Nem sok időt töltöttem Otthonvárosban. Hétfőn délután felhívott Szabolcs, megérdeklődni, mivel töltöm a szabadnapjaim, majd mellékesen színházba hívott. Éltem a lehetőséggel és habozás nélkül igent mondtam. Legalább kimozdulhatok a lakásomból estére.
Az ismerőseivel mentünk, három fiúval és három lánnyal. Zsiláknak épp nem ért rá a barátnője, ezért úgy gondolta, jó ötlet lesz engem elvinnie, mint kollégáját. Szabolcs baráti köre javarészt a szakmájabeliek közül került ki. Bevallom, furcsán éreztem magam a fiatal csillagászok között, mikor az előadás szünetében a társalgás hogy, hogy nem az intersztelláris porfelhők sűrűségeloszlása felé kanyarodott. Szerencsére értettem miről beszélnek, de hozzászólni nem tudtam a témához. Ilyenkor a legokosabb, ha bölcsen mosolyogva hallgat az ember lánya és ügyesen kitér a vélemény nyilvánítás elöl. A színdarab egyébként egy népszerű klasszikus vígjáték vala, A Palemonia asszonyai, amit cirka száz év után újfent műsorára tűzött a Fővárosi Nagyszínház.
Rövid ideig keringett bennem egy olyan érzés, hogy sárga bőrű kollégám talán udvarolni kíván nekem az este folyamán, annyira kedves volt, de aztán az elejtett megjegyzésekből megértettem, szó sincs erről. Remekül kijön a barátnőjével, egy űrtérképésznővel, csak a lánynak el kellett utaznia vidékre az egyik gyermekéhez, akit sportbaleset ért.
Ezek szerint én csupán töltelék vagyok a számára. Az épp kéznél lévő ismerős, akivel a nyilvánosság előtt mutatkozhat. Női hiúságomat kicsit bántotta a felismerés, hogy nem talál a pasas annyira szépnek, hogy megpróbálkozzon velem. Azt hiszem nem bántam volna a dolgot, de a mai este úgy tűnik, nem erről szólt.
Színház után étterembe mentünk, majd egy éjszakai koktélbárba, ahol számos jóképű fickót láttam nyüzsögni, de futó pillantásoknál többre egyikük sem ragadtatta magát velem szemben. A kaptárvárosi férfiak nem olyan szenvedélyesek, és hódító beállítottságúak, mint a Csegeiek voltak, ez tudvalevő. A felszínen élők - vagy ahogy sokfelé nevezik őket: a vidékiek - jóval rámenősebb stílusban intézik ügyeiket, még a gesztusaik is mások, sokkal hevesebbek és kifejezőbbek. Nem véletlenül választottam első és második alkalommal egyaránt vidéki férjet magamnak.
Kevéssel éjfél előtt megúntam az asztalunknál kibontakozó kozmológiai vitát a téranomáliák periodikus oszcillációiról vagy miről, amihez mit se tudtam hozzászólni, ezért udvariasan elköszöntem és hazamentem. Szabolcs nem tartóztatott, de élvonalon keresztül diszkréten közölte, nagyon köszöni, hogy eljöttem vele. Reméli, legközelebb már úgy mehetünk bulizni, hogy mindketten hozzuk a saját párunkat is.
Ezzel csak az az egyetlen baj, hogy nekem momentán nincs párom. Andrásra gondoltam hazafelé menet a metrón ülve, és arra, most biztosan boldog a hologramszobrász barátnőjével. Valószínűleg teljesen elfeledkezett már rólam.
Lefekvés előtt benéztem a hálózaton egy olyan oldalra, ahol különböző pihenő és kirándulóhelyek címei találhatók. Csöppnyi kedvem sem vala a város zárt világában maradni. Újra a szabadba vágytam, valami kimondottan szép helyre, ahol hemzsegnek a jóképű (és vidéki) srácok.
Hosszas keresgélés után végül a szépújlaki üdülőtelepet választottam, ami a Sarló-tenger partján található az Ediara északnyugati felén. Vagy kétszáz éve jártam egyszer Szépújlakon, úgy emlékszem. A pár tízezer lakost számláló felszíni kisváros a Tigris-folyó torkolatánál terül el. Éghajlata megegyezik a Csege környékivel. A folyótól északra található öbölnek strandolásra kiválóan alkalmas, homokos tengerpartja van. Nemcsak úszni és napozni lehet, hanem vitorlázni is meg könnyűbúvárkodni. Egész évben sok turista megfordul a telepen. Most pedig, a termékenység hava előtt biztosan rengeteg egyedülálló ember lészen, akik mind párt keresnek maguknak az idényre. Remélhetőleg a többségük pasi lesz.
Kedden délelőtt egy könnyű, fodros, azúrkék nyári ruhában sétáltam át Szöged kaptárváros érintésével Szépújlakra a térkapu rendszeren keresztül, azzal a magabiztos gondolattal, hogy a hét végéig találok magamnak megfelelő férfit az üdülőtelepen. Helyi napszak szerint kora reggel léptem ki az átlépő állomásról, amikor még hűvös szelek fújnak a tenger irányából. A város meglepően forgalmasnak bizonyult, keskeny utcái tele voltak emberekkel és mindenféle járművekkel. Szépújlak házai sajátosan régies stílusban épültek, viszonylag sűrűn sorakozva egymás mellett.
