Ha azt hittük, csendben és feltűnés nélkül távozhatunk, akkor nagyot tévedtünk. Még ki sem tettük lábunkat az épületből, mikor Doxtar királynő csatlakozott hozzánk. Elegáns, fekete lovaglónadrágban jött és meleg bőrkabátban. Hosszú éjfekete haját kontyba csavarta, fehér kendő alá rejtette. Hegyes orrú csizmája hangosan kopogott a kövezeten. Két hasonló öltözetű udvarhölgy, valamint hat testőr kisérte. Láthatóan ők is velünk kívántak tartani.
- Te hová igyekszel Doxtar? - kérdezte apa meglepetten. A lova nyergét ellenőrizte, rendesen meghúzták-e rajta a szíjakat.
- Veletek megyek! Elfelejtettél szólni József, hogy égi vendégeink kilovagolnak! - az asszony nem titkolta, neheztel férje urára.
- Fontos dolgunk van. Talán jobb lenne, ha a palotában maradnál. Támadás készül ellenünk. Odakint veszélyes lehet!
- Akkor főleg veletek megyek, elvégre melletted vagyok a legnagyobb biztonságban! Faragó király készül a megtámadásunkra?
- Igen! Az égiek a hajójukhoz mennek, de egyikük itt fog maradni. Szeretném, ha most inkább nem kisérnél el minket!
A királynét azonban nem lehetett néhány szóval lerázni, mint megfigyeltem. Láthatóan szerette apát és borzasztóan kiváncsi volt ránk, a furcsa vendégekre. A szolgák elővezették a lovát, s oly könnyedén pattant a fekete paripa hátára, mintha világ életében ezt gyakorolta volna. Bezzeg Tibornak és Krisztinának nehezen ment a nyeregbe mászás. Ezek a fekete és barna szőrű állatok jóval termetesebbek valának, mint a magyarkai lovak vagy az eledoneiai rumirúk. Még nekem is nehézséget okozott olyan magasra fölhúzódzkodnom, de a pacim jól tűrte a bénázásomat. Szelíd fajta lehetett, hosszú sörénnyel és lógó lapátfülekkel.
- Bőséges lakomával vártuk önöket az étkezőben, Szekeres kapitány! - ugratott oda Tibor mellé a nő könnyedén. - Kár, hogy nem kívántak csatlakozni hozzánk! Szeretném, ha maradnának még és elbeszélgethetnénk az égi világról, ahonnan jöttek! Kiváncsiak vagyunk rá!
- Talán majd később! - szabadkozott a férfi udvariasan, a kantárba kapaszkodva. - Most el kell mennünk egy időre, de vissza fogunk jönni!
A menet elindult, élén nyolc lovassal, hogy világítsanak nekünk. A város utcáin szinte teljesen sötét vala, közvilágítás híján. Csupán a házak ablakain szűrődött ki a gyertyák fénye, jótékony homályba borítva a települést.
- Hol van ezen a micsodán a vezérlőpult? - viccelődött a Kisöreg élvonalon, mikor csatlakoztam hozzá, hogy segítsek neki. A lovam könnyen irányíthatónak bizonyult. Néhány gondolatban elmagyaráztam a kapitánynak, mit kell csinálnia az állat vezérműjével. Értékelte a humoromat, s rövidesen oly otthonosan ült a nyeregben, mint akárki más.
- Ez aztán a kaland! Szívesen élnék itt egy pár évig! - hallottuk történész kollégánk lelkendezését, aki Sirin és Dusti mellett lovagolt közvetlenül mögöttünk.
- Még sor kerülhet rá, ha visszajövünk kutatni a bolygót! - Tibor rám kacsintott az imbolygó fáklyafényben vagy csak rosszul láttam?
Tíz perccel később a városfalnál voltunk, ahol az őrség igen meglepődött a királyi menet láttán. Kinyitották előttünk a hatalmas, kétszárnyú kaput, amit négy embernek kellett nagy nehezen elfordítania nyikorgó sarokvasain. A csapat gyorsabb ügetésre kapcsolt, belemerülve a fekete éjszakába. Előttünk a horizonton pislákoló fények jelezték a közeli falvakat és tanyákat, messziről kutyaugatást sodort felénk a hűs szél. A felhőtlen égbolton számomra teljesen ismeretlen csillagképek ragyogtak, mégis úgy éreztem magam, mintha otthon lennék. József hátramaradt, megkérdezni minket, merre menjünk, aztán Tiborral az élre vágtattak, vezetni a menetet.
Sirin zárkózott föl mellém, kihasználva az alkalmat, hogy kérdéseket tegyen fel a mi égi világunkról és a tudományos eredményeinkről.
- Apám nem mesélt eleget nektek az Eledoneiáról? - adtam vissza a labdát, azon tűnődve, miről mennyit mondhatnék el a nőnek, az Etikai Kódex megsértése nélkül.
- Nekem nem. Ő a király, van fontosabb dolga is, mint állandóan nekünk mesélni. De nagyapám elmondta, hogy mikor gyerek volt, Békési király gyakran tartott előadásokat a fiataloknak és sok szépet mondott az égi világokról.
