r24

24.
NEUTRONCSILLAG

- Jó reggelt Léna! Egy üzeneted érkezett Aradi Lilla Etelka Zsanettől! - szólított meg a titkárom udvariasan, mikor kedden ébredés után bekapcsoltam a vezérlőtáblámat. A Kapcsolat kezelőt megnyitva kiválasztottam az üzenetrögzítőm ablakát, ahol két világoslila színű, mályva virágkehely fordult felém szelíden. Lillának kimondottan gyönyörű személyi címert sikerült összebarkácsolnia, úgy emlékszem autogram szépségversenyt nyert vele Csege városban évtizedekkel ezelőtt.

Rájóztam a holovízióra. A gondolatsor tegnap este érkezett a postaládámba, nemsokkal azt követően, hogy lefeküdtem. Őszintén örültem neki, hogy végre valaki érdeklődik utánam otthonról. Napok óta nem kerestek Esztelláék sem.
- Szia Léna! Rég hallottam felőled, gondoltam felhívlak. Mi van veled? Jó ideje nem láttam a másodtested az irodalmi megtestesüldénkben. Kitettem néhány új versemet az oldalamra, ha érdekel. A hétvégén, szombaton lesz egy irodalmi délután Csegén. Én is a fellépők közt leszek. Volna kedved eljönni? Hívjál! Szia!
Aradi Lilla a régi barátaim egyike, mellesleg távoli rokonom anyai ágon. Az Ediara kontinens északkeleti részén található Csege felszíni város közelében lakik egy erdei farmon. Kertészkedéssel, dísznövények szaporításával foglalkozik. Kedvenc hobbija a költészet, oszlopos tagja a Csegei Költők Társaságának. Időnként meg szoktam látogatni az otthonában és mindenféléről beszélgetünk. Talán két hónapja csevegtünk utoljára élvonalon. Az elmúlt hetekben elmulasztottam megjelenni az általa látogatott irodalmi fórumokon, de úgy látszik ő nem feledkezett meg rólam.
Felhívtam, hogy beszámoljak az életemben történt fontos változásokról. Nem adott magáról képet, ahogy én sem kezdtem el kotorászni a kézitükröm után. Elmondtam neki, pillanatnyilag kissé messze vagyok az Eledoneiától, amit ő enyhén hitetlenkedve vett tudomásul. Negyed órán keresztül cseverésztünk egymással mindenféléről, ami az elmúlt hónapokban történt velünk. Közben persze kimásztam az ágyból és nekiláttam a szokásos teendőimnek.
Lilla végül megígértette velem, amint visszatértem az űrből, szánok rá időt és meglátogatom a farmján. Amíg a felszínen éltem, a második férjemmel sokszor vendégeskedtünk nála. Ő pár évvel azelőtt vált el, hogy búcsút mondtam volna Albertnek és egyelőre nem szándékozott új párt választani magának.
Reggelizés közben benéztem a honlapjára, letölteni a legfrissebb verseit. Hűséges olvasója vagyok Lillának csaknem százötven éve, s bár nem mindegyik verse tetszik, azért akadnak a gyűjteményében igazi gyöngyszemek is. Számos díjnyertes alkotása született az évszázadok alatt.
A személyes honlapján csaknem ezer vers található. A hosszúra nyúló lista legalján találtam meg a frissen föltett költeményeket, húsz darabot. Hangos állományok voltak, mert Lilla szereti felmondani a műveit, dallamos, szinte éneklő hangján. A húszból mindössze egy olyat találtam, ami igazán tetszett, bevallom őszintén. Ezt persze neki csak akkor fogom elmondani, ha rákérdez, és akkor is nagyon tapintatosan, nehogy megbántsam. A költészet végtére játék a szavakkal. A vers, amelyik annyira tetszett, Az emberhez címet viselte és nagyon filozófikus hangvételű vala. Mintha a Teremtő vallomását hallanám, amint a teremtményéhez szól, bölcsen kinyilatkoztatva a dolgok lényegét. Olyan érzésem támadt a hallgatása közben, mintha közvetlenül hozzám beszélne, amint itt ücsörgök az Esszencia felderítőhajó étkezőjében, szótlanul bámulva magam körül a kedélyesen csevegő társaimat.

