Narancsos izzással kelt fel a Nap a Merinán. Ahogy kicsiny és gondosan álcázott felderítő csapatunk az úton ballagott, háttal a központi csillagnak, a tájat nézegettük. A vidék enyhén dombos vala, az út két szélén több méteres irtás húzódott, páfrányokkal, bokrokkal sűrűn benőve. A száraz földúton pata és keréknyomok jelezték, nemrég eső áztatta el a vidéket.
Fél órányi gyaloglást követően értünk ki az erdőből, egy nagy völgy peremén. Megművelt földek terültek el ameddig a szemünk ellátott. Búzára hasonlító növények álltak az út két oldalán táblában, sűrűn vetve. Bal felé, úgy egy kilométerre gyümölcsöst láttam, mikor a Nagyítóm segítségével végigpásztáztam a vidéken.
- Klasszikus földművelés. - állapította meg Krisztina, odalépve a kalászosokhoz és végigsimított néhány száron, megvizsgálva termésüket.
- Ne fogd meg a növényeket! - szóltam rá hirtelen támadt rémülettel hangomban. - Nincs rajtunk kesztyű!
- Ugyan már Léna, ez csak búza! Nem fog megcsípni, mint a csalán! - legyintett a nő magabiztosan.
- Lénának igaza van Kriszta! Attól még lehetnek rajta olyan kórokozók, amik gondokat okozhatnak az immunrendszerünk számára! - jegyezte meg Tibor szigorúan. - Nem hoztunk magunkkal vírus dezintegrálót. Most nem azért vagyunk itt, hogy az élővilágot tanulmányozzuk! És ha bármiféle bajba kerülünk, a hajó sem tud csak úgy, azonnal idejönni hozzánk, tehát legyetek nagyon óvatosak...! De ezt mintha már mondtam volna indulás előtt!
- Rendben! - a történésznő sóhajtva engedelmeskedett, szoknyája szélébe törölve ujjait. Tovább mentünk.
Két kilométerrel arrébb egy széles fahíd állt előttünk, ami a keresztben húzódó öntözőcsatornán ívelt át. Deszkái régiek és kopottak voltak, hangosan nyikorogtak a talpunk alatt, mikor átkeltünk rajta. Megálltam a tákolmány vaskos, durván faragott korlátjánál és a csatornában evickélő madarakat néztem. Vadkacsákra emlékeztettek első pillantásra, ahogy több kis csoportban úszkáltak a meredek part mentén, kiváncsian forgatva fejüket.
- Emberek jönnek szemből! - figyelmeztetett hirtelen Tibor, s megragadott a könyökömnél fogva. Ösztönösen közelebb léptünk egymáshoz, majd a kapitány szelíd nógatására elindultunk előre, a lassan közeledő idegenek felé.
- Négy férfi, szekéren. - állapította meg Krisztina. - Szerintem földművesek és munkába mennek.
- Maradjatok mögöttem! És csináljatok úgy, mintha egyszerű utazók lennénk, akik egy távoli városba igyekeznek! - osztogatta utasításait Szekeres, mire Krisztina, rá jellemző módon megkérdezte, hogy azt meg hogy kell? Egyikünk sem rendelkezett színészi képzettséggel, sőt még annak parányi tálentumával sem. Meglehetős idegességgel lépkedtem a parancsnok után, félig leszegve fejemet, mintha az utat bámulnám.
- Van egy kis gond! - jegyeztem meg menet közben. - Fogalmunk sincs, mik a szokások errefelé. A nyelvet ugyan lefordítottuk, de a gesztusaikat is tanulmányozni kellett volna!
- Akkor próbáljatok meg nem gesztikulálni! Nehogy félreértsenek titeket! - ajánlotta a konferencia vonalban Hegyesi Pál, aki folyamatosan figyelte, mit művelünk a bolygón.
Persze nyomban a Külügyminisztériumnál szerzett tapasztalataim jutottak eszembe. A külföldi diplomatákkal való kommunikációnak rengeteg apró fortélya van, amit nem árt tudni, mielőtt szóba áll velük az ember. A tyenytyéknél nem szokás kezet fogni, ők bólintással köszönnek. A congeriai zöld foszintek számára az ölelésre széttárt karok azt jelentik, napozni szeretnék, míg a Csicsimgirma lila foszintjeinél ugyanez az elutasítás mozdulata (szabad fordításban: "Menj már odébb, mert eltakarod a fényt előlem!"). A sapedoni medvéknek jó a humorérzéke, de jaj annak az embernek, aki elneveti magát a vicceiken, mert a mosoly és a kivillanó fog náluk a támadás kinyilvánítása. Csak brummogni szabad a jelenlétükben, maximálisan komoly képpel. Elképesztően nehéz dolog vigyorgás nélkül megállni egy medve poénkodását! A magyarkai magurok számára a föltartott hüvelykujj egyetértést jelent, a kiton hisszek számára ugyanez durva káromkodás: fordulj fel! A vhevhei szauruszok az örömüket a nyelvük öltögetésével fejezik ki, ami nálunk minősül sértésnek, míg a priardisi lippák folyton a csőrükbe veszik valamelyik csápjukat, a legkülönfélébb okokból. A kwashorok pedig annyit gesztikulálnak a lábaikkal, hogy arról jobb nem is beszélni...
A közeledő helybeliek nem látszottak sem veszélyesnek, sem túl kiváncsinak. Négy parasztember jött egy nyikorgó szekéren. Kövér, foltos, rövid szarvú ökör vontatta a rozoga tákolmányt, egykedvű pofával kérődzve. A bakon ülő, fekete bajuszos fickó időnként pattintott egyet a kezében tartott hosszú ostorral, hogy gyorsabb vánszorgásra késztesse az állatot. Összevont szemöldökkel bámult meg minket, majd közönyösen elfordította tekintetét. Nem úgy a mögötte ülő három férfi. Azok kiváncsian nézegettek minket, a láthatóan idegeneket, de ők sem szóltak semmit. A férfiak mind fiatalok voltak, könnyű, egyszerű szabású fehér vászonruhában, amihez ujjatlan, hímzett gyapjúmellényt viseltek.
