r26

26.
SZABADSÁGON

A hazaérkezésünk másnapján értesítést kaptam a közigazgatási rendszertől, hogy kiutaltak számomra egy lakást a hetvenkettes kaptárban, kint a város délkeleti peremén. Ugyanolyan egyszobás odút kaptam, mint a korábbi lett légyen. Az épület előterében húzódó betonfalra füstölgő vulkáni kúpot festettek a helybeli művészek. A szabadságom ideje alatt tehát a Vulkán fölött fogok lakni, a 33. emeleten.
Esztella és Atilla segítettek nekem délelőtt átköltözni az új, ismét csak ideiglenesnek szánt otthonomba. A fiam büszkén közölte, időközben levizsgázott városi navigációból. Mostantól akár egyedül is kimehetne az óvodából, ha a nevelőszülei elengednék. De persze nem fogják.
- Azért jobb lesz, ha egyelőre még nem merészkedsz ki önállóan a nagyvilágba fiatalúr! - mondta Esztella a srácnak, lehűtve lelkesedését.
Előző este négyesben vacsoráztunk egy luxus étteremben a belvárosban, ahol valódi, szabad ég alatt termesztett növényekből készült ételkülönlegességeket szolgáltak fel a robot pincérek. Ez anyám ötlete volt, aki nem sajnálta a jutalom bónjait és meghívott mindannyiunkat. Csilla szerette volna elhozni a párját, de Kerény az utolsó pillanatban kimentette magát, valami hivatali rendezvény ürügyén. Bár nem látszott rajta, sejtettem, nincs minden rendben az anyám és új barátja között. Ő nem akart beszélni róla, én pedig nem feszegettem a témát a gyerek előtt. Majd elmondja ha komoly a dolog.
Vacsora közben persze elsősorban nekem kellett mesélnem az élményeimről. A fiam rengeteget kérdezgetett az utunkról, le nem szállt az élvonalról egész idő alatt. Az élő hajó különleges képességei Csillát szintén érdekelték, ezért tartottam nekik egy kiselőadást az Esszencia műszaki paramétereiről konferenciacsatornán.
Atilla bámulatosan sokat tanult az elmúlt hónapban. Szinte minden szabadidejét a köztudatban töltötte, ahol Esztella és Tamás, valamint egy interaktív oktató program segítségével igyekezett képet alkotni magának a világunkról. Az első három-négy évben az a legfontosabb, hogy megtanuljon gondolkodni, felismerni a dolgok közti összefüggéseket és képes legyen megemészteni, lelkileg feldolgozni mindazt a hatalmas információ özönt, ami a társadalmi hálózatban kering. Ha ez megvan, elkezdheti halmozni lelkében a tényszerű, konkrét adatokat.
A mi világunkban nincs egységes oktatási rendszer, valamiféle iskola, amely megmondaná a fiataloknak, mit kell tanulniuk és mikorra kell számot adni a tudásukról. Engedjük, hogy mindenki a számára legmegfelelőbb sebességgel tanuljon, amit csak akar. Ha pár évig leáll az okosodással, az sem baj. Száz éve van rá, hogy kellő szintű ismeretanyagra tegyen szert a világról, és az őt kimondottan érdeklő, vonzó szakterületekből végül levizsgázzon, diplomát szerezzen.
Hétfőn délután benéztem a Külügyminisztériumba, üdvözölni Bíró Sándort és Melindát, meg a helyemre kinevezett új munkaerőt, egy fiatal, sárga bőrű pasast, akinek elfelejtettem rögzíteni a nevét az ismerőseim listáján. Láthatóan jól boldogultak nélkülem, ezért nem maradtam sokáig az irodában.
Máshogy szerettem volna, mégis úgy alakult, hogy estére egyedül maradtam. Hiába hívtam sorra a barátaimat, ezen a napon sajnos egyikük sem ért rá. Önállóan pedig nem akartam koncertre vagy más rendezvényre menni. Az űrhajós kollégáim sem jelentkeztek, nyilván a saját barátaikkal, családtagjaikkal töltik a szabadidejüket.
Úgy éreztem, nem lenne okos dolog felhívnom őket. Most még nem. Korai lett volna, hisz alig egy napja szálltunk le a hajóval. Valószínűleg nem hiányzom nekik. Számomra viszont jól esne a megszokott társaságuk. Különösen egyvalaki társasága, aki szerintem prímán elvan egy vörös hajú nőszeméllyel...
Ültem a szobámban az üres asztal előtt és a Tiborhoz fűződő kapcsolatomon rágódtam. Normál körülmények között nem szoktam az időmet fárasztó tépelődésre pazarolni és az elmulasztott lehetőségeken elmélkedni. Azon, hogy mi lett volna, ha másképp alakul...
A kapitányunk határozottan tetszett nekem, és valószínűleg én is neki, csak éppen van már valakije. A nő nyilván rossz néven venné, ha most, pár héttel a termékenység hónapja előtt megpróbálnák lecsapni kezéről a fickót.
Épp elég párkapcsolatom volt ahhoz háromszáz év alatt, hogy ne legyenek illúzióim a férfiakkal kapcsolatban. Bár meglepetéseket mindig tudnak okozni, az tény. Igaz, Szekeres évszázadokkal idősebb nálam, mégis nagyon jól kijöttünk egymással a fedélzeten, azt hiszem. Nem haragudtam rá, amiért valószínűleg csak flörtölt velem, könnyű prédát remélve vagy ki tudja milyen indíttatásból próbálkozva. Viszont őszintén elszomorított, hogy ilyen könnyen hagytam magam elcsábítani, holott nem vagyok egy tapasztalatlan kislány. Hiába no, Szekeres Tibor nem akármilyen férfi. Biztos sorban állnak nála a lányok, várva, hogy vessen rájuk egy mosolygós pillantást az űrflottánk legvagányabb hőse.
Miután fél órányi elmélkedést követően rendbe tettem magamban a kapitányomhoz fűződő viszonyom, csináltattam az omnival egy kiadós vacsorát és felhívtam Aradi Lillát, megbeszélni vele a látogatásom időpontját. Most az a legfontosabb, hogy mielőbb kimozduljak a városból. Mozogni, kirándulni, valami értelmeset csinálni, mielőtt elkezdenék unatkozni és újfent azon keseregni, hogy egy ígéretesnek induló kapcsolat szakadt félbe. Nem az első és nem is az utolsó hosszú életem során. Még mindig jobb, mintha túl későn derül ki, hogy legfeljebb második lehetek a pasinál, alkalmi barátnő a hosszú felderítőút alatt. Vannak nők, akik ezt nem bánják, nekem viszont más az értékrendem. Ha én járok egy férfival, akkor azt egészen akarom, nem csak az ágybabújások erejéig. Lilla szerencsére örült neki, hogy végre meglátogatja valaki, s biztatott, jöjjek minél előbb. Úgy is tettem.
