Elindultunk a Sirin által javasolt irányba, végig a tágas folyosón. Mivel Krisztina a tudósnő mellé szegődött, nekem Dusti kapitány társasága jutott a körsétánk során. A palota személyzete és a katonák, akikkel találkoztunk, láthatóan tudták már, kik vagyunk, mert azonnal félreálltak utunkból, tisztelettel teljes kiváncsisággal szemlélve kettőnket. Picit zavart lélekben ez a nagy érdeklődés, de még mindig jobb, ha istennőnek néznek, mintha veszedelmes kémet látnának bennünk.
A palota egyébként építészeti szempontból meglepően szépnek és barátságosnak bizonyult. Ellentétben a pincebörtönével. Valamikor régen tanultam építészetet, persze csak szórakozásból, a diplomaszerzés célja nélkül, így tudtam értékelni a szögletes kőoszlopokat, boltíves átjárókat és lefüggönyözött ablakokat. Hamar észrevettem, hogy a tervezők igyekeztek tudatosan használni az aranymetszés arányait szinte mindenhol, a folyosótól kezdve az ajtókon, ablakokon át a fali márvány díszítőelemekig. Amiképp az emberi test felépítése eme tökéletes arányt követi, s ezért látjuk szépnek, úgy az épületek is ilyen formán lesznek esztétikusak és lakályosak.
- Ez itt a belső udvar! - állt meg a folyosó végén egy nagy, nyitott ablak előtt Sirin. Az épület falai oly vastagok levének, hogy a széles párkányra támaszkodva kellett kihajolnunk a látvány kedvéért.
- Ejha! Ez szép! Lemegyünk oda? - kérdezte Kriszta, bőszen forgatva fejét minden irányba, hogy jó felvételeket készíthessen a palotáról.
- Persze! Itt balra van a lépcső!
- Menjünk!
A setarehi királyi rezidencia három emeletes épülete egy tágas udvart fogott közre, melynek közepén fehér márvány szökőkút csobogott, frissítve a levegőt. Körötte hatalmas fa dézsákban apró gyümölcsfák sorakoztak, alattuk díszesen faragott fapadokkal. Az udvart gránitlapok fedték, néhány hivatalnokféle fickó sétálgatott itt körbe, halkan diskurálva.
Miután megnéztük az udvart, körbejártuk belül az épületet a földszinten. A folyosókon több helyütt papirusz festmények lógtak a falakon, egzotikus tájakat, településeket, állatokat ábrázolva. A szépen, szinte már hivalkodóan berendezett termekben kő, fa és fémszobrok álltak kis emelvényeken. A bútorok egységesnek tűnő stílust képviselve sorakoztak mindenhol. Inkább múzeumra emlékeztetett az egész, mint az uralkodó otthonára és adminisztrációs központra. A hátsó traktusban kisebb helyiségeket láttunk, a hivatalnokok irodáit, de ott is számtalan műalkotással, például domborművel találkoztunk.
Sirin elmondta, a király nagyon kedveli a szép dolgokat, ezért sok művészt foglalkoztat, akik a legjobbak az egész világon. Érezhetően szeretett volna büszkélkedni a kultúrájukkal, s mi udvariasan dicsértük a látottakat. Nem mondtam el neki, hogy a világ azért egy picit több, mint az ő bolygócskájuk, és akadnak még tehetséges festők és szobrászok az univerzumban trilliószámra.
Fél órával később az első emeleten jártunk, ahol néhány szobába a vezetőnk javaslatára nem mentünk be, mivel azok Doxtar királynő és József király lakosztályai voltak, amiket nagyon szigorúan őriztek a katonák. Kiváncsi lettem volna, milyen körülmények között él az apám jó egy évszázada, de nem kívántunk visszaélni kivételes helyzetünkkel. Mi csak vendégek vagyunk itt, akik benéztek néhány röpke órára egy ismerősükhöz.
