Frank Mobile

A TEREMBÚRÁJÁN INNEN ÉS TÚL

(A Parahadtest sorozat 9. része.)

Tulajdonképpen Angelica vetette föl az ötletet, hogy menjünk ki egyik este a Naprendszer peremére körülnézni. Én egyszer már jártam ott, a dimenzióhatáron évekkel ezelõtt, és most engedve a barátnõm unszolásának, kiugrottam vele egy privát felderítésre.
Aznap este Angelica nálam aludt, de ezúttal szeretkezés helyett csak lefeküdtünk egymás mellé a franciaágyra, gondosan betakarózva. Magasra állítottam a lakásomban a hõmérsékletet, nehogy megfázzunk, s míg odakint lágyan szállingózott a hó, mi elhagytuk a testünket, felröppenve a vastag felhõrétegek közé.
Karácsony elõtt voltunk néhány nappal. Alant az utcákon a késõi bevásárlók hada igyekezett hazafelé az áruházakban összevásárolt holmikkal. A forgalmasabb útvonalak mentén hósöprõ brigádok szorgoskodtak, egy rendõr tilosban parkoló mikulással vitatkozott az utcánkban. Angelica pár másodperces késéssel csatlakozott hozzám a lefelé igyekvõ hópelyhek között. Addig a közeli téren álló óriás karácsonyfa kivilágított cicomáit nézegettem a magasból.
-Itt jövök! Mehetünk Bert?
-Aha... Gyerünk fölfelé...!
Indulás elõtt üres kazettát tettem az ágy mellé helyezett magnókészülékbe és felvételre állítottam. Út közben folyamatosan beszéltetjük a Földön maradó testünket, hogy rögzítsük a tapasztalatainkat. Amióta a hadsereg megszüntette a Bilokációs Távérzékelési Részleget, és bennünket áthelyeztek az MTR-hez, többnyire önállóan jártunk parakutató utakra az asztráltérben. A saját szakállunkra dolgoztunk és nagyon élveztük az ilyen kirándulásokat.
Kiértünk a világûrbe. Alattunk a Föld éjszakai oldala sötétlett, a sûrû felhõzet miatt nem láttuk a városok fényeit.
-Szóval, merre induljunk?-kérdezte a társnõm vidáman, könnyedén.
-A Nappal ellentétes irányban. Addig kell repülnünk, amíg valami meg nem akaszt minket.
Azzal máris elindultam, sebesen száguldva a csillagokkal telehintett kozmoszban. Tudtam, hogy a dimenziófalig nem ütközhetek akadályba, hisz én most csak egy porszemnyi entitás vagyok, kicsiny világító lélek részecske a végtelenben. Angi közvetlenül mellettem jött, õt egy világító kék pontnak érzékeltem a magam sárga fénye mellett. Jól kiegészítettük egymást itt is, nem csak a fizikai világban. Rég voltam ilyen boldog, mint most vele, amióta összejöttünk a nyáron, és szerintem õ is hasonlóképp érzett irányomban. A lelkébõl áradó rezgések legalábbis ezt mutatták.
Mögöttünk a rendszer központi csillaga gyorsan zsugorodott, s mikor elhagytuk a Plútó becsült pályavonalát, már alig volt fényesebb a többi csillagnál. Aztán hirtelen véget ért a száguldásunk.
A számomra ez olyan érzés volt, mintha teniszlabda volnék, amely fennakad a hálóban. Rugalmasan taszító, szürkés színû, de furcsán áttetszõ falba ütköztem, amely ellenállt a lélekmagom rohamának, könnyedén visszalökve szentélyemet az ûrben. Angi ugyanígy járt, ezért megálltunk a jelenség elõtt, hogy tájékozódjunk.
-Itt vagyunk...
-Valami visszalökött... ez a dimenziópajzs?
-Igen... Solaria határánál vagyunk.