Felismertem a hímzésmintát. Olyan vala, mint a magyarkai parasztoké. Ott ezt pikónak hívják és az időszálakat szimbolizálja, amik át meg átszövik az egész teremtett világot. A szekerük platóján zsákokat és kéziszerszámokat láttam egy kupacban. Félreálltunk az útjukból.
Szó nélkül mentünk el egymás mellett. Orromat megcsapta az állat szaga, ami teljesen ismeretlen volt. Nem hasonlított például a Magyarkán élő szarvasmarhák illatára, már amennyire emlékszem belőle. Mikor elmentek, s biztonságos távolba értek tőlünk, hallottam, hogy Krisztina felsóhajt.
- Úgy tűnik, kiálltuk az első próbát! Itteninek néztek bennünket!
- Az egyáltalán nem olyan biztos! Nekünk városi ruhánk van. Remélhetőleg azt hitték, egy másik tartományból jövünk.
A csatorna, amin az előbb keltünk át, néhány száz méterrel odébb jobbról visszakanyarodott az út mellé és egy darabig párhuzamosan futott vele. Tibor megjegyezte, talán nem kellene annyira sietnünk. Korán van még ahhoz, hogy a városba menjünk, aminek legmagasabb tornyai éppen feltűntek a következő dombon túl.
Leültünk hát a csatorna szélére a dús fűbe pihenni és várakozni. Kriszta megjegyezte, a fenekünk alatt lévő gazban legalább húszféle növény van, amelyek bármelyike veszélyes lehet ránk, úgyhogy okosabb lenne csak ácsorogni, ha már olyan szigorúan vesszük az óvintézkedéseket.
- Igazad van, de kockáztatnunk kell. - mondta Tibor, elfolytva egy ásítást. - Ezért szeretek inkább az űrben röpködni! Odafent nem kell folyton a biológiai veszélyek miatt aggódnom.
- Mi legalább akkora veszélyt jelentünk az itteniekre nézve, mint ők ránk! - jegyeztem meg, s eszembe jutottak a congeriai foszint diplomatáknál előforduló sárgulási betegségek, amit egy Eledoneián honos baktériumfaj okozott náluk, ha kimentek a felszíni erdőkbe és nem oltatták be magukat ellene.
- Ez nem olyan biztos! - szólt bele a társalgásunkba Norbert a hajóról. - Józsiék már jó ideje itt vannak. Nyilván megfertőzték eledoneiai mikrobákkal a Merinát és ők is elkapták az ittenieket. Talán járványok is előfordultak kezdetben, ezt nem tudjuk. Szóval nem olyan idegen a közeg számotokra. De azért legyetek óvatosak, főleg a rovarcsípésekkel. Lehetnek fajok, amiket nem riaszt el a karperec sugárzása.
- Még nem láttam olyat. - forgatta fejét Krisztina. A tisztes távolságot tartó méhecskéket és lepkéket figyelte. A közeli bokrok ágain piciny madarak csiviteltek tollászkodva. Enyhe szellő támadt észak felöl, fokozatosan melegedett az idő.
- Mikor megyünk tovább? - kérdeztem türelmetlenül. A navigátoromon bejelöltem az eddig megtett utat. Még négy kilométer van hátra a városkapuig.
- Ha nagyobb lesz a forgalom. Délelőtt jobban elvegyülhetünk a bennszülöttek közt. Nem könnyíti meg a helyzetünket, hogy itt pont akkor van reggel, amikor nekünk a fedélzeti idő szerint éppen esteledik. Azt javaslom, vacsorázzunk. A városban okosabban tesszük, ha nem eszünk, mert azonnal lebuknánk ha meglát valaki az élelmiszer csomagjainkkal és acél kulacsainkkal.
- Csináltathattunk volna olyan víztartó edényeket, ami ezeknek van. - közölte Kriszta.
- Nem azért jöttünk, hogy hosszú távon elvegyüljünk a helybeliek közt. Elég, ha elsőre úgy nézünk ki, mintha andisidanok lennénk. Mire lemegy a nap, már úton leszünk vissza a leszállóhelyre.
- Csak kibírjam addig ébren!
- Hoztam magammal frissítő tablettákat. Tessék, vegyétek el! Ha kezdenétek nagyon kimerülni, vegyetek be egyet és a következő öt-hat órában bírni fogjátok a tempót.
- Köszi. Jó, hogy gondoltál rá Tibor! - eltettem a kis műanyag dobozkát a szatyromba.
Gyorsan, szinte kapkodva ettünk, egyre az utat figyelve, hogy elrejtsük árulkodó holminkat az erre járók elöl. Szerencsére nem volt nagy forgalom az úton, csupán egyszer jött, szintén a város irányából hat parasztasszony, vállukon zsákokkal, gondtalanul cseverészve egyszerű nyelvükön. Az első, amit megfigyeltem, miközben hallgattam a beszédüket, az volt, hogy sok a, o és u magánhangzót használnak, amitől furcsán mélynek tűnt a szövegük. Több tucat verbális nyelvet hallottam már beszélni, köszönhetően a tanulmányaimnak és a Külügyminisztériumnál eltöltött éveimnek, s az andisidan nyelv leginkább a vhevhei szauruszok ugatására emlékeztetett valamiért, pedig a kettőnek nyilvánvalóan nem sok köze lehet egymáshoz.