Feneketlen mélységből fakad a létem,
oly furcsa vagyok, magam sem értem.
Alattam az örök ősidők kútja,
felettem a teremtés burjánzó húrja.
Szerte ágazom önnön tereimben
lótusz ágyamon, fraktál kertjeimben.
Csoda vagyok, titok és ezer rejtély,
a létem dallamát zengő szentély
minden pontjából fényem árad
beteljesítve az emberi vágyad.
Kérdezheted rámvetett szemeddel
mivégre élsz a földön te ember,
s kutathatod hová nyúl gyökered,
énhozzám vezető időszál köteled.
Nem találsz mást pontomon kívül,
a végtelenbe lelked csak beleszédül,
hisz lebegsz énbennem, s én magamban
egzisztálok ím örök lankadatlan.

Valóban beleszédül a lélek az univerzum mélységébe, sokszínűségébe és felfoghatatlanságába. Úgy teszünk, mintha értenénk az egész lényegét, s tudnánk mi célból tartanak fenn minket a gondoskodó jóistenek, pedig valójában nagyon keveset láttunk eddig az egészből. A társadalmunk felderítői számos bolygórendszerben megfordultak az elmúlt százezer évben, de csupán a gömbhalmazunkban, néhány szomszédos csillagvárosban és a Nagy Spirál egyes területein. Még a galaxis túloldalán lévő halóban sem jártunk, és a közeli kisérőgalaxisokba sem indítottunk automata szondákat. Az életünk a Milebo vonzáskörzetében zajlik, egy pár millió köbparszekes tértartományban. Hogyan gondolhatjuk akkor, hogy ismerjük a világot, ha csupán elenyészően kicsiny részét jártuk be mostanáig az egész világbuboréknak? Igaz, hogy a műszereinkkel borzasztóan messzire ellátunk, egészen a Nagy Vonzóig, de mit sem tudunk az ott élő civilizációkról. Ezer élet is bőven kevés lenne ahhoz, hogy csupán a mi dimenzióvilágunkat körbejárjuk, s akkor ott levék még a többi tizenöt párhuzamos világegyetem.
Hirtelen felébredt bennem újra az őszinte kiváncsiság a mindenség iránt. Bementem az otthonvárosi könyvtár tudományos adattárába és kikerestem néhány kozmológiával foglalkozó ismeretterjesztő munkát. Úgy döntöttem, a szabadidőmben ezeket fogom olvasgatni.
Ahogy az Esszencia közeledett a gömbhalmaz centrumához, egyre csökkent a csillagok közti távolság. Minden köbparszeknyi térre esett egy-két napocska. A belső tartományban századparszekenként botlana az oda merészkedő hajó csillagokba. Már ha van olyan őrült, hogy beugorjon abba a tüzes pokolba. Mivel ezek ennyire közel vannak egymáshoz, többnyire nincsenek bolygóik vagy abszolút lakhatatlanok. Felszínüket sok száz, sőt ezer fokos hőség izzítja kásás olvadékká. A belső övezetből teljesen hiányoznak a lakható bolygók. Túl meleg van a szomszédos csillagok miatt.
Az erősödő gravitációs térben Eszternek csökkentenie kellett a térugrások távolságát és növelnie a relaxációs időt, így az áthelyeződési sebességünk a negyedére csökkent. A kapitány úgy döntött, legfeljebb tíz parszekre közelítjük meg a központi fekete lyukat. A mintegy kétszáz Aurinó tömegét kitevő objektum önmagában nem elég nagy hozzá, hogy összetartsa a halmazunkat. Körötte tízezernyi olyan csillag kering, amik hozzájárulnak a centrum gravitációs vonzerejéhez. Együttes hatásuknak köszönhető, hogy a Milebo csillagai tartósan együtt maradtak az elmúlt évmilliók során.
