Frank Mobile

ACÉLPIRAMIS
 

1.

-Fogadjunk, hogy meg tudom csinálni!-kiáltotta hetykén Björn, s magabiztosan támaszkodott a számítógépes konzol oldalának. Fiatal arcán magabiztos vigyor terült szét, miközben Gill belecsapott a kinyújtott tenyerébe és a fogadás megköttetett.
-Egy közös vacsorába, hogy nem!-mondta hunyorogva Gill, az óvatos szkeptikus és rám kacsintott. Én nem voltam abban a hangulatban, hogy értékeljem a viccelõdésüket, ezért inkább a navigációs hologramra szegeztem a tekintetem.
-Ha sikerül, te fizeted, ha nem, akkor én.
   Björn nagyvonalúan megfeledkezett arról, hogy amennyiben nem sikerül áthoznia a bombázót a Sarlós-kanyon déli kapuján, úgy mindhárman meghalunk és a túlvilágon már nem lesz gondunk holmi vacsorameghívásra. Axel õrnagy, az akcióért felelõs katonatiszt viszont elégedetten mosolygott fekete bajuszkája alatt.
-Jól van fiúk, mindjárt megnézzük ezt a lehetõséget is a térképen. Inez kérem, nagyítsa ki a Sarlós-kanyon déli részét!
   A copfos technikusnõ, aki a konzol elõtt ült, teljesítette a kérést. Mi körbeálltuk a székét az alulméretezett helyiségben és türelmetlenül méricskéltük a levegõben megjelenõ színes holofelvételen a rést. Egy nagyjából harminc méteres legnagyobb átmérõjû hasadékról van szó, amelyen csak élére döntve fér át a stratégiai ûrbombázónk. Annál a sebességnél, amivel repesztenünk kell a félhomályos árokban, mögöttünk egy rakás teulosi elfogóvadásszal, elsõre kész öngyilkosságnak tûnt megpróbálni a dolgot.
-Vonalzót kérek innen ide!-dugta bele a hologramba az ujját Björn, mire a kapu elõtti végsõ fordulóhoz szükséges távolságadatok jelentek meg legfelül. A számítógép mindjárt ki is számolta a rés megközelítéséhez szükséges optimális pályagörbéket, dõlésszöget és sebességadatokat, berajzolva õket a hasadék sziklái közé.
-Ez a kiszögellés itt útban lesz nekünk a forduláskor!-állapította meg a pilótánk elégedetlenül.-Nagyon belóg.
-Igen, látom.-Axel õrnagy már számolta is a lerombolásához szükséges idõt. Ahhoz, hogy ne kelljen számottevõen lassítanunk a kapu elõtt, széles ívben kell fordulnunk, amibe viszont belelóg egy masszív sziklaszirt a kanyon nyugati oldalán.
-Ha képes leszel egy másodpercig egyenesen tartani a teknõt, akkor dezintegrálom neked.-mondtam óvatosan, s megvakartam a tarkómat. Majd akkorát ásítottam, mint egy maringoni óriás vízipumet. Axel és Gill bólogatott, Inez viszont kétkedve bámult rám azokkal a gyönyörû, dióbarna szemeivel. Ha nem lenne võlegénye, az eligazítás után meghívnám a lányt egy ibrik édesborra a kantinba.
-Folyamatos elhárítótûzben, hatszázas tempónál? Hát persze! Gyerekjáték!-ugráltatta meg a szemöldökét Björn, majd Gill vállára csapott.-Igaz testvér? Tán még a szél is abbahagyja arra az idõre, amíg Jakob a célkereszttel piszmog a lövegtoronyban.
   Nevettek, én pedig kénytelen voltam belátni, hogy igazuk van. A sziklát csak a pilótának lesz ideje megcélozni az elülsõ ágyúkkal, nekem az üldözõinket kell majd feltartanom.
-Három sorozatot kell beleengedned Björn, biztos ami biztos alapon, hogy garantáltan ledõljön, mire odaér a gép szárnya. A forduló után élére állítod a Fruskát, és a rés alsó harmadánál átviszed, majd felhúzol és ráfordulsz a célterületre. Ezzel nyertek tizenkét másodpercet, mire meglátnak a piramis lõelemképzõi.
   Axel egy gombnyomással visszapörgette a bevetési útvonalat az elágazási pontig, ahol döntenünk kell, kimászunk a szakadékból vagy végig megyünk a Sarló csúcsáig. Az árokban maradni veszélyes, de legalább a piramis radarjai alatt leszünk, nem tudnak ránkfordulni a nagy teljesítményû lövegeikkel.
-Akkor innentõl vegyük át újra mindkét lehetõséget fiúk! Aztán pihenünk egyet.
-Remek! Úgy fogunk átmenni azon a likon, mint kés a vajon!-dugta át obszcén mozdulattal a mutatóujját Björn a másik kezével formázott alagúton. Axel ezt is elnézte neki, elvégre önkéntes volt a seregünkben és nem akadt nála jobb pilóta sehol a Maringonon.
-Maga nagyon penge fiú, Björn hadnagy!-állapította meg Inez, hátradõlve kényelmes székében. A térképszoba egybõl tele lett a pilóta önelégült vigyorával, s miközben Axel rövid tõmondatokban ismertette velünk a bevetés utolsó pillanatainak már unalomig ismételt lépéseit, a technikusnõ finoman szemezni kezdett Björnnel. Szóval a szõke srácokra bukik, meg a pofátlanul merész kijelentéseikre, állapítottam meg lopva. Én inkább meghúzódtam a háttérben, igyekezvén a holnapi napra gondolni és arra, hogy végre tehetünk valamit a világunk megváltoztatásáért. Mi fogjuk kirobbantani a második függetlenségi háborút a Teuloson.
-Csak próbálom lazán venni a bulit.
   Björn valamiért már a kiképzésünk kezdete óta bulinak nevezte a Fruska-hadmûveletet, és úgy csinált, mintha egyedül az õ dolga lenne két vállra fektetni Skeels hadseregét. Engem zavart a magabiztossága, de nem tettem szóvá, mert a légierõnél íratlan szabály a hencegés a pilóták közt.
-Ha egészben átviszi a Fruskát ezen a likon Björn, én meghívom magukat a kantinba és annyit ihatnak a költségemre, amennyi magukba fér!
   Mindhárman a fiatal, csinos nõre pillantottunk, még Axel is elakadt monológjában a döbbenettõl. Szegény lány! Sokba fog kerülni neki ez az ígéret. Látszik, hogy fogalma sincs arról, mennyit tud inni három szomjas pilóta, ha beszabadulnak az anyahajó kantinjába.
   Ilyen ígérettel a zsebünkben vágtunk neki másnap délelõtt a történelem legvadabb katonai küldetésének.