Kedden kora délelőtt, könnyű nyári ruhában indultam útnak, a térkapu rendszeren keresztül lépve át először Szoboszlóra, majd onnan Csege városba. A bolygón belüli közlekedésre általánosan használt térablakok hálózata négyezer települést kapcsol össze az Eledoneián. Otthonvárosban az egyes kaptár alsó szintjein találhatók az átlépők, amik az égablakok kisebb, gyalogos közlekedésre szánt változatai. A gyűrűk átmérője mindössze hat méter és kétféle típusuk van. Az egyablakos kapuk egy konkrét helyre vezetnek és állandóan használhatók. Ilyenek működnek a nagy forgalmú kaptárvárosok között, ahol napközben szinte mindig tolongás van. A sokablakosak keretébe kilenc párhuzamos felületet integráltak a mérnökök, amiket térlapozással váltogatnak percenként, a negyedik térkiteljesedésen keresztül mozgatva őket. Előttük sorba kell állni, megvárva, hogy a kívánt célállomás irányába nyissanak.

A Szoboszlóról Csegére vezető átlépő ilyen sokablakos rendszerű volt. A kapuk indulási oldala egyezményesen zöldre van festve, az érkezési pedig pirosra. Így egyszerre mehet rajtuk mindkét irányba a forgalom, zavartalanul. A keretet övező biztonsági zónát piros csík jelzi a padlón. Itt húzódik az ablakot védő levegő visszatartó erőtérpajzs buboréka, ami megakadályozza, hogy légnyomáskülönbség esetén fújni kezdjen a szél valamelyik irányba. A kapuk egyben mikroba dezintegráló rendszerrel is fel vannak szerelve, és állandóan áll mellettük egy őrandroid, a Térablak Közlekedési Rendőrség világoskék egyenruhájában. Az indulási oldalon, jobb felöl van egy vezérlőkonzol, rajta tapétaképernyővel és billentyűzettel. Itt lehet manuálisan beavatkozni a készülék működésébe ha valami baj történne.
A térablakok többszörös biztonsági rendszerrel vannak ellátva, főként a balesetek megakadályozása érdekében. A térlapozás csak akkor működik, ha semmiféle tárgy nincs az éppen nyitott felületben. Ellenkező esetben azonnal szétvágná a transzcendens téranomália, precízebben, mint a legjobb lézerkés. Ha a biztonsági zónán belül nem tartózkodik senki, egyik oldalon sem, a vezérlőrendszer öt másodperc után rövidre zárja magát, becsukva az átjárót. Ilyenkor két olyan felület kerül a keretben kívülre, amik egymás párjai, vagyis a kapu önmagához fog vezetni.
A biztonsági zóna előtt terelőkorlátok választják el az egyes sorokat, elejükön tájékoztató táblákkal, melyik hová vezet. Fémsorompó zárja le a kapu felöli végüket, nehogy valaki túl korán vagy későn lépjen a felület közelébe. Az őrandroid dolga gondoskodni arról, hogy az emberek be is tartsák a szigorú közlekedési szabályokat. Minden nap sok millió ember kel át ezeken az átjárókon egyik városból a másikba, jelentősen megkönnyítve számunkra az utazást. Csak egy lépés, és máris a bolygó túloldalán lehetek. A hálózat topológiája lehetővé teszi, hogy maximum öt lépésben bármely állomásról bárhová el lehessen jutni.
A Csegére nyitó ablakra senki sem várt rajtam kívül ezekben a percekben. Türelmesen ácsorogva néztem, ahogy az átlátszó felületen sorra keresztül sétálnak az emberek a Szoboszló környéki városokba, majd én következtem. Figyelmeztető csipogás kiséretében váltott az ablak és nappali fény ömlött át odaátról. Nyílt a sorompó, én pedig pár lépéssel később a felszínen találtam magam.
Csege az Ediara kontinens keleti végében található, a Zöld-tenger partján. Az alig kétezer fős felszíni település a tengerparton sorakozó dombok mögött, egy erdővel borított lankás völgyben terül el. Az itteniek többsége növénytermesztéssel foglalkozik, a luxus éttermek számára állítanak elő zöldségeket, gyümölcsöket. A vidék éghajlata nagyon kellemes mediterrán, a tenger felöl érkező hűs légáramlatoknak és rendszeres esőzéseknek köszönhetően.
Az itteni térkapu állomás egyszerű pavilonja a városka főterén található, bokrokkal és virágágyásokkal körbevéve. Csak egyetlen sokablakos gyűrű áll benne, amivel a szomszédos falvak és Szoboszló elérhető. Az ódon faépület örökké nyitva tartott bejáratának ajtószárnyain metszőn tűzött be a napfény. Kiléptem a szabadba.
Úgy tűnik, semmi sem változott a legutóbbi ittjártam óta. Száraz, meleg idő fogadott és ragyogóan tiszta égbolt. Fejem fölött az Aurinó a kifényesedésének közepénél járhatott. A tenger irányából sós illatokat sodort magával az enyhe szellő. A téren árnyékot adó öreg, terebélyes tölgyfák ágai közül heves madárcsiripelés, kuvikkolás áradt a légbe. Elindultam az orrom után.
Lilla előre közölte, valószínűleg nem lesz ideje bejönni értem a városba aeróval, mert egy dísznövény szállítmány rakodására kell felügyelnie, s ez pont kapóra jött nekem. Legalább sétálhatok kicsit a városban, a repülőtér felé menet.
Megnyitottam az Alapvetőek programcsoportból az Időzítőt, azon belül pedig a Felszíni napszak lekérdezése menűpontot. Az Eledon Királyságban mindenhol, még a szomszédos bolygókon, térállomásokon is egyetlen szabvány időt használunk, a FEA-t. Nincsenek zónaidők, mindenféle helyi időszámítások, mint más civilizációknál, így nem kell utazás közben az órát állítgatnunk. A bolygónk lakosságának kilencvenöt százaléka egyébként is kaptárvárosokban lakik, ahol nincs jelentősége a felszínen uralkodó megvilágítási viszonyoknak. Ehelyett, ha a felszíni települések valamelyikére megy az ember, ezzel a kisegítő alkalmazással könnyen utána nézhet, reggel, délután vagy éjszaka van-e odakint.
A Felszíni Eledoneia Alapidőt egyébként Otthonváros hosszúsági fokának megfelelően határozták meg a történelem kezdetén. Ennek köszönhetően például a bolygó túloldalán levő Nagyszigeten a szabadban élő lakosság az éjszakai órákban van ébren, amikor fejükre süt az Aurinó. A napszak meghatározó szerint Csege ezerötszáz kilométerrel keletebbre esik a fővárostól, ezért itt már 11 órának megfelelő helyi idő vagyon. Az itteniek mindig korán kelnek.
Csege tipikus felszíni kistelepülés az Eledoneián. Épületei kivétel nélkül alacsonyak, egy vagy kétszintesek és lágy színeikkel jól beleolvadnak a természeti környzetbe. Az utcák szélesek, szabálytalanul kanyarogva követik a terep egyenetlenségeit. Az építészek hangsúlyozottan törekedtek rá, hogy a városka beleolvadjon a tájba. Semmi kirívó műszaki létesítmény nem töri meg a természetes formák harmóniáját. Mindenütt fák, bokrok, füves tisztások és gondozott virágoskertek örvendeztetik meg a látogató szemét.
