Másnap reggel újra azzal az izgalommal ébredtem, ami olyankor fogja el az embert, ha egy ismeretlen világba kell kimerészkednie. Legalább ötezer kilométeres sugarú körben mi vagyunk az egyedüli értelmes lények ezen a planétán. Szobatársnőm szintén nagyon felajzottnak tűnt. Fürgén leugrott az emeletes ágyról, kihasználva, hogy a gravitáció csupán kilencvenhárom százaléka az otthon megszokottnak. A nálam jó egy fejjel alacsonyabb lány sietve kapkodta magára frissen újrateremtett terepruháját, majd átment az étkezőbe.
Mivel a tábor kupoláján nincsenek ablakok, csupán onnan sejtettem, odakint rövidesen hajnalodni fog, hogy megnéztem a Nyárszigetről kihelyezett dokumentumomat a munkaasztalomon. Itt 29 óra 14 percig tart egy nap. Tegnap készítettem magamnak egy állományt, amibe összeírtam a legfontosabb tudnivalókat a bolygóról. A keringési időt, a táborhelyre jellemző éghajlatot, a gravitáció nagyságát és más lényeges dolgokat. Jobb ha ezek állandóan szem előtt vannak amíg odakint dolgozunk.
Négy fős csapatunkból Lénárd tűnt a legnyugodtabbnak. Ő már több tucat bolygón megfordult, s mint régi veteránt, nem tudta felizgatni az előttünk álló munka. Komótosan falatozott, míg mi lányok a kinti élővilágról fecsegtünk Norberttel. A konferenciavonalunkat közös megegyezéssel úgy állítottuk be, hogy külön csatornán legyünk a hajón maradottaktól és a másik kutató expedíciótól. Így ha beszélni akartam velük, csatornát kellett váltanom. Fontos, hogy a többiek csevegése ne vonja el figyelmünket a saját feladatainkról.
Mikor odakint végre kivilágosodott, nekivágtunk a romváros felderítésének. Lebegőszékre pattantunk, sorra kihussanva a teherzsilip légfogó erőtérhártyáján. Odakint kellemesen hűvös idő, továbbá sűrű, tejfehér pára fogadott minket. A hajnali ködben be kellett kapcsolnunk a karfákba épített reflektorokat, mert a látótávolság alig haladta meg a nyolc-tíz métert.
Az éjszakai eső sártengerré változtatta a platform körül feldúrt talajt. Még jó, hogy nem gyalog vágunk neki ennek a reménytelen terepnek. Lénárd körberepülte a kupolát, ellenőrizendő a tábort és a munkagépeket, aztán együtt felemelkedtünk a lombkoronaszint fölé. Harminc méter magasan ritkult valamelyest a talajmenti felhőzet, az égbolt szürkéskék árnyalatú plafonként borult az őserdőre. Madárcsicsergés, kopácsolás, makogás és zümmögés töltötte be alant a zöldet.
- Ne maradjatok le! - mondta Krisztina, hirtelen fékezni kényszerülve. Az egyik óriásfa ágairól sikerült felriasztania egy nagy csapat színes tollazatú madarat, amik rémült rikácsolással menekültek a röpfotelen lovagoló csaj elöl. Bevártuk Norbertet, aki rövid időre megállt egy hosszúkás, sárga gyümölcsöket termő fa tetején, szótlanul vizsgálódva.
- Találtál valamit? - kérdeztem nyugodtan, a központi csillagot keresve a pasztell színekben pompázó derengésben. Végre méltóztattak odébb úszni a felhők a napocska útjából, mert vörösessárga fénye lecsapott ránk a távoli hegygerinc mögül. Arcom és ruhám egyre harmatosabb lett, remélhetőleg hamar felszárítja a közelgő meleg.
- Ez a fa az alpinói nyemmére emlékeztet, csak kisebb a termése. Össze fogom állítani a növényzet genetikai listáját, hogy lássuk, honnan és mikor hurcolhatták be a nem őshonos fajokat.
Méteres szárnyfesztávolságú denevérek hussantak el a közelünkben, magas hangon cserregve. Csináltam róluk egy rövid felvételt az Élmény rögzítőmmel, aztán az alattunk feltűnő épületekre összpontosítottam. Megérkeztünk.
A romváros legnagyobb házai a lombkorona fölé nyúltak, igaz csak néhány méterrel. Szürkésfehér tornyok, javarészt lapos, leomlott tetővel. Oromzatukon faragott reliefek bújtak meg a kúszónövények takarásában. A Földrajzi navigátoromon nem vala feltűntetve, hogy ilyen szépek, még lepusztult állapotukban is. Építőiknek volt szépérzékük, a szó emberi értelmezésében.
Az erdő megritkult, majd elfogyott alólunk. Leereszkedtünk a főteret borító kövezetre. Talán okosabb lett volna ide helyezni a táborunkat, annyi szabad hely vala a település centrumában. Egy nagyjából kétszáz méter átmérőjű szürke térség, körben fákkal és épületmaradványokkal. A fű néhol áttört a jókora kőlapok között, pedig láthatóan nagyon szorosan illeszkedtek egymáshoz a precízen megmunkált diorit tömbök. Néhány helyen megállt az esővíz, szúnyogok keringtek a lapos pocsoják fölött.
Oszlani kezdett a köd, egyre többet tárva fel szemünk előtt a kutatási területből. Kicsatoltam magam a székből és tettem néhány lépést, nagyot nyújtózkodva. Nyilván azért nem itt telepedtünk meg, mert az óvatos Norbi tartott tőle, hogy kárt okoznánk a mindenfelé elszórtan heverő maradványokban. Fémből készült járművek rozsdaette roncsai, valamint ismeretlen rendeltetésű tárgyak tömkelege borította a teret.