Krisztina és Sirin láthatóan jól megvoltak egymással, s mindenféléről beszélgettek végig a körséta alatt. Pontosabban a történésznő kérdezett, a helyi szokások, törvények és a közelmúlt eseményei után tudakozódva. Szabályosan megszondázta a nőt célirányos érdeklődésével. Egy idő után nem figyeltem rájuk, mert a második emeleti könyvtárba érve valami sokkal izgalmasabb kötötte le érdeklődésemet. Papiruszból készült nagy, vastag protokönyvek százai, ha nem ezrei sorakoztak széles polcokon egy hosszú teremben. Középen asztalok és kényelmes székek, ahol elegánsan öltözött férfiak és nők írtak vagy olvastak a túlméretezett ablakokon beözönlő fényben. Egy adatbank, amely mindenféle számítástechnikai felszereltség nélkül működik és szolgál a tudás bázisául az itt élők számára! Még nem voltam ilyen antik felszereltségű könyvtárban.
Az elénk siető könyvtáros, egy alacsony, kopasz emberke vala bő selyemköpenyben. Őszinte örömmel fogadott minket, és büszkén mutogatva magyarázta, hol milyen témájú papiruszokat őriznek a gondosan rendszerezett gyűjteményükben. A művek elsöprő többsége még azoknak a tanításoknak az átirata volt, amiket József, Balázs és Vilmos adtak a civilizáció felvirágzásának hajnalán a nép kezébe. Bennük cirkalmas andisidan rovásjelek tömkelege. Néhol fárasztó módon, kézzel rajzolt ábrák, piciny festmények, többnyire természettudományos témákról. Tucatnyi biológia könyv, néhány matematikai munka, atomfizika, technika, földrajz, kozmológia, kémia és persze történelem.
Amit hiányoltam, az a szépirodalom a könyvtárból. Meg is kérdeztem a férfit, de ő zavartan nézett, mintha nem értené szavaimat. A fordítórendszer, észlelve a szemantikai problémát, ajánlott egy alternatív megfogalmazást. Szépirodalom helyett így azt kérdeztem, vannak-e olyan emberek, akik kitalált történeteket írnak, szórakoztató céllal, illetve létezik-e költészet, a verselés tudománya? Mint kiderült, ez teljesen hiányzik a merinai emberek életéből. Az égből jött isteneik űrhajósok voltak, nem tartozott erősségeik közé a próza és poétika. A tudást átadták nekik, de a szépirodalmukat önállóan kell majd létrehozniuk az évszázadok során.
- Szeretnélek megkérdezni benneteket, hogy nem vagytok éhesek? Ebédidő van, a király már biztosan az étkezőterembe ment a királynővel. - mondta Sirin, miközben néhány találomra kiválasztott könyvet lapozgattunk izgatottan. De jó lenne egy ilyet hazavinni a Külföldi Tárgyak Múzeuma számára! Vajon nagy pofátlanság lenne részemről, ha elkérnék egyet ajándékba?
A könyvtárostól megtudtuk, lent a pincében működik egy nyomdagép, amivel az iskolák számára sokszorosítják a tankönyveket. Elég lassú és nehézkes munka, így máig megmaradt a kézzel történő másolás nemes tudománya, amit a fiatal írnokokra bíznak vizsgafeladat gyanánt. Aki képes hibátlanul lemásolni egy egész könyvet, az felvételt nyerhet a tudósok közé.
- Érdekes módja a szakemberek kiválogatásának, mi? - kuncogott az élvonalon történész társnőm. - Nálunk a kreativitás többet ér a szolgai utánzás művészeténél.
- Mi nem ehetünk a ti ételeitekből! - mondtam közben a fejemet rázva. Aztán hirtelen eszembe jutott, ők viszont nyilván szeretnének ebédelni.
- Miért nem? Nagyon jó szakácsaink vannak! Biztos ízlenének az ételeink!
- Ezt nem vonom kétségbe, de tudod, más a baj. Mi nem a ti világotokból valók vagyunk. A számunkra nem ehető az itteni étel. Biológiailag nem tudjuk beépíteni a testünkbe. Tehát hiába ennénk meg, éhesek maradnánk utána. Csak a magunkkal hozott ennivalókat fogyaszthatjuk.
- Ezt nem értem. Békési király és a két másik ég fia megeheti az ételeinket! Ti miért nem?
Összenéztem Krisztával. Ugyanaz a sejtés villant fel mindkettőnk elméjében. Józsiék nem mondták volna el az időszálak tulajdonságait? Vagy csak Sirin nem tanult még róla. Ez azért vala furcsa, mert hiszen ő gyógyítással foglalkozik, tehát tudnia kell a biológiát és a kémiát.
