Frank Mobile

A LÉLEKTELEN

(A Parahadtest sorozat 10. része.)

Épp elhagytam a fõváros legújabb bevásárló és szórakoztató központjának kívülrõl csak repülõgéphangárra emlékeztetõ épületét, mikor megpillantottam azt az embert. A parkoló távolabbi végében hagyott kocsimhoz igyekeztem, két kezemben teli mûanyag szatyrokkal, zsebemben lapos pénztárcával. A fotocellás bejárat elõtt egy népes család vitatkozott, kénytelen voltam megkerülni õket. Akkor vettem észre a férfit.
Lassú, nyugodt léptekkel közeledett, arcán szelíd félmosollyal fürkészve a kirakatokat. Egyszerû, hétköznapi ruhát viselt, barna hosszúnadrágot fekete félcipõvel és magas nyakú, szürke pulóvert. Elmentünk egymás mellett, ahogy két idegen ember szokott egy zsúfolt nagyváros utcáin, s bennem hirtelen megálltak a kósza gondolatok.
Ennek az embernek nem volt aurája! Lelki érzékszerveimmel azonnal utána fordultam a tudatomban, elbizonytalanodó lábakkal megállva a járda szélén. Még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek a fizikai testét ne ölelte volna körbe a megszokott, tojás alakú energiamezõ. Gyakorlott látó vagyok, hivatásszerûen foglalkozom paranormális kutatásokkal egy titkos katonai csoport tagjaként, vagyis sokat tudok a rejtett világról. Amit most láttam, a harmadik szememmel utána bámulva annak az ismeretlennek, mégis teljesen új volt a számomra.
A férfi körül nem világított az emberi lényekre jellemzõ, komplex ideakép hologram. Körülötte mindenkinek volt aurája, ezt nyomban láttam a vitatkozó családon, akiket lassan megkerült, csak neki hiányzott a fénymezeje. Emberi teste volt, egy látszólag tökéletesen valóságos és igazi, fehér bõrû, rövid fekete hajú férfi, mégis azonnal éreztem rajta, hogy idegen itt. Alaposabban ráfókuszálva a tudatommal végre észrevettem egy halványan derengõ, szürkésfehér energiaréteget a teste körül, amely mindössze két-három centiméternyire nyúlt túl a bõrén. Mint valami ritka ködfelhõ, szabályos szerkezet nélkül gomolygott az ismeretlen nyomában.
Az emberi auráról azt kell tudni, hogy csúcsára állított, színesen fénylõ tojáshoz hasonlít, amely több, egymásban elhelyezkedõ rétegbõl áll. Ezeket csakráknak nevezett, tölcsérszerûen kiszélesedõ, bonyolult felépítésû energiaörvények kötik össze, melyeken keresztül az élõlény energiához jut a környezetébõl. Az aura egy komplex, négy dimenziós gravitációs hologram, rugalmas védõpajzs rendszer, érzékszerv és sejtmûködést szabályozó kényszertér. Gyakorlatilag minden élõlény rendelkezik vele a baktériumtól a mammutfenyõig. Elsõsorban az organizmust fenntartó és irányító lélek vetíti, árasztja maga köré, másrészt az anyagi testet alkotó atomok, molekulák együttes formai képének felel meg, amely egyedenként más és más. Az emberi lények aurája általában fél-egy méterrel nyúlik túl a bõrükön, s többnyire kék vagy piros színû. Ezen kívül még számtalan színárnyalat is megfigyelhetõ a részletes vizsgálatakor, felhõk, szikrák, nyúlványok, gömbök, vonalak formájában a fénytojáson belül.
Egyetlen logikus következtetést tudtam levonni abból a ténybõl, hogy az utcán tovasétáló illetõnek nincs jóformán aurája, némi hõsugárzást kivéve. Akit láttam, nem emberi lény.
Az agyam lázasan járni kezdett, a körülményeket mérlegelve. Ez itt valami nagyon fontos felfedezés lesz, mindenképpen utána kellene erednem a fickónak. Viszont fel voltam pakolva, mint a málhás szamár. A kocsim úgy ötven méterre állt a sorban, talán még idõben visszaérek, mielõtt eltûnne a délutáni forgatagban.
