Idegesítő lassúsággal vánszorogtak a percek a börtönben üldögélve. Végre csend vala a konferenciavonalban, mert a hajónk legénysége az első tiszt kivételével ismét nyugovóra tért, Győzőék pedig a flotta más ügyeivel foglalták el magukat. Nyilván nem mi vagyunk az egyetlen felderítő csapat, aminek működését figyelemmel kell kisérniük a központból.
Egy darabig zenét hallgattam, hogy jobb kedvre hangoljam magam, aztán körülnéztem a hálózati híroldalakon, és majdnem egy órát olvasással, élményfilm tudósítások nézegetésével töltöttem. Odahaza a megszokott mederben folyik az élet. Mit sem tudnak a Merinán kialakult helyzetről, mert a felderítés parancsnoksága hírzárlatot rendelt el az akció végéig. Nem lenne jó, ha az egész bolygó megtudná, hogy két űrhajós fogságba esett egy távoli bolygón, és akár meg is halhatnak, ráadásul egy volt űrhajós társuk akaratából. Biztos százszámra kapnám az aggódó, érdeklődő hívásokat az ismerőseimtől, s nyilván a riporterek is rám szállnának. Micsoda szenzáció lenne nekik, élőben tudósítani arról, amint éppen kiszabadítanak. Vagy megölnek, mert ez is előfordulhat, tűnődtem józanul. Ebből még óriási botrány lesz, sejtettük szerintem mindannyian.
Kalandot akartam, hát megkaptam! Most annyira távolinak és elérhetetlennek tűnt a külügyminisztériumi munkám, és Bíró Sándor, meg Földi András, Atilla fiam, Esztelláék vagy Boros Gergely. Néztem, ahogy az ágy szélére helyezett mécses halkan sercegve ég, s összeszorult a szívem, bevallom. Milyen szép ez a lángocska, ahogy itt lobog, elemésztve az olvadó viaszt! Nálunk nem szokás a levegőt szennyezni nyílt láng használatával, mikor ennél sokkal hatékonyabb módszereink vannak a hő és fény előállítására. Az egyetlen alkalom, amikor gyertyát szoktunk gyújtani - a templomokon kívül - az a temetés.
Szembe kellett néznem ama lehetőséggel, hogy rövidesen elpusztulhat a fizikai testem és szándékom ellenére be kell fejeznem ezt az életemet, ilyen fiatalon. A társaim biztos visszaviszik majd a maradványaimat, meg a lelkemet, hogy ha akarok, otthon születhessek újjá, ahová tartozom. Mert, bár az emberi lélek képes átszelni önmagában - a testnek nevezett búvárruha nélkül - akár az egész univerzumot, mégsem tud szabadon közlekedni a csillagrendszerek között. Csupán a nagyon képzett sámánok és edzett parafelderítők lelke bír áthatolni a terembúrák lélekvisszatartó védelmi rendszerén és biztonsággal közlekedni a nyílt világűrben. Ha én itt meghalok, kóbor lélekként nem fogom tudni elhagyni a Merina buborékát, csak az Esszencia fedélzetén utazva. Reméljük, erre nem kerül sor...
Megnyitottam az Adattár kezelőmet és belenéztem a Dokumentumaim könyvtárban félretett Végrendeletem nevű állományba. Általános szokás nálunk, hogy a századik életévének betöltése után mindenki készít egy levelet, amiben a személyes tárgyainak és adatainak sorsáról rendelkezik, ha bármi baj érné elméletileg hosszú élete során. Az űrhajósoknál ez főleg ajánlott, bár nem kötelező.
Az első férjem, Dombi János például rám hagyta a kézzel faragott nyelű baltáját, amit Tomaj főnöktől kapott ajándékba búcsúzóul a magyarkai expedíciónk végén. Magur vendéglátóink nagyon bőkezűek voltak. Még az öreg Zsolca sámán is adott egy díszpipát Jánosnak, annak emlékére, hogy egyszer kipróbálta a füstölést és majdnem megfulladt az erős dohánytól szegény kedvesem. Egy darabig csak őrizgettem a holmikat, nem igazán tudva, mit csinálhatnék velük, aztán mikor feleségül mentem Alberthez, a Külföldi Tárgyak Múzeumának ajándékoztam őket, hogy könnyebb legyen a felejtés... De persze máig emlékszem arra a büdös, rágott szopókájú varázspipára.