- Ennek fizikai okai vannak. Később majd részletesen elmagyarázzuk, ha érdekel. De ha ti éhesek vagytok, menjetek csak nyugodtan! Mi addig jól elleszünk itt! - intettem nekik, mire Sirin és Dusti, aki mindvégig szótlan fegyelmezettséggel kisért bennünket, összesúgtak.
- Rendben van. Dusti kapitány most elmegy ebédelni, aztán váltjuk egymást. Nem akarunk titeket egyetlen pillanatra sem egyedül hagyni!
- Azért a WC-re csak kimehetek önállóan! - hallottam a kolléganőm viccesnek szánt méltatlankodását a köztudatban.
- Jó! Van még valami, amit nem láttunk a palotában? - kérdeztem, azon erőlködve, nehogy kiüljön arcomra a vidámság. A katonatiszt elment, mi pedig folytattuk utunkat, ezúttal meredeken fölfelé az egyik torony csigalépcsőjén.
- Az erkélyről szinte az egész várost be lehet látni. Odafönt mindig többen állnak tűzőrségben. Most a száraz évszakban vagyunk, ilyenkor sok a tűzeset a városban és kint a tanyákon!
Nem vagyok egy elkényeztetett leányzó, de az a tíz emelet, amit lift hiányában meg kellett másznunk, bizony heves dobogásra késztette a szívemet. Jó kis erőnléti gyakorlat lehet minden nap felkapaszkodni a huszonegynéhány méteres torony csúcsára, a hagymakupola alá. Viszont a látvány tényleg lenyűgözőnek bizonyult a körbefutó erkélyről. Lágy szellő és vakító napfény fogadott minket odafent, valamint két meglepett katona, akik állványzatra szerelt, jókora távcsövek segítségével kukkolták a környező vidéket.
- Talán az emésztőrendszeretekben élő baktériumok mássága akadályozza meg, hogy jól lakjatok a mi ételeinkkel? - tette föl a kérdést Sirin, elárulva, hogy foglalkoztatja a furcsa jelenség.
- Nem, dehogy! Bár nyilván annak is van jelentősége. - magyaráztam nézelődés közben, azon tűnődve, vajon bölcs dolog-e elmondani neki olyasmit, aminek a megértéséhez valószínűleg hiányoznak a háttérismeretei. Odalent a palota előtti téren ismét szemembe ötlött a hatalmas nőszobor, ránagyítottam hát a látómezőmet a jobb felvétel kedvéért.
- Mit tudtok a baktériumokról? A betegségek kórokozóiról? - kérdezte Krisztina a derékig érő kő mellvédnek támaszkodva. A közelben ácsorgó egyik katona rémülten húzta el onnan, a korlát omlékonyságát magyarázva heves mutogatással.
- Még csak most kezdtük kutatni őket. Békési király tanított sokat a baktériumokról, de egészen mostanáig nem láthattuk a porszemnél kisebb lényeket a saját szemünkkel. A tudományos kutatóközpontunkban, ami Békési városban működik, nemrég sikerült olyan üveglencséket készítenünk, amikkel már háromszázszoros nagyítás is elérhető.
- Tehát vannak mikroszkópjaitok! - néztem rá őszinte elismeréssel. A tűzfigyelő távcsövek lencséi nagyok és karcosak voltak, mikor belenéztem az egyikbe próbaképpen. Ennél azért jobb technika kell a mikrobák tanulmányozásához.
- Az kinek a szobra odalent? - kérdezte szőke társnőm, óvatosan hajolva ki az erkélyről. Igyekezett nem hozzáérni az omlatag kőkorláthoz. Elég magasan vagyunk hozzá, hogy halálra zúzza magát a kövezeten az, aki innen leesik.
- Merina Földanyáé. Ő Merur Napisten felesége, aki termékennyé teszi a földet és a vizeket. A világon mindenki neki köszönheti az életét.
Tehát jól sejtettem. A gyönyörű műalkotás valóban egy igazi istennőt ábrázolt, antropomorf módon. A bennszülöttek nyilván nem tudják, hogy Merina azonos a bolygó magjában egzisztáló, fenntartó térszeránnal, akinek lelke felelős az égitest ügyeinek viteléért. A belőle eredő időszál fraktálon leledzenek a világsziget élőlényei, valamint az összes élő atomok.