Sebes léptekkel kerülgettem a parkoló autókat, azon töprengve, kit értesítsek az esetrõl telefonon. Csak bedobáltam a csomagtartóba a szatyrokat, s máris indultam visszafelé, övtáskámból idegesen halászva elõ a mobil készülékemet. A bunkofon szerencsére fel volt töltve, mivel szinte sosem használom és engem sem szoktak az ismerõseim ezen hívogatni. Ez azért van, mert látom, hogy nem tesz jót az antennájából áradó mikrohullámú sugárzás a sejtjeimnek. Az adó impulzusai ugyanis hajlamosak túlgerjeszteni a testem atomjait. Tulajdonképpen a hadsereg sózta rám azzal a célllal, hogy váratlan mozgósítás esetén azonnal értesíteni tudjanak, bárhol legyek is éppen az országban.
Kikerestem a címlistából a barátnõmet, fél szemmel közben az elõttem sétáló idegent figyelve, aki egyáltalán nem sietett. Ráérõsen nézegette a körúton húzódó kirakatokat, a mellette elsétáló, csinos lányokat és a négy sávos útkeresztezõdésben zajló sûrû gépkocsi forgalmat. Nem akartam túl közel kerülni hozzá, úgy húsz lépésrõl követtem a telefonomat szorongatva.
-Tessék!-Angelica néhány kicsöngés után felvette a saját mobilját.
-Szia, Bert vagyok! Rendkívüli helyzet állt elõ, figyelj jól arra amit mondani fogok!
-Igen?-az élettársam odahaza volt a házunkban, jó hat kilométerre innét.
Ebéd után megbeszéltük, hogy bemegyek a citybe vásárolni, õ pedig kimossa a ruhákat. Kellemesen meleg, napos tavaszi vasárnap volt, s úgy terveztük, négy körül kiszaladunk a tengerpartra sétálni egyet. Mûszaki cuccokat vettem elsõsorban, diktafont, zsebmagnót és kazettákat, meg egy új nyári ruhát is Anginak a közelgõ születésnapjára. Amióta odaköltözött hozzám a télen, az életem sokkal nyugisabb lett és boldogabb.
-Most jöttem ki a centerbõl. Véletlenül összefutottam egy olyan férfival az utcán, akinek nincs aurája! Mintha nem is lenne a fejében lélek! De tökéletesen ember formájúnak néz ki, lassan sétál és nézelõdik. Úgy döntöttem, hogy követni fogom és megnézem mit csinál. Azt javaslom, halasszuk el a tengerparti kirándulást, mert ez fontosabbnak tûnik. Rendben...?
Angelica Yorkin szintén katonatiszt volt, a Nemzetvédelmi Parahadtest szerzõdéses távolbalátója, bilokációs kémje és gyönyörû boszorkánya, s két hónapja a menyasszonyom. Mindketten látók vagyunk, beavatott sámánok, és a Mágikus Technológiai Részlegnek dolgozunk, mint parafenomén szaktanácsadók. Tehát nem kételkedett a szavaimban, hanem pontosan azt tette, amit ilyenkor kell.
-Jól van. Felpattanok a biciklimre és odamegyek. Ha a bevásárlóközpont parkolójához értem, felhívlak. Szóltál Alfonso-nak vagy Mike-nak?
-Még nem. Ráérünk holnapig, nem akarom megzavarni a hétvégéjüket.
-És mi lesz a mi hétvégénkkel?-kérdezte erre a nõm, enyhe rosszallással a hangjában.
-Tekintsd váratlan mûsorváltozásnak. Szia!-bontottam a vonalat.
Az elõttem haladó lélektelen lény hirtelen betért az egyik mûszaki boltba. Jó száz méterre eltávolodtunk már a hipermarkettõl, a járdán rengeteg ember nyüzsgött. Ha nem lennék látó, nem tudnám követni a célpontomat ebben a tömegben. Így viszont elég csak arra figyelnem, hogy kit nem övez aura a sokaságban.
Megfelelõ koncentrációval ki tudom zárni a tudatomból a látásomat zavaró tényezõket. Azt a rengeteg hullámzó, kósza energiafoszlányt és információs mezõt, ami akkor ér, miközben elmegyek mások mellett. Ilyenkor egymásba érnek az auráink és ez egyfajta sajátos energetikai háttérzajként, zavaró térként hat a rendszereimre. Asztrális zsibongás, érzések, gondolatok, indulatok, vágyak, különféle eredõ rezgések és más érzékletek alkotják ezt a kollektív mezõt. A fõváros közös morfogenetikai mezeje, mint valami zavarosan örvénylõ energiatenger vesz körül, s hatol az elmémbe egy információsan szennyezett, nyomasztó erõ formájában. A zavart tudatú, primitív emberi társadalom spirituális mocska fõként a nagyvárosokban érzékelhetõ erõteljesen. Ezért is lakunk Angival a metropolisz peremén egy nyugodt légkörû, jómódú kerületben.
