Frank Mobile

ALAGUTAK BÁRHOVÁ

(A Parahadtest sorozat 8. része.)

-Ez a dûlõút vezet a bunkerhez.-mondta James Richards tizedes, keményen beletaposva a fékpedálba. A katonai terepjáró gumijai csikorogtak a hõségtõl remegõ aszfalton, aztán jobbra lefordultunk az északnak tartó mûútról. Sárgásbarna porfelhõ csapott fel a jármû után, ahogy bezötyögtünk a ritkás fûcsomókkal és csenevész bokrokkal tarkított alacsony dombok közé. Remélhetõleg perceken belül célhoz érünk.
Szótlanul összenéztünk Angelicával, bágyadtan tûrve a kocsi belsejében uralkodó száraz hõséget. Mindketten hátul ültünk, katonai gyakorlóruhában és napszemüveg takarta izzadó arcunkat. A nõ kihúzott a köztünk heverõ táskájából egy ivóvizes palackot, nagyokat kortyolt a gyöngyözõ, hûs folyadékból, majd testvériesen átnyújtotta az üveget.
-Igyál te is Bert!
Engedtem a csábításnak, azon bosszankodva közben, hogy miért nem hoztam magammal én is a repülõtérrõl ásványvizet, amikor tudtam, hogy nagyon meleg lesz a terepen. A sofõrünk közben kerülgette az egyenetlen földúton heverõ köveket, és a legutóbbi esõzések során keletkezett mély kátyúkat, amit az erre járó dzsipek kerekei vájtak a földbe. A tizedes fiatal srác volt, talán huszonkét éves, sovány testalkatú és pattanásos képû. Zavartalan nyugalommal rágta a szájában kókadozó, meggyújtatlan cigaretta végét, amit korábban egy harapással gondosan megfosztott a füstszûrõjétõl.
-Menjen lassabban! Nem kéne mindenki figyelmét felhívnunk a porfelhõvel.-utasítottam a katonát, aki azonnal engedelmeskedett.
-Már csak két kilométerre vagyunk a megfigyelõhelytõl százados úr!-mutatott elõre Richards, karját kilógatva a leeresztett ablakon.-Ott balra láthatják az egyik mérõkupolát!
Mindketten engedelmesen bámultunk a jelzett irányba, ahol egy kisebb magaslat tetején szemeteskukára emlékeztetõ szürke fémhenger állt, két bokor tõszomszédságában. A teteje félgömböt formázott, és láthatóan füstüvegbõl készült. Nem tudtuk mi lehet a belsejében, de nagyon bíztunk abban, hogy rövidesen valaki felvilágosít minket az itt folyó titkos kutatások részleteirõl. Különben nem irányítottak volna bennünket ide, az országnak ebbe a távoli és ritkán lakott szegletébe a feletteseink.
Ahogy eltávolodtunk az autóstérképeken 61-es számmal jelzett mûút vonalától, egyre több fa bukkant elõ a dombok közül. Barátságosabb lett a táj, a sziklák is megfogyatkoztak, bár a nyárvégi aszály itt is éreztette hatását.
-Tavasszal gyönyörû ez a környék!-vigyorgott hátra a tizedes Angelicára.-Rengeteg a lepke, a méhecske. Az énekesmadarak állandóan csivitelnek, az erdõ pedig tele van állatokkal... Nyulak, gyíkok, õzek, mókusok, meg minden!
Megkerültünk egy facsoportot, és átbukdácsolva az elõttünk kanyargó, kiszáradt patakmeder kövein, felhajtottunk az elõttünk magasodó domb oldalára.
-No, itt is vagyunk!
Richards fékezett, s otthonosan befordult néhány árnyékot adó, vastag akácfa törzse közé.
-Ez itt a parkoló!-kapcsolta le a motort sofõrünk, és nagy reccsenéssel behúzta a kéziféket, mert emelkedõn álltunk. Csak most vettük észre, hogy a fák között két terepjáró bújik meg, álcázóhálóval letakarva.
Elégedetten másztam ki a kocsiból, széles pillantást vetve a környezõ tájra. A látóhatár széléig semmi sem mozdult a környéken, még a nyugat felé húzódó mûtutat sem láttam a fákkal borított magaslatok takarásától. Ha dél felé nem sorakoztak volna több kilométerre tõlünk egy nagyfeszültségû távvezeték oszlopai, azt hihetném, távol vagyunk minden civilizációtól. Pedig alig húsz perce hajtottunk át idefelé jövet az utolsó kisvároson, amely valahol délnyugatra bújhat meg egy szélesebb völgyben.
-Elég elhagyatott helynek látszik.-állapította meg mellettem Angelica, a lábához tett hátizsákjából távcsövet halászva elõ. Én közben jólesõ érzéssel tûrtem, hogy az enyhe szellõ végigsimogassa bõrömet, felszárítva rajta az izzadtságot. Terepmintás zubbonyom nedvesen tapadt a hátamra, a bakancs pedig törte a sarkamat. Szinte elfelejtettem már, milyen kényelmetlen dolog a katonáskodás. Angi hasonló helyzetben volt, de látszólag jól tûrte a megpróbáltatásokat. Parancsnoki utasításra kellett egyenruhát öltenünk, hogy feltûnés nélkül utazhassunk ide. Két civil egy katonai helikopteren esetleg felkeltené a mindenhol jelenlévõ ellenséges kémek, megfigyelõk érdeklõdését.
-Mintha lementünk volna a térképrõl.-jegyeztem meg halkan, kinyújtóztatva sajgó testemet.