- Nagyon szép. Tudod, odahaza az Eledoneián, ahonnan mi jöttünk, a Földanyát Annusnak hívják. - mondtam neki, s végre eszembe ötlött, hogyan értethetem meg vele egyszerűen a fluidszáluniverzum rejtélyeit.
- Ő egy másik istennő?
- Igen, ugyanolyan, mint Merina. A mi sorsunk fonalai Annushoz láncolnak minket, ezért csak az ő termőföldjéből származó ételeket tudjuk megenni. Józsefék azért laknak jól az itteni ennivalóval, mert a Napisten átkötötte a... a sorsuk fonalát Merinára. Így ők most ide tartoznak. Ha vissza akarnak térni hozzánk, újra vissza kell csatolni a testüket és a lelküket Annushoz.
- Akkor ti csak amolyan... félistenek vagytok, igaz?
Sirin agya jól vágott, azonnal levonva a helyes következtetést. Persze az ő számára mi a tudásunkkal és technológiánkkal valóban isteni lényeknek tűnhetünk, csak hát vannak nálunk messze nagyobb hatalmasságok is az univerzumban.
- Nem tagadom!
Miközben lefelé tartottunk a csigalépcsőn, Sirin elmesélte, Merina új szobrát az ő egyik nagybácsija faragta a háború után, mert a régit a palota leomló tornya összetörte az ostrom alatt. Az északi hadsereg hajítógépei gyújtólövedékekkel többször tűzbe borították Setareh házait. A szorosan egymás mellett sorakozó épületek között gyorsan terjedtek a lángok, a tűzoltóság szinte tehetetlen vala a száraz évszakban. Azóta távolabb helyezték a várost védő falakat, hogy legalább a település centruma védett legyen egy újabb támadás esetén az ágyúzástól.
A második emeleten összefutottunk Dusti kapitánnyal, aki két testőr kiséretében épp minket keresett. Nagy kardcsörtetéssel nyomultak előre a férfiak, mintha valami kosztümös színdarabban szerepelnének. Folyton az vala az érzésem, hogy ez körülöttem csak egy élményfilm forgatás, de inkább tartottam magam operatőrnek, mint főszereplőnek.
- Úrhölgyek! Nyittattam önöknek két lakosztályt az első emeleten, közel a királyi lakosztályokhoz! Óhajtják most megtekinteni?
- Persze! Szeretnénk lepihenni egy kicsit. Régóta talpon vagyunk! - vette át a kezdeményezést Krisztina, mielőtt megszólalhattam volna. - Úgysem laktam még királyi palotában!
Ez utóbbi megjegyzése csak nekem szólt élvonalon. Menet közben megkérdeztem a hajót, történt-e valami változás odafent, mert feltűnt, hogy nagyon csendben vannak a társaink.
- Balázs az előbb kilépett a szúnyogok hatóköréből. Több tucat rovart kell még bejuttatnom az épületbe, hogy mindig szem előtt legyen. - válaszolta Eszter nyugodtan. - A többiek Marianna javaslatára lefeküdtek. Egyedül ő van ébren, pontosabban félálomban a hídon. Ti hogy érzitek magatokat?
- Még bírjuk.
- Léna istennő, ez az ön lakosztálya! - nyitotta ki előttem az egyik ajtót Dusti udvariasan.
Ha a termékenység havában szólítana istennőnek egy pasas, tudnám, hogy szemérmetlen nőcsábász, itt viszont meg kellett állnom fülig érő vigyor nélkül a dolgot. Beléptem, lenyűgözve bámulva a hatalmas termet. Ez a sok hely mind az enyém?
A lakosztály lehetett vagy tízszer tízes alapterületű, valóságos raktára a finom holmiknak. A rózsaszín márvány padlón gyönyörű szőnyegek. Körben világosbarna bútorok, főleg ruhásszekrények és ládák, aprólékos faragványokkal díszítve. Egy óriási, kétszemélyes ágy, selyemfüggönnyel övezve, ami a plafonról lógott. Mint később megtudtam, az éjszakai repülő rovarok és más kellemetlenségek ellen, hogy ne csipkedjenek. Külön íróasztal, étkezőasztal, székek, valamint négy öntöttvas gyertyatartó állvány. Ellenőriznem kellett a vezérlőtáblámon, nincs-e véletlenül bekapcsolva a Böngészőm vagy az Élménylejátszóm, mert akkor nyilván egy virtuális látvány tárul elém. De nem, ez maga volt a hagyományos, materiális valóság. Az Eledoneián megszokott apró lakásokhoz képest itt szaladgálni lehetett a szobában. Balról felfedeztem még egy ajtót, ami a fürdőszobába nyílt. A palota csővezeték rendszere persze csak hidegvizet szolgáltat, de nagy fémvödrökben hamar felmelegíthető a kívánt hőmérsékletre a parázskályhákon.