Két órával később indultunk tovább, kora délelőtt. Az út áthaladt egy kis falun, ami kevéssel a város előtt bújt meg az egyik völgyben. Itt végre sok emberrel találkoztunk. A többségük kifelé igyekezett a településről, nyilván a földekre indultak dolgozni. Néhányan énekeltek közülük, lágy, dallamos hangon, s integetve búcsúztak az otthon maradóktól. Primitívek, szegények, de láthatóan a többségük boldog, állapítottam meg. A falu egyetlen utcáján meztelen talpú gyerekek rohangáltak kiabálva. Kutyák ugatták őket, aztán minket, mikor arra siettünk. Két nagy, barna szőrű háziállat rohant hozzánk, fenyegetően körbeszaglászva a három idegent. A riasztó karperec kisugárzása rájuk is hatott, mert nem mertek megtámadni minket.
Menet közben igyekeztem alaposan szemügyre venni a kétoldalt sorakozó egyszerű, földszintes épületeket. A házak valószínűleg vályogból vagy más helyben bányászható alapanyagból készültek. Az ajtók és ablakok fából voltak, többnyire barnára vagy zöldre festve. Nem láttam üvegablakokat, a nádtetőkön pedig csak kémények sorakoztak. Sehol egy rádióantenna, villámhárító, zászló, falucímer vagy a törzs totemállatának koponyája, netán a védőistenek oltalmazó szobrai, ahogy az sok hasonló kultúrában előfordul.
Tovább mentünk, majd a következő dombtetőre érve megpillantottuk magunk előtt Setareht. A gravizoros felméréseink szerint csaknem fél milliós lakosú nagyváros vala. Nem lehet veszélytelen a vidék, mivel bő öt méter magas, és körülbelül méternyi szélességű kőfal övezte, szorosra húzott nadrágszíjként. Vadállatok támadásától, ellenségtől, széltől, ki tudja miért építették. Száz méterenként szögletes őrtornyok sorakoztak a fal belső oldalához tapadva, tetejükön fegyveres őrséggel. A falon csak néhány helyen nyílott kapu, a mi utunk pedig egyenesen a legközelebbihez vezetett.
Itt már nagyobb vala a forgalom. Főleg gyalogosok, lovasok, de szekerek és fedett utashintók is feltűntek, többségük kifelé igyekezett a városból. Megfigyeltem, hogy a szekerek mind fából készültek, kerekükön vasabroncsokkal és laprugós csillapítón keresztül kapcsolták össze a tengelyeket a platókkal, utastérrel. Nem csoda, ilyen rossz, kátyús utak mellett.
A kapunál katonák álltak őrségben, főként a befelé sorjázókat figyelve. Fejükön csillogó fémsisak, testüket könnyű páncélzat védte, szabadon hagyva karjukat és lábszárukat. Alizarinvörös tunikájukon szögletes minták sorakoztak. Bal kezükben kerek, domború acélpajzs, amit ők separnak neveznek, rajta egy ötágú csillagra emlékeztető címerrel. Jobbjukban hosszú, hegyes végű lándzsa. Oldalukon rövid kard vagy tőr lógott bőrtokban.


- Nézzétek már! A pajzs mintáját! - álmélkodott Kriszta élvonalon.
- Öthurkos végtelen csomó. Isteni szimbólum, pentás szalagból lehet készíteni hosszanti felhasítással. Úgy látszik tudnak egyet s mást a teremtés titkairól. - közölte nyugodtan Tibor.
Csináltam néhány felvételt az Élmény rögzítőmmel a kapun való áthaladásunkról. Mivel folyamatos, élő adásban vagyunk az űrhajó és Uvacsán felé, ők nyilván mindent rögzítenek, de szerettem volna a magam számára is eltenni néhány jelenetet emlékbe. Szóval ez az a város, ahol az apám él ki tudja hány éve, mit sem sejtve arról, mi már halottnak hittük őt és legénységét az elmúlt hónapokban.
Simán átjutottunk a kapun, az őrök nem figyeltek fel ránk.
- Jól van, már látunk benneteket a szúnyogokkal! - szólalt meg Marianna hirtelen az élvonalban. - Úgy helyeztük el őket, hogy mindvégig nyomon követhessük a mozgásotokat!
- Ügyes húzás! - állapította meg Tibor, a körülöttünk mászkáló embereket figyelve éberen. A városban nagy volt a zsúfoltság az utakon. Senki sem méltatott néhány unott pillantásnál többre minket.
A kapitány a térképe alapján oly magabiztosan vezetett a központi térre, mintha fél életét itt töltötte volna. Egyenesen a palota elé, ahol József jelenleg tartózkodik. Út közben át kellett vágnunk a zsúfolt piacon. Ott az egyre jobban tűző nap elöl sátrakkal védett asztalokon halmozódtak össze mindazon dolgok, amiket a helybeliek valamilyen pénzért vásárolhattak meg maguknak. Zöldségek, gyümölcsök, fűszerek, szerszámok, ruhák, használati eszközök, ékszerek, dísztárgyak nagy változatosságban. A kereskedők rekedtes hangú kántálása, az alkudozás, kiabálás, általános nyüzsgés, a ketrecekben rikácsoló tyúkszerű állatok együttesen akkora zsivajt okoztak a magas házfalak között, hogy ez jó időre elűzte kezdődő fáradtságunkat, serkentő tabletta nélkül is.
A palota gyönyörű, három szintes épületnek bizonyult, s élőben még nagyobbnak tűnt, mint a szúnyogok felvételein. Négy nagy torony állt a szögletes épület sarkain, tetejükön kilátó erkéllyel és vörös fémlapokkal burkolt hagymakupolával. A csúcsokon aranysárga ötágú csillagok verték vissza az erős napfényt. Középen boltíves, díszes kőfaragványokkal ékesített főkapu, amit erős őrség védett. A palota előtti téren megritkult a forgalom, mintha a város lakói tartanának bizonyos távolságot az uralkodó házától. A környező épületek egyébként megfigyelhetően elegánsabbak voltak a távolabbiaknál. Nyilván itt laknak a település vezetői, leggazdagabb emberei.