Feltûnés nélkül megálltam az üzlet kirakata elõtt, a látásommal fürkészve az elektronikai alkatrészekkel megrakott polcok között sétáló fickót. Nem vásárolni jött, csak nézett. Mintha kamera lenne a szeme helyén, úgy forgatta a fejét érzésem szerint. Elutasította az egyik eladó segítségét, vásárló kosarat sem vett magához, csak körbejárta a boltot és már jött is kifelé.
-Uram! Tudna adni egy kis pénzt a magamfajta szegény nyomorultnak?-szólított meg hirtelen egy öreg, hajlott hátú koldus. Eddig a szomszédos kapualjban várakozott, alighanem megfejelhetõ áldozatokra várva és valamiért engem szúrt ki a tömegbõl. Szakadozott, régimódi ruhája mocskos volt, gondozatlan szakálla a mellét verdeste. Ráncos arcán reménykedõ félmosoly ült, s igyekezett roppant alázatos külsõt mutatni, miközben fakókék aurájában zavaros indulatok fortyogtak nagy, sötét felhõk formájában.
Utálja a gazdagokat és a sikeres embereket. Ez a gondolat futott át rajtam, mikor feléje fordítottam a figyelmemet, hogy tagadólag intsek. Nem szokásom aprót adni a koldusoknak. Rengeteg van belõlük az utcán, és ha mindig elosztogatnám a pénzem, sok mindenre nem jutna az életemben. Én is csak azóta vagyok jómódú, mióta leszerzõdtem a hadseregnél, hogy parafelderítésre használva misztikus képességeimet, adatokkal lássam el a Központi Információ Gyûjtõ Hivatal elemzõit.
A lélektelen férfi elment mellettem, oda sem pillantva, én pedig egy nagyobb embercsoport mögé helyezkedve követni kezdtem. A koldus szó nélkül elsodródott mellõlem, azonnal egy ázsiai kinézetû öltönyös fickót szólítva meg alamizsnáért.
Sajnos nem tanultam, hogyan kell valakit követni az utcán. Hamar észre kellett vennem, hogy egészen más filmen látni az ilyesmit, mint ténylegesen kipróbálni élesben. Az idegen szerencsére nem gyanakodott, láthatóan teljesen lefoglalta az, hogy kitartóan bámulja maga körül a világot. Tisztára úgy viselkedett, mint akinek csak egyetlen dolga van a világon: nézni.
A tudatom egyik szegmensével közben felvettem a kapcsolatot a szellemi vezetõmmel és adatokat kértem tõle az ismeretlenrõl. Ahhoz, hogy utána kereshessek az akashában a részleteknek, le kellett volna ülnöm egy nyugodtabb helyen, és lehunyt szemmel koncentrálni, de erre most nem volt lehetõségem. A vezetõm ettõl függetlenül ellátott néhány információval, melyek sorra jelentek meg a tudatomban, miközben átkeltünk a zebrán, a túloldali téren magasodó templom irányába haladva. A férfi oda igyekezett.
Ez egy földönkívüli biorobot. Felderítési céllal járja a várost. Klónozással készítették egy élõ ember sejtjeibõl, akit korábban eltérítettek és megvizsgáltak. Nincs benne lélek, ezért hiányzik az aurája. A fejében lévõ speciális mikrochip irányítja, ami idõszálas kapcsolatban van az anyabolygójukkal, sok száz fényévre innen. Mûködhet autonóm és távirányításos üzemmódban is, gyakorlatilag alvás nélkül, folyamatosan. A készítõi azért választották ezt a módját a földi emberiség megfigyelésére, mert nagyon veszélyesnek, agresszívnak tartanak minket. Látják a tévéadásainkat, ezért nem akarnak kapcsolatba kerülni velünk. Taszítja õket a mi erõszakos viselkedésünk, de kiváncsiak a társadalmunkra, és ezért találták ki, hogy kémandroidokat küldenek közénk. Ha véletlenül lelõnek egy ilyen lényt az utcán vagy mûködésképtelenné válik, a mikrochip megsemmisíti önmagát és onnantól kezdve a legaprólékosabb orvosi vizsgálat is csak azt fogja találni, hogy egy igazi ember volt az. Nincs a testében semmilyen idegen alkatrész vagy berendezés, a chipet kivéve, amit viszont álcáztak, hogy a röntgen ne tudja kimutatni. Csak egy látó veheti észre a különbséget vagy ha Kirlián felvételt készítenek róla.
