint egy efrex vagy bűzölgő ammónialény.
Négy vikka űrvadász komoly veszélyt jelent minden kis méretű, hagyományos térjáróra nézve, de nem az Esszenciára. A számítógépünk a közelünkbe ugró támadókat észlelve azonnal felvonta a fényvisszaverő interferencia pajzsot, ami megakadályozza, hogy a fotinók forrásrendszere elérje a burkolatot és roncsolni kezdje a szuperkemény ötvözetet.
Tudvalevő, hogy nincs olyan anyag, ami huzamosabb ideig ellent tudna állni a beleütköző intenzív, koherens fény nyaláboknak, ezért okosabb visszaverni és szétszórni őket. Az energiakvantumok által keltett, előttük feltorlódó hullámtér persze mindenképp átszalad a célponton, mert az leárnyékolhatatlan. A fotinók transzcendens orrkupakjai akkor is tovább rohannak előre, ha mögöttük irányt változtat a forrásrendszerük és a sűrűségüktől függően megdobálják az útjukba kerülő atomokat. A hajótest kristályrács szerkezetében bekövetkezett deformációk azonban minimálisak voltak. Eszter a támadás után ezeket újrateremtéssel megszüntette. Számára csupán szúnyogcsípés lehetett a huszonkét közvetlen találat, amik rövid időre elcsúfították a gyémántnál keményebb, élő bőrét. A roncsolódás mértéke befelé haladva fokozatosan elenyészett, így bennünket, embereket már nem tudott károsítani, mikor a fény meddőhullámai keresztül rohantak rajtunk.
Az idegen járművek passzív célkövető rendszereket használtak a bemérésünkre, Eszter mégis tudta, hogy lőni fognak. Egy lézerágyú bemelegítése és tüzelésre kész állapotba hozása tisztán látható a gravitációs távcsőben. Ilyenkor mindig azt nézik az elemző programok, mire céloznak éppen a másik hajó lövegei és töltve vannak-e a kondenzátorai. Ismerjük jól a vikka technológiát, a fegyvereik relaxációs idejét és összes működési paraméterét. Egy vadidegen, totálisan ismeretlen űrhajóval való találkozásnál, ha amazok sosem látott technológiával pörkölnek ide, valószínűleg nem úsztuk volna meg az első találatokat. Mert a legnagyobb kockázatot mindig az ismeretlen veszélyek jelentik.
Még fel sem villantak a támadók lézervetői, Eszter máris kidobta mind a tizenkét kisérő szondánkat, amik egy képzeletbeli ikozaéder csúcsain elhelyezkedve, harminc méteres távolságban körbevettek minket. Bármerről közelít az ellenség, ezek huszadmásodperc alatt elébe ugranak és felfogják a támadást a saját pajzsaikkal, ha tudják. A vikkák kétezer kilométerre jelentek meg tőlünk először, tág rombusz alakzatban és nekiláttak a gravizoros letapogatásunknak. Nyilván tudni akarták, kik vagyunk, illetve miféle hajó ez, ami megzavarta őket a rejtekhelyükön. Tibor szerint nem akarták elkövetni azt a hibát, hogy előzetes feltérképezés nélkül ugranak mellénk. Hátha egy tyenytye hadihajó közeledik hozzájuk és a vesztükbe ugranának.
Az egész konfrontáció alig egyharmad másodperc alatt játszódott le. Az elemző programok gyanúja beigazolódott, mert a vikkák eregetni kezdték a koncentrált fénysugarakat, legalább egy tucatot egyszerre, hogy biztosan eltaláljanak. Kétezer kilométer óriási távolság ha mozgó célt kell befogni a tíz centi átmérőjű lézernyalábbal. Az egyik szondánk ekkor robbant darabokra, sikeresen megvédve minket és időt adva Eszternek a menekülésre. A haladási irányunkra merőlegesen ugrottunk félre, tíz millió kilométerrel helyeződve odébb a téridőben. A gond csak az volt, hogy a vikkák sem tegnap jöttek a síkuniverzumból. Vagyis nagyon tudják az űrstratégiát, majdnem olyan jól, mint a mi komputerünk.