- Ha visszajöttem és lesz időnk, majd válaszolok a kérdéseidre! - nyugtattam meg, s hirtelen valami rossz sejtelem fogott el az előttünk álló úttal kapcsolatban. Nem lesz veszélytelen dolog amire készülünk, ismertem fel, a helyzetünkön töprengve. Ki tudja, eljutunk-e időben Faragóhoz és sikerül vajon a háború leállítására bírnunk szép szóval? Mert erőszakot nem alkalmazhatunk, az csak rontana az amúgy sem rózsás helyzeten.
Fél órai kocogás után csapatunk megtorpant az úton, nem messze az erdő szélétől. Körülbelül ekkor kezdett elmúlni a délelőtt bevett serkentő tabletta hatása, mert hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. A hideg szél összeborzolta hajamat, összpontosítanom kellett, hogy stabilan a nyeregben tudjak maradni.
A csapat élén haladó lovak nyihogni és toporzékolni kezdtek. Ösztöneik valami olyan dolog közeledtére figyelmeztették őket, amit még sosem láthattak ezen a vidéken.
- Itt vagyunk, száz méterre előttetek! - csendült a konferenciavonalban Eszter barátságos hangja, egy jó meleg, puha ágy képzetét ébresztve bennem.
Hiába meresztettük a szemünket, semmit sem láttunk. József és Tibor leugrottak hátasaikról, így én is követtem példájukat.
- Mindenki maradjon a helyén! Nyugtassátok meg a lovakat! - kiabált apa a katonáinak, akik aggódva fürkészték körben az erdő fáit. Csak oda nem nézett senki, ahol az Esszencia állt, moccanatlan tömegként a levegőben. Korom feketére színezett burkolattal, teljesen beleolvadva az éjszakába.
- Nem látunk Eszter! Nyisd ki a zsilipet és ereszd le a fényliftet! - kérte a kapitány zajtalanul lebegő bárkánkat, mire aranysárga fényoszlop villant fel előttünk az út közepén. Nagyjából tíz méter magasról indult és kis híján pánikot okozott a felkészületlen kisérők között.
- Hé! Odanézzetek!
- Egy fényoszlop! Egy fényoszlop felség!
- Hát ez meg mi a csoda? Hőő... nyughass már, te!
Erősen kellett markolnom a lovam kantárát, nehogy elszaladjon az égi világosság láttán. A lovak fújtattak, kapálták a földet és idegesen forgatták fejüket.
- Menjetek hátrébb, míg megnyugodnak az állatok...! Mi odamegyünk a fénybe! Mindjárt jövünk, várjatok türelemmel! - integetett a király. Előre mentem hozzá, s együtt indultunk a csészealjhoz. Akkor vettem csak észre, hogy Sirin és Dusti loholnak a nyomomban, fölöttébb ideges képpel lesve a természetfölöttinek tűnő jelenséget. Doxtar királynő sem akart lemaradni az évszázad parajelenségéről, mert hátraparancsolva kisérőit, sápadt arccal felzárkózott mellénk.
- Látom, téged nem lehet visszatartani Doxtar! - feddte meg József a nejét sóhajtva.
- Ez a fényoszlop tényleg az égbe vezet? - pislogott fölfelé az asszony, eleresztve füle mellett a megjegyzést.
- Nem ér le a földre! Ez képtelenség...!
Sirin a fénylift kigömbölyödő aljára meredt, ami nagyjából húsz centivel a talaj fölött egyszerűen véget ért.
- Ez nem olyan fényből van, mint amit ti ismertek! - nyugtatta meg Tibor a lányt halkan.
- Valami eltakarja fölötte a csillagokat! Ott! - mutatott felfelé Dusti, éles szemmel fürkészve az űrhajó körvonalait.
- Ez ugye... olyan égi hajó, amivel napok alatt el lehet repülni a csillagokig? - Sirin jött rá elsőnek, mi terpeszkedik a fejünk fölött, mikor besiettünk a csészealj hasa alá.
- Igen. Esszenciának hívják. - mondtam neki halkan, a zsilipben megjelenő alakra emelve tekintetem.
- Várjatok, előbb lejövök hozzátok! - hallottuk Molnárt a konferenciavonalon. A planetológusunk a barna hajózó egyenruhájában ereszkedett alá a fényoszlop közepén, akár egy repülő isten, kezében degeszre tömött hátizsákkal. Barátságosan vigyorgott a döbbenten bámuló bennszülöttekre, s mikor cipője alatt megcsikordultak az utat borító kavicsok, kilépett az erőtérből.
- Jó estét kívánok mindenkinek! Molnár Róbert vagyok! - kezet rázott Józseffel, majd Doxtar királynővel. Az asszony tágra nyílt szemmel bámulta a mélybarna bőrszínű, izmos férfit. Ilyen embert még nem látott. Még jó, hogy nem Marianna vagy Lénárd pottyant le elénk.
- Jó estét...! Nahát...! Ez a valami nem fog a fejünkre esni? Mi tartja meg a levegőben? - motyogta Doxtar, próbálva feldolgozni a fekete tömeg érezhető jelenlétét.
