Az űrutazásunk hátralévő részében nem sok érdekes esemény történt, szinte meglepő módon. Több tucat csillagrendszert látogattunk végig. Gyakoroltuk az űrsétát, valamint kétszer leszálltunk légkörtelen bolygókra, futkározni és kőzetmintákat gyűjteni. Közben számos alkalommal összefutottunk más civilizációk felderítő járműveivel, robotszondáival, ahogy nagy ívben megkerültük a gömbhalmaz centrumát és a huszonnegyedik napon végre az Aurinó rendszerének vettük az irányvektort.
A beszélgetéseink során egyre jobban megismertük egymást, s azt hiszem a két kék bőrű űrhajósunk összejött, mert gyakran visszavonultak valamelyikük kabinjába a szabadidejükben. Marianna és Lénárd igyekeztek diszkréten viselkedni, mégis izzott köröttük a levegő a szenvedélytől, ahogy mondani szokás. Öröm vala nézni őket.
Átlag négy-öt naponként beszéltem élvonalon Esztellával és a fiammal, aki bámulatos sebességgel haladt a tanulásban, nagy lelkesedéssel böngészve keresztül-kasul az egész társadalmi hálózatot. Egyik alkalommal, mikor felhívott, valami érthetetlenül gyors, furcsa zörejre emlékeztető recsegéssel szólított meg. Atilla megtanult gyors gondolkodással kommunikálni.
- Szklrmpcsdzgnk... - hallottam a szövegelését minden bevezetés, figyelmeztetés nélkül.
- Ez nekem gyors! Így nem értem! Várj egy kicsit, mindjárt sebességet váltok...!
Az emberi tudat gondolkodási üteme alapvetően a fizikai test tempójához van igazítva. Tehát meglehetősen lassú, szinte lusta ahhoz képest, amire a lélek szoftveresen képes, ha nem fogja vissza magát. Külön tudati technikaként tanítják már egészen fiatal korban a mentális sebesség váltást, amivel jobban kihasználhatjuk a közháló információ átviteli kapacitását. A lélekben kavargó szellem, mint szoftver alapvetően emanációs sebességgel perturbálódik, áramlik körbe a tároló cellákban és fut át a tudati fókuszon. Ez viszont túl gyors ahhoz, hogy a fizikai testbe reinkarnálódva használni lehessen, ami lényegesen lustább életvitelt követel meg az egyéntől.
Rövid koncentrálást követően átálltam arra a tempóra, amivel Atilla megszólított, s egyből érthetővé váltak addig egybemosódó szavai.
- Szia Anya! Remélem most már tudod követni amit mondok. Gyakorlom a gyors gondolkodást. Ezzel a módszerrel sokszorta több dolgot tudok elintézni a hálózaton és tanulhatok, beszélgethetek egyszerre...
Nagyjából fél másodpercig csevegtünk, ami normál társalgással negyed órába telne. Ebben a felfokozott tudatállapotban furcsán megváltozik az ember észlelése, a külvilág elképesztően lelassul, s cikázó villámnak érzem magam, mely kitörni vágyik a test rabságából. Az ezernyolcszázszoros mentális tempó persze nem tartható fenn sokáig, mert igencsak fárasztó, ráadásul nincs rá tartósan szükség, hisz egy perc alatt a legpletykásabb emberek is untig kidumálhatják magukat a hasonszőrűek társaságában. A gyors gondolkodásnak főként a politikusaink, tudósaink veszik hasznát, valamint a katonák, amikor olyan helyzetbe kerülnek, hogy másodpercek alatt kell meghozniuk fontos és bonyolult döntéseket. Ilyenkor az emberi tudat majdnem akkora sebességre gyorsul egyébként, mint amennyivel a hálózati kiszolgálók működnek.
A hetedik hónap nyolcadik napján léptünk be újra az Aurinót övező Nagy Lufiba, s ugráltunk oda az Eledoneiához, megállva a bemérő bóják egyike mellett. A képernyőn felbukkanó számadat nem lepett meg senkit különösebben. Azok után, amiken az elmúlt hetekben keresztül mentünk, várható volt, hogy alaposan elcsúszunk a FEA-hoz képest.