Nagyjából ennyi információ jött le a vezetõmtõl, amíg én is beléptem a templom súlyos kapuján. Az idegen a padok között sétált és a fali freskókat nézegette ráérõsen. Ekkor csipogott fel a telefonom, s így kénytelen voltam kimenni az épület elé, mert a templomszolga a bejáratnál álló tiltó táblára mutogatott figyelmeztetõen. Fagyizni, fényképezni, mobilozni szigorúan tilos odabent.
-Tessék!
-Merre jársz?-Angelica hívott enyhén lihegve. Biztosan kifáradt a tekeréstõl.
-A nagytemplom elõtt vagyok a téren. Várlak!
Zsebre dugott kézzel ácsorogtam az épületnél, csak a lelki érzékszerveimmel követve az odabent bóklászó fickót. Szóval egy biorobotra bukkantam. Kérdés, hogy megpróbáljunk-e kapcsolatba lépni vele vagy az irányítóival. Talán nem örülnének neki, ha a tudomásukra hoznám, hogy lebuktak. Viszont esetleg meggyõzhetnénk õket arról, hogy építsenek ki velünk, látó mágusokkal tudományos kapcsolatot. Akik képesek egy embert teljes pontossággal klónozni, azoktól érdemes lenne tanulnunk egyet s mást.
Angelica megérkezett, lángoló bársonykék aurával és kipirult arccal a túrakerékpárján lovagolva. Könnyû szabadidõruhát viselt, fekete hajkoronáját sárga homlokpánttal fogva össze. Volt annyi esze, hogy fényképezõgépet is hozzon magával a kis hátizsákjában, kreol bõrén izzadtságcseppek csillogtak a délutáni napfényben.
-Szia! Rohantam, mint az õrült! Hol van az az aurátlan fickó?
-Ne olyan feltûnõen, és fõként halkabban!-hajoltam hozzá, szájon csókolva a nõt. A könyökénél fogva kicsit odébb tereltem, hogy ne legyünk útban a templomot látogató turisták és hívõk elõtt, aztán beszámoltam neki az eddig történtekrõl.
-Igen, most már én is látom!-koncentrált a spirituális érzékeire Angi, átnézve a vastag kõfalakon.-Elindult kifelé...! Állj ide és csinálok rólad egy fotót, amikor õ is kilép a kapun... Legyen valami bizonyítékunk ha késõbb odaállunk a többiek elé!
A felvétel elkészült, az idegen mosolyogva elment a hátam mögött. Nem látszott rajta, hogy zavarná a fotózás. Céltudatosan haladt tovább a körúton, mi meg utána, kézenfogva, mint egy átlagos szerelmespár.
-Belül teljesen olyan, mint egy igazi ember.-vonta össze szemöldökét a társam, miután alaposan megszemlélte a célpontunkat.-Még étel is van az emésztõrendszerében, alighanem rendesen ebédelt!
-Úgy látom a múzeumba megy. Kövessük?
-Nem tudom. Szerintem egyszerûbb lenne idekint megvárni. Nincs másik bejárata az épületnek?
-Nincs. Tavaly voltam itt Deakinnel... Akkor üljünk le ott, abban a kávézóban!
Kiválasztottunk a teraszon egy helyet a napernyõs asztalok közül, ahonnan beláthatjuk a népmûvészeti kiállítások múzeuma elõtti területet. A lélektelen bement, jegyet vett és nekilátott a termek körbejárásának. Amíg Angi a biciklijét lakatolta, én rendeltem a pincértõl két cappuccinót, majd távolbalátással ellenõriztem a múzeumban kóválygó idegenünket.
-Én az õ helyükben inkább a könyvtárba küldeném a robotot vagy leültetném egy internet kávézóban, hogy böngéssze végig a hálót.-mondta a párom erõsen gondolkodva.
-Vasárnap van. A könyvtárak ilyenkor zárva tartanak. Csak a múzeumok jöhetnek szóba.
-Meg az állatkert, a vidámpark, a mozik, a sportcsarnok és a szórakoztató központok!
-Lehet, hogy több ilyen klónt is mûködtetnek. Én csapatostul küldeném õket a felderíteni szándékolt területre.
-Eszembe jutott valami a biorobotokkal kapcsolatban Bert! Ms. Moody a PKR-tõl mesélte, hogy a sumér agyagtáblákon sok helyen szerepelnek furcsa emberek. Láthatóan szolgák, akik fõként az építkezéseken dolgoztak az istenek parancsára. A történészek szerint ezek rabszolgák voltak, csakhogy a sumérok mindenhol egy különös szót használnak rájuk. Nem azt írják, hogy rabszolgák, mert olyanok is voltak Mezopotámiában, hanem ne-embernek nevezik õket.