2.

-Elfogó pályára álltunk. Elõttünk a Kosár.-dünnyögte Björn az intercomba, miután kikapcsolta a Fruska gravoinerciális hajtómûvét és minimumra állította a fedélzeti rendszereink energiafogyasztását. Innentõl takarékos üzemmódban osonunk elõre a hadi ösvényen, alig két fénypercnyire a Teulostól.
   Körülöttünk az ûrben tucatnyi kóbor aszteroida forgolódott a távoli csillag fényében, s mi jól beillettünk közéjük a speciálisan átépített bombázóval.
-Kiléptünk az üstökös csóvájából, innentõl pucérak vagyunk fiúk!
   Gill, a gépünk navigátora és elektronikai harcászati tisztje közvetlenül alattam kuporgott a halvány fénnyel villogó mûszerei között.
   Kicsatoltam magam az ülésembõl és lemásztam a lövegtoronyból a társaimhoz. Björn a navigátor elõtt ült, s mivel a kettõjük közti szûk térben a tartalék létfenntartó rendszer tartályai magasodtak, alig tudtam odaférkõzni a parancsnokhoz.
-Adj egy kis forgást ennek a ládának, hogy megfelelõ legyen a fénygörbénk, ha ránk pillantanak a határõrök!
   Björn nélkülem is tudta a dolgát, s rövidesen lassú pörgésbe kezdett velünk a hajótest, amitõl minduntalan odasodródtunk a jobb oldali falhoz, valahányszor elhagytuk az üléseinket. Furcsa volt így lebegni a mélyûrben, anélkül, hogy a sisakrádióban bármit is hallanánk a flotta többi egységének rádióforgalmazásából. A bevetésünket teljes csendben kell végrehajtanunk, nehogy kiszúrjanak minket Skeels határõrei. Ez azt jelenti, hogy el vagyunk vágva a mieinktõl és legfõképpen Axel õrnagy intelmeitõl a bevetéssel kapcsolatban. Mivel most õ is akcióban van, szintén hallgatni kénytelen a nagy, üres kozmosz végtelen sustorgását.
-Két órán belül utolérjük a Kosarat.-számítgatta Björn a passzív mûszerek adatait böngészve. Nem használhattuk a megközelítés során az aktív radarjainkat, mert akkor azonnal kiszúrtak volna a teulosi határõrök. A bombázónk ugyan jól fel van fegyverezve, de nekünk nem az a feladatunk, hogy összeakasszuk a bajuszt a külsõ védelmi rendszerrel, hanem be kell osonnunk a függöny mögé.
-Addig szabadfoglalkozás van fiúk. Hozott valaki kártyát...? Videojátékot...? Guminõt...?
   Sajnos egyik holmiból sem volt a fedélzeten, mert nem kéjutazáson veszünk részt a Fruskával. Végre úton voltunk a megszállt bolygó felé, hogy rövidesen hõsök legyünk vagy szétszórt hamu a puszta világûrben. Mögöttünk az indulási jelre váró, csatarendbe felsorakozott maringoni felszabadító flotta szedett-vedett cirkálói és csatahajói lebegtek a távolban. Rövidesen õk is elhagyják a névtelen, és külön erre a célra eltérített üstökös körüli parkolópályát, hogy irányba álljanak Skeels hadúr flottája felé. A gyõzelem kulcsa innentõl kezdve a mi kezünkben van.
-Csak nehogy kikosarazzanak bennünket!
   Gill megtornáztatta feszültségtõl remegõ karjait és odaúszott mellém a súlytalanságban a kapitány székéhez. A bombázó elülsõ kitekintõ ablakain túl egy zöldeskék golyóbis lebegett a világûr feketeségében. A Teulos bolygó, amelynek felszabadítása a célunk. Tõle jobbra egy jellegtelen szürke pálcika volt csupán ebbõl a távolságból a Kosárnak nevezett konténerszállító tolóhajó, amely mit sem sejtve araszolt Skeels birodalma felé. A jókora uszályt mozgató kereskedelmi bárka hídján elvileg most az a tiszt teljesít szolgálatot, aki nekünk dolgozik és kinyitja majd az egyik üres konténer fedelét. A látómezõ jobb szélén két hunyorgó pontot láttam, a hozzánk legközelebbi aszteroidákat, amelyeket megtévesztésül irányítottak a flotta utászai errefelé. Mi is ugyanígy nézhetünk ki a felületes szemlélõ számára. Egy forgó, élettelen kõdarab a semmi közepén, félúton a végtelenbe.
-Ha beültünk a Kosárba, alszunk egyet. Aztán kizúdulunk a konténerbõl és megdöntjük Skeels birodalmát!-hangoztatta magabiztosan Gill, majd visszamászott a helyére. Kisvártatva halk zeneszó csendült fel a szûk térben, mert a navigátorunk magával hozta a kedvenc zseblejátszóját. Az elmúlt évek legnépszerûbb maringoni slágerei töltötték meg a pilótafülkét, mi pedig beszélgettünk, mindenfélérõl az intercomban.
-Te Jakob! Emlékszel arra a szeplõs csajra a Kopasz veréb fogadóban? Aki adott egy pofont Hansnak, mikor letapizta!-érdeklõdött Björn, miután kimerítettük a családdal, barátokkal, barátnõkkel és katonatársakkal kapcsolatos témákat. Én is visszamásztam a helyemre, és a lézerlövegem távmérõjében ragyogó csillagokat néztem, szomorú szívvel gondolva vissza a gyerekkoromra. Mikor elõször mentem iskolába, még béke volt a csillagrendszerben és a Teulos népe szabadon választhatta meg vezetõit. Skeels pedig csupán egy jelentéktelen hadúr volt a sok közül a bolygón.
-Aha... Miért kérded? Jártál vele?
-Nem, sajnos... Axel õrnagy jár vele, azt hiszem.
   Ez új volt. A kiképzõnk felszedett egy ilyen fiatal pipit a legutóbbi kimenõnkön?
-Ezt meg honnan veszed?-kérdezte Gill kétkedõ hangsúllyal.
-Öt napja láttam a maringoni hetes dokkban, mielõtt felszálltunk volna. Az õrnaggyal beszélgetett összebújva.
-Szerintem az a lánya volt.-mondtam rövid gondolkodás után.-Masuotól hallottam, hogy Axel kisebbik lánya túlélte a 87-es májusi vérengzést és illegalitásban bújkált, amíg egy kommandó ki nem hozta, több sebesült partizánnal együtt a Hewche-IV állomásról.
-Ja! És szerinted nem különös, hogy sosem beszélt nekünk errõl? Évek óta ismerjük Axelt, együtt járunk sörözni, mégsem említette, hogy a lánya életben van.
-Ez is katonai titok, mint minden mostanában.