- Több, mint tizenkét másodperccel előrébb vagyunk az eledon sajátidőhöz képest. Ez meglepően sok! - mondta Eszter, megfordítva a bárkát, hogy kivigyen minket a bolygóközi térbe, végrehajtani az ilyenkor szokásos időtrimmelést.
- Várható volt. - biccentett a kapitány közömbösen. - Több száz parszeket szaladgáltunk, változó gravitációs terekben. Volt egyszer egy hosszú utunk az Impulzussal, amikor majdnem öt perccel kerültünk előrébb az időben. No, essünk túl rajta!
A trimmelésre speciális szabályok vonatkoznak, hogy elkerüljük az időutazással járó esetleges baleseteket. Csak a múltból a jövő felé haladva szabad az űrhajóval egy helyben lebegve elvégezni az ugrást, mert ilyenkor a jármű oda megy, ahol még nincs. Kívülről nézve eltűnik egy időre, majd újra megjelenik, beérve az anyabolygó saját jelenét. Viszont a jövőből a múltba ugyanezt nem szabad megcsinálni. Ha oda ugranánk, ahol korábban is voltunk, fedésbe kerülnénk a korábbi múltbeli énünkkel, ami végzetes időparadoxonnal járó, halálos ütközést eredményezne. Belerohannánk saját magunkba a térbe való visszaszinkronizálódáskor. Ezért a regresszív időtrimmelést térugrással kombinálva kell végrehajtani.
Kívülről nézve az Esszencia megduplázódni látszik az űrben. Egymástól biztonságos távolságban két teljesen egyforma, de eltérő sajátidejű példány létezik belőlünk. Ha kellően közel vagyunk a korábbi megnyilvánulásunkhoz, akár beszélhetünk is velük, jópofa üzenetet küldve a pár másodperccel korábbi lényünknek. Ez szintén okozhat paradoxont, tehát a múltunk eseményhorizontján kívülre célszerű ugrani, hogy megússzuk az időáthallásnak nevezett jelenséget. A csészealjunkból áradó időhullámok, amik a fény sebességének kb. százhúsz százalékával terjednek, 12 másodperc alatt nagyjából 4,32 millió kilométer sugarú gömbbé fúvódnak fel, tehát ennél messzebbre kell áthelyeződnünk. 278 másodpercnél nagyobb kronodivergenciánál viszont elkerülhetetlenné válik az időáthallás, mert nem tudunk akkorát ugrani egyszerre, sem térben, sem időben, hogy kikerüljünk a saját korábbi eseményterünkből. Szerencsére ilyesmi nagyon ritkán történik, és az eddigi tapasztalatok szerint, ha a legénység nem áll szóba a múltbeli önmagával, simán megúszhatja a kalandot.
Eszter gyorsan visszahozott minket a bemérő bójához, ahol újra elvégezték rajtunk az időszinkron tesztet, ellenőrizendő a trimmelésünk pontosságát.


- Az elvárt értéken belül vagyunk.
- Rendben. Vigyél le minket Uvacsánba! Mennyi a teljes részecske szóródási veszteségünk?
- Tizenegy atomot számoltam összesen a négy hét alatt. Ebből tíz a burkolatomból veszett el, egy a B-149-es belső válaszfali elemből.
Elégedetten néztünk össze, miközben a bárkánk alámerült az Ediara kontinens fölött örvénylő tejfehér felhőzetbe. Ez nagyon jó érték, messze kevesebb, mint amire számítottunk. Egy ekkora út során a régebbi térhajók átlagosan négy-ötszáz atomot szoktak veszíteni az anyagukból.