A szórványos madárcsevelytõl, és a fejünk felett susogó akáclevelek zörgésétõl eltekintve mélységes csend honolt a vidéken. A délutáni szieszta idején minden állat a vackán piheg, várva az esti enyhülést.
-A bunker odafent van... Ott jön Crandel õrmester!
A tizedes nekitámaszkodott a pattogva hûlõ motorháznak, meggyújtotta rongyosra rágott cigarettáját, aztán tisztelgett a fák közül elõlépõ felettesének.
-Richards! Mi tartott ennyi ideig...? Százados asszony, százados úr! Üdvözlöm önöket az EDKR 1-es körzetében! Martin Crandel õrmester vagyok, az õrség ügyeletes parancsnoka!
-Bert Conrad százados az MTR-tõl.-kezet ráztunk, s harmadik szememmel felmértem közben a katona energiamezejét. Erõs, határozott fellépésû és nagyon nyugodt ember benyomását keltette az õrmester, élénken ragyogó skarlátvörös aurával. Valószínûleg nem sok dolga lehet errefelé, azért ilyen kiegyensúlyozott és pihent. Lehetett vagy harminc éves, borostás állán egy sebhely alig látható nyomát véltem felfedezni a metszõ fényben.
-Angelica Yorkin százados.
Kreol bõrû, karcsú társam abbahagyta a vidék távcsõvel való fürkészését, és barátságosan rámosolygott az õrmesterre. A fickót láthatóan meglepte a nõ szépsége és fiatalsága, ami különösen a rangjához képest számított feltûnõnek a hadseregünkben. Nem tudhatta, milyen szolgálatokat tett eddig az országnak Ms. Yorkin a Nemzetvédelmi Parahadtest elnevezésû, szigorúan titkos alakulat oszlopos tagjaként. Mint ahogy az NVP létezésérõl sem tudott és nem is fog soha tudni.
-Rudelson alezredes korán reggel érkezett két tudós társaságában. Már nagyon várják magukat a bunkerben.
-Mûszaki hiba miatt késett a helikopterünk a felszállással. A fõvárosból indultunk délelõtt.
Nem magyarázkodtam a szükségesnél többet, inkább segítettem a tizedesnek és az õrmesternek kiemelni a csomagtérbõl az utánpótlást tartalmazó ládákat. A tizedest nem csak kettõnkért küldték be a katonai repülõtérre, az ellátmányt is neki kellett felpakolnia a hadtápnál. Fogalmam sem volt, hány ember dolgozhat kint a területen, amit Rudelson tömören csak 1-es körzetnek titulált.
Az alezredes két nappal ezelõtt látogatott meg minket a Mágikus Technológiai Részleg fõhadiszállásán, arra kérve a felettesünket, Lawson vezérõrnagyot, hogy adjon neki kölcsön néhány bilokációs kémet egy vidéki munka erejéig. Épp azokban a napokban fejeztük be a Mentálpajzs fedõnevû mágikus hadmûveletet, amelynek keretében parafelderítést akadályozó, pszichikai védõpajzsokat telepítettünk a katonaság fõ hadvezetési és irányítási pontjai, atombiztos óvóhelyei köré. Erre a fokozódó idegen behatolások és paratámadások kivédése miatt volt szükség, amiket a velünk szemben álló, ellenséges országok fekete mágusai és sámánjai végeztek igen intenzíven.
Az elmúlt fél évben a társaimmal az MTR-ben kidolgoztunk több hatékony védelmi rendszert az asztrális behatolók ellen, ami egy idõre távol fogja tartani a rosszfiúkat. Most pedig szabadságra akartunk menni, hogy zavartalanul kettesben lehessünk Angelicával. Lawson persze minket jelölt ki, míg Corbuccit elengedte a tengerpartra az új barátnõjével. Nem mondhatnám, hogy nagyon örültünk, de állítólag csak két-három napig fog tartani ez a kis kiruccanás.
-Segítsünk nekik Bert!-javasolta Angi. A vállunkra dobtuk hátizsákjainkat és közösen megemeltük az egyik ládát. Volt súlya, az kétségtelen. A katonák közben álcázóhálót borítottak a dzsipre és rögzítették a széleit, nehogy elfújja egy hirtelen támadó szélroham.
-Köszönjük, hogy segítenek!-nézett ránk az õrmester elégedetten. Õ a tizedessel egy másik ládát emelt meg, fürgén elõre sietve a fák között vezetõ kitaposott ösvényen.
-Nem kell messzire menni, a bunker a bokrokon túl van!-tájékoztatott Crandel.
-Kiváncsi vagyok, mi lehet itt, amiért Rudelson ide csábított minket!-szuszogott mögöttem a nõ, alig bírva cipelni a nehéz katonai ládát. Mindketten ösztönösen felfokoztuk a harmadik szemünkkel való észlelést, hogy felderítsük körben a terepet. Valami furcsán ismerõs érzés jelent meg bennem kisvártatva, mintha egy bizonyos személy felé közelednénk, akit régóta ismerünk. Még nem tudtam ki az, mert a tudatomban nem villant fel az illetõ képe, de láttam, hogy Angelicának hasonló percepciója támadt.
Pár méterrel odébb egy kétharmadrészben a talajba süllyesztett építmény bukkant elõ a bokrok mögül. A tetejét és oldalait gondosan elegyengetett földréteg borította, amin frissen vetett, még nem teljesen összefüggõ fû zöldelt. Közvetlenül a domb legmagasabb pontjára építették, az akácos északi szélére, és csupán a fák felé nézõ, álcázóhálóval fedett bejárat árulkodott róla, hogy nem természetes képzõdményrõl van szó. Az õrmester félrerántotta a hálót, amely alatt deszkapalánkkal megerõsített falú, kõlépcsõs alagút vezetett a mélybe. Leóvakodtunk a kellemesen hûvös félhomályba.