Legutóbb, az állomány információk tanúsága szerint 99 823-ban módosítottam a végrendelet szövegén, mikor elváltam Alberttől és Otthonvárosba költöztem, hogy a külügynél dolgozhassak. A személyes adataimat törlésre ítéltem, a tárgyaim pedig Aradi Lillának ajánlottam fel. Nincs sok értékes holmim, de szerintem nála jól fognak mutatni a magánmúzeumában. Rövid tétovázás után úgy döntöttem, nem nyúlok a szöveghez. Jó lesz ez így, fölösleges lenne megváltoztatni. Inkább nekiláttam kiválogatni és szerkeszteni a frissen felvett élményeimet.
- Helló! Szia Léna...! Ébren vagy? - zavartak meg a munkában percekkel később. Varga Krisztina keresett, ezúttal nem a Hajózó konferencia vonalán, hanem külön kapcsolatot kezdeményezve. Az autogramja egy gyönyörű, aranysárga rózsabimbó holovíziója volt, amit lágyan simogattak a napsugarak.


- Persze!
- Gondoltam megkérdezem, mit csinálsz...! Mi éppen megálltunk vacsorázni egy falu közelében. József azt mondja, nagyon lassan haladunk. Éjszaka is meneteltetni akarja a katonáit, pedig alaposan ki vannak fáradva. Harmincegynéhány kilométert tehettünk meg, azt hiszem...
- Én jól vagyok. Üldögélek és várom a szabadulást.
- Nem irigyellek. Engem bezzeg körberajonganak a férfiak! Kevés nő tart a sereggel, az egészségügyi alakulatnál vannak ápolónők vagy tízen... Határozottan legyezi a hiúságomat, hogy folyton istennőnek szólítanak!
- Nocsak...?! Flörtölgetünk kollegína? A tudományos kutatómunka közben?
- Hát... tisztán a cél érdekében engedem a dolgot! Vannak itt nagy dumás pasik, sokat tanulok tőlük... érted!
- Értem! - nevettem el magam a sokat sejtető kijelentésén. - Aztán csak óvatosan a helybeli urakkal! Itt mások a szokások, mint nálunk! Mire észbe kapsz, már bemásztak az ágyadba!
- Az nehezen fog menni, mivel egy sátorban töltjük az éjszakát a nőkkel, és a földön alszunk, takarókon. Nagyon kényelmetlen!
Csevegtünk pár percig, aztán visszatértem a munkámhoz. Fájt a derekam a sok üldögéléstől, ezért körbejártam a cellát és megtornáztattam sajgó izmaimat. Jó lett volna aludni egyet, de biztos valék benne, ha lefekszem arra a kemény padra, képtelen leszek álomba merülni ilyen körülmények között.
- Mit csinálsz Léna? - szólított meg ezúttal Tibor. - Ébren vagy?
- Érdekes, hogy mindenki ezt kérdezi! Persze, hogy ébren vagyok! Egy percig sem tudnék itt elaludni! Szörnyű ez a hely! - panaszkodtam, összekucorodva az ágyon és magamra terítettem émelyítő szagú takaróimat. Milyen vegyszerrel mosták ki ezt? Vagy lehet, hogy sose volt még kitisztítva? Nem mertem belegondolni a lehetőségekbe. Kosz és bűz mindenütt. Embertelen körülmények. Hideg és sötét.
Őrök jöttek megint, tálcán vacsorát hozva a foglyoknak. Én ezúttal nem kaptam, de benéztek hozzám, barátságosan vigyorogva.
- Szép vagy, szőke istennő! - mondta elégedetten az egyik foghíjas fickó andisidanul.
- Remélem még sokáig leszel a foglyunk!
Elfordítottam arcomat a fáklyafénytől. Még csak az kéne, hogy ezek piszkálni kezdjenek! Gyomrom görcsbe szorult az állandósuló stressztől. Alig ettem valamit a szendvicsemből. Okosabb lesz beosztani a készleteket, ki tudja mit hoz a jövő.
- Próbáld meg úgy felfogni, hogy vendégségben vagyunk barbáréknál! Már nem tart sokáig! Néhány óra múlva a hajón leszünk, meglátod!
- Csodálom a lelkierődet Tibor! - mondtam valamivel később, hátamat az egyenetlen falnak vetve. A szemközti oldal köveire rövid vonalkák tucatjait rajzolták egymás mellé, talán feketeszénnel. Nem írásjelek voltak, hanem inkább díszítés, sejtésem szerint. Vagy ezen a módon számolták itt a rabok a napok múlását?