Szándékosan tervezték ilyen zsúfoltra a település jelenlegi arculatát, mert eredetileg egy népszerű élményfilm sorozat számára szolgált állandó díszletül. A prehistorikus időkben játszódó galaktikus történet egy hun űrhajós család több nemzedéken keresztül zajló életét próbálta bemutatni, a Khoorind háborúban elpusztult Türkiz bolygón. Csaknem háromszáz éven át futott a hálózaton a műsor, heti rendszerességgel. Az alkotók a város egész lakosságát bevonták a forgatásba, akik némi vita után hozzájárultak, hogy a film kedvéért totálisan újrateremtsék a lakóhelyüket. Egyedül a történészek morogtak a szerintük nem teljesen korhű díszletek és kosztümök miatt, de ez igazából senkit sem érdekelt. A Galaktikus szomszédság című monstre szappanopera ugyan már száz éve véget ért, Szépújlak mégis megmaradt annak, amivé a bolygószerte népszerű sorozat tette: egy csinos, ódon hangulatú turista paradicsomnak. Lakóinak nem volt szíve lerombolni a műemlékjellegű díszleteket.
A főtéren körbetekintve észrevettem, a szűkebb mellékutcákban több helyen összetorlódtak a nyitott tetejű, gumikerekes villanyautók, önjáró turistahintók, lépegető munkadroidok és a gyalogosok. A türelmetlenebb légiciklisták a magasba emelkedve röppentek át fölöttük, akár a szöcskék. A település északi fele egy meredek hegyoldalra épült, ahol a szédítően lejtős utcákon mozgólépcsők működnek, teljesen egyedi közlekedési megoldásként az egész bolygón.
A belvárosi átlépő állomástól egy nyitott tetejű siklóbuszon utaztam ki az üdülőtelepre, ami tíz percenként jár kanyargós útvonalán egész nap. Menet közben kerestem magamnak a hálózaton keresztül szállást. Végül egy partközeli, ingyenes motelben találtam lefoglalható szobát, nagyjából száz méterre a strandtól. Nem akartam a meglévő bónjaimat egy luxus apartmanra felhasználni. Ilyet szerintem akkor érdemes bérelni, ha kettesben megyek kirándulni valakivel.
Az üdülőtelep több kilométer hosszan húzódik félkaréjban a Fényes-öböl körül. Ez már nem egy ittmaradt díszlet, hanem normálisan beépített terület. Éttermek, szállók, italbárok, zenés szórakozóhelyek, sportpályák sorakoznak egymás mellett, pálmafákkal, sövényekkel, virágoskertekkel elválasztva. Az öböl északi végében vitorlás kikötő van, ahol a kirándulóhajós túrák mellett sokféle vízi sporthoz kölcsönözhetők eszközök. Szörfdeszkát, önjáró vízisít, búvárfelszerelést, séta tengeralattjárót soroltak fel a kikötő honlapján, rövid élmény felvételekkel illusztrálva a használatukat. A fiatalok imádják ezeket a játékokat.
A szálló egy háromszintes, halványzöldre vakolt, fűrészfogas elrendezésű épületsor vala, ami a partra merőlegesen húzódott az öböl déli végében, öreg platánfák oltalmazó árnyékában. Az előtte található apró sziklakertben gömb alakú, rózsaszín virágok nyíltak. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy pázsitszegfűt látok. A zemléni házunk udvarára annakidején mi is ültettünk Alberttel ilyen örökzöld növényeket...
Már megint Zemlén jutott eszembe! - bosszankodtam. Azt hiszem, mostanában túl sokat nosztalgiázok. Ahelyett, hogy élvezném a jelen örömeit, állandóan a múlt dolgaira emlékezem, arra vágyva, bárcsak visszahozhatnám a rég tovatűnt időket. Ennek ideje volna véget vetnem.
A szobám kicsi volt, de összkomfortos, egy falba épített omniregulátorral. Az ágy feletti óriás tapétaképernyőn élő, de néma közvetítés ment az öbölről. Nyilván a helyi turista egyesület által kihelyezett valamelyik közterületi kamera képét láttam. Napfényes tengerpart, tajtékos hullámok és bólogató pálmafák. A köztudaton keresztül elérhető adás dolga folyamatosan emlékeztetni a vendéget a hely szépségére és a rá váró különleges élményekre. Nem maradtam sokáig odabent, mivel a kinti hőmérséklet rohamosan emelkedett, partra csábítva az üdülővendégeket.
Regisztráltattam magam a teremtőgép vezérlőrendszere számára. Gyorsan csináltam vele egy világoskék fürdőruhát és átöltöztem. A vékony vonalú bikini úgy feszült rajtam, mintha rám öntötték volna. Furcsa érzés volt az egész alakos fürdőszoba tükörben nézegetni magam, barnára sült bőrrel. Általában nem szoktam ennyit napozni, mint tettem Lillánál a múlt héten. Mintha egy másik Léna bámulna vissza rám a tükörből. Készítettem strandszatyrot, törölközőt, fésűt, napolajat, szalmakalapot és papucsot, majd elindultam a tengerpartra.
