Az erdő szélén ácsorogva néztük, ahogy a robotok szépen lebontják a táborunkat és sorra visszahelyezik elemeit a varázsládába. Végül a két droid is bemászott a konténerbe és dematerializáltatta magát. A láda összecsukódott, készen a felemelésre. Mi nem hagyunk magunk után romokat, szétdobált szemetet, mint más civilizációk szokták tenni. A simára planírozott térséget néhány év alatt benövik a bokrok és fák, nyoma sem marad rövidke jelenlétünknek. Remélhetőleg mielőbb visszajövünk a mentőakció után és folytathatjuk az éppen csak megkezdett munkát. Norbert reménykedett ebben a leginkább.
Az Esszencia békésen lebegett a fejünk felett, kellemes árnyékot adva a déli forróságban. Lénárd intésére lebocsátotta vonósugarát és felemelt minket. Biztonsági okokból ismét fertőtlenítő lemosásnak vetett alá a hajó, nehogy a szkafandereinkre tapadva magunkkal vigyünk valami helyi kellemetlenséget és leválasztotta rólunk a bolygóhoz kapcsoló időszálakat.
Az egyes világszigetek közt a hosszútávú felméréseink szerint meglehetősen sokszor történnek biológiai fertőzések. Mindez a fejletlen technikájú űrkutató fajoknak köszönhető, akik gondatlanul elszórják a végiglátogatott planétákon a mikrobáikat. Ha nem szabályoznánk szigorúan a saját űrtérforgalmunkat, az Eledoneiára is behurcolnának mindenféle járványokat.
Az áttelepülőkkel és menekültekkel szokott egyébként a legtöbb baj lenni, akik magukkal viszik az élősködőiket, háziállataikat, haszonnövényeiket. Lassan nem marad érintetlen bioszférájú bolygó az egész univerzumban, s az élet csíráinak nagy keveredése egyetlen közösségbe olvasztja a teremtés hajnalán szeparáltan létrehozott anyagi világokat. Az istenek állítólag nem örülnek a dolognak, féltve a gondosan kialakított diverzitást, de nem tudják megállítani a folyamatot. S talán nem is akarják.
A jelenlétünk által okozott információs fertőzés a másik hatás, amit most a Nyárszigetre gyakoroltunk. Ezt képtelenség leárnyékolni, ezért nem is törekszünk rá. A csillagrendszerünkből magunkkal hozott létinformációink hozzáadódnak az itteni morfogenetikai tér infóklímájához, mindenféle háborgásokat indítva el a körzetben. Ez persze fordítva egyaránt működik, tehát mi is szennyezzük hazaérve az Eledoneiát, sőt az időszálainkon keresztül már hamarább is. Az ilyen kölcsönhatásoknak legalább annyi jó, mint rossz következménye van, de vállalnunk kell a kockázatot. Egyetlen faj sem maradhat fenn huzamosabb ideig a teremtésben, ha elzárkózik a külvilág ingereitől. Az információs frissítés egyértelműen serkentőleg hat a fejlődésünkre, különféle változásokat indítva el a világéterbe ágyazódó kollektív társadalmi össztudatunkban.
A fedélzet kellemes hűvösében Szabolcs fogadott minket, karbatett kezekkel ácsorogva az átjáróban. Marianna jött le elénk a hídról, megállva a csillagász mellett egy pillanatra.
- Szervusztok! Elmúlt az allergiátok?
- Már semmi bajunk! Csak egy kis tüsszögés volt! - intett vidáman Krisztina, de az első tisztünk természetesen nem őrá volt kiváncsi elsősorban. Szó nélkül odalépett Lénárdhoz, miután az kibújt védőruhájából. Mosolyogva átölelte, futólag megcsókolták egymást.
- Szia! Szóval... beporoztak, mint egy majmocskát? - nevetett a férfira kedvesen. Megborzolta rövid, kékesfekete haját, mire a beporzott kolléga magához szorította, megpaskolva a nő fenekét és könnyedén felemelte őt a padlóról.
- Majmocskát?! Hé! Ha tudnád milyen szörnyű volt...! Úgy sírtam, mint gyerekkoromban, mikor eltörtem az első játékrobotom!
Nem lehetett mosolygás nélkül megállni, úgy évődtek egymással. Öt perccel később felvettük a másik kutatócsoportot is, majd az Esszencia késedelem nélkül nekivágott a kozmosznak, a Merina rendszere felé véve az irányvektort.
Ebéd után egyenesen a megfigyelő fedélzetre mentem, ahol Tibor és Júlia üldögélt, kényelmesen elnyúlva hanyatt döntött székeikben. A Heliantusz-ügyről beszélgettek.
- Szervusz Léna! Hogy van a kacsód?
- Semmi bajom kapitány. Eszter, kérek egy fotelt!
Lehuppantam frissen materializált helyemre és a fali ernyőn sorjázó adatokra böktem.
- A Merina?
- Igen. Most nézzük a korábbi térképeket. Az atlaszunkban csupán sorszáma van a napjának, a Merina nevet nem mi adtuk neki. Nyilván a helybeliek hívják így. Ami meglepő a számomra, hogy kiderült, én már jártam ott egyszer!