A házak egymástól viszonylag nagy távolságra helyezkednek el, csupán élősövénnyel vagy jelképes fakerítéssel, virágágyással elválasztva. A többségük fából készült, mindegyik egyedi tervek alapján. Homlokzatukon cirádás mintázatok övezik a füstüveg ablakokat, szokatlanul széles ajtókat. Ezt hívják kelet-ediarai építészeti stílusnak, és ha jól sejtem, itteni szokás szerint az egész településen nincs két egyforma épület, amire gondosan ügyelnek a városka fenntartói.
Az utak szélesek. Enyhén kitaposott, gondosan nyírt pázsit borítja őket. A helybeliek szeretnek gyalog járni, sokan közülük mezítláb mászkálnak a puha fűben. Mindenhol tisztaság, sehol egy lehullott faág, gondozatlan sövény. Sok végtagú bionikus robotok járnak-kelnek nesztelen léptekkel, önállóan vagy emberi segítséggel karbantartva a közterületeket.
Egy légicikli húzott el mellettem sietve. A nyergében lovagoló hullámos hajú, izmos, barna srác futólag visszapillantott rám, mielőtt tovaröppent volna. Nagyobb távolságra ilyen siklóval szokás közlekedni a városon belül, ami fél méterrel a talaj fölött suhan hangtalanul. Műszakilag hasonló konstrukció, mint a flottánál használt lebegőszékek, csak sokkal egyszerűbb és nagyon sok típusa van. Miközben a repülőtér távoli épületei felé igyekeztem a főutcán, egy és két személyes siklók, hátsó platóval rendelkező könnyű teherszállítók hussantak el a közelemben.
Otthonváros zsúfolt utcáival, tereivel összehasonlítva ez a település valósággal néptelen vala. A repülőtérhez vezető másfél kilométeres szakaszon körülbelül tíz emberrel találkoztam, akik nyugodt, ráérős tempóban igyekeztek a dolgukra. Mindenki láthatta rajtam, nem vagyok idevalósi. A Csegeiek többsége ujjatlan pólóban, és sokzsebes térdnadrágban valék, míg én halványpiros szoknyát viseltem, ugyanilyen színű inggel, könnyű szandállal. A helybeliek nagy része ráadásul barna bőrű vagyon, részben a genetika, részben a sok napozás következményeképpen.
Ismerem annyira a várost a korábbi látogatásaimból, hogy ne tévedjek el, ettől függetlenül megnyitottam a Földrajzi navigátoromat, lekérve a helyi térképet. Hol is kell lekanyarodni a szoborparkhoz? Majdnem túlmentem rajta! Úgy döntöttem, teszek egy kis kitérőt, megnézni a legfőbb helyi nevezetességet.
Van egy lapos dombocska Csegén, melyen nem ültettek fákat, viszont dúsan virágzik rajta mindenféle vadvirág. Itt szokták kiállítani a helybeli szobrászok az új alkotásaikat. Körülbelül két tucat kőszobor sorakozott félkörívben a dombtetőn, egy díszesen faragott szökőkút körül. Az a szokás, hogy a friss műalkotásokat kiállítják pár hónapig közszemlére, mielőtt elajándékoznák valamelyik városnak vagy galériának a bolygón. Így mindenki megcsodálhatja őket és véleményt nyilváníthat róluk a közösség virtuális fórumain. Körülbelül hat éve jártam erre legutóbb, köszönhetően Lillának, aki megmutatta a helyet. Ahogy várható volt, mostanra az összes szobor kicserélődött.
A csegei szobrászok különös fickók. Nem teremtőgéppel gyártják a virtuálisan megtervezett szobraikat, hanem egyszerű vésővel, saját kezűleg faragják ki a kőtömbből, teljesen primitív módon. Az egyik közeli ház udvaráról most is ütemes kalapálás szűrődött ki. Cseng-bong a véső, ahogy éle belemar a sziklába, az alkotó képzeletében élő műalkotásról fokozatosan hámozva le a fölösleges anyagot.
Néhányszor elfogott a kisértés az elmúlt évszázadokban, hogy megpróbálkozhatnék a szobrászattal, de eddig mindig találtam magamnak más, fontosabbnak tűnő elfoglaltságot. Zemlénben inkább csak néztem a helyi alkotóközösség munkáját, mintsem résztvegyek benne. Modellt viszont ültem egyszer, egyik távoli rokonomnak, aki szürke márványba véste az arcvonásaim, igaz kissé torzra sikeredett a portré. Még kezdő volt a srác, s néhány évtized után feladta az anyag megmunkálásának fárasztó kihívását. Úgy érzem, hozzá hasonlóan én sem vagyok elég tehetséges, sem türelmes, hogy napokig, hetekig dolgozzak egy ilyen műalkotás létrehozatalán.
A legközelebbi ház futólugassal borított teraszát nézve eszembe jutott Albert és az otthonunk. Hirtelen elfogott a vágyódás a zemléni életem után. Itt élni, a szabad ég alatt, annyira más, mint egy űrhajó fedélzetén dolgozni, mesterséges környezetben.
A hőmérséklet gyorsan emelkedett, ahogy a fejem fölött trónoló napkorong egyre intenzívebben kezdte ontani fényét, ezért nem bámészkodtam sokáig. Az Élmény rögzítővel felvételeket készítettem a szemre leginkább tetsző három műalkotásról, figyelmesen körbejárva őket, majd mentem tovább a repülőtér irányába. A szobrok többsége férfiakt vala és az emberi test leplezetlen szépségét igyekezett megragadni aprólékos kidolgozottsággal. Bevallom, szívesen megismerkednék azokkal a srácokkal, akik modellt álltak hozzájuk...
A repülőtér a legnagyobb létesítménye a városnak. Több nagy hangár és raktárépület vesz körül - félkaréjban - egy terméskövekkel kirakott placcot, amin tucatnyi áramvonalas légijármű parkolt. Karcsú személyszállítók és némileg hasasabb tehergépek. Csege nem tartozik a turisták által gyakran látogatott, felkapott helyek közé. Kevés idegen fordul meg erre és azok sem maradnak sokáig. Aki ide költözik, nyugalmas életet választ, s állandó madárcsicsergést, reggeltől estig. Továbbá rajzó bogarakat, lepkéket a levegőben, kiváncsian leskelődő mókust a faágak közt és surranó gyíkocskát a fűben.
Idefelé jövet megkerestem a hálózaton a csegei reptér honlapját és kértem tőlük egy légitaxit. A bejárat melletti portásfülkében unatkozó ügyeletes android udvariasan köszöntött. Megkérdezte mi járatban vagyok, majd odavezetett a géphez. A jól áramvonalazott, vajfehér fémkapszula a leszállópálya távolabbi végében parkolt, félig a fák árnyékában. Egy légköri repülésre használt, szárnyak nélküli, négy személyes aeró, amivel akár az egész bolygót körül repülhetném, permanens hajtóművének köszönhetően.
- Sajnos csak ez az egy szabad gépünk van hölgyem! - mentegetőzött a droid, kitárva a jármű ajtaját. - Kicsit régi modell, de üzembiztos! Pár napja ellenőriztem.