A szállóban a szobák ajtaját tenyér interfésszel lehetett nyitni-zárni, kilincs vagy auraszkenner nem volt rajtuk. Majdnem elfelejtettem becsukni magam mögött az ajtót. Ez van, ha megszokod a kaptárvárosi életet - gondoltam elégedetlenül.
Tizenegy körül értem a strandra, ahol meglepően kevesen voltak. Azt hittem, hemzsegni fognak a fürdőzők, hasukat süttető férfiak és nők, ehelyett a meleg homokba kiállított nyugágyak és napernyők többsége magára hagyatottan árválkodott az enyhe, sós ízű szélben.
Ahogy Nagyítómmal végigpásztáztam az öböl partján, nagyjából mindenhol ugyanezt láttam. Valószínűleg még sokan alszanak, kipihenve az éjszakai bulizás fáradalmait. Viszont a szemem megakadt néhány kimondottan izmos, sárga, fehér és barna bőrű fickón a távolban. A térdig érő vízben labdáztak, és nagyokat kurjongattak, mikor sikerült elhasalniuk az igyekezettől. Mégiscsak van kínálat a nekem tetsző daliás hímekből, úgy tűnik.
Leraktam a szatyromat egy nyugágyra, és finoman ringó csípővel elindultam a szakadatlanul morajló víz felé, úszni egyet. A sárgáskék árnyalatokban elém terülő tenger aztán szépen lehűtötte felforrósodott hangulatomat, valamint a bőrömet. Egészen a strand határát jelző bójáig beúsztam, majd vissza, utána jó darabon végig a parttal párhuzamosan, élvezve a hullámok erejét. A víz lenyűgözően tiszta valék, legalább húsz-harminc méteres mélységig el lehetett látni benne. Alattam a homokos fenéken csigaházak, kagylók hevertek. A jelzőbóják egyben védőgátként is funkcionálnak, speciális sugárzásukkal távol tartva a halakat, és minden nagyobb tengeri élőlényt a strandolóktól, ezért nem kellett attól félnem, hogy valami szúrós tengeri csillagra lépek vagy beleharap a fenekembe egy éhes cápa. Ha könnyűbúvárkodni indul az ember, szintén kap a felszereléséhez riasztót, persze azzal nehéz mondjuk beúszni egy sűrű halraj közepére vagy közelről meglesni a korallpolipok csápjait a zátonyon.
Befejeztem az úszóedzést, mielőtt kiszívta volna bőrömet a sós víz és kifeküdtem a napra. Kar és combizmaim kellemesen zsibongtak a megerőltetéstől, amit egyáltalán nem bántam. Hosszú loboncom viszont úgy összegubancolódott, hogy utána alig bírtam megfésülni, mikor megszáradt. Talán nem ártana megnyíratkoznom, akkor kevesebbet bajlódnék vele.
Néztem az öböl vizét hasító könnyű vitorlásokat és az önjáró vízisín lovagló emberkéket a távolban, több kilométerre a túlpart közelében. Jó lenne a héten valamikor átmenni oda, és száguldozni egyet a habok közt. Arra sem emlékszem már, mikor vízisíztem utoljára és hol, melyik üdülőtelepen.
Kint a tenger fölött egy szögletes tárgy úszott egészen lassan a levegőben, pár méterre a víz fölött. Ránagyítva vettem csak észre, hogy nem repülőgép, hanem egy Légköri Lebegő Lakóépület, hétköznapi nevén lélela az. Sok luxusbónt kell összegyűjtenie annak, aki ki akar bérelni egyet. Az önjáró nyaralóházzal kedve szerint körbe barangolhatja az ember az egész bolygót és bárhol megállhat, elgyönyörködve a tájban. Valamikor régen, évtízezredekkel ezelőtt számtalan lélela járta az Eledoneia atmoszféráját, annyira népszerű vagyon ez az életforma. Semmi helyhezkötöttség, helyszűke és gyaloglás a zsúfolt utcákon. Milliók élvezték a röpházak által nyújtott szabadságot, egészen a vikka háború kitöréséig. Akkor derült ki, hogy egy légitámadás esetén könnyű célpontot nyújtanak a lassú lakógépek és gyakorlatilag védhetetlenek a korszerű fegyverekkel szemben. Ez pedig rengeteg ember életébe került. Azóta húzza meg magát a népesség jelentős része a bombabiztos kaptárvárosokban és lélelát ma már csak elvétve látni a szabad ég alatt.
Az egész napot a parton töltöttem, ahol a délután folyamán megélénkült a forgalom, igaz kevésbé, mint számítottam rá. Főleg párocskák és kisebb baráti társaságok jöttek ki napozni, így hiába nézelődtem megfelelő férfiak után a közelemben. Holnap célszerű lesz valamivel odébb választani nyugágyat, hátha több szerencsével járok.
Este egy tengeri specialitásokat kínáló étteremben vacsoráztam, ahol a terülj asztalkám étlapján csupa hal, rák, polip és kagyló szerepelt. Az érdes lepényhal-szelet tejszínes gombamártással pillanatok alatt elfogyott a tányéromról, ezért hirtelen támadt mohósággal rendeltem még egy adagot belőle, annyira ízlett.