-Elmondom mit látok jó?-szuszogott a nõ az ágyban, miközben lélekben elõrébb óvakodott a határzónához.-Ez valami szürkés, gumira emlékeztetõ fal itt elõttem... nem látom a szélét, egyszerûen eltûnik minden irányban. Milyen messze vagyunk a Naptól?
-Talán tíz milliárd kilométerre, nem tudom. De jóval kint a Plútó határán.-feleltem, tájékoztatást kérve közben a Beszélõ Fény Krónikájából. A Jupiter Akasha számomra hozzáférhetõ adatbankjaiban részletes leírások vannak a dimenziópajzs felépítésérõl, ezeket böngésztem most, amíg a nõ megpróbált behatolni a falba.
-Olyan rugalmas, mint a kotongumi. Már elnézést a hasonlatért...
-Nem tudsz átmenni rajta. Nem vagy akkora energiájú lélek. Az akasha azt mondja, ezen csak a legnagyobb mesterek és az istenségek tudnak átugrani, mert a nemtér-nemidõ felöl is szigeteli a rendszert...
Láttam, hogy Angelica egyre erõsebben nyomja a falat, próbálgatva a szakítószilárdságát, aztán feladta.
-Egyre kellemetlenebbül érzem magam, ahogy próbálok belehatolni. Határozottan rossz...
-Fáziseltolást szenvednek a lelkedben lévõ források.-mondtam nyugodtan, nem követve a példáját.-A fal deformálja a ciklikus rendszereid, torzítva a keltési ritmusukat... Hm... Mindjárt társaságunk lesz!
Én már tudtam mi következik ilyenkor, ezért felvontam a legmasszívabb mentális és emocionális védõpajzsaimat, felkészülve a támadásra. Tudtam, hogy nem leszünk tényleges veszélyben, de mégis borzasztó élmény találkozni a kedvenc rémeinkkel.
A Solariát buborékszerûen övezõ és védõ dimenziópajzs egy meglepõen jól megcsinált, intelligens védelmi rendszer. Hatékonyan megállítja a szökni próbáló emberi és egyéb lelkeket, de az üstökösöket, kisebb aszteroidákat is visszatartja. A csillagászok által Oort-felhõnek nevezett képzõdmény tulajdonképpen a pajzs felületérõl visszaverõdõ, és ott körpályára álló, sodródó anyagtörmelék, amelyet egyben a bentrõl érkezõ napszél részecskéi is gyarapítanak. Körülöttünk egy ritkás por és gázfelhõ lebegett a pajzs határánál, a vastagságát több százezer kilométeresre becsültem.
-Úristen Bert! Ezek szörnyek...!-üvöltött fel mellettem Angi hirtelen, minden átmenet nélkül, hogy szinte megsüketültem tõle. Azonnal berántottam a védõpajzsaim alá egy energiacsáppal. Éreztem rajta, hogy halálosan megrémült, miközben az én idegrendszeremben is csúcsra ugrott a félelem a látványtól.
Oldalirányból, a pajzs felülete mentén repülve nagy csapat ocsmány ûrszörny vetette ránk magát vicsorgó, nyáladzó pofával. Igazi, lélekborzasztó rémségek voltak. Hatalmas, csápos, barnásfekete bõrû, ronda lények, amelyek láthatóan bennünket készültek megtámadni. Egy részük ugyanaz volt, mint amivel az elsõ itt jártamkor találkoztam már, a többi viszont új kreatúrának tûnt.
-Meneküljünk...!
Takcer Tobgyal barátom szerint, aki hosszas kutatásokat folytatott a Solaria Fenntartási Rendszer mûködésérõl az akashában, ezek a mi kedvenc félelmeink. A dimenziópajzs védelmi rendszere észleli az illegálisan szökni próbálókat és automatikusan kikeresi a lelkük adatbankjából a számukra legfélelmetesebb, legszörnyûbb szörnyeket, amit csak ismerünk. Ezt azután materializálja, megjeleníti a számunkra és ezzel a trükkel próbál elûzni a pajzs közelébõl. Mitagadás, nagyon élethû technológia. Isteni gyártmány.