- Legalább két-három évszázada, de az is lehet, hogy ezer éve nem járt itt senki. - vélte a történészünk, egy ásóra emlékeztető, rozsdás fémtárgyat vizslatva, ami elhagyottan hevert a közelben. Fel akarta venni, mire kettétört a kezében.
- Ügyes vagy! - Lénárd leguggolt, mintát venni a rúdból, az oldaltáskájában magával hozott gyűjtődobozkák egyikébe. A nő csípőre tett kézzel állt mellette, de nem szólt semmit.
- Azt javaslom, váljunk kétfelé! - döntötte el Norbert, rövid nézelődés után. - Én és Léna a növényzetet fogjuk tanulmányozni és balra megyünk. Ti inkább a romokra, műszaki tárgyakra koncentráljatok és kezdjétek jobb felé. Egy nagy kört írjunk le déli irányban, mutatom a térképen a javasolt útvonalat és a valószínű találkozási pontot.
A navigációs táblámra letöltöttem a férfi által szerkesztett várostérképet, amire pirossal bejelölte az igencsak szögletesre sikeredett kört. Lesz vagy három kilométer a séta.
- Aztán visszajövünk azon az utcán, ott! Mivel elég sűrű az aljnövényzet, én azt javaslom, menjünk gyalog. A székek itt maradnak... Mindent vegyetek filmre, később majd szelektálunk... És legyetek óvatosak!
- Tudjuk. Nem vagyunk kezdők. - jegyezte meg Krisztina önérzetesen. Szorosabbra húzta derékövét, ami nagyon lecsúszott járás közben a csípőjére. Lénárd elfolytott egy ironikus mosolyt a megjegyzés kapcsán.
- Ha bármi baj történik, sokat kell szaladnunk, hogy visszajussunk a székekhez. - mondta sötétkék arcú exotechnológusunk, vésztjósló tekintettel.
- Te csak szaladjál Lénárd! Én inkább odahívom a távirányítóval a fotelomat! - bökte oldalba Kriszta a srácot kajánul. Úgy láttam, kitűnően elszórakoznak egymáson. Két tapasztalt veterán, akik inkább játéknak tekintik az egészet, mint komoly munkának.
- Vajon mi pusztíthatta el a várost? - kérdeztem, mikor elváltunk egymástól. Norbert nyomában lépdeltem a felkelő nap irányában. Hogy ne vakítson el, mélyen a szemembe húztam ellenzős sapkámat. Rövidesen beértünk a fák közé, egy huszonvalahány méter magas, barna téglákból emelt torony szomszédságában.
- Az épületeket ért sérülések alapján háború vagy földrengés tűnik valószínűnek. - állapította meg Lénárd a tér túloldalán szakértő szemmel. Visszanéztem, de sehol sem láttam már őket.
- Nincsenek csontvázak. Nyilván kitelepítették a várost. A kérdés csak az, hová? - Norbert odament egy vastag törzsű fához. Megtapogatta a kérgét. Aztán elővett egy mérőhuzalt és kezembe adva a végét körbeszaladta a matuzsálemet.
- Két méter tizenöt centi. Legalább száz éves lehet. Congeriai kocsányos tölgy. Ezek a növények a Milebóban is megtalálhatók!
- Érdekes... Benézek ebbe a házba! - válaszoltam, mikor megúntam a tétlenséget. A biológus elmerült a törmelékkel borított utca növényeinek vizsgálatában. Átmásztam a nyitott bejáratot félig eltorlaszoló téglakupacon. Aztán már jöttem is kifelé, mert a tetőgerendák elszenesedett maradványain kívül mit se találtam. Az idő megtette hatását a gazdátlan épületeken. Még néhány évszázad és örökre eltűnik a dzsungel folytogató liánáradatában az egykori civilizáció utolsó nyoma is.
Teltek az órák, mi pedig kitartóan mászkáltunk, az érdekesnek tűnő dolgokat élményfilmre rögzítve. Az egyik, viszonylag épen maradt lakóházban végül kimondottan izgalmas leletre bukkantam. Színes mozaikokból kirakott kép borította a padlót, amit javarészt betemetett a leomló tető. Piros, sárga, fehér, sötétzöld és fekete kődarabkákból rakták össze készítői, nagy műgonddal. Félresöpörtem róla a port, aztán rájöttem, talán nem kézzel kellene próbálkozni.
Oldaltáskámból előbányásztam a magammal hozott kislapátot, és óvatosan kezdtem félrekaparni a törmeléket, humuszt, vastag moharéteget, hogy többet lássak a műalkotásból. A helyiség közepét borító tégla és gerendahalmaz túl nagynak bizonyult ahhoz, hogy eltakaríthassam. Annyit mindenesetre sikerült megállapítanom, valamiféle bonyolult geometrikus mintázat lehetett, koncentrikus körök sorozata, bennük sávonként eltérő díszítőelemekkel, csigavonalakkal, csillagokkal és sokszögekkel. Írásra emlékeztető jeleket nem találtam.
Bejelöltem a térképemen a helyet és tovább indultam. Legközelebb egy robottal fogok visszajönni és teljes egészében felfedem a leletet az ablakokon bevilágító zöldes fénynek.
