Körülbelül öt perc telhetett el csöndes, idegfeszítő várakozással. Az Esszencián lévő társaink épp ebédszünetet tartottak Vilmos faggatása közben, Nemes hadnagy pedig semmit sem közölt velünk azon kívül, hogy Rowsan fölött alacsony pályára állt a naszádjával és mindjárt elindul lefelé. Agyamban kósza emlékképek villogtak kaotikus összevisszaságban.
Fiatal koromban, amikor még szerettem szórakoztató élményfilmeket nézni, jónéhány olyan sok évezredes alkotást láttam, amik különböző háborúkról, erőszakos cselekményekről készültek. A Zajnátbánya és Szákszendrő telepesbolygókért vívott csatározások a vikkákkal számos rendezőt megihlettek, nem szólva a történelem előtti idők mitikus homályba vesző űrháborúiról, amiket hun őseink vívtak a Tejútrendszerben, viszontagságos vándorlásuk során.
A mi társadalmunk - a vikkákkal vagy jumukkal ellentétben például - egyáltalán nem favorizálja az erőszakot. Kollektív értékrendünkben a harcosi ideál szinte teljesen jelentéktelen szerepet játszik. Nem neveljük erőszakra és brutalitásra, versengésre és értelmetlen dominanciaharcra a gyerekeinket, aminek persze lehetnek hátulütői is, mondjuk egy honvédő háború esetén.
Katonának lenni nagyon speciális, ritka foglalkozás az Eledoneián. Jobbára olyan lelkek választják ezt a hivatást, akik előző életeikben kiemelkedő harcosok voltak más, a mienkénél agresszívabb világokon. Viszont közülük csak keveset engednek hozzánk reinkarnálódni a rendszerünket felügyelő szellemi vezetők, arkangyalok és megvilágosodottak. Hogy a lélekmagjuk tudatalattijában magukkal hozott agresszív tapasztalataikkal ne fertőzhessék túlzott mértékben a világbuborékunk békés, harmónikus infóközegét.
Azon tűnődtem most, a szabadulásunkra várva, vajon mi fog történni a következő percekben. Lövöldözni fognak odakint? Lesznek robbanások? Emberek fognak megsebesülni, jajgatva összeesni, netán meghalni? Szívem összeszorult a gondolatra, alig bírtam nyugton maradni egyre szűkebbnek érzett cellám rideg falai között. Jöhetne már Nemes!
A Mindentlátóval nagyjából a börtön bejáratáig tudtam figyelemmel kisérni az eseményeket, a kezelő felületen gondosan beállítva a távolság kiemelését. Így a közeli tárgyak, például a kőfalak és rácsok nem zavartak a nézelődésben, mert a szoftveres maszkolás elhalványította a fényüket körülöttem.
- Kezdem az akciót! - tudatta hűvös nyugalommal a hadnagy.
- Mi készen állunk! - szólt vissza Tibor, aztán vagy fél percig semmi sem történt.
Végül annyit láttam, nyílik a börtön acélkapuja, és egy nagy, sötétkék színekben tündöklő fémtárgy repül be rajta. Méretre hasonló a mi asztroidjainkhoz, de láthatóan komolyabb páncélzattal ellátott. Kezeire tekeredve furcsa, bonyolult felépítésű, vastag csöveket cipelt, amik élőlény módjára vonaglottak. Ezek önálló harci egységek lehettek, mert sorra leugrottak a helyükről és kígyózó mozgással eliramodtak a padlón az elágazásoknál. Sose láttam még ilyen gépeket, kicsit a csővezeték tisztító siklókra emlékeztettek - nagyobb kiadásban. Mindkét végükön hat ujjú biomechanikus kezeket fedeztem föl, és vékony, csápszerű antennákat.
- Itt jön...! - mondtam Tibornak fölöslegesen.
A droid hengeres törzsén elöl valamiféle fegyver meredezett, ami fürgén mozogva kaszált végig az előcsarnokban beszélgető, mit sem sejtő katonákon. Fényjelenség nem látszott, nyilván kábító hullámokat használ a szerkezet, mint a varázspálca. Nyomában egy második gép is lejött a kazamatába, teljesen nesztelenül suhanva keresztül a sötétbe boruló folyosókon.