- A hajó? Nem fog leesni, ne féljen hölgyem!
- Ne vesztegessük az időnket, nagyon feltűnőek vagyunk! Akkor ahogy megbeszéltük Józsi! Indulás...! Sziasztok! - Tibor biccentett a Heliantusz egykori kapitánya felé és beállt a fénymezőbe. Elsőként hussant föl a magasba, ismét nagy döbbenetet okozva helybeli barátainknak. Robi közben odaadta Krisztinának a zsákot.
- Tessék a felszerelésed. Három napi hideg élelem és víz, meg egy személyi könyv Józsefnek, hogy könnyebben tarthassuk a kapcsolatot.
- Léna! Lányom... figyelj csak! - fordult hozzám apa, mikor már beléptem volna a fényliftbe.
- Tessék?!
- Azt szeretném, ha magatokkal vinnétek Sirint és Dustit! Szükségetek lesz a helyismeretükre! Sirin jól ismeri Rowsant, Dusti pedig kész megvédeni titeket ha bajba kerülnétek!
- Micsoda? Tudod, hogy idegeneket csak vészhelyzetben engedhetünk a fedélzetre! Ez nem sétahajó! - ráztam meg a fejem, a két rémült emberre pillantva. Azokat természetesen meglepte uralkodójuk hirtelen ötlete, de nem mertek tiltakozni.
- Aggódom értetek Léna! Légy szíves, hallgassatok rám! Jó?
- Várj, megkérdezem a kapitányt! - vontam vállat, s miközben fölfelé lebegtem a liftben, közöltem Tiborral a meglepetést. Potyautasaink lesznek.
- Nem is rossz ötlet, jöjjenek csak! - gondolta ő rövid tűnődés után. A zsilip előterében állt, karbatett kézzel várva minket. Szóltam Robinak, küldje föl maga előtt a két helybelit.
Sirin érkezett elsőnek. Sápadtan, egész testében remegve. Mint aki először lebegett gravitációs emelősugárban életében.
- Nahát! Ez csoda...! - nyögte maga alá bámulva. Kisegítettem a fényoszlopból, hogy helyet csináljak Dusti kapitánynak. A férfi viszonylag jól tűrte a liftezést, de keze oly szorosan markolta a kardját, hogy kifehéredtek a bütykei. Fél perccel később Róbert is mellettünk állt, a padlónyílás pedig kitöltődött anyaggal.
- Doxtar királynő közölte, szeretne velünk jönni a sétahajókázásra! - vigyorgott Robi a parancsnokra, aki fél kézzel eltakarta homlokát, jelezve, mit gondol a lehetőségről.
- Még csak az kéne! Jól van Eszter, gyerünk fel orbitális pályára! - gondolta a kapitány. Elsőként lépett a kitáruló ajtóhoz, aminek túloldalán a legénység néhány tagja ácsorgott, fáradtan ásítozva.
Norbert, Pál, Irma és Erika. Ahogy az várható vala, Erika azúrkék bőre okozta a következő megrázkódtatást vendégeink számára. Kölcsönösen bemutattam őket egymásnak. Láthatóan a társainkat is meglepte a hirtelen fordulat.
- Figyeljetek jól Sirin és Dusti! - emelte föl ujját szigorúan a Kisöreg, odaállva eléjük, mielőtt kiléptek volna az összekötő folyosóra. - Ez itt egy űrhajó, ami az égben repül! Légmentesen be vagyunk zárva a belsejében és teljes biztonságban vagyunk. Most átadlak benneteket a társaimnak, akik gondoskodni fognak rólatok. Korán reggel szállunk le Rowsan közelében, addig pihenjétek ki magatokat! A legfontosabb, amit tudnotok kell, hogy ne nyúljatok olyasmihez, amihez nem értetek. A hajónk ugyan intelligens, és nem enged a számotokra semmiféle butaságot elkövetni, de jó lenne, ha nem tennétek próbára az éberségét!
- Jó! Értjük kapitány úr! - biccentett Dusti fegyelmezetten.
- Ezt vegyem kritikának az éberségemmel kapcsolatban, kapitány? - szólalt meg egy rejtett hangszóróból Eszter, nem értve a tréfát.
- Csak vicceltem! Tartsd szemmel őket! Technikailag analfabéták! - válaszolta Szekeres immár a konferenciavonalon, azzal elindult a szobájába. - Fáradt vagyok! Pihenni akarok és letusolni! Másfél órával a rowsani helyi napkelte előtt ébressz fel!
- Meglesz kapitány!
- Én is aludni megyek! - fordultam Sirinhez, elbúcsúzva tőlük. - Pál és Irma majd megmutatják nektek a hajót. Reggel találkozunk! Sziasztok!
Persze előbb szerettem volna megfürödni, de Tibor már elfoglalta a mosdót, így a fülkémbe mentem és ledobtam magamról a kabátot. Egy napig sem voltunk távol, mégis úgy éreztem magam, mint aki évekig tartó útról tért haza. A Friss élményeim könyvtár tele volt szortírozásra váró jelenetekkel, de túl fáradt levék ahhoz, hogy most ilyesmivel foglalkozzam. Átmentem az étkezőbe és csináltattam egy pohár forró csipkebogyó teát, mézzel és citrommal. Jól esett belekortyolni a kinti hidegben való nyargalászás után.