Norbert ugyanennek a háznak egy másik helyiségében oldalára dőlt, törött szobrot talált, vastag moharéteg alatt. Emberhez hasonló lényről mintázhatták, akinek furcsa, fordított körte formájú feje és rövid karjai voltak.
- Így néztek ki a helybeliek. Nem tűnik ismerősnek. Jó lenne találni legalább egy csontvázat.
- Nyilván a katasztrófa túlélői összeszedték a halottakat és elégették vagy eltemették őket! - jegyezte meg Krisztina valahonnan a távolból. - Találtunk egy raktárt, benne összetört cserépedényekkel. Ti hogy haladtok?
- Izzadva! - mondtam, a gyorsan növekvő melegre célozva. A pára felszállt, enyhe szellő susogtatta meg fejünk fölött a lombkoronát. Úgy döntöttem, lehúzom a kesztyűmet, hogy ne izzadjon annyira a tenyerem. Aztán levettem a sapkámat és kigomboltam az ingnyakat. Végül könyékig feltűrtem a ruhám ujját. Máris jobban éreztem magam a trópusi forróságban.
- Mit csinálsz Léna? Tudod, hogy nem szabad levenni a védőruhát! - szólt rám Norbert, mikor észrevette mit művelek.
- Nem lesz semmi baj! Harmincöt fok van Norbi! Tudok vigyázni magamra!
A felderítés szabályzata szerint az idegen bioszférájú bolygókon nagyon óvatosnak kell lenni a természetben, mert lehetnek élőlények, amiket nem riaszt el a karperecünk sugárzása. A ruhánk elvileg képes megvédeni a veszélyek többségétől, ezért meggondolatlanság szabaddá tenni a bőrt csak azért, mert meleg van. Persze akik a szabályzatot összeállították, nyilván nem zavartatták magukat a hőségtől. Én viszont igen. Kis izzadságpatakok indultak meg a hasamon, hátamon, csiklandós érzést keltve a ruha alatt.
Természetesen tisztában vagyok vele, hogy léteznek mindenféle szúrós, mérgező növények szép számmal, amiket érinteni sem szabad, de valamiért úgy éreztem, ez a környék teljesen veszélytelen. Különben sem vagyok már kezdő, két exobolygón éltem hosszabb ideig, ahol számos igazán veszélyes növénnyel és állattal találkoztam a munkám során. Mindaddig biztonságban vagyok, amíg nem fogom meg a dolgokat puszta kézzel.
Emlékszem, a Magyarkán voltak mérges szömörcefák az erdőkben. Toxikus hatású gyantát tartalmazó leveleiket még súrolni is veszélyes, mert bőrgyulladást okoznak. Zsolca sámánnal többször voltam felderítőúton, s messzire elkalandoztunk a rengetegben. Egyszer utunkba akadt egy nagyobb szömörcés liget, ahová az állatok többsége be nem tenné a mancsát.
A magyarkai szömörcék alacsony növésű, sűrű lombú fák voltak. Zsolca védőkesztyűben nyúlt hozzájuk, hogy szedjen a magával hozott zsákba. Közben elmondta, lakkot készítenek a levelekből és a szárakból kinyerhető gyantából. Egyes vidékeken a szömörcét arra használják, hogy sávban ültetve távol tartsák a vadállatokat a terméstől. Az öreg sámán azt is elárulta, különös, mágikus erő lakozik a növényekben, ami gyógyításra jól használható.
A Priardis bolygó még veszélyesebb hely vala. Az egyenlítői mocsarakban olyan ragadozó növények élnek, amik csápjaikkal elkapják a halakat, hüllőket, sőt a nagyobb fajok a polipokat vagy az embert is, hogy idegméreggel megbénítsák és kiszívják a testnedveit. A körülöttük heverő tetemekről könnyű felismerni őket, ezért ritkán akad olyan ostoba lény, aki nyomós ok nélkül a halálos csápok hatósugarába merészkedne.
Lehet, hogy a Nyárszigeten is vannak veszélyes lények, de mivel évekig tanultam botanikát, sőt egy diplomát is szereztem belőle, nem féltem, hogy bármi baj érhet. Csak felismerem a kerülendő növényeket! Magabiztosságomnak később meglett a böjtje, de akkor még mit sem sejtettem a ránk váró kellemetlenségekről.
Norbert nem vitatkozott velem. Komoran csóválta fejét. Ő nem vetkőzött le, bár tudtam, hogy ugyanolyan melege van.
Leültem pihenni kicsit egy jókora kőre és elővettem az ivóvizes palackom. Hallottam, hogy Lénárdék találtak valami érdekeset, ezért megkértem, adjanak róla képet. Fél perc múlva egy levélhez mellékelve kaptam néhányat a férfitól. Megnyitottam a Képnézőt, rácsodálkozva a cirádás oromzatú épületekre. Tényleg gyönyörűek voltak.
- Mit szólnál egy T protokollos látvány közvetítéshez? - kérdeztem Lénárdot, mire ő szó nélkül engedélyezte a szeme által látott világ továbbítását a számomra.
Éppen bementek egy hatalmas, csonkagúla alakú vasbeton építménybe, ami az egyik legnagyobb ház lett légyen a városban. Odabent tágas csarnok fogadta őket, talán színház, gyűlésterem vagy hasonló lehetett eredetileg. A falakon körben sziromdíszítéses rozetták, szabályos sokszögű elemekből. Fölöttük helybeli humanoidokat ábrázoló életnagyságú domborművek. A terem tele volt széksorokra emlékeztető, szétkorhadt berendezési tárgyakkal, középen üres emelvény magasodott. A penészes tetőn egy helyütt nagy lyuk tátongott, ami alatt tócsába gyűlve csillogott az esővíz.