A gravizoros adáson nehéz vala kivenni, de szerintem valami furcsa összetételű port fújtak a náluk lévő kis tartályból a falra erősített fáklyákra és az őrparancsnok asztalán pislákoló gyertyákra. Nagyon hatékony tűzoltópor lehetett, mert az oxidációra utaló fényjelenségek azonnal kihunytak, a robotok pedig odasiklottak a celláinkhoz. Testi szemeimmel kinézve a rácson csak egy nagy, koromfekete tömeget láttam, amiből vékony, ezüstkék fénysugár villant elő. Sistergő hangot keltve vágta át a rozsdás fémet másodpercek alatt. Két acélkéz ragadta meg az ajtót és csikorogva kiemelte keretéből.
- Léna cellája nyitva! - közölte Nemes. A robot nem törődött velem, nyomban tovább siklott Sirinhez, majd Szekereshez. A másik gépezet a folyosó végéig repült, minden fáklyát kioltva és még két őrt fektetve a padlóra kábító sugaraival. Az egész akció olyan csendben zajlott, hogy Sirin észre sem vette a dolgot. A hadnagy utasítására nekem kellett belépnem a nőhöz és halkan szólítanom, amitől persze felsikoltott.
- Csöndesebben! - ragadtam meg a karját rémülten. - Mondtuk, hogy mindjárt kiszabadítanak minket! Add a kezed és gyere utánam!
Segítettem neki megtalálni az utat a vaksötét folyosóra. Ő előretartott kézzel óvakodott utánam, lassabban, mint szerettem volna. Lába megbotlott a fémküszöbben.
- Semmit sem látok Léna! Mi történt? - suttogta a lány idegesen. A szemközti zárkában nyugtalanul krákogva mozdult a priccsén alvó rab, idegesen meresztve szemét a feketeségbe.
- Maradj csendben és el ne ereszd a kezem! Én látok mindent, bízz bennem! Most szépen kimegyünk a szabadba, ahol vár minket egy űrhajó!
- Az őrök?
- Alszanak!
- Szekeres kapitány hol van?
- Itt vagyok Sirin! Tűzzünk el innen lányok!
Majdhogynem futólépésben indultunk kifelé, előttünk az egyik, mögöttünk a másik harci droiddal. A katonák békésen szuszogtak a padlón mindenfelé, ellenállásra képtelenül. A csápos kígyógépek ott tekergőztek a nyomunkban, idegesítő surrogással. Felbotladoztunk a lépcsőn.
Az élen haladó droid megtorpant, nyilván nem véletlenül.
- Álljatok meg, akadt egy kis gondom idekint! - üzente Nemes ugyanekkor. Kiabálás, ordítozás, csörömpölés hallatszott be az udvarról, majd pillanatokkal később csend lett.
Annyit láttam a gravizorral, hogy tucatnyi katona hever odakint elszórtan, középütt pedig egy harmadik robot lebeg mozdulatlanul. A bejárat közelében két űrruhás alak feküdt, kígyógépek mozogtak rajtuk, többszörösen átfonva testüket. Végre megértettem, miért küldte őket a hadnagy. Csöndben ráugrottak a fickókra és tulajdon testükkel kötötték gúzsba őket, majd leszedték róluk a sisakot és az így védtelenné váló embereket szépen elkábították. Nagyon ötletes megoldás.
- Rendben! A palota tetejét, az őrtornyokat és az udvart ellenőrzés alá vettem.
- Mi van a szkafanderesekkel? - kérdezte Tibor, erősen megszorítva nyirkos kezemet a sötétben. Kimondhatatlanul örültem az érintésének.
- Őket bénítottam meg először a pitonokkal, csak egyiküknek maradt ideje tüzet nyitni. Már alszanak a fickók! Viszont felverte a legénységi szálláson lévőket. Most kábítottam el az utolsót...! Úgy látom gond lesz, mert rengeteg katona közeledik a palota felöl. Nyilván számítottak rám!
- Balázs hol van? Eszter?
- Nem tudom kapitány. Tizenöt perce kisétált a szúnyogok látóköréből. Mindjárt rákeresek gravizorral!