A bunker egy jól kiépített gyalogsági fedezék benyomását keltette bennem, ahonnan a tisztek kényelmesen szemlélhetik az elõttük húzódó csatamezõt. Katona koromban rádióelektronikai szakemberként dolgoztam a seregben, és egyszer napokig kellett lapulnunk egy ehhez hasonló rádiós bunkerben valami hadgyakorlat során. A fõfolyosó egy tágas, de alacsony mennyezetû szobába vezetett, ahonnan számos kisebb lyuk nyílt oldalra. A falak elõregyártott betonelemekbõl készültek, a padló végig kövezett volt és számos lámpa hunyorgott a plafonon végigfutó vezetékek között. A bejárattal szemközt egy északi irányba nézõ, plexiüveggel fedett keskeny kémlelõnyíláson sütött be a napfény, enyhíteni próbálva a hely katonás sivárságán.
A bunkerben három ismerõs fogadott bennünket, akik a szoba közepét elfoglaló tábori asztal körül üldögéltek, az elõttük heverõ térképeket és feljegyzéseket tanulmányozva elméllyülten.
-Örülök, hogy látlak Bert! Angelica...!
Andrew Balogh professzor nézett fel ránk elégedetten. Mellette Peter Farkas, a Paratechnológiai Kutatások Részlegének másik nagy koponyája ücsörgött egy összecsukható széken. Mindketten rangjelzés nélküli, nyári terepruhában voltak. A mellettük pipázgató Alex Rudelson alezredes, az Extradimenzionális Kutató Részleg vezetõje rövid bajuszkáját pödörgette vigyorogva.
-Nocsak! Maguk meg mit keresnek itt professzor úr?-õszinte meglepetésként ért bennünket, hogy ezen a helyen találkozhatunk a két férfival, távol a kutatólaboratóriumuktól. Valami nagy dolognak kell itt lennie, amiért ezek a magyar származású tudósok képesek voltak levenni a megszokott munkaköpenyüket és elutazni a fõvárosból. Csodálom, hogy nem ismertem fel rögtön az aurájuk jellegzetes, lilás fényû kisugárzását már a bejáratnál. Úgy látszik az utazás tompította valamelyest az érzékelésemet vagy a meleg fáraszthatott ki.
-Csak azt, amiért titeket is ideküldtek az NVP-tõl!-nevetett Peter Farkas talányosan.
Az õrmester utasítására az egyik bal oldali helyiségben raktuk le a ládákat, majd õ a tizedessel visszament a többiért, mi pedig a sarokba dobtuk a zsákjainkat és letelepedtünk Andrew-ék mellé az asztalhoz.
-Balogh professzor nem akarta, hogy elmondjam, õ is itt lesz Mr. Farkassal az 1-es körzetben.-eresztett meg egy füstkarikát komótosan Rudelson a plafon irányába.-Úgy néz ki, hogy szükségünk lesz a paraképességeitekre. Ezért rendeltelek ide kettõtöket, Coward ezredes jóváhagyásával.
-És azt megtudhatnánk mirõl lesz szó?-kérdezte Angi, kibontva közben a hullámos fekete haját összefogó copfot.
-Persze! Vessetek egy pillantást erre a térképre...!
Balogh a tõle megszokott lendülettel átvette az irányítást és hosszú magyarázatba fogott az asztal fölött mutogatva. Mi pedig elképedve hallgattuk pergõ szavait, ahogy kibontakoztak elõttünk egy nagyszabású terv szigorúan titkos részletei.
-Most a piros kereszttel jelzett helyen vagyunk. Körülöttünk ez itt az 1-es körzet, Hilloldcastle várostól északkeletre. Megközelítõen hatvan négyzetkilométernyi területrõl van szó, amely a 61-es úttól a megyehatárig húzódik. Egy teljesen lakatlan terület, amely alkalmatlan a mezõgazdasági mûvelésre vagy a legeltetésre. Amolyan senkiföldje, amire tavaly figyeltek fel Alex elemzõi az EDKR-nél. Nézzétek meg ezeket a légifényképeket. Tavaly és tavalyelõtt készültek a környékrõl, amikor a légierõ új célterületet keresett a gyakorlatozáshoz. Lõteret csináltak volna belõle, ha hagyják a környezetvédõk. Azonban számos kihalófélben lévõ gaz és rovar él errefelé, így végül egy képviselõ közbenjárására lemondtak róla. Az innen nyugatra található katonai reptér, ahol ti is földet értetek, az egyetlen olyan pont, ahonnan jó rálátása van a légtérfigyelõ hálózatunknak erre a körzetre...
-Mik ezek a karikák?-mutattam a fényképeken látható szabálytalan, halovány alakzatokra tanácstalanul. Angelica közben a légiforgalmi folyosók és radar észlelési tartományok térképét nézegette, amelyen jól látható volt, hogy az 1-es körzetet gyakorlatilag elkerülik a menetrendszerû polgári gépek.
-Gombakörök.-hunyorgott rám Peter vidáman. Persze nem értettem a dolgot.
-A légierõ tizenöt éve figyelt fel a területre. A reptéri radarosok ugyanis gyanúsan sokszor láttak azonosítatlan repülõ tárgyakat errefelé. Biztosan tudjátok, hogy a légvédelem évtizedek óta rendszeresen feljegyzi az ufók felbukkanási helyeit, és az elemzõk próbálnak valamilyen rendszert találni az idegen jármûvek mozgásában. Ez a körzet a statisztikák szerint valamiféle csomópont lehet a földönkívüliek számára.
