Békési József döbbenete láthatóan teljes vala. Hunyorogva előrébb hajolt, pislogott. Próbálta feldolgozni az élményt, hogy oly hosszú idő után ismét találkozhat az egyik gyermekével.
- Léna? - hangja furcsán rekedtnek és idegenszerűnek tűnt először, de nem ismeretlennek.
- Igen, én vagyok az! Örülök, hogy újra látlak apa! Eljöttünk érted, hogy hazavigyünk!
Furcsa belegondolni, hogy az ő számára majd százhuszonnyolc év telt el a legutóbbi beszélgetésünk óta. Nekem csak két és fél hónapig kellett várnom az örömteli viszontlátásra. Néztem a férfit, a Heliantusz űrhajó egykori parancsnokát, ahogy felragyog a szeme és türelmetlenül int a kisérőinek, nyissák ki azonnal az ajtót. Kicsit megváltozott a kinézete, de ő az, kétségtelenül.
József díszesen hímzett, finom kelméből szőtt ruhát viselt. Fentről lefelé haladva a hun népeknél ősidők óta hagyományosnak számító, piros-fehér-zöld színűt, aminek fehér részén apró tachion minták sorakoztak körben. Nyakában vastag aranyláncon drágaköves medál lógott, ujjain arany és ezüst gyűrűk. Derekán a ruhát ezüst szögekkel kivert, széles bőröv fogta össze, amiről oldalt díszes markolatú kés lógott tokban. Hosszú, szőkésbarna körszakállat növesztett időközben, mely furcsán idősnek mutatta őt, holott tudtam, még alig múlt hétszáz éves. Bőröm színét és szőke hajamat tőle örököltem, akárcsak magas termetem.
- Léna! Lányom! - megfogtuk egymás kezét, aztán az utolsó kétsége is eloszlott. Átölelt, s úgy szorított magához erős karjaival, hogy alig kaptam levegőt.
- Szia apa...! Jó, hogy rátok találtunk!
- De hogyan...? Hogy lehet ez...? Nem hittem volna...!
Elengedett, fürkésző pillantást vetve rám újfent, mintha kételkedne a nyilvánvalóban, aztán a társaimhoz fordult.
- Szekeres Tibor vagyok, az Esszencia parancsnoka! - nyújtott kezet barátságosan a Kisöreg.
- Ő pedig a kozmotörténészünk, Varga Krisztina!
- Üdvözlöm kapitány! - a nő nem véletlenül nevezte kapitánynak Józsefet. Nyilván így próbálta - jó érzékkel - emlékeztetni apámat, hogy a történtek ellenére ő még mindig egy eledon felderítő űrhajó parancsnoka.
- Jó napot...! Ezt nehéz elhinni! Hogy kerültetek pont az én börtönömbe? Még jó, hogy Sirin szólt nekem!
- Azért jöttünk, hogy hazavigyük a Heliantusz túlélőit. - mondta Tibor, futó pillantást vetve a köröttünk ácsorgó bennszülöttekre. Leledzettek köztük olyanok, akik beszélték az eledoni verbálist, mert többen suttogva fordították társaiknak a beszélgetésünket. Immár senki előtt nem vala kétséges, hogy valóban az égből jöttünk, mint a királyuk. Ennyit arról, hogy titokban szerettük volna kihozni innen apáékat. Holnapra az egész város tudni fog rólunk.
- Ez képtelenség! Biztosak voltunk benne, hogy soha nem fogtok ránk találni! - jegyezte meg József, újra átölelve engem. Nem gondoltuk végig sokatmondó szavait, csak örültünk, hogy végre kiengedtek a cellából.
- Valóban azt hittük, hogy meghaltatok. De aztán kaptunk a helybeli Napistentől egy üzenetet, A-Úron keresztül. Épp a Sussóban jártunk és gondoltuk átugrunk értetek!
- A katonáid nem akartak eléd engedni. Inkább becsuktak ide! - jegyezte meg Krisztina, neheztelő pillantást vetve a körben ácsorgó egyenruhások felé. A tiszt, aki fél órája még olyan pökhendien és barátságtalanul beszélt velünk, most ott sápadozott az emberei közt és láthatóan szeretett volna felszívódni, félve a felelősségre vonástól.
- Elég szigorúak a biztonsági intézkedéseink mostanában. - vont vállat József, majd szívélyesen intett a kijárat felé. Szabadok voltunk. A folyosón tolongó udvaroncok és katonák gyorsan félreálltak az utunkból, helyet biztosítva négyünknek.
- Gyertek velem, fel a palotába! Figyelem! Ők mostantól a vendégeim! Az égből jöttek, ahonnan én is...! Menjünk!
Idáig mindenki csak bámult ránk, de most gyorsan lehajtották a fejüket, mintha szégyelnének a szemünkbe nézni. A börtönőrök asztalánál az ügyeletes parancsnok rémült pofával tette elénk a holmijainkat és elnézést kért a sajnálatos félreértés miatt.
- Tévedni emberi dolog! - vigyorgott rá barátságosan Tibor, átvéve a tarisznyákat és vállára vetette az egészet.
- Hát, ez gyorsan ment lányok! - hallottuk közben Győzőt örvendezni a hálózaton.
Felmentünk a lépcsőn a palota bejáratához, majd onnan tovább egy másik ajtón a díszes előcsarnokba. Katonák loholtak előttünk kiabálva, hogy utat csináljanak és mindenkit figyelmeztessenek a rendkívüli eseményre.
- Utat a királynak és vendégeinek! - hallottam andisidanul a szolgák kiáltozását többször is. Jókora felfordulás keletkezett, ahogy József király nyomában átsiettünk egy másik, díszesen berendezett, tágas terembe.
Itt egy nőkből álló nagy csoporttal találtuk szembe magunkat. Élükön hivalkodóan kiöltözött fiatalasszony állt, akit több szolgálólány kisért. Csupa előkelő, finom úrihölgy, mint a fantasztikus élményfilmeken, amik távoli világokon játszódnak, ez vala az első benyomásom velük kapcsolatban. Fehér, kék és barackszínű selyemruhákat viseltek, sok csipkével és aprólékosan hímzett mintákkal. József biccentett feléjük, s hozzánk fordult, bemutatva az uralkodónőt.
- Ő Doxtar királynő, az új feleségem!
- Kik ezek az emberek felség? - kérdezte udvarias kiváncsisággal az asszony, hasonló fejmozdulattal üdvözölve férjurát. Aztán eltátotta rúzsozott száját, mikor megkapta a tömör választ. Apa nem akart sokáig udvariaskodni a nők előtt. Alig palástolt türelmetlenséggel intett, hogy induljunk tovább.
- Menjünk fel az első emeletre! Van ott egy szobám, ahol nyugodtan beszélhetünk. Nem akarom az egész udvar füle hallatára kitárgyalni a dolgainkat!
Két perc múlva egy tágas, gazdagon berendezett teremben voltunk, melynek ajtaja elé a királyt kisérő négy marcona testőr cövekelt le, hogy távol tartsa a nyomunkban szaladó kiváncsiskodók hadát.
- Foglaljatok helyet!