A palotatér közepén kis park terült el, alacsony léckerítéssel körbevéve. Gyümölcsfák, gondozott virágágyások, egy apró szökőkút és néhány pad alkotta az idillt. A parktól jobbra nagy, csaknem öt méter magas női szobor magasodott. Méltóságteljes, karcsú alak fehér márványból faragva, bő szárú köntösben, csinos orcával. Fején levélkoszorú, egyik kezében korsót tartott. Vajon mit szimbolizálhat ez az alak? Mert abban biztos voltam, nem egyszerű műalkotásról van szó. Készítettem róla néhány felvételt, igénybe véve a Nagyítómat is.
- Szép az a szobor! Emlékeztet Annus Anyára.
- Nyilván valami helyi istennő lehet. - vélte Krisztina.
A palota kapuja előtti területen fél tucat katona ácsorgott türelmesen. Eddig senki sem szólt hozzánk és mi csöndben maradtunk, csak szetkán beszélgetve egymással.
- Most mit fogunk csinálni? - kérdeztem, mikor megálltunk a park szélén nézelődni.
- Szépen odamegyünk és bejelentkezünk a királyhoz. Ők pedig lesznek olyan jók, és bebocsátanak minket. Utána viszont rögtönöznünk kell. Számítok rád Léna, végülis a te apádról van szó! Te ismered!
- Én ismerem...? Mikor eltűntek, már tíz éve nem találkoztunk és élvonalon sem tartottuk a kapcsolatot. Alig tudok róla valamit!
Két társam rám nézett, arcukon enyhe tanácstalanságot véltem felfedezni.
- És ezt miért nem mondtad eddig? Én azt hittem jól ismered! Pont erre építettük a tervünket és ezért jöttünk először Békési kapitányért!
Kínos pillanat volt, próbáltam hát megmagyarázni a dolgot, de a Kisöreg leintett és beletörődőn csóválta fejét.
- Mindegy! Most már késő! Hagyjuk! Az ő szempontjából végülis nem sokat számít az egész, hisz csaknem százhuszonnyolc év telt el azóta, hogy elindultak otthonról. De talán fel fog ismerni ha nagyon megerőlteti az emlékezetét. Induljunk, maradjatok mindig mögöttem! Csak akkor szólaljatok meg, ha nagyon muszáj!
Tibor nyomában lépkedve odamasíroztunk a kaput vigyázó őrökhöz, akik közönyösen bámultak ránk, lándzsáikat szorongatva. A kapitány udvariasan bólintott és megszólalt andisidan nyelven, lassan és tagoltan ejtve a szavakat.
Mindhármónk szetkáján folyamatosan futott a Tolmács nevű nyelvészeti program fordítómodulja. A minősített alkalmazás képes azonnal kielemezni a hallottakat, intelligens módon, és amikor az ember kigondolja a választ, szimultán fordítja és kimondja, valamint egy kisablakban eledon rovásírással megjeleníti előttünk. Az embernek csak el kell ismételnie a szöveget. Elvileg nem fog feltűnni a bennszülötteknek, hogy mi egy számunkra teljesen idegen és ismeretlen nyelven szólalunk meg, annyira gyors a folyamat a külső szemlélő számára. Szerencsére a bennszülöttek nyelve sokkal egyszerűbb, mint az eledon. Feltűnt nekem, hogy például csak három igeidőt használnak. Nincs folyamatos és befejezett idő náluk, ahogy a magyarkai maguroknál sem.
Eszembe jutott, eleinte milyen furcsa volt a magurok számára a mi beszédünk. Értették persze a hun nyelvnek ezt a bonyolult változatát, a kilenc igeidővel, de nem igazán tudták átvenni, már ha egyáltalán megpróbálták. Tomaj főnök és a felesége, Gerlice asszony szorgalmasan igyekeztek, majd néhány mulatságosra sikerült mondat után inkább feladták az erőlködést. Enélkül is nagyon jól meg tudtuk értetni magunkat egymással. Az eledon nyelv azért alakult az évezredek során ilyen bonyolulttá, a nyelvészek szerint legalábbis, mert nekünk több tudásunk vagyon az idő szerkezetéről és ez megjelenik a beszélt nyelvben is. Tükröződik a világszemléletünkben. A magurok számára egyszerűen csak múlt, jelen és jövő van, aminek keretei közt élik az életüket. Az időhurkok és időparadoxonok világa, meg az időcsúszások, az eltérő sebességű időzónák távol állnak a gondolkodásuktól.
A fordítóprogramtól megtudtam, Tibor nagyjából azt közölte, hogy Békési Józseffel szeretnénk beszélni. A katonák persze nagyot néztek, az egyiknek fölszaladt a szemöldöke a sisakja pereméig. Aztán hátrament szólni a közeli őrfülkében lévő felettesének, aki kijött és megkérdezte, mit akarunk a királytól? A kapitány rövid szünet után válaszolt. Azt mondta, hogy mi a király messzi földről jött barátai vagyunk és szeretnénk őt látni, üdvözölni. A katonatiszt erre megkérdezte, kicsodák vagyunk, honnan jöttünk és miért? Talán követek levénk valamelyik városból? Tibor erre egyszerűen bemutatkozott neki, a saját nevét használva, majd megismételte, hogy nagyon messziről jöttünk és fontos megbeszélnivalónk lenne a királlyal, aki biztosan örülni fog nekünk. A pasas láthatóan furcsálta a Szekeres szót, ami nem andisidan név. Rám nézett és megkérdezte, ki a két nőszemély? A testvéreim, jött a talpraesett válasz. A katona biccentett és visszavonult az őrszobára, de nem engedett be minket.