-Itt randiznak egymással a kis szürkék?-próbáltam viccelõdni könnyedén. Nem vette senki a lapot, mert Balogh elénk tett egy kapcsos dossziét, kinyitotta, és rábökött egy repülõ csészealjat ábrázoló, megdöbbentõen jó minõségû fotóra. A kép oldalán piros betûs felirat árulkodott arról, hogy az anyag szigorúan titkos. Belenéztünk Angelicával a mappába és tucatnyi hasonló fényképre leltünk. Mindegyiken különféle, láthatóan idegen eredetû repülõ szerkezet, többségében korong vagy gömb lebegett az égen. A mellékelt feljegyzések szerint a környéken készítették õket katonai fotósok az elmúlt években.
-A radarfelvételek azt mutatják, hogy ezen a területen valami nagyon különös dolog történik már évtizedek óta. Ufók jelennek meg a semmibõl, majd hatalmas sebességgel elszáguldanak a szélrózsa minden irányába. Máskor pedig ufók repülnek ide, és nyomtalanul eltûnnek a levegõben. Nem leszállnak vagy felemelkednek az ûrbe, hanem egyszerûen semmivé foszlanak. Na, ezért figyeltek fel rá Alex elemzõi, amikor az idegenek mozgását elemezték.
Balogh kis szünetet tartott, hogy megemészthessük a mondanivalóját, mielõtt elõállna a lényeggel, de megelõztem õt ebben.
-Térkapuk vannak a levegõben.-szólaltam meg izgatottan, mert a tudatomba ez a gondolat ugrott be valahonnan. Talán az akashában láttam valamikor egy böngészésem során vagy a szellemi vezetõm súgta meg a választ. A professzor helyeslõ bólogatása mindenesetre bizonyította, hogy beletrafáltam a dolog közepébe.
-Mi is erre a következtetésre jutottunk. Mûholdas felvételeken vizsgáltuk át a felszínt, de semmi különöset nem találtunk, eltekintve egy csomó rejtélyes eredetû gombakörtõl, amelyek az országban csak itt fordulnak elõ.-Andrew újabb fényképekkel árasztott el bennünket, alig gyõztük követni az okfejtését.
-Körülbelül kétszáz helyen az errefelé gyakori gombák szabályosnak tûnõ alakzatokban tenyésznek a felszínen, illetve a talajban. A körök átmérõje tíz és harmincöt méter között van. Csak az esetleges terepakadályok, például a sziklás részek törik meg a szimmetriájukat. Az elhelyezkedésük látszólag véletlenszerû, de ha bevisszük a rendszert egy számítógépbe, és összekötjük a körök középpontjait egymással, akkor egy kizárólag háromszögekbõl felépíthetõ, hosszúkás geometriát kapunk. Nem szabályos persze, de az feltûnõ, hogy négyszögletes vagy ötszögletes elrendezést nem találtunk köztük. Az 1-es körzet területének mintegy kétharmadát ezek a gombakörök borítják, észak-déli irányban húzódva végig... Egy gyalogos ember számára csak tavasszal vehetõk észre, a nagy esõzések után, ha valamelyik dombról néz le a völgyekbe. A helybeliek, akik kijárnak ide gombát szedni, a múlt század óta tudnak róla és boszorkányköröknek nevezik õket. Hilloldcastle lakói az elmúlt húsz évben körülbelül ötven alkalommal láttak felvillanó fényeket a levegõben, fõként éjszaka vagy hajnalban, ebben az irányban.
-Amint azt tudjátok, a vezetésem alatt álló részlegnek az a dolga, hogy idegen csoportok tevékenységét kövesse figyelemmel az országban.-vette át a szót Rudelson, újabb térképet borítva az asztalon halmozódó feljegyzésekre. Természetesen nem tudtunk errõl, sõt az EDKR létezésérõl is csak pár hónapja értesültünk Baloghtól egy beszélgetés során.
Országunk hadseregének számtalan olyan titkos alakulata, csoportja van, amelyrõl még az elnöknek sincs fogalma vagy a katonai fõtanácsnak. Ez a szerintem beteges titkolózás vezetett nemrég oda, hogy két kommandós csapat, amelyek ugyanazon a területen dolgoztak, de eltérõ ügyben, kölcsönösen anarchista csoportnak nézték egymást. A félreértés heves lövöldözéshez vezetett a fõvárosnak abban a kerületében, ahol én is lakom. Csak a paraképességeimnek köszönhetõen sikerült anélkül elhagynom az utcát, hogy golyót kaptam volna a fejembe. Nagy botrány lett az esetbõl, fõleg mert vétlen civil áldozatok is maradtak szép számmal a helyszínen.
-Sok helyen dolgozunk és gyûjtjük az adatokat a KIGYH számára.-Rudelson a hadseregben elterjedt zsargon szerint "kígyónak" ejtette a Központi Információ Gyûjtõ Hivatal rövidítését.
-Tavaly hoztuk létre ezt az álcázott megfigyelõhelyet a körzetben. Két katonám állandóan itt õrködik, tizenöt napi váltásokban a bunkernél. Odakint nyolc mérõkupolát állítottunk fel a környezõ dombok tetején. Ezek önmûködõ, érzékelõkkel telepakolt berendezések, amikkel nyomon követjük a felettünk száguldozó repülõ csészealjakat. Balogh professzort kértem meg, hogy adjon tanácsot, milyen mûszereket telepítsünk ide, amikkel fontos információkat szerezhetnénk az idegenek technológiájáról, fõként a térkapuk mûködésérõl.
-És jutottak valamire, professzor?-kérdezte Angelica türelmesen.