Ahogy bealkonyult az öböl felett, s az Aurinó fokozatosan halványulva lebukott a Sarló-tenger zöldeskék vizébe, erős lámpák gyúltak végig az üdülőtelepen, fényárba borítva nemcsak a sétálóutcákat, hanem a partot is. Szerelmes párok sétáltak ölelkezve, kézen fogva a pálmafás ligetekben. Több helyen vérpezsdítő vagy éppen andalító zene szólt, egyszóval minden körülmény adottnak tűnt a társkereséshez. Elvileg. Mert sajnos a gyakorlat azért nem szokott ilyen simán menni még a magamfajta szőke lányoknak sem.
Átballagtam egy szórakozóhelyre, ahol nagyban ment a kártyázás, ping-pongozás, csocsózás és biliárdozás az ovális asztalok körül. A délután a távcsőben látott pasik mind ott voltak, és legnagyobb sajnálatomra ügyet sem vetettek a hozzám hasonlóan egyedül bóklászó csinos hölgyekre. Bezzeg az asztali holofoci lekötötte a figyelmüket! A hangoskodásukból hamar rájöttem, egy futballcsapat tagjai töltik itt a szabadságukat, alighanem profi játékosok. Ezek nem fognak egyhamar strandlovagokká válni, úgy hiszem. Pedig igyekeztem szépen kiöltözni, lengén egybeszabott, narancssárga ruhát húzva az alkalomra, sőt még az arcom is kifestettem egy kevés csillámporral. Mostanában ilyen a divat a nyaralóhelyeken, ha hinni lehet a köztudati hölgymagazinoknak.
Évekkel ezelőtt, mikor összemelegedtem Andrással egy hasonló üdülőben, még rendszeresen használtam a Divatfigyelő nevű minősített alkalmazást. Azt hittem, ha hűen követem a naponta változó, kaotikusan csapongó női divatirányzatokat, több sikerem lesz a férfiaknál. Azóta rájöttem, mennyire nem a ruha teszi az ember lányát. Ettől függetlenül minden termékenységi ünnep előtt átfutom a fontosabb női tanácsadó portálok cikkeit. Főként megszokásból. A pasik úgyis az alakomra vetnek szemet, nem a csomagolásra.
Megittam két gyümölcskoktélt a bárpultnál, más jelöltek után kutatva diszkrét pillantásokkal, majd mivel jobbára csak nőket láttam, hozzám hasonló helyzetben, úgy döntöttem, odébb állok néhány házzal. Egy mécsesekkel megvilágított, nyitott szórakozóhelyen kedvezőbbnek tűnt a nemek aránya a flörtöléshez. Kimenő egyenruhás tengerészek, vízimentősök és békésen iszogató civilek keveredtek egymással, a színpadon fellépő kék bőrű fiúzenekar dobolását, fuvolázását hallgatva.
Itt egy órán belül három magányos fickó próbált velem beszélgetésbe elegyedni, de egyikük sem tűnt annyira bizalomgerjesztőnek, pontosabban vonzónak, hogy marasztaltam volna őket. Értették a gesztusaimat, ezért nem fárasztottak sokáig, hanem gyorsan odébb álltak. Ezután nagyjából éjfélig egyedül üldögéltem tovább a sarokban, hallgatva a lágyan hullámzó zenét. Ha egyéjszakás kalandot keresnék, könnyebb dolgom lenne, mert arra mindig kapható a férfiak elsöprő többsége. Láttam a bárpultnál lányokat, akik pontosan ezért jöttek, és hamar elkeltek, újdonsült ismerősükkel kilibegve az utcára.
Úgy érzem, kinőttem már az ilyen játszadozásból. Hét gyerek és három férj után nem tud felizgatni egy gyors szeretkezés valami vadidegen pasassal, akinek még a nevét sem volt időm megjegyezni. Ennél azért többet szeretnék kapni a másiktól, és persze többet adni neki.
Lassan telt az este, s mivel az időeltolódás miatt korán elálmosodtam, több pohár frissítő teát kellett felhajtanom, hogy ne ásítozzak olyan feltűnően. A hajnali zárásig maradtam, kitartóan szemezve a közelemben megforduló legényekkel. Legalább egy tucatszor próbálkoztam aznap éjjel, és bár igyekeztem bedobni a legelbűvölőbb mosolyomat, ártatlanságot sugárzó szempilla remegéssel súlyosbítva, a kiszemelt férfiak egyike sem vette a lapot. Ők is válogattak, úgy tűnik.
Pirkadni kezdett az ég alja keleten, mikor végre visszasétáltam a szállóba, és fáradtan ledobva magamról az oly nagy gonddal kiválasztott ruhát, szinte belezuhantam az ágyba.
Késő délután ébredtem, sajgó állkapoccsal. Kitartóan nőtt az új fogam, helyet követelve magának a számban. Az égen bárányfelhők úsztak, teljesen eltakarva a napot, ezért úgy döntöttem, ma kihagyom a strandot és inkább bemegyek a városba körülnézni.
Az üdülővendégek nagy része hozzám hasonlóan gondolkodott, mert a siklóbusz tömve vala odafelé. A település interaktív útikalauzát lekérve a Földrajzi navigátoromra, nekivágtam Szépújlak szűk utcáinak. Igazából nem akartam semmit megnézni konkrétan, csak szerettem volna magamba szívni a város sajátos (szappanoperát idéző) hangulatát, a szieszta után megélénkülő forgalmat és gyönyörködni a tereken felállított mozgó holovíziós szobrokban. Amelyek természetesen a híres filmsorozat főszereplőit mutatták különféle előnyös pózokban. Ezek itt úgy látszik, évszázadok óta a hajdani hírnévből élnek.