Körbenéztem a tágas helyiségben, gondosan rögzítve az élményeimet. A helyiség belmagassága lehetett vagy három embernyi, az üvegezett ablakokon fehér selyemfüggönyök tompították a beragyogó napfényt. A kőpadlón hatalmas, teremtési mintákkal gazdagon díszített, finom szőnyeg. A falakon körben festmények, a sarokban masszív fiókos szekrény, középen pedig egy óriási, lakkozott felületű fa íróasztal. Akkora, hogy tárgyalóasztalnak is tökéletesen megfelelne. Előtte vörös kárpittal burkolt, nehéz székek. Alig tudtam az enyémet közelebb rakni az asztalhoz, mikor letelepedtem rá.
József, uralkodóhoz méltó mozdulattal velünk szemben foglalt helyet, összekulcsolva ujjait és várakozóan meredt a Kisöregre.
- Halljuk a részleteket Szekeres kapitány...! Eléggé meglepett a feltűnésetek. Hogy jutottatok be Setarehba?
- Besétáltunk az egyik kapun! - nevetett rá Tibor lefegyverző őszinteséggel. - Nem volt nehéz. Már itt vagyunk egy ideje. Igyekeztünk megismerni a helybelieket, mielőtt erre a kis kirándulásra vállalkoztunk volna, hogy feltűnés nélkül kivigyünk innen az űrhajónkhoz.
- Ezt azért kérdezem, mert a városkapuk őrsége szigorú parancsot kapott, hogy minden ismeretlent, aki ide érkezik, vizsgáljanak át és tudakolják meg, mit keres nálunk!
József láthatóan elégedetlen vala a katonáival.
- De úgy látom, nem végzik rendesen a munkájukat! Sirin azt mondta, a palota előtt fogtak el benneteket. Ha tényleg ellenséges ügynökök lennétek, simán beszivároghattatok volna Setarehbe!
- Azért nem volt olyan könnyű! Leküldtünk egy csomó felderítő szúnyogot, hogy megtaláljunk.
Ezután Tibor röviden elmondta neki, ő az első a Heliantusz legénységéből, akivel kapcsolatba léptünk. Az űrhajón hibernált két nőt már biztonságba helyeztük, és este kimehetünk a városon kívülre, ahová értük jön az Esszencia. Kerülni szeretnénk a feltűnést, hogy minél kevésbé avatkozzunk be a helyiek lelkivilágába. Így is túl nagy feltűnést kavartunk már. Utána hasonló módon fogjuk felszedni Balázst és Vilmost, majd indulunk haza. Ennek hallatára enyhe grimasz futott át apa arcán, s ahogy azt jóelőre megsejtettem, közölte csapatunkkal ellenvéleményét.
- Sajnálom, de nem mehetek veletek! Nekem most itt van dolgom. Felelősséggel tartozom a népemnek, amely a királyául választott és bízik bennem. Lassan százhúsz éve kormányzom őket, földre szállt istenkirályként. Ezt meg kell értenetek!
- Világos! - bólintott Tibor diplomatikusan. - Sejtettem, hogy nem lesz olyan egyszerű dolgunk. Egyébként konferenciavonalban vagyunk. A hajónk legénysége néz minket és még egy csomó nagyfejes Uvacsánban.
- Akkor üdvözlöm őket is! Kár, hogy nem működik a szetkám...! Ó, szent egek! De hiányzott az első években a köztudati kapcsolat! - nyögött fel őszinte fájdalommal a hangjában József. Meg tudtuk érteni a lelkiállapotát.
Valóban szörnyű lehetett elszakítva élni a társadalmi hálózattól, a biztonságot jelentő kapcsolat nélkül. Tudva, hogy senkivel sem beszélhet, nem böngészhet az infótérben, nem fér hozzá az odahaza tárolt nyilvános, és privát adataihoz, és még az Egészségőre sem működik, hogy figyelmeztesse ha baj van a testi működésével. Nem irigyeltem apát. Nagyon mostohán bánt velük a sors, erős lélek kellett a teljes elszigeteltség elviseléséhez, pláne egy idegen és fejletlen világon.
- Javaslom, hogy tömören meséld el nekünk, mi történt veletek azután, hogy megszakadt a fluidszálas kapcsolatotok az Eledoneiával... És miért nem akarod itthagyni a bennszülötteket. Napnyugtáig van időnk bőven. - tárta szét a karját Szekeres, átengedve a szót Józsefnek, aki lassan, vontatottan beszélni kezdett. Mintha kutatnia kellene emlékezetében, kiragadva az általa fontosnak ítélt eseményeket. Aztán beszéd közben fokozatosan belelendült, s egyre lelkesebben, szenvedélyesebben sorolta a történteket, hol vidám elégedettséggel, hol szomorúan vagy épp dühösen.
- Nem igazán emlékszem minden részletére a múltnak. Azt hiszem, a személyes adattárolás lehetőségének hiánya okozza, hogy jobban felejtek, mint azokban az időkben, mikor még hozzáfértem a hálózati adatbankomhoz és az élményfilmjeimből frissíthettem az emlékeimet. Gyanítom, hogy Balázs és Vilmos is hasonló gondokkal küzd. A könyörtelen idő lassan kimossa lelkünk feltudati részéből a régmúlt emlékeit. Itt a Merinán biztos más jellegű a környezeti háttérzaj, a bolygó morfogenetikai tere. Nem tudom... alig emlékszem már az időfizikai ismereteimre. Persze az első években ez még nem vala gond...
- Valamire azért csak emlékszel apa! - mondtam szelíden. - Nem csináltatok felvételeket?
- De. Csak évtizedekkel ezelőtt elromlott a kivetítő, úgyhogy nem tudjuk megnézni. Újat sem tudunk csinálni, mert a teremtőgép tárgylistáján ez nem szerepel.
- Mi történt a Flaxoron? A Gueridor nem talált ott benneteket!
Tibor kérdése láthatóan segített megnyitni József elméjében az emlékek raktárát, mert felcsillant a szeme. Sorolni kezdte az eseményeket.
- Nagyjából három évig maradtunk a Flaxoron. Miután elvágtátok az időszálainkat, hibernáltuk magunkat. Abban a biztos tudatban voltunk, hogy a barlangban biztonságban leszünk száz évig, és mikor felébredünk, ott lesz a Gueridor... Aztán én ébredtem elsőnek.
- Vészébresztés volt, a számítógép riasztott fel azzal, hogy nagy baj van. Földrengések rongálták meg a barlangot, félő vagyon, hogy ráomlik az űrhajóra a hegy. Ráadásul a rengéstől leomlott a bejáratot elzáró kőrakás, amit az asztroidokkal építtettünk, hogy a bennszülöttek ne tudjanak bemászni. Persze felfedezték a lyukat és néhányan odajöttek. Ütögették a baltáikkal a Heliantusz oldalát, képzeljétek! Nem tudom mit akartak tőlünk. Biztos sose láttak még barlangban parkoló űrhajót.
- Kimentem és elzavartam őket, de órákon belül visszatértek. Lehettek vagy százan. Ilyen körülmények között nem maradhattunk ott. Próbáltam a robotokkal visszaépíttetni a falat, de azok nem hagytak nyugton minket. Lándzsákkal dobáltak meg, aztán kövekkel, mikor látták, hogy nem tudnak megsebezni a szkafanderben. Úgy döntöttem, tovább kell állnunk onnan. A hajó burkolatának ugyan nem árthattak a primitív eszközeikkel, de ha elég kitartóak... ugye tudjátok! Nem akartam kockáztatni.