Amikor egy menekülő hajó kiszinkronizálódik az őskáoszba, az üldözője két dolgot tehet. Vagy feladja a kergetését vagy utána megy és próbálja bemérni az irányvektorát. Az, hogy sikerül-e beérnie, kizárólag a nyomkövető számítógépének feldolgozó kapacitásától függ. Az idősemmiben üldözni valakit alapvetően nem nehéz feladat, mert jól látható az okozott térszennyezése. A vikkák érzékelőket dobtak ki az őskáoszba, amikkel megfigyelték az ugrási vektorunkat és némi késéssel máris döngettek utánunk, egyre közelebb kerülve minden átszinkronizáláskor.
A nemtér-nemidőben sokkal nehezebb csatázni, mint a térben, mert a lézersugarakat alkotó fénykvantumok ott nem maradnak meg. Az űrhajók sajáttere pedig csupán addig segíti őket, amíg benne haladnak. A vikkák ezt a technikai problémát úgy kerülték meg, hogy mesterségesen generált térkvantumokat kevertek a fény nyalábokba, amik így nem bomlottak le száguldás közben. Ettől függetlenül persze nem tudtak eltalálni, mivel állandóan teret váltottunk, maximális tempóban.
Az utánunk eresztett sokezer lövésből huszonkettő talált el bennünket. Még ha nem lenne interferencia pajzsunk, akkor sem okoztak volna súlyos károkat, mert a két térváltás között eltelő egytized másodperc kevés ahhoz, hogy a burkolat részecskéiben elnyelődő fény túlgerjessze az atomokat, szétrobbantva a kristályrácsot. Egyszerűen túl gyorsak vagyunk hozzá, szerencsénkre.
Az üldözés fél percen át folyt, emberi szemmel követhetetlenül a párhuzamos téresszenciák között. Mi ebből annyit láttunk, hogy a kinti világűr őrült villódzásba kezd, amint folyton más univerzumokban térülünk-fordulunk, majd véletlenszerűen irányt váltva ismét eltűnünk a feneketlen mélységben. Egészen őrült manővereket végeztünk, teljesen szabálytalan pályákon, de amazok csak nem akartak leszakadni, ezért a hajónk segítséget kért az uvacsáni fővezérlőtől.
A flotta főszámítógépe a legdörzsöltebb űrpilóta az Eledoneián, végtére több ezer bárkát kell állandóan irányítania, egyszerre és a legkisebb hiba nélkül. Eszterre úgy tekintett az uvacsáni szerverfarm krisztereiben elosztva futó intelligens program, mint a kishúgára. Adott néhány tanácsot, miután felmérte a helyzetünket. Nem szólt bele a számítógépünk dolgába, nehogy megzavarja a munkáját, csupán felvázolt előtte néhány kipróbált módszert, ami hasonló esetben már sikeresnek bizonyult a vikkák ellen.
Miközben ez zajlott, mi emberek úton voltunk az üléseink felé. Én álltam a legközelebb a székemhez, ettől függetlenül két másodpercembe került belezuttyanni. Igazából a számunkra semmi közvetlenül érzékelhető hatással nem járt a rendkívüli esemény. Se rázkódás, se gyorsulás, se csatazaj. Viszont idegesítő módon a képernyőkön töméntelen mennyiségű adat villant át, amit képtelenség tudatosan feldolgozni.
A felderítőutunkon eddig csak a saját térkiteljesedésünkben mozogtunk, amiben élünk. A mienkével párhuzamosan azonban még öt eltérő fázisban létező dimenzióvilág van, amik egészen másmilyen kinézetűek és tartalmúak. A navigátorok színkódolással különböztetik meg egymástól az egyes paralel tereket. Van tehát ibolya, kék, zöld, sárga, narancs és piros tér, amiből a kék színnel jelölt a miénk. Ez a hatos rendszer egymásba ágyazva létezik ugyan, mégis nagyon különbözőek. A téridő keltési ritmusának szabályai szerint a hat univerzumból egyszerre mindig csak öt leledzik, amit a kozmológusok kvintesszenciának neveznek. A hatodik helyén szünet van, vagyis éppen nemtér-nemidő állapot uralkodik egy iszonyúan rövid ideig, aztán a keltő források tovább ugranak és a hiányzóna eggyel odébb kerül. Ebbe az ideiglenes térszünetbe kell beszinkronizálódnunk az áthelyeződéshez. Azonban ugyanezen a módon simán átcsúszhatunk a többi univerzumba is.