Egy virágmintás inget viselő, fehér bőrű, de napbarnított fiatalember, akinek valamiért roppant sietős lehetett az útja, majdnem fellökött az egyik sarkon, mikor nagy sebességgel befordult elém a légiciklijével. Alacsonyan jött, nagyjából fél méterre a járdától. Csak az éberségemnek köszönhetem, hogy nem estem hanyatt, de így is megtántorodtam az ütközéstől, ahogy a fickó elsodort a karjával, mint a szélvész.
A légicikli meglehetősen ingatag alkotmány, finoman kell bánni a vezérműjével ha nyeregben akar maradni az utasa. A srác hiába egyensúlyozott, nem tudta egyenesbe hozni a kormányt és a szemközti házfalnak rohant, behorpasztva a suhanó elülső lökhárítóját.
- Bocsánat! Jajj! - hallottam a kiáltását, aztán már a földön hevert, rendesen odaütve a hátsóját és könyökét a gránitból faragott járdalaphoz.
- Hé! Nem tud vigyázni?! - szaladt ki belőlem a méltatlankodás. Majd látva találkozását a fallal, a segítségére indultam, hátha megsérült az illető.
- Segítsek uram? - guggoltam mellé, de a pasas nem szorult pátyolgatásra, mert feltápászkodott, borús tekintetet vetve rám. Aztán felszaladt a szemöldöke a feje tetejére, és elkerekedő szájából mindössze egy csodálkozó ó-ra futotta, mikor nagyjából egyszerre ismertük fel egymásban a családtagot.
- Szia anya! Nahát! Te vagy az?
- Csanád! Fiam...!
- Ne haragudj, hogy fellöktelek! Nem fékeztem időben a kanyar előtt!
- Te meg hogy kerülsz ide?
- Hát, én itt lakom a barátnőmmel! És te? Micsoda váratlan meglepetés...!
Révész Csanád a harmadik gyermekem, mellesleg első a négyből, akit az Alberttel való házasságom kereken száz éve alatt nemzettem. Nemrég múlt 125 éves, legutóbb tavasszal beszéltünk élvonalon. Akkor még a somodori Körösmezőn lakott.
Néztem a fiút, ahogy felállítja légiciklijét, a gépen esett sérüléseket vizslatva. Úgy tűnik, a járgány és utasa egyaránt megúszták a fallal való találkozást, kisebb karcolásoktól eltekintve.
- Kijöttem nyaralni pár napra Otthonvárosból. Nagyon sietsz?
- Végülis nem. Van kedved elkisérni? Beszélgethetnénk! A templomhoz megyek. Ott találkozunk Jolánnal...
Együtt indultunk a belváros irányába, ahonnét jöttem, csak egy másik útvonalon. A fiam bőbeszédűnek bizonyult, láthatóan örülve váratlan társaságomnak. Menet közben elmesélte, munkát vállalt az üdülőtelepen, mint vízimentős. Napi nyolc órában kell fel-alá röpködnie a strand fölött légiciklivel, egy kétéltű robot társaságában, hogy ha szükséges, azonnal a vízbe vessék magukat és kihalásszák a fuldoklókat. Egyszerű, mégis felelősségteljes meló. Múlt hónapban két nőt húztak partra összesen.
Csanád barátnője, Szűcs Jolán - egy alacsony, barna bőrű lányka, aki lakberendezési tanácsadóként dolgozik a hálózaton - türelmetlenül várt minket a szépújlaki Tudás temploma előtt. Virágmintás, könnyű nyári ruhát viselt, fekete haját hosszú lófarokba fogva össze egy piros masnival.
- Megint karamboloztál Csanád? - mutatott vádlón a suhanó horpadozott lökhárítójára, amint meglátott minket. Még nem találkoztam személyesen a lánnyal, ezért a fiam gyorsan bemutatott neki és tömören elmesélte találkozásunkat a sarkon.
- Ha lassabban repülnél, nem zúznád össze magad és a járókelőket!
Jolán neheztelt a fiúra. Bájos arcocskáján szerintem túlzott szigorúság ült. Hangsúlyából egyből megéreztem, nem csupán az iménti eset okán. Rövid vitát követően mindketten zavartan elhallgattak, nem kívánván előttem folytatni civódásukat.
- Van kedvetek bejönni a szentélybe? - kérdeztem őket kedvesen, hogy másfelé tereljem a szót. Szemügyre vettem a fölénk magasodó, egyre hosszabb árnyékot adó épületet.
- Persze! Azért jöttünk ide! - biccentett a fiam sóhajtva.
- Szeretnénk gyertyát gyújtani és megköszönni, hogy tegnap sikerült lediplomáznom belsőépítészetből. - magyarázta Jolán türelmesen.
Az Eledoneia összes nagyobb városában van a Tudásnak temploma, ami az egyetemes tan lényegét, fő mondanivalóját őrzi a mostani és következő nemzedékek számára. Részben a jól megtervezett építészeti motívumaiba, külső és belső díszítő elemeibe rejtetten, részben pedig az imamalmok belsejébe helyezett szent iratok formájában.