- Nincs időnk csevegni, nyitom a fényliftet! Fussatok alá mindhárman!
Az utunkat elálló droid előre lendült, hatalmas tömegéhez képest egy szöcske fürgeségével. Magam után rántottam Sirint, az udvar közepén aláhulló gyönyörű fénysugár irányába. Ezt végre ő is látta, mert felkiáltott és boldogan szaladt utánam. Tibor és a második robot viszont lemaradtak valamiért. Futólag hátrapillantottam rájuk. Mintha az egyik szkafanderes fölé hajolt volna a kapitány?
Fölöttünk a levegőben négyszögletes, körülbelül tizenkét méter átmérőjű doboz lebegett rezzenéstelenül, alig öt méter magasan. Bőven elfért az udvart körbezáró épületek közé, négy oldalánál harci droidok lebegtek, szemmel tartva az őrtornyokat és az ablakokat. Szabad szemmel mindezt nem lehetett látni, a mattfekete álcázás miatt, de a sárga vonósugár mindennél hívogatóbb jelenléte elárulta az űrnaszádot. A szemközti kapu résnyire hagyott szárnyain túlról kiabálás és puffanások hallatszottak, majd két robbanás gyors egymásutánban. Biztos ott is dolgoznak a droidok és pitonok.
Egy nyíl csapódott tőlem balra a kövezetbe. Fémhegye hangos csendüléssel csorbult ki, mikor tovaszánkázott a sötétbe.
- Vigyázat, felülről! - jelezte Nemes, alaposan elkésve. Ezt nyilván nekem szánták. A lövés valahonnan fentről, az egyik ablakból jött. Odapillantottam, rémülten torpanva meg a fénylift előtt. A legközelebb lebegő droid elkábította az újabb lövéshez készülődő katonát.
- Rendben! Sirin álljon a liftbe!
Meg akartam ragadni a nő karját, hogy előre küldjem, amikor kékesfehér lézernyalábok kezdtek villogni körülöttünk. A hátam mögül jöttek, pontosan az ellenkező irányból! A koherens fénysugarak sisteregve karcolták föl a kőlapokat, sűrű egymásutánban. Az egész annyira gyorsan történt, hogy gondolkodni sem maradt időm.
- Fedezékbe...! - kiáltott ránk Tibor, egy lézerpuskával szaladva felénk. Nyilván az egyik katonától zsákmányolta.
Azt se tudtam, hová fussak ijedtemben. Mit kell ilyenkor csinálni? Hasaljak el vagy szaladjak inkább? Kint álltunk a nyílt terepen, sehol semmi fedezék, ahová behúzódhatnánk! Tétovázásom értékes másodperceket jelentett, s ez majdnem az életembe került.
Körpanorámára állítottam a látómezőmet, amitől furcsán kitágult a gravitációs kép, de legalább nem kellett a csúszkákkal bajlódnom, miközben a fejem kapkodtam jobbra-balra. Honnan lőnek? Egy ötödik szkafanderes alak állt az első emeleti ablakok egyikében. Szünet nélkül tüzelt ránk, a robotok saját lézereikkel viszonozták a meglepetésszerű támadást.
Sirin fájdalmas sikollyal esett össze mellettem, bele a vonósugárba. Kezével a mellkasához kapott, arcát grimasz torzította el. Meglőtték! Odaugrottam hozzá, hogy segítsek, nem törődve a köröttem felcsapó por és törmelékdarabkákkal. Apró fájdalomszúrás hasított a jobb alkaromba...
A tudatom ekkor már maximális sebességre gyorsulva dolgozott, amitől hirtelen mintha lelassult volna az idő köröttem. Beleláttam Sirin testébe, amelyen görcsös rángások futottak végig. A mellkasán mély sebeket ejtő fénysugarak behatoltak a tüdejébe és a gyomrába, megégetve a szöveteket. Letérdeltem mellé, arcom előtt egy újabb villanás szaladt el. Ezt az én fejemnek szánták, ismertem fel ösztönösen. Nem maradt időm a félelemre. A lövések hirtelen abbamaradtak.