- Nem tudjuk, önök milyen körülmények között élnek az égi világukban, de reméljük, megfelelőnek találják a szállást. Ha bármire szüksége van Léna istennő, kérem szóljon nyugodtan. Két szobalány áll a rendelkezésére, őket ennek a zsinórnak a meghúzásával hívhatja, egyébként itt vannak egy közeli helyiségben.
Dusti láthatóan igyekezett mindenben a kedvünkre lenni. Bár szerintem rosszul állt neki a háziszolga szerepköre. Utánuk mentem, mikor kinyitották a szomszédos szobát Krisztinának. Hasonló volt az enyémhez, csak sötétbarna bútorzattal.
- Ez nagyobb, mint az egész családi házunk vala Hegyesfalun! - állapította meg a nő, a csipkefüggönnyel takart ablak elé állva. A palota jobb szárnyában voltunk, odakint az utcán katonák masíroztak csattogó léptekkel.
- Kívánják, hogy magukra hagyjuk önöket? - érdeklődött Dusti az ajtóból.
- Persze, menjen csak nyugodtan!
- Van még egy apróság hölgyeim, amit szeretnék megkérdezni! - Sirin megállította a kapitányt, mielőtt becsukta volna az ajtót.
- Igen?
- Nyilván sok csomaggal érkeztetek, hisz nagyon messziről jöttetek hozzánk. Ha megtudhatnánk, hol hagytátok a holmitokat, küldünk értük hordárokat és hamar itt lesznek!
Összenéztem Krisztával. Hogy magyarázzuk meg nekik, hogy nincs semmink? Ha szükségünk van egy tárgyra, megcsináltatjuk az omniregulátorral és kész. Persze itt most nélkülöznünk kell a megszokott technikai apparátust, de nem szándékozunk hónapokig maradni a Merinán.
- Nem hoztunk magunkkal semmit Sirin! Ez az összes holmink! - mutatta fel Krisztina a tarisznyáját. Sirin és a katona kissé meghökkentek. Nyilván nagyon furcsák vagyunk a szemükben. Észrevettem, hogy Dusti gondosan titkolt kiváncsisággal tanulmányozta az arcomat végig a körsétánk alatt. Pont úgy, ahogy egy férfi néz a neki tetsző nőre.
- Értem. - szedte össze magát rövid tanácstalanság után Sirin. - Akkor hozhatunk ruhákat, meg bármit, amire csak szükségetek van!
- Az egész jó ötlet! - csillant fel a társam szeme. - Hozzátok! Valami olyat, ami megfelel az itteni divatnak!
Leültem az étkezőasztal mellé, s mikor négyszemközt maradtunk, elnevettem magam.
- Öltözködni akarsz?
- Persze! - felelte magától érthetődően Kriszta. - Te este lelépsz, de nekem maradnom kell még ki tudja hány napig! Asszimilálódom a környezethez. Megfigyelted, hogy senki sem hord ilyen ruhákat a palotában? Szerintem úgy nézünk ki, mint két átlagos polgárnő a városból. Egy istennőnek illik szépen kiöltöznie!
- Hát jó! Időnk végülis van estig... Te, istennő...!
Fél órával később sorra nyitogattuk a nehéz ládákat, amiket egy csapat szolga hozott be Krisztina lakosztályába. Nem akartam egyedül maradni a saját szobámban, ezért a nekem szánt cuccokat is ide kérettem. Sirin persze nem tudta, mire lesz szükségünk, de felkészült az igényekre. A palota szabójával összepakoltatott legalább kétszáz különféle holmit. Ingek, szoknyák, zoknik, harisnyák, bugyik, melltartók, köpenyek, cipők, szandálok, kendők, kalapok, továbbá törölközők, zsebkendők, sőt külön dobozkákban ékszerek, fésűk és arcfestékek is előkerültek. Megkértük a nőt, adjon tanácsot, hogy kellene kinéznünk.