   A navigátorunk felbontott egy csomag kekszet, és rágcsálni kezdte, miközben én a lassan terebélyesedõ teherhajóra meredtem, amely idõvel eltakarta elõttünk a Teulost és napját. Sötétség borult a térhajónkra, ahogy a monstrum árnyékába kerültünk. A csuklómonitoromon láttam, hogy perceken belül odasodródunk a Kosár oldalához, hacsak nem változtat irányt valamelyik jármû.
   A tolóhajó kormányosa természetesen jól látta az aszteroidának álcázott hadihajónkat a fedélzeti radarján, mégsem tett lépéseket, hogy elkerülje a biztosnak látszó ütközést. Ezek szerint minden a terv szerint megy, és a Kosár kapitánya elégedetten hortyog a kabinjában, mit sem tudva az érkezésünkrõl.
-Szerintem a szeretõje a csaj, nem a lánya. Akartok fogadni?
-Most nem Björn! Inkább figyelj a Kosárra!-állítottam meg a srácot türelmetlenül. Jó volna végre a munkánkra koncentrálnunk, ahelyett, hogy össze-vissza fecserészünk, mint három idióta tinédzser. Elvégre elmúltunk már huszonöt évesek. Felnõtt, érett férfiak vagyunk, a maringoni felszabadító flotta büszke katonái. Illene a helyzetnek megfelelõ dolgokról társalognunk. Háború és béke, élet és halál, bátorság és félelem, kockázat és gyõzelem, meg ilyesmik. De nem arról, hogy kivel hetyeg a felettesünk a dokkban a kimenõ végén.
-Oké! Helyben vagyunk. Most nyitják a konténert.
   A kapitány aktiválta a manõverezõ hajtómûveket és finoman bevitte a Fruskát az üresen kongó raktérbe. Innentõl nincs visszaút a számunkra. A teherhajó rövidesen áthalad a határzónán, ahol körbejárja egy teulosi ágyúnaszád és elvégzik a vámvizsgálatot. Még ha be is néznek a raktérbe, nem valószínû, hogy felfedezik a kaméleon páncélzattal felszerelt bombázót.
-Átkapcsoltam ércrakományra a kaméleont. Gill, kérlek ellenõrizd az álcázásunkat!-szólt hátra a pilótánk elégedetten, mikor egy finom csikordulás adta tudtunkra, hogy odakoccantunk a konténer aljának. Björn kioldotta a mágneses csáklyákat és rögzítette a hajót a csupasz fémfalon, a menetiránnyal szemben. Így nem fogunk elcsúszni, ha a teherhajó pilótája fékezni kezdi a rakományt.
   Gill kitolt egy periszkópot a tetõn és visszafordította a végén csücsülõ mikrokamerát. A Fruska testén elhelyezett holografikus vetítõk most egy nagy halom feldolgozatlan vasérc szürkésfekete képével borították be a hajónkat, látszólag torzulás nélkül emulálva a kõzetet az egész burkolaton.
-Hibátlannak tûnik a kép. Még a te nagyképûséged sem lóg ki a hologramból Björn!
   Nevettünk, szívünkben a harctéri idegesség lassan terjedõ szúrásával.
-Azt otthon hagytam az anyahajón fiam! Mennyi az elszakadás várható ideje?
-Ha nem fogják vissza a járõrök a hajót, akkor hat és fél óra. Utána kezdõdhet a tánc!
-Rendben. Aludjunk egyet srácok! Beállítottam az ébresztõt.
   Hát ez a legnehezebb katonáéknál, azt hiszem. Parancsra aludni bevetés közben, hogy kellõen frissek legyünk azokban a percekben, amikor az életünk múlhat rajta, milyen gyorsak vagyunk.
   Próbáltam kényelmesen hátradõlni a katapultülésben, amit természetesen nem szunyálásra terveztek, hanem a gyorsulás elviselésére és lehunytam a szememet. Még a páncélozott sisakom ellenzõjét is lehúztam, hogy sötétebb legyen a félhomályos lövészfülkében, aztán a barátnõmre koncentráltam, aki odahaza vár a vanília színû ruhácskájában, és eleped értem, meg a fess egyenruhámért. Milyen jó lenne átölelni azt a karcsú derekát. Ha túlélem a csatát, kérni fogom a leszerelésemet és hazamegyek, hogy feleségül vegyem a drágát. Apa biztos örülni fog neki, hogy rövidesen unokája lesz, akit lovagoltathat majd a térdén. Én pedig mehetek földet mûvelni, ahogy minden õsöm tette ezt az elmúlt évszázadokban.
-Vége a lustálkodásnak, ébresztõ!-a parancsnok hangja szinte egyidõben csendült fel a számítógép csilingelésével. Észre sem vettem, mikor aludtam el, a csuklómonitorom szerint azonban tényleg az alvási fázisban jártak az agyhullámaim az elmúlt órákban.
-Serkentõt fiúk! Öt perc a kioldásig!-hallottam a következõ parancsot, mire benyomattam magamnak a szkafanderbe épített vákuumos belövellõvel egy reakciógyorsító oldatot. Egy percen belül tele voltam energiával és fiatalos hévvel, a szívembe pedig halálos elszántság költözött. Ezt teszi az emberrel az adrenalin és a tesztoszteron. Megmarkoltam a lövegek irányzókarjait és szilárdan eltökéltem, hogy minden vadászgépet le fogok ma szedni, ami csak látótávolságba ér a Fruskához.
-A teherhajó lassít!-figyelmeztetett Gill, mielõtt megéreztük volna a fellépõ erõhatást.
   Ha minden jól megy, akkor most valahol a Teulos körüli orbitális rakodópályán lehetünk, közvetlenül a planetáris védõpajzs alatt, méghozzá közvetlenül a gyûlöletes Acépiramistól északra, a Karvaly-hegység csúcsai fölött.
-Hajtómû alapjáraton, fegyvereket készenlétbe!-suttogta Björn feszülten.-Nagyon remélem, hogy nem buktunk le, és odakint csak a világûr terpeszkedik, nem egy vadászrepülõ kötelék!
   Tudtuk jól, az életünk ezekben a percekben a tolóhajó kormányosának kezében van. Ha elárultak bennünket, rövidesen meghalunk vagy Skeels egyik börtönében végezzük. Amennyiben pedig nem a Karvaly-hegység fölött halad el a Kosár, mikor kinyitja a konténerünk ajtaját, hanem bárhol máshol, nem lesz elég idõnk eltûnni a légvédelem orra elöl és szitává lõnek zuhanás közben.
   Mindez persze pillanatok alatt átfutott az agyamon, s nyomban el is tûnt a feledés homályában, mert végre kinyílt a bombázónkat rejtõ érckonténer kopottas oldala, és mi kiröppentünk az alant ragyogó barnáskék bolygóég fölé.