A fő gond nem az ugrabugrálás, hanem a tájékozódás. A párhuzamos világegyetemekben egészen máshol, egészen másmilyen csillagok és bolygók vannak, csupa ismeretlen civilizációval. Ha nem tolnánk magunk előtt az ugrásvezető szondát, vakon kellene átlépnünk azokba a világokba, ahol mindenféle kellemetlen meglepetések várják a naív felfedezőt. A menekülésünk huszonharmadik másodpercében futott bele egy mélyűri téranomáliába az ugrásvezetőnk, mikor az ibolya univerzumba próbáltunk belépni. A szerkezet a részleges térszinkron következtében működésképtelenné vált és valószínűleg megsemmisült, de Eszter ezt nem várta meg. Azonnal kidobott egy tartalék szondát a zöld univerzumba, így arra pattantunk tovább.
Fél perc alatt háromszázszor váltottunk teret, össze-vissza végigjárva mind a hat paralel világot. Menet közben a számítógépünk még arra is ügyelt, hogy mindig a csészealj élét fordítsa az ellenség felé. Méghozzá a hátsó részt, ahol a raktárak vannak, csökkentendő a támadható felületet. Egyben gondoskodott róla, hogy a lézertalálatok mindig máshová essenek, egyenletesen elosztva a burkolatán keletkező roncsolódásokat. Ez nem nehéz művelet, sima helyzetváltoztató ugrásokkal bármilyen pozícióba viheti a bárkát. Ahhoz, hogy láthassuk azokat, akik elöl futunk, mindig hátrahagytunk néhány megfigyelő porszemet a nyomvonalunkon. A vikkáknak nem volt idejük szétszóródni és több irányból tüzelni ránk. Sorra lemaradtak tőlünk, végül sikerült kijutnunk abból a tartományból, ahol a nyomkövető szondáik még megláthatnak.
- Nehéz volt lerázni őket! - fejtegette a hajónk, számos ábrával megtámogatva a magyarázatát.
- Mind a hat univerzumban szétküldtek vagy száz követőgolyót, hogy sehová ne tudjak eltűnni előlük. Úgy néz ki, én voltam a gyorsabb, mert végül lemaradtak. Dupla távolságban ugyanis nyolcszor akkora térszeletet kell átnézniük ahhoz, hogy bemérhessenek. Köbösen nőtt minden ugrásnál az esélyünk, hogy a hűlt helyünket sem fogják megtalálni! Minél messzebb kerültünk tőlük, annál pontatlanabbul tudták megbecsülni a várható röppályánkat és végül föladták a futóversenyt.
- Akkor most biztonságban vagyunk? - kérdezte Júlia homlokráncolva.
- Ha nem mozdulunk innen, minimum huszonhét percig fog tartani nekik, mire megtalálnak. Az már elég biztonságos, nem?
Eszternek volt humorérzéke. Ő aggódott a legkevésbé menet közben, nyilván mert pontosan tudta, mi történik.
- No, legalább túl vagyunk a tűzkeresztségen gyerekek! - nézett körbe rajtunk Szekeres fülig érő vigyorral. - Ezt olcsón megúsztuk!
- Ha volna hipertér váltóművem, egy ugrás elég lett volna a lerázásukhoz kapitány! - jegyezte meg a hajónk, nagyon emberi sóhajt produkálva. Ezzel jelezte, hogy odafigyel a legújabb technológiai fejlesztésekre, vagyis a szabadidejében rendszeresen olvasgat a hálózaton, hogy okosítsa magát.