- Voltam már sokkal rosszabb helyzetekben is. Ezért vagyok hajóskapitány, tudod. A hozzáállás az, ami igazán számít. Minél nagyobb a baj, annál nyugodtabb vagyok. Vészhelyzetben muszáj észnél lenni, különben véged van! Most legalább élesben gyakorolhatod az önuralmat, kedvesem!
Olyan jól esett hallani, hogy kedvesemnek szólít! Szerettem volna mellé bújni és átölelni, erős karjában keresni menedéket a mostoha külvilág elöl.
- Kösz a tanácsokat! Néhány hónapja még nyugodtan éldegéltem odahaza, kényelemben és biztonságban, most meg reszketek a félelemtől! Próbálok úrnővé lenni magamon, de nehezen megy, A-Úr a megmondhatója! Jól belevitt a sorsom a mélyvízbe!
- Nem fogom hagyni, hogy belefulladj Léna! - biztatott a fickó kuncogva. Most csak hősködik vagy tényleg nem izgatja a jövőnk? Persze, neki könnyű. Csaknem nyolcszáz éves, élt már épp eleget. Hozzám képest vén csont. Mégis fiatalos, testileg és lelkileg egyaránt és sajátos vonzerő árad belőle.
- Te vagy a legcsinosabb nő az Esszencia leányságából. - tette hozzá, én pedig egyszerre örültem és bosszankodtam a flörtölgetős gondolatai miatt.
- Meg a legkoszosabb is, jelenleg!
- Régóta szeretném megkérdezni, hogy a szabadságunk hetei alatt miért kerülted a társaságunkat? Többször kerestünk a fiúkkal, hogy rendezvényekre hívjunk, de egyszer sem álltál kötélnek!
- Ez azért volt, mert... utazgattam, tudod! El voltam foglalva, meg ilyenek! - vonogattam a vállam, kellemetlenül érezve magam a kérdéseitől.
- Nehezen hiszem, hogy annyira nem értél rá heteken keresztül!
- Ezt talán ne most beszéljük meg! Jó?
- Miért? Végre ráérünk, van időnk dumálni bőven. Amióta útra keltünk, még nem volt lehetőségünk beszélgetni. Az elmúlt napokban szinte semmi szabadidőnk nem akadt, se a Nyárszigeten, se itt.
- Jó, csak... ez konferenciavonal! A többiek is hallgatják!
- Szerintem alszanak, de ha zavar, felhívhatlak külön csatornán! Mit szólsz?
- Nem lehetne máskor? Olyan fáradt vagyok!
- Ha nem akarsz velem beszélgetni, úgy is jó! - szabadkozott a férfi türelmesen. - Csak tudod, amióta elindultunk Uvacsánból, úgy érzem, mintha kerülnél engem! Talán neheztelsz rám valamiért?
- Álljunk át külön vonalra! - gondoltam erélyesen, felhívva a pasast a Kapcsolat kezelőmmel. A Hajózó kimenő vonalát közben letiltottam, mert ez egy olyan beszélgetés lesz, amit semmiképpen nem akarok a bárkánk személyzete és az uvacsáni nyomkövetők lelki fülei hallatára lefolytatni. Talán valóban eljött a kitűnő alkalom kettőnk viszonyának rendezésére, elvégre lehet, hogy rövidesen meghalunk...
Tudom persze, ez csak egy buta női félelem, de a tudatomban ott csengtek még Balázs közönyös szavai, ahogy a sorsunkról beszélt. Az a gazfickó képes lenne megkínoztatni minket, testi fájdalmat okozni pusztán azért, mert a politikai érdekei úgy kívánják! Eledon emberhez méltatlan a hozzáállása. Ő már tényleg nem tartozik a mi világunkba.
- Itt vagyok...! Nos? Mi a baj Léna?
- Szerinted mi bajom lehet Tibor? - adtam vissza a labdát, hogy időt nyerjek és átgondolhassam a helyzetemet. Nem szabad megbántanom a férfit, végtére nem csinált semmi rosszat. A bosszantó csupán az, hogy fülig belé zúgtam, mint a tizenéves kislány, aki sose volt még pasival.
- Talán mondtam vagy csináltam valamit, ami nem tetszett neked. Ezért elnézést kérek!