-Azért jöttünk ki Peterrel, hogy személyesen is megnézzük a terepet és az összegyûjtött adatokat.-Andrew az elõtte heverõ jegyzetek közt lapozgatott és a szakállát babrálta.
-A mérõkupolák ebbe a bunkerbe közvetítik optikai kábelen a levegõben észlelt jelenségeket. Van bennük normál és infravörös kamera, mozgásérzékelõ, fotogéppuska, sugárzásmérõ, mikrohullámú radar, lézerlokátor és még néhány extra kütyü. A szomszéd szobában mûködik a számítógépes feldolgozó központ, amely mûholdas kapcsolaton folyamatosan továbbítja az adatokat az EDKR fõvárosi központjának... Egyelõre annyit tudtunk megállapítani, hogy körülbelül kétszáz dimenzióalagút lehet a terület fölött, valahol egy és három kilométer közötti magasságban. Nagyon jól vannak álcázva, a létezésükre csak a gombakörök utalnak. Valószínûleg a mûködésük jár valamilyen sugárzással, amit ezek a növények nem kedvelnek... Kisérletképpen próbáltunk gombát ültetni a körök közepére, de minden esetben hamar elpusztultak. A többi növényre és az állatokra láthatóan nincs hatással a jelenség...
-Nem elektromágneses sugárzásról lehet szó.-fûzte hozzá Farkas
-Igen. Namost az alagutak bejáratát csak akkor észlelik a mûszereink, ha épp kinyitják õket. Ezek az átjárók érdekes módon mindig egyirányúak. Tehát van olyan, amelyikbõl csak elõbukkannak az ufók, másokban pedig csak eltûnnek. Nagyon fejlett technika lehet, talán ezen keresztül bonyolítják le a nagyobb távolságú, csillagközi utazásaikat. Mi Peterrel úgy véljük, hogy a dimenzióalagutakon keresztül biztonságosabban lehet közlekedni, mint sima térugrással. Hasonlóan a vasúthoz, mert a kötött pályás közlekedési eszközöknél nem okoz gondot a navigáció. A vonat oda megy, ahová a sín vezet és kisebb a baleset valószínûsége, mint a közúti közlekedésnél.
-Érdekes hasonlat.-dörzsöltem meg az államat, amelyen kezdett kiütközni a borosta. Visszajött a két katona a többi ládával, majd újra kimentek a szabadba egy szó nélkül.
-És mi szükség van ránk? Mi parafelderítõk vagyunk, nem ufológusok.
Balogh rám nézett, aztán Angelicára, a szokásos elégedett kifejezésével. Többször segítettünk már neki és a társainak az új típusú berendezéseik tesztelésénél, például amikor dimenziókamerát készítettek a Paratechnológiai Kutatások Részlegének laboratóriumában. Fõként azzal járultunk hozzá a munkájukhoz, hogy részletesen elmondtuk, milyennek észleljük az egyes dimenziórendszereket elválasztó hártyákat, amikor átmegyünk rajtuk vagy mit látunk odaát a párhuzamos dimenziókban.
-Szeretnénk, ha felmennétek valamelyik kapuhoz és adatokat gyûjtenétek róluk közvetlen közelrõl. Arra lennénk kiváncsiak, hogy lehet aktiválni egy átjárót, hogy mi is használhassuk õket. Persze még nem tudjuk hová vezetnek az alagutak és mi van a túloldalukon. De ha esetleg át tudnátok menni, amikor épp megnyitják egy ûrhajónak, az is jó lenne...
-Ez elég kockázatos. Nem szeretnék lélekcsapdába esni.
-Bízunk benne, hogy ki tudjátok kerülni a csapdákat. Alaposan átkutattuk a felszínt az egyes kapuk alatt, mélyen felásva a talajt a gombakörök közepén, de semmilyen idegen szerkezetet vagy szokatlan jelenséget nem találtunk. Fogalmunk sincs, hogy mûködhetnek ezek az átjárók, és gyakorlatilag elakadtunk a kutatással. Ezért gondoltam, ti talán segíthetnétek... Nos, vállaljátok?
Összenéztem Angelicával. Kölcsönösen láttuk egymáson, hogy nem sok kedvünk van a dologhoz. Azok a földönkívüli erõk, amelyek ilyen térkapukat tudnak készíteni, messze fejlettebbek nálunk. És bár többnyire barátságosan viszonyulnak az emberiséghez, mi tudtuk, hogy akadnak köztük másmilyenek is. Nem lenne jó odaát rekedni egy másik csillagrendszerben például, fényévek ezreire innen.
-Hát... éppen megnézhetjük õket, de nem ígérek semmit Andrew!
-Készültek felvételek arról, amikor egy ufó áthalad a kapun?-kiváncsiskodott Angi, mire a professzor intett és mindannyian átvonultunk a jobb oldali helyiségbe.
Két nagy teljesítményû számítógép, továbbá rengeteg katonai mûszer zsúfolódott itt össze a szoba felét elfoglaló széles asztalon. A folyadékkristályos képernyõkön a kihelyezett mérõkupolák szolgáltatta aktuális adatok futottak. A radarberendezések szerint épp üres volt a légtér jó harminc kilométeres körzetben.
-Eddig három alkalommal sikerült fotogéppuskával rögzítenünk a kapukon való áthaladást.-magyarázta Peter elégedetten.-Kétszer eltûnt az ideérkezõ csészealj, egyszer pedig a semmibõl jelent meg fényes nappal és elrepült dél felé. Az egyik kamera pont jó szögbe volt állítva, ezért sikerült lekapnunk a belépését a légkörbe.