Minden térugráskor előfordulhatnak szinkronizálási hibák, amik eredményeképp elemi részecskék, esetleg atomok maradnak vissza azon a ponton, ahonnan kiléptünk. Ilyenkor némi fényt is veszít a jármű, de ez olyan minimális, hogy a hőveszteség nem kimutatható rövid távon, csupán sok ezer térugrást követően. A hosszú útról megtérő felderítő egységek burkolata valósággal mikroporózusossá válik a szanaszét hagyott atomok miatt. Érdekes jelenség, hogy az űrhajó közepén lévő szerinótól távolodva nem lineárisan, hanem négyzetes arányban nő az atomok elvesztésének valószínűsége, ami idővel tönkreteszi a legkeményebb ötvözeteket is.
A kopás hasonló módon kezdi ki a tárgyakat, mint a kavitáció. Az emberi test sem mentesül tőle, de az élőlényekre nem jelent komoly veszélyt, mert a sejtek könnyen pótolják a molekulákból eltünedező renitens atomokat. Sokkal több részecske párolog el egy űrhajós bőréről óránként, mint ahányat havonta veszít el út közben. Állítólag még a nálunk sokkal fejlettebb űrtechnikát használó fajoknak sem sikerült teljesen kiküszöbölniük a térugrás eme káros mellékhatását.
- Valószínűleg azért ilyen alacsony a szóródásom, mert a hajótest minden atomja a szerinómra van felfűzve, veletek együtt! - vélte Eszter, besorolva az uvacsáni reptér fölött torlódó sűrű forgalomba.
Öt perccel később finom döccenéssel megálltunk ama parkolóhelyen, ahonnét négy héttel ezelőtt útra keltünk. Izmaimban szétáradt a várakozás feszültsége. Alig vártam, hogy sétálhassak egyet Otthonváros utcáin, aztán kint a szabadban az erdőben. Három hét múlva kezdetét veszi a termékenység ünnepe, addig valószínűleg szabadságon leszünk. Ebben az időszakban nem szokás hosszú útra küldeni a kozmonautákat.
Elhagytuk a bárkát, boldogan nyújtózkodva a hangárcsarnok hűs levegőjében. Liszkai professzor és társai érkeztek sietve, átvenni tőlünk a hajót. A következő órák az ilyenkor szokásos adminisztrációval teltek. A Felderítő Osztály szállójában kaptam egy szobát, ahol ellakhatok, amíg a városi közigazgatás kiutal nekem egy lakást a következő hetekre. Felhívtam Esztellát és az anyámat, tudatva velük, újra az Eledoneiára tettem a lábamat. Megbeszéltük, hogy bemegyünk a városközpontba és együtt vacsorázunk valamelyik luxus étteremben, megünneplendő a visszatértemet.
Szerettem volna megkérdezni Szekeres Tibort, mielőtt elhagyom az űrkikötőt, mit fog csinálni a következő néhány napban. Volna-e kedve esetleg eljönni velem kirándulni a felszínre, valamelyik üdülőtelepre, ahová az űrhajósok szeretnek járni. A legénység nem beszélt meg külön programot előre, de biztos fogunk néhányszor találkozni Uvacsánban.
Az épület előtt, a főtéren értem utol, épp indulni készült a városba. Csak éppen nem volt egyedül. Egy csinos, vörös hajú nő várta, több más hozzátartozó kiséretében, akik a ma délután visszatérő űrhajók személyzete elé jöttek ki a kikötőbe. Mosolyogva csókolták meg egymást, boldogan ölelkezve, ahogy a szerelmesek szokták. Bennem pedig hirtelen megfagyott a lelkesedés.
A Kisöregnek barátnője van? Egy szóval sem említette az út során, sőt kifejezetten úgy tett, mintha régóta egyedülálló lenne. Bevallom őszintén, rosszul esett a helyzet ilyetén alakulása, de szó nélkül tudomásul vettem a dolgot és nyugodtan elmentem mellettük. A szívemben közben szétáradt a csalódás keserűsége.
Pedig már kezdtem egészen beindulni a fickóra. Nem akartam, hogy elrontsa a kedvem az iménti felfedezés. Mégis szomorúság fogott el, miközben átsétáltam a főtéren a metróállomás bejáratához.

26. fejezet