Itt végre találtak néhány csontvázat. Az egyik oldalsó ajtó előtt hevertek, furcsa fémruhába öltözve, amit érdekes mód nem evett meg a rozsda. Mellettük hosszú botok, lándzsák maradványai. Gyaníthatóan katonák vagy őrök lehettek.
- Induljunk tovább! Délben szeretnék visszarepülni a táborba sziesztázni! - nógatott a társam türelmetlenül. Eltettem a palackot és követtem őt az egyik mellékutcába.
Rövidesen kisebb térre értünk, melynek északi oldalán különös, rozsdabarna mohapárnák tenyésztek, szökőkútra emlékeztető kőtányérokon. Biológus kollégám közelebb ment hozzájuk, én pedig tovább lépegettem, egy szobortöredéket fedezve fel a tér túloldalán...
Valami szőrös, kutya nagyságú, vonagló állat ugrott fel hirtelen, alig két méterre tőlem a teret borító törmelékek közül. Hangosan ziháló visítással, vicsorogva bámult rám kerek szemeivel egy döbbenetes másodpercig. Óriásira tátott szájából elővillantak fehér metszőfogai, fenyegetően. Hihetetlen, hogy nem vettem észre, pedig szinte semmi sem takarta egy nagyobb fűcsomót kivéve. És még hihetetlenebb, hogy a lény is csak most eszmélt rá, nincs egyedül a romok között. Valószínűleg azért, mert nem csaptunk nagy zajt és szemből fújt a szél, a vadállat irányából.
Úgy megrémültem, hogy magam is felkiáltottam, ösztönösen magam elé kapva kezemet, hogy védekezzem, ha rám vetné magát a helybeli szörny. Pedig inkább a pisztolyom után kellett volna kapnom, ismertem fel alaposan megkésve. Ijedten tántorodtam hátra a téglák között, szívem majd kiugrott a helyéből a félelmetes hangtól, ami az állat torkából áradt. Talán nem kellett volna ennyire megijesztenem, gondoltam később, mikor a történteket meséltem a társaimnak. A meglepetés egyébként teljes vala. Egyrészt a bogyókat szedegető majom miatt, ami növényevőhöz méltó gyávasággal szélsebesen elinalt a legközelebbi fa liánjainak irányába. Másrészt mert megbotlottam egy alattomos kőben és elnyújtott kiáltással hanyatt estem. Hiába kalimpáltam két kézzel, hogy visszanyerjem egyensúlyomat a rosszul sikerült mozdulattól, már késő vala.
Belezuhantam egy sötétzöld, cakkos levelű növénybe, amit az előbb gondosan kikerültem, sejtvén, hogy nem lenne jó közelebbi ismeretségbe keverednem vele. Az természetesen rögvest összeszurkálta csupasz kezemet a leveleket borító apró, szőrszerű tüskéivel. Nem kimondottan nőies ordításomtól madarak röppentek a levegőbe a környező fákról.
Tenyerembe és alkaromba hirtelen, élesen hasított bele a fájdalom több száz ponton, ahol nem védett meg a terepruhám és a korábban zsebembe tuszkolt gumikesztyűm. Erre a balszerencsére nem voltam felkészülve! Kétségbeesett igyekezettel hemperedtem ki az agyonnyomott bokorból, felismerve a veszélyt. Talpra kecmeregve első dolgom vala szemügyre venni kezeimet. Sok apró, piros pontocska jelent meg a bőrömön. Mind egy-egy fájó tűszúrásként égetett, egyre nagyobb erővel.
- Léna! Jól vagy? - felnézve Norbertet láttam odaszaladni. A majomnak, ami a bajt okozta, természetesen már nyoma sem volt.
Megtapogattam a szúrásokat, aztán a derekam, amit beütöttem egy éles kőbe. Csak egy ügyetlen mozdulat volt, mégis mekkora bajt okozott, ismertem fel aggódva, ahogy a vérembe kerülő méreg kezdett bennem szétáradni, megállíthatatlanul.
- Baj van! - motyogtam rémülten, ugyanakkor szégyenkezve, amiért így meg tudott ijeszteni egy közönséges és teljesen veszélytelen kisemlős. Közelebb hajoltam a bokorhoz, próbálva legyűrni növekvő félelmemet és szemügyre vettem a csípős növényt. Jó lenne tudni, mibe ültem bele az előbb. Remélhetőleg nem halálos...
A sötétzöld levelek lándzsás alakúak voltak, fűrészfogas szélekkel. Parányi tüskék ezrei borították főként a felső oldalát és a szárat. A csúcsán apró szirmú, hófehér, ernyős virágzat terült szét.
- Mi történt? Beleestél? - fékezett le mellettem Norbert, megragadva dagadófélben lévő kezemet, mire felszisszentem.
- Zárvatermőnek néz ki, méghozzá csalánfélének. Egy hülye majom megijesztett és belezuhantam...! - magyaráztam dühösen. - Nagyon fáj! Most mi lesz...?
- Kérj egy pásztázást! Viszket?
- Igen! - engedtem, hogy megvizsgáljon, kesztyűs kezével tapogatva az egymást érő duzzanatokat. Közben kiválasztottam az Alapvetőek programcsoportból az Egészségőrt és azon belül a Pásztázás kérése menűpontot. Az egészségházi kiszolgáló nyomban készített rólam egy felvételt, részletes levélben tájékoztatva hét másodperccel később az aktuális állapotomról.