- A lézervágómmal hagytam egy üzenetet a Gueridornak. Nem tudtam befejezni, mert megzavartak a bennszülöttek. Kivittem a hajót és orbitális pályára állítottam. Fel kellett ébresztenem Balázst és Vilmost, hogy közösen döntsük el, mi legyen. Végignéztük a Flaxor térképét, de nem akadtunk hasonlóan jó barlangra, ahová behúzódhatnánk. Azt gondoltuk, akkor csinálunk egyet magunknak. Erre végül nem került sor, mert megjelent a rendszerben négy jumu hadihajó. Nem tudom mit kerestek ott. Szerencsére nem támadtak meg minket. Gyorsan elhagytuk a rendszerbuborékot és vaktában elindultunk, kifelé a Sussóból.
- Végül, nem tudom melyikünk javaslatára, abban állapodtunk meg, hogy keresünk egy másik, félreeső bolygót és ott húzzuk meg magunkat. Aztán ha letelt a százhuszonvalahány év, szépen visszamegyünk a Flaxorra, randevúzunk Zsigmondékkal és mehetünk haza. A Merina mellett döntöttünk. Csak öt parszekre van, lakatlan, de atmoszférája alkalmas a légzésre.
- Nos, a bolygó nem volt lakatlan. Primitív bennszülött törzsek éltek rajta, ezen a kontinensen, amit közös megegyezéssel Eledon-nak neveztünk el. Úgy döntöttünk, figyelni fogjuk őket, nehogy hasonló helyzetbe kerüljünk, mint a Flaxoron. Végül én javasoltam, hogy ne hibernáljuk magunkat, hanem töltsük az előttünk álló évszázadot tudományos kutatással. Végülis egy kutató expedíció volnánk vagy mi! Szóval nekiláttunk megfigyelni a Zamin-síkságon élő fejlettebb törzseket.
- Nagyjából két helyi éve dolgoztunk már, gondosan titkolva jelenlétünket a bennszülöttek elöl, mikor Merur istenség kapcsolatba lépett velünk.
- A helyi Mindenható? - nézett nagyot Krisztina.
- Igen, a rendszer fenntartója. A csillagdémon telepatikusan szólított meg és sok érdekes dolgot mesélt a bennszülöttekről, a saját teremtményeiről. Elmondta, volt egy hatalmas kozmikus kataklizma a Merinán, ami elpusztította az itteni civilizációt. Egy nagy meteorbecsapódás, aminek a nyomát jól lehet látni az egyes kontinensen. Volt a helyieknek űrhajójuk, de nem tudták megakadályozni a katasztrófát. A civilizációjuk elpusztult, a kevés számú túlélő bunkerekben vészelte át a meteorit telet és várták, hogy megújuljon a növénytakaró. Hetven év után jöttek fel a szabadba, nemsokkal korábban, hogy mi megérkeztünk.
- Így már érthető, miért nem talált a szondánk értelmes életet a felszínen. - jegyezte meg a Kisöreg. - Nemsokkal azelőtt térképezhettük fel a bolygót, hogy a túlélők kijöttek volna a bunkerekből.
- Úgy van. Mi is erre a következtetésre jutottunk. - bólintott József. - A bennszülötteknek fél évszázad alatt tönkrementek a gépeik. A társadalmuk gyors hanyatlásnak indult, mert a tudásbázisuk javát elvesztették. Nem voltak képesek önállóan újra kezdeni a civilizációt. Szétszóródtak ezen a kontinensen és teljes vadságba süllyedtek. Annyira leállatiasodtak három generáció alatt, hogy mikor ideértünk, már normális dolognak számított a törzsek közti ellenségeskedés és a kannibalizmus. Pedig volt ennivaló bőven az erdőségekben! De erkölcsileg zuhantak meg, nagyon mélyre...
- Ti pedig beavatkoztatok...! - állapította meg kolléganőm, úgy gondolva, már érti mi történt később.
- Nem akartunk beavatkozni! Dehogy! Merur kért meg rá...! Azt mondta, tudja, hogy sokáig leszünk még itt, és látja, hogy jó lelkűek vagyunk, hatalmas tudással. Mi pedig beleegyeztünk, hogy tanítani fogjuk az általunk kiválasztott bennszülötteket, később pedig egész törzseket és civilizáljuk őket. Vonzott minket a kihívás, hogy segíthetünk ezeknek az embereknek talpra állni a nagy csapás után. Ők is szinzuk, s bár természetes úton nem tudunk keveredni egymással, de nagyon hasonló a génállományunk. Csak ők betegesebbek és alig negyven-ötven évig élnek. Az őseik évtízezredekkel korábban költözhettek ide más csillagrendszerekből.
- Merur sokat segített nekünk kezdetben. Időszálasan átfűzte a testünket a Merina élő fraktáljára, a bolygó istennőjére kapcsolva minket, hogy meg tudjuk emészteni az itteni táplálékot. Így nem kellett folyton visszajárnunk a Heliantuszhoz, hogy az omniból vegyünk ételt és innivalót. A jumu támadás során ugyanis tönkrement az időszálas felfűző berendezésünk és nem tudtuk kijavítani... A hajót elrejtettük és némi tábori felszereléssel kiköltöztünk a Gazidan-tóhoz, ami innen északkeletre található.
- Van térképed a kontinensről? - emelkedett fel székéről hirtelen Tibor.
- Ja, persze! Igen, csináltunk egész jó térképeket, papiruszra és agyagtáblákra! Mindjárt előveszem az egyiket! - József kinyitotta az asztalfiókot és egy nagy, sárgásfehér papírlapot vett elő. Vigyázva széthajtotta, mi pedig odahajoltunk fölé, a kézzel festett vonalakat, feliratokat tanulmányozni.
- Ez már csak másolat. Az eredeti Balázsnál van, amit a teremtőgéppel csináltunk az űrfelvételeink alapján. Tudtok andisidanul olvasni?
- Nem ismerjük a karakterkészletet. - mondtam, megérintve a durva anyagból készült térképet. Inkább valamiféle vászonra emlékeztetett, mint arra a sima fényű papírra, amiből Aradi Lilla protokönyvei készültek. Elsőre inkább festménynek néztük volna, s nem precízen megrajzolt kontinentális atlasznak.
- Hasonló rovásokat használnak, mint mi. Az írásuk nyilván sok tízezer éves. Ez a Gazidan-tó, ez itt a Hun-öböl, mi pedig itt vagyunk, Setarehben, az Amuxtan-folyó jobb partján. Én alapítottam a várost, mikor civilizáltuk a helybeli törzseket.
- Könnyű volt kiokosítani őket? - kérdezte Kriszta, fejével a bejárat irányába bökve.
- Hát, az elején elég nehezen ment...! Hosszas tanácskozást követően úgy döntöttünk, istent fogunk játszani előttük. Volt ugyan fegyverünk, ha esetleg meg akartak volna támadni vagy megenni vacsorára, de úgy gondoltuk, nem szabad erőszakkal fellépni ellenük. Ha békésen közelítünk, könnyebben megnyílnak a tudás előtt.