A fekete lyuktól mintegy nyolc parszekre található a Szürke Söprögető nevű neutroncsillag. Ez szintén zabálja az anyagot maga körül, de még nem jutott el a növekedésének abba a fázisába, hogy csapdába zárja az összes fényt, és a tömegvonzása által keltett, fényvisszatartó eseményhorizont szingularitása örökre bezáruljon körülötte.
- Három parszekre fogjuk megközelíteni a Szürke Söprögetőt. - állapította meg Júlia, mikor többszöri módosításokat követően a kapitány végre elfogadta az útvonaltervünket.
Legfőképpen az asztronómusunk szeretett volna közel kerülni a szélsebesen pörgő, aprócska pulzárhoz, ami a jelenlegi pozíciónkból nézve épp akkor készült elnyelni egy közepes átmérőjű gázbolygót, mely az útjába akadt. A halmazunkban összesen két neutroncsillag található, a másik kint a periférián, nagyjából az Aurinóval átellenesen. A Milebo öreg halmazváltozóiból többnyire fehér törpék lesznek, amik az évmilliók múltával lassan kihúnynak, egyre jobban elsötétülnek. Ritka nálunk az akkora csillag, amelyik az élete végén látványos robbanás kiséretében roppan össze, harminc-negyven kilométer átmérőjű neutrongömbbé zsugorodva. Pedig ez a fekete lyukká váláshoz vezető út előszobája, ahogy azt az irodalmi hajlamokkal megáldott asztronómusok mondani szokták.
Végeredményben nem sok néznivaló akad egy pulzáron. A belsejében iszonyú erővel nyomódik össze az anyag, belepréselve az elektronokat a proton párjukba. A magjában ezért nincsenek atomok, csak neutronok és töméntelen fény, nyomasztó sűrűségben. A neutroncsillag egy hajdani szupernóva robbanás maradványa, amely iszonyú gyorsan pörögve minden elektromágneses spektrumban intenzív sugárzást bocsát a környezetébe. A belehulló anyag az erős mágneses tér erővonalait követve a pólusoknál éri el a felszínt, ahol időnként beindul a hidrogén fúziója, gigantikus robbanásokat idézve elő.
Kedden este álltunk meg egy időre a mélyűrben, biztonságos távolságban a körülöttünk izzó napoktól, és a szabad szemmel nem is látható neutroncsillagtól, hogy rögzítsük a korábban látott gázóriás ütközését vele. A neutroncsillagot azért nevezték el az asztronauták Szürke Söprögetőnek, mert ügyesen megbújik a világűrben, s csupán az általa beszippantott anyag áramlása és az irdatlan tömegvonzás árulja el jelenlétét. Közelebb ugrálva vettük észre, hogy rövidesen, néhány év múlva bele fog esni egy barna törpe. Mintegy gyorsított felvételen szemlélhettük az ütközés előtti éveket, mert még mindig több, mint ezerhatszázszoros relatív fénysebességgel helyeződtünk át a térben.
Vannak az univerzumban olyan rövid idő alatt lejátszódó események, amik részletes vizsgálatát nagyban megkönnyítik a térugrások. A fénysebességgel táguló eseményhorizonton kívülre ugorva, és azt bevárva akár több ezerszer is megnézhetik a szakemberek az őket érdeklő jelenségeket, illetve a hosszú idejű események felgyorsíthatók azáltal, hogy a megfigyelő közeledik hozzájuk. A Csillagászati Kutató Csoportnak több tucat Csillagszem osztályú speciális, mozgó obszervatóriuma van, amikkel részletesen vizsgálhatjuk a kozmoszban zajló folyamatokat. Ilyenek a rövid életű gamma kitörések, a nóva és szupernóva felvillanások, valamint a különféle égitestek lassú mozgási folyamatai.