A templomok szerte a bolygón hasonló építésűek, bár nem teljesen azonosak. Bejáratuk keletre van tájolva, a felkelő Nap irányába. A sámánok utasításainak megfelelően csak olyan helyre szabad építeni, mely a bolygó természetes erőtereivel összhangban leledzik, mivel a szentély égbeszökő, tachion alakú tornya rezonátorként működve maga köré szórja a talajból áradó éltető, gyógyító sugárzást. Ettől szent az épület és környéke.
A szépújlaki templom nagyjából húsz méter magas lehetett és vörös téglából húzták fel falait, míg a torony tölgyfából készült, piros tetőcseréppel. Szerintem ez az egyetlen épület a belvárosban, amit békén hagytak a díszlettervezők annakidején. Gazdagon díszített, csúcsíves kapuján emberek sétáltak ki-be, a téren nagy vala a forgalom ebben az órában. Csanád letette ciklijét egy közeli tárolóban és együtt léptünk be a szentély kellemes hűvösébe.
A terem alig volt nagyobb egy kosárlabdapályánál. Kőpadlóján színes mozaiklapok alkottak sokszögű mintákat. A falakon körben, mozgó holografikus poszterek jelenítették meg a teremtés fontos lépéseit, művészi színvonalú geometriai ábrákkal szemléltetve annak főbb pillanatait. A kezdeti Víz és Tűz az őskáoszban. Az első időhurok, a Mindenható térszerán születése. Az Életfa burjánzása, fraktális terebélyesedése a világtojásban. A fény és anyag különböző fajtáinak keletkezése. A lélek működésének alapelvei és belső szerkezete. És természetesen, minden képen sok kis forgó fénymagocska, melyek fluidszálakat húzva maguk után az időforrásokat reprezentálják.
Exoetnológiai tanulmányaimból tudom, vannak civilizációk az univerzumban, melyek különböző vallások formájában tanítanak a Teremtőről, az Öregisten Időről, akinek létét egyszerűen elhiszik, anélkül, hogy biztosan tudnák a szerkezeti jellemzőit és működésének fontosabb paramétereit. Minálunk ezzel szemben nincs hit, csak tudás. Tudjuk az Istent, ezért a vele kapcsolatos információkat tannak nevezzük, nem pedig vallásnak. Már a Nagy Spirálból ideköltözött hun őseink sem hittek a legfelsőbb szellemi lényben - akinek az univerzum, s benne minden lény a létét köszönheti - hanem egészen biztosan tudták, értették Őt. Mivel a sámánjaink kapcsolatban voltak és vannak vele, valamint a belőle származó különféle istenségekkel.
Odasétáltunk a templom geometriai középpontjában felállított imamalomhoz, ami egy korláttal körülvett emelvényen forog mágneses csapágyain szünet nélkül, évszázadok óta. Alulról apró örökmozgó hajtja a malmot, a Teremtő Hegyének nevezett tachionkúpot. A könnyűfémből készült, jobbos spirálmenetben sárga-piros csíkozású szerkezet egy mágikus adóberendezés, amit nagy pontossággal a Teremtőre hangoltak, hogy annak szent alaprezgését sugározza működése során. Csúcsán szabályos oktaéder alakúra csiszolt, óriás műgyémánt csillog a ráeső fényben, a Mindenható szimbólumaként. A kúp belsejében a tant őrző, gyémánt réteggel bevont papírtekercsek tömege vagyon felhalmozva. Ezeket évezredekkel ezelőtt puszta kézzel rótták a társadalmunk legképzettebb, magas szintű beavatottjai, hosszú és fáradságos munkával. A meditatív állapotban dolgozó fősámánok szó szerint beleírták gondolataikat a papír anyagába, célirányos mágiatechnika alkalmazásával. A teljes teremtésfilozófiát, a közösségi törvényeket, az erkölcstant - mely civilizációnk szilárd alapja százezer esztendeje - valamint sok egyéb fontos információt az univerzumról és az emberiség helyéről a világban. Az örökjáró motor által körbeforgatott papíruszok a térben mozogva állandóan sugározzák magukból a készítőik által rájuk rótt információkat, a bennük tárolódó tiszta gondolatokat. A templom tornyán keresztül felerősítve mindez szétárad a városra, megérintve a környéken tartózkodó emberek lelkét. A hatás nagyon kifinomult, elsősorban a tudatalattira hat és nem lehet leárnyékolni. A templomok hálózata együttesen az egész szárazföldet lefedi a bolygón szent rezgéseivel, jótékony légkört teremtve népünk számára.
Hasonló célból működnek a városi egészségházak mellett felépített Élet templomai, melyek malmaiban az egészséges és boldog élethez szükséges információk forognak ugyanígy, órairányban. A rövidesen kezdődő termékenység havának bevezető ünnepségei előtt mindig többen járulnak az oltárok elé. Régi szokás, hogy a nemzési engedéllyel rendelkező párok elmennek az Élet templomába, és imát mondanak azért, hogy jószívű és bölcs lélek legyen a majdani gyerekük, akit reinkarnálódni segítenek. Még a fogamzás előtt célszerű elküldeni az égi feljebbvalóknak ezt a kérést, mielőtt a lélek rákapcsolódna időszálaival a szülők testére. Mikor pedig megszületett a gyermek, visznek egy csokor virágot köszönetképpen az Élő Isten oltárára.