- Én szóltam előre, hogy ne vedd le a kesztyűdet! Látod, mi történt? - korholt dühös aggodalommal, tovább fokozva gyötrelmeimet.
Sebesen végigfutottam a testi funkcióimról tudósító íráson. Sok hisztamin került a szervezetembe, ami megdobta a szívritmusomat. Más semmi. Alig tudtam elhinni, hogy ilyen simán megúsztam a kalandot. Ezek szerint egy közönséges csalán szurkált össze, hogy elvegye kedvemet a botladozástól. Ezt nyomban közöltem a társammal, aki valamelyest megnyugodott a hírre.
- Nem vérzel. Fáj még valamid a kezeden kívül?
- Beütöttem az ülepem egy kőbe! Eléggé fájt! Hé...! Ott nem kell megvizsgálnod!
Majdnem elnevettem magam, olyan komikus képpel nézegetett, akár egy túlbuzgó medicinrobot. Kénytelen voltam elhessegetni a fickót, mielőtt tapogatózni kezdett volna a kényes tájék irányába.
- Szerencséd, hogy nem vetkőztél le még jobban! Elképesztő vagy, ugye tudod Léna?
- Akárcsak te! Mondom, hogy nincs semmi baja a hátsómnak! Na...!
- Csak ellenőrzöm! Nyugi...!
- Jól van na! Nincs semmi bajom! Ki fogom bírni!
- Ez remek!
Árnyékba vonultunk és óvatosan leültem egy kőre. Bizony sajgott még a fenekem, ahol megütöttem, de nem akartam tovább folytatni a társalgást ebben az irányban. A csalánbokorral való találkozásom most jobban idegesített és őszintén szólva szégyeltem is magam a hülyeségem miatt. Nagy hiba volt levetnem a kesztyűmet.
Norbi pár szóban tájékoztatta társainkat a balesetemről, majd ismét megnyugtatott, hogy szerencsém volt. Fél órán belül felszívódik a méreg és elmúlnak a duzzanatok. A fájdalmat viszont ki kell bírnom, óvatlanságom jutalmaként.
- Azt javaslom, menjünk vissza a lebegőszékekhez. - segített felállnom, majd fejembe nyomta a sapkámat, amit az előbb elhagytam.
- Hát, ezt jól elszúrtam! - nyögtem, óvatosan felhúzva kesztyűimet. Nehogy ismét beletenyereljek valamibe...
- Inkább téged szúrtak meg, Léna! - vigyorgott rám a férfi, őszintén mulatva fancsali képemen. A lüktetés változatlanul ott izzott a kezeimben és nem mutatott hajlandóságot a gyógyulásra. Elindultunk.
Mindkettőnkről csorgott a víz a ruha alatt, de most már eszemben sem volt levenni bármit, fedetlenül hagyva bőrömet a helyi élővilág alattomos támadásainak. Norbert menet közben megállapította, rengeteg csalán terem a környéken. Ez a növényi nemzetség számos bolygón elterjedtnek számít, nem tudni kiknek a jóvoltából. Egyes történész sámánok szerint félmillió évvel ezelőtt az istenek óriás dimenziókapu hálózatot működtettek, összekapcsolva velük számtalan égitestet egy rejtélyes kisérlet kedvéért. Azon keresztül jutottak át a magvak egyik helyről a másikra. Más kutatók inkább úgy vélik, gondatlanságból hurcolták be a hajdani civilizációk óvatlan expedíciói a növényeket. Még jó, hogy a mérgük nem okoz maradandó károsodást.
Negyed óra alatt visszaértünk a főtérre. Nem az előre kijelölt útvonalon mentünk, így persze elkerültük a társainkat. A röpzsámolyok ott izzottak a tűző napon. Első lépésben félrevittük őket az egyik toronyház árnyékába, hogy lehűljenek.
- Ha Léna rosszul érzi magát, nem kell megvárnotok minket! - hallottam Krisztinát. - Mi azért végigjárjuk a terepet... Ez meg mi? Jaj ne...! Ááúúú...! Segítség! Lénárd...!
A felderítőknél úgy tartja a pesszimista mondás, baj sosem jár egyedül. Kriszta és Lénárd kiabálása legalábbis arra utalt, valami nagy zűrbe keveredhettek, a térképem szerint csaknem két kilométerre tőlünk.
- Mi történt? Válaszoljatok! - Norbi lecsüccsent székébe és azonnal a magasba röppent vele.
- Odamegyek hozzájuk!
- Várj! - nem törődve fájdalmammal, követtem a srácot. A társaink röpzsámolyait távirányítással magunkkal hoztuk, menet közben hallgatva meg a történészünk kissé összefüggéstelen beszámolóját kétségbeejtő, ugyanakkor később tragikomikusnak minősített helyzetükről.
A növényzet őket is csúnyán megtréfálta. A baj mértékéről akkor győződhettünk meg igazán, mikor leszálltunk a két ember közelében, akik köhögve, sírva, csorgó nyállal térdeltek a fűben, biztonságos távolságba húzódva egy nagy, lógó levélzetű fától, ami az allergiás rohamot hozta rájuk.
Az történt, hogy a fa, ami alá hőseink mit sem sejtve bemerészkedtek, hirtelen egy csomó ragadós, sárgásfehér virágport zúdított rájuk a levelek tövénél megbújó porzóiból. A növény számára ők nyilván hordozóállatok voltak, amiknek bundájára lehet ragasztani a virágport, hogy magukkal vigyék az ellenkező nemű fákhoz. A dolog sikerült, csak éppen a mellékhatások majd őrületbe kergették a két embert.