Amikor majd úton leszünk a Tejútrendszer felé, szabad szemmel észlelhető mértékűvé válik a spirálkarok forgása. A galaxis középpontját alkotó gigantikus fekete lyuktól távolodva, különböző távolságokban különböző keringési sebességgel mozognak a csillagok, ezért a karok egyre jobban felcsavarodnak a korong képzeletbeli tengelyére. A Tejútrendszer magja felé ugrálva ráadásul sokkal nagyobb mértékben közeledünk a centrumhoz, mint a korong távoli széleihez, így azok szinte állni látszanak majd a számunkra, míg a mag csillagai több fokos elfordulást végeznek az általunk befutott ötezer parszeknek megfelelő időtartományban.
- Itt fogjuk megvárni a visszaküldött kutatószondát. - döntötte el Szekeres kapitány, a holografikus vetítőasztalra támaszkodva. A pozíció kiválasztásában döntő szerepet játszott a pulzár, amit Zsilák Szabolcs kérésére hosszabban szerettünk volna megfigyelni.
- A környéken ez a legbiztonságosabb szektor, úgy látom... Nem szállunk le sehol. Eszter, indítsd el a másik három kutatóegységet! Járják körbe a legközelebbi csillagokat és mérjék fel az ott keringő törmelékeket!
Az alsó fedélzet raktárhelyiségéből kiugrottak a felderítő gömbök. Különböző irányokba indultak el, a parancsnoki híd hátsó falára kihelyezett monitorra továbbítva folyamatosan a műszereik által begyűjtött adatokat. A számítógépünk úgy irányította őket, hogy a lehető legrövidebb útvonalon pattogva látogassák végig a szomszédos csillagokat.
- Meddig maradunk itt kapitány? - kérdezte Marianna. Ma ő vezette a bárkát. Az Esszencia ragyogó napokkal körülvéve lebegett az ürességben.
- Nem tudom. Szeretném bevárni a szondáinkat, mielőtt tovább megyünk. Eszter? Mennyi ideig fog tartani az előbb kijelölt csillagok körzetének átvizsgálása?
A Milebo centrumát övező tíz parszek sugarú tértartományon belül nem sok emberes expedíció járt eddig. Inkább automata szondákat küldtünk be oda, amik többsége végül megolvadt az iszonyú hőségtől és elpárolgott a sok ezer nap együttes sugárzásában. Ősi hun nyelven kemencének hívták a gömbhalmaz központi tartományát. A kemence a nyelvtörténészek szerint a kibányászott ércek megolvasztására használt prehistorikus ipari berendezés lehetett. Benne teljesen kezdetleges módon keverték össze a különböző fémeket, hogy azok előnyös tulajdonságait ötvözve jobb minőségű anyagokat állíthassanak elő az őseink.
Erről eszembe jutott, a fémek megmunkálóit a Magyarkán kovácsoknak hívják, akik hasonló berendezéseket használnak. Szerszámokat, fegyvereket, lópatkót és sok más használati tárgyat készítenek a vasból, amit fáradtságos munkával kell izzó állapotban kalapálni, míg elnyeri formáját.
Egyszer láttam Lénárdot, amint a tarjánházi kovácsműhelyben félmeztelenül, izzadva, erőlködve püföli a vörösen világító fémlemezt. Nehéz volt az öt kilós kalapács, az exotechnológusunk pedig, finoman fogalmazva nem kimondott izomkolosszus. Szerette volna eltanulni a mestertől a szakmai fogásokat, s nem vette észre, hogy a háta mögött kinevetik a helybeliek. Tomaj főnök azt kérdezte tőlem, minek erőlködünk ezeknek a dolgoknak a megtanulásával, mikor ott vannak a "csudálatos teremtő masináink", amikkel sokkal szebb és tartósabb tárgyakat tudunk készíteni? Nehezen értette meg, hogy mi nem szükségből, hanem lelkesedésből tanulunk és munkálkodunk. A megélhetésért dolgozó magyarkai bennszülöttek számára utópia vagyon az Eledoneia távoli világa, s úgy hívtak minket: a mennyország angyalai. Az angyal szó egyébként náluk égben születettet jelent.