3.

   Innentõl csak kósza emlékeim vannak az akcióról. A felfokozott félelem és izgalom ködén átsejlõ szaggatott képsorozatok egy õrületes száguldásról, a durva rázkódásról, miközben megindultunk lefelé, mint a nyeletlen balta. Elkezdõdött a bevetés legélesebb szakasza.
   Pontosan ott engedtek ki minket a rejtekhelyünkbõl, ahol kellett. Nem voltak a közelben vadászgépek, sem egyéb hadihajók, csak egy távoli ûrszonda roncsa, amely még az elsõ függetlenségi háborúból maradt itt a bolygó körül.
   Björn azonnal feltúráztatta a gravoinerciális spirálmotorokat, és a látómezõ felét betöltõ bolygónak fordította a Fruska tûhegyes orrát. Alattunk éppen hajnalodott, balra az éjszakai oldal sötétjét, jobbra a nappali félgömb felhõkkel tarkított, azúrkék féltányérját bámultuk türelmetlen kiváncsisággal.
-Megyünk lefelé! Fél perc a légkörbe lépésig!-tájékoztatott a navigátor sebesen, átkapcsolva a kaméleonpáncélzatot egy formátlan szemétkupac vetítésére. Amikor bevágódunk az atmoszférába, a hõvédõ pajzzsal együtt persze leégnek rólunk a projektorok és elvész az álcázásunk, de addig sem árt, ha ûrhulladéknak néznek bennünket.
-Ellenõrizzétek az ûrruhátokat és a biztonsági övet! Nehogy kiess nekem Jakob a hajóból!
   Most örültem Björn humorának, s egy pillanatra elszakítottam a figyelmemet a harcászati képernyõmrõl, hogy szorosabbra húzzam a hevedereimet. Tudtam, hogy rázós lesz, elvégre több szimulált szabadeséses támadást csináltunk már a Maringon légkörében ezzel a hajóval.
-Három radar figyel bennünket, kettõ a felszínrõl, egy a poláris harcállomásról. Az állomás vadászgépeket indít. Odalent még nyugalom van.
   Gill hangja nyugodtnak tûnt, a kintrõl beszûrõdõ sivítás ellenére is. Most kezd hevülni a burkolatunk, ahogy belépünk a mezoszférába és a súrlódástól minden eresztékében recsegni, ropogni fog a hajótest, mint valami eldobott tejfölös doboz ha rátaposnak.
-Tegnap este írtam egy verset fiúk! Akarjátok, hogy idézzek belõle?
   Björn vidám, társalgási hangon szövegelt az intercomba, miközben erõsen tartania kellett a kormányt, hogy a harcászati számítógép által megadott pályavonalon tartsa a kõdarabként zuhanó ûrhajót. Végre elkezdõdött a rázkódás, és mi boldogan kapaszkodtunk a mûszereinkbe, mert még mindig nem lõttek ránk odalentrõl az Acélpiramis szuperlézerei. Talán csak lusták ránkfordítani a lövegeket vagy arra várnak, hogy közelebb legyünk a tengerhez. A teulosi légvédelemnél dolgozó tisztek nem hülyék, valószínûleg tudják már, hogy ez a lefelé potyogó szemétkupac egy ellenséges hadihajó.
-Nem vagyok egy kimondott irodalmár, de arra gondoltam, hogy most, ebben a szent pillanatban talán feldobna benneteket némi költészet és balladai homály!
-Két perc a felszínig!-nyögte Gill fogcsikorgatva.
-Jó, akkor elszavalok belõle egy versszakot...!
   A parancsnokra nem hiába mondta Inez alhadnagy, hogy penge fiú. A flotta pszichológusai gondos vizsgálatok után választottak ki bennünket erre a bevetésre. Az volt az elképzelésük, hogy a különbözõ pszichikai karakterünk majd jól kiegészíti egymást akció közben. Björn a vagány, agresszív parancsnok. Gill a körültekintõ, visszafogott navigátor. Én pedig az óvatos, folyton aggódó és idegeskedõ lövész vagyok. A dilidokik szerint mi hatékonyan tudunk együtt dolgozni ebben a felállásban. Most szerettem volna beledugni a lézerágyúim csövét azoknak az orvosoknak a fenekébe, akik kitalálták ezt a marhaságot.
   Björn ugyanis, lazán túlüvöltve az izzásig hevült burkolaton túlról beszûrõdõ atmoszferikus háborgás sivítását, érces hangon belekezdett a maga fabrikálta költeménybe, miközben én majd összehánytam az ûrruhámat a gyorsulástól. Csak fokozatosan jutottak el szûkölõ tudatomig a szavak, miközben a célkeresõmben feltûnõ távoli pontokra figyeltem, amelyek valószínûleg vadászgépek lehettek a legközelebbi felszíni támaszpontról.

Felhõfátyol takarja az ég arcát
midõn három harcos elszántan
megvívja a maga harcát
erõvel, meg semmit sem bántan.
Alakjuk beragyogja a fény, ott
a horizonton mikor felkel a Nap,
csak nekik szól a végsõ légyott,
csillogó szablyáik lesúlytanak.