A növény teljesen ismeretlen vala, sosem találkoztunk még a fajtájával, de hasonlóval sem. Nyilván helybeli ritkaság lehetett. Egy egzotikus veszedelem, amitől csak zárt szkafander védhetett volna meg...
Később megállapítottuk, hogy a por heves allergiás reakciókat okoz az embernél ha bőrrel érintkezik. Kriszta és Lénárd pedig belélegzett belőle egy keveset, ami a hörgők görcsös összehúzódását eredményezte. Orrfolyás, asztmás légzés, fulladás, őrült viszketés a szabad bőrfelületen, jelen esetben az arcon, könnyező szemek és csorgó nyál. Nagyon szerencsétlenül néztek ki. Ráadásul, miközben a benedvesített zsebkendőikkel próbálták levakarni magukról az anyagot, csak még jobban szétkenték. Pulykavörös képpel hörögve fogadtak minket, segítségért rimánkodva.
- Nyugalom! Semmi pánik! Ne kaparjátok! Hé! - Norbi odarohant hozzájuk, nem törődve azzal, hogy rá is átragad a virágpor és a földre teperte Lénárdot.
- Fogd le Krisztát...! Térjetek már észhez! Úgy csak rosszabb lesz...! Bírsz lélegezni?
- Hhiieennhh...! - tüsszögött rá Lénárd fancsali képpel, s végre észhez tért, mikor a biológus leszorította karjait a földre.
Megfeledkezve saját fájdalmamról, rávetettem magam Krisztinára, hogy megvédjem önmagától, de dühösen félrelökött.
- Hhaagyjh máá...!
Nem hagyhattam, hogy a szemébe dörzsölje őrült módon a port, így is alig látott duzzadt könnyzacskóitól. Megragadtam, hogy hátracsavarjam a karjait. Aztán azon kaptam magam, hogy ügyes cselgáncs fogással egy pillanat alatt a földhöz teremt. Nem tudtam, hogy harcművész a csaj! Nagyot nyekkentem a fűben, ismét beütve jobb sorsra érdemes hátsó felemet valami keménybe. Úgy tűnik, ez nem az én napom. De a többieké sem!
- Miihh ahahssz...? - semmit nem értettem abból, amit mond.
Pillanatokon belül veszett bírkózásba kezdtem a nálam kisebb lánnyal, aki teljes erővel védekezett, azt híve, nekem ment el a józan eszem. Szerintem mind megőrültünk egy kicsit ezekben a pillanatokban. Végül Norbinak kellett leszednie engem a nőről, aki teljesen kikészült a fulladástól. Kékülő, liluló arccal zihált a fűben, köhögni próbálva. A ruháját, haját borító por egy része rám is átragadt, s végre megértettem, milyen lehet neki. Szörnyű viszketés borította el a bal arcfelemet, mintha megharapott volna valami. Orromból csorogni kezdett a víz, nagyot tüsszentve ültem fel, bánatosan bámulva szenvedő társaimra.
- Nugojjatoh meghh!
- Nyugoddah vaauunhh...! - szipákolta Lénárd hunyorogva. Úgy zokogott, hogy megesett rajta a szívem és én is sírni kezdtem. Szánalmasan nézhettünk ki. Norbert négykézláb mászott vissza a lebegőszékéhez, dühösen prüszkölve, nyálat fröcsögve.
- Akkor jó! Ez aztán a meglepetés! - gondolta a konferenciavonalban, az Esszenciát hívva türelmetlenül. Eszternek mondta el először a hírt, miközben a székébe lendült és becsatolta magát.
- Akarjátok, hogy értetek menjünk? - kérdezte aggódva a bárkánk. - Hat perc alatt ott lehetek!
- Nem szükséges, fele idő alatt visszaérünk a táborba! Remélem Kriszta nem fullad meg addig!
- Kapok levegőt, de iszonyú érzés! - üzente a lány röviden. Mind a négyen pásztázást kértünk az egészségháztól. Közben persze a riadó végigfutott a hálózaton Uvacsánig és két eseménykövető srác kapcsolódott a vonalunkra, a történtekről tudakozódva. Nem értünk rá velük foglalkozni.
- Gyere! - nyúltam Krisztináért, aki végre abbahagyta az értelmetlen ellenállást. Mivel én voltam a legtűrhetőbb állapotban a csapatból, segítettem a történésznőnek felállni. Még jó, hogy magunkkal hoztuk az ő székeiket is! Lénárd önállóan kapaszkodott fel az ülésébe, érthetetlenül artikulálva valamit. Szerintem káromkodott, mert a konferenciavonalon nem szólt semmit.
Egy perc múlva a magasban voltunk, gondosan elkerülve a virágporszóró fát és szélsebesen vágtattunk vissza a táborba. Mielőbb meg kell szabadulnunk az allergéntől és csillapítani valahogy a tüneteket.
A teherzsilipbe állva Norbert teljes fertőtlenítő zuhanyt kért, mire a plafonba épített szórófejekből forró, citromillatú kotyvalék záporozott ránk. Bőrig áztunk, viszont ez lemosta rólunk a virágpor javát.