- És most mi lesz? Gondolod, hogy elhitte amit mondtál? - kérdezte Krisztina.
- Nem tudom. Nem vagyok gondolatolvasó.
Az őrparancsnok rövidesen nyolc katonával tért vissza, akik szó nélkül körbeálltak, kardot szegezve ránk. A tiszt közölte, le vagyunk tartóztatva.
- Ez nem jött be. - állapította meg Tibor, nyugodtan szembenézve a csillogó fémpengékkel. Rámosolygott a katonákra és udvariasan megkérdezte, hogy miért? Szemernyi félelem vagy aggodalom sem csendült ki hangjából. Csodáltam a nyugalmáért.
Amazok viszont nem óhajtottak válaszolni. Barátságtalanul lökdösni kezdtek, a hátunk mögé kerülve és erőszakkal bevezettek minket a kapun, majd egy oldalsó ajtón belépve elindultunk lefelé egy kőlépcsőn. Az épület pincéjébe vittek minket.
- Foglyok vagytok Tibor? - érdeklődött Marianna azonnal.
- Nyilván. Lehet, hogy udvariatlan voltam? Fogalmunk sincs, mi errefelé a protokoll!
- Ez várható volt. - állapítottam meg tárgyilagosan. - A kapcsolatfölvétel egy idegen kultúrával mindig sok kockázattal jár.
- Akkor most mi legyen? - kérdezte Krisztina enyhe türelmetlenséggel.
- Várjuk ki a végét. Még nem tudjuk, mit akarnak!
A pincehelyiség gyaníthatóan börtönként működött, ahogy elnéztem a rideg kőfalakat, a vasrácsos ajtókat, majd a cellákat két oldalt, amikben emberek ácsorogtak, kiváncsian bámulva ránk. Egy nagyobb terembe vittek minket, ahol széles asztal mögött két katona üldögélt. Egyikük evett valami kenyér féleséget, a másik az előtte heverő nagy papírkönyvbe írt fehér madártollal, aminek végét időnként egy tintásüvegbe dugta. Ilyet eddig csak élményfilmen láttam, hát szorgalmasan rögzítettem a kuriózumot.
A katonák megállítottak minket az asztalnál és egyszerűen elvették a csomagjainkat, nem túl finoman. Ezután az egyik fickó sorra végig tapogatott minket, a kapitánnyal kezdve, majd Krisztával folytatva. Belenyúlt a zsebeinkbe, de nem talált semmit.
- Motozás. Hagyjátok! - mondta Tibor nyugodtan. Mikor én kerültem sorra, a fickó megfogdosta a melleimet, elégedett vigyorral. Nem tudom milyen szándékkal tette, hisz ott láthatóan nem vala a ruhámon semmiféle zseb. A nyilvánvaló udvariatlanság némileg felborzolta az idegeimet, mivel életemben először fordult elő velem, hogy akaratom ellenére letapiztak. Megfogalmaztam a véleményem a fordítógépnek, ami azonnal közölte andisidanul, mit kell mondanom. Megszólaltam.
- Nincs nálam semmi. Ne fogdosson!
A katona válaszul a képembe ordított és meglökött, durván, hogy meginogtam. Ez annyira meglepett, hogy csak pislogtam rá, értetlenül. Miért ordít velem? Hisz itt állok előtte, jól hallom amit mond. És miért lökdös? Ez olyan durva és értelmetlen. Valami olyasmit mondott, hogy fogjam be a számat, és ha van nálam bármilyen fegyver, adjam oda azonnal vagy nagyon meg fognak verni.
- Nincs nála fegyver! - mondta Tibor, közelebb lépve, hogy megvédjen.
Azt hiszem sikerült kellően rémült képet vágnom, mikor a fejemet rázva közöltem vele ugyanezt. A katona megvetően végigmért és csatlakozott társaihoz az asztalnál, akik épp kiborították a tarisznyáink tartalmát, a holmink közt kutakodva olcsó zsákmányért.
- Kívül vagytok a szúnyogok látóterén. Megpróbálunk utánatok küldeni néhányat. - hallottuk közben Marianna gondolatait, majd Eszter is megszólalt.
- Nem fog menni, a lejáratot vastag függöny védi. Meg kell várnunk, míg valaki átmegy rajta vagy keresnünk kell egy másik ajtót, esetleg ablakot.
- Jól van, csináld Eszter!
- Úgy néz ki, fogságba estünk. - állapította meg Krisztina. - Ez itt egy börtön. Most mi lesz?
- Jó kérdés! Fogalmam sincs, mit mondtam rosszul. Vagy nem a kiejtésemmel van baj? Ötleteket várok! - azzal Tibor a katonák vezetőjéhez fordult és hangosan megkérdezte, miért bánnak így velünk. A válasz elég furcsának, sőt hihetetlennek tűnt elsőre.
- Tudjuk, hogy kémek vagytok! Bérgyilkosok, akik a király életére törnek! Igaz? Ha bevalljátok, hogy Faragó király küldött, akkor megúszhatjátok pár év börtönnel! Ellenkező esetben meg fogunk kínozni titeket, amíg nem beszéltek!
Kellett pár másodperc, míg megemésztettük a hallottakat. Kém, bérgyilkos, kínzás. Olyan fogalmak, amik ugyan nem ismeretlenek a számunkra, de nagyon távol állnak a mi békés életünktől. Annyira idegen volt már a gondolata is annak, hogy gyilkosnak hisznek minket, hogy először nem is értettem meg a dolgot. Összenéztünk Szekeressel.