-Nyugalom, gyere utánam!-próbáltam csitítani Angit, miközben eltávolodtunk a pajzstól, folyamatosan hátrálva a bennünket támadó szörnyek elöl. Azok nem jöttek be a védõpajzsomon, bár tudtam, hogy megtehetnék. Nincs olyan pajzs vagy hárítómechanizmus az egész teremtésben, amin ne lehetne kifogni, ha nagyon akarjuk. Szerencsére ennek a sajátos õrségnek nem az a dolga, hogy végezzen velünk, hanem csak távol tartanak a térbuborék falától. Egy lelket különben sem lehet megölni, maximum szoftveresen kínozható a tudati rendszereinek manipulálásával.
-Menjünk vissza a testünkbe! Ezek elkapnak és megesznek Bert!-rémüldözött a nõ mellettem. Csak a korábbi utazásaink során begyakorolt fegyelmének köszönhette, hogy nem száguldott el fénysebességgel a Föld irányába. Mindkettõnkre nagyon szuggesztíven hatott a megelevenedett félelmeinkkel, elfolytott rettegéseinkkel történõ szembesülés, ezért néhány milliárd kilométerrel beljebb ugrottunk az ûrben. A szörnyek egy idõ után nem követtek tovább, visszahúzódtak a falhoz. De tudtuk, ott vannak és újra támadni fognak, ha megint megpróbálunk közelebb lopózni a határhoz.
-Azt a terembúráját!-nevettem fel megkönnyebbülve, mikor elhárult a veszély elõlünk.
-Ez kemény volt!
-Elmondhattad volna...!-Angi hamar megnyugodott, s most neheztelve fordult hozzám. Lekapcsoltam a védelmi rendszereimet és hagytam, hogy eltávolodjon tõlem az ûrben.
-Nem olyan könnyû megszökni az óvoda kerítésen igaz? A buborék mindenkit visszatart a meggondolatlanságoktól. Takcer szerint kívülrõl is védi a rendszert, tehát a földönkívüliek sem képesek csak úgy bejönni ide nézelõdni.
-Gyerekkoromban pont ilyen szörnyektõl féltem. Egy filmben láttam õket a tévében, amikor anyámék nem voltak otthon. Valami sci-fi horror volt és utána napokig nem tudtam rendesen aludni. Folyton attól féltem a sötétben, hogy bejönnek ezek a szörnyek a szobámba és darabokra tépnek.
-Helytálló felismerés. Ezek a te megelevenedett félelmeid voltak. A nagyobb, barna bõrû és csápos dögök meg az én félelmeim. Na, így akadályozza meg a Atya, hogy megpattanjanak a teremtményei az óvodából.
-És most mit csináljunk? Hová megyünk?
-A rendszer északi pólusánál van egy ûrállomás. A Sarkcsillag irányában, közvetlenül a pajzsnál. Takcer szerint Grálnak hívják és õt egyszer a vének egyike kivitte azon keresztül a terembúráján kívülre.
-Jó ez a szó...! Térbúra, a terem búrája...-hümmögött a nõ, miközben már száguldottunk az ûrben. Ismerem annyira a csillagképeket, hogy tájékozódni tudjak az égen, ezért hamar megtaláltam a Polarist, amit arabul Alrukabának, Térdnek neveznek.
Közben a tudatom egyik szegmense, amely még mindig az akashában nézelõdött, felfedezte, hogy a dimenziófal határán több tucat különbözõ típusú, méretû és feladatú térállomás kering az ûrben. Tobgyal nekem azt mesélte ezekrõl, hogy adatrögzítõ és védelmi feladatokat látnak el fõként. A fedélzetükön kronovizoros megfigyelõ rendszerek mûködnek, Solaria lokális akashájába gyûjtve információkat a buborékon belüli eseményekrõl, tematikusan csoportosítva. Próbáltam részletesebb leírásokat, tervrajzokat szerezni róluk, de a keresõ visszadobta a kérdéseimet azzal, hogy nincs hozzájuk engedélyem. Talán több szerencsével járunk, ha meglátogatjuk a Grált. Feltéve, hogy beengednek oda.