- Vetkőzzetek le! A ruhákat megsemmisítjük! A hajatokat alaposan mossátok meg! - utasított Norbert élvonalon, miközben alig kaptam levegőt a gőzfürdőben. Nekiláttam lecibálni magamról a felszerelést. Annyi szemérmesség azért maradt bennem, hogy az alsómat meghagytam, majd letérdeltem Krisztinához, aki erőtlenül hevert a lebegőszéke mellett. Elég rossz állapotban volt, már alig mozgott.
- Jól vagy? Kapsz levegőt? - segítettem neki megszabadulni az öltözetétől.
- Alig. Segíts Léna...!
- Meddig áztatsz még bennünket? - kérdezte dühösen Lénárd a falnak támaszkodva. Sötétkék bőre erősen kipirult a forróvíz nyomán, teste rázkódott a rohamszerűen rátörő köhögéstől.
- A tíz perces tisztítást kapjuk, biztosra akarok menni. Mindjárt vége!
Elállt a zuhany, száraz levegő süvített be a fülkébe, összekócolva a hajunkat. Nem vártuk meg a végét, Norbi rácsapott a belső ajtó manuális kapcsolójára és csurom vizesen berontott a tisztatérbe. A tábor felhasználói felületén máris aktiválta a medicinrobotunkat és segített nekem becipelni az orvosiba az eszméletvesztés határán álló lányt. Lénárd jobban bírta tüdővel a fertőzést, mert alig csorgott az orra, mikor meztelen talppal becaplatott a helyiségbe és morcos képpel leült a robotok által odakészített székre.
Az az igazság, s ezt hamar beláttuk, hogy óvatlanok voltunk. Megtévesztett minket a Nyársziget Eledoneiához hasonló kinézete. Pedig ez a hely nagyon más vala, vad és veszélyes. A biológiai összeférhetetlenségünk az itteni flórával majdnem a halálunkat okozta. A medicinrobot oxigéndús levegőt, majd porlasztott adrenalint lélegeztetett be Krisztával, aki mostanra annyira kimerült az asztmatikus rohamtól, hogy csaknem elájult. Trikója nedvesen tapadt gömbölyded kebleire, bőre szederjes az oxigénhiánytól.
- Exogén allergiás reakció. - mondta türelmesen az orvosrobot. Norbi adott neki egy mintagyűjtő dobozt. Amíg idefelé repültünk, a férfi gondosan mintát vett a ruhájára ragadt virágporból, gondolva rá, hogy a fertőtlenítő rendszeren átjutva szükségünk lesz az anyagra. A gép bedugta a saját mini replikátorába és beszkennelte az allergént. Az otthoni egészségház szerverének két percébe került kielemezni a port és megtervezni hozzá egy homeopátiás gyógyszert a tünetek enyhítése céljából. Az immunrendszerünk kicsit túlreagálta magát, ezért most megnyugtatásra szorult.
A tábor egyik kiszolgáló androidja a nagy omniból hozott egy speciális gyógyszerkeverő gépet. Az orvosrobot legyártotta nekünk a hálózaton átküldött hatóanyagokat, és hozzá rengeteg desztillált vizet, majd fürge mozdulatokkal nekilátott a hígításnak. Tíz perc múlva kaptunk egy-egy pohárkával a löttyből, amit felhajtottunk. Addigra a történésznőnk állapota javult annyit, hogy megszabadulhatott az oxigénmaszktól.
A homeopátiás gyógyszereket azért nem lehet közvetlenül előállítani teremtőgéppel, mert a szer lényege a transzcendens információ tartalmában rejlik. Nem a kémiai hatóanyag molekulái a fontosak, hanem a rájuk jellemző holografikus rezgéskép, ami a keveredéskor átíródik a tiszta desztvíz dodekaéderes kapszomer szerkezetébe. Az információ sajnos csak a fizikai hordozójával együtt replikálható gépekkel, amiről hígítással le kell választani. Viszont komoly előnye a homeopátiás készítményeknek, hogy nincs mellékhatásuk és gyorsan hatnak. Lényegében egy pohár tiszta vizet kaptunk, amiben szinte egyetlen molekula sem maradt az eredeti hatóanyagból.
- Hát, ez brutális volt...! - nyögte exobiológusunk negyed órával később, letörölve arcáról a rászáradt takony maradványait. Lénárd és Krisztina elégedetten pihegett az ágyán. A medicinrobot gondosan betakargatta őket és adott nekik zsebkendőket, hogy kifújhassák az orrukat.
- Kész csoda, hogy túléltük! - vizsgáltam a kezeimet, amikről végre eltűntek a pöttyök és duzzanatok. A helyi növényvilággal való ismerkedésünk csúfos véget ért. Ezek után biztos, hogy szkafanderben kell dolgoznunk odakint. Egyikőnk sem akarja mégegyszer kitenni magát ennek az iszonyatnak.
- Nagyon érdekes ez a fa...! Meg kell vizsgálnunk! Mit szóltok hozzá? Mi fedeztük fel!
- Jaj, de jó! Sírjak vagy okádjak örömömben? - kérdezte Lénárd elkeseredett képpel. Most egyikünk sem nevetett, pedig megérdemeltük volna. Túl nagy vala még bennünk a feszültséggel keveredő ijedelem.
Norbi ezután kifejtette, hogy végre beírhatja magát az exobiológia történetébe, mint felfedező. Javasolt néhány borzalmasan hangzó nevet a növénynek. Ökrös féle porszóró fa, Krisztina alattomos porzófája és más marhaságok. Lehurrogtuk, hogy fejezze be a lelkesedést.
- Hogy vagytok fiatalok? - érdeklődött a konferenciavonalban Szekeres kapitány kedves modorban.