- Nocsak! És hol nem jártál még Tibi? - vigyorgott a navigátornőnk, mire szomorúan hangzó, mégis pikáns megjegyzés érkezett válaszul a Kisöregtől.
- Ha jól emlékszem, volt egyszer egy csinos, szőke lány a Palemonián. Talán háromszáz évvel ezelőtt? Na, az ő ágyában sajnos nem jártam...!
- Nőcsábász!
- Ezt vehetem bóknak?
- Szeretnéd, mi?!
- Egészen pontosan 99 548-ban járt az Impulzus az SHK-20-15-77-10-es számú rendszerben. - közölte Eszter, miután befejeztük a kuncogást.
- Igen, emlékszem már! Robival jártunk ott. Két évvel azelőtt történt, hogy összetűztünk volna a jumukkal az egyes kvadránsban... Most nézem a flotta archívumot, a kapitányi naplómat... Hát, nem sok van benne!
- Leszálltatok rá? - kérdezte Júlia. Bejött Krisztina, Róbert és Erika, csatlakozva a társalgáshoz.
- Nem, csak körberepültük. A szokásos térképezést végeztük el. Civilizációt nem találtunk, pontosabban csak a maradványait. Nagyon pocsék vala az éghajlata, a bolygó egy kemény meteorit tél végén tartott. Úgy véltük, volt rajta egy közepesen fejlett humanoid civilizáció, felszíni városokkal. Teljesen elpusztította egy óriás meteorbecsapódás, ami a becsléseink szerint legalább ötven évvel korábban történhetett. Túlélőket nem láttunk a felszínen. Vagy mindenki elpusztult vagy elköltöztek máshová.
Eszter kivetítette nekünk az égitest holovízióját. Két nagyobb kontinens az egyenlítőnél, két kisebb az északi óceánban, köröttük rengeteg aprócska sziget. A sarkokon jelentősen megvastagodott a jégpáncél. Amikor az Impulzus ott járt, a szárazföldeken alig volt növénytakaró, mert az alacsonyabb területeket elpusztította a becsapódás utáni özönvíz, hamueső és meteorit tél. A legnagyobb kontinensen óriási hegylánc gyűrődött fel a tektonikus mozgások eredményeként. Ormai messze túlnyúltak a légkörön, ki az űrbe. A legmagasabb hegy csúcsa a tengerszint fölött kétszázharminckilenc kilométerre volt. Kevés ennél nagyobb hegységről tudunk az ilyen típusú planétákon.
- A légkör belélegezhető vala, bár alacsony az oxigénszintje. Róbert szeretett volna leszállni és vizsgálatokat végezni, de a parancsnokság inkább egy másik rendszerbe küldött minket, mondván, az érdekesebb hely lesz. Azóta senki sem járt a környéken.
- Az ott a becsapódási kráter? - mutatott Krisztina a legnagyobb kontinens közepén éktelenkedő kerekded foltra. Méretre legalább ötszáz kilométeres lehetett az asztrobléma és huszonvalahány kilométer mély. Valószínűleg átszakította a szilárd kérget, majd a feltörő kőzetolvadék részben megtöltötte a lyukat. Közepén kisebb tófelület csillogott.
- Igen. A becsapódási nyomok alapján úgy tíz kilométeresre becsülöm az ősmasszívum méretét. Olyan szögben érkezett, hogy a bolygó tengelyét is elmozdíthatta. Most 10,5 fokkal tér el a normálistól. - mondta Eszter, készítve nekünk egy rövid szimulációt az eseményről.
- A rendszer egy változócsillagból áll, ami akkoriban öt napos ütemben pulzált. A fényerőváltozásai viszonylag enyhék, nem érik el a négy százalékot. Két bolygó kering körülötte, a Merina a külső és a nagyobbik. Egy kis holdja van. Kívül a rendszer szélén egy szétrobbant nagybolygó maradványai keringenek, nyilván innen jött a meteorit. A Merina gravitációja, légköre és éghajlata hasonló a Döbröntéhez. Az elmúlt háromszáz évben biztosan rendbejött a légköre és telepesek érkeztek ide. Köztük kell keresnünk Békési kapitányékat.
- Biztos nyomós okuk volt rá, hogy elköltöztek a Flaxorról. - vélte Szabolcs.
Percekkel később Eszter hívást kapott a parafelderítőktől. Átküldtek nekünk egy térképet a planéta kettes számú kontinenséről, ahol a szinzuk élnek. A pszichonauták berajzoltak rá nyolc várost, valamint azokat a pontokat, ahol Békési József, Faragó Balázs, Sipos Vilmos és a Heliantusz űrhajó található. Annyit sikerült még megtudniuk a férfiakról, hogy vezető szerepet játszanak a bennszülöttek társadalmában, tehát szépen beilleszkedtek közéjük. A további információgyűjtést ránk bízták és sok szerencsét kívántak a mentőakcióhoz.