   A rázkódás erõsödött. Több figyelmeztetõ lámpa kezdett villogni a szemem sarkában, a hõvédõpajzs sérülésérõl tudósítva minket. Szaggatott robbanások közepette váltak le rólunk a vörösen izzó fémdarabok, elvitorlázva a sztratoszférában. Végre átértünk, és Björn, abbahagyva a verselgetést, stabilizálta a hajótestet. A Teulos légkörében voltunk, talán húsz kilométerre a Karvaly-hegységtõl, kint a sarki tenger jégtáblái fölött.
-Négy elfogóvadászt látok két óra irányban.-közöltem szabatosan, majd irányba állítottam a szervogyorsításos ütegeimet. Átszeltünk egy felhõgomolyt, s végre megpillantottam a horizonton a hegyeket. Ha addig sikerül egészben elvergõdnünk, nyert ügyünk van.
   Egy sárga fénycsík jelent meg alig fél másodpercre a bombázó törzse mellett, csupán méterekkel hibázva el minket. Egész pontosan céloznak a kurafiak, azt meg kell hagyni.
-Ránklõttek!-sikította Gill, én pedig behunytam a szemem, hogy ne vakítson el az éppen felkelõ Nap vérvörösbe hajló sugárzása. A bolygót védõ északi Acélpiramis lövegei tehát munkához láttak és rövidesen hamuvá párologtatják a bárkánkat.
   Björn persze mindent megtett, hogy kikerülje a lézernyalábokat, elképesztõen szabálytalan, nyaktörõ fordulókba döntve a Fruskát, miközben kiengedte a légköri manõverezést segítõ rövid szárnyakat a törzs alól. Legalább hat villanást számoltam még, szemem elé rántva a fényszûrõ lemezt, aztán leértünk a lõvonaluk alá és Björn csaknem hangsebességre gyorsítva felhúzta a gépet. Az utolsó pillanatban, mert a gép hasa már a hullámokat súrolta, azt hiszem. Mire észbe kaptam, biztonságban voltunk, közvetlenül a sötétkék tenger fölött suhanva kijelölt célunk felé.
-Jönnek a vadászok! Kettõ és négy óra irányból, párossával!
   Innentõl kezdve nekem is bõven akadt munkám, nemcsak a társaimnak. Õrületes gyorsasággal száguldottunk be a szárazföldre, talán negyven méterrel a talaj fölött, ami egy huszonöt méteres ûrhajó esetén, ekkora sebességnél szép teljesítmény. Björn nem veszõdött azzal, hogy a Karvaly-hegységet borító óriás fenyõfákat kerülgesse. Egyszerûen leborotváltuk a gép útjába esõ lombkoronát, mint valami gigantikus fûnyíró, és berepültünk a hegyek csupasz ormai közé.
   Megkezdõdött a futóverseny a kanyon északi bejáratáig. Az elfogásunkra kiküldött vadászgépek szinte egyszerre nyitottak tüzet a nagy teljesítményû lézerlövegeikbõl, amint a hatásos lõtávolon belülre értek mögöttünk. Mocskos porgejzírek csaptak fel körülöttünk a talajból, olvadt kõdarabokat és tépett növényeket robbantva az égbe. A Fruska sérülés nélkül átsuhant a törmelékfelhõkön. Elsõre nem találtak el, mert Björn picit fékezett az utolsó tizedmásodpercben. Nekem ez épp kapóra jött, ahogy a távmérõmben ragyogó számok azonnal megugrottak és az ellenség közelebb került a lövegeim csõtorkolatához. A bal oldali párost választottam elsõnek, és szaggatott sorozatokkal pásztáztam végig a vezérgépet, sikeresen átütve a védõpajzsait. Látványos robbanás kiséretében szakadt le az ezüstszürkére festett harcigép csúcsos orra, füstöt okádva a kisvártatva katapultáló pilóta arcába. Egyet elkaptam!
   A bombázónk közben megkerült egy magaslatot, csak a szemem sarkából láttam a domb tetején álló régi parasztházat, s mellette a katonai terepjárót, aztán újra az erdõ fölött voltunk. Ekkor sikerült telibe kapnom a másik vadászgép bal szárnyát. Tudtam, hogy dugóhúzóba fog menekülni a további találatok elöl, ezért nyomban a másik páros felé fordultam, akik kihasználták az elmúlt másodperceket és folyamatosan tûz alatt tartottak minket. A négy üldözõbõl másodpercek alatt kettõ lett a fölénk hajló reggeli égen.
-Egy perc a kanyon szájáig!-hallottam Gill kiáltását, miközben majd kiestem az ülésembõl a következõ fordulónál. Három tiszta találat érte közben a hajónkat, mindegyik a jobb hátsó részen és használhatatlanná tették az egyik oldalsó lövegemet. A védõpajzsunk csak tizedmásodpercekre szakadt át, mert új típusú fejlesztés volt, amilyennel Skeels hajói még nem rendelkeztek. A hagyományos energiapajzsok túlterhelés esetén lerobbannak a hajótestrõl, és idõbe kerül az újratöltésük, míg a mienk csak szétnyílik, rugalmasan a lézernyalábtól, aztán újra összezárul mögötte. Villogó vörös lámpák és heves rázkódás kisérték a burkolatunkat összezúzó energialöket elnyelõdését.
-Eltaláltak!-kiáltottam a fiúknak, persze teljesen fölöslegesen, aztán észbe kaptam, hogy esetleg félreérthetik a dolgot.-Jobbra hátul! Egy ágyú kiesett!
-Semmi gond!-a kapitány hangja csodálatosan megnyugtatónak tûnt a számomra. S miközben a maradék üldözõink arra kényszerültek, hogy szétváljanak és fékezzenek, mi egy emelkedõ végén beröppentünk a Sarlós-kanyon kapuján. Biztonságban voltunk.

4.