- Kiválasztottuk a tó partján élő legerősebb törzset, és odamentünk hozzájuk azzal a mesével, hogy Merur Napisten fiai vagyunk. Az égből jöttünk és bölcs dolgokra szeretnénk tanítani őket... Hogy jobban élhessenek. Csodákat kellett tennünk a nép előtt, hogy komolyan vegyenek. Meggyógyítottuk a betegeket, kövekből házakat építtettünk az asztroidokkal, aztán lézerpuskával levadásztunk néhány emberevő tigrist az erdőben, meg ilyenek.
- A fiatalokkal foglalkoztunk elsősorban. A bunkereikből előkapartuk nekik a megmaradt feljegyzéseiket, és megtanítottuk őket írni, olvasni andisidanul. Ez a nyelv volt a legelterjedtebb a katasztrófa előtt és utána is. Aztán matematikát, földművelést, biológiát, orvoslást, építészetet tanítottunk, meg kohászatot, gépészetet, filozófiát, fúú...! Annyi mindent, éveken keresztül, hogy szinte belefájdult a fejünk! Hatalmas munka volt!
- Emlékszem, azokban az években annyit beszéltem az iskolában, hogy állandóan be voltam rekedve. Tíz évvel később megalapítottuk Zádot, a birodalom első fővárosát. Ez a szó azt jelenti egyébként, a kezdet, az eredet. Lassan felnőtt az általunk kiképzett generáció és átvette a hatalmat az öregektől. Abbahagyták az emberevést, miután megértették, hogy károsítja a genetikai állományukat. Sorra csatlakoztak hozzánk a környék törzsei, végül több millióan lettek. Sok fiatal az eledoni verbálist is eltanulta, mert ezen beszéltünk egymás közt a fiúkkal. Ez máig az istenek és a tudósok nyelve nálunk.
- Jó nagy meló lehetett! - jegyezte meg a konferenciavonalban Marianna a hajóról.
- Mivel a lakosság szépen gyarapodásnak indult, elterjesztettük az öntözéses földművelést és megkezdtük az ehető növényfajták újra nemesítését. Sok faj kipusztult a meteorit tél során vagy elvadult. Most már újra van búzánk, árpánk, alma, cseresznye, tök és még sok minden más.
- A fiatalok nagyon lelkesen dolgoztak. Idővel átvették tőlünk a munka javát. Nem kellett már annyit tanítanunk, így az államszervezésre, a politikára koncentrálhattunk és a tudományos kutatásra. Én személy szerint nagy sikernek tartom azt is, hogy két generáció alatt sikerült a korábbi erősen férfiuralmi rendszert megváltoztatnunk. Ma már egyenjogúság van, a nők is tanulhatnak és lehetnek városi vezetők.
- Bámulatos, hogy milyen gyorsan sikerült talpra állítanotok őket! - vallotta meg Tibor, visszaülve a székére. - És még mindig azt hiszik, hogy istenek vagytok?
- Azok, akiknek elmondtuk a kozmológiát, már értik, hogy tulajdonképpen nem, mégis ugyanúgy tisztelnek bennünket. Az a tény, hogy mi nem öregszünk és halunk meg velük együtt, még jobban kiemeli a másságunkat. Az eltelt százhuszonvalahány évben több feleségem volt. Doxtar a hetedik nőm. Körülbelül tizenöt-húsz évenként választok magamnak új asszonyt, mikor elöregszik mellőlem az aktuális királynő.
- És? Jók a helybeli lányok? - kérdezte vigyorogva a kapitányunk.
- Nincs okom panaszra. Amikor új feleséget választok, mindig versengenek a kegyeimért. Még az sem zavarja őket, hogy le kell mondaniuk a gyermekáldásról miattam.
- Az előbb azt mondtad József, eredetileg úgy terveztétek, visszamentek a Flaxorra ha eljön az ideje. - szólalt meg Krisztina, másfelé terelve a beszélgetést. Ő nem volt annyira kiváncsi az efféle romanitkus történetekre.
- Igen, ez minket is érdekel! - hallottuk az élvonalban Győzőt. - Miért nem hagyták el a Merinát? A Heliantusznak semmi baja, teljesen menetkészen áll a barlangban!
- Igen, valóban úgy volt. Aztán meggondoltuk magunkat. Balázs döntötte el elsőként, hogy nem akar visszamenni. Jól érezte magát a Merinán, a nők szerették, a férfiak tisztelték, egyre növekedett a hatalma és élvezte a jóságos isten szerepét. Vilmos beleszeretett egy nőbe, ha jól emlékszem Sowharnak hívták, és annyira ragaszkodtak egymáshoz, hogy nem akart elválni tőle. Persze azóta meghalt az asszony, most nem tudom ő hol lehet és mit csinál. A háború vége óta nem láttam...
- Háború...?
- Igen. Szóval az úgy volt, hogy nagyjából nyolcvan évvel az ideérkezésünk után összeültünk és eldöntöttük, jobb lenne véglegesen itt maradni. Szépen beilleszkedtünk ebbe a világba, jól éreztük magunkat, és tudtuk, még sok évszázados munka vár ránk, mire fejlett űrutazó civilizációt faragunk a népünkből. Úgyhogy kötöttünk egy megállapodást Merurral. Megígértük neki, hogy életünk végéig itt maradunk, és folytatjuk a megkezdett munkát, ha ő gondoskodik róla, hogy ti ne találjatok ránk és ne tudjatok visszavinni az Eledoneiára...
- És a sérültek? Lovász Kornéliára és Székely Líviára nem gondoltatok? Velük mi lett volna a hibernátorban? - szakította félbe élesen Kriszta a monológját. Ez valóban jó kérdés vala, amire apa rövid homlokráncolás után próbált választ adni, láthatóan kelletlenül.
- Nos, beprogramoztuk a Heliantusz kutatószondáját, hogy ötszáz év múlva, mikor már egyikünk sem lesz életben, repüljön vissza az Eledoneiára egy üzenettel, hogy hol találjátok a hajót. Addig biztos kibírták volna a lányok! Sajnálom, hogy így döntöttünk... Sok hibát követtünk el!
- Tudjuk jól, hogy az Etikai Kódex tiltja az idegen civilizációk életébe való drasztikus beavatkozásokat, mint amit mi műveltünk a Merinán. Nem akartuk, hogy értünk jöjjetek és felelősségre vonjatok ezért... Úgyhogy Merur eltüntette az idevezető időszálainkat. Így a parafelderítő sámánok se találhatnak ránk elvileg. Hát ezért ért teljes meglepetésként, hogy mégis...!
- Ez nagyon érdekes! Ugyanis éppen Merur üzent nekünk, hogy itt vagytok! - emelte fel kezét Tibor figyelmeztetően. Nem értettem a dolgot, József számára viszont világos vala, mi oka lehetett a csillagdémonnak erre.
- Elárult bennünket! Sejtettem, hogy ez lesz belőle. Ő tulajdonképpen csak a teremtményeit védi. Meg akarja szabadítani őket tőlünk.
- De miért? Hisz az előbb mondtad, hogy milyen jó munkát végeztetek, és szépen civilizáltátok, pont az ő kérésére a bennszülötteket! - Krisztina összevont szemöldökkel bámult a férfira.