Az ablak párkánya éles robbanás sorozat formájában repült szanaszét, porfelhőbe burkolva a szkafanderes alakot. Megéreztem, hogy Faragó az a fickó, aki meg akar ölni minket. Ezt Nemes is megerősítette, rövid parancsszavakat kiabálva nekünk, de nem figyeltünk rá. Tibor szünet nélkül lőtte az ablakot, hogy fedezékbe kényszerítse a támadót, aki menekülni kezdett, befelé az épület biztonságába. A hadnagy nyomban utána küldte egyik odafent lebegő gépkatonáját, hogy kapja el a fickót.
Törmelékek kopogtak az udvaron, vakolat és tégladarabok hullottak odafentről. Két harcigép siklott hozzám, hogy segítsen a fényliftbe tuszkolni a halkan nyöszörgő nő végtagjait.
- Mindjárt beemelem! Léna! Bújj a droidok mögé!
- Húzd össze magad, hogy beférj a zsilipbe! - kiáltottam Sirinre.
- Léna...!
Tehetetlenül néztem elgyötört arcát, ahogy sápadtan kapaszkodik a kezembe, miközben a vonósugár emelni kezdi. Aztán el kellett engednem, nehogy magával rántson. A naszád zsilipjén egyszerre csak egyvalaki fér be. A lány az oldalára fordulva, felhúzott lábakkal lebegett föl az űrhajóba. Hátam mögött a robotok engem igyekeztek eltakarni hengeres törzsükkel, de nem érkezett újabb támadás. Tibor szaladt oda, fél kézzel tartva zsákmányolt fegyverét. Tisztára olyan vala a srác, mint a hősök a háborús filmeken.
Az alkaromban lüktető fájdalom erősödése arra késztetett, hogy végre magammal is foglalkozzam. Nagyából tíz centivel a könyököm alatt lyukasztotta át egy kósza lézer a ruhámat, a bőrömmel együtt. Mélyre hatolt, megperzselve a feszítőizmot és roncsolva az orsócsont felszínét. Felkiáltottam kínomban, tenyerem a sebre szorítva és lehunyt szemmel a fájdalom kikapcsolására gondoltam. Ez most a legfontosabb. Úrnő vagyok a testem felett, a gondolatom isteni kinyilatkoztatás a sejtjeim számára.
Láttam, hogy egy artériából folyik a vérem, az izomrostok pedig görcsbe rándulnak, megbénítva a végtagot, hogy óvják a további sérüléstől. Durva sejtpánik hullámzott végig a karomon, jeges borzongással, ahogy a támadás miatt riadóállapotba helyezte magát a szervezetem. Valami kattant - képletesen - a lelkemben, mert hirtelen elmaradt a gyötrelem és hideg nyugalom áradt szét bennem. Bekapcsolt az önvédelmi reflexem, ami lezárja az idegrendszernek azt a részét, amelyen át a fájdalom impulzusai ostromolják az elmémet. Ezt az alaptechnikát mindenki ismeri nálunk, többségünk már öt-hat éves korban elsajátítja, mikor a tudata uralására törekszik. A szenvedés szükségtelen rossz, ami csak akadályozna a legfontosabb feladatok elvégzésében.
- Léna is megsebesült! - állapította meg Tibor. Segített feltápászkodnom. Felettünk Sirin eltűnt a sugárból. Szabad az út fölfelé. Beléptem a fénybe, lábam elszakadt a talajtól. Mielőbb el kell szorítani a karomat, különben elvérzek, járt a fejemben a rémült gondolat. A lézer ugyan sterilen kiégette a maga ütötte lyukat, szépen lezárva a kapillárisokat, de a sérült artériából minden szívdobbanásomra vékony sugárban spriccelt a vér.
Hatalmas robbanás csapott ki azon az ablakon, ahol korábban Balázs állt, s az őt üldöző robot berepült. Narancsvörös lángnyelvek szórtak törmeléket az udvarra, gomolygó füst árasztotta el a környéket. Félre kellett kapnom a fejem, de szerencsére csak a szelét éreztem a bőrömön. Mellesleg szinte megsüketített a detonáció, amit nyilván valamiféle bomba okozhatott.