Egy meghatározhatatlan méretû, de mindenképpen gigantikus, koromfeketének tûnõ, s mégis abszolút fényvisszaverõ tulajdonságú felület állta utunkat. Ez jóval a dimenziófalon belül húzódott és szabályos négyszögletes tárgynak tûnt a számomra. Megérkeztünk a térállomáshoz.
-A Grálnál vagyunk. Tisztára úgy néz ki, mint valami fémkocka. Itt lebeg a buborék elõtt, a burkolata fekete, mint a világûr...
-Álcázva van. Nehogy észrevegyék a csillagászok.-tette hozzá Angelica, aki mostanra újra visszanyerte a lelki egyensúlyát és megfontolt nyugalommal nézelõdött, körbejárva a kockaállomást.
-Az akasha szerint az állomások határõrségként is mûködnek, továbbá megfigyelik a Solarián belül zajló eseményeket. Nagyon sok ûrhajó van a fedélzetükön, de kevés az õrszemélyzetük. A mérete...
-Ez majdnem akkora, mint egy hold! A négyzet élhosszúságát nyolcszáz kilométeresre becsülöm!-jelentette ki a barátnõm határozottan, s visszalebegett hozzám. Ott álltunk az állomás Nap felé esõ oldalánál, melynek közepén most egy kerek lyuk tárult fel. Talán egy zsilipkapu az ûrhajóknak. Hiába bámultunk befelé, semmit sem láttunk, viszont egy fénylõ, fehér golyóbis szökkent elõ rövidesen a bázisról.
-Üdvözöllek benneteket a Grálnál! Mit akartok?
A fehér fény telepatikusan köszöntött minket, a szeretet érzését sugározva magából és megállt elõttünk. Azonnal tudtuk, hogy a Naprendszert fenntartó istenségek, vének egyike, egy kerub lebeg velünk szemben. A nagylelkeknek másfajta kisugárzása, aurája van és sokkal nagyobb képességûek nálunk, emberi lelkeknél. Õk a Mindenható közvetlen másolatai, akaratának megvalósítói és hatalmának közvetítõi. Könnyen felismerhetõk a teljesen szokatlan felépítésû holografikus terükrõl. Én találkoztam már néhányszor parasíkon kerubokkal, onnan tudtam ezeket a dolgokat.
-Üdvözöllek uram! Bert Conrad vagyok a Földrõl.-gondoltam válaszképpen, majd Angi is bemutatkozott. Aztán hangosan is elmondattuk mindezt a testünkkel a magnó kedvéért.
-Ki akartatok menni Solariából.-állapította meg a kerub, akit az azonosító rendszerem Triszmegisztosz rangú entitásnak ismert fel. Ezekbõl mindössze tizenhat van a Naprendszerben Takcer Tobgyal szerint. Õk azért háromszorosan bölcsek, mert képesek a lelküket megháromszorozni, s három különbözõ helyre elküldeni. Mi, mágusok trilokációnak hívjuk a mûveletet. Erre még Tobgyal és Sahadeva barátom sem képes, vagyis senki emberfia.
-Csak megnéztük a buborék falát. Felderítõ és tapasztalatszerzõ úton vagyunk. Bemehetnénk a Grál ûrállomásra körülnézni?
-Ez egy határõr állomás és megfigyelõ központ. Nincs engedélyetek belépni ide. Most még!
-Szeretnénk tudni, mi van a falon túl és miért nem mehetünk ki oda.
-Solaria rendszere egy három dimenziós térsziget az univerzumban. A buborék feladata elszigetelni a csillagrendszert a külsõ, négy dimenziós téridõtõl. Odakint sok olyan dolog van, ami veszélyt jelenthet a nem kellõen képzett lélek utazókra, ezért vagytok bezárva ide. A rossz szándékkal közeledõ idegen lényeket is távol tartja.-a kerub barátságos volt hozzánk.