- Hát, ez elég bonyolult ügy. Megpróbálom tömören és világosan elmondani, hogy mi történt itt az elmúlt huszonegynéhány évben. Helyi időszámítás szerint majdnem százhuszonkét éve élünk a bolygón. Az itteni keringési év egyébként nem sokkal kevesebb a hazainál. Szóval nagyjából huszonöt évvel ezelőtt kezdődtek a bajok hármónkkal. Balázs és én közösen irányítottuk a birodalmunkat. Vilmos megelégedett azzal, hogy tudósokat képzett és több kutatási, műszaki fejlesztési programot irányított. Őt nem érdekelte a politika.
- Szóval az történt, hogy összekülönböztem Balázzsal az egységes törvénykönyv megalkotása során. Egy idő után olyan nagyra nőtt az általunk igazgatott népesség, lehettek vagy harminc millióan a birodalmunkban, hogy muszáj volt kidolgoznunk egy hatékony jogrendszert. Nem lehettünk ott minden településen, hogy elrendezzük a vitás ügyeket. Bírókra, helyi vezetőkre volt szükség, akiknek tételesen le kellett írnunk, mi a helyes és mi nem. Mit, hogyan kell büntetni szükség esetén. Főleg a lopással, házasságtöréssel, és testi erőszakkal, verekedésekkel kapcsolatos ügyeket, de a földtulajdonlásból és a kereskedelmi szabályok rendezetlenségéből is sok problémánk adódott. Számos újonnan csatlakozott törzs az északi, forró égövi területeken nagyon eltérően gondolkodott a világról, mint mi, ezekkel komoly hatalmi összetűzéseink voltak. Balázs kisebb hadjáratot volt kénytelen vezetni később ellenük, mert nem akarták átvenni a birodalom törvényeit.
- Több jogszabály vala, amivel kapcsolatban nem tudtunk közös megegyezésre jutni Faragóval. Főleg a büntetések mértékét és mikéntjét illetően. Az ötödik feleségem, Kabutar akkor lopott el egy aranyékszert és a katonák rajtakapták a piacon. Nem tudtam, hogy az új asszonyom tolvaj, de mivel az isten felesége volt, elengedték. Balázs udvaroncai viszont kiszagolták a dolgot és nagy ügyet csináltak belőle, mondván, a törvény mindenkire vonatkozik. Bíróság elé citálták a katonákkal együtt, akiknek bűnpártolásért kellett felelniük. Nagy botrány lett a dologból, mert Kabutar családja persze elvárta tőlem, hogy védjem meg a kedvenc lányukat. A lopást akkoriban egyébként nyilvános testi fenyítéssel büntettük. Nekem pedig választanom kellett, hogy engedem megkorbácsoltatni a feleségem vagy Balázs és a törvények ellen fordulok.
- Szóval összevesztetek! - állapította meg Tibor bólogatva.
Miközben az apám magyarázatát hallgattam, eszembe jutott, nemrég még nekem is verést ígértek a katonák ha hazudni próbálnék. Néztem Józsefet, és nem értettem, hogy tud ezekről a szörnyűségekről ilyen nyugodtan, szinte már közönyösen beszélni. Korbácsolás, megtorló hadjárat, börtönbüntetés. Ez a világ nagyon távol áll a miénktől, láthatóan sokkal erőszakosabb és durvább, kegyetlenebb, mint az Eledoneia gyöngéd, szeretetteljes társadalma. Nem szeretnék itt élni, az biztos.
- Politikai vihar kerekedett, ahogy mondani szokás. Tudjátok, az olyan jóléti társadalmakban, mint az eledon, nincs igazi politikai élet, most már tudom. Itt bezzeg...! Jóval többről volt szó, mint egy nő megbüntetéséről, aki nem tudott ellenállni a kisértésnek. Tanítottunk nekik persze az erkölcsről, és a helyes társadalmi együttélés szabályairól, de nem volt olyan foganatja, mint szerettük volna. Odahaza az Eledoneián elképzelhetetlen, hogy valaki lopjon a másiktól. De csak azért, mert mindenki mindent megkaphat, amit csak szeretne. Nekünk viszont nincsenek teremtőgépeink. A Heliantusz omniregulátora meg nem lett a bolygó fraktáljára felfűzve és a tárgyszkennerünk is hiányzik hozzá...
- A tárgyalás egybeesett a törvénymódosítással, amit a birodalmi kormányzó tanácsnak kellett elfogadnia. Balázs hívei épp, hogy felül tudtak kerekedni a szavazáskor. Mire észbe kaptam, már kiszorítottak a hatalomból és az ő szava lett a döntő. Kabutart nyilvánosan megalázták, később elhagyott emiatt és nem tudom mi lett vele. A politikai támogatóim elfordultak tőlem, én pedig úgy döntöttem, ott hagyom Zádot.
- Pedig nem vala nagy különbség a kettőnk nézetei közt! Azt én is beláttam, hogy szép szavakkal nem lehet rendet tartani egy ekkora birodalomban. Javasoltam, legyen a fő büntetési forma a kényszermunka. Sok munkásra volt szükségünk a gátrendszer építésénél és az új városokban, gyárakban. Balázs viszont inkább a börtönbe zárást és a fenyítést favorizálta, mintha ez megjavítaná az embereket. Azt mondták rám, puhány vagyok és nem tudom kivívni a tömegek tekintélyét. Egy földre szállt isten legyen erős és kemény kezű, hogy összetarthassa a rendszert. Mert a politikai csatározások közben általános szokássá váltak a vezető rétegnél.
- Javítani akartatok ezeken az elmaradott lényeken, de ehelyett inkább ők rontottak meg titeket! - állapította meg Krisztina tudálékosan, amivel József láthatóan nem tudott egyetérteni.
- Ez nem igaz! Tudhatná hölgyem, hogy ha beavatkozunk mások életébe, azok is be fognak avatkozni a miénkbe! Nem lettünk ettől rosszabbak, csak felszínre törtek belőlünk bizonyos késztetések... A személyiségünk árnyoldalai, ahogy egy lélektanász mondaná.
- És mit csináltál utána? - kérdeztem, hogy visszatereljem a szót a lényegre. Nem lenne jó, ha már az elején ítéletet próbálnánk alkotni apáék tetteiről, hisz még rengeteg körülményt nem ismerünk. Ez különben is a flotta vizsgálóbizottságának feladata lesz.
- Ide költöztem Setarehba, ahol maradtak híveim. Új asszonyt találtam magamnak és segítettem a város vezetésének. Akkoriban épült a környező területeket ellátó öntözőcsatorna hálózat, aminek köszönhetően megsokszorozódott a termés. Három év telt el, Faragó közben teljesen a maga kedve szerint formálta át az országot. És ez sokaknak kezdett nem tetszeni.
- Végül küldöttségek érkeztek hozzám, hogy tőlem kérjenek segítséget. Balázs egyeduralkodóvá lépett elő és sok népszerűtlen döntést hozott. Neki például több felesége is van meg egy csomó ágyasa. A törvények fölé helyezte magát, mondván, hogy ő a Napisten fia és azt tehet, amit csak jónak lát.