A legfejlettebb kozmikus társadalmak nem csak a párhuzamos terekbe képesek átmenni a járműveikkel, hanem a két hipertéri univerzumba is. Ezek hasonló tulajdonságúak, mint a mi világaink és mindegyik ugyanígy hat paralel téridőre bomlik. A három hatos rendszernek van egy közös pontja, amelyen keresztül - különféle cseles módszerekkel - át lehet járni. Így az univerzum nem tizennyolc, hanem csupán tizenhat darab párhuzamos, fázisában eltolt téridő rendszerből áll össze, amiket ugyanaz a központi szerinó, a Mindenható generál, meghatározott sorrendben. Ezek együtt alkotják a világtojásunkat, aminek őrülten bonyolult belső térszerkezetét az ősidők óta folyó kutatások ellenére még mindig nem ismerjük teljes részletességgel. Csak az istenek tudják, hogy működik az általuk működtetett univerzum.
Hogy még bonyolultabb legyen a dolog, minden paralel világegyetem több dimenziószintet léteztet, amik szintén egymásba ágyazva egzisztálnak. A dimenziólépcső a jelenlegi ismereteink szerint a nullás őskáosztól minimum az öt változós térkiteljesedésig terjed fölfelé, de az istenek szerint van még egy hatodik dimenzió is legfelül, csak mi azt semmilyen műszerrel nem tudjuk már elérni és felderíteni. Az a főistenek lakóhelye, akik az egész alattuk lévő kócerájt belátják és uralják. Az alsóbb szintek mindegyike nagyon különböző és varázslatosan bonyolult világ. A falvédőnek is becézett síkuniverzumok például a térbúrák felszínébe ágyazva léteznek, a külső és belső védőréteg között. Az istenek ezek felületét használják amolyan tervezőasztalnak, ahol a különféle lelkek és egyéb teremtmények síkvetületi képét szokták megrajzolni. Innen kerülnek aztán dimenziókonvertereken keresztül a három és négy változós térkiteljesedésekbe.
Az eddig felsorolt kiterjedéseken kívül az őskáosz távoli területein vannak egészen másfajta szerkezetű téresszenciák is, valamint antiterek, melyek ellentétes csavarodásúak, bennük antianyaggal, antifénnyel és antilelkekkel. Oda nem lehet csak úgy, komoly technikai trükközés, azaz tértükrözés nélkül átugrani, mert azonnal lebomlik minden, ami a mi jobbos forgású terünkből való. Egy gigantikus annihilációs robbanás kiséretében...
Meg kell még említeni ezek mellett a jövőtéri univerzumot, ahová időutazással lehet eljutni. Mi a teremtés múlttéri oldalán vagyunk. Normálisan csak azt látjuk, ami volt korábban. Az idő minden jelenponton keresztül állandóan folyik át a jövőből a múltba, és szétáradva a végtelenben létrehozza azt, amit téridőnek hívunk. Aztán érdekes módon akadnak olyan területek az univerzumon belül, ahol az okosabb istenek különféle, eltérő szerkezetű, például törtdimenziós alrendszereket működtetnek, kisérleti jelleggel. A tudásnak azon a szintjén, ahol ők vannak, nem jelent gondot alternatív világegyetemet készíteni és eljátszadozni vele. Tulajdonképpen az egész teremtés erről szól. A halhatatlan, vezető intelligenciák kedvükre kisérleteznek, próbálva minden eddiginél jobb világokat létrehozni. Mi meg, akik benne vagyunk a laboratóriumban, csak lessük az eget és nem értünk az egészből semmit.
A vikkák szerencsére nem tudnak a hipertérbe átmenni. Ha oda ugorhatnánk, nyomtalanul eltűnnénk a számukra belátható tértartományokból. Eddig csak a Kontrexornak sikerült egy rövid látogatást tennie az egyes számú hipertér paralel mindenségeiben, de a későbbiek során valószínűleg az eledon flotta összes tércirkálóját felszerelik majd ilyen szinkronhajtóművel. Onnantól kezdve méginkább biztonságban leszünk az ellenséges érzületű fajoktól. Remélhetőleg.