- Nem kell elnézést kérned! Ez az én hülyeségem, nem is tudom, hogy magyarázzam...!
- Vagy talán az történt, hogy a termékenység ünnepén összejöttél valakivel és most azért viselkedsz ilyen tartózkodóan? Gondolom nem töltötted egyedül az ünnepeket!
- Ahogy te sem...! - szaladt ki lelkemből a válasz, amit ő persze méltatlankodásnak értelmezett, holott nem annak szántam. Vagy mégis? Mindenesetre már késő lett légyen visszavonni az önkéntelen kijelentést.
- Persze! Egy régi kedves barátnőmnél voltam, akivel évek óta jó kapcsolatban állunk. Amikor éppen nincs senkije és otthon vagyok szabadságon, nála szoktam lenni. Amolyan alkalmi partner... ha érted mire gondolok!
- Szerető a kikötőben...!
- Igen. Nincs rendes feleségem... Az év nagyobbik részét az űrben töltöm, ezt az asszonyok többsége rossz szemmel nézi... Egyébként honnan tudod, hogy van egy... szeretőm? Nem emlékszem rá, hogy dicsekedtem volna vele!
- Hát nem is!
- Akkor... Ne haragudj! Most már értem...! A berepülőúton végig flörtöltem veled, aztán lebuktam valahogy! Igaz?
- Igaz! - csodáltam a szókimondását. Én mindig zavarba jövök az ilyen helyzetekben. Égne az arcom, ha nekem kéne bevallanom, hogy a termékenység ünnepén felszedek pasikat, aztán ejtem őket a szexcsaták végeztével. Ez olyan... nem is tudom, hogy mondjam! Távol esik az ideális szerelmi kapcsolat és boldog házasság mítoszától, bár természetesen nem elítélendő cselekedet. Mindenki szokott ilyesmit csinálni élete évszázadai alatt. Gergelyre gondoltam és a többi, egy ünnepes kalandomra...
- Ne gondold azt, hogy nem volt komoly! Tényleg tetszel nekem Léna! Persze hozzád képest én egy vén öregapó vagyok...!
- Ugyan, dehogy! Alig ötszáz év! Fel se tűnik! - incselkedtem vele, s szívem mintha hevesebben dobogott volna a vallomásától. Szóval mégis lehetne ebből valami! Jaj, nehogy elszúrjam...!
- A testem genetikailag csak százhuszonhárom éves, mert önmagam duploidja vagyok. Biztos hallottál róla...!
- Nem igazán, de meséld el!
- Jó! Szóval... 754-ben történt, a Csikóstanya rendszerben... Az egy földiesítés alatt álló világsziget, elég messze az Aurinótól. Mindössze kétszáznegyvenezren lakják, mert elég mostohák az éghajlati viszonyai. A Marutkinunnal jártunk ott gyakorlórepülésen. Akkoriban csak néhány kis létszámú kutatóállomás működött a felszínén... A röpzsámolyomat sziklafalhoz csapta egy szélörvény és lezuhantam. Iszonyúan összetört a testem... máig beleborzongok, ha eszembe jut...
- Sajnálom! - már bántam, hogy emlékezésre biztattam. Tényleg hallottam valamit annakidején az esetről, tele volt vele a köztudat. Kész csoda, hogy megúszta élve a balesetet. Mellesleg azon az égitesten dolgozott évekig Ökrös Norbi is, igaz száz évvel később.
- Nem voltam elég óvatos. Fekete Egonék szerencsére időben felszedtek és hibernátorba dugtak, mielőtt kivéreztem volna. Látták a hajóról az egészet... Aztán arra tértem magamhoz, hogy a túlvilágon vagyok, kívül a testemen és egy orvos sámán próbálja elmagyarázni a helyzetem. Közölte, olyan súlyosak a sérüléseim, hogy nem érdemes kiolvasztani a testem és nekilátni a végtagok, meg a belső szervek szudurozásának. Túl komplikált lenne összefércelni a maradványaimat. Szóval választhatok a halál és újjászületés vagy a klónozás között. Akkor a gravíziós raktárból előkaparják a gyerekkori testem képét és materializálnak nekem egy teljes másolatot. Akkoriban épp szerelmes voltam egy csinos lányba... hogy is hívták? Ja igen, Berkes Katinkának! Hálózati ügyelő vala az Otthonvárosi Könyvtárban. Miatta döntöttem úgy, hogy visszacibáltatom magam az életbe.