Vasárnap reggel fél kilenc körül érkeztünk a célzónába. Merur Napisten fenntartási rendszere simán beengedett minket a dimenzióbuborékba a legközelebbi határőrállomáson keresztül. Az angyalok tudták már, hogy jövünk, szabad utat adtak nekünk mindenféle kérdezősködés nélkül. Egyenesen a Merinához ugráltunk, alacsony körpályára állva a szakadozott felhőzetbe burkolódzó világsziget körül. Eszter nekilátott részletesen feltérképezni az alant elsuhanó tájat, frissítve a jó háromszáz éves térképünket. Egy óra alatt végzett a művelettel.
Kiderült, hogy az elmúlt időszakban teljesen rendbe jött a légkör, megtisztulva a portól és mérgesgázoktól. Némileg melegedett az éghajlat, a tengelyferdeség nyomán kialakuló évszakok váltakozása pedig rátalált saját ritmusára. A szárazföldek nagy részén dúsan burjánzott a növényzet. Az egyes számú, legnagyobb kontinens űrbe nyúló hegycsúcsán kis támaszpontot fedeztünk fel. Egy Susso halmazbeli idegen civilizáció állomásozott itt, akikkel Hegyesi Pál metakommunikációs kapcsolatba lépett. Azt mondták, nem avatkoznak be a helyiek életébe. Csillagászati megfigyeléseket végeznek és pár tucatnyian vannak.
A délelőttöt a távolbalátók által behatárolt terület vizsgálatával töltöttük. A kettes számú kontinensen megművelt földek, öntözőcsatornák és városok hódítottak el sok ezer négyzetkilométernyit az erdőségekből. Nyolc nagyobb város, és legalább tízezer kisebb falu, meg rengeteg tanya és majorság jelezte, civilizáció tenyészik az egyenlítőtől délre eső szárazulaton. A hármas és négyes kontinensek teljesen lakatlannak bizonyultak.
- Meglehetősen kezdetleges világ. A lakosság létszámát a házak alapján 35 millió körülire becsülöm. - közölte Eszter, mikor a kapitány lebegésre állította a hajót a kontinens földrajzi középpontja fölött. Ebből a pozícióból az egész lakott területet beláthatjuk.
- Nincs elektromágneses távközlésük, sem repülőik, űrhajóik. Az ipari tevékenység minimális, a környezetszennyezés inkább az északi tartományokra jellemző.
- Sikerült beazonosítani a parafelderítők által megadott településeket?
- Igen. Rábukkantam a barlangban álló Heliantuszra. A térhajó alig kétszáz méterre van attól a ponttól, amit a pszichonauták megjelöltek. Tájékoztatom őket az apró tévedésről.
- Azért elég pontos munkát végeztek!
- Mi legyen a következő lépés parancsnok? - kérdezte Kiss Erika türelmetlenül. Mivel Tibor nem válaszolt, a hajónk kezdett el tippeket adni helyette - kéretlenül.
- A legegyszerűbb az volna, ha odarepülnénk fényes nappal a városok fölé és felhívnánk magunkra a figyelmet. Aztán leszállnánk, remélve, hogy a hajótöröttek majd csak odajönnek. De az EKTSZ Etikai Kódexe szerint nem szabad ilyen durván és feltűnően beavatkoznunk a helybeli, primitív fajok életébe. Sajnos nem parádézhatunk mindenki orra előtt, amikor azok még a repülést sem ismerik.
- Akkor megpróbálhatnám telepatikusan fölvenni velük a kapcsolatot! - jegyezte meg Pali. Ő úgy gondolta, kihívjuk őket a városon kívülre és éjszaka leszállunk értük.
Minden szem a Kisöregre meredt, aki oly tekintettel csóválta kobakját, mintha nem értené, hogy sózhatott rá a Személyzeti Válogató ilyen zsenge elméjű asztronautákat. Megnyitotta a flotta archívumát, lekérve a Heliantusz túlélőinek adatlapjait. Ezekből egyértelműen kiderült, telepátiára fokozottan érzékeny ember mindössze egy van köztük. Lovász Kornélia, aki immáron százhuszonnyolc éve a fagyasztóban várja, hogy az otthoni medicinrobotok kezébe kerüljön a koponya és bordasérüléseivel.
- Kénytelenek leszünk feltűnés nélkül lemenni értük. Személyesen találkozunk velük és az éjszakai órákban valahogy kihozzuk mindhárom fickót, szép sorjában. Előbb azonban alaposabb ismereteket kell szereznünk a bennszülöttekről... Eszter, légy szíves készíts háromszáz felderítőszúnyogot!
- ... Megcsináltam!
- Odalent éjszaka van. Úgy látom, az ő időzónájuk pont ellentétes a miénkkel. Most szépen leosonunk és szétszórjuk a rovarokat! Színezd feketére a burkolatod!
- Jó ötlet! A Gujüehuin is ezt csináltuk, emlékszem! - mondta Róbert elégedetten.
- Ne emlegesd azt a sárgolyót! Most minden rendben lesz! - morogta a kapitány, tenyerét a vezérlőpultra nyomva. A két veterán nem részletezte, mi történt azon a világszigeten és rákérdezni sem maradt időnk.