- Holnap délre visszaérnek kapitány. - hallottam közben a komputer tájékoztatását. Ezek szerint majdnem egy egész napig várnunk kell a kutatóegységekre.
- Rendben. Bírod a sugárzást Eszti?
- Meglehetősen meleg van. A burkolatom egyre jobban hevíti a körülöttünk lévő rengeteg csillag fénye. Rövidesen már nem fűtenem kell a fedélzeten, hanem hűtenem, úgy fel fogunk melegedni!
- Nem baj. De azonnal szólj, ha kezd túl forró lenni a talpunk alatt a padló!
- Jó. Érzem, hogy húz maga felé a Szürke Söprögető. Sokkal inkább, mint a környező csillagok. Megvizsgáljuk közelebbről Tibor?
- Igen. Állítsd az érzékelőidet a neutroncsillagra és rögzítsd a gázbolygóval való ütközését. Marianna! Közelítsünk rá sugárirányban egy parszeket, aztán jöjjünk vissza ugyanide.
Közelebb mentünk a pulzárhoz, nagy felbontású felvételt készítve menet közben a katasztrófáról. A barna törpe spirális pályán zuhant rá a nála sok milliószorta nagyobb tömegű, de csak ezredakkora átmérőjű neutroncsillagra, amely először a légkörét szippantotta fel könnyed mohósággal. A forró hidrogén izzó gázfolyamként hömpölygött át a percenként mintegy száznyolc alkalommal körbeforduló pörgettyűre, engedve a könyörtelen gravitációnak, s rásimult a csillag szupersűrű felszínére. A bolygó végül becsapódott és gyakorlatilag szétfolyt, rákenődött, mint valami krémes massza a neutrongömbre, teljesen betakarva azt. A folyamat némiképp megnövelte a csillag látszólagos fényességét, a fúziós robbanások miatt, ugyanakkor a tömegnövekedés minimális vala. Intenzív röntgen sugárzás üvöltötte durva sikolyát a kozmoszba. Az átalakuló anyag így adta a mindenség tudtára inzultálásának tényét.
Az első tisztünk jóval a biztonsági határ előtt megállította a bárkát, mielőtt veszélyes közelségbe kerültünk volna az égi porszívóhoz. A csillagokat és fekete lyukakat nemhogy a térben, de még az őskáoszban sem szabad megközelíteni. Egy bolygó túloldalára át lehet ugrani úgy, hogy a hajó irányvektora keresztül vezet az égitesten, a csillagoknál viszont ezt öngyilkosság lenne megkisérelni. A nagy tömegű égi objektumok belsejében uralkodó extrém körülmények, az irtózatos nyomás és hőmérséklet miatt rendszeresen kitüremkedések keletkeznek a nemtér-nemidőbe. Az anyag és a fény egy része folyamatosan kiesik a téridő szinkronrezgéséből. Az őskáoszba csúszva azonnal semmivé foszlik, megszűnik létezni. Ha viszont a közelébe kerül egy űrhajó, az a saját térszennyezésével megakadályozza az annihilációt.
Valamikor régen az őseink végeztek olyan kisérletet, hogy megpróbáltak keresztül küldeni egy szondát a pulzár kitüremkedési zónáján az őskáoszban. A szerkezet azonnal megsemmisült, palacsintává lapulva a sűrű neutronfalon. Az idősemmiben, közelről nézve a csillagok magját, vöröses derengésű foltnak látszik a kitüremkedés az örök feketeségben. De ha ezt meglátja valaki, akkor már régen rossz neki, mert túl közel van hozzá és onnan nehéz visszaevickélni a veszélytelen zónába. Kevesen mondhatják el magukról az élő asztronauták közül, hogy láttak egy csillagot az őskáoszban.