Beültem az átforrósodott utastérbe. Kezem a vezérlőpultra téve első dolgom volt működésre bírni a légkondicionálót. A portásrobot búcsúzóul intett, lecsukta az ajtót és elindult vissza a szolgálati helyére. Előttem az ovális pulton életre kelt a puritán, síklapos megjelenítő.
Repülőt vezetni épp oly könnyű, mint légiciklizni. Az Eledoneián minden nagyobb jármű számítógépe össze van kapcsolva az adott kontinens központi irányító rendszerével, amely képes önállóan elvezetni a gépeket, ha nem akar az utas személyesen bajlódni a kormányzással. A szetkámon keresztül, egy Pilóta segéd nevű minősített alkalmazással is irányíthatnám a masinát, nemcsak gondolatvezérléssel a tenyér interfészen át. Ezúttal maradtam az automata irányításnál, hogy menet közben gyönyörködhessek a tájban.
Bejelöltem a felkínált térképen Lilla farmját, mire a taxi finom remegéssel elrugaszkodott a kifutóról, és a környező erdő lombkorona szintje fölé emelkedve, zajtalanul suhanni kezdett nyugati irányba. A barátnőm háza nagyjából ötven kilométerre van a szárazföld belsejében, egy dombtetőn. Tíz perc alatt odaérek.
Az Eledoneia felszíni települései között nincs kiépített úthálózat. Se vasúti sínek, se műutak nem csúfítják el a tájat, ezért a közlekedés, árúszállítás a levegőben zajlik. A magányos farmokon élőknek kivétel nélkül van saját repülőjük. Ez épp oly nélkülözhetetlen kelléke az életüknek, mint az omniregulátor.
A Csegét övező több száz hektáros termőföld zónát úgy alakították ki, hogy harmónikusan beleolvadjon a természetes tájba, az erdőkkel és dús füvű mezőkkel borított dombvidékbe. A levegőből alátekintve végre rájöttem, miért vala olyan kihalt a város. Szinte minden lakos kint dolgozik a robotokkal a gyümölcsösökben. Almát, meggyet, barackot, szilvát szednek. Az aeró túl gyorsan suhant, ezért a részleteket nem tudtam kivenni az alant folyó munkából. A földeken túl csak az érintetlen, ember nem járta erdő húzódik a távoli hegyláncok vonaláig. Benne piciny szigeteket alkotnak a farmok, egymástól átlagosan tíz-tizenöt kilométerre. Lilla egy ilyen tanyán él egyedül, néhány bionikus kertész android és robotszolga társaságában.
A háza jókora földszintes, U alakú építmény. Szolídan meghúzódik a tölgyfák alatt. Az öreg, barna tetőcserepeket vastag rétegben borítja moha és futónövényzet, ezért nehéz észrevenni a levegőből. Az udvar közepén trónoló teherszállító egység kövér doboza azonban feltűnően árulkodik az emberi jelenlétről.
A robotpilótára hagytam a leszállást, ami ügyesen manőverezve a maradék szabad területre hasaltatta a gépet, közvetlenül egy alacsony fasor mellé. Albertnek hála elég sokat tudok a bolygónk őshonos és behurcolt növényeiről egyaránt. A másfél, két méter magas fácskák ovális leveleiről és ibolyakék virágzatáról azonnal felismertem az enciánfákat. Ezeket a Nagy Spirálból hozták magukkal az ősapáink, valamelyik bolygójukról.
A taxi vezérlője megkérdezte, visszamehet-e a honi állomására vagy szükségem lészen rá továbbra is. Elengedtem a gépet. Ha mégis kellene, hamar elküldhetik értem. Fürgén kipattantam a kapszulából és a közeli teherszállító mellett szorgoskodó, vastag karú rakodórobotok irányába indultam. Mögöttem halk susogással emelkedett levegőbe a repülőm.
A munkadroidok súlyosnak tűnő fadézsákba ültetett dísznövényeket pakoltak fel az ezüstmetálra festett törzsű gépre. Sárga virágú kassziákat, enyhe vanília illatot árasztó rózsaszín oleandert, angyaltrombitákat és néhány hortenziát. Valószínűleg valamelyik kaptárváros pihenő parkjába megy a szállítmány, netán az egyik autoszférára.
Végre megpillantottuk egymást a barátnőmmel. Lilla és egy fickó, aki szerintem a gép pilótája lehetett, a ház mellett húzódó szőlőlugas árnyékából figyelték a munkát. Az asszony kisétált elém a tűző napra. Rövid fekete haját piros kendővel takarta be, kopott, sötétkék térdnadrágot viselt csíkos fehér, ujjatlan inggel. Sötétbarna arcán örömteli mosollyal jött oda hozzám. Úgy emlékszem, két éve láttuk egymást élőben utoljára.
- Szia Léna! Rég láttalak!
- Szervusz Lilla!
Megöleltük egymást, aztán gyorsan árnyékba vonultunk. A barátnőm bemutatott a lugasban türelmesen iszogató pilótának.
- Hidvégi Zsolt, ő Békési Léna! Egy régi jóbarátom a fővárosból.
A férfi ébenfekete bőrű volt és könnyű, gyűrödt vászonruhát viselt, mellkasán légköri pilótajelvénnyel. Előtte az ácsolt faasztalon, korsóban gyümölcslé állt.
- Jó napot! - kezet ráztunk, miután lehuppantam vele szemben a padra. Zsolt érdeklődve nézegetett, láthatóan jól érezte magát Lillánál, mintha régi barátok lennének.
- A rakodás eltart még egy darabig. Az Urorbára megy a szállítmány, Zsolca kaptárváros parkjába. Kérsz egy pohár friss baracklét?
- Az jól jönne. Nagyon meleg van itt nálatok! Nem vagyok hozzászokva. - törölgettem izzadó homlokomat. Lehetett vagy 35 fok és gyakorlatilag állt a levegő.
Rövidesen megjelent egy kertészruhás androidszolga a ház irányából, kerek tálcán két pohár italt hozva nekünk. Lilla magának is rendelt a szetkáján keresztül. A baracknektár egyébként ízre pontosan olyan volt, mint az omnival előállított. A különbség az ember fizikai érzékszervei számára észlelhetetlen, pedig ezt a levet valódi, szabad ég alatt termett barackokból facsarták percekkel ezelőtt. Időszálasan ehhez a helyhez kötődnek az atomjai, nem a teremtőgép szerinójához.
- Mostanában többnyire Zsolt viszi el a szállítmányokat tőlem. Ő is ír verseket a szabadidejében. - kezdte a beszélgetést Lilla könnyedén.
- Inkább csak próbálkozom. - szerénykedett a fickó somolyogva.
Szóban társalogtunk, elsősorban a farmon folyó munkáról. Lilla elmondta, pár hete nagy vihar söpört végig a vidéken és számos magas, gyönyörű smaragdtuja fát derékbatört az erős szél. Kár értük. Minden növény megszenvedte a vihart, mert a dombtető fokozottan ki van téve a tenger irányából érkező heves légáramlatoknak. Nem volt kimondottan jó ötlet az építőktől, hogy ide helyezték a tanyát, de problémás lenne odébb költöztetni az egészet. A völgyben sajnos nem ilyen jó a termőtalaj.