Szekeres ugyanis egy tág ívű fordulóval zuhanórepülésbe vitte az Esszenciát, háromszáz kilométeres magasságból. Tizenhatszoros hangsebességgel süvítettünk lefelé a bolygó koromfekete oldalán, mint a nyeletlen balta. Azt hiszem, kissé kigúvadt a szemem a bolond manővertől, látva, milyen őrült tempóban közeledik felénk a talaj. Úgy vágtunk át a felsőlégkörön, mint egy becsapódó meteor, csak épp sokkal gyorsabban. Tibor szerencsére hangsebesség alá vitte a hajót, mielőtt a sűrűbb légrétegekbe értünk volna, mert el akarta kerülni, hogy a bárka nyomában járó hangrobbanás felriassza az alant élőket legszebb álmukból. Ritkás párafelhők közt álltunk meg, alig egy kilométer magasan egy folyómenti nagyváros fölött.
- Nincs közvilágításuk. Fáklyákat és gyertyákat használnak. Engedd ki Eszter az első száz bogarat!
- ... Elindultak!
A hajónk tovább suhant, megismételve a szúnyog eregetést a másik két célpont fölött is. A parancsnoki híd hátsó falán sorakozó képernyőkre adatok tömkelege vetült. Háromszáz darab mikroszonda hullott alá a mit sem sejtő Merinaiak nyakába.
A felderítőszúnyognak nevezett fél centiméter átmérőjű, távirányításos biorobotok optikai kamerával és mikrofonnal vannak fölszerelve. Lényegében génmanipuláció útján tervezett lélektelen szerkezetek, a szetkához hasonló vezérlőcsippel. Külsőleg megtévesztésig hasonlítanak egy sima szúnyoghoz, vékony lábaikkal és zümmögő szárnyakkal. Eszter irányítja őket a hozzá csatlakozó fluidszálakon keresztül, egyenletesen elosztva kutatócsoportjaikat a városok fölött.
Mikor leérnek, szépen szétszóródnak, leszállnak a házakra, majd meghatározott terv szerint röpködve keresni kezdik a hajótörötteket. A kapitány utasítására továbbá adatokat gyűjtenek a bennszülöttekről. Tudnunk kell, pontosan hogy néznek ki, milyen ruhákat viselnek, hogy viselkednek, milyen nyelven beszélnek, stb. A beérkező adatokat a bárkánk azonnal átküldi a flottához, ahol külön elemzőprogramokat állítottak rájuk az eseménykövetőink. Legalább egy napba fog telni a felderítésnek ez a szakasza.
Hogy addig se unatkozzon a személyzet, Szekeres a Heliantuszt rejtő barlang közelébe irányította hajónkat. A környék teljesen lakatlan vala, egy hosszan elnyúló hegylánc nyugati peremén. Három méterre a göröngyös talaj fölött parkolt le a csészealjunk, stabil lebegésre kapcsolva. Lénárd, Róbert, Szabolcs és Norbert elmentek beöltözni. Az érzékelők ugyan nem jeleztek ránk nézve káros mikroorganizmusokat, de a biztonság kedvéért felszínszkafandert húztak és két asztroid társaságában kiszálltak a csillagfényes éjszakába. A megfigyelőfedélzetről követtük nyomon a munkájukat, ahogy óvatos munkával eltakarították a bejáratot eltorlaszoló kőhalmot. A bárkánk óriás reflektorként világította meg nekik a környéket, ezúttal csak az aljából árasztva fényt. A műszerek szerint senki nincs a közelben, aki észrevehetné, mit művelünk a hegyoldalon. A fiúknak nem vala könnyű dolguk, mert két kisebb omlást is előidéztek a sziklás lejtőn. Az első majdnem elsodorta Szabolcsot.
Másfél órával később nyitva állt az út a barlangba.
- Ki menjen be először? - kérdezte Norbi, bevilágítva a két embernyi szélességű lyukon sisaklámpájával. A gravizoros pásztázásból tudtuk, egy természetes üregrendszer nyúlik be mélyen a föld alá, aminek első, legnagyobb termében áll a felderítőhajó, teljesen kikapcsolt állapotban. Békési Józsefék jó munkát végeztek az elrejtésével, mert nem látszott, hogy bárki háborgatta volna a járművet csendes magányában.
- Szerintem Lénárd! Ő a mérnökünk! - javasolta Robi. A férfiak besorjáztak a terembe, aminek száraz, kaviccsal és durva homokkal borított padlóján ott ült a szürkésfehér burkolatú Heliantusz. Nem az amortizátorain, hanem a hasán, kissé oldalra billenve. Páncélzatán jól látszottak a jumu lézerágyúk által néhány hónapja, pontosabban százhuszonnyolc éve ütött lyukak részben befoltozott nyomai. Más semmi.
- Hát itt van! Gyerünk srácok, nyissuk fel a kincsesládát! Odabent két Csipkerózsika várja, hogy kiszabadítsa őket az időmegállásból néhány magunkfajta, jóképű királyfi! - kiabálta színpadiasan, széttárt karokkal Lénárd. A fedélzeten kényszeredett tapsvihar fogadta a prehistorikus időkből származó népmesei idézetét. Szokolainak van érzéke a nagyjelenetekhez, ezt mindig is tudtam.