Farkas leült a konzol elé, kikeresve a számítógép adatbázisából egy digitális felvételt. A legnagyobb monitoron indította el a lejátszást, ami csupán néhány másodperces volt. Egy kósza villanás, amelynek közepén egy korong alakú tárgy semmivé foszlik a levegõben.
-Tessék! Ezt a 6-os kupola rögzítette tizennyolc nappal ezelõtt, innen tizenhárom kilométerre északkeletre. Tökéletesek voltak a látási viszonyok, szépen sütött a Nap. Most megmutatom a lassított és kinagyított filmet, kockánként!
Ezen már több részletet ki lehetett venni. Egy ezüstös burkolatú, csillogó csészealj lépett be a kamera látómezejébe balról, s vele szemben homályos, vibráló, áttetszõ folt jelent meg a levegõben. Mintha egy tükör lebegett volna az ûrhajó elõtt, de csupán néhány tizedmásodpercig. A hajó egyenesen nekirohant ennek a remegõ falnak, láttuk rajta visszatükrözõdni a burkolatát, aztán belemerült és szó szerint eltûnt benne. Tényleg olyan hatást keltett a jelenet, mintha egy láthatatlan alagútba rohanna bele az idegen tákolmány. A kép alján futó idõjelzés szerint kéttized másodperc alatt lépett át az ismeretlenbe az ûrhajó. A tükör szinte azonnal semmivé foszlott mögötte, minden nyom nélkül.
-Jó mi?-vigyorgott Rudelson kesernyésen.-Alig tudom elhinni, pedig vagy ezerszer megnéztem már. Se radioaktivitás, se elektromágneses sugárzás, semmi! Csak megjelenik az a tükör, az ufó belerohan és kész! A kilépéskor ugyanezt látjuk visszafelé. Õrülten gyors módja lehet ez az utazásnak!
Peter lejátszotta még kétszer nekünk a filmet, aztán más felvételeket mutatott, amelyek nem voltak ennyire részletgazdagok és tiszták. Tíz perccel késõbb visszamentünk a térképszobába és letakarítottuk az asztalt, hogy együnk valamit. Szinte észre sem vettem, mikor ment le odakint a Nap, csak a gyomrom korgása árulta el, hogy reggel óta még semmit sem ettem, akárcsak a többiek.
A menû egyszerû katonai adag volt, egy gázrezsón melegítve. Richards tizedes sürgölõdött a fõszakács szerepében, elégedetten dudorászva az egyik oldalsó helyiségben, ahol az élelmiszeres ládákat tárolták. Balogh, Farkas és Rudelson közben kimentek a felszínre friss levegõt szívni, Crandel pedig a körmét piszkálgatta a sarokban egy tõrrel. Úgy döntöttem, váltok vele pár szót az itteni munkájáról.
-Mondja õrmester, vannak a környéken tanyák? Járnak erre helybeliek?
-Nemigen uram. A körzet déli végében van két rozzant épület, meg gyümölcsösök, de ott nem lakik senki már évek óta. Bejártuk az egész területet, amikor a mérõberendezéseket telepítettük és kitettünk egy csomó táblát, hogy radarkisérleteket folytatunk és mindenki maradjon távol a vidéktõl.
-És mi a helyzet a gombagyûjtõkkel, természetjárókkal, egyebekkel?
-Az idén háromszor sétált be valaki a riasztók hatósugarába. Két gombagyûjtõ meg egy botanikus fickó, aki virágokat szedett. Szépen elzavartuk õket. Hilloldcastle-ben már mindenki tudja, hogy itt vagyunk. Egyszer láttam is néhány kölyköt távcsõvel, akik bejöttek egy darabon biciklivel a területre, de nem mentek egyik érzékelõ közelébe sem, szerencsére. Az alezredes nagyon pipa lenne, ha megrongálnák valamelyik mûszerünket a bennszülöttek.
Amíg mi csevegtünk, Angelica felfedezõútra indult a bunker még ismeretlen helyiségeibe, majd kisvártatva azzal az örömhírrel jött vissza, hogy rátalált a WC-re, a tusolóra és egy hálóhelyiségre, ahol négy katonai nyugágy várta hívogatóan, hogy végre elszundítson rajtuk az ügyeletes személyzet.
A vacsorát követõen úgy döntöttem, teszek egy felderítõutat a magasban. Balogh és Rudelson nem szóltak bele a munkánkba, csöndesen hagyták, hogy önállóan dolgozzunk Angival.
Kényelmesen elhelyezkedtünk egy-egy támlás széken, combra helyezett kézzel és lehunytuk a szemünket. Crandel õrmester és a tizedes nem tudták kik vagyunk és mit csinálunk, ezért nagyon bámultak minket, amikor közvetíteni kezdtünk a szokott módon. Farkas hirtelen kerített valahonnan egy diktafont és letette elénk, hogy minden szavunkat rögzítse a késõbbi elemzéshez.
-Kiléptem a testembõl, itt lebegek a bunker fölött. Szép, teliholdas éjszakánk van, az ég teljesen tiszta.
-Itt vagyok melletted Bert! Mit csináljunk?-hallottam Angelicát telepatikusan és verbálisan egyaránt, kis késedelemmel.
Érdekes jelenség, hogy amikor két bilokációs kém együtt utazik az asztráltérben, és beszéltetik közben a hátrahagyott testüket, mintegy viszhangzik köztük a kommunikáció. Elõször meghallom a társam gondolatait a lelkemmel, utána a kimondott szavai is eljutnak a fülemig, mintegy ismétlésként.
-Nézzük meg ezeket a térkapukat. Felmegyek egy kilométer magasra... Semmit sem látok a csillagokon kívül.