Ahogy körülnéztem az udvaron, és a dísznövények sorain, nem látszottak a pusztítás nyomai. Sokat dolgozhattak a robotok, mire eltüntették a letört ágakat, leveleket. Lilla farmját nem védi viharpajzs az időnként erre pusztító hurrikánoktól, mint Csegét például. Emlékszem, nyolc éve akkora szélvihar volt, hogy a tető egy részét is levitte a barátnőm feje fölül. A bolygó felszínén lakni sokkal veszélyesebb dolog, mint odalent, az agyonszabályozott kaptárvárosokban.
A pilótáról annyit tudtam meg, hogy tavaly költözött Csegére a somodori Körösmezőről, és nem csak a repülők vezetéséhez ért, hanem a terepjáró autókhoz, traktorokhoz és mindenféle felszíni munkagépekhez is. Erre a tudásra pedig nagy szüksége van az ittenieknek. Szívesen látnak minden önként jelentkező munkavállalót.
A rakodórobotok odakint befejezték a szorgoskodást, és azonnal visszavonultak a parkolóállásuk hűvösébe. Az egyik lábizületei feltűnően csikorogtak. Zsolt szerint nem ártana generáloztatni, mielőtt bedöglenek a szervói.
- Ideje indulnom. - tápászkodott fel kényelmes tempóban a férfi. - Köszi az italt Lillácska!
- Szívesen Zsolt! Jó utat! Akkor holnap találkozunk a városban!
A barátnőm a gépig kisérte a fickót, ahol futólag ellenőrizték a rakományt rögzítő kapcsokat és bezárták az ajtót. A srác fölmászott a repülő elején, magasan elhelyezkedő fülkéjébe és búcsúzóul még intett felénk. Fél perccel később a megpakolt szállítógép elstartolt, orrát a felforrósodott levegőbe fúrva, mi pedig bevonultunk az épületbe.
- Ideje valami finom ebédet készíteni. Van kedved segíteni?
- Persze! De jó ha tudod, hogy évek óta nem főztem!
- Ez olyasmi, amit nem lehet elfelejteni Léna! Gyere, segíts!
Aradi Lilla házát eredetileg négy személy számára építették még a múlt a század elején. Sokáig a legutóbbi férjével lakott itt és egy másik kertészkedő házaspárral. Aztán történt valami, amiről az asszony nem sokat mesélt ha rákérdeztem. A férje összejött a másik nővel, akinek a párját baleset érte nemsokkal korábban. Lezuhant az aerója, és olyan súlyosan megsérült, hogy hetekre be kellett vonulnia a szoboszlói egészségházba, szerv újranövesztésre. A felesége pedig a távollétében nem bizonyult valami hűségesnek. Nyomban kihasználta az alkalmat a félrelépésre, a legközelebbi elérhető pasassal. Lilla összeveszett a férjével, aki végül lelépett a szeretőjével és a Nagyszigetre költöztek állítólag. Azóta a barátnőm egyedül él a farmon. Nem akadt senki, aki ideköltözött volna, ő pedig nem kívánta sorsára hagyni a szépen virágzó gazdaságot.
Az épület lakórészében négy kisebb és két nagyobb szoba található, valamint két külön fürdőszoba és egy étkezőhelyiség. A tágas konyha minden szükséges eszközzel fel van szerelve ahhoz, hogy magányos lakója ennivalót tudjon készíteni a kertben termett növényekből. Nem sok ember akad az egész bolygón, aki annyira különc lenne, hogy maga fáradna az ennivaló elkészítésével nap mint nap. Lilla ezen kevesek közé tartozik. A főzést nem bízza az androidokra, azok legfeljebb segíthetnek neki. A konyhához tartozik egy szigetelt falú, parányi hűtőkamra is, amiben állandóan fagypont alatt van a hőmérséklet. Itt tárolja a zöldségeket, gyümölcsöket amíg felhasználásra kerülnek.
Első lépésként kaptam tőle egy virágmintás kötényt, majd végigfutottunk a konyhaasztal fölé kivetített szakácskönyvön, kiválasztva az ételeket. A házat irányító számítógép folyamatosan nyilvántartja, milyen alapanyagok állnak rendelkezésre a konyhában és miből mennyi vagyon. Ezek alapján csak azokat az ételeket jeleníti meg az interaktív szakácskönyvben, amik elkészítéséhez minden szükséges alkotórész adott.
- Mit szólnál egy zöldségleveshez?
- Rendben van... Látom tele a hűtőd patiszonnal.
- Igen, most érik. Legyen rántott patiszon?
- Jó lesz!
Nekiláttunk elkészíteni az ételt. Mivel a főzés tudományában sosem jeleskedtem, bevallom őszintén, csak adogattam Lillának a dolgokat, a kukta szerepére szorítkozva. Annakidején Fruzsival főzőcskéztünk néhányszor, de sosem szerettem meg annyira a szakácstudományt, hogy rendszeresen művelni kívánjam. A teremtőgép sokkal kényelmesebb. Nem kell főzőlapon melegíteni az ételeket, bajlódni a liszttel, tojással, zsemlemorzsával és minden egyébbel.
A konyhai tűzhely szabvány annihilációs üzemű, kétplatós szerkezet vala. A hőenergiát szolgáltató kőlapok igencsak elvékonyodtak már a sok használattól. Az Eledoneián nem szokás fával, szénnel, olajjal vagy gázzal tüzelni, hogy ne szennyezzük a légkört. Helyette egy olyan gépet használunk, ami irányított anyagmegsemmisítéssel szabadítja fel a szükséges energiát. Ehhez méretre vágott nagy, lapos kőkorongot kell a rezonátor fókuszpontjára helyezni, ami alulról elkezdi lebontani az anyagi részecskéket. A kiszabaduló fény forrósítja át fölfelé a követ, a rajta lévő lábossal, serpenyővel együtt. Ha a kő elfogyott, lehet újat tenni rá.
Lillának speciális, üvegszerűen átlátszó fémlábosai vannak, amik habkönnyűek, mégis törhetetlenek. Így elég ránézni az edényre, s nyomban tudja az ember, mi van benne, nem kell folyton a fedőt emelgetni.
Főzés közben természetesen mindenféléről beszélgettünk. Elmeséltem neki az Esszencia útját keresztül a gömbhalmazunkon. Azt, hogyan támadtak meg minket a vikkák és milyen módszerekkel tette próbára a legénységet a kapitány.
- Szerintem picit elsóztad a levest! - állapítottam meg később, evés közben. Ettől függetlenül jó volt az ebéd, desszertnek gyümölcsfagylaltot vettünk ki a hűtőből.
A délután ezen az éghajlaton a szieszta ideje. Odakint csak a rovarok zúgását hallani, ahogy a házat övező, mindenféle állatot gondosan elriasztó erőtéren kívül röpködnek a legyek és szúnyogok. A könyvtárszobában ültünk le csevegni, mert Lilla farmján bizony ilyen helyiség is akad, méghozzá nem akármilyen.