Kék bőrű kollégánk odacaplatott a harminc méteres korong oldalához és megkereste rajta a vészkijáratot. Természetesen zárva volt, de a manuális nyitókar még olajozottan működött. Egyesült erővel feszítették fel a szögletes ajtót, majd sorra bemásztak az alsó fedélzetre. A két asztroid odakint maradt egyelőre.
Pontosan tudtuk, mit találunk a roncsban, mégis hátborzongató élmény lett légyen a fiúk által közvetített adást nézve szembesülni a hajdani pusztítás nyomaival. Apáék csak a legfontosabb javításokat végezték el a támadás után, hogy röpképes legyen a járgányuk. Nem foglalkoztak a szétrombolt fedélzetek helyrehozatalával. Sok megawattos lézersugarak ütötte lyukak tátongtak a közfalakon, a padlón, a plafonon. Mindenütt égésnyomok, az összetört berendezés maradványai és gyanús külsejű foltok - talán vér vagy kenőanyag?
- Micsoda kupi! A gyerekszobámban nem volt ekkora rendetlenség! - viccelődött Molnár, miközben átvergődtek a parancsnoki hídra. Nem sok használhatót találtak összességében. Az orvosi szobában egymás mellett állt a két hibernátor, összekapcsolva egy hordozható térenergia generátorral, ami alapjáraton üzemelve táplálta a hűtőrendszerüket. A táskányi gép méltán rászolgált örökmozgó elnevezésére, mert megbízhatóan működött, mintha csak tegnap állították volna munkába. Elvileg akár ezer évig is kibírná, életben tartva a szarkofágokban alvó Kornéliát és Líviát, várva a mentőosztagra, ami ezennel megérkezett.
- Nagyon sok felszerelés hiányzik. A robotok sincsenek a helyükön! - állapította meg Szabolcs, végigjárva a helyiségeket. - Se szkafanderek, se omniregulátor! Ezek egyszerűen kiköltöztek a hajóból! Nyilván átvitték az összes használható holmit az önépítő táborukba.
- De akkor miért hagyták itt a lányokat? Ezt nem értem! - vetette ellene Lénárd, miközben azt vizsgálta, hogy tudják majd kivinni a roncsból a terjedelmes kriosztátokat.
- A sugárzás lehet az oka fiúk! - jelentette ki Norbert, aki a legtöbbet konyított a hibernátorokhoz, végzettségéből adódóan. Berendelte az asztroidokat, hogy segítsenek a cipekedésben.
- Persze! Igazad van! A Heliantusznál nincs jobb szigetelőréteg a lányok számára! Idebent védve vannak a háttérsugárzástól, ami száz év alatt igen tetemes mennyiség lehetett! Ha kivitték volna őket, valószínűleg károsodnak a szöveteik mostanra!
- Három óra múlva felkel a nap uraim! Képesek lesztek addig a fedélzetre hozni azt a két ládát és visszatemetni a bejáratot, hogy felszállhassunk végre? - érdeklődött a kapitány kissé türelmetlenül.
- Rákapcsolunk főnök! Mi legyen a hajóval? Próbáljuk feléleszteni?
- Ne törődjetek vele! Mi a személyzetért jöttünk. Az előbb beszéltem Győzővel, azt mondta külön brigádot küld a járműért. Nem lenne biztonságos röptetni. Majd egy hordozóval visszaviszik a bontóba. Ez a ladik nem fog többet szárnyalni a végtelenben!
- Előkészítem az orvosi szobát a sérültek fogadására! - ajánlotta Erika, de Szekeres lefékezte buzgóságát.
- Nem szükséges. A ládákat berakjuk a raktérbe és szépen hazavisszük. Ha eddig kibírták, az a pár nap már nem számít. Jobb, ha a flotta egészségházában műtik meg őket a kiolvasztás után.
Két órával később az Esszencia felemelkedett az űrbe, maga mögött hagyva a gondosan visszatemetett és álcázott bejáratú barlangot. Mielőtt biztonságba helyeztük volna a két hibernátort, ellenőriztettük az állapotukat a medicinrobotunkkal. Úgy látszott, minden rendben van, a sérülteket nem érte észlelhető sugárterhelés a hosszú idő alatt.
Odalent végre hajnalodott, a fedélzeten pedig közeledett a nap vége. Stacionárius pályán lebegtünk a lakott kontinens fölött, szünet nélkül elemezve a szúnyogok által közvetített rengeteg filmet. Ismerkedtünk a körülményekkel. A robotok berepültek a nyitott ablakokon, kéményeken, meglesve az alvó embereket. Egy korán kelő asszony, fehér vászonruhában síró csecsemőjét babusgatta, majd észrevéve a konyhaasztalra telepedő szúnyogot, hirtelen agyoncsapta azt a papucsával. Ez volt az első vesztesége a felderítőinknek.