- Ennek már a fele se tréfa! - közölte velem a férfi nyugtalanul. - Szóval így állunk!
Azzal a katonához fordult és közölte, hogy ez nem igaz. Mi a barátai vagyunk a királynak és nem akarjuk őt bántani, csak beszélni szeretnénk vele, fontos ügyben.
- Ha jó a sejtésem, Békési és Faragó, a két király nem lehetnek egymással valami jóban. - közölte Krisztina egy sokat látott történész éleselméjűségével.
- Fogalmunk sincs, milyen lehet az aktuális politikai helyzet! - jegyezte meg Pál aggódva.
- Ezt nehéz elhinni! - tettem hozzá. - József és Balázs ellenségei egymásnak? Mi történhetett? Hisz ők jóbarátok voltak...
- Százhúsz évvel ezelőtt Léna! De meg fogjuk tudni, mi a helyzet, ha beszéltünk legalább az egyikükkel. - szólt közbe Kovács Győző Uvacsánból.
- Azért remélem nem fognak ok nélkül bántani minket. Végtére nem csináltunk semmi rosszat! - súgta Kriszta és a biztonság kedvéért közelebb húzódott hozzám.
Lestük, ahogy a katonák kibontják a csomagjainkat, aztán csodálkozva nézegetik a fémkulacsokat, a műanyag fóliába csomagolt ennivalót és a kábító sugárzást kibocsátani képes fémpálcákat. Hamar egyértelművé vált a számukra, valami nem stimmel velünk, idegenekkel. Sose láttak még ilyen holmikat. A parancsnok türelmetlenül turkált a tárgyak között, aztán csalódottan fordult felénk.
- Szerintem fegyvert keresnek. - mondta Tibor. Odaállt elénk, hogy a testével védjen minket ha szükséges. Bár nem sok esélye lenne nyolc felfegyverzett és a harcban nyilván jártas katonával szemben. A kijáratnál is álltak ketten, úgyhogy esélyünk sincs elmenekülni.
A tiszt Szekereshez lépett és megkérdezte, hol van az íjunk, a késünk és a kardunk. Tibor erre megismételte, hogy nincs nálunk fegyver. A katona felemelte az asztalról az egyik fémkulacsot, meglötyögtette és összevont szemöldökkel bámult ránk.
- Talán mérget hoztatok a kulacsban?
Az egyik embere közben kinyitotta a frissítő tablettás dobozokat, s megszagolta a fehér pasztillákat. Felmutatta, mintha bizonyíték lenne valamire, amit képzelnek rólunk.
- Ez micsoda? Méreg?
- Nem. Gyógyszer. - válaszolt Tibor továbbra is nyugodtan.
Mivel a dolgok kezdtek egyre kellemetlenebb irányba haladni, úgy döntöttem, megpróbálok nagyon diplomatikusan tenni valamit az érdekünkben. Tibor láthatóan nem értett az idegenekkel való társalgáshoz, csak sodródott az eseményekkel, ahelyett, hogy kezdeményezett volna. A Külügyminisztériumnál eltöltött évtizedek során megtanultam, hogyan lehet ügyesen, kedvesen irányítani a beszélgetéseket, elterelve a figyelmet bizonyos témákról és a kívánt irányba fordítani a dolgokat. Ideje beavatkoznom a társalgásba.
Kiléptem a kapitány mögül és bátran odaálltam a katonatiszt elé, nyugodtan a szemébe nézve. Fejemben sebesen futottak a gondolatok, a program alig győzte fordítani őket.
- Békés szándékkal jöttünk Setarehbe. Fontos üzenetet hoztunk a királynak. Kérjük, hogy vezessen minket elé!
- Mit csinálsz Léna? - hallottam közben a kapitány gondolatait, de nem törődtem vele.
- Maguk nem látszanak követeknek. Miféle üzenetet hozott és kitől? - nézett rám szúrós, gyanakvó tekintettel a fickó. Vettem egy mély lélegzetet és közöltem vele az igazságot. Pontosabban egy részét.
- Békési József lánya vagyok és látni szeretném az apámat.
A következő pillanatban süket csend lett a teremben. A holmink közt kutakodó, pusmogó fegyveresek mind felém fordultak és megütközve bámultak rám. Aztán sorra kirobbant belőlük a nevetés, én pedig gondosan titkolt zavarral álltam, nem értve mi ebben a mulatságos.
- Jó! Ez jó vicc kislány! Nagyon jó!
- Miért nevet? - kérdeztem. Tibor megfogta a karomat, hogy visszahúzzon, de leintettem. Mindegy hogyan, de el kell érnünk, hogy személyesen találkozhassunk Józseffel. Ez az egyetlen esélyünk.
- A király terméketlen! Te ostoba nőszemély! Hát még ezt sem tudod? Aki az égből jött, annak nem lehet gyereke! A halhatatlanok nem tudnak szaporodni a mi asszonyainkkal! - vágta a képembe vidáman, ugyanakkor dühösen a férfi. Megcsapott a lehellete, s nagy erőfeszítésembe került, hogy ne fintorodjak el tőle. Errefelé még ismeretlen fogalom a szájvíz, s talán a fogmosás is.
- Persze, mert eltérő a génállományunk! - jegyezte meg élvonalon Krisztina elégedetten.
- Az égből jötteknek is lehet gyermeke! Odafent, az égben! Én az égi gyermeke vagyok Békési Józsefnek! - mondtam erre válaszul, lassan és kedvesen. Persze még jobban kezdtek nevetni, az egyik fickó az asztalt csapkodta örömében. Aztán csend lett, mert a tiszt csípőre tett kézzel odaállt elém, és lebiggyedő szájszéllel, suttogva közölte véleményét.