Azt olvastam erről a kozmológiai szakkönyvben, hogy a kitüremkedésbe kerülő szerinók stabilizálhatják a jelenséget. Szemölcsre emlékeztető dudorok nőnek így az univerzum testén. Furcsa téridő zsákocskák, amik speciális esetben kanyargó anyagnyúlványokat növeszthetnek magukból. Megfigyeltük, hogy ezek a csápok főként a fekete lyukakból indulnak ki és összekötik egymással a világegyetem távoli tartományait. Bennük hatalmas anyagtömegek, valamint rengeteg energia mozog egyik helyről a másikra, mintha természetes dimenzió alagutak lennének. Még nem értjük a rendszer működésének mélyebb okait, de olyanok ezek az átjárók, mint egy élőlény lüktető erei vagy bélrendszere. A világtojásunk él, mozog, a saját kiismerhetetlenül bonyolult törvényszerűségeit követve.
Állítólag valamikor nagyon régen, még az időszámításunk kezdete előtt megesett, hogy néhány felderítő űrhajó belezuhant egy fekete lyukba. A népmese úgy szól, hogy rosszul számították ki a biztonsági határt, és foglyul ejtette őket a gravitációs kút, ahonnan semmi módon nincs visszatérés.
Szegények gyakorlatilag palacsintává lapultak a felszínén, de a lelkük túlélte az iszonyú nyomást és örökre odatapadt a neutrongömbhöz. Elmozdulni nem tudnak, még az istenek sem képesek kiszabadítani őket szorult helyzetükből. Az összekötő időszálakon keresztül egy darabig lehetett velük beszélni, s elmondták milyen pokolba kerültek. Aztán az iszonyú gravitációs háttérzaj teljesen kisöpörte a feltudatukat, letörölve a lelkük tárcelláiból minden emléküket. A szellemük megsemmisült, tudatosságuk megszűnt emberinek lenni és visszasüllyedtek a puszta létezés meditatív állapotába. A teremtés végéig maradnak ott, belefagyva a szingularitás furcsa időtorzulásába. Ez gyakorlatilag egyenlő a lélek szoftveres halálával.
Eszter készített egy részletes gravitációs felvételt a neutroncsillag magjáról, mielőtt visszaugrottunk volna a korábbi tartózkodási helyünkre. A szupertömör golyóbist ködszerű felhő övezte, a szünet nélkül belezuhanó csillagközi gáz leple, amit maga elé ránt az önnön mohóságát szégyenlő kisgömböc. Addig fog zabálni, míg távoli nagy testvéréhez lesz hasonlatos, és az idők végezetéig magára zárja a szingularitás csapóajtaját. A fekete lyukak persze nem az anyag céltalan sírhelyei, ahogy azt egyes fejletlenebb fajok tudósai képzelik, hanem sokkal inkább az új élet bölcsői, amikben egész univerzumok születnek az eseményhorizont takarásában.
Az istenektől tudjuk, hogy az egész univerzum egy ilyen hatalmas fekete lyuk, ami leginkább egy labdára emlékeztet az anyagi világ megnyilvánulási szintjén. A labda belül üreges. Közepén számtalan fehér lyukból, azaz csillagból ömlik kifelé az anyag, és a fény, ami a központi térforrás hullámain lovagolva repül kifelé, s csavarodik csillagvárosokká, milliónyi galaxissá. A peremhez érve aztán megváltoznak a téridő tulajdonságai, s az Óriás Lufi növekedése megáll. Az univerzum külső fala egy elképzelhetetlen méretű, fordított fekete lyuk, a Nagy Vonzó, aminek belső palástjára idővel minden csillag felkenődik, gigantikus robbanás formájában búcsúzva korábbi életétől. Ezeket látjuk a távcsöveinkben vörös kvazároknak és távoli gamma kitöréseknek. A falon túl már az őskáosz leledzik, valamint a világbuborék külső aurája, egy meglehetősen veszélyes és űrhajóval nehezen járható vidék, amely az igazi, határtalan végtelenbe nyúlik.