-De mi tudunk vigyázni magunkra!-felelte Angelica öntudatos hangon. Ebbõl mindjárt láttam, hogy a nõ nem volt még igazán rázós helyzetben, mert csak egy tapasztalatlan lélek képzeli azt, hogy minden nehézséggel meg tud bírkózni az univerzumban.
-Nincs elég tudásod gyermekem. Amíg el nem éred a megvilágosodás kellõ szintjét, a kapuk zárva maradnak elõtted. Ez a Mindenható Atya törvénye.
-Azért még vethetnénk egy pillantást kívülre? Akár egy ablakon vagy képernyõn keresztül?-érdeklõdtem udvariasan.-Szerettük volna megkeresni a Mardukot odakint. Azt a bolygót, ami kintrõl közeledik Solaria felé.
Két héttel ezelõtt Andrew Balogh professzor, a Paratechnológiai Kutatások Részlegének vezetõje a Központi Információ Gyûjtõ Hivatalnál mesélt nekem a frissen felfedezett égitestrõl. A laboratórium új, nagy felbontású gravitációs távcsövével fürkészték a kozmoszt, amikor rábukkantak a meglepõen nagy tömegû bolygóra. A régészeti kutatások szerint a sumérok a Naprendszernek tizenkét bolygójáról tudtak, és a legkülsõt Marduknak nevezték, egyik istenségük után. Baloghék most végre felfedezték a Mardukot, s mindjárt négy holdat is körülötte. A pályaszámítások szerint ez a Neptunuszhoz hasonló méretû égitest az ekliptika síkjára majdnem merõlegesen kering a Nap körül, egy elképesztõen elnyúlt pályán. Körülbelül háromezerhatszáz évenként kerül napközelbe, a perihéliuma megközelíti a Mars keringési zónáját. A déli égbolt irányából közeledik Solaria belsõ területei felé, és nagyjából húsz, harminc éven belül éri majd el újra a napközelpontot.
-Meg tudom mutatni nektek a négy dimenziós világûrt.-válaszolta rövid töprengés után a kerub.-Nézzétek!
Azzal kivetített magából egy holografikus képet, oly módon, hogy az valóságként realizálódjon a tudatunkban. Vakító, opálosan ragyogó, égszínkék fényesség ölelt körül hirtelen. Elképesztõ erejû sugárzásban lebegtem, mintha milliárd csillag ontaná felém egyszerre a fényét. Ez is történt. Ahogy alaposabban körbekémleltem, számomra ismeretlen csillag konstellációk jelentek meg a távolban. A látvány egy picit sem hasonlított a buborékon belül látható fekete, csillagos égboltra.
-A négy D-ben más a közeg fénytörése. Ezért minden csillagot máshol láttok.-magyarázta a tudatomban a kerub, akit most sehol sem láttam, de biztosan ott volt a közelünkben, mert éreztem a jelenlétét.
-Milyen meleg és világos van itt! Mint a mennyországban!-csodálkozott Angi.
-Ezek szerint a buborék okozza az Olbers-paradoxont... Megszûri a beérkezõ fényt... és torzítja a haladási irányát...
-Nemcsak a fényt. Az információt is.-tette hozzá a kerub.-A dimenziófal mindkét irányban szûri a gravitációs hullámok információs hatását. Nem száz százalékos árnyékoló persze. Erre azért van szükség, hogy a kint élõ fejlettebb fajok tudása ne tudja telepatikusan megfertõzni a világotokat, és a ti hülyeségeitek, primitív agressziótok se zavarja az õ életüket.
-Szóval a Naprendszer egy kész bolondokháza!-szaladt ki belõlem az ironikus gondolat.
-Te mondád!-a kerub visszavonta a hologramot, újra ott lebegtünk az állomás oldalánál.