- Mi volt ez? - kiabált Tibor lentről. Ő a nyakába kapta a port és vakolatot, rémülten bújt a robotok fedezékébe.
- Balázs felrobbantott egy aknát, hogy megállítsa a droidomat! - felelte Nemes csalódottan.
- A gépnek annyi, harcképtelenné vált. Próbálom visszahozni mielőtt rászakad a födém. Azt hiszem föl kell adnom Faragó elfogását! Ti fontosabbak vagytok!
Nem törődtem velük, mert épp erős karok ragadták meg a vállamat és beemeltek a fedélzetre. Közben kiválasztottam az Egészségőrt. Pásztázás kérése. A szetka hívást küldött az otthonvárosi egészségháznak, "É" protokollal, hogy azonnal szkenneljék le a testemet.
- Mindjárt ellátunk Léna! Nyugalom, figyelek rád...! - üzente Nemes Farkas.
A naszád fedélzetén vörös készenléti világítás fogadott és két fekete egyenruhás android. Egy gravitációs hordágyra fektettek, felemeltek és átvittek a szomszédos helyiségbe. A teremtőgépekkel pillanatok alatt műtővé alakított szobában két orvosrobot Sirin eszméletlen testén dolgozott. Lehámozták róla a ruhát, csöveket kapcsoltak rá, kötést rögtönöztek. Megnyugtatott a nő szívének dobogása, ezek szerint még él, bár a tüdejét elöntő vér miatt leállt a légzése.
A gravizorral végigmértem az űrhajót, embereket keresve. Senkit sem találtam, de a felső fedélzeten ült még egy android kényelmes fotelben, a naszádot irányítva. A hadnagy most valahol odahaza lehet, százhúsz parszekre tőlünk és távirányítással mozgatja a műveletben részt vevő robotokat, mintha a messzire elérő karjai lennének. Szekeres Tibor ekkor emelkedett be a zsilipbe, ami nyomban összezárult alatta. Biztonságban voltunk.
A robotok nyilván a saját hajtóműveikkel jönnek utánunk, mert a naszád nem szedte fel őket. Azonnal emelkedni kezdett, maga alatt hagyva a szörnyű helyet, ahol még mindig ropogott a tűz, egyre terjedve Faragó király palotájában.
- Most már nincs szükségetek a Mindentlátóra! - közölte az ECVE katonája. A program automatikusan bezárta magát és egy pillanat alatt kitörlődött az Egyéni programjaim közül. A csoda véget ért, őszinte sajnálatomra.
Mélyeket lélegezve, közönyösen bámultam a köröttem ügyködő robotokat. Óvatosan mozdították meg a karom, apró lézervágókkal távolítva el róla a ruhát. A hónom alá szorított tarisznyámtól is megszabadítottak, hogy ne legyen útban az elsősegélynyújtáshoz. Szorítókötést rögtönöztek a felkaron, gyorsan és szakszerűen dolgozva. Az egészségház kiszolgálója pedig hosszú figyelmeztető levelet küldött nekem abszolút prioritású hívással. Mintha még nem tudnám, hogy megsebesültem.
Az életfunkció vizsgálat ezúttal teljes alapossággal történt, és még azt is kimutatta, hogy három darab radon-222 izotóp atom található a tüdőmben. Valószínűleg a börtön állott levegőjéből szippantottam be őket az elmúlt órákban. A bolygó talajából felfelé szivárgó sugárzó anyag az Egészségőr szerint 3,8 napos felezési idővel bomlik el és károsítja közben a környező sejteket. Remélhetőleg nem fogja kiégetni a tüdőmet.
Az órámra nézve döbbenten állapítottam meg, alig négy perc telt el azóta, hogy Nemes belekezdett az akcióba. Nekem sokkal többnek tűnt. Ettől visszaálltam normál tudati tempóra, azon tűnődve, mi lehet Sirinnel.
- Hogy vagytok? - kérdezte Tibor. A robotok nem engedték be a műtőbe, ezért engem hívott, leplezetlen aggodalommal.
- Én jól... Nemes hadnagy! Sirin túl fogja élni?