Erre azt tudakolta, nálunk milyen a divat? És miért ilyen egyszerű, vidéki ruházatban érkeztünk Setarehbe, ahelyett, hogy rangunknak megfelelően öltöznénk? Akkor a katonák biztos nem csuktak volna börtönbe. Hát ez igaz. De utólag mindig könnyebb okosnak lenni.
Beletelt vagy két órába, mire kiválogattuk a megfelelő méretűnek ítélt ruhakölteményeket. Sirin elmondta, ha nem találjuk elég jónak a holmikat, a szabó méretet vesz rólunk és pár nap alatt elkészíti, a lehető legjobb minőségű anyagból, de elhárítottuk az ajánlatát. Közben Tibor keresett minket fluidkomon, érdeklődve, hol vagyunk és mit csinálunk. Elmondta, József ébresztette az előbb, csak aztán visszament a tanácsterembe, mert keresték az emberei.
Negyed órával később meglepetésszerűen beállítottunk hozzá. Még mindig a díványon lustálkodott. Öröm volt nézni kapitányunk döbbenetét, mikor észrevette, hogy átöltöztünk.
Krisztina lábszárközépig érő, egybeszabott, zöld selyemruhát választott magának, amit kicsiny, piros virágszirmok díszítettek. Nyakában hófehér gyöngyfűzér, derekán széles selyemöv. Sirin javaslatára magas sarkú szandált vett föl, amitől bizony nagyobbra nőtt a Kisöregnél.
Rajtam egy hosszú, majdnem padlóig érő, sűrűn redőzött selyemköntös suhogott, aminek élénk barackszíne igazi udvarhölgyhöz tett hasonlatossá, Sirin szerint legalábbis. A mély dekoltázst könnyű sállal igyekeztem takargatni, nem sok sikerrel. Fedetlen alkaromon ezüstkarikák csörögtek, amitől úgy éreztem magam, mintha jelmezbálba készülnék. Tibornak tátva maradt a szája ásítás közben, úgy bámult minket.
- Mi ez hölgyeim? Divatbemutató? - ennyit tudott kinyögni. Legendásan találó humorérzéke szerencsére most cserbenhagyta, így nem tett további megjegyzéseket ránk. De azért láttam rajta, hogy tetszik neki a szerelésünk. Főleg a dekoltázsomból elődomborodó kebleim...
A nap hátralévő részét beszélgetéssel töltöttük négyesben. Apa nem került elő, így be kellett érnünk Sirin társaságával. Megtudtuk róla, hogy fiatal kora óta gyógyítónak készül és kedvence a belgyógyászat, valamint a mikrobiológia. Azért őt hívták le a börtönbe hozzánk, mert egyszerűen ő vala az első, akit megtaláltak ama kevesek közül, kik beszélik a palotában az eledoni verbálist. Pár napja érkezett Békési városból, ahol jelenleg is tanul, hogy könyveket hozzon és vigyen két társával. Mellesleg meglátogassa öreg szüleit, akik egy közeli faluban élnek és nagyon büszkék a legkisebb lányuk tudományos előmenetelére.
Estefelé, ahogy besötétedett, szolgák jöttek, kezükben gyertyákkal és különös hangulatvilágítást varázsoltak a helyiségbe. Utoljára a Magyarkán üldögéltem gyertyafénynél, mikor meglátogattam Zsolca sámánt a viskójában és ott kellett töltenem az éjszakát a hirtelen lezúduló hóvihar miatt. Az öreg varázslónak nem volt saját áramfejlesztője, mert különös mód megelégedett a teljesen puritán életkörülményekkel. Persze ő inkább szellemi ember vala, aki keveset törődött a fizikai világ efféle hívságaival.
Megkérdeztük Sirint, ismerik-e az elektromosságot, amit jól fel lehet használni a gépek hajtása mellett világításra is. Azt mondta, már folynak ilyen irányú kisérletek, de ő ezekről szinte semmit sem tud. Az északi hadsereg állandó kémtevékenysége miatt mostanában nagyon védik a kulcsfontosságú kutatásokat.