Az autoszférákon és nagyobb űrtámaszpontokon általában a bázis geometriai középpontjában vagy ahhoz közel helyezik el az imamalmot. Egyes idegen fajok, melyek tagjai érzékenyek ezekre az információs rezgésekre, és szintén használnak hasonló technikákat, a társadalom kollektív bölcsessége fokmérőjének tekintik a papíruszokra rótt szövegek tartalmát. Számukra nem az a fontos, milyen gépeket, űrtechnikát használ egy adott civilizáció, hanem milyen mélységig ismeri a mindenség titkait, és mihez kezd a tudással a hétköznapokban.
Az Eledoneia egyetemein és a kutatóintézetek épületeiben szintén működnek imamalmok, amikben a vezető professzorok által gondosan kiválogatott és leírt tananyag papíruszai forgolódnak szüntelenül. Ennek köszönhető, hogy mérhetően jobb hatásfokkal íródik bele a tanulók fejébe a tudás, nagyban segítve a képzésüket.
- Hónapok óta nem jártunk templomban. - jegyezte meg halkan Jolán, kézen fogva párját az imamalom előtt. Odabent tisztán érezhető vala a megszentelt légkör sajátosan puha, lágy nyugalma, ami gyorsan ráragad a betérő emberekre. Az információs tér mindenen átfújó szele valósággal átmossa tudatunkat, lecsillapítva esetleges belső háborgását.
Minden szentélynek van szolgálója - többnyire egy sámán tanuló - aki vigyáz az épületre és tisztán tartja, gyertyákat gyújtva az imamalom mögötti fényoltáron. Az emberek időnként bejönnek, virágot tesznek az oltárra, gyertyát gyújtanak és elgondolnak két imát. Az elsőt a számukra kedves lelkekért, a másodikat pedig az univerzum népeiért, hogy békében, jólétben és boldogságban élhessünk együtt mindannyian az idők végezetéig.
Az itteni szolgáló - fiatal, kék bőrű lány a novíciák fehér köntösében - jobb oldalt ült egy hosszú padon. Kértem tőle három gyertyát, és megkerülve az emelvényen halk surrogással pörgő kúpot, az oltárra tettük őket, több tucat pislákoló társuk mellé.
Lehajtott fejjel, magamba merülten gondoltam ki első imámat a Heliantusz űrhajó egész legénységéért, akik odavesztek a tér és idő távolában. Ha van valaki, aki rászorul a Mindenható segítségére, akkor ők azok szerintem.
Mellettünk egy fekete bőrű pár kis virágcsokrot helyezett az oltárra, nyilván köszönete jeléül az isteneknek. Nem maradhattunk sokáig, mert mögöttünk sorban álltak az emberek. A Tudás templomai többségükben nem monumentális építmények, nincs bennük hely több ezer ember számára. Szerényen megbújnak a házak között, szerves részét képezve a településnek és mindannyiunk életének.
- Menjünk! - érintette meg a könyököm Csanád.
Odakint szinte mellbe vágott a délutáni perzselő hőség. Az eget borító felhők szétszaladtak, mint riadt birkanyáj a farkas elöl. Az Aurinó épp csak túljutott a legfényesebb állapotán, úgy becsültem a házakra vetődő fénye alapján.
- Azt hiszem visszamegyek az üdülőtelepre. És ti?
- Találkozónk van Jolán barátaival. De estefelé meglátogathatunk! Tudok egy jó szórakozóhelyet a parton. Ha van kedvetek, eljöhettek a pároddal!
Kénytelen voltam felvilágosítani, hogy egyedül érkeztem Szépújlakra, mivel a kapcsolatom véget ért Andrással. Ebből azonnal megértették, valószínűleg pasira vadászom az üdülőtelepen.
Megállapodtunk, hogy Csanád majd felhív és megbeszéljük az esti találkozónk helyszínét. Kérdeztem őket, kaptak-e az idei évre nemzési engedélyt, de Jolán arcán szinte azonnal láttam a tagadás fintorát. Egyiküknek sincs még gyereke. Mint a fiam később elmondta, azért, mert a családtervező rendszer nem találta őket genetikailag alkalmasnak. Hatod íziglen rokonok az egyik nagyapámon keresztül. Hát igen, ilyesmi elég gyakran előfordul ha népes a család.
Útjaink elváltak a templom előtt, visszaindultam a siklóbusz belvárosi megállójához. Ekkor kezdett csilingelni vezérlőtáblámon a Kapcsolat kezelőm, hívást jelezve. Egy kétágú spirálgalaxis holója forgott méltóságteljesen autogram gyanánt, s az illető kilétének felismerésétől hevesen dobogni kezdett a szívem.


- Tessék!
Nem adtam képet magamról, ő viszont igen. Egy nagy asztali tükörbe bámult, érdeklődő tekintettel mosolyogva rám. Ó, ha tudná, mennyire örülök a pillantásának és ugyanakkor mennyire bánt a lelkem mélyén a vele kapcsolatos érzelmeim kavargása! Jobban felizgattam magam a hívásán, mint kellett volna, ezt bevallom őszintén. Nem könnyű elfelejteni egy ilyen különleges pasast.