- Elég kevés rá az esélye. Nem lélegzik, mindkét tüdeje megtelt vérrel. Előkészítek neki egy hibernátort. Odahaza talán meg tudják menteni az orvosok... Nagyon sajnálom a dolgot. Az én hibám, nem vettem észre időben a fickót. Gyorsabb tudati működésre kellett volna kapcsolnom és több droidot küldeni, de azt hittem ez a sebesség is elég lesz. Csapdát állítottak nekünk, az íjász csak elterelés vala. Faragónak sikerült megúsznia a robbanást, de amint lehet, vissza fogok menni érte és elkapom, bármibe kerül is! Ezt nem úszhatja meg!
- Hová visz minket? - érdeklődött a Kisöreg.
- Fel az űrbe. Mindjárt csatlakozunk az Esszenciához. Az akció nehezebben ment, mint reméltem, mert a katonák makacsul ellenálltak. Hetvenöt embert kellett elaltatnom. Az ellenség lézerpuskáit összeszedettem a droidokkal. A robotok nem tudnak utánunk jönni az űrbe, ezért lebegésre állítom őket a palota fölött fél kilométerrel. Jól ellesznek ott amíg értük megyek.
- Gratulálok hadnagy a bevetéshez! Tűrhető munkát végzett! - szólt közbe Juhász Hunor tábornok hazulról. - Persze jobb lett volna saját veszteségek nélkül megúszni a dolgot...
Egy perccel később a naszád óvatos döccenéssel dokkolt a felderítőhajónkon. Addigra fertőtlenítették a sebem és gondosan átkötötték a fürgén dolgozó biomechanikus kezek. Kaptam néhány injekciót a vákuumos belövellővel, lézeres akupunktúrával kezelték a testem több pontját, hogy serkentsék a gyógyulási folyamatot és megitattak velem egy csövön keresztül fél liter izotóniás oldatot. Narancs ízűt, ha jól emlékszem. Az orvosrobot közben segített felülnöm, hogy pólyát készíthessen, a nyakamba akasztva béna karomat.
Egy izmos android lépett a műtőbe Tibor társaságában, a hadsereg barna egyenruháját viselve. Derekán fegyveröv, mellén a rangjelzés mellett kicsiny holografikus jelvény, a hadnagy homokórás pajzsot formázó autogramjával. Mindhárman a szomszédos ágyon heverő, derékig lemeztelenített nőre néztünk, akin vérrel átitatott kötések sorakoztak. Négy robot sürgölődött körötte, épp a hibernátorba akarták beemelni, mikor megállt a szíve. Idegesítő sípolás, több kisérlet az újraélesztésére, majd a vezető orvosrobot leállt, befejezve az életmentést, alig két perc után.
- A sérült lelke elszakadt az idegrendszertől. Beállt a halál. - közölte egyszerűen, vértől iszamos végtagjait lecsatolva, hogy újakat vegyen föl. A gépekbe nem programoztak megbánást és szomorúságot. Bármiféle látható érzelem nélkül letakarták a még meleg holttestet és nekiláttak rendet rakni az asztal körül.
Vitának helye nincs, Sirin meghalt és a rendelkezésünkre álló technikával nincs érteme tovább küzdeni érte. Most már csak a Napisten tudná feltámasztani. Ha valakinek elszakadnak a lelkét a testéhez kötő időszálai, az illető gyakorlatilag halottnak tekintendő. A medicinrobot gravizorjával észlelte a lélek távozását a talamuszból és nem próbálkozott tovább a szív beindításával. Semmi értelme nem lenne.
Némán bámultam magam elé, próbálva felfogni a veszteséget. Olyan hirtelen történt minden. Az előbb még együtt futottunk a sötétben, egymás kezét fogva. Tibor pedig alig egy órája azt ígérte a lánynak, épségben ki fogjuk vinni a börtönből. Hát, ez megmaradt puszta ígéretnek...
- Sajnálom Léna...! A lokális Mindenható legyen kegyes az ő lelkéhez! - mondta élvonalon keresztül Nemes hadnagy egyszerűen.
- Gyere! - súgta fülembe Tibor és kedvesen átölelve kitámogatott a naszádból.

42. fejezet