Mivel közben igencsak megéheztünk, leültünk az asztal köré és elővettük az ételcsomagjainkat. Édes kekszet és szendvicseket hoztunk magunkkal az útra, meg aszalt almát. Percek alatt befaltuk az egészet. Tibor javasolta, ne vegyünk be több frissítő tablettát, hogy átálljon a szervezetünk az itteni napszakra. Ha visszatértünk a hajóra, ledőlünk aludni és csak hajnalban szállunk le Rowsan közelében.
Nyílt az ajtó. Apa sietett be, gondterhelt arccal üdvözölve bennünket. Időközben átöltözött, cifra mintás barna selyemruhát öltve magára.
- Látom, szépen kiöltöztetek lányok! Sirin kérlek, menj ki most egy kicsit!
Mikor magunkra maradtunk, ismét elővette a papirusztérképet és magyarázni kezdte a nap folyamán szerzett értesüléseit.
- Elég sok dolgom volt. Elnézést, hogy nem tudtam veletek foglalkozni. Ma befutott néhány fontos kémjelentés a határról. Úgy néz ki, megkezdődött az újabb támadás ellenünk.
- Faragó? - kérdezte nyugodtan Szekeres, a konferenciavonalon utasítva közben Esztert, nézzen utána az érzékelőivel a király állításainak.
- Ki más? Egy kisebb alakulat kelt át a Rixtan-folyó torkolatánál még tegnap este és Samsir irányába tartottak. Úgy ötven lovas... Nem rablók, hanem katonák. Xastan reggel üzenetet küldött, hogy megpróbálja elfogni vagy visszazavarni őket északra. Reggelre megtudjuk, eredménnyel járt-e. Ez nyilván provokáció lesz. Az első háború is hasonlóan kezdődött. A tábornok naponta kétszer küld szükség esetén lovas futárt hozzám. Ez a leggyorsabb módja a távközlésnek, amíg nem tudunk rádiót építeni vagy távíró vezetéket lefektetni a nagyvárosok között.
- Mekkora késéssel kapod meg a híreket?
- Samsir kábé százötven kilométerre van innen, ami öt-hat óra váltott lovakkal. Tudunk róla, hogy egy húszezer fős sereg állomásozik a Kenar-gázlótól északra, nagyjából itt. És láthatóan induláshoz készülődnek, ostromgépekkel és ágyúkkal, meg sok felszereléssel.
- Megerősítem a jelentést! - hallottuk ezzel egyidőben Esztert élvonalon. - Ötezer lovast és tizenötezer gyalogos katonát számoltam, akik egy részét motoros járműveken szállítják. Épp úton vannak déli irányba, a folyó felé.
Tibor elmondta Józsefnek a hallottakat.
- Miféle motoros járművek? Gépkocsijaik vannak? - értetlenkedett apa. - Erről nem tudtam!
- Nézd meg légy szíves közelebbről a járműveket Eszti! - javasolta Szekeres ugyanekkor.
- Úgy látom, primitív fa és fém szerkezetek. A többségük teherszállító, de vannak páncélozott egységek is. Mechanikus örökmozgó motorok hajtják őket, nagyon egyszerű technológiával. Hajítógépek, ágyúk és íjpuskák vannak rajtuk, meg sok robbanószer. Ostromgépeket is húznak, a konvoj sebessége húsz kilométer óránként.
- Örökmozgó motort fejlesztett ki Faragó? - kérdezte Krisztina, mire Szabó Ignác professzor bekapcsolódott a beszélgetésbe hazulról.
- Helló mindenki! Kezd érdekessé válni a helyzet ott nálatok! A vének tanácsa még ülésezik, de szerintem rövidesen határozni fognak Józsefék sorsáról! Az mindenesetre valószínűnek látszik, hogy felelniük kell majd a merinai civilizáció életébe való durva beavatkozásuk miatt. Még az is lehet, hogy tömeggyilkossággal vádolják meg őket!
- Micsoda...? De hát miért? - kérdeztem feldúlva a Pókembert, aki úgy gondolkodott az egészről, mintha csupán egy egzotikus érdekességről lenne szó.
- Hogy is mondta Békési kapitány? Félmillió ember halt meg azért, mert ők háborút indítottak egymás ellen? Ez elég rázós ügy! Sose történt még ilyesmi az eledon történelem hajnala óta. Valószínűleg a királynak kell döntenie, mi legyen velük. A dolgot persze nehezíti, hogy ők már nem tartoznak a mi időszál rendszerünkhöz, így formailag nem is eledon állampolgárok! Külföldieket pedig nem ítélhetünk el a külföldön elkövetett tetteikért! Jó nagy jogi hercehurca lesz belőle Léna!