A Milebo halmaz közepén forgolódó fekete lyuk a saját gravizoros méréseink szerint ehhez hasonló, üreges képződmény. Magjában az anyag egy kritikus értéken túl nem képes elviselni a kompressziót és annihilálódik. Az egyre nagyobbra táguló barlangban csupán fény van, elképzelhetetlen mennyiségben. Az égitest őskáoszba való kitüremkedéséből kis bébiuniverzum nő folyamatosan, bimbózással, s idővel le fog szakadni a szülőjéről, hogy eltávolodva az idősemmibe, megkezdje önálló létét a minden létezőben. A világegyetemünk hosszú vajúdás után engedi szabadjára hozzá hasonló szerkezetű gyermekeit, amiket később az isteni intelligenciák az ellenőrzésük alá vonnak, hogy elkisérletezhessenek velük.
Mindezt A-Úrtól tudjuk, aki a Nagy Spirál központi térszeránjától hallotta évmilliókkal ezelőtt a fenti tanításokat. Persze, ahogy a kételkedésre hajlamos okostojások nálunk meg szokták jegyezni: messziről jött isten azt mond, amit akar. A technikánk még nem tart ott, hogy utána járhassunk eme égi bölcsességek igazságtartalmának.
- Menjünk vacsorázni gyerekek! - állt fel elsőként Lénárd, mikor befejeztük a mérés sorozatot.
A Kisöreg közölte, megkímél minket a gyakorlatozástól, ezért a nap hátralévő részét tanulással és beszélgetéssel tölthetjük ismét. Az Esszencia békésen lebegett a kijelölt ponton, ahol - Lénárd vicces megjegyzésével élve - a vikka madár se jár. Elhagytuk az irányítótermet, majd evés után szétszéledtünk egy időre.
Szabolcs, örülvén annak, hogy a várakozás alatt nyugodtan használhatja az űrhajó műszereit, a parancsnoki hídon ücsörgött sokáig, és a központi fekete lyukat, illetve a neutroncsillagot vizsgálta. Róbert és Lénárd viszont úgy döntöttek, engedve az izmaikban vibráló mozgásigénynek, lefekvés előtt kicsit sportolni fognak. Megkérték Esztert, rendezze be a kettes rakteret számukra focipályának. Végül, úgy nyolc óra tájban mind a hatan ott kötöttünk ki, két három fős csapatra válva, legénység a leányság ellen. A csillagászunk nem bánkódott amiatt, hogy kimaradt a meccsből, ő a belső kamerák egyikén kisérte figyelemmel a játékot, mindkét félnek egyaránt szurkolva.
A raktér csupasz padlójára egyenletes műgyepet növesztettünk, ami harsogóan zöld vala, sűrű és nagyon kellemes tapintású. Nem élő fűvön tapodtunk természetesen, hanem halott növényeken, de a játék céljára nekünk tökéletesen megfelelt. A negyed körszelet alaprajzú helyiség alig haladta meg a százharminc négyzetmétert, ezért nem kellett sokat szaladgálnunk a bőrlabda után. Inkább a cselezésre esett a hangsúly. Hatunk közül egyedül Marianna volt profi játékos, saját bevallása szerint két évszázaddal ezelőtt, és akkor sem szerepelt valami fényesen az otthonvárosi mérkőzéseken.
