Faragó Balázs izmos testű, középmagas, világosbarna bőrű férfi volt, aki egész megjelenésében erőt és tekintélyt, ugyanakkor különös méltóságot sugárzott. A végtelen magabiztosság lenne rá a legpontosabb jelző, első megérzésem szerint. Rövid fekete haját vékony aranykorona fogta össze, amin aprócska drágakövek csillogtak sötétkék és bordó izzással. Arca frissen borotvált, nyugalmat tükröző. Mellkasán díszes, ezüstfényű mellvért, amin birodalma címere, a nyolcágú fénycsillag terpeszkedik. Barna ingének ujja könyékig fölhajtva, vállán hosszú vörös köpeny. Derékövén görbe kard, aranyozott fémhüvelyben. Szintén barna nadrágja lábra simuló, alul betűrve a fekete bőrcsizmába. Semmivel sem vala díszesebben öltözött, mint a többi uraság és hadvezér. Csupán a tartása jelezte, ő itt az abszolút főnök.
Ahogy várható volt, nem ismert fel minket. Szekeres Tiborra elvileg emlékeznie kellett volna, akinek vigyorát minden űrhajós ismeri a szakmában, de a Heliantusz katasztrófája óta eltelt évszázad megtette a hatását nála is. Közönyösen suhant végig a tekintete rajtunk, miközben testőrei között felment a trónushoz, s helyet foglalt, fogadva alattvalóit.
- Őfelsége, az ég fia, a halhatatlan Faragó Balázs király! - kiabálta egy fickó közben az emelvény szélén állva, mint valami műsorvezető. Akkora csend lett a hatalmas teremben, hogy ha most röpteti odébb valamelyik biorobotunkat Eszter, szerintem azonnal lebukott volna.
A király intett, mire a vörös kaftános előrébb lépett, és mélyen meghajolva, diszkréten közölte vele, diplomáciai küldöttség érkezett reggel Setarehből, békeajánlattal.
- Ezek szerint rájöttek, hogy támadni készülünk! - jelentette ki nyíltan Faragó, komor pillantást vetve bal felé, az egyik hadvezérére. - Ennyit a meglepetésről!
Félre legyintette a kaftánost és várakozóan a Kisöregre nézett, jelezve, hogy hajlandó meghallgatni a követet. A parancsnokunk erre elé toppant és vigyorogva biccentett, mellőzve az udvarias sallangokat. Ezt csak a legközelebbi felderítőszúnyog közvetítette piciny képen láttam, míg a hangját mindenki hallotta a teremben.
- Jónapot! Szekeres Tibor kapitány vagyok, az Űrfelderítő és Kutató Szolgálat Esszencia nevű hajójának parancsnoka! Érted jöttem Faragó Balázs! Visszaviszünk az égbe!
Eledonul szólalt meg, amit csak néhányan értettek a jelenlévők közül. Azok persze kivétel nélkül elsápadtak és felhördültek a szokatlan bemutatkozás miatt. Faragó arcát figyeltem végig, rögzítve az eseményeket. Ő láthatóan kizökkenve szerepéből, rémülten rezdült össze, mint akit arcul ütöttek. Aztán csak teltek a másodpercek, kínos lassúsággal vánszorogva. Mindenki a király válaszára várt. A katonák ugrásra készen kétoldalt, az előkelőségek idegesen pislogva tág félkörben.
- Kifelé! - üvöltötte el magát váratlanul Balázs, ahogy a torkán kifért. Felpattant a trónszékről és az alattvalóira mutatott, eltorzult arccal.
- Kifelé mindenki! Most, azonnal...!
- Tessék? De felség...! Mi is...? - kérdezte egy öreg, ráncos arcú, ősz hajú asszony tőlem jobbra, aki bő szabású fehér köpenyt viselt, csontos ujjain vaskos aranygyűrűkkel. Láthatóan zokon vette a durva kiutasítást, de Balázs komolyan gondolta a dolgot.
- Mindenki! A miniszterek is! Az őrség is...! Mozgás! Csak ők maradhatnak...! Azt mondtam, mozgás...!
Fél perc alatt kiürült a terem, az ajtók pedig döngve vágódtak be mögöttünk. Mi meg csak néztünk, bizonytalanul ácsorogva középen. Brutális egy uralkodója van ezeknek a népeknek, állapítottam meg hűs nyugalommal. Öten maradtunk a helyiségben.
- Hát, ez gyors volt! - súgta Júlia a távolból.
Közelebb léptem Tiborhoz, aki farkasszemet nézett a királlyal. Nem tudom, ismerték-e egymást személyesen odahaza, mindenesetre Faragó gyorsan kapcsolt, egyetlen pillanatig sem kételkedve a meglepő bemutatkozásban.
- Hogyan...? Hogyan találtatok rám? - nézett végig alaposan mindkettőnket Balázs, igencsak szúrós szemmel. A tartása megváltozott, válla leesett a hirtelen lelki megrázkódtatástól. Lehet, hogy nagyon rosszkor jött neki ez a leleplezés?
Tibor nem törődött a fickó lelki világával. Néhány szóban összefoglalta az elmúlt napok történéseit, nyugodtan, kedves hangon beszélve hozzá. Közben félig felém fordult, hogy bemutasson, mint Békési József lányát. Sirin és Dusti addig türelmesen ácsorogtak, a mennyezeti freskókat és a falon lógó óriás festményeket nézegetve.
Mikor Faragó megértette, hogy egykori kapitánya, most politikai ellenfele mindent tud a nagy titokban előkészített invázióról, fancsali képpel roskadt vissza trónjára. Hirtelen az egész élete megváltozott, és időre levék szüksége, hogy átgondolja a dolgokat. Szóltam élvonalon a kapitánynak, hagyjon neki pár percet, míg rendezi gondolatait.
A férfi kifürkészhetetlennek tűnő pillantással mérlegelt kettőnket, legalább három percig. Közben csak egyszer szólalt meg, s nagyjából ugyanazt mondta, mint korábban József. Nem is számítottunk másra, őszintén szólva.
- Én már régóta ide tartozom! Ez az otthonom, tudjátok! És nem vágyom vissza...!
- Figyelj Balázs! Azt szeretnénk, ha leállítanád a csapataidat és békét kötnél Békésivel! Nincs értelme egymással háborúznotok! - mondta végül Tibor rábeszélően.
Faragót azonban úgy tűnik nem olyan fából faragták, mint aki könnyen megadja magát a sorsának. Összeszorított szájjal felállt és hátranyúlva meghúzott egy vastag zsinórt a fal mellett. Csilingelés szűrődött be kintről. Nyíltak az ajtók és besietett a testőrsége, nyomukban a kiváncsian pusmogó előkelőségekkel.
Őszintén szólva nem tudtam, mi következik. Ami végül történt, teljes meglepetésként ért minket, csak bámultunk döbbenten a királyra. A fickó ugyanis széles gesztussal ránk mutatott, az őrséghez intézve első parancsát.
- Fogjátok el őket! Mind a négyet!
A katonáknak nem kellett kétszer mondani, értették a dolgukat. Azonnal elkaptak és hátracsavarták a karom, meglehetős durvasággal. Tibor sem állt ellen, viszont Dusti kapitány nem óhajtotta magát egykönnyen megadni. Vadul előrántotta kardját, és körbekaszált vele, magát és Sirint védve, mire tucatnyi lándzsa és íjpuska meredt rá minden irányból.
- Vissza!
- Adjátok meg magatokat! - kiabálták a katonák, miközben a bátor harcos felénk próbált oldalazni, hogy a segítségünkre siessen, teljesen reménytelenül.
- Ne! Dusti kapitány! Ne...! Adja meg magát! - kiáltottam a férfira andisidanul. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, semmit sem tehet ebben a helyzetben. A padlóra dobta fegyverét, majd tőrét, megvető tekintettel. Egy perc múlva mind a négyen ott álltunk, erősen hátrakötött kezekkel a trónus mellett. A katonák elvették zsákjainkat, megmotoztak és odébb lökdöstek, hogy helyet adjanak a tömeg elé álló királyuknak.
Életemben először kötözték meg a kezemet, mintha nem élő ember volnék, hanem valami tárgy vagy buta állat. A zsinórok a csuklómba vágtak, elég kellemetlen módon. Közben több minden történt egyszerre, alig győztem követni az eseményeket.
Egyrészt Tibor hiába kérte Balázst, térjen észhez és ne csináljon ostobaságot. Másrészt Dustit hasba vágták, hogy a földre rogyott, mert nem bizonyult kellően együttműködőnek. Júlia, Szabolcs és Róbert egymás gondolataiba vágva kérdezősködtek, mi történik a helyszínen és mi van velünk. Balázs pedig teátrálisan ránk mutatott, rövid szónoklatot intézve az embereihez.
- Ezek az idegenek mostantól a foglyaim! Békési küldte őket, ostoba módon, mert azt hiszi, elkerülheti a véget! A lázadása végét, amivel megosztotta a birodalmat! De túsznak fogjuk használni őket a győzelem érdekében! A lehető legjobbkor jöttek!
Azzal odalépett hozzám, és jobb kezével megragadta az államat, erősen. Lassan közelebb hajolt, engem pedig elöntött a pánik, mikor megértettem csak hozzám intézett szavait, miközben elégedett pofával méregetett, gúnyos magabiztossággal.
- Igen! A lehető legjobbkor! Üdvözlöm... az öngyilkos osztag embereit a Merinán! És főként téged, Békési Léna...! Tiszta apja, láthatóan...! Ha József lánya a túszom, biztos nem fog sokáig ellenállni a csapataimnak! Mondd meg szépen neki, hogy ostobaság volt ideküldenie a gyönyörű lányát követségbe! Vagy átengedi nekem az egész birodalmát, hogy egyesíthessem az enyémmel vagy megöllek benneteket és a fejeteket elküldöm neki ajándékba!
- Ezt nem teheted! - feleltem, kiszabadítva állkapcsom a szorításából. Próbáltam úrrá lenni félelmemen, ami a nyilvánvaló és értelmetlen rosszindulat miatt ébredt a lelkemben.
- Nem bánthatsz minket...!
- Hagyd békén a nőt Balázs! - szólt közbe Tibor, menteni próbálva a helyzetet, nem sok reménnyel. Az események irányítása már nem a mi kezünkben volt.
- Nem én foglak bántani benneteket kislány! Van külön udvari emberem a kivégzéshez!
Azzal ironikus vigyorral elfordult tőlünk és magához intette egyik hadvezérét. A fickó öreg vala és kövér. Kopasz fején kétoldalt még látszott némi rövid, szürke haj. Felcicomázott barna katonai egyenruhát viselt, vállán vörös köpennyel.
- Igen felség!
- Kacal vezér! Azt a déli katonát szabadon engedem! Gondoskodjanak róla, hogy mielőbb eljusson Setarehbe szárazföldi úton! Külön gépkocsival vigyék Damad vezér csapatai után!
Dustit felrángatták a földről, s mielőtt elhurcolták volna, Balázs még megismételte neki andisidanul, hogy biztosan megértse, milyen üzenetet kell eljuttatnia Józsefhez. A kapitány sápadtan állt foglyai közt, összeszorított szájjal. Tehetetlenül nézett minket, aztán két katona kirángatta a teremből.
- Mi lesz a hadművelettel felség!? - kérdezte Kacal nyugodtan.
- Tovább folytatjuk, a terv szerint! Nincs elég erejük hozzá, hogy megállítsanak!
- Most bűncselekményt követsz el Faragó Balázs! - szólalt meg Tibor a mi nyelvünkön.
- Ezért felelned kell majd az Eledon Főtanács előtt!
- Nekem semmi közöm hozzájuk! Rég nem vagyok eledon állampolgár, én ide tartozom! És azt csinálok, amit akarok! Itt az én szavam a törvény!
- Csak semmi pánik! Készen állunk a kiszabadításotokra! Az asztroidokat a zsilipbe állítottam! Jól vagytok...? Léna? Tibor? - hallottam Júliát a konferenciavonalban.
- Kovács vagyok! Ne csináljatok semmit az engedélyünk nélkül! Az Esszencia maradjon orbitális pályán! - szólt közbe a felderítés főnöke Uvacsánból, parázs vitát indítva el a bárkánk személyzete és az otthoni nyomkövetők között. Mindenki egyszerre beszélt, kénytelen voltam lekorlátozni őket a fejemben, hogy a külvilágra tudjak összpontosítani.
- Figyelj Balázs! - szólaltam meg, latba vetve minden diplomáciai tapasztalatomat, hogy meggyőzzem agresszív cselekedete hiábavalóságáról. - Ha fogságba ejtessz minket, az űrhajónk legénysége ki fog szabadítani. Ezt nem akadályozhatod meg! Inkább üljünk le és tárgyaljuk meg értelmesen a helyzetet!
A férfit azonban nem érdekelte a figyelmeztetésem. Intett az őreinknek, hogy vezessenek ki a teremből.
- Felkészültem erre az eshetőségre. Azt üzenem a társaitoknak, hogy ha megpróbálkoznak a kiszabadításotokkal, akkor ti azonnal meghaltok...! Külön cellába tegyék mindhármat és dupla őrséget a börtön kapujához!
- Bolond vagy Balázs! Nagy hibát követsz el...! - kiáltotta még Szekeres, mire egy katona belekönyökölt a gyomrába, hogy összegörnyedt. A karomnál fogva rángattak Tibor és Sirin után, aki szótlanul tűrte a durva bánásmódot. Csak a szemében láttam felvillanni rövid pillanatokra, hogy rettenetesen fél.
Két termen cipeltek minket keresztül, majd egy hosszú folyosón, aminek végén nagy, négyszögletes udvarra léptünk. A túloldalon nyílt a börtön kapuja, ahol meredek kőlépcsőn botladoztunk lefelé a pincébe. Sötét, hűvös, nyirkos levegőjű hely volt, büdös és barátságtalan. Szerintem még rosszabb, mint a setarehi palota hasonló vendéglátóhelye, ahová bekerülni könnyű, kijutni némileg nehezebb.
- Megsérültél Tibor? - kérdeztem a kapitányt fluidkomon, de megnyugtatott, hogy jól van. Csak fáj a gyomra, azért öklendezik.
Az alagútban félhomály vala, az egymástól viszonylag messze lobogó fali fáklyák miatt. Keresztül vezettek egy nagyobb, boltíves termen, ahol a börtön őrsége átvett minket, egy keskeny oldaljáratba rángatva tovább. Hangos csikorgással nyíltak a rácsos ajtók, s miután levágták csuklómról a kötelet, finoman betessékeltek egy sötét lyukba. Szem elöl tévesztettem a társaimat. Valószínűleg a szomszédos cellákba kerültek, aztán csak a kulcsok csikorgását lehetett hallani, ahogy elfordultak a rozsdás zárban. Magamra maradtam.
Beletelt néhány másodpercbe, mire szemem hozzászokott a rémisztő homályhoz. Egy háromszor három méteres, négyszögletes szobában voltam, aminek mennyezete oly alacsonyan valék, hogy kézzel könnyedén elérhettem. A jobb oldali kőfalnál alacsony deszka ágy, rajta összehajtogatott pokróccal, a bal sarokban fémvödör. Nyilván ez helyettesíti a WC-t, gondoltam összevont szemöldökkel. Vízcsap, törölköző, tükör és más holmik sehol! Ez bizony nagyon puritán berendezés, nem lenne jó napokig itt éldegélni. A levegő mozdulatlan, ablakot és szellőzőnyílást sehol nem láttam. A cella ajtaja rozsdás, vastag acélrudakból összehegesztett rács volt, három ponton sarokvassal rögzítve a kőfalhoz. A folyosó túloldalán egy hasonló cellából koszos, szakállas férfi bámult rám kifejezéstelen szemmel. Szegény ember, biztos már hetek vagy hónapok, ha nem évek óta tartózkodik ezen a pokoli helyen!
- Látjátok amit én? - kérdeztem a társaimat, próbálva minél jobb képeket közvetíteni számukra a helyiségről.
- Nagyon kevés a fény, de mindjárt feljavítom a képet! - ígérte Eszter. - Van egy jó hírem Léna! Végre megtaláltuk Vilmost! Épp most tért vissza a falujába két férfival. Nyilván valahol a környéken kirándultak.
- Remek!
- No, már megint börtönbe kerültünk! - szólalt meg hirtelen Tibor bosszankodva. - Nem túl vendégszerető ez a bolygó! Veled minden rendben Léna? Hol vagy?
- Szerintem a tőled jobbra eső cellában lehetek. Sirint láttad?
- Őt zárták be tőlem jobbra! Akkor te odébb leszel, Sirin kettőnk között van!
- Kár, hogy nem látjuk egymást...! Elég hideg van itt! Balázs nagyon rossz dolgot művelt velünk! Nem értem, hogy tehetett ilyet!
Arcomat a rácshoz nyomtam, nem törődve hidegével és ragacsosságával, amit talán a korábbi lakó mocskos keze hagyhatott a fémen. Próbáltam kilesni oldalra, hátha meglátom a társaimat, de nem sikerült a dolog.
- Sirin! Itt vagy? - kérdeztem hangosan, mire kisvártatva egy ismerős igen visszhangzott végig a börtön folyosóján. Ez remek, legalább hallótávolságon belül maradtunk egymáshoz.
- Nem kell félned, a társaink ki fognak szabadítani...! Hamarosan! - biztattam őt, mire megkérdezte, miért vagyok ebben olyan biztos?
- Mert minálunk nem szokás cserben hagyni egymást! - feleltem magától értetődő természetességgel. Ettől függetlenül azért szorongva tekintettem a jövőnk elébe. A dolgok nem úgy látszottak alakulni, ahogy azt naívul elterveztük.
- Köszönöm, hogy ennyire bízol bennünk Léna, de a parancsonokság szigorúan megtiltotta, hogy lemenjünk értetek!
Júlia tájékoztatása meglehetősen lesúlytó vala. Mégis bíztam benne, hogy végül minden rendbe jön és Balázs észhez tér. Csak nem fog bántani minket! Hisz semmit nem csináltunk! Persze, ha jobban belegondolunk, a jumuknak sem vagyon szükségük mélyebb indokra ahhoz, hogy szitává lőjjék a Heliantuszt vagy elrabolják a Filomera kutatóhajót annakidején.
- Úgy látom, nagy bajba kerültetek Léna! - kapcsolódott a vonalba Varga Kriszta néhány perccel később. Akkor már a kemény deszkaágyon ültem és kidörzsölt csuklómat masszíroztam, lehunyt szemmel nézve a hajónk által közvetített űrfelvételeket. Dusti kapitányra fókuszálta az optikai vevőit Eszter. A férfit egy nyitott tetejű szekéren vitték ki a városból, déli irányba. Két napon belül visszaérhet apámékhoz ha siet.
- Csak a szokásos! Életemben másodszor vagyok börtönben, és mindez egy napon belül!
- Nem irigyellek! Józsi hadserege elindult, a menetoszlop végén vagyok. Apád elöl lehet valahol, de nem válaszol a hívásomra. Nyilván nem kapcsolta be a könyvét. Láttam mi történt a trónteremben, és azt szeretném megkérdezni, mégis mit mondjak Józsefnek? Balázs veletek fogja zsarolni őt!
- Mondd el neki az igazat. Jobb ha tudja, mire számítson! - szólt közbe Tibor. - Ez az egész az én hibám! Gondolhattam volna, hogy megpróbálkozik a fickó valamivel! Túl egyszerű lett volna megválnia a hatalomtól és leállítani a magánháborúját Békési ellen. Valami nagyon mély ellentét lehet a két fickó között, hogy ennyire nem szeretik egymást. Légy szíves Kriszta, puhatold ki óvatosan Józsefnél, mi az oka, a mögöttes oka az ellenségeskedésüknek!
- Jó! Megteszem amit tudok! És veletek mi lesz?
- Az Gombos Mariannától függ. Most ő az Esszencia parancsnoka!

39. fejezet