- Elmentem hozzá, de nem hallgatott meg. Azt mondta, már nem vagyok a felettese, mert amióta elvágtak minket az otthonunktól, nem a felderítő flottában szolgálunk. Ekkor döntöttem úgy, hogy nem fogom hagyni magam és megvédem azokat az embereket, akik számítanak rám. Én is királlyá választtattam magam itt, Setarehben és a déli tartományokkal együtt kiszakadtunk a birodalomból. Kikiáltottuk a függetlenségünket és új törvényeket hoztunk, emberségesebbeket. A határt a Rixtan-folyónál húztuk meg.
- Balázs persze árulással vádolt. Lázadónak titulált, renegát és bukott istennek. Háborút indított ellenünk, hogy egyesítse a birodalmat. Egyetlen gyors csapással akarta szétzúzni a kezdeményezésem, mielőtt megerősödhetnénk és a reformjaim eredményeket hoznának.
- Háborúztatok egymással? - kérdeztem döbbenten. Kezdett egyre furcsább, bizarrabb fordulatokat venni az elbeszélése.
- Úgy valahogy. Nem vagyok rá büszke, elhiheted. De így alakult. Vilmos akkor éppen északon volt, egy bányászati lehetőségeket felmérő geológiai expedíción a Kazdom-sivatag nyugati peremén és későn ért vissza. Hiába próbált közvetíteni köztünk, hogy fennmaradjon a béke, nem volt politikai befolyása. Mert ő csak tanított, kutatott, távol állt tőle a konspiráció...
- Balázs egy nagyobb sereggel indult ellenünk. Csellel sikerült bevennie Samsir várát, itt az öböl keleti végében. Aztán betört a Danestan-völgybe és feldúlta azt. Próbáltuk megállítani, de kevés katonát tudtunk mozgósítani épp az aratás idején, amikor minden munkáskézre szükség volt a földeken.
- Alig tudtam elmenekülni az Afaridan város melletti csatából, ahol először kellett szembenéznem azzal, hová vezetett a kettőnk közti nézeteltérés. Halottak, felgyújtott parasztházak, menekülő emberek. Iszonyú volt...!
József a térképen mutogatott, arcán a múlt emlékei miatt érzett fájdalmával. Meg tudtuk érteni a helyzetét, de a szívem elszorult, ahogy sorolta a háború eseményeit.
- Balázs engem akart és a tartományi vezetőket. Megostromolta Setareht, elvágva minket a külvilágtól, hogy kiéheztessen. Az volt a szerencsénk, hogy óvatos előrelátásból elegendő tartalék készletet szoktunk felhalmozni a város pincéiben, arra az esetre, ha valamelyik évben rosszul sikerülne a termés. A legjobb mérnökeimmel sikerült közben kifejlesztenünk néhány hatékony fegyvert a védekezéshez. Íjpuskákat, gyújtónyilakat, újfajta pajzsokat a támadók nyilai ellen. Egy évnyi hadakozás után sikerült kitörnünk, és visszavertük őket, egészen a határfolyóig. De a Danestan-völgy keleti része teljesen romokban hevert.
- Tudtam, csak időt nyertem, mert Balázs nem fog meghátrálni. Ezért a hadvezéreim tanácsára úgy döntöttem, megelőző csapást mérek rá, és átmegyek ellentámadásba, hogy nálam legyen a kezdeményezés. A nyár végére sikerült fölszerelnem annyira a hadsereget, hogy megindulhassunk észak felé. Először Saxtan városát foglaltuk el, ahol Balázs hadiflottája állomásozott. Ő nem tudom miért késlekedett a védelem kiépítésével, nyilván a belső politikai harcok elvonták a figyelmét, mert sokaknak nem tetszett, hogy háborúba vitte az országot. Valami puccsot is megkiséreltek ellene a katonái, ha hinni lehet a pletykáknak. Ekkor áttette a székhelyét Zádból Rowsanba, ami a Zamin-síkság északnyugati szélén található, itt ni...! Két hónapig ostromoltam Rowsant, eredménytelenül. Zádnak viszont sikerült bevennünk a déli felét még a hűvös évszak beköszönte előtt.
- Aztán, ahogy az lenni szokott, a hadiszerencse ismét megfordult. Faragó mérnökei feltalálták a puskaport és a kőhajító gépeikkel nyomban aknatüzet zúdítottak ránk. Kénytelen voltam gyorsan visszavonulni, hogy megkíméljem az embereimet a további veszteségektől és inkább a saját területek védelmére hagyatkozzak.
- Akkor már második éve tartott a háború. Balázs újra támadni készült, és megint Samsir ellen, ami a Danestan-völgy felé vezető út kapuja tulajdonképpen. Az utolsó csatát a vártól északra vívtuk meg, az Ostoxán-mezőn. Csak azért lett döntetlen, mert sikerült gyorsan legázolnia a lovasságomnak az ellenség tüzérségi állásait és felgyújtani a bombahajító gépeket. Egyébként akkor mindketten megsebesültünk...
Azzal József felemelkedett székéből és feltűrte jobb kezén a ruha ujját. A felkarján csúnya sebhely nyoma éktelenkedett, amit alighanem egy kardvágás okozott.
- Végülis egyikőjük sem győzött! - hallottam az élvonalban Marianna megállapítását.
- Kénytelenek voltunk békét kötni, mert Merur egyik arkangyala mindkettőnket meglátogatott. Az égi lény figyelmeztetett, hogy sürgősen fejezzük be az öldöklést. A Napszerán nem akarta, hogy ostoba módon mindent elpusztítsunk, amit fáradságos munkával felépítettünk. Szerintem ezért árult el nektek minket...! Belelát a bolygó jövőjébe és tudja, fogunk mi még egymás ellen harcolni! Hát persze...!
- Akkor mi most megváltoztatjuk azt a rossz jövőképet! - jelentette ki Szekeres mindannyiunk nevében magabiztosan. - Utána mi történt?
- A háborúban legalább félmillióan meghaltak és több nagyváros súlyos károkat szenvedett. A határt persze meghagytuk a Rixtannál, ami a legjobb természetes védőgát azon a területen.
- És azóta jóban vagytok egymással? - kérdeztem halkan. Apám fejét rázva hanyatlott vissza a székébe, mintha kifárasztotta volna az emlékezés.
- Nem igazán. Minimális a kereskedelmi kapcsolatunk. Viszont itt nyüzsögnek a kémei és nem riadnak vissza kisebb szabotázs akcióktól sem. A mi ügynökeink pedig azt jelentik már évek óta, hogy Balázs tovább fejleszti a hadseregét. Komoly ostromgépei vannak, amikkel a magas várfalak bevehetők. Meg faltörő kosok, ágyúk és lassan elkészül az új hajóflottája. Tengerjáró hajókkal egyébként az Amuxtan-folyón fel lehet jönni, végig Setarehig, sőt Békési városig, meg valamivel feljebb is. Nem ülhetek tétlenül ebben a helyzetben. Ki tudja, mikor fog ismét ránk támadni vagy merényletet megkisérelni ellenem.
- Békésinek hívják azt a várost? Magadról nevezted el? - nézett nagyot Krisztina fejcsóválva.