-Nézzük meg négy dimenzióban.-javasolta a társam, mire elhagytuk a megszokott világot és kiugrottunk a négy térkiteljesedéses valóságba.
-Így már egészen más...! Itt vannak!
-És milyen sok!-ámult el Angelica az elõttünk megjelenõ látványtól. Az idegenek láthatóan négy D-s technikát használnak, mert rengeteg narancsvörös fényben világító, bonyolult szerkezetû karikát észleltünk magunk körül. Tele volt velük a levegõ mindenfelé. Az átmérõjük tíztõl ötven méterig terjedt, gyakorlatilag az élükre állítva lebegtek, teljesen mozdulatlanul, mintha oda lennének szögezve a térbe, mármint a földfelszínhez képest. A karikákon belül áttetszõ hártyák színtelen remegése volt észlelhetõ, ezen kívül semmi.
-Mit láttok?-hallottam Balogh suttogását a bunkerben. Egy darabig nem szóltunk, csak nézegettük a térkapukat, próbálván információkat gyûjteni róluk a hullámképük analizálásával, illetve információkat kértünk az akashából.
-Most vizsgáljuk a kapuk hardver elemeit.-szólaltam meg türelmesen.-Ezek a négy D-ben vannak elhelyezve és csak aktiváláskor nyúlnak be a három D-be. Így álcázzák elõlünk õket. Minden kaput mentális zárlat is véd... nem látunk bele a vezérlõjébe. Az akasha krónika nekem azt mondja, hogy ezek a Galaktikus Szövetség flottájának hipertéri átjárói és idõszálas technológiával mûködnek. Katonai létesítmények... olyan, mint a hadiösvény. A flotta átcsoportosításához, ezeken keresztül vonultatják az ûrhajókat nagy távolságokba.
-Nekem is valami hasonló jön be...-kommentálta Angi, rákoncentrálva az egyik kapura.
-Ez védett rendszer és... az alagút használatához különleges engedély kell. A többit nem értem... Ez valami magas szintû földönkívüli technológia. Te láttál már ilyet?
-Még nem. Menjünk vissza, így nem fogunk többet megtudni...
Visszatértünk a testünkbe, s részletesen elmagyaráztuk a tapasztaltakat. A két tudós megértõen a bólogatott, Rudelson a pipáját szívta rendületlenül, Crandel és Richards pedig gyanakodva méregetett bennünket.
-Sejtettem, hogy nem lesz könnyû.-mondta végül Balogh, tudomásul véve, hogy nem kontárkodhatunk bele az idegenek technikájába még parasíkon sem.
-Úgy tíz évvel ezelõtt érdekes eset történt Európában egy polgári repülõtéren. Az újságok is megírták... Valószínûleg egy ilyen dimenziókapu nyílásán esett be véletlenül egy arra szaladó fickó.
-Repülõtéren?-kérdeztem meglepetten.-Hol?
-Kint a betonon, fényes nappal...-legyintett Andrew nagyvonalóan, nem nevezve meg a várost.-Az történt, hogy egy bûnözõt akartak átszállítani valahová civil járaton, de a pasas meglógott az õreitõl. Nagy hajsza volt, az összes biztonsági ember a fickót kergette, aki végül eltûnt a kifutón. Szó szerint köddé vált a sima betonplaccon, mielõtt elfoghatták volna. És mindezt vagy száz szemtanú elõtt! A reptéren várakozó utasok nagy része is látta...!
-Jó kis buli lehetett!-vigyorgott Rudelson kajánul. Õ már ismerte a történetet.
-Belépett egy átjáróba?-kérdezte Angi ásítozva. Láttam az auráján, hogy fáradt, de még tartotta magát. A többiek viszont túl feszültek voltak ahhoz, hogy pihenésre vágyjanak ezekben a pillanatokban.
-Alighanem. Vagy öt percig hiába keresték a zsaruk. Nem esett gödörbe, nem bújhatott el sehová, nem repült fel az égbe, szóval tényleg felszívódott, aztán újra megjelent. De nem ugyanott, hanem vagy kétszáz méterrel arrébb, szintén a beton felett.-nevetett Balogh huncut mosollyal.-Azok, akik épp arra néztek, azt látták, hogy úgy három méter magasan megjelenik a fickó a levegõben, és nagyot ordítva leesik. Mintha seggbe rúgták volna, kiröpült a semmibõl és elterült... Ezúttal már nem tudott elszaladni. Elfogták és alaposan kihallgatták, de nem tudott mondani semmit. Csak azt vette észre, hogy hirtelen minden eltûnik körülötte, vaksötét veszi körül, aztán nagyot taszít rajta valami és kirepül a levegõbe. Nem tudja meddig volt ott. Hivatalos magyarázat nincs az esetre.
-Ez arra utal, hogy akik az átjárókat üzemeltetik, figyelnek a forgalomra.-állapította meg Peter tûnõdve.-Ha valaki illetéktelenül hatol be a rendszerbe, azt finoman kitessékelik.
-Valószínûleg velünk is ez történne, ha parasíkon betörnénk egy alagútba.-mondtam erre.
-Talán, Bert.
Balogh a sarokban heverõ hátizsákjához lépett és egy iratköteget húzott ki belõle. Az asztalra dobta, hogy nézzünk bele nyugodtan.