- Láttam már ilyen örökmozgókat a Congerián. - mondta közben a Kisöreg Józsefnek, nem törődve Ignác szövegelésével. - A gravitációt hasznosítják, csapágygolyók zuhannak le bennük egy forgó kerékdobban. Arra elég, hogy meghajtson egy pár tonnás autót vagy hajót, de nem lehet vele túl nagy fordulatszámot elérni. Elég zajos szerkezet, szerintem kilométerekről hallani azt a konvojt az éjszakában!
- Végigpásztázom Saxtan kikötőjét is kapitány! - mondta Eszter, s rövidesen újabb rossz hírekkel szolgált számunkra. Pedig még magunkhoz sem tértünk az eddigiekből.
- Huszonhét nagy hajó, faépítésűek. Nem csak vitorlák vannak rajtuk, hanem hátul lapátkerekek is, amiket a fedélzet alá rejtett örökmozgók hajtanak. Elég nagy munkában vannak az emberek, szerintem berakodnak. Valószínűleg induláshoz készülődik a flotta. A legénység össz létszámát kétezer-ötszázra becsülöm.
- Egyszerre akarnak támadni szárazon és a tenger felöl! - ismerte fel azonnal Marianna a helyzetet. - Ez bizony háború lesz a javából!
- Mennyi időnk van rá, hogy megállítsuk Faragót? Eszter?
- Mostantól számítva másfél vagy inkább két nap, aztán a szárazföldiek elérik Samsirt, a flotta pedig kiköthet az Amuxtan-folyó torkolatánál. Mit fogunk csinálni kapitányom?
- Amit terveztünk. Megyünk Rowsanba!
Ignác ekkor felvetette, hogy esetleg József küldhetne egy nagy békekövetséget Balázshoz. Ha ezzel tartunk, nem fordulhat elő, hogy ismét lecsuknak minket. Tibor a térképet nézegetve kénytelen lett légyen megállapítani, nincs rá időnk, hogy lóháton vagy szekéren zötyögjünk úgy háromszáz kilométert, ami legalább egy hétig tartana. Az űrhajóval kell mennünk.
- Van még egy csapatmozgás északon! - jelezte közben Eszter türelmesen. Készített egy holografikus térképet a számunkra az aktuális felszíni helyzetről, amit átküldött a Földrajzi navigátorunkra. Kitettem egy külön kisablakba a munkaasztalomra, miközben a komputer a térképre vésett jeleket magyarázta.
- Rowsan mellett állomásozik egy másik hadsereg, körülbelül ötvenezer fő. Most indultak, két nagy oszlopban déli irányba. Reggelre beérhetik a folyónál a másik csapatot és valószínűleg egyszerre fognak átkelni.
- Nyilván ismét megpróbálják kicsalni Samsir védőit a várból. - ráncolta homlokát az apám.
- Hány katona védi a várost? - Tibor a homlokát masszírozta.
- Háromezer, de ostrom esetén még nyolcezer férfit azonnal fel tudunk szerelni a civilek közül. Xastan remélhetőleg észre fogja venni a csapdát és nyugton marad. Ekkora túlerővel szemben semmi esélye a nyílt terepen. Azt hiszem ideje mozgósítanom az egész hadsereget.
- Akkor mi elindulnánk! Leszállt az este, most már nem láthatják meg az Esszenciát!
- A városkapukat sötétedés után bezárják! - mondta József. - Az lesz a legjobb, ha veletek megyek. Úgy biztonságosabb. Lehetnek odakint bújkáló kémek meg szabotőrök. Mostantól hadiállapotban vagyunk!
- Én itt fogok maradni veled, hogy legyen kapcsolatod a hajónkkal a szetkámon keresztül! - közölte Krisztina, ami ellen a férfinak nem volt kifogása. A ruháink cseréjére viszont felhívta figyelmünket.
- Öltözzetek át előbb! Odakint hűvös van és szűk szoknyában nem igazán lehet lovagolni!
Kénytelenek voltunk gyorsan nadrágba és meleg felsőkabátba bújni, s negyed órával később a palota előtti téren voltunk, ahol nagy csapat lovaskatona várakozott, lobogó fáklyákkal a kézben.

37. fejezet