-Nem ember?
-Aha! Összevonva: némber! Jó mi?-mire észbekaptam, õ már javában kuncogott az érdekes asszociáción. Értékeltem a humorát, fõleg mert nem vagyok sumerológus.
-Lehet benne valami! Az általam ismert némberek sokszor meglehetõsen lélektelenül bántak velem, amikor kiadták az utamat!
-Szegény!-bámult rám Angelica tettetett szánakozással.-Biorobotok voltak a barátnõid?
-Hát... most, hogy mondod, némelyik tényleg úgy szexelt az ágyban, mint a gép...!
Ha közelebb ülök hozzá, alighanem megöklözött volna erre a megjegyzésre. Egyszóval szépen elbeszélgettünk a kávézó teraszán kettesben, a cappuccinónkat kortyolgatva.
A Nap közben lebukott a szemközti ódon lakóépületek mögé, s egybõl hûlni kezdett a levegõ a lassan megerõsödõ szél miatt. Egy órával késõbb jött ki a lélektelen a múzeumból. Nem látszott fáradtnak, kimért léptekkel indult tovább az utcán, kifelé ballagva a városból.
Egészen addig követtük, míg be nem lépett egy bérház ajtaján, fél kilométerrel távolabb. Feltûnt, hogy nem használta a tömegközlekedési eszközöket, csak nézte a buszmegállóban várakozó embereket. Mi közben azon tûnõdtünk, vajon vannak-e papírjai, személyi igazolványa, adókártyája, pénze, és egyáltalán, hol tartózkodik esténként?
Az épület elõtt ácsorogva figyeltük, ahogy liften fölmegy a nyolcadikra, s belép az egyik lakásba. Úgy tûnik, kibérelt magának egy helyet, amit támaszpontnak használhat felderítés közben. Ebbõl viszont az következett, hogy valószínûleg hosszabb ideje kószál a városban, mintegy szisztematikusan feltérképezve a környéket.
-És most mit csináljunk?-kérdezte Angi a kerékpárjának támaszkodva. Az órámra néztem és úgy döntöttem, eleget láttunk mára.
-Menjünk haza. Holnap beszélek Lawsonnal... Valószínûleg ráállítanak néhány ügynököt, hogy megtudjuk mit csinál itt. Kikkel lép kapcsolatba, vannak-e társai, stb.
Megjegyeztem a házszámot, aztán elindultunk visszafelé.
-Sikerült mindent megvenned?-kukkantott bele a szatyrokba kiváncsian a párom, amikor a kocsimhoz visszaérve kinyitottam a csomagtartót, hogy beletegyem a biciklijét.
-Majd meglátod ha hazaértünk!
Persze oktalanság volt azt feltételeznem, hogy Angelica nem lát bele a csomagolásba, pusztán nõi kiváncsiságtól hajtva. Aztán átölelt, kedvesen évõdve velem, amíg a slusszkulcsot kerestem a kistáskámban. Ennyit a tervezett meglepetésrõl. Ilyenkor azon kezdek el tûnõdni, hogy talán okosabb lett volna nem egy látó boszorkánnyal összekötni az életemet, aki elöl még a dugipénzemet sem tudom majd elrejteni késõbb.
-Azt a ruhát nekem vetted?
-Nem illik belenézni a szülinapi ajándékba drágám!
-Bocs! Remélem elõtte megnézted a méreteimet!
Átöleltem a derekát ennek a kacér, manöken alkatú kislánynak és mélyen a szemébe néztem. Huncut szikrák csillogtak a pupillájában, egyszóval nagyon elragadó volt.
-Minden este azokat méregetem a sublerrel!-s õszinte örömömre szolgált az orcáin megjelenõ enyhe pír.
Másnap reggel bementünk a munkahelyünkre és közösen beszámoltunk Mike Lawson vezérõrnagynak, az MTR helyettes vezetõjének a lélektelenrõl. Õ nyomban átszólt a kronovizorral dolgozó Eseménykövetõ Távérzékelési Részlegnek, és a KIGYH vezetõinek, hogy nyomozzák le a fickót. Majd utasított minket a Religio hadmûvelet folytatására. Innentõl nem a mi dolgunk volt az idegen felderítõvel való foglalkozás, ezért csak napokkal késõbb értesültünk a történtekrõl Hans Goch dokitól.
A Religio fedõnevû hadmûvelet akkor már hetek óta tartott, így eléggé le voltunk kötve ahhoz, hogy ne legyen idõnk mással törõdni. Alfonso Corbuccival és Angival hárman