   A Sarlós-kanyon tulajdonképpen egy félkörívben elnyúló tektonikus hasadék a Karvaly-hegység lábainál, melynek alján hûs patakok csordogálnak a ritkás facsoportok és mohalepte sziklák között. Valamikor a békeidõkben természetvédelmi terület volt, ma katonai bázisokat rejtenek az oldalában nyíló barlangok.
   A teulosi légvédelem természetesen ide is telepített rakétás és lézeres földi egységeket, sõt a kanyon legszûkebb részén, a Vakok Átjárójában még egy energiahálót is kifeszítettek az alacsonytámadó gépek megakasztására. Mindez azonban mit sem számított a Fruskának és agyament pilótájának, aki szédítõ tempóban rohant végig a bõ kétszáz kilométeres szakadékrendszer fõvonalának mélyén.
   Mivel a kanyon falai egy idõre eltakarták elõlem az üldözõinket, akik persze nem jöttek utánunk, abbahagytam a lövöldözést és felfelé fordítottam az ágyúimat. Én az ellenség helyében felülrõl csapnék le a sötétbe burkolózó árok alján suhanó bombázóra.
-Rakétás löveg elõttünk!-állapította meg Björn nyugodtan. Úgy fordította a hajó orrát, hogy kilõhesse azt. Öt másodperccel késõbb átsuhantunk fölötte és láttam a sokkerekes harcjármû égõ roncsait világítani a félhomályban. Szórványos nyomjelzõ sorozatok kisértek minket, ahogy a sátraiból kiugrasztott kezelõszemélyzet kézifegyverekkel tüzelt a váratlanul feltûnõ démonra. Nem maradt idejük feléleszteni a rakétáikat, túl gyorsan jöttünk végig az egyenes szakaszokon. A kapitány folyton gyorsított és fékezett, hogy a lehetõ leggyorsabban jussunk túl a csapdákkal megtûzdelt kanyonon.
-Lézerlöveg... egy-kettõ!
   Ezeknek már volt idejük lövöldözni, de Björn õket is a sziklafalhoz kente egy koncentrált sorozattal. A pajzsunk hárította a találatokat, azok sorra lecsúsztak az energiamezõrõl, gellert kapva a csupasz sziklafalakon.
   Az éjjellátó üzemmódba kapcsolt pásztázó monitoromon láttam, hogy ritkás köd üli meg a kanyon alját, s felkavarodik a nyomunkban. Kis idõre megpillantottam a fölöttünk repülõ két vadászgépet, de nem lõttem rájuk, mert túl messze voltak. Õk sem tüzeltek, de végig ott jöttek a magasban.
-A vadászok arra várnak, hogy a szûkületnél ki fogunk emelkedni!-kiáltottam elégedetten a fiúknak. A szívem telve volt félelemmel és szorongással, mégis nevetnem kellett az ostobaságukon. Ezek tényleg azt hiszik, hogy vadkacsavadászaton vannak? Minket nem lehet megállítani holmi erõterekkel!
-Had várjanak...! Lézerlövegek elõttünk!
   Björn ezekkel is megbírkózott, s miközben ráfordultunk a Vakok Átjárójához vezetõ széles szakaszra, még láttam a patakmederbe fordulni az egyik lángoló lézertarackot. Mögöttünk vadul lobogó tüzek jelezték a kanyonban, hogy közeledik a végzet az Acélpiramis gúlája felé. És ezt Skeels katonái is tudták, mert a két vadászgép végre fölénk került, hogy azonnal szitává lõjjenek, amint az energiaháló fölé emelkedünk, kilépve a sziklafalak takarásából.
-Elértük a Vakok Átjáróját!-jelentette a pilótánk, miközben már tüzelt a rés peremén húzódó sugárhorgonyokra.
-Teljes erõre vették a hálót Björn!-válaszolta Gill az érzékelõit figyelve. Õ csak nézelõdött az ülésében és bõszen imádkozott, miközben mi ketten a piszkos munkával bajlódtunk.
   A vadászok lõttek, az energiaháló elõtt sorakozó rakétás egységek és lánctalpas lézertarackok szakadatlanul tüzeltek. Björn is lõtt, én is lõttem, sõt a közeli laktanya õrtornyainak géppuskásai is lõttek, egyszóval tele volt a levegõ halált hozó sugarakkal és füstcsíkot húzó acél nyílhegyekkel. Fantasztikus látvány volt, szinte káprázott tõle a szemem.
   Gill kieresztett egy rakás csalirepülõt, megzavarva vele a rakétákat, de sajnos nem mindet. A Fruskát újabb találatok érték, mi pedig belerohantunk a legnagyobb robbanás közepébe, amit valaha láttunk az életben.
-Kapaszkodjatok...!
   Mintha az egész szakadék felrobbant volna elõttünk, bár én ezt csak utána vettem észre, amikor már túljutottunk rajta. Még sikerült leszednem az egyik vadászgépet, aztán lecsúszott az ujjam az elsütõbillentyûrõl abban az iszonyú rázkódásban, amivel a kilyukasztott energiaháló résén való átpréselõdésünk járt. Björn kilõtte az alig harminc méter széles átjáró két oldalán található sugárhorgonyok felét, melyek éles tüskékként álltak ki a sziklából és kifeszítve tartották az áthatolhatatlan erõteret. Kéken szikrázó energiakisülések, füstpamacsok és csapkodó villámok közepette szakítottuk át a hálót a számítógép által jelzett, leggyengébb pontján. Alig fél másodperccel azután, hogy kellõen legyengült a rendszer az áttöréshez. Na, ez igazán penge volt, méltó rá, hogy megénekeljék!
   A kapitány vad csatakiáltással stabilizálta a Fruskát és felhúzta a gépet egy sziklahalom elõtt, majd folytattuk utunkat a kanyon utolsó szakaszán. Itt már nem voltak légvédelmi állások, mögöttünk a szétrombolt Vakok Átjárója õrült vakuként villogott a sérült energiaháló remegésétõl. Így búcsúzott az õt kilyukasztó ûrhajó õrült utasaitól. Alig hittem el, hogy sértetlenül áttörtünk rajta!
-Szûzhártya szaggatóan jók vagyunk fiúk!-rikoltotta Björn nevetve.
   Mivel innentõl a déli kapuig volt majdnem egy teljes percünk, a kapitányunk ismét megcsillogtatta verselõ tudományát. Gill sóhajtozott, én pedig a mögöttünk elsuhanó sziklafalak sötétjét néztem és a peremen túlról becsordogáló reggeli napfény elsõ aranycsíkjait. Tetszett Björn verse, bár a szívem továbbra is a torkomban dobogott, ahogy hatszázas tempóban repesztettünk a végzetünk felé.