A teremlabda játék népszerű sport a kaptárvárosokban. Hamar rájöttünk, milyen jól ki lehet használni a falról visszapattanó labdákat az ellenfél kicselezésében. Csupán Eszter tiltakozott néhány erősebb rúgás alkalmával, hogy beleremegnek az eresztékei a tombolásunkba, úgy döngetjük az űrhajó válaszfalait. A két kapu kellően kicsinek bizonyult ahhoz, hogy nehéz legyen betalálni. Ettől függetlenül az egy órás mérkőzés során a fiúk hat gólt helyeztek el a hálónkban, míg mi nyolc alkalommal viszonoztuk ezt.
Néhányszor bizony sikerült elcsúsznom a füvön és rendesen összekoszoltam az edzőruhámat. A többiek sem úszták meg hasalás, sőt hempergés nélkül, s a csata végére egészen jó hangulat kerekedett a teremben. Ha ezt most látják az uvacsáni ügyeletesek, elcsodálkozhatnak azon, hogy engedhetett a személyzeti főnök ennyi túlkoros gyereket a flotta legmodernebb csészealjának fedélzetére?
- Fejezzük be, mielőtt teljesen kifáradunk! - javasolta végül Tibor, leheveredve a kitaposott fűbe. Elégedetten nézett ránk, ahogy ott lihegtünk körülötte, izzadtan, összekócolt hajjal.
- No, mi van kapitány? Eddig tartott az erő? Hogy leszünk így nyerő? - méltatlankodott Róbert, csípőre tett kézzel a kapuból.
- Majd holnap játszunk egy visszavágót! Lányok?
- Felőlem rendben. Nem ragaszkodunk a győzelemhez. - vont vállat Marianna homlokát törölgetve. - Ez barátságos mérkőzés!
- Akkor én megyek, megbarátkozom a tusolóval! - intett vidáman Júlia, és ezzel befejeztük a labdakergetést. Miután elhagytuk a raktárt, a hajó dematerializálta a focipályát. A következő meccsre ismét friss füvet fog teremteni nekünk.
Éjfél körül tértem vissza a kabinomba a megfigyelő fedélzetről, ahol takarodó előtt beszélgettünk egy kicsit Tiborral meg Róberttel. Marianna és Lénárd alighanem külön programot csináltak maguknak, mert nem csatlakoztak, míg a navigátorunk Szabolcs körül nyüzsgött a hídon, segítve neki szortírozni a kutatószondáinkról folyamatosan beérkező információ áradatot.
- Jót tett a csapatszellemnek ez a kis futkározás! - állapította meg Szekeres elégedetten.
- A Marutkinunon nem volt ennyi helyünk.
- Mi történt a régi legénységeddel Tibor? - kérdezte Robi a tenyerét masszírozva.
- Fekete Egon, az első tisztem kapta a parancsnokságot. Fiatal, de tehetséges fickó.
Néztem a Kisöreget, miközben a hajdani kalandjairól mesélt, hol felém, hol a planetológusra fordítva tekintetét. Jól eső érzés töltött el vele kapcsolatban. Annyi átlagos emberrel találkoztam már az életem során, hogy most valóságos felüdülést jelentett egy igazi, rendkívüli pasassal szemezni, aki szerintem többet élt meg, mint mi hatan együttvéve. Tibor észrevette az irányában megnyilvánuló finom jelzéseket, mert később a kabinok felé menet megsimogatta a hátam, sokféleképp értelmezhető gesztussal. Érlelődött köztünk a kapcsolat vágya, úgy éreztem.
Elalvás előtt döntést hoztam, miszerint nem ártana külön szöveges naplót vezetnem az expedíciónkról. Korábban, még az Aktínia fedélzetén szorgosan írogattam a napi eseményeket, abban bízva, később, amikor az életrajzi regényemet fogom írni - öreg, tapasztalt űrkutatóként - jó hasznát vehetem majd a jegyzeteimnek. Nyitottam egy új állományt a Szövegszerkesztőmmel, és addig diktáltam gondolatban, míg el nem nyomott az álom.

25. fejezet