A három keresett személy legutolsó holografikus fényképét Eszter minden humanoid arcával összevetette, bízva benne, nem változtak meg felismerhetetlenül. Az arcszőrzetet és bőrelváltozásokat egy otthonról kapott spéci algoritmussal küszöbölte ki, külön monitorra dobva a nagy sebességgel zajló azonosítási folyamatot. Egy óra alatt kétezer férfit ellenőrzött le, de a mi embereink nem voltak köztük. Viszont a nagy nyüzsgés sokaknak feltűnt, mert újabb három szúnyogunk veszett oda, palacsintává lapulva a kérges tenyerek és légycsapók alatt. Hacsak nem boncolják föl mikroszkóp alatt valamelyik tetemet, nem fognak rájönni, hogy az ismeretlen fajú rovar valójában bionikus kémrobot.
A városokban kora reggel indult az élet. Az utcák megteltek a dolguk után siető férfiakkal és nőkkel, néhányan lóháton vagy ökör vontatású szekereken igyekeztek kifelé a településekről. Az egyik nagyváros kikötőjében faépítésű vitorláshajókat láttunk, közülük a legnagyobb elérte a harminc métert.
A helybeliek nagyon sokféle, jobbára színes ruhát viseltek. Könnyű vászon és selyem alapanyagú holmikat a meleg éghajlatnak megfelelően. Úgy vettük észre, a barna, fehér és piros szín árnyalatai dominálnak az öltözködésükben. Eszter a kapitány kérésére igyekezett úgy mozgatni a szúnyogokat, hogy jó minőségű felvételeink legyenek az emberekről. A képek alapján az otthoni prototípus készítő szabómesterek holnapra soron kívül programoznak nekünk illő ruhákat, ígérte Kovács Győző.
- A városok szerkezetén látszik, hogy gondosan tervezettek. Nem össze-vissza, az éppen aktuális igények szerint húzták fel az épületeket. Mindenhol van csatornázás, vízvezeték rendszer. Az utak többsége kövezett, oldalt esővíz elvezető nyílásokkal. A házak kőből, téglából, vályogból és fából épültek, meglehetősen egységes stílusban. - magyarázta Lénárd, szakértő szemmel mutogatva a panorámaképekre.
- Az ott egy piac? - kérdeztem, magyarkai tapasztalataim alapján ráismerve az egyik téren nyüzsgő tömegre. Árnyékoló ponyvákkal védett asztalok sorakoztak sűrűn egymás mellett, rajtuk mindenféle tárgyakkal, növényekkel. Eszter kihangosította a zsivajt.
- Vásár. Úgy látszik, itt még nincsenek áruházak és bevásárló központok, mint a jobban gépesített kultúrákban.
Bevallom őszintén, izgalmas élmény vala órákon át kukkolni az odalent zajló életet. Mintha élményfilmet néznék, a komputerünk ügyesen keverte a bejövő képeket, mindig új és új arcát igyekezvén megmutatni a világocskának. Katonák sétáltak az utcákon kis csoportokban, kezükben lándzsákkal, íjakkal, kerek pajzsokkal. Nagy csapat gyerek tanult valamiféle rovásírást egy iskolaépületben, agyagtáblákra vésve hosszú pálcikákkal az egyszerű jeleket. Fiatal nők beszélgettek egy nagy ház udvarán, fadézsákban mosva a ruhákat lendületes mozdulatokkal. Öregember üldögélt pipázva a sarokban, ráncos arcán egykedvű tekintettel figyelve a kosárfonó férfiakat. Egy házaspár veszekedett odahaza, indulatosan kiabálva és hadonászva a szoba közepén. Ezernyi életkép a merinai szinzuk hétköznapjaiból.
Éjfél után vonultam vissza a kabinomba, mikor a kapitány határozottan ágyba parancsolt minket. Holnap sok munka vár ránk, pihenjük ki magunkat. Azt hittem nem fogok tudni elaludni a rengeteg új élmény miatt... Tévedtem. Eszternek kellett felráznia 8 óra után.
Odalent jártam álmomban a Merinán, a helybeliek közt, mintha csak turista lennék. Senki sem látott engem, nyilván azért, mert lélekben voltam jelen a bolygón. Hamar tudatosult bennem, testen kívüli élményem vala az éjjel. A lelkemnek nincs szüksége állandóan alvásra, inaktív állapotban töltött kényszerpihenőre, ezért önállósította magát és folytatta a felderítést. Amennyire vissza tudtam emlékezni az egészből ébredés után, nem találkoztam sehol az apámmal.
Eszter szúnyogocskái viszont megtalálták Békési Józsefet, FEA szerint hajnali 6 óra 57 perckor. Odalent ez az esti órákra esett. A város főterén bukkant fel, katonákkal és előkelő helybeliekkel körülvéve. Átsietett az egyik robot látómezejének szélén, s bement valami palotára vagy kormányzóságra emlékeztető épületbe. Tíz perccel később nyüzsögtek a szúnyogok a környéken. Nem vala könnyű bejutniuk a gondosan tisztán tartott, fegyveresekkel őrzött létesítménybe, de néhánynak azért sikerült elkerülnie a légycsapókat.