-A Marduk túl nagy ahhoz, hogy megállítsa a buborékunk. Be fog törni a rendszerbe, a többi bolygó közé és súlyos zavarokat kelt majd a gravitációs terével.
-Ki fogja lyukasztani a védõfalat?-kérdezte kiváncsian Angi.
-Igen. Ez komoly térháborgásokat fog okozni belül, mert a negyedik dimenzió fénye és hullámtere betör ide. Mi égszakadásnak hívjuk a jelenséget és már készülünk rá. Minél elõbb be tudjuk majd foltozni a keletkezett lyukat, annál hamarább helyreállíthatja a központi térszerán a belsõ mûködési egyensúlyt.
-Szóval kiszakad az ég. Nagyon látványos lesz?-tudtam, hogy ez most életbevágóan fontos információ, amit feltétlenül közölni kell a bolygónk egész lakosságával, hogy felkészülhessenek rá. Ha egy Neptunusznyi bolygó beront a Naprendszer belsõ területeire, iszonyú gravitációs anomáliákat fog okozni és valószínûleg kitéríti a bolygókat, aszteroidákat a pályájukról. Talán ez lesz az igazi, totális földindulás, ha a Föld letér a megszokott Nap körüli útjáról. Az élõvilág és az emberiség számára ez felfoghatatlanul súlyos katasztrófa lenne. Igazi világvége.
-Mintha egy új Nap jelenne meg az égen.-válaszolta szomorúan a kerub.-Elõször azt fogjátok hinni, egy közeli szupernóva robbanás az, de nem! Sokszor bejött már ez a nem túl szerencsés pályán mozgó égitest a rendszerünkbe és mindig rengeteg gondunk volt vele. Majd meg fogjátok látni...
-A világvégét én inkább kihagynám!-vélekedett Angelica bölcsen.
-Köszönjük, hogy figyelmeztetsz minket!-tettem hozzá azon töprengve, mit fognak szólni a fõnökeim és kollégáim a hírhez.
-Sok sámánnak elmondjuk, hogy legyen idõtök felkészülni... Most menjetek!-a fehér gömb minden további magyarázkodás nélkül visszatért a bázis oldalán lévõ alagútba, amely azonnal összezárult mögötte. Hát nem sokat tudtunk meg az istenek ûrtechnikájáról, az tény. Angihoz fordultam, aki szótlanul lebegett mellettem, a hallottakon rágódva.
-Mit szólnál hozzá, ha hazafelé menet tennénk egy kitérõt a Hydrához?
-A Hale-Bopp üstökösre gondolsz? Amit a barátaid eltérítettek 95-ben?
Korábban már többször meséltem Angelicának és a többi parafenomén barátomnak a Nemzetvédelmi Parahadtestnél arról, hogy Európában, egészen pontosan Magyarországon él néhány nagyon profi, öreg és sokat tudó lélek, akik jártak bilokációval a Hale-Bopp üstökösön. Az égitest valójában egy óriási ûrhajó, ami bõ ötezer éve indult az akkor még létezõ Tiamat bolygóról.
A Tiamat a Marson túl keringett a Nap körül és lakott világ volt. A rajta virágzó, fejlett emberi civilizáció azonban egy kozmikus katasztrófa miatt kénytelen volt kitelepülni a rendszerbõl. A bolygójuk darabokra robbant, a maradványait mi kisbolygó övezet néven ismerjük jelenleg. A tiamatiak kivándorlása sajnos valamiért kudarcot vallott, és a hibernált utasok millióit szállító térbárkák sorra szerencsétlenül jártak út közben. Állítólag azért, mert nem tudtak kiugrani a Solariát védõ dimenzióbuborékon. A Hydra volt az utolsó olyan ûrhajó ebbõl a menekülõ flottából, amelyen a barátaim, Daniel és Wave túlélõket találtak. A Hydra hat millió lefagyasztott utasából hatan még éltek a kriosztátjaikban, amikor õk 1995-ben a fedélzetre léptek.