Az akarat villan pengéjén,
egész kozmoszok harca ez,
erõk lendülnek a kard élén
midõn mindhárom csatába kezd.
Remeg a vért, csapás csapásra,
szinte sikolt a fém, az anyag,
dühödten marnak egymásba,
hogy tõle az ég is leszakad.

-Hát az tényleg leszakadt Björn!-ordítottam dühösen és lelkesen, amikor lecsapott ránk az utolsó vadászgép fentrõl. Valószínûleg küldenek még vadászgépeket, de azokkal csak az Acélpiramis elõtti síkságon kell majd megküzdenünk. A maringoni felszabadító flotta már csak az elõõrsök jelzésére vár, hogy leomlott a teulosi acélfüggöny egy része, és végre megkezdõdik a mindent eldöntõ küzdelem odafent, a rabszolgasorba taszított bolygó egén.
-A déli kapunál vagyunk!
   Húsomba vágtak a biztonsági hevederek, ahogy a Fruska hirtelen lefékezett, így szem elöl tévesztettem a célpontomat, amely alighanem túlrepült rajtunk. Elértük a szakadékrendszer végét alkotó déli hasadékot, mely egy széles völgyre nyílt.
   Végre elérkezett az a pillanat, amikor eldõl, ki nyeri meg a fogadást és hívja meg a kantinba vacsorázni a társait. Ilyenkor minden másodperc egy örökkévalóságnak tetszik az ember számára. Talán a halál nyilvánvaló közelsége teszi, talán csak a tudatot megbéklyózó iszonyat, amelyen muszáj felülemelkednem, különben megfolyt és a pusztulásba ránt, de teljesen kiürült az agyam.
-Kapaszkodjatok!-kiáltotta újra Björn, pedig már eddig is úgy kapaszkodtunk, mint újszülött kismajom az anyja szõrébe. Majd összetört markomban a tûzvezetõ rendszer kormánya a szorítástól.
   Éreztem, hogy az elülsõ ágyúk tüzelnek, a találatból persze nem láttam semmit, csupán reméhettem, hogy sikerült leomlasztani a nyugati falból kiálló sziklát. Aztán Björn diadalmasan bedöntötte a Fruskát, és óránként hatszázas tempóban, tehát gyakorlatilag fékezés nélkül átment a tû fokán, minden bizonnyal centikkel kerülve el csupán a végzetes ütközést. Egy apró lökést azért adott hozzá a sziklafal, leborotválva az egyik segédszárnyat, de végülis átjutottunk, és most csak ez számított.
-Sikerült!
-Hú...!-tette hozzá Gill, én pedig úgy éreztem magam, mintha egy õrületesen száguldó hullámvasúton ülnék, csak éppen a menetiránynak háttal.
   A bombázó dühödt darázsként tört elõ a kanyon sötétjébõl, jó tizenkét másodperccel azután, hogy az eredeti tervek szerint ki kellett volna emelkednünk az árokból a piramis lõvonalába. Ezzel nyertünk két kilométert és remélhetõleg megleptük a felszíni légelhárítókat. Björn egy meredek fordulóval a célnak fordította a Fruska orrát, mi pedig együtt ordítottunk vele, ahogy útjára engedte az idáig hurcolt torpedókat.
   Az Acélpiramis, a teulosi bolygóvédelem gerincét alkotó erõdítmény egy hegycsúcson állt, a kanyon déli szájától öt kilométerre. Most közvetlenül alatta voltunk és persze a kupolaként rája boruló védõpajzsok vonala alatt. A piramis egy olyan páncélozott torta, amelynek tetején nem csak a gyertyákra emlékeztetõ óriás lézerlövegek állnak, hanem a planetáris energiapajzs sugárzótölcsére is itt van felállítva, a gúla tetején. Egyben parancsnoki fõhadiszállás, légiforgalmi irányítóközpont és nukleáris erõmû is, amely szó szerint uralja a környezetét. Ez Skeels hadseregének büszkesége, a technológia csodája, amelybõl tucatnyi van elszórva a Teulos felszínén. Ha csak egyet is sikerül kilõnünk, már rés támad a bolygót körbezáró, orbitális magasságban húzódó erõtéren és a flottánk behatolhat alá, hogy szárazföldi csapatokat tegyen le a felszínre.
-Torpedók elindítva!
-Kilenc vadászgép fölöttünk!
   Tudtam, hogy nem fogjuk megúszni, mégis reménykedtem. A Fruska még el sem jutott az Acélpiramis hegyének lábához, már zárótûzbe fogták a magasban körözõ gépek és a piramist övezõ lézertarackok. Átlag minden harmadik talált, jókora darabokat robbantva ki a bombázó fémtestébõl. Tudtuk, hogy gyakorlatilag végünk van, de mindez már mit sem számított. A torpedók narancsvörös csóvákat húzva maguk után bejutottak a védõpajzs alá és cikázva törtek az Acélpiramis felé. Björn pedig felrántotta a gépünk orrát, hogy elég magasan legyünk a gép elhagyásához.
-Katapultálunk!-üvöltötte eszelõsen a kapitány, miközben én a mögénk kerülõ egyik vadászgéppel váltottam lézerpárbajt, szétlõve az ellenséges gép hajtómûvét. A katapultáló rendszer Björn irányítására volt bízva, és õ engem lõt ki elõször a hajóból.
   Szinte hihetetlen, hogy mi minden tud történni fél perc alatt. Kijutottunk a kanyonból, kilõttük torpedóinkat, leszedtem egy vadászgépet, kaptunk vagy húsz lézertalálatot, elszakadtunk a felszíntõl és mintegy háromszáz méter magasan elhagytuk a gépet. Utólag, amikor megpróbáltam visszaemlékezni a történtekre, csak ennyi jutott eszembe az egészrõl.
   Sivító szisszenés, tompa robbanások kiséretében szûnt meg a kabinom légintegritása és repült el a fejem fölül az üvegtetõ, majd robbantak fel a fenekem alatt az indítórakéták, durván kitessékelve a süvítõ reggeli szélbe. Majd összecsináltam magam a rémülettõl, olyan hirtelen jött az egész. Egyszerûen nem voltam rá felkészülve, hogy mennem kell a ronccsá lett gépbõl.
   Gill késõbb azt mondta, közvetlenül akkor állt le a Fruska hajtómûve, amikor én elszálltam, és a mûszerfalán minden fény kialudt, kivéve a katapultálást jelzõ vészvillogót. Az ûrbombázó már döglött madár volt, mikor a navigátor is elhagyta füstöt okádó testét, és kecses ívben megindult lefelé, engedve a gravitációnak. A kapitány vált meg utolsóként a roncstól, másodpercekkel a talajnak csapódása elõtt. A bevetésünk ezzel véget ért.