- Ott még nem tartunk! - dünnyögte Szekeres, a konzolon dobolva ujjaival. - Szerintem ez csak próbatámadás volt a vikkák részéről! Látták, hogy új a ládánk! Fel akarták mérni a képességeid! Azzal, hogy megkergettek, megfigyelhették a manőverező képességünket! Legközelebb valami új típusú támadási tervvel fognak előállni!
- Uvacsán is ezt mondja. Levágtam a fraktálomról a hátrahagyott mikrokamerákat és a szétlőtt kisérőket, hogy ne tudjanak időszál nyomkövetőkkel megtalálni.
- Csinálj új szondákat légy szíves!
- Kész vannak! Végeztem egy fegyverzet letapogatást a barna törpénél keringő anyahajón, mielőtt megléptek volna onnan. Kiváncsi vagy rá, mit találtam?
- Halljuk! Ne csigázz Eszti! - csapott a vezérlőpultra Tibor vidáman. Ők ketten nagyon jól elbeszélgettek, miközben Marianna és Júlia a jelenlegi környezetünket pásztázták, ahol éppen tartózkodtunk.
A narancs univerzumban azon a helyen, ahol vele párhuzamosan - a mi kékünkben - a Milebo található, üres vala a kozmosz. A legközelebbi galaxisok százezer parszeknél messzebb vannak. Csupán néhány kiöregedett fehér törpecsillag hunyorog a nagy semmiben, de azok is kétezer parszekre lebegnek a Milebo átszámított centrumától. A galaxisok közti térségekben egy-két leszakadt égitesten, szuper ritka gázfelhőn kívül semmi sem található. Amikor a felderítés automata szondákat küldött a párhuzamos univerzumokba, megnéztük a narancs világ fehér törpéit. Néhányuk körül keringenek bolygók, az egyiken volt is értelmes élet, de évmilliókkal ezelőtt. Most csupán baktériumok és gombák tenyésznek a felszínén. Lehangolóan unalmas vidék, és a következő évmilliókban ez nem fog megváltozni.
A zöld univerzumban egy spirálgalaxis található nagyjából négyezer parszekre a Milebótól, de ott még nem járt kutatóegységünk, pedig hemzseg az értelmes fajoktól. A sárgában egy irreguláris galaxis leledzik tőlünk alig ezerötszáz parszekre, az ibolya és piros világegyetemekben pedig csak az üres kozmoszt látni sok tízezer parszekes körzetben. Ez azt jelenti, hogy nem sok érdekesség van elérhető távolságban tőlünk ha átmegyünk a szomszédos világokba. A Felderítő Osztály munkája ezért főként a mi kék univerzumunkra koncentrálódik. Szerencsére itt viszont rengeteg felfedezni való csillagrendszer akad.
- Szóval rendesen fölszerelkeztek a vikkák erre a portyára. Az anyahajó elülső részében valami olyan szerkezet van, amit nem tudtam azonosítani. A fővezérlő körbekérdezte a tudományos kutatóprogramokat, akik úgy vélik, egy rezonancia fegyver prototípusa lesz az.
- Mint a jumuk által használt kristályrács porlasztók?
- Igen, csak itt nem anyagot használnak a hullámfront előállításához...
- Miről beszéltek? Megkérdezhetem? - kotyogott közbe Júlia.
- Majd elmondom... Eszter, ezt később megbeszéljük! Elég volt az üldögélésből, menjünk tovább!
- Merre és hol?
- Térj vissza a kék térbe, és pattogj a következő csillaghoz, amit kijelöltünk!
Odakint megjelent a Milebo halmaz ismerős csillagmezeje, egyik irányban a Nagy Spirál korongjával. Otthon voltunk, a saját univerzumunkban.
- Az MHK-29-91-70-02-esről nem volt időm részletes térképet készíteni. Ezt most hagyjuk ki akkor? - kérdezte a hajó.
- Hmm! Valószínűleg már elmentek a jómadarak! De nem akarok kockáztatni. Tudod mit? Küldd vissza az egyik Távolsági Felderítő Robotszondánkat! Majd bevárjuk a következő megállónál.