- Szia Léna!
- Szervusz Tibor!
- Gondoltam felhívlak, és megkérdezem, mit csinálsz éppen! Nagyon hirtelen léptél le Uvacsánból, mikor megérkeztünk!
Meg kellett állnom az utcán és félrehúzódni a forgalom útjából, hogy nyugodtan tudjak gondolkodni és társalogni Szekeressel. A siklóbusz ugyan elment az orrom előtt, de ez most egyáltalán nem érdekelt. Kétségbeesetten igyekeztem megőrizni a nyugalmamat és elmém fegyelmezettségét, hogy palástolhassam a bennem feltoluló érzéseket. Nem akartam neki megemlíteni, hogy láttam csókolózni azzal a vörössel. A Kisöreg türelmesen várt a válaszomra, éber tekintetét a tükörre szegezve. Nem tette szóvá, hogy én csak gondolatot engedélyezek a kimeneti csatornámon. Úgy gondolta, biztos megvan rá az okom.
- Találkozóm volt. Most épp egy kiránduláson vagyok... és te?
- Pihentem pár napot a Skoll állomáson, aztán bejöttem dolgozni. A legénységem szétszéledt, ügyet sem vetve rám és Eszterre... Ezért nekiláttam végighívogatni benneteket. Szabolcs említette, hogy színházban voltatok hétfőn.
- Igen, meghívott... Helyettesítenem kellett a barátnőjét egy estére!
- Tényleg? És bevállaltad a fiút? - villant fel Tibor szeme hamiskásan.
- Nem úgy! Te...! Csak bemutatott a barátainak!
- Persze! - vigyorgott megértően a férfi, aztán rátért a lényegre, amire kezdettől számítottam. Mi másért keresett volna a fickó, ha nem azért, hogy találkát kérjen tőlem?
- Volna kedved megismerkedni az én barátaimmal is? Holnap este bulit szerveznek a felderítők Árnyaslakon. Robi és Júlia ott lesz, meg vagy százan az öngyilkos osztagból. Tudnál csatlakozni hozzánk esetleg?
- Azt hiszem... nem. Sajnálom Tibi, de van már programom holnapra és nem szeretném lemondani.
- Jó! Igen... talán majd máskor! Egyébként merre vagy?
- Szépújlakon, az üdülőtelepen. Itt lakik az egyik fiam a barátnőjével.
- Ha hazajöttél Otthonvárosba, megtennéd, hogy felhívsz? Jó lenne találkoznunk Léna!
Tibor nem adta fel olyan könnyen. Szerintem egy logikus magyarázat létezik az invitálására. Biztos szakított a barátnőjével és most gyorsan újat akar találni. Úgy döntöttem, nem leszek a számára könnyű zsákmány. Ha komolyan tetszem neki, hát dolgozzon meg érte, amennyiben engem akar a fiú!
- Persze, majd felhívlak! Ti pedig mulassatok jól!
- Akkor szia!
Bontottuk a vonalat, s én megkönnyebbülten dőltem a házfalnak. Szívem szerint igent mondtam volna a meghívásra, de tapasztalatból tudom, nem jó, ha túlságosan készségesnek mutatkozom a nekem tetsző férfival szemben. Holnap persze semmi programom nem leend az üdülőben, de majd csak elfoglalom magam valami értelmes tevékenységgel.
Beletelt pár percbe, mire a szívritmusom visszaállt a megszokott értékre. Hát igen, ezt a zsibongást hívják szerelemnek, mikor elbódul az agyam, ha a kérdéses személyre gondolok, vele beszélek, őt látom a Kapcsolat kezelőm ablakában.
Mielőtt lenyugodott volna az Aurinó, még kiszaladtam a strandra, úszni egyet a tengerben. A hullámok langyosan simogatták a bőröm, felszabadult örömmel vetettem magam a habjaik közé. Néhány elszánt fürdőzőn kívül senki sem tartózkodott a parton, az égen viszont többször elsuhant felettem a vízimentősök légiciklije.
Miközben kilábaltam a vízből, ismét kerestek. Ezúttal Molnár Róbert, hasonló okból, mint a kapitányunk, hogy az árnyaslaki felderítős bulira hívjon. Azt mondta, ha van már társam, hozhatom nyugodtan a fickót is, mert mindenki a párjával fog érkezni. Júlia egy teherhajó pilótával jött össze a múlt héten, a Kisöreg meg valami vörös hajú csajjal lesz, állítólag...
Mintha jeges karmok cirógatnák vizes bőrömet, úgy futott végig rajtam a borzongás. Ezek szerint tévedtem. Szekeresnek mégiscsak megvan az a nője...
Lerogytam a nyugágyamra, az öböl vizén ringatózó vitorlásokat bámulva szótlanul. Mögöttük a Sarló-tengeren épp alábukni készült a mélyvörös napkorong a horizont vonalán. Fejemben egymást kergették a vad és enyhén szólva is dühösnek mondható gondolatok. Még jó, hogy nemet mondtam neki! Robi időben figyelmeztetett, akaratlanul elárulva régi barátját.
Ezek után biztos, hogy más hapsit kell keresnem magamnak az idei nászhoz.

28. fejezet