Igazából ez a szoba egy családi múzeum, ahol a nő ősei által az elmúlt évezredekben felhalmozott különféle tárgyak, szobrok, ékszerek, ereklyék lettek ízlésesen elrendezve a vitrines szekrényekben és polcokon. Egy faragott elefántcsont tülök a Szákszendrő bolygóról, nyakláncok a Rosoro holdjain bányászott drágakövekből és kisebb olajfestmények távoli tájakról, különös idegen lényekről. Lillának van vagy kétszáz könyve. Mindenféle típusúak, amik a legféltettebb családi örökségét képezik.
A barátnőm némileg idősebb nálam, rövidesen betölti az ötszázadik életévét. A családfa nyilvántartó rendszer szerint ő az anyai nagyanyám egyik apai ágú féltestvérének unokája. Mielőtt a negyedik, és határozott állítása szerint legutolsó férjével ideköltöztek volna, a szoboszlói városi könyvtárban dolgozott adatkarbantartóként. A költészet, mint hobbi gyerekkorától kezdve a kedvenc elfoglaltságai közé tartozik.
- Meddig akarsz nálam maradni? - kérdezte, mikor leültünk a szoba közepén trónoló hosszú, virágmintás kanapéra. Idebent légkondicionálás gondoskodik róla, hogy állandóan egyenletes hőmérséklet és páratartalom uralkodjék, bárhogy süssön az égen a nap.
- Tulajdonképpen ráérek. Nincs semmi dolgom. Csak a termékenység hava után fogunk elindulni a Nagy Spirálba. Arra gondoltam, esetleg kimegyek még valamelyik üdülővárosba a tengerpartra, aztán nem tudom. - vállat vontam, élvezve a házban uralkodó viszonylagos csöndet.
- Holnap akkor bemegyünk Csegére. Elviszem újrateremtésre azt a rozsdás rakodót, meg az egyik androidomat, ami két napja bedöglött és hozunk friss tojást. Nem tartok már tyúkokat, elegem lett a hajnali kukorékolásból! Pénteken pedig táncos rendezvény leend a városban, ahol az összes jóképű legény ott lesz! Biztos örülni fognak neked!
- Azt elhiszem! - nevettem azon, ahogy megugráltatta felém vékony szemöldökét.
- Olyan fehér a bőröd, mint egy űrhajósnak! - folytatta Lilla jóindulatú humorral. - Kicsit napozhatnál! Délután 4 körül már egész elviselhető a hőmérséklet. Csak reggel és este dolgozunk a robotokkal a kertben. Remélem segíteni fogsz!
- Persze! Szívesen...! Olvashatnék a gyűjteményedből valami klasszikusat?
- Nyugodtan. Válassz belőle!
Az ablak melletti könyvespolchoz sétáltam. Lillának többféle könyv van a birtokában. Az eledon társadalomban az embereknek általában csak egy könyvük van, de azt is ritkán használják, mert a szetkával olvasni sokkal kényelmesebb.

A könyv közismerten legősibb, primitív formája a nyomtatott papírköteg. Ezt csak a nagyon fejletlen fajok egy része használja információ tárolására. Még a Nagy Spirálból való átköltözés előtt a hun őseink is rendelkeztek ilyen kötegekkel. Mára csupán két darab maradt belőlük az Ősatyák Múzeumában, gondosan konzervált állapotban. A facellulózból vegyi úton előállított papírlapok rég szétporladtak volna százezer év alatt, ha nem vonják be őket pár atom vastagságú gyémánt réteggel a restaurátorok. Az egyik könyv A Föld bolygó rövid történelme címet viseli. Jobbára száraz adatokat tartalmaz egy rég elpusztult világról, ahol őseink néhány ezer éven keresztül meghúzták magukat a nagy népvándorlás időszakában, meglehetősen primitív körülmények között. A másik sokkal közismertebb, Az univerzum szerkezete, ami egy kezdetleges fizika tankönyv, űrhajósok számára. A benne foglalt leírások egy része még ma is helytállóan pontos, ezért ebből egész fejezeteket tanítanak az Eledon Térhajózási Akadémián.
Lillának körülbelül nyolcvan ilyen papírkötege volt, ragasztott és fűzött kiadások, amiket a Nagyfehérvár nevű telepesbolygón készítenek manapság az úgynevezett nyomdászok. Ez egy ritka művészeti ág és nem könnyű szerezni a kis példányszámban készülő munkákból. Főként klasszikus versek, regények és színes képekkel teli albumok sorakoznak a polcán, többféle méretben. A köteteket speciális, időtálló anyagra nyomják, ezért akár tízezer évet is kibírnak, tűrhető állapotban. Komoly hátrányuk, hogy csak egyféle információt tartalmaznak és ezt nem lehet megváltoztatni.
Valamivel komolyabb eszköz az elektronikus papírkönyv, amiben két átlátszó, műanyag réteg között sok millió mikrokapszula úszik speciális tintában. Ez a tapétaképernyő tulajdonképpeni őse, aminek felületére bármilyen vizuális tartalmat fel lehet tölteni a társadalmi hálózatról, egy apró interfész segítségével. A lapokba vezetett elektromos áram hatására a kapszulák egy része kiemelkedik a tintából és a megjelenítendő szöveg vagy kép formájába rendeződik. Lillának két fekete-fehér és huszonöt színes felületű könyve van, amikből sajnos néhány már működésképtelen. Ezek közt is akad sok lapból álló, kötegelt változat, aminek oldalai hajlékonyak, illetve sima egy lapos, kemény tábla. A színesek egy részének van piezókristályos minihangszórója, ezért zene vagy filmrészlet lejátszására is alkalmas, bár a kép minősége nem a legjobb.
Sokkal modernebb technikát képviselnek a hologramkönyvek, amik csak annyiban különböznek elektronikus társaiktól, hogy lapjukba három dimenziós vetítőgép van integrálva. Ha kinyitja vagy bekapcsolja őket az ember, kiugrik belőlük a kívánt oldal a levegőbe. Ez szintén lehet monokróm vagy színes, állóképet vagy mozgót sugárzó, kézrátétellel vagy szetkával kezelhető. A hajlékony lapú változatának érdekessége, hogy ha meggörbítik a felületét, a holografikus képkocka arányosan eltorzul, megnyúlik vagy összenyomódik a levegőben.
Az igazi könyv pedig - ahogy mindenki ismeri - a hivatalosan hálózati böngészőlapnak nevezett kemény tábla, amit első játékként nyomnak a szülők a kisgyerek kezébe. Ez működhet sík képet vagy térbelit vetítő módban egyaránt, sztereohangszórós, érintőképernyős, beépített videokamerával, és gyakorlatilag számítógép terminálként használható, mint egy személyi titkár. A szetka beültetése előtt a könyvön keresztül érintkezhetnek gyermekeink a köztudattal. Saját lokális memóriája, és soha le nem merülő energiaforrása van, ráadásul nagyon masszív felépítésű. Ütésálló, bírja a kemény fagyot, az izzasztó forróságot, használható víz alatt vagy vákuumban, sőt a megjelenítő felületét gyakorlatilag lehetetlen megkarcolni. Több emberöltőn keresztül kitart, karbantartást nem igényel. Ha mégis elromlik, az ember könnyen csináltathat magának újat az omnival.