- Indítom a TFR-t!
Kellett pár perc, hogy megnyugodjunk az incidenst követően. A kapitány és Lénárd közben hosszú beszélgetésbe kezdett Eszterrel és az uvacsáni eseménykövetőkkel. A téma az ismeretlen fegyver volt, amely miatt lehet, hogy át kell programoznunk az űrhajóink védelmi rendszereit.
- Megfelelően modulált időhullámokkal szétrázhatók az atomok. Gyakorlatilag radioaktív bomlás indul meg a magban, erős sugárzást produkálva. - magyarázta nekünk fél órával később az exotechnológusunk, immáron a megfigyelő fedélzeten, ahová többen átsétáltunk lazítani.
- Ezt tudjuk! - legyintett Róbert. - De mi ez az újfajta ágyú?
Eszter kivetített nekünk a levegőbe egy nyolc tömetnyi méretű, időfizikai szemléltető holovíziót. Valóságos kiselőadást kerekítettek Lénárddal a témáról, ami a flottánk katonai szakértőit ennyire felizgatta odahaza.
- Mutatom Robi, jó? Gravizorral bemérik a cél sajátrezgési frekvenciáját. Egy erre nézve pusztító fázisú időhullám impulzust nyomnak ki, ami módosítja az atommagot összetartó erőket. Kellő intenzitás esetén a legstabilabb atom is felbomlik. A folyamat nem áll meg, amíg puszta hidrogén gázzá nem porlaszt mindent az útjában. A közben felszabaduló energia pedig szétveti az egészet... Végeztünk pár modellszámítást, amiből kiderül, hogy az ágyú a méretei alapján képes lehet arra, hogy szétrobbantsanak vele egy kisebb holdat. Űrbombázáshoz ideális fegyver.
Most már értettük az általános izgalom okát. A vikkák mérnökei kitaláltak valami újabb ocsmányságot, amivel ölhetik a nekik nem tetsző fajokat. Egész városokat lehet vele orbitális pályáról porrá rombolni, és nincs az a planetáris védőpajzs, ami megállítaná. Még az Eledoneiát és Palemoniát védő ÉGISZ erőterén is simán át lehet vele lőni. Az időhullámok ugyanis, ellentétben a lézerfénnyel, mindenen áthatolnak. Igazi tömegpusztító fegyverre tettek szert a madarak, amihez képest a hidrogénfúziós bombák is csak ócska csúszlik.
- Ha ránk fogják ezt a stukkert, az egyetlen esélyünk az, ha eltűnünk a balfenéken.
- Akkor végülis nincs akkora gond! Vagy tévedek? - kérdezte naívul Júlia, körbesétálva a szoba közepén lebegő holovíziót.
- Persze. De a bolygónkat nem tudjuk magunkkal vinni. - vigyorgott Lénárd fanyarul. - Túl nagy hozzá, hogy átvigyük egy párhuzamos térbe. Az Égbolt Integritási Szolgálat esetleg felfújhatja akkorára a globális pajzsot, hogy a felszín kívül kerüljön a hatósugarán, de a légkört akkor is ionizálni fogja. Elméletileg nem kizárt, hogy az annihilációs határig rázhatják vele az atomokat.
- Igen. Ez nekem is eszembe jutott! - dünnyögte a kapitány halkan.
- A halmazunkban élő összes társadalom iszonyú veszélyben van. A vikkák elég őrültek hozzá, hogy kipróbálják rajtunk. Az egyetlen esélyünk az, ha nem engedjük őket közel a lakott bolygóinkhoz.
- Különben planetáris ködöt csinálnak belőlünk! - bólintott az okfejtésre Róbert komoran.
- Szerencsére a hatás erősen irányfüggő, a szóródása ellenére.