Szekeres kapitány lassan, könnyed nyugodtsággal beszélt, én pedig szívemben kavargó érzésáradattal figyeltem rá, teljesen megfeledkezve a külvilágról. Kint a börtön folyosóján mintha őrök mászkáltak volna? Nem tudom. Csak befelé figyeltem.
- Olyan boldogok voltunk előtte! Meg utána is, mikor magamhoz tértem. Pontosabban az új testemhez. A lelket körülvevő agyszöveteim szerencsére nem sérültek meg, bár betört a koponyám és kiloccsant az agyvelőm egy része...
- Ilyeneket ne mondjál légy szíves, mert rosszul leszek! - szakítottam félbe idegesen.
- Ja, bocsánat! Nekem fel se tűnik...! Szóval megcsinálták a duploidom, kiolvasztottak, szépen átültették négy dimenziós technikával a lelkem és a sámánok telenyomtak életenergiával. Hatszáznyolcvanöt éves voltam és huszonöt évesen ébredtem. Nem kívánom senkinek az első napokat, mikor a baleset okozta poszttraumás sokkot kellett túlélnem. A lélekgyógyászok persze örültek, hogy a karmaik közé kaparinthatnak! Akkor döntöttem úgy először, hogy abbahagyom a röpködést és visszavonulok a szolgálattól. Nem egészen tíz évig bírtam nyugton maradni Katinka mellett... szegény! Nagyon kiborult, mikor visszatértem az öngyilkos osztaghoz!
- Azt meghiszem! Te nagyon értessz hozzá, hogy... kiborítsd az embereket!
- Nem szándékosan csinálom, ez foglalkozási ártalom!
- Tehát... akkor kaptál egy új életet! Nem is vagy öreg! Most múltál száz!
- Hétszáznyolcvanhárom év tapasztalattal kedvesem!
- Ki fogom bírni!
- Jó hallani! Nos, ha kölcsönös az érdeklődés... ez után a kis börtönlátogatás után mondjuk randizhatnánk majd...! Mit szólsz?
- ... Jó. Benne vagyok!
- Ez remek! Úgy látom, keresnek minket a konferenciavonalon!
Az idillünknek gyorsan vége szakadt, visszakapcsoltunk a közös hálózatra. Marianna épp arról próbált tájékoztatni minket, hogy az Esszencia leszállni készül Vilmos falujánál. Odakint mindent magába ölelt az éjszaka. Szabolcs és Pali, a két sárga bőrű srácunk ereszkedett alá az űrhajóból az erdőbe. Az első tisztünk bölcs előrelátással küldte éppen őket a Heliantusz egykori navigátoráért, mivel Sipos Vilmos szintén sárga bőrű eledon vala.
Ezúttal azonban sokkal óvatosabban jártak el a fiúk, mint mi tettük idáig. Maguk elé tartott varázspálcával merészkedtek be a faluba, alaposan ráijesztve a tábortűz körül vacsorázó és vidáman beszélgető bennszülöttekre. Vilmos, mellig érő bozontos szakállában inkább nézett ki vadembernek, mint bölcs tudósnak és égből jött istennek. Könnyű vászonruhában üldögélt egy fatönkön, és puszta kézzel csipegetett a fatányéron felhalmozott zöldségekből, húsdarabkákból. Majd hanyatt esett döbbenetében, mikor Hegyesi Pál eledonul üdvözölte, udvariasan jó étvágyat kívánva és bemutatkozva a fickónak.
Húsz perccel később az Esszencián voltak. Vilmos azzal a feltétellel jött, hogy reggel visszamehet az asszonyához és barátaihoz, akik alig akarták elengedni. A következő órákat a megfigyelő fedélzeten töltötte, ahol Marianna és a többiek szünet nélkül kérdezgették a merinai civilizáció történetéről, valamint arról, mit csinált az elmúlt évszázadban ezen az isten háta mögötti helyen. Csak utána mondták el neki, milyen bajba kerültünk és mekkora háború van kibontakozóban a Danestan-völgy keleti peremén. Nyomban felajánlotta segítségét és érdekes dolgokat mesélt Faragó és Békési királyok viselt dolgairól. Nem egészen olyasmiket, amit korábban hallottunk tőlük...