- Hazudsz! Ez istenkáromlás, amiért nagyon súlyos büntetés jár asszony! Az apád vagy a férjed nem tanítottak meg az istenek tiszteletére?
- Igazat mondok! - álltam a tekintetét, sejtve, most dől el a sorsunk. Volt még egy adu a kezemben, amit ideje lenne kijátszani, hát az asztalon sorakozó holminkra mutattam széles gesztussal.
- Nézze meg a holminkat! Látott már ilyet? Az égből hoztuk magunkkal!
A parancsnok összevont szemöldökkel lépett az asztalhoz és vizsgálta sorra a felszerelésünket. Főleg az ezüstszínű kulacsok és a tablettás dobozok kötötték le a figyelmét.
- Ez jó ötlet Léna! Most megfogtad a fickót! - állapította meg elégedetten Kriszta.
A katonatiszt lecsavarta a kulacs tetejét és óvatosan beleszagolt. Tűnődve nézett ránk, majd kivett egy fehér tablettát a dobozból és a kulaccsal együtt átnyújtotta nekem.
- Ha ez méreg, biztos nem fogod önként bevenni. Rajta, nyeld le!
Átvettem a pasztillát, bekaptam, ittam rá egy korty vizet. Legalább felfrissülök a következő órákra és egyben bebizonyítom a fogvatartóinknak, hogy nem vagyok méregkeverő. Aztán vártam, hogy a parancsnok végre eldöntse, mit gondoljon rólunk.
- Jól van! - a fickó intett az embereinek. - Zárjátok be őket!
A holminkat persze nem kaptuk vissza. Gyorsan betaszigáltak minket egy rácsos ajtón a legközelebbi üres cellába. Még láttuk a parancsnokot elsietni, az elkobzott felszerelésünket pedig betették egy nagy zsákba. Az ajtó csikorogva, csattanva záródott be mögöttünk. Méretes lakat kattant rajta, jelezve, immáron foglyok vagyunk.
- Ezt jól elintézted! Most mit fogunk csinálni? - nézett rám kezdődő dühhel Krisztina. Csípőre tett kezekkel megállt velem szemben, én pedig nem tudtam mit válaszolni. Csendben maradtam.
- Várunk. A katona elment beszélni a feletteseivel. Szerintem egész jó voltál Léna! - Tibor vállon veregetett és gyorsan körbejárta a szobát. - Nézzünk körül!
A falnál két fából ácsolt, alacsony ágy volt mindössze, rajtuk egy-egy durva szövésű, koszos takaróval és egy nagy vödörrel a hátsó sarokban. Szűk hely ez hármónknak és roppant kényelmetlen. Dohos, büdös, koszos, hideg, szóval a lehető legpocsékabb, amit csak el lehet képzelni. A kőfalon olvashatatlan firkák, fényt csupán a folyosón lobogó fáklyák adtak az ablaktalan helyiségben.
- Innen nem lehet csak úgy megszökni. Vastag kőfalak... Eszter, légy szíves elemezd ki a látottakat. Ha valamit részletesebben meg akarsz nézni, szólj!
- Rendben Tibor. Menj közelebb a rácshoz, látni szeretném a zárat.
- Egy nagy lakat van rajta.
Figyeltük, ahogy a kapitány a szemét meresztve közel hajol a bejárathoz és minden irányból alaposan megnézi a kívül lógó vasdarabot, amennyire a rácsok engedik.
- Nem lett volna szabad hagynunk, hogy elvegyék a felszerelésünket. Náluk vannak a pálcáink!
- Használni úgy sem tudják, mert nem ismerik a tudati jelszót. - mondtam tanácstalanul nézelődve. Nagyon nem tetszett ez a hely, és a lehetőség, hogy fogvatartóink esetleg erőszakot alkalmazhatnak velünk szemben.
- Talán egyszerűbb lett volna egy androidot ideküldeni Józsiért.
- Most már késő ezen rágódni Krisztina!
- Sikerült bejuttatnom egy szúnyogot a pincébe, mindjárt odaér hozzátok! - szólt közbe boldogan Eszter, nem osztva a történészünk pesszimizmusát.
- Szükség esetén le fogunk menni értetek Tibor! - szólalt meg az Esszencia első tisztje.
- Igen, ki fogunk szabadítani, ne aggódjatok! - tette hozzá Lénárd biztatóan.
- Odaállunk a palota fölé a hajóval és leküldjük az asztroidokat. Azokat nem lehet ilyen primitív eszközökkel megsebezni, sem megállítani. A rácsot pillanatok alatt átvágják lézerrel.
- Össze fog csődülni az őrség.
- Mindenkit elkábítunk varázspálcával. Nem fogjuk hagyni, hogy bajotok essék!
- Jól van! Figyelem mindenkinek! Szeretnénk ha nem csinálnátok ostobaságot! Minél kisebb feltűnéssel kell a helyzetet megoldanunk. Az én engedélyem nélkül az Esszencia ne kezdjen bele semmiféle kiszabadítási akcióba! Világos? - Kovács Győző elég erélyesen szólt a konferenciavonalba és Szekeres egyetértett vele.
- Még nem vagyunk közvetlen életveszélyben. Meglátjuk, mi történik.
- Arra engedélyt adok, hogy a hajó legénysége felkészüljön egy esetleges mentőakcióra. De nem mehettek látótávolságon belülre a városhoz, amíg nappal van.
- Harminc kilométer magasan elég közel leszünk Setarehhoz, de nem fognak meglátni szabad szemmel. Égkékre színeztem a burkolatom! - jelezte Eszter azonnal.
- Helyes.
- Úgy helyezkedem, hogy lentről nézve mindig a Nap irányában legyünk, így biztosan nem vehetnek észre. Az asztroidokat a zsilipbe állítottam! Mostantól elég lészen másfél perc, hogy kiszabadítsunk benneteket kapitány!