- Még élünk! Ne tudd meg, milyen volt...!
Tömören elmeséltük távol lévő társainknak és az uvacsáni figyelőknek a kalandunkat, majd átvonultam a fürdőszobába és újra letusoltam, rendbe téve zilált hajamat. A fenekemen halvány foltok emlékeztettek rá, hogy nem kimondottan puha a talaj errefelé. No mindegy, úgysem akarok mostanában bikiniben rohangászni a többiek előtt. Pár nap alatt remélhetőleg elmúlnak a nyomai iménti ügyetlenkedésemnek.
A többiek is követték a példámat és egy óra múlva mind a négyen leültünk ebédelni, viszonylag tűrhető állapotban. A nap hátralévő részében jobbára pihentünk és beszélgettünk, élvezve a betegszabadságot.
Mi felderítők tudjuk csak igazán, mennyi idegen bolygón találkozhat az ember veszélyes kémiai vegyületekkel. A természet boszorkány konyhájában bőven akadnak mindenféle mérgező anyagok, amik többnyire viszketést, bőrpírt, felhólyagosodást, durvább esetben hasmenést, hányást, szédülést, fulladásos tüneteket vagy akár halált is okozhatnak.
Hogy felvidítson minket, Norbert elmesélte, az 500-as években volt egy ennél is rémisztőbb kalandja a Rosoro bolygón, ahol sok veszélyes faj él a szárazföldeken. Ott szinte minden növény mérgező, harap, szúr, csíp, sőt a csápjaival megfogja a kisebb állatokat és megeszi. A srác még fiatal, kezdő exobiológus volt, mikor fel akarta falni egy csápokkal és őrlőfogazattal rendelkező növény. Már kezdte lerágni bal lábáról a csizmát, mikor sikerült késsel kivágnia magát a szorításból. Épp csak megkarcolászta bőrét a harapós fa. A Rosorón nem élnek intelligens lények a szárazon, csak a sapedoni medvék létesítettek pár kutatóbázist. A tengerben viszont értelmes delfinlények laknak, akik hangokkal és telepatikusan kommunikálnak. Érdekes és életveszélyes hely egy zöldfülű kutató számára.
Ilyen srácok neveivel van tele az uvacsáni emlékpark márványfala - gondoltam tűnődve. Ma nagyon közel kerültünk ahhoz, hogy belőlünk is egy tétel legyen az aranybetűs listán. Figyelmeztettük Molnár Robiékat, átküldve nekik a fáról készített élmény felvételeinket. Nehogy pórul járjanak vele, pontosabban alatta. Ők azonban nem találkoztak a különös porszóróval, lévén egy másik kontinensen, más éghajlati övben a táboruk.
Délután Krisztának végre eszébe jutott, tulajdonképpen azért mentek a különös fa közelébe, mert egy temetőre emlékeztető területet fedeztek fel arrafelé. Sok kőlap hevert szabályos rendben, egymás mellett a magas fűben, rajtuk különféle ismeretlen feliratokkal. Azokat szerették volna lefilmezni, mikor a fa megtámadta őket. Norbert szerint ez nem támadás volt, egyszerűen csak hordozóállatnak nézte kettejüket a növény, akik majd elviszik virágporát a szőrükön a fajtársaihoz.
- Érdekes megoldás, nyilván a majmokra épül a fa szaporodási stratégiája. Íme egy újabb példája az együttélésnek!
- Nem szeretem, ha majomnak néznek a bennszülöttek! - morgott a történésznő.
Lénárdot nem érdekelték a biológia rejtelmei. Amíg mi egymást cukkoltuk, utasította a tábor vezérlőrendszerét, hogy pásztázza végig a tetőn lévő gravizorral a városnak azt a részét, ahol a temető kőlapjait találták. A földben csontvázak hevertek, ahogy várható vala. Több ezer egy nagyobb területen, de még a várost övező kőfalon belül. Az őslakók nem rejtették halottaikat fából készült deszkadobozokba, mint a primitív fajok szokták csinálni más helyeken. Egyszerűen csak vászonlepedőbe csavarták és egy méter mélyen elföldelték őket.
Az Eledoneián mindig is hamvasztották a holtakat, hogy a fölöslegessé váló test porait rituálisan szét lehessen szórni a dzsungel fölött vagy a tengerparton. Ahonnan vétetett, oda kerüljön vissza a lelkünket burkoló anyag. Nálunk nem szokás eltenni emlékbe a meghalt rokon maradványait és évekig furcsa szertartásokat végezni a sírja körül. Tudjuk, hogy ami lényeges volt belőle, a lélek, az már eltávozott és tovább éli halhatatlan létét.
Este, lefekvés előtt, mikor kettesben maradtam Krisztával, bocsánatot kértem tőle a bírkózás miatt. Nem tudhattam, milyen állapotba került az allergiás roham során és meg akartam óvni a még nagyobb bajtól. A lány nagyon megértőnek bizonyult, mert olyan szeretettel ölelt át, mintha évszázadok óta ismernénk egymást. Meghatott a kedvessége.
- Köszi Léna, hogy segíteni próbáltál! Szörnyű volt, és bocsi, hogy megütöttelek!
Ezen az éjjelen szörnyekkel bírkóztam álmomban, többször felriadva, hol a saját nyögésemre, hol a társam forgolódására. Nem sokat aludtunk, azt hiszem. Másnap aztán olyasmi történt, ami teljesen új irányba terelte az életünket, véget vetve a Nyárszigeten éppen csak megkezdett munkánknak...

32. fejezet