-Ms. Moody, akit már ismersz a laborból, összegyûjtött még vagy nyolc hasonló beszámolót, amikor emberek vagy tárgyak tûntek el rejtélyes módon a levegõben. Közülük többen soha nem kerültek elõ, egyszerûen felszívódtak az ismeretlenben. Itt vannak az újságcikkek másolatai... Azért rángattalak ide benneteket Bert és Angelica, mert a hadsereg térkaput akar magának. A dimenzióablakkal végzett sikeres kisérleteink után Stuart tábornok úgy gondolta, hogy rendel néhányat a kommandósai számára. Biztos látta a Csillagkaput a moziban... Persze fogalma sincs a feladat nehézségeirõl és a mûszaki akadályokról, de az õ szavára dõl a pénz a laboromhoz, úgyhogy kénytelen vagyok foglalkozni vele... Mi a véleményed Bert? Tudnánk mi ilyen átjárókat építeni belátható idõn belül...?
Hosszan bámultuk egymást a professzorral, áthatóan, szótlanul. Balogh aurájában az õszinte tanácstalanság felhõi lebegtek a feje körül. Mindketten tisztában voltunk a másik szaktudásával és kölcsönösen becsültük egymást a munkájáért. A többiek közben csendben várakoztak, csak a számítógépek zúgását lehetett hallani a szomszéd helyiségbõl.
-Talán igen, talán nem.-dünnyögtem nagysokára, kelletlenül.-Hallottam olyan indián sámánokról, akik képesek kaput nyitni a párhuzamos világokra, de a dimenzióalagút valami egészen más... Ehhez magas szintû idõszálas technológia kellene, nekünk pedig olyan még a rajzasztalon sem létezik. Az alagút két végét, a kapukat telepíteni kell a helyszínen. Ahhoz viszont térugró ûrhajók kellenének, amikkel elõször átmegyünk egy másik csillagrendszerbe és kitesszük a kapu túlsó végét. Van ilyenünk? Nincs! Szóval szerintem elfelejthetjük a dolgot...
-Csatolhatom a véleményedet a következõ jelentésemhez?
-Nyugodtan. Persze én nem vagyok fizikus.
A beszélgetésnek itt vége szakadt, mert a többiek közben otthagytak minket. Crandel és Rudelson kisétáltak a szabadba dohányozni, Farkas pedig beült a számítógépek mellé bütykölni valamit. Balogh megkérte a tizedest, hogy fõzzön neki egy kávét, míg Angelica és én szintén kimentünk a fák közé, friss levegõt szívni.
A késõi óra ellenére meleg volt odakint, s enyhe szellõ fújt déli irányból, lágyan végigsimítva a Holdfényben fürdõ tájon. Felballagtunk a bunker fûvel borított tetejére, ahol egy álcázóhálóval letakart, barna parabola antenna közelében leültünk a földre. Elõttünk a dombtól északra elterülõ vidék sötét tömbje húzódott a csillagos ég alatt. Nyugat felé egy távoli település fényeit véltem megpillantani a horizonton.
-Ezért fölösleges volt ilyen messzire elutaznunk Bert!-sóhajtott a lány fáradtan, letépve maga elõtt egy hosszú fûszálat. Idegesítõ zümmögések kezdtek keringeni a fejünk körül, aztán megéreztem az elsõ csípést a kézfejemen. Leütöttem a pimasz szúnyogot.
-Legalább kimozdultunk otthonról. Érzed milyen tiszta a levegõ?
-Igen, nagyon romantikus!-birizgálta meg a karomat játékosan Angelica a fûszállal.-Kint a vadonban, távol a világ zajától, csak te meg én! És pár ezer éhes szúnyog!
-Bizony...! De ne félj, nem esznek meg egészen!-közelebb húzódtam hozzá, suttogva beszélgettünk. Hátunk mögött Rudelson dörmögése hallatszott, még az auráját is láttam a bokrokon túl világítani a sötétben.
Beletelt néhány hónapba, mire összemelegedtem szépséges kolléganõmmel, aki messze a legfiatalabb tagja a parafelderítéssel foglalkozó mágus csapatunknak. Fokozatosan kedveltük meg egymást, a nõ vérbeli boszorkány volt és velem szemben idõnként elképesztõen kacérnak mutatkozott. Persze mi láttuk egymás gondolatait és érzéseit a tudatunkkal, ezért sokkal intimebb és kifinomultabb kapcsolat alakult ki köztünk, mintha átlagemberek lettünk volna. Éreztem az auráján, hogy alig várja az érintésemet, ezért gyöngéden átöleltem és megcsókoltam.
-Inkább te eszel meg, úgy látom!-nyögte, szorosan odabújva hozzám.
-Egy ilyen finom falatot nem hagyhatok ki!-szóltam el magam kedvesen, mire alaposan oldalba boxolt a könyökével.
-Valami jön az égen uram!-hallottuk a bunker bejárata felöl ebben a pillanatban Richards kiáltását.
Még épp jókor néztünk fel ahhoz, hogy a szemünk elkapja annak a sebesen, és zajtalanul suhanó korongnak a röptét, amely keleti irányból repült a gombakörökkel díszített táj fölé, sárga és vörös fényeket árasztó burkolattal. Nem emberkéz készítette jármû volt, az biztos. A repülõgépek és mûholdak nem mozognak így, sem a hullócsillagok, cikkcakkban az égen.
Nem tudtuk felbecsülni a távolságát, de a csendben figyelõ mérõmûszerek biztosan regisztrálják a pályaadatait és a mozgásérzékelõs kamerák is rámozdulnak több irányból.
Aztán az ufó eltûnt, nemsokkal a fejünk felett, minden látványos mutatvány nélkül.
-Csak én... meg te... meg a szúnyogok... meg a fél univerzum!-állapította meg Angelica, durcásan az égre mutatva.
Visszafogott nevetésünk messzire szállt a selymes éjszakában.

VÉGE

következõ novella

vissza a listához