- Nem az én ötletem vala! Persze én alapítottam a települést, ahol komoly tudományos központ működik, de az ott élők népszavazással döntöttek arról, hogy az én nevemet viselje a városuk.
Apa láthatóan büszke volt a saját népszerűségére.
- Nos, körülbelül egy hónapja történt, hogy majdnem megöltek itt a palotában. Bérgyilkos épült be a katonáim közé, aki meg akart késelni a folyosón egyik reggel. A testőreim mentették meg az életem. Egyikük meg is halt helyettem. Akkor vezettük be ezeket a szigorú biztonsági óvintézkedéseket. Most már biztos, hogy Balázsék megint készülnek valamire!
- Hihetetlen! Pedig valamikor együtt szolgáltak, egy űrhajón. És jóbarátok voltak, ezt tudom! - mondta Kovács a konferenciavonalban nekünk. József nem hallhatta ezeket a megjegyzéseket, csak sorolta tovább az eseményeket, egészen a jelen helyzetig.
- A Samsir környéki falvakat északról jött rablók fosztogatják, vagyis újra háborús helyzet állt elő. Csak azt nem tudjuk, a szárazföld vagy a tenger irányából várható-e az első támadásuk. Az utóbbi években Setareh kikötőjét megerősítettük végig a folyóparton. Vízalatti kőzátonyokat telepítettünk a partraszállás megakadályozására, amin fennakadnak a bárkák. A szűk bejáró csatornát pedig jól be lehet lőni íjjal, kőhajítókkal. De azt hiszem, technikailag le vagyunk maradva hozzájuk képest. Faragó az elmúlt években a Büdantól északra és nyugatra fekvő erdőségekben élő független, primitív törzseket sorra lerohanta, itt és itt. Kibővítette a Kazdom-sivatagig, tehát az egyenlítőig a határait. Új bányákat nyitott az ottani hegyekben, ahol salétrom van, mágnesvasérc és szén...
- Figyelj csak Józsi! Ha most visszaviszünk titeket az Eledoneiára, itt nem lesz háború! Ez az egész végülis a kettőtök vetélkedése, miattatok alakult így! Most már értjük, miért üzent nekünk a helyi Mindenható!
Tibor agya ugyanúgy járt, csak picit gyorsabban, mint az enyém.
- Ez nem olyan egyszerű! A háború akkor is kitörhet, mert az egyes városok irányítói, a hadvezérek és tartományi vezetők egymásnak fognak esni, hogy megszerezzék a hatalmat a két birodalom fölött. Ez polgárháborút jelent! És aztán ki tudja mi lesz még!
- Nem bábáskodhatunk évtizedeken, évszázadokon át ezeknek az embereknek a sorsa fölött. Mi végtére idegenek vagyunk itt, ti pedig hajótöröttek József!
- Mi már ide tartozunk. - apa arcán elméllyültek a ráncok. - Száz évig nem számíthattunk rátok! Még a kommunikációs kapcsolatot is megszakítottátok velünk! Teljesen cserben hagytatok minket! Mi már nem vagyunk eledonok! Ez a hazánk és kész!
Mielőtt az érlelődő konfliktus kirobbanhatott volna a két kapitány között, gyorsan közbeszóltam, jó diplomáciai érzékkel. A probléma nyilvánvaló, de vannak jelenleg fontosabb feladataink, mint ilyesmiken vitázni.
- Mi történt Vilmossal? Ő is így gondolkodik? Hol van jelenleg?
- Még nem találtuk meg! - jelezte Eszter türelmesen. - De Balázs pozícióját folyamatosan nyomon követem! Most két szúnyog látómezejében van éppen!
- Csak annyit tudok róla, hogy a Küh hegyek lábánál él, közel az Amuxtan forrásához. Egy kis faluban. A háborúban külön véleményen volt és közvetíteni szeretett volna köztünk. Samsir ostromakor a városban rekedt és nyomtalanul eltűnt. Sokáig azt hittük, meghalt, de aztán kósza hírek érkeztek róla. Egy Dídan nevű vakmerő kalandor megmentette és vidékre vitte sebesülten. Visszavonult a nyilvánosságtól az új feleségével és néhány hűséges tanítványával. Remete életet él és egyikőnkkel sem akar szóba állni. Írtam neki több levelet, sőt küldöttséget menesztettem érte, hiába!
- Ha mégis úgy alakulna, hogy mi hárman itthagyjuk a Merinát, az én országomban a hatalom három felé fog oszlani azonnal. Az egyik Nesán, Békési vezetője, aki egy nagyon tehetséges, öregedő tudós filozófus. Nem igazán ért a háborúhoz, viszont jó szónok. A másik Xastan, egy fiatal katonatiszt, Samsir ura. Az apja mellettem halt meg az ostoxáni csatában, és ha újra lerohannak minket, neki kell megállítania a szárazföldi támadást északról. Ő a legjobb hadvezérem. A harmadik pedig a feleségem, Doxtar, aki nyilván igényt tart majd Setareh trónjára. Fiatal nő még, de tele van ambíciókkal és nagyon okos. Nem szeretném, ha ők hárman egymás ellen fordulnának vagy nem tartanának össze ha eltávozom innen.
- És mi a helyzet Faragó területén? - érdeklődött Marianna gyakorlatiasan. Tibor megismételte a kérdést József számára.
- Neki is megvannak a hatalomra éhes hadvezérei, szóval ugyanaz várható. Az erőviszonyok nagyjából kiegyenlítettek, a népesség és a lakosság létszáma hasonló, de az északiak ipara sokkal fejlettebb. Szerintem nem hagyhatjuk itt őket anélkül, hogy elrendeznénk a birodalom sorsát. Nem tudom! - József fáradtan az asztalra borult, kezébe temetve arcát.
- Ez évekbe telhet!
- Úgy bizony! Nehéz ügy! És súlyos felelősség! Néha már kezdem megbánni, hogy a maradás mellett döntöttem. Lassan megöregszem, azt hiszem most úgy hétszázhúsz éves lehetek. Jó lenne tudni, mielőtt meghalok, hogy rend és nyugalom marad utánam, s nem pedig háború és pusztulás!
- Nem várhatunk addig. Nekünk dolgunk van! - mondta Marianna. Úgy hallottam, az űrhajó fedélzetén a többiek hasonló véleményen leledzenek. Nem a mi feladatunk a helyes irányba kényszeríteni egy kezdetleges civilizációt. Mi felderítők vagyunk, semmi több.
- Jól van, meglátom mit tehetek! - szólt közbe Győző magabiztosan. - Tekintettel a rendkívüli helyzetre, mielőbb a Főtanács elé fogom tárni Békési kapitányék ügyét és a Merinán kialakult helyzetet! A vének majd eldöntik, mit tegyünk! Ti addig várjatok szépen, nyugodtan Kisöreg! Rendben?
- Ahogy gondolod! De ne filózzatok sokáig, mert nem több napos kirándulásra jöttünk! Este vissza akarok térni az Esszenciára! Ha több napig vagy hétig kell itt maradnunk, le fogom telepíteni valahová az egyik önépítő bázisunkat. Legalább a legénységem sem unatkozik majd, végezhetnek kutatómunkát itt is! Igaz fiúk?