Telt az idő, szinte csigalassúsággal vánszorogva ezen az elmaradott bolygón. A Merinának más a lokális idősűrűsége, mint az Eledoneiáé, köszönhetően eltérő gravitációs terének. Ez persze csak tizedmásodpercekben mérhető ilyen rövid idő alatt, amit a felszínén töltöttünk, mégis az a furcsa, sőt idegesítő érzésem támadt, hogy a vezérlőtáblám jobb alsó sarkában világító órámon mintha a szokásosnál lassabban váltakoznának a számjegyek. A pszichológiai időm zavarodhatott össze az időzóna váltás következtében.
A nagy semmittevésemnek Nemes Farkas hadnagy bejelentkezése vetett véget, aki hirtelen közölte velünk, befejezte a leszállóhajó telepítését és készen áll a bevetésre. A kiszabadítási akciót azonnal meg fogja kezdeni, mert Rowsanban helyi idő szerint elmúlt éjfél. Az őrök biztosan fáradtan bóbiskolnak, nem lesz nehéz leküzdeni az ellenállásukat.
Elfolytottam egyre gyakrabban feltörő ásítási kényszerem, és felültem az ágyon, ahová valahogy észrevétlenül dőltem le, nem törődve a deszkák keménységével. Rövidesen szabadok leszünk! Ez, és a Kisöreg kedves biztatása erőt adott a továbbiakban, mikor felgyorsultak az események...
- Figyelem Léna és Tibor! Készüljetek fel a gyors távozásra! - közölte a hadnagy maximális nyugalommal. - Csak azt hozzátok magatokkal, amit feltétlenül szükséges és nem akadályoz a mozgásban, futásban! Ha tudjátok, értesítsétek Sirint, de könyörgöm, nehogy felhívjátok magatokra az őrök figyelmét! Jó?
- Értettük! Nem vagyunk zöldfülűek! - durcáskodtam, nyakamba akasztva a tarisznyámat.
Azon tűnődtem, a rács előtt ácsorogva, vajon térugrással fog betörni az épületbe a hivatásos megmentőnk? Az okozhat némi téranomáliát, bár kibírjuk. Legrosszabb esetben ránk omlik a tető, amilyen primitív építőanyagból tákolták össze!
- Mivel az akció teljes sötétségben fog lezajlani, szeretném, ha föltelepítenétek a szetkátokra azt a programocskát, amit adatátviteli protokollal küldök át nektek!
Ezzel egyidőben csilingelni kezdett a Kapcsolat kezelőm, hogy adatcsomagom érkezett.
- Mi ez? - kérdezte Tibor velem szinte tökéletesen egyszerre.
- Egy katonai segédalkalmazás. Civileknek csak vészhelyzetben adható át, úgyhogy ha vége a bulinak, szépen törölni fogja magát a tárolótokból. A neve Mindentlátó és egy teljes látómezős gravitációs képet fog vetíteni nektek, amit külön csatornán én küldök itthonról. Ismeritek a szkafanderekben használt gravizorokat! Ez ugyanúgy színezi ki a képet, és különlegessége, hogy nem csak normál optikai látómezőben használható, hanem teljes háromszázhatvan fokos panoráma opcióval is. Ha nem ezt állítjátok be a menűben, akkor van két csúszka alul és jobbra. Amikor elfordítod a fejed, a látómezőt csúsztatni kell, hogy lásd mi van arrafelé. Könnyen meg lehet tanulni a kezelését! Installáltátok?
- Igen! No, ez egész érdekes!
- Igen! - mondtam én is fél másodperccel később, mikor a szoftvert telepítettem az Egyéni programjaim könyvtárba. A kezelőfelülete egyszerű vala, a kép viszont, amit produkált, brutálisan megdöbbentő. Hosszú másodpercekig csak nézelődtem, mindenfelé forgatva a fejemet, becsukott szemmel, s próbáltam felfogni a lelkem előtt ragyogó színpompás látványt. Nemes kivárt néhány másodpercet, mielőtt folytatta volna tömör ismertetőjét.
- A hatósugarát jelen esetben célszerű húsz méterre korlátoznotok. A felbontás az emberi szem élességének kétszeresén van, szóval jól fogtok vele látni a vaksötétben!
- Hé! Ezt hogy csinálod? A szetkámról veszed a jelet...?
Persze ismét a Kisöregnek esett le először a megoldás, pedig én is nagyon törtem rajta a kobakom, honnan származik a képinformáció. Ez nem az Esszencia vagy a leszállóhajó gravizorának felvételeiből származott, sőt nem is valamely felderítőszúnyogtól, ami netán lejutott a pincerendszerbe utánunk. A látómező origója a fejemben vala, pontosabban a szetkámban!