5.

   Arra tértem magamhoz a katapultálás okozta sokkból, hogy csattanva ejtõernyõ nyílik a fejem fölött, és egy nagy rántás kiséretében leválik rólam az ülésem. Tehetetlen bábúként lógtam a hevedereimen, ösztönösen kapaszkodva az irányító madzagokba. A sisakom zavart a látásban, ezért gyorsan lekapcsoltam a szkafanderrõl és hagytam leesni az alattam elterülõ zöld mezõre. Arcomat megcsapta a Teulos hideg, nedves levegõje, sajátos illata. Öt másodperccel késõbb keményen huppantam a fûben és leoldottam az ernyõmet. Tudtam, hogy hadifogság vár rám, s talán halál ha elfognak, de mindez most egyáltalán nem érdekelt.
   Inkább a közeli hegycsúcs felé néztem, amelynek tetején ott éktelenkedett az elnyomás jelképévé lett szürke torony. Körötte lézertarackok sorakoztak, s mind tüzelt valamire, amit innen nem láthattam. Aztán vakító villanás hasított az Acélpiramis oldalába és én tudtam, hogy érdemes volt kockára tennünk az életünket a Teulos elnyomott népéért.
   A négy fúziós torpedóból hármat lelõttek az elhárítók, de az utolsó átjutott a lézerfüggönyön és megtalálta célját. Miniatûr csillag gyúlt egy pillanatra a csúcson, valósággal elsöpörve a több ezer tonnás beton és acél építményt, megtörve ezzel a planetáris védõpajzs eddig áthatolhatatlannak bizonyult mezejét. Kénytelen voltam elkapni a fejem, nehogy megvakuljak a felszabaduló energia metszõ fényében, s ekkor megláttam a közeli erdõszélen lángoló Fruska roncsait.
   Olyan fáradtnak éreztem magam, hogy a talajra döntött a kisvártatva elérõ lökéshullám, s úgy is maradtam mindaddig, míg egy árnyék nem borult fölém aggódva.
-Jakob! Jakob!
   Björn volt az, szakadt pilótaruhában, immáron az ûrruhája nélkül. Pisztolyt szorongatott a kezében, és mellém térdelve megragadta a vállamat, hogy megfordítson. Aztán meglepõdött, látva a könnyeimet.
-Jól vagy? Megsebesültél?
-Túléltük!-csak ennyit tudtam motyogni, és úgy remegtem, mint a nyárfalevél. Most jött ki rajtam az összes feszültség, ami idáig halmozódott bennem a bevetés során. Hosszú percekig képtelen voltam felállni, csak néztem a bombázónk roncsait, míg Björn a nála lévõ rádiót állítgatta, hogy elkapjon valami adást a flottánktól.
-Sikerült Jakob...! Megcsináltuk! Hõsök vagyunk...! Úgy leborotváltuk a hegyet, mint flex a virágágyást!
-Gillel mi van?
   Egy teulosi vadászgép húzott el fölöttünk alacsonyan. Láttam a pilótát amint minket bámul, de nem lõtt ránk, csak intett kesztyûs kezével. A többi ellenséges gép akkor már úton volt, hogy csatlakozzon az orbitális pályán kibontakozó ûrcsatához. Mi megtettük a feladatunkat, innentõl a maringoni hadseregé és a partizánoké a fõszerep.
-Mindjárt ideér. Úgy látom sántít... Jó lesz igyekeznünk, mert láttam egy páncélautót erre jönni a dombról, ahol földet értem. Nem akarok hadifogolytáborba kerülni.
-Te hogy lehetsz ilyen nyugodt?-kérdeztem aztán, remegõ térdekkel talpra kecmeregve, s megszabadultam a szkafanderemtõl. Végre megpillantottam Gillt felénk bicegni, és õszinte öröm töltött el látva, hogy mindhárman élve megúsztuk a támadást.
-Jó buli volt, nemde?-vigyorgott rám Björn, a vállamat lapogatva barátságosan.-Majd összeszartuk magunkat...!
-Hülye!-ordítottam rá hirtelen támadt gyûlölettel, s ugyanakkor szeretettel. Björn tényleg komplett õrült, egyszerûen nem veszi komolyan az életet. Majdnem szörnyet haltunk mindhárman, õ meg itt viccelõdik és láthatóan kicsit sem viselték meg az események. Ki volt az az eszetlen pszichológus, aki õt javasolta parancsnoknak? Szeretném felpofozni és megpuszilgatni.
-Hát ép ésszel nem is vállaltam volna el ezt a melót!-bólogatott a kapitány megértõen.
-Miközben kirepültem a gépbõl, láttam leperegni az egész életemet magam elõtt!
   Ez érdekes módon csak most jutott eszembe és mély fájdalmat ébresztett bennem. Ó, mennyire szerettem volna inkább otthon lenni a barátnõmmel ahelyett, hogy nekivágok ennek az egész õrült akciónak! A józanabbik eszem súlyos szavakkal korholta a bennem lakozó harcost, aki a makacssága miatt került bele ebbe az egész háborúba.
-Hát, elég halálközeli volt, de sebaj!-nyugtázta a parancsnokom, hunyorgó szemmel méregetve engem.-A háború végülis olyan, mint a szex...! Sok izgalom, és a végén jól esik elmenni!
   Aztán valami olyasmit mondott, ami késõbb minden történelemkönyvbe bekerült, amelyet errõl a véres és kegyetlen háborúról írtak a következõ évtizedekben, az utókor okulására. Én voltam azt hiszem az egyetlen, aki nem nevetett rajta még akkor sem, amikor a maringoni flotta gyõzedelmeskedett és az elnyomás ellen fellázadt teulosi nép elûzte trónjáról Skeelset, nyilvánosan felakasztva a diktátort palotájának udvarán.
-Élj úgy, hogy ha lepereg elõtted az életed filmje, ne tudd eldönteni, hogy akció vagy pornófilmet látsz-e!

VÉGE

következõ novella

vissza a listához