Engem most a primitív, cellulózlapos könyvek vonzottak magukhoz. Sehol máshol nem vehetnék ilyet a kezembe, mármint eredeti példányt. Tekintetem végigfutott a kötetek gerincére nyomott szövegeken, végül a Szerelembolygó című regényen akadt meg a szemem.
- Erre emlékszem! Már a múltkor is szerettem volna elolvasni! - emeltem ki a többi közül az enyhén porlepte protokönyvet.
- A Szerelembolygó? Jó könyv! Polgár Gabriella írta, aki a Tornyoshalma telepesbolygón élt úgy hatezer évvel ezelőtt. Az egyik dédapám hagyta rám, akinek dédapja nyomdász vala és jó barátságban állt az írónővel. A szerző dedikálta ezt a példányt. Úgy tudom, ma már csak hat vagy hét létezik belőle összesen. Az Eledoneián ez az egyetlen darab.
- Szóval felbecsülhetetlen értékű! - lapoztam bele a ritkaságba.
- Úgy is lehet mondani. Persze az összes könyvem beszkenneltettem a hálózatba, így ha szükséged van egy másolatra, megadhatom a nyilvántartási számát és csinálhatsz belőle magadnak, amennyit akarsz.
Lilla elfolytott egy ásítást, majd végigdőlt a kanapén, hogy szunyáljon egyet. Én meg leültem az ablak melletti kopottas fotelbe és nekiláttam a lassú és fárasztó olvasásnak. Persze megtehetném, hogy kikeresem a köztudatból a művet és felolvastatom a szetkámmal, de abban nem lenne semmi különleges.
Késő délután mentünk ki a domboldalon húzódó dísznövény kertbe, segíteni a három kertészrobotnak. Az öt hektáros lejtőn rendezett sorokban nőttek a különféle, elszállításra váró virágok és cserjék. Narancspiros virágú azáleák, sárga tűzharangok, fehéreskékben pompázó ernyős szerelemvirágok, margaréták, ékszerdáliák, szellőrózsák. Az árnyékot kedvelő növényeket a gyümölcsfák alá ültette Lilla. A robotjai főként locsoltak és gyomláltak, meg a kártevőket távoltartó rezonátor antennákat ellenőrizték, amik szabályos rácsrendszerben ágaskodtak mindenütt az egész területen.
- Szedünk ringló szilvát? - kérdezte házigazdám az egyik terméstől roskadozó fára mutatva.
- Szilvás gombócnak jó lesz holnap.
- Rendben!
Visszamentünk a házba kosárért és légicikliért. A csaknem hat méter magas fa felső ágairól lebegve lehet a legkényelmesebben szedni. Gyorsan sötétedett, mert az Aurinó amellett, hogy lemenőben vala, az elhalványulási periódusába lépett. Enyhe szél kerekedett a tenger irányából, ami megnehezítette a lombkorona fölötti egyensúlyozást, ezért csak úgy tudtunk stabilan a nyeregben maradni, hogy kötéllel kipányváztuk magunkat egy erősebb faághoz.
- A csegei meteorológiai állomás azt mondja, éjszaka eső várható. - szólalt meg hirtelen Lilla. Teleszedtük a kosarat és visszaröppentünk az épülethez.
Miután lefagyasztottuk a gyümölcsök java részét, a többit pedig fölhasználtuk egy nagy kondér vegyes gyümölcsleves elkészítéséhez, vacsora után leültünk a ház déli oldalán húzódó, nyitott verandán. Néztük a tájra boruló szürkületet. A tenger irányából felhőfront közeledett, ezért nem láttuk feljönni a csillagokat, a Nagy Spirál fényes korongját, sem az egyébként szabad szemmel tisztán kivehető Zerna autoszféra aranysárga dodekaéderét.
Egy darabig csak hallgattunk, figyelve az erdő fái közt röpködő világítóbogarak apró fénypontjait. A madarak többsége elhallgatott, helyüket másfajta zajok, távoli üvöltések, sikolyok és zörejek töltötték be, ahogy az éjszaka vadászó állatok előmerészkedtek rejtekhelyeikről.
A környező erdőkben szép számmal találhatók ragadozók. Farkasok, rókák, nyestek, medvék, csettintők, gorgorok, petymegek, szerválok, gyíkmadarak és vadkutyák. A helyi élővilág zavartalanul éli mindennapjait évmilliók óta ezen a planétán. A házat és a kertet viszont sehol nem védi kerítés az odakint bóklászó fenevadaktól. Egyedül a rezonátorok tartják távol őket. Ilyen készüléket nem árt magával vinnie annak, aki kóborolni szeretne a vadonban. Létezik nyakba akasztható és karperecként viselhető változata is. Lilla bal csuklóján állandóan ott lóg ez az önvédelmi eszköz, miután évekkel ezelőtt egyszer kényszerleszállást végzett a repülőjével, kilométerekre a farmtól és egy éhes medve megpróbálta felfalni. Akkor nem volt nála vadriasztó, és a mackó csaknem meghámozta a jobb sorsra érdemes aerót, mire odaértek a mentőrepülők és elkergették az állatot. Az ilyen harapós tapasztalatok óvatosságra tanítják a helybelieket.
- No, mesélj Léna! - törte meg a viszonylagos csendet Lilla hirtelen. - Milyenek a pasik az űrhajótokon?
Sejtettem, hogy előbb-utóbb ide lyukadunk ki. Két egyedülálló asszony a termékenység havi ünnepek előtt pár héttel ugyan mi másról beszélgethetne? Elmondtam hát neki mindent, ami az elmúlt egy hónapban megesett az Esszencia fedélzetén, főként a nemek közti kapcsolatokra helyezve a hangsúlyt. Késő estig beszélgettünk, kitárgyalva Szekeres Tibor viselkedését is, többek között. Csak akkor mentünk be a házba, mikor eleredt az eső és a szél beverte a verandára.
Az egyik üresen álló szobát vendéglátóm időközben kitakaríttatta a háziszolgájával, ahol korábban a másik házaspár lakott. Mivel évek óta üresen állt, hozatott bele az androiddal egy új, összerakható faágyat, amit a ház teremtőgépével csináltatott. Kaptam hozzáférési jogot az omniregulátorához, hogy pizsamát, fogkefét és egyéb szükséges holmikat készíthessek magamnak. Letusoltam és fáradtan ágyba bújtam.
Az egész hetet Lillánál töltöttem. Napközben jobbára olvastam a verandán, illetve meztelenül napoztam kint az udvaron, egy kényelmes nyugágyon. Természetesen igyekeztem segíteni a kertben is, és főzni tanultam a konyhában, a barátnőm hathatós segédletével. A környék nyugalma, a visszafogott tanyasi életritmus hamar belém ivódott, egy időre még a szokásos hálózati böngészésről is megfeledkeztem, olyan jól éreztem magam. A levegőben néha láttunk elsuhanni teherszállítókat, de hozzánk nem jött senki látogatóba. A szomszédos farmokon élők szintén el vannak foglalva a földműveléssel.