- Imádom az ilyen lelkes űrhajókat! - vigyorgott ránk a félhomályban a férfi elégedetten.
- És most? Mit csináljunk? - érdeklődött kolléganőm a cella közepén ácsorogva. Odakint a folyosón feltűnt egy halkan döngicsélő szúnyog a levegőben. Beröppent a rácson és letelepedett a falra, közvetlenül a plafon alá. Tibor barátságosan intett a biorobot kamerája felé, s parancsnokhoz méltó nyugalommal válaszolta.:
- Várunk!
Negyed órával később léptek csattogása visszhangzott végig a folyosón. A katonatiszt érkezett férfias lendülettel, nyomában egy barna köpenyes alakkal. Mindketten megálltak a cellánk előtt, és szemügyre vettek minket, ahogy ott ácsorgunk, türelmetlenül topogva, lehunyt szemmel. Én épp a palota holografikus térképét tanulmányoztam, hogy ha szükség lesz rá, azonnal tudjam, melyik folyosó hová vezet.
- Hé, maguk! - a fickó levette a falról a legközelebbi szurokfáklyát és bevilágított a cellánkba. Hunyorogva bámultunk rá és a mellette várakozó fiatal nőre, aki laza mozdulattal ledobta fejéről a csuklyát. Hosszú, fonott barna hajzatú levék a leány, kerek arcán kifejezéstelen tekintettel.
A katona intett a nőnek, mire az előrébb lépett és tiszta eledon nyelven, a mi nyelvünkön megszólalt! Lágyan dallamos hangja annyira idegenül csendült a komor kőfalak között, hogy először fel sem fogtuk, mi történik. Aztán vettem csak észre, hogy a fordítóprogram néma marad, nem írva ki semmit!
- Ha az égből jöttetek, akkor nyilván beszélitek az istenek nyelvét!
Döbbenten néztünk össze Tiborral, aztán magamhoz tértem és hangosan megszólaltam az anyanyelvemen, udvariasan bólintva a kijelentésére.
- Igen, beszéljük! De téged ki tanított az eled... az istenek nyelvére? Békési József talán?
A nő felvonta vékony szemöldökét. Ő is meglepődött, nem szólva a tisztről.
- Tán nem tudod, hogy ez a tudósok nyelve? Te milyen tudós vagy?
- Tanulmányozom az emberek és mindenféle más lények kultúráját az univerzumban.
- Hol? - valószínűleg nem értette az utolsó szót, ezért megpróbáltam valahogy körülírni, remélve, talpraesett válaszom elég sokat mond majd neki.
- Távoli világokon, amik olyan messze vannak innen, hogy el sem tudod képzelni!
A nő még jobban meglepődött. Összenézett a katonával, aki megvakarta ráncos homlokát a sisak pereme alatt és kelletlenül vállat vont.
- Na, mit mondott a nő? - kérdezte andisidanul. Ő nem értett semmit az egészből, de sejtette, fontos dologról szövegelünk.
- Egy pillanat kapitány...! Hogy hívnak tudós asszony, aki azt merted állítani, hogy az égből jöttél?
- Békési Léna Mária Anita. Menj és mond meg Józsefnek a nevemet! Akkor biztos ide fog jönni és szabadon bocsát minket.
A nő közelebb lépett a katonához, suttogva tanácskoztak valamit. Sajnos a fáklya lobogása miatt nem hallottuk a lényeget, de aztán a lány megnyugtatóan intett felénk, mielőtt eltávozott volna.
- Jól van! Megyek és szólok a királynak. De ha hazudtál asszony, a katonák nagyon meg fognak verni, és sokáig nem szabadultok ki innét, bárkik legyetek egyébként!
- Bízom benne, hogy az apám emlékszik még a nevemre! - kiáltottam utána önérzetesen.
Megint magunkra hagytak, nekem pedig végigfutott hátamon a hideg a gondolatra, hogy ha valamiért József nem ismer fel vagy nem emlékszik már rám, megüthetnek érte a fogvatartóink. Nem szeretném megtudni, milyen barbár módszerrel okoznak fájdalmat, büntetés céljából az itt sínylődő foglyoknak. A testi erőszak gyakorlatilag ismeretlen a mi társadalmunkban. Még a legdurvábbnak számító küzdősportok, mint a karate, cselgáncs és bírkózás sem arról szól, hogy a másiknak fájdalmat, testi sérülést okozzanak a játékosok.
- Most már rendben lesz minden. - hallottuk Hegyesi Pált az élvonalban. - Ezek szerint az eledont a helybeli tudósok használják amolyan közvetítő nyelvnek.
- Ha tudtuk volna, megspórolhatjuk ezt a kis kitérőt a tömlöcbe! - humorizált Tibor, s elégedetten átölelt. Jól esett az érintése, eloszlatta a homályban felém lopakodó rejtett félelmeimet.
- Rövidesen kiszabadulunk!
Ez persze nem ment olyan gyorsan, mint reméltük volna, mert csaknem húsz perccel később élénkült meg a forgalom a folyosón, ahogy katonák tucatjai nyomultak előre, fáklyával a kézben. Nyomukban elegánsan öltözött férfiak, nyilván udvari méltóságok, majd négy marcona tekintetű, izmos testőr társaságában maga az uralkodó. Nem láttam tisztán az arcát, de csalhatatlanul működő női ösztönömmel azonnal megéreztem, ő az.
Megállt a rács túloldalán és kiváncsi tekintettel meredt ránk. Mögötte, szerényen meghúzódva ott állt a barna köpenyes nő, utolsóként a sorban. Minden szem rám irányult, ahogy előrébb léptem, levéve fejemről a kendőt és kedvesen rámosolyogtam az apámra.

35. fejezet