Fél órával később bújtam ágyba, s szinte azonnal elaludtam.
- Ébresztő Léna! Mindjárt hajnalodik! - szólt rám a komputerünk kedvesen.
- Jaj, ne! - nyögtem, bekapcsolva a vezérlőtáblámat. FEA szerint délután 5 óra körül járt az idő. Mintha el sem aludtam volna! Kis híján a másik oldalamra fordultam, hogy tovább szunyáljak, de végül győzött a fegyelem és ásítozó lajhárként kimásztam a takaró alól.
Tiborral együtt reggeliztem - vagy vacsoráztam? Nem is tudom már, milyen idő szerint, kicsit összezavarodott a biológiai órám. Mindketten a merinai ruházatunkban ültünk asztalhoz, mert fogytán vala az időnk a leszállásig. Júlia és Szabolcs nyitották ránk az ajtót, hogy üdvözöljenek. Ők bezzeg kipihentek! Az asztronómusunk sejthette, mi megy végbe a lelkemben, mert barátságosan vállon veregetett, azzal biztatva, hogy életem nagy kalandja áll előttem, és ez az, amiért mindannyian jelentkeztünk a flottához. Oldalba bokszoltam, hogy leállítsam a dumáját.
- Mi van a bennszülöttekkel? - érdeklődött Esztertől a kapitányunk gyakorlatiasan.
- A megfigyelő fedélzeten tartózkodnak Lénárddal és Palival. Tetszett nekik a teremtőgépem, ahogy fotelt csináltam nekik...! Nem akartak lefeküdni, csak ülnek és bámulják a kozmoszt. És állandóan kérdezgetnek, mint a gyerekek! Sirin űrhajós akar lenni!
- Már csak ez hiányzott! Ki most az ügyeletes a hídon?
- Én. - mosolygott Júlia kedvesen. - Kétszáz kilométer magasan lebegünk Setareh városa fölött. Balázs jelenleg alszik, sikerült tizenhét rovart bejuttatnunk a palotájába. Ebből kettőt agyoncsapott a személyzet, a többi figyelőállásban van. Még egy napig üzemképesek, aztán elpusztulnak ha nem küldjük el őket enni valamit.
- Addigra végzünk! Vigyél minket Rowsan fölé, negyed órán belül leszállunk!
- Rendben! Kinéztünk három leszállóhelyet, a város körüli nyolc kilométer sugarú körben. Amelyik a legbiztonságosabb, oda foglak kitenni titeket.
- Marianna?
- Alszik, egész éjjel őrségben vagyon. Krisztina és Békési kapitány visszatértek Setarehbe, most ők is alszanak. Kovács keresett minket fél órája, azt üzente, szabad kezet ad nekünk a tervezett akcióhoz, de legyünk nagyon óvatosak. Mindenképpen kerüljük a konfrontációt a helybeliekkel!
- Nem fogunk lövöldözni, ha erre gondol! - vigyorgott a Kisöreg, némileg felélénkülve.
- Kész vagy Léna? Akkor induljunk...! Háborúba megyünk! De nem harcolni, hanem békét kötni!
Ekkor gondoltam rá először, hogy nyitok egy külön dokumentumot Szekeres Tibor aranyköpései számára. Imádtam a spontán megjegyzéseit a fickónak.
Lementünk a zsilipszobába, ahol kisvártatva csatlakozott hozzánk Sirin, Dusti, Róbert, Lénárd és Pál. Júlia olyan finoman vitte le a bárkát a bolygó felszínére, hogy alig vettük észre a hajótest himbálózását. Két potyautasunk fáradtan, de roppant lelkesen nézelődött, s meleg kézfogással búcsúztak a személyzettől, mielőtt a fénylifbe álltak volna.
Utolsóként ereszkedtem alá a hideg hajnali levegőbe, vállamon az élelemmel feltöltött tarisznyámmal. Keleten már pirkadni kezdett az ég alja, a Földrajzi navigátoromra pedig kaptam egy új holotérképet az aktuális pozíciónkról. Hét kilométerre ácsorogtunk Rowsan falaitól, a Zamin-síkságon.
- Indulás! - vezényelte Tibor, a megfelelő irányba mutatva határozottan. Az űrhajó enyhe szelet kavarva elhussant a fejünk fölül. Dusti hosszan bámult utána, láthatóan teljesen lenyűgözve.
- Ezt senki sem fogja nekem elhinni! Húúh...! - suttogta áhítattal, csak úgy maga elé.
- Honnan tudod Tibor, merre kell mennünk? Hisz alig látunk valamit! - kérdezte Sirin, fázósan összehúzva magán panbehjét.
- Látom a térképet a lelki szemeim előtt! Csak gyertek, hosszú séta áll előttünk!
A térdig érő, harmatos füvet rövidesen poros földút váltotta fel. Fél órával később elhaladtunk egy magányos tanya közelében. Körös-körül erdők, bennük vidáman csivitelő madarakkal, amik a felkelő napot köszöntötték. Másfél kilométert tehettünk meg, mikor az enyhén dombos tájon gyümölcsösök és búzatáblák váltották fel a tölgyfákat. Egy nagyobb emelkedő tetejéről megpillantottuk Rowsan szürke tornyait.
- Ha beértünk a városba, először keresünk egy fogadót, mert gondolom éhesek vagytok! - fordult Tibor a kisérőinkhez, akik helyeslően bólogattak.
- Ha József nem az utolsó pillanatban szól, hozhattatok volna magatokkal élelmet! - állapítottam meg, az előttünk álló feladatokon rágódva.
- Kibírtuk Léna istennő! - mondta Dusti roppant kedvesen. Csillogó szemmel haladt az élen, kezét a kardja markolatán nyugtatva. Nem látszott, hogy félne a helybeliekkel való találkozástól, pedig ő a déli országrész katonai egyenruháját hordta. Csak most jutott eszembe, hogy át kellett volna öltöztetnünk a fickót. Így biztosan nem jutunk messzire az ellenséges városban!
Megvitattam a dolgot élvonalon Tiborral és Júliával. Mindannyian egyetértettünk abban, túl késő lenne visszafordulnunk. Hátrahagyni pedig nem akartuk a srácot, nehogy bajba kerüljön az idegen földön.
- Azt javaslom, próbáljunk meg úgy csinálni, mintha mi egy diplomáciai küldöttség lennénk Setarehből, amit Békési király küldött Faragó királyhoz! - javasolta Szekeres félhangon, mikor parasztok tűntek fel szemből gyalogosan. Lehettek vagy tízen és szerszámokat cipeltek.
- Miért, talán nem az vagyunk? - kérdezett vissza Sirin halvány félmosollyal.
A helybeliek persze összesúgtak, mikor felismerték Dusti kapitány egyenruháját és sokáig néztek utánunk. Rossz előérzetünk vala a közeljövővel kapcsolatban.
- Megpróbálhatnánk ruhát szerezni neki abban a faluban főnök! - javasoltam bal felé mutatva. Egy elágazáshoz értünk, ahol festett útjelző tábla fogadott minket egy vastag cölöp szúette oldalán. A város jobbra lett légyen.
- Valószínűleg lebuknánk! Ezek itt háborúra készülnek, ne feledd! És különben sem bújkálni jöttünk ide! A lényeg az udvariasság és diplomatikus bájmosoly!
A két kapitányi rangban szolgáló férfi ment az élen, ezért arra gondoltam, társnőmhöz fordulok információkért a helyi viszonyokkal kapcsolatban.
- Apa azt mondta, te jártál Rowsanban és jól ismered az ittenieket! Szeretném, ha mesélnél róluk, hogy tudjam, mi vár ránk!
Kényelmes tempóban ballagtunk az úton, úgyhogy bőven vala időnk társalogni a tudósok nyelvén. Sirin szabadkozva vonogatta vállát. Ő bizony csak egyszer járt Rowsanban, két évvel ezelőtt, egy tudományos küldöttség tagjaként, s csupán két hónapot töltött a városban. Nem sok ideje volt megismerni a helybelieket. Annyit mindenesetre észrevett, hogy errefelé sokkal több a szegény ember, az iskolázatlan paraszt és a krónikus beteg. Mert a városi kormányzat nem törődik az emberek jólétével úgy, mint Setarehben és a Danestan-völgy más településein. A bűnesetek szintén gyakoribbak, úgyhogy legyünk résen. A tolvajok gyorsan dolgoznak. Egyszer őt is megfosztották a táskájától, amiben a pénze és a ruhái voltak.
A legdurvább különbséget mégis abban lehetett felfedezni a két uralkodó népének életében, hogy Faragó területén az állam nyílt erőszakkal lép fel a bűnelkövetőkkel szemben. A tolvajokat, rablókat, házasságtörőket, szélhámosokat nyilvános testi fenyítéssel büntetik a főtéren, hetente egyszer, hogy mindenki láthassa és elborzadjon. Botozás, korbácsolás, egy nagyon csípős fajtájú csalánnal való megcsapkodás, sőt kard általi kivégzés is előfordul a vérpadon. Kivert a frász az ilyen értelmetlen gonoszságoknak már a gondolatától is. Ezek a népek még iszonyúan messze leledzenek a civilizáltságtól az én értékrendem szerint.
Válaszul elmondtam a nőnek, hogy az Eledoneián nincsenek bűnök, sem büntetés. Nálunk mindenki tudja, mi a helyes és mit nem szabad csinálni. Enélkül nem lehetne fenntartani egy olyan magas fokon gépesített társadalmat, mint a miénk. Különben sem lenne értelme bármit ellopni, amikor mindenki mindent megkaphat ingyen a teremtőgépektől, amire csak vágyik. Sirin erre azt válaszolta, mi mégiscsak isteni lények vagyunk, akik mentesek az örök emberi gyarlóságoktól és szeretne elmenni a világunkra. Az biztosan maga a mennyország.
Bevallom őszintén, szemérmesen elhallgattam néhány apróságot a nő elöl, azért hitte, hogy a mi világunk mentes a Merina problémáitól. Ez persze nincs így. Jó példa erre József és Balázs, akik rengeteg itteni ember haláláért felelősek a hatalmi harcuk okán. Az Eledoneián is előfordulnak bűnesetek, kuriózumszámba menően ritkán, de nálunk mindig lehetőséget kap a tettes, hogy jóvá tegye a dolgot, ahelyett, hogy bántalmaznánk és kiközösítenénk, bezárva például egy börtönbe. Ha jól emlékszem a tanulmányaimból, az elmúlt százezer évben két gyilkosság történt nálunk összesen, amit nem gondatlanságból, hanem előre eltervezve, szántszándékkal követtek el. Mindkét esetben súlyos lelki károsodást szenvedett az illető, amit csak nehezen tudtak kikezelni a pszichológusaink.
A közösségünket összetartó és boldogító tan szerint a büntetés nem más, mint a korábban elkövetett rossz cselekedet megduplázása. Nem megoldás kárt okozni valakinek azért, mert ő is kárt okozott másoknak. Ezt a Magyarkán szemet szemért törvénynek hívják, de ott sem szeretik alkalmazni. A rosszat csak jóval lehet ellensúlyozni, mással nem. Aki bajt csinál, megkapja a lehetőséget a jóvátételre. Ez mindig működik, a statisztikáink egyértelműen bizonyítják. Persze nagymértékben hozzájárul a sikerhez a technikai apparátusunk, ami úgy van kialakítva, hogy megakadályozza a végzetesen nagy emberi tévedések és ballépések létrejöttét. A társadalmi hálózat őrzőangyalként működik a világunkon, a szabad akaratunk megsértése nélkül korlátozva minket abban, hogy katasztrófába kormányozzuk az életünket.
Sirin végül megkérdezte tőlem, az égi világokban egyáltalán nincs jelen a rossz és a gonosz? Tibor adott rá tömör választ helyettem, közölve, hogy a csillagok közt sok világsziget lebeg. Vannak, ahol jólelkű lények élnek, máshol pedig rosszak vagy mindkettő. Még az istenek, a nálunknál magasabb intelligenciák között is akadnak gonoszak.
Újabb parasztok mellett siettünk el, de most sem állítottak meg minket szerencsére. Két kilométerre voltunk a városkaputól, mikor Varga Krisztina bekapcsolódott a konferenciavonalba. Lelkesen közölte, az éjjel kikérdezte Józsefet és Doxtar királynőt Faragó birodalmáról.
- Jó, hogy eszedbe jutott Kriszta! Tegnap nem gondoltam erre, pedig oly nyilvánvaló lett légyen! - állította Tibor, örülve a nő jelentkezésének. - Hallgatunk!
- A fickónak most épp két felesége van, valamint fél tucat ágyasa, ha nem több. Az idősebbik neve Gerán, a másik Holü. Faragó király törvényt hozott a háború után, hogy a kellően gazdagoknak több feleségük lehet. Szóval nála nincs olyan nemi egyenlőség, mint a déli tartományokban.
- A belpoltikai helyzetről egyelőre annyit tudtam meg, hogy Zád város vezetője egy Áhu nevű szőke öregasszony, aki húsz éve még a király ágyasa lett légyen. Valamikor nagyon szép lehetett, József legalábbis úgy emlékszik rá. A matematikában és fizikában jártas, képzett tudós, most inkább a politikában jeleskedik. Zádot közösen irányítja egy Damad nevű fickóval, aki a hadsereg gyalogságáért felelős és a kémhálózatot működteti. Szóval az ő kezében van a titkosszolgálat.
- Saxtan város ura egy fiatal harcos, Javán vezér, aki valószínűleg a hajóflottát fogja vezetni, át a Hun-öblön. Az északi Büdan város kormányzója pedig Kacal vezér, becenevén a robbanóanyag gyáros. Kopasz kémikus és mérnök, az ő segítségével tudta Balázs visszaverni Józseféket Rowsan ostromakor. Nagyon lojális fickó, sosem lázadna fel a királya ellen, akinek a karrierjét köszönheti. Ha Faragót eltávolítjuk a trónról, ők lesznek az esélyesek a hatalom megszerzésére. Egyelőre ennyi tömören!
- Remek munka! Mindjárt a városban vagyunk, majd jelentkezünk ha megtaláltuk Faragót!
- Legyetek óvatosak! Jó utat!
Furcsa mód egészen a városkapuig nem találkoztunk egyetlen katonával sem. Nyilván azért, mert Balázs hadserege épp előrenyomulóban vala dél felé, ami most kapóra jött nekünk. Mi északnyugati irányból közelítettük meg Rowsant, a hegyek felöl.
Hatalmas, durván faragott kősziklákból emelt szürke fal húzódott előttünk több kilométer hosszan mindkét irányban. Legalább tíz méteresre becsültem a magasságát. A városfal, ami előtt mély vizesárok húzódott körben. A kapuhoz csapóhídon lehetett átjutni, előttünk épp egy ponyvás szekér döcögött kifelé, bakján kövér fuvarossal. Sűrűn kellett nógatnia sovány ökreit, hogy azok megbírkózzanak a nehéz fatákolmánnyal. A kapu fölötti őrtoronyból sisakos katonák bámulták az utat, a fal mögött megbúvó városból több helyütt fekete füstoszlopok szálltak az égbe.
- Megállni! Állj! Kik vagytok?! - harsogta a bejárati boltív alatt strázsáló őrparancsnok. Kövér, borostás pasas volt, kezében jókora alabárddal. Az északi hadsereg katonái hasonló ruházatot viseltek, mint Dusti kapitány, de piros helyett kék színben. Pajzsaikon, kitűzött zászlóikon nagy, sárga nyolcágú csillag virított. Íme, egy másik teremtési szimbólum, a fotinó síkvetületi rajza, ismertem fel azonnal.


- Szekeres kapitány vagyok Setareh városából! - lépett előre nyugodtan Tibor, felmutatva üres tenyerét, hogy lássák, fegyvertelen. - Békési király küldött minket Faragó királyhoz, küldöttségbe! Kérlek, mihamarább vezessetek az uralkodó elé! Fontos üzenetet hoztunk!
A katona nem lehetett túl éleselméjű, mert összeráncolt homlokkal nézett egy darabig, aztán intett, lépjünk közelebb. Emberei körbevettek minket, barátságtalan képpel markolva kardjaikat.
- Hol vannak a lovaitok? A szekereitek? A szolgáitok? Egy királyi követség nem négy emberből szokott állni kapitány!
- Hátramaradtak, mert eltört a kereke a szekerünknek. Majd később csatlakoznak hozzánk. - hazudta szemrebbenés nélkül a Kisöreg, az én legnagyobb ámulatomra.
Tapasztalatból tudom, milyen nehéz nyíltan a szemébe hazudni valakinek, hogy ne bukjunk le azonnal. Nálunk épp ezért nem szokás az ilyesmi, hisz a másik ember a metakommunikáció révén azonnal megérzi a hamis beszédet. A szemből sugárzó gondolatok nem fedik a szavakat, így mondják a sámánjaink.
- Talán eltévedtetek, hogy ebből az irányból jöttök? Setareh délre van tőlünk! - mutatott egy másik katona fejszéjével a megfelelő irányba, gyanakvóan. Ránagyítottam az andisidan nyelven tabarnak hívott szerszámra, megcsodálva nyelén az aprólékos faragást. A balta inkább látszott műalkotásnak, mint hatékony kézifegyvernek. Indás-leveles teremtési minták futottak végig rajta, az acél fejet bőrszíjakkal erősítették a fához.
- Tennünk kellett egy kerülőt, mert a rövidebb úton a hadseregetek jött szembe. Mindenkit félrezavartak az útjukból! - bólintott lassan Szekeres, frappánsan megfelelve. - Gondolom, épp támadásra készültök ellenünk! Úgyhogy jó lenne, ha minél hamarább Faragó király elé kisérnétek minket! Békési király békeajánlatát hoztuk, mielőtt kitörne a háború!
Fél perc múlva Rowsan utcáin gyalogoltunk, nyolc katona díszkiséretében. Az északi birodalom fővárosában alig vala forgalom a magas kőházak között, ráadásul a járókelők gondosan elkerültek minket, nem kívánván közelebbről megismerkedni kilétünkkel.
- Eddig jó! - gondolta Tibor, majd utasította Esztert, hogy a felderítőszúnyogokat csoportosítsa az útvonalunkra.
Köhögni kezdtem a mindent beborító, csípős füstben. Talán tűzvész tombolt valamelyik kerületben? Látszólag semmi sem utalt katasztrófára Rowsanban, és a hajónk sem jelzett szokatlan tevékenységet a környékünkön. Megkértem Júliát, keressen rá a füst okára.
- A kovácsműhelyek kéményeiből jön. - állapította meg kisvártatva a nő, beadva nekem a navigációs táblámra egy friss űrfotót. - Nem használnak füstszűrőket. Erős környezetszennyezést látok a gravizoron a levegőben és a közeli folyóban. Az iparosítás átka a primitív fajoknál...!
Újabb kőfal állta utunkat a városon belül. A térkép szerint a palotát védi, elkülönítve az uralkodót és bizalmasait a pórnéptől. Előtte széles, üresen hagyott térség, ahol szekerek sorakoztak, valamint hatalmas szénabálák. A bejárati kapu itt is nyitva volt, katonák jöttek-mentek szünet nélkül a külső és belső városrészt összekötő széles alagúton át. Civileket erre már egyáltalán nem láttunk. A kisérőink átadtak minket az itteni őrségnek.
Odabent félkör alakú, barna kövezetű téren kellett átvágnunk. Velünk szemben a rowsani királyi palota, egy szürkésfehér márványból készült, monumentális épületegyüttes magasodott. Fák, virágok sehol, mindenütt csak kő. A fal mentén acél kandeláberek, üstjeikben még füstölgő parázskupacokkal. A bejárat előtti lépcsőkön díszőrség, kétoldalt kifeszített zászlók kék alapon sárga fénycsillaggal.
- Helló, megint én vagyok! - szólalt meg Krisztina, miközben bevonultunk a palota előcsarnokába. A fal mentén körben kőszobrok, a mozaikmintás padlón hosszú vörös futószőnyeg vezetett egyenesen előre.
- Mondjad! - Tibor finoman maga mögé terelte Dustit, jelezve neki, a két nőre vigyázzon elsősorban.
Katonák jöttek velünk szembe, csattogó léptekkel a hideg márványpadlón. Félrehúzódtunk az útjukból, a kisérőink egy jobb oldalt nyíló ajtóhoz vezettek sietősen.
- József hadserege induláshoz készülődik, szerintem fél órán belül nekivágnak a Samsirba vezető útnak. A királynő itthon marad, kormányozni a várost. Én Józsi mellett leszek, természetesen.
- Rendben!
Élénkvörös kaftánt viselő, bajuszos férfi várt minket egy kisebb teremben. Oldalán drágakövekkel díszített markolatú kard, fején csúcsos bőrsapka. Érdeklődve mért végig minket, mielőtt megszólalt volna rekedtes hangján.
- Kik vagytok és mit akartok itt? - fordította a nyelvészeti program furcsa szavait, egy zárójeles mondatban megjegyezve nekünk, hogy valószínűleg tájszólással beszéli az andisidant. Tibor megismételte korábbi szövegét, mire a fickó széles mosollyal a fal két oldalán sorakozó székekre és padokra mutatott.
- Foglaljatok helyet és várjatok türelemmel! Őfelsége pillanatnyilag nagyon elfoglalt, de amint lesz rátok ideje, fogad benneteket a nagyteremben!
Azzal ő és a katonák egyszerűen magunkra hagytak minket. Nem kínáltak meg semmivel, nem kérdezték, hoztunk-e ajándékot, levelet. Akarunk-e előbb lepihenni, bevárni a csomagjainkat, mielőtt az uralkodó elé állnánk a legszebb holminkban, poros utazóruhánk helyett. Vagyis egyszerűen nem törődtek velünk, mintha semmi jelentősége sem lenne váratlan érkezésünknek a háború kitörése előtti napon.
Leültünk, mert kifárasztott a hosszú gyaloglás. Elmondtam észrevételeimet Sirinnek, aki komoran bólogatott, de nem tudott hozzászólni a helyzethez. Tudtam, hogy őt is balsejtelem gyötri. Nem tehetünk mást, várnunk kell.
Öt perccel később karcsú szolgálólányok érkeztek egy másik ajtón keresztül, lenge vászonruhában, zajtalanul suhanva a kőpadlón puha bőrszandáljaikban. Tálcákon ennivalót, kancsókban bort és kézmosóvizet hoztak a számunkra. Úgy látszik itt ez a szokás, gondoltuk megnyugodva, s az ételt, kenyeret, sült húst, gyümölcsöket átengedve bennszülött társainknak, türelmetlenül vártuk, hogy Faragó király fogadjon bennünket.
Tibor kezet mosott, megszagolva a vizet.
- Valami illatosítót tettek bele. Adhattak volna legalább egy szappant!
Több, mint másfél órányi várakozás után került elő a vörös kaftános udvari ember, négy katona kiséretében. Akkor már kezdtem idegeskedni a hosszúra nyúló előszobáztatás miatt, s az Esszencia által közvetített űrfotókat nézegettem a városról és környékéről. Egyikünknek sem akaródzott beszélgetnie, Dusti kis híján elszundított ültő helyében a korai ebéd után.
- Faragó király fogadja a küldöttségeteket! Gyertek utánam!
Visszamentünk a nagy csarnokba, ahol a bejárattal szemben lévő kapu kitárult, gyorsan és hangtalanul. Egy ugyanekkora méretű helyiségbe vezettek minket, ahol több száz katona, udvari méltóság, miniszter és mindenféle fontos hivatalnok ácsorgott, díszes öltözékben parádézva. Jöttünkre alább hagyott a zsivaj, mindenki kicsiny csapatunkat bámulta. Közönyösen vagy épp lekicsinylő ábrázattal, úgy vettem észre. Nem látszott, hogy különösebben örülnének nekünk.
- Eddig simán ment! Láttok minket Júlia? - kérdezte gondolatban Tibor, miközben a bajuszos fickó mellett a trónhoz sétált. Mi hárman illő módon lemaradtunk néhány méterre, tekintetünket a szemközti emelvényen álló hatalmas székre szegezve. A király nem volt sehol.
- Igen, van bent a függönyön három felderítőnk, tőletek balra! Balázs a jobbra lévő helyiségben tartózkodik. Szerintem mindjárt bejön.
Ahogy mondotta, úgy is történt. Az oldalajtón katonák masíroztak be, nyomukban egy díszesen kiöltözött férfival, akiben a flotta személyzeti adatbankjának hologramjai alapján rögvest felismertük Faragó Balázst, a Heliantusz űrhajó egykori elsőtisztjét.

38. fejezet