A számítógépünk rögtönzött számunkra egy szimulációt, hogy világos legyen, mire gondol. A rezonancia fegyver által kilőtt, modulált hullámfront egy felőlünk nézve domború lencseként terül szét az űrben, egyre nagyobbra nőve. Tehát nem keskeny nyalábban hat, hanem kiszélesedő tartományban. Az összes útjába kerülő dolgot felaprítja, dezintergálja, az erősségétől függően. A lencse szélei felé haladva viszont gyorsan gyengül a pusztítóereje.
- Utána kellene nézni, végeztek-e az őseink ilyen kisérleteket és mire jutottak. Ez végülis nem új ötlet, valahol olvastam már hasonló armatúráról! - vakargatta szája szélét Lénárd türelmetlenül.
- A negyedik boozoonoo-firtaki háborúban például használtak ilyet. Összesen tizennyolc utalást találtam a történelmi feljegyzések között, ami anyagbontó fegyverek alkalmazásával kapcsolatos. A legrégebbi kilencvenkétezer éves... Szóval nem új az ötlet. A tyenytyéknek van ilyen ágyújuk, meg a sapedoniaknak, a priardisi lippáknak és a sussói jumuknak...
Eszter sorolta még tovább az adatokat, de nem figyeltem rá. Megint a Heliantusz jutott eszembe. Ugyanígy jártak Józsefék, csak nekik nem volt szerencséjük. Pontosabban túl közel kerültek hozzájuk a támadóik és nem maradt idejük a kitérésre. A gondolat, hogy az előbb minket is hasonló formában kergetett meg a végzet, jeges borzongást indított el a derekamtól felfelé, a nyakszirtemig.
Nem igazán tudom megérteni, minden tanulmányom ellenére, mi késztet egyes értelmes lényeket arra, hogy ilyen szörnyűségeket műveljenek. Megölni valakit - ez nem normális dolog. Nálunk, az Eledoneián például ismeretlen fogalom a gyilkosság. A törvénykönyvben sem szerepel, bár előfordult párszor, legutóbb azt hiszem tizenegynéhány ezer évvel ezelőtt. A feljegyzések szerint szakmai irigységből elkövetett emberölés volt.
Mi természetes békében, harmónikus közösségben élünk egymással és nagyon boldogok vagyunk. Úgy általában. Közben pedig más fajok iszonyú írtó hadjáratokat vezetnek a saját fajtársaik vagy más népek ellen. Az exoetnológusi képzésem során találkoztam olyan szokatlan fogalmakkal, hogy csillagközi idegengyűlölet, koncentrációs tábor, tömeges kivégzés, etnikai tisztogatás, baktérium háború, nanofegyverek, pszichológiai hadviselés, rontó mágia. A legyőzötteket, hadifoglyokat sokszor biológiai robottá változtatják, az agyba beültetett tudatirányító processzorral, ami hasonló a mi szetkánkhoz, csak nem szolgál, hanem uralkodik az elmén. Ez is hozzátartozik a gömbhalmazunk általános történelméhez. Szerencsére nem a mi világunkon estek meg ilyen szégyenletes dolgok, de más rendszerekben nagyon sokat szenvedtek az ott élők, őrült vezetőik döntései miatt.
A megvilágosodott lelkek és az istenek azt mondják, nincs jó és rossz tudás. Csak jó vagy rossz döntések vannak, amik alapján felhasználjuk a rendelkezésünkre álló eszközöket. Az univerzum népei többnyire a helyes utat követik, kerülve a rombolást és az élet kioltását. De mindig akadnak néhányan, akik a másik megoldást választják, gonoszságból, önzésből vagy tudatlanságból. Ők a lebontó erők képviselői, a pusztítók. A többiek csupán reménykedhetnek benne, hogy sikerül elkerülniük a velük való találkozást.
A nap hátralévő részében a villámtámadásról beszélgettünk egymással, és a flotta eseménykövetőivel, tudományos szakembereivel, azt latolgatva, mire készülhetnek a vikkák. A riasztásunk minden velünk kapcsolatban lévő civilizációhoz eljutott. Innentől csak egy dolgunk maradt. Várni, hogy a rosszmadarak ránk villantsák hegyes csőrüket, véget vetve a mostani törékeny békességnek.

24. fejezet