- Nekünk megfelel kapitány! - hallottuk kisvártatva Molnár Robit.
Felálltam és apa mellé léptem, megérintve a karját. Szüksége van a segítségünkre, túl sokáig volt egyedül egy számára idegen közegben. Az ilyesmi minden bizonnyal nagyon próbára teszi az ember lelkivilágát. Bármennyire emberszerűek a Merina bennszülöttei, akkor sem eledonok.
- Meg fogjuk oldani a helyzetet apa, meglátod!
Ő felállt, rám mosolygott és kihúzta magát. Elrakta a térképet, majd átölelt, szívből jövő szeretettel. Megsimogattam a hátát, ahogy még sosem, emlékezetem szerint.
- Bízom benne! Úgy látom, mindjárt dél van! Azt javaslom, menjünk ebédelni! Gyertek, meghívlak benneteket egy igazi királyi lakomára!
- Az nem fog menni! Mi nem a te fraktális rendszereden vagyunk, ne feledd! Az itteni ételek a számunkra ehetetlenek. Csak a légkört fűztük át magunkra a leszálláskor, hogy lélegezni tudjunk, a talajt és a vizeket nem... De hoztunk magunkkal ételcsomagokat és némi vizet.
- Ó, ezt egészen elfelejtettem! Hát persze! No, mindegy! Azt hiszem, nekem viszont ideje körülnéznem a palotában! Uralkodó vagyok, tudjátok, intéznem kell a birodalmam ügyeit. A királyi melóból nagyon nehéz szabadságot kivenni, a hivatalnokaim már biztosan türelmetlenkednek! Akkor én most elmegyek, ti pedig maradjatok itt vagy ha akartok, nézzetek körül a palotában! - József a kijárathoz sietett, hevesen gesztikulálva karjaival. Kiszólt az őröknek andisidanul, hogy kéreti Sirint és Dustit, majd újra felénk fordult.
- A lényeg, hogy lehetőleg sehová se menjetek kiséret nélkül! Rendben?
- Nem akarunk elcsavarogni fenség! - vigyorgott rá fáradtan Szekeres és elnyomott egy ásítást. - Nekünk épp fordítva jár a biológiai óránk, a hajó fedélzetén már elmúlt éjfél. Szóval azt hiszem, lefekszem kicsit arra a díványra pihenni!
- Én szívesen körülnéznék a palotában! - Krisztinán nem látszott, hogy kimerítette volna a hosszúra nyúló ébrenlét. Valószínűleg bevett egy frissítő tablettát az előbb. Ivott a fémpalackjából és érdeklődve nézte az ajtón belépő két helybelit. Az első az a barna hajú, köpenyes nő levék, aki lejött hozzánk a börtönbe és jól beszélt eledonul. A második egy fiatal, magas, kidolgozott izomzatú katonatiszt volt, oldalán karddal és tőrrel. Tisztelettel fejet hajtottak előttünk, József bemutatta őket.
- Ő Sirin, egy gyógyítással foglalkozó tudósnő. Ő pedig Dusti kapitány, a testőrségem kipróbált tagja. Ezennel felmentelek mindkettőtöket az eddigi feladataitok alól! Azt szeretném, hogy legyetek állandó kisérői eme három égből érkezett vendégemnek. Kövessétek őket mindenhová és vigyázzatok rájuk. Adjatok meg nekik mindent, amit csak kérnek, szóval gondoskodjatok róluk méltó módon. Világos?
- Igen, fenség!
- Igen fenség! De én nem beszélem a tudósok nyelvét! - jegyezte meg a férfi, érdeklődve mérve végig engem és Krisztinát.
- Nem baj, mi beszéljük a tiédet! - mondta szőke történészünk szinte tökéletes kiejtéssel, szélesen mosolyogva.
- Nekem mennem kell, a délután folyamán majd benézek ha lesz időm. Jó? Ha beszélni akartok velem, a földszinti trónteremben valószínűleg megtaláltok. - azzal József egyszerűen elviharzott, odakint ácsorgó testőrei kiséretében. Két fickó viszont ott maradt, nyilván a mi védelmünk érdekében.
- Elképzelhető, hogy több napig kell Setarehben maradnunk. - hallottam a kapitány gondolatait, miközben kényelmesen hátradőlt a sarokban álló heverőre, s lehunyta szemét. Fél füllel közben Krisztinára is figyeltem, aki elmondta Sirinnek és a katonának, hogy szeretne megismerkedni a palotával és az itteni emberek életével. A nő nyomban felajánlotta, körbevezeti az épületben. Nem tudtam, mit tegyek, ezért intettem neki, várjon egy picit.
A konferenciavonalban most elég nagy vala a zsibongás, mert a hajónk személyzete nekilátott megbeszélni az új információkat egymással és az uvacsáni nyomkövetőkkel. Szabó Ignác professzor fölvetette, talán érdemes lenne meghallgatni Balázs történetét is. Ő vajon hogy látja a dolgokat? Mert, miként minden papirusznak, úgy ennek a konfliktusnak is két oldala vagyon.
Végül Tibor és Marianna abban állapodtak meg, mielőbb át kell mennünk Rowsanba, Balázshoz. Este leszáll értünk a hajó és holnap már ott is vagyunk. Krisztina ekkor megjegyezte, ha magára hagyjuk Józsit, nem lesz vele kapcsolatunk, mert se szetkája, se hálózatra kapcsolt személyi könyve nincsen. Épp ezért felajánlotta, itt marad vele, amíg csak kell. Mellesleg közben ismerkedik a helyiekkel és tanulmányozza a kultúrájukat. Elvégre történész, nem politikus. Faragó meglátogatásához pedig elég lesz két ember, én és a kapitány.
Senkinek sem vala ellenvetése a dolog ellen, de mikor közöltem, hogy akkor jómagam is inkább az apámmal maradnék, Tibor megjegyezte, szüksége van a diplomáciai érzékemre. Egyből megértettem, mire gondolt, s tudtam, nem maradhatok. A Kisöreg egyedül kevés ehhez a feladathoz, a legénység többi tagja pedig a bőrszíne miatt okosabb ha nem mutatkozik a bennszülöttek előtt. Bár, ha jobban belegondolunk, már így is túl sokan tudnak rólunk.
- Nem kutatni jöttünk lányok, hanem egy mentőakciót végrehajtani! - jegyezte meg Tibor türelmesen.
- Akkor indulhatunk, Krisztina istennő? - szólalt meg Sirin óvatosan.
- Ja, persze! - intett a nő, észre sem véve a megtisztelő titulust. Végre észbe kaptunk. Már vagy fél perce ácsorogtunk mozdulatlanul a szoba közepén, mert befelé figyeltünk, nem törődve azzal, hogy a köztudati telekommunikációról mit sem tudó két helybeli nagyon furcsálja viselkedésünket. Miért állnak olyan bamba képpel ezek az égből jött nők? Valami bajuk van talán?
- Várjatok, elkisérlek benneteket! Engem is érdekel, hol lakik az apám! - eredtem utánuk, mikor kiléptek az ajtón. Teljesen frissnek és tettre késznek éreztem magam, a tudatom zsongott a számtalan új információtól. Semmi kedvem nem vala lustálkodni, mint a kapitányunk tette.

36. fejezet