Két alkalommal repültünk be Csegére a barátnőm privát suhanóján. Először szerdán, intézni a farm ügyeit, majd péntek este, táncolni a helybeli srácokkal a bálban. A partit a település szórakozóházában rendezték, egy tágas, egyszerűen berendezett faépületben a reptér mellett. Voltak vagy százan, a fali hangszórókban neopopzene szólt, visszafogott hangerővel.
A férfiak, akiknek Lilla bemutatott, láthatóan örültek frissen szerzett barnaságomnak. Én voltam az egyetlen szőke nő a rendezvényen. A csegei lányok fekete vagy barna hajúak, néhányan zöldre, ritkán vörösre festik a frizurájukat. Errefelé valamiért nem divat manapság a szőke hajzat. Szóval kilógtam a tömegből, de el lehetett viselni a dolgot.
Hidvégi Zsolt természetesen ott volt, és Lilla láthatóan jól kijött a fekete bőrű pilótával, aki visszafogottan udvarolgatott neki. Én meg udvariasan tűrtem a köröttem legyeskedő férfiak aktív nyüzsgését.
A buli csúcspontja egyébként az volt, mikor a robotok egy mámorka nevű, tudatserkentő hatású italt szolgáltak fel, ami tovább fokozta az amúgy sem latymatag hangulatot. Ezt a koktélt több vadon termő növény részeiből keverik össze. Nem tartalmaz alkoholt, koffeint vagy más egészségre káros vegyületet, amiért figyelmeztetne az Egészségőr, viszont egy sajátosan felfokozott, éber állapotot idéz elő. Fogékonnyá teszi az ember elméjét a világ szépségére és észrevétlenül oldja a gátlásokat, igazi jó hangulatba ringatva a fogyasztóját. Egyeseknél nagy adagban spontán auralátást idézhet elő, ritka esetben testen kívüli élményt. Nincsenek utóhatásai, nem lehet rászokni és kimondottan jót tesz az emésztőrendszernek. A kaptárvárosokban csak luxus bónokért cserébe lehet hozzájutni, itt viszont ingyen osztogatták nekünk.
Valószínűleg sikerült többet innom a kelleténél a mámorkából, mert rövidesen azon kaptam magam, hogy önfeledten nevetgélek, két csinos fiú közt üldögélve egy kereveten. Ráadásul hagyom, hogy szépeket suttogjanak a fülembe a szintén felajzott állapotba került legények.
A partin számos helybeli művész is részt vett, szobrászok, két gitáros és néhány költő. Ez utóbbiak voltak a leghangosabbak, élükön pont az én barátnőmmel. Verseket szavaltak egymásnak, sorra felállva az asztalra, nagy beleéléssel és sok kacagással fűszerezve. A mámorka a legjózanabb emberből is képes bolondot csinálni, úgy tartja a fáma.
Lilla egy érzelmes szerelmes verset mondott el, szívére tett kézzel és lehunyt szemmel. Ha jól emlékszem, A nagy Ő volt a címe. A feje körül érdekes mintázatokba rendeződött a testéből áradó kék és bíbor színű fénysugárzás. Kellett némi idő, mire felfogtam, hogy az auráját látom. Állítólag ilyenkor kell abbahagyni a mámorka ivást, mielőtt magán kívül találja lelkét az ember.

Hosszú évek óta csendesen azt várom,
mikor toppan elém rég keresett párom.
Milyen lesz majd arca, csak találgatom
lénye tündöklése a megvalósult álom.

Tudni fogom, ő az, s a lélegzetem
elakad majd mikor vele éreztetem.
Viszonozza lopva, oly finom a gesztus,
kezdődik a móka ha beindul a szexus.

Megfogom a kezed, hogy a bioáramok
szívtől szívig vigyék az érzésáramot.
Csodás lesz a nyíltság, mivel kimutatom
érted fellobbanó gyöngéd indulatom.

Így adsz választ te is a lelkeddel rögtön,
s miközben a verseket tehozzád költöm,
énreám fog ragyogni szemed szép sugara
s nekem szól majd ajkad kacéros mosolya.

Hát ez nem semmi költemény volt. A végére színes fénykavalkádban úszott körülöttem a terem, ahogy az egymással keveredő aurák sajátosan vibráló energiakotyvalékká értek össze a felhőtlen hangulatban. A végén önfeledten tapsoltunk Lillának, aki átszellemült arccal szavalt tovább, nyakában egy jókora virágkoszorúval, amit a Csegei Költők Társaságának korelnöke aggatott rá valamiért.
Zsolt kisért bennünket haza hajnal felé az aeróján, mert teljesen kimerültünk a parti végére. Őszintén szólva azt sem tudom, hány fickóval táncoltam, de néhány nászra hívó, pajzán ajánlat emléke azért megmaradt a fejemben másnap reggel, mikor dél körül kimásztam az ágyból.
Hát igen, pontosan ezért jöttem el az én kedves Lillácska barátnőmhöz! Kirúgni kicsit a hámból és vadidegen hapsikkal flörtölni. Remélhetőleg nem adtam meg senkinek a teljes nevem, azaz az EFA-mat, így a következő napokat nem kell azzal töltenem, hogy hárítgatom újdonsült udvarlóim optimista próbálkozásait. Én nem az a fajta nő vagyok, aki úgymond nagy nehezen, első szóra odaadja magát a hímeknek, pusztán azért, mert közeleg a termékenység ünnepe és alig bír már a női hormonjaival.
Vasárnapra elromlott az eddig oly kellemes idő, mert egy ciklon érte el a partvidéket, felhőlepelbe burkolva az eget. Nem bántam különösebben, hisz addigra sikerült kávébarnára süttetnem magam a jó öreg Aurinóval. A Szerelembolygót is kiolvastam, ezért úgy döntöttem - mielőtt kezdenék terhére lenni régi barátnőmnek - visszatérek a fővárosba. A hírcsatornákon megszaporodtak az egy hét múlva kezdődő termékenység ünnepi tudósítások, ahogy bolygónk közeledett az Aurinó és a Milberra közé eső pályaszakaszához.
- Vigyázz magadra Léna! - Lilla nem tartóztatott, mikor vasárnap délután elbúcsúztam tőle. A meteorológiai jelentéseket figyelte óránként a hálózaton, és a dísznövényeiért aggódott, nehogy a vihar kárt tegyen bennük.
Közepes erejű szél fújt, mikor bemásztam az odarendelt légitaxiba és visszarepültem Csegére. Jól éreztem magam vidéken, de örültem neki, hogy újra emberek közé mehetek. Az a túlzottan visszavonult élet, amit Lilla választott magának, hosszú távon mégse nekem való.
Sietnem kellett a repülőtértől a térkapu állomásig, mert dörögni kezdett az ég a tenger irányában, s rövidesen eleredt az eső. Szerencsém vala, hogy időben értem a pavilonba, így megúsztam a bőrig ázást. Néhány lépéssel később pedig ismét Otthonvárosban voltam, sokezer kilométerrel távolabb, s máris azon tűnődtem, mit fogok csinálni a következő héten.

27. fejezet