-Igen. Szeretném megnézni kívülrõl.
Le kellett kérnem az akashából a Naprendszer planetáris atlaszát, s a hologramot idõben elõre forgatva beigazítani a jelen állapotnak megfelelõen, hogy tudjam merre keressük a Hydrát. Tíz másodperc múlva meg is találtam és elindultunk felé.
-Jól van, de aztán térjünk vissza, mert kezdek fáradni. Már vagy huszonöt perce úton vagyunk, ha jól számolom...
-Ahogy akarod. De ezt még látni akarom.
A Hale-Bopp mostanra kellõen eltávolodott a Naptól ahhoz, hogy újra megfagyjanak az ûrhajó orr részén elhelyezkedõ üstökösmagot alkotó gázok. Már nem volt csóvája, s kicsivel a Jupiter pályavonalán túl járt. Egy mocskosszürke, jellegtelen porgolyó, amelynek egyik oldalából jól láthatóan valami gigantikus szerkezet állt ki messzire.
-Egy üstökössel ütközött valamikor régen, mélyen belefúródott a közepébe.
-Ezek a hajtómûvei?
-Alighanem. Daniel szerint mentális csapdák vannak a fedélzetén parafelderítõk ellen, úgyhogy nem tanácsos belemenni... Ennél közelebb ne menjünk hozzá!
-Gondolod, hogy van még rajta élet?
-Nem valószínû. Ez egy õsrégi ûrhajó. Még mûködött rajta annyi berendezés 95-ben, hogy Wave-ék új pályára állíthassák, különben becsapódott volna a Földbe. Egy ilyen, negyven kilométer átmérõjû meteor lezuhanása felért volna egy termonukleáris háború hatásaival.
-És mi van a túlélõivel? Akik akkor még rajta voltak?
-Wave szerint lejöttek a Földre egy ûrcsónakkal és fogságba estek valamelyik ország területén. Biztos egy katonai laboratóriumban buzerálják õket a tudósok.
-Induljunk haza Bert... jó?!
-Rendben szívem!
Száguldani kezdtünk a Nap fényesen ragyogó, aranysárga korongja felé. Kisvártatva feltûnt a Föld, és mellette a Hold szürke tányérja. Visszaugrottunk a testünkbe, s nekiláttunk felmelegíteni azt. Épp idõben fejeztük be a közvetítést, mert a magnó nagyot kattanva leállt. Egy újabb izgalmas kazettával gyarapodott a gyûjteményem.
Ahogy megmozdultunk a takarók alatt, s lassan egymás felé fordultunk, kinyitva szemünket a sarokban álló lámpa gyér fényében, arra gondoltam, milyen jó, hogy megoszthatom valakivel a paranormális tapasztalataimat. Az más kérdés, hogy az ilyenformán megszerzett tudás felelõsséggel jár az egész emberiséggel szemben, és a hadsereg titkolózása ellenére valahogy publikálnunk kellene az eredményeinket. Talán egyszer majd erre is sort kerítünk. Ha sikerül meggyõzni a feletteseinket.
-Szóval... nem jutottunk túl a terembúráján...-nyögte a párom, szemét dörzsölgetve, mint aki nagyon mély álomból ébredt.
-Minden tudásnak határt kell szabni.-válaszoltam kisvártatva.-Gondolj arra, hogy sokan ezen a bolygón még a koponyájukon sem képesek túljutni, nemhogy odakint rohangáljanak!
-Köszönöm, hogy vigyáztál rám út közben!-suttogta Angelica, s õszinte örömömre hozzám hajolt, hogy megcsókoljon.
Ezen az éjszakán, egy izzasztó szeretkezést követõen kezdtem el rajta agyalni, hogyan tehetnénk közzé az eddig begyûjtött tudásunkat anélkül, hogy a hadsereg megakadályozhatná a dolgot. De ez már egy külön történet lesz...

VÉGE

következõ novella

vissza a listához