Közben persze más fontos dolgok is történtek bőven. A reggeli eligazításon nem győztük emészteni a rengeteg adatot, amivel a komputerünk és az otthoni elemzők elárasztottak minket. A nyelvészeti egyetem számítógépének sikerült nyolcvanhét százalékban megfejtenie a helybeliek által beszélt nyelvet, a szúnyogoktól kapott sokszáz órányi hangfelvétel alapján. Ők andisidannak, a gondolat nyelvének hívják, ami egyben a népük megnevezésére is szolgál. Sok benne az "a" hang, a ragokat és toldalékokat a szótő elé teszik, nemúgy, mint a hun nyelveknél, és két külön dialektus különíthető el, amit városinak és falusinak neveztek el a szakembereink ideiglenesen.
Fél tízre kiderült, apámat Békési királynak nevezi mindenki, mivel ő a tartomány uralkodója. Érdekes mód a saját nevén szerepelt a bennszülöttek előtt, amit többen furcsáltak a legénységből. A települést egyébként Setarehnek hívják, míg a másik, ahol Faragó Balázs után kutattak a robotjaink, Rowsan városa. Vilmost szintén nem találták sehol a parafelderítők által megadott falu körzetében, pedig még az árnyékszékekre is benéztek, meg a pincékbe, a padlásokra, éléskamrákba. Rajtakaptak viszont egy fiatal párocskát, amint önfeledten szeretkeznek egy szalmarakás oldalában. Ezt a jelenetet végül Mariannának kellett letiltania a főképernyőről, elsőként térve magához a meglepetésből. A jelenlévő férfiak hangos méltatlankodással fogadták a kéretlen cenzúrát.
- Hé! Nem a szexuális kultúrájukat jöttünk tanulmányozni srácok! - szólt rájuk zordan az elsőtiszt, latba vetve minden tekintélyét, hogy megakadályozza a lázadást.
10 óra után nemsokkal Szekeres Tibor összehívta a személyzetet, megtervezni a felszíni akciót. Általános izgalom lett úrrá kicsiny csapatunkon. Ilyet nem sokan csináltak eddig közülünk, úgy sejtem. Inkognitóban kell lemennünk, gondosan ügyelve rá, hogy lehetőleg ne tűnjünk fel a bennszülötteknek.
- Az arcunkkal valószínűleg nem lesz baj. Ők is teljesen emberszerűek. - kezdte biztató vigyorral a Kisöreg. - Békési Józsefért fogunk először lemenni. A déli városban mindenki fehér bőrű, az északiban akadnak barnák is. Kék és fekete embert még valószínűleg nem láttak, ezért javaslom, hogy azok menjenek le Setarehbe, akik mindenféle maszkírozás és púder nélkül beillenek a közegbe... Úgyhogy én vezetem a csapatot! Remélem ti is vállaljátok lányok!
Minden tekintet rám és Varga Krisztinára szegeződött. Szekeres mellett mi vagyunk fehér bőrűek az Esszencián. Ráadásul mindhárman szőkék levénk, ismertem fel meglepetten.
- Persze! - bólintottam magától értetődően. Furcsa borzongás fogott el a gondolatra, hogy rövidesen találkozhatom az apámmal, aki az elmúlt három hónapban százhuszonnyolc évet öregedett hozzám képest. Vajon fel fog majd ismerni?
- Természetes! Alig várom! - lelkesedett Kriszta. Orcáján nyoma sem maradt mostanra az allergiás kiütéseknek, vakarásoknak. Sok regeneráló krémet kellett magára kennie, hogy ilyen gyorsan rendbe jöjjön a csinos pofikája.
- A ruháinkat Eszter mindjárt elkészíti, gondosan méretre igazítva. Mivel javarészt ismeretlen terepen fogunk mozogni, és nem használhatunk nyíltan csúcstechnikát, a felszerelésünket is álcáznunk kell. Rovar riasztó karperecet, önvédelmi pálcát, tartós élelmet, vizet és elsősegély csomagot viszünk magunkkal.
- Mikor indulunk? - kérdeztem tárgyilagosan, azon tűnődve, miért néz a szövege közben végig engem a kapitány. Ő a parancsnoki híd vezérlőpultjának támaszkodva állt velünk szemben. Egyáltalán nem látszott rajta, hogy izgatná az előttünk álló feladat.
- Arra gondoltam, még ma délután leszállunk a város közelében, egy lakatlan helyen. Ez odalent a pirkadat előtti órákra esik, amikor remélhetőleg senki nem bámulja az eget. Reggel besétálunk, a szúnyogok segítségével megkeressük az apádat és elmagyarázzuk neki a helyzetet. Sötétedés után kijövünk vele a pusztába és Eszter fölvesz minket. Egyelőre ennyi a terv, a többi majd kialakul... Ha bármi közbejönne, rögtönözni fogunk. Amíg odalent vagyok, Marianna a parancsnok a fedélzeten. Kérdés van?
Természetesen volt, legalább öt tucat, úgyhogy az egész délelőttöt a részletek megvitatásával töltöttük.
Délután 4 órakor a Fehér Csapatnak elkeresztelt különítmény tagjaiként hárman visszavonultunk a szobánkba átöltözni. Eszter replikálta nekünk az álruhákat, egy nagy csomagba összekészítve az egészet. Szétbontottam az enyémet és felpróbáltam. Tökéletesen illett rám, ahogy várható vala. Lenvászon fehérnemű, bokáig érő, hullámos fehér szoknya, egy kék, fehér, és piros színekben pompázó, fűrészfogas mintázatú, fodros nyakú ing, valamint durva anyagú barna köpeny. Ezt panbehnek nevezik és nagyon gyakori viselet a közembereknél. Fejemre fehér kendőt kötöttem, lábamra puha talpú bőrcipő simult. A felszerelésem számára nagy gyapjútarisznyát terveztek az otthoni szabók, aminek oldalán valami állat, talán egy kutya képe virított.
Eligazgattam a tükör előtt egyszerű jelmezemet, majd a kapitány kérésére átmentem a megfigyelő fedélzetre, hogy mindenki láthasson indulás előtt. Két társam hasonló cuccokban parádézott. Tibor a panbehje alatt rojtos szélű fehér inget és barna nadrágot viselt, Krisztina pedig piros szoknyát, piros vállkendőt és fehér kötényt, amire kis tulipánvirágokat hímeztek sorban. Az ő fejükre széles karimájú szalmakalap került, védekezésül az erős napfény ellen.
- Nagyon csinosak vagytok! - állapította meg Molnár Robi. Biztos voltam benne, a srácok mind rögzítik szoknyalobogtató forgolódásunkat Krisztával. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki buliba készül, köszönhetően a fedélzeten eluralkodó önfeledt hangulatnak.
Közben Eszternek sikerült megtalálnia Balázst a rowsani palotában, s meg sem lepődtünk azon, hogy őt is királyi szerepkörben látjuk viszont. A hajótöröttek fényes karriert csináltak ezen az elmaradott világon, nyilván a tudásuk segítségével.
- Nem lesz könnyű a közelükbe férkőzni, ha ilyen fontos emberek! - vélte Kriszta józanul.
- Látszik, hogy testőrök és beosztottak serege veszi körül őket. Egy uralkodót nem lehet csak úgy, észrevétlenül megszöktetni az alattvalói orra elöl!
- Biztos lesz más, aki a helyükre áll! Senki sem pótolhatatlan! - vont vállat a Kisöreg lazán.
Utólag rájöttem, el kellett volna gondolkodnunk a történésznő által említett fejleményen, ami sok gondot okozott nekünk a későbbiekben. De nem maradt elég időnk a lehetőségeken rágódni. Az események túl gyorsan követték egymást, mi pedig úsztunk az árral.
Az első tiszt, Róbert és Ökrös Norbi lekisérte csapatunkat a zsiliphez, miközben az Esszencia újra alámerült a Merina atmoszférájába.
- Találtam egy erdei tisztást, közel az egyik úthoz. Ott foglak kitenni benneteket! - mondta Eszter, átküldve a Földrajzi navigátorunkra a terület részletes térképét. - Hat kilométer gyaloglás vár rátok.
- Könnyű séta lesz...! Ha bármi történne velünk Marianna, te vagy a kapitány!
- Értem Tibor. Vigyázzatok magatokra!
- Hiszen ismersz!
- Épp azért mondom!
- Jó lenne, ha folyamatosan adnátok képet és hangot is a konferenciavonalra, hogy pontosan tudjuk, mi történik veletek. - javasolta Róbert, miközben sorra felfűzettük magunkat a bolygó időszál rendszerére.
- Rendben.
- Szívesen elkisérnélek főnök, csak nem vagyok ilyen meszelt képű...!
- Ami késik, nem múlik! Még kifehéredhetsz...! Indulhatunk?
- Megérkeztünk, nyitom a fényliftet!
Tibor lépett először a sárgán tündöklő vonósugárba, majd én következtem. A bárkánk alig öt méterre lebegett a sűrű, harmatos fűvel borított tisztás fölött. A fénykörön kívül totális sötétség fogadott minket. Beletelt vagy két percbe a csészealj távozása után, mire hozzászokott a szemünk a gyenge csillagfényhez. Addig nyugodtan álldogálltunk, ismerkedve a párás, hideg levegő enyhe illatával. Ez most nem okozott tüsszögést, sőt kimondottan kellemesnek tűnt.
- Az út nyugatra van, nekem bal kéz felé. - mondta a kapitány halkan. - Hozhattunk volna zseblámpát!
- Mindjárt pirkad. Ráérünk elindulni! - húztam össze magamon a köpenyem fázósan. Remélhetőleg hamar felmelegszik a vidék napkelte után és nem kell végig vacognom a kirándulást.
- Ne ácsorogjunk itt, keressük meg az utat! Add a kezed! - éreztem, hogy Tibor megragadja az ujjaim és finoman maga után húz. Lassan lépegettünk, lábunkkal tapogatva az egyenetlen talajt. Sikerült néhányszor belelépnem kis gödrökbe, amik valószínűleg üreglakó állatok művei lehettek. Nagyjából harminc métert tehettünk meg, mikor száraz, puszta föld került a talpunk alá. A Földrajzi navigátorom szerint elértük a Setarehbe vezető országút szélét.
Csodálkozva vettem észre, már látom a társaim körvonalait és a szemközti fákat. Hátunk mögött szürkéskék derengés váltotta fel az éjszaka sötétjét.

34. fejezet