- Eltaláltad! Jogom van hozzá, hogy a testeteket monitorozó egészségházi kiszolgálókra abszolút prioritású felülvezérlési parancsot küldjek. Rátelepedtem a tizenhatos csatornátokra és kitágítottam a szetka nanogravizorjának vételi körzetét. Ez néhány száz méterig tűrhető minőségű gravíziós körképet vesz, szóval nem csak a fizikai funkcióitok követésére alkalmas. Mindent látok körülöttetek, sőt bennetek! Ezt az adást passzolom tovább nektek, hogy ne vakoskodjatok a föld alatt.
- Ez igen! Nagyon praktikus! - suttogtam, teljesen lenyűgözve a felfedezéstől.
Próbaképpen felemeltem a kezem, és megcsodáltam az opalizálóan pasztellzöld, világoskék, rózsaszín és aranysárga árnyalatokban fénylő szöveteimet. Lüktetve áramlott bennem a vér, ilyet eddig csak orvosi oktatófilmeken láttam. Panorámára állítva a képet izgatottan nézegettem tulajdon testemet, belülről, mintha a lelki látásomat használnám, amúgy sámán módra. Csontok, inak, izmok, kötőszövetek, belek, idegek, bőr, azon kívül pedig a ruházatom, valamint alattam a padló és a talaj túlnyomóan zöld és sötétkék foltokkal tarkított képe. Fölöttem a börtön emeleti részei, majd szobák, ágyakon alvó szolgákkal és katonákkal, végül a tető... Oldalra pedig a többi rab az én magasságomban. Balról Sirin fekvő teste, eggyel odébb Tibor, amint ugyanígy nézelődik, kiváncsian forgatva fejét és emelgetve karjait. Tudatom lecsapott az Élmény rögzítő ikonjára, hogy felvegyem a hihetetlen látványt.
- Ha kiszórakoztátok magatokat, akkor ismertetném a további részleteket!
- Te vagy a parancsnok Farkas, hallgatunk! - döntötte el Tibor azonnal, nem kívánván beleszólni a honvéd terveibe. Most az ő kezében van az életünk.
- Hogy akarsz idejönni?
- Lopva és sebesen. A naszádom burkolata korom feketére van festve és éppen befér az épületek közé, a börtönudvarra. Nem akarok téranomáliákat kelteni, esetleg rossz néven venné a helyi Mindenható. A harci droidjaimat küldöm le értetek. Ezek az összes gyertyát és fáklyát ki fogják oltani és semlegesítik a védelmet. Kitépik a celláitok rácsát a falból vagy kivágják, ahogy tetszik, aztán szépen fölkisérnek benneteket a szabadba. A fénylift várni fog rátok. Három percre terveztem az akciót, de ha tovább tart, az sem gond.
- Sirin nem fog látni semmit, ezért nyomatékosan kérlek benneteket, hogy nyugtassátok meg és végig fogjátok a kezét, úgy vezessétek. Lehet, hogy szaladni is kell, ha túlzottan nyugtalankodna az őrség. A szkafanderes katonákat nem tudom elkábítani, mert a ruhájuk az altatósugarakat leárnyékolja, ezért a fickók okozhatnak kisebb kellemetlenségeket. Ezt majd megoldom valahogy! Az akció végrehajtása közben történhetnek változások, de végig élő adásban leszünk, úgyhogy mindenről tudni fogtok, amiről szükséges. Kérdés van?
A fickó nagyon katonás és precíz előadó vala, akár egyes kiképző androidok a Térhajózási Akadémián, jutott eszembe a hasonlat. Tibor mégsem a kiszabadításunkhoz szorosan kapcsolódó kérdést tett fel neki, ahogy az tőle várható volt.
- Nekem van! Miért nem használhatják ezt a cuki Mindentlátót a civilek is? Annyira tetszik...!
- Pont azért, amit most csinálsz Kisöreg! - nevetett a hadnagy jóízűen. - Hogy ne a lányok bájait bámulja a férfinép egész álló nap, csorgó nyállal!
Egy másodperccel később már értettem miről beszél. Ha most látott volna valaki normál fényben, csodálkozva állapítja meg, milyen piros lett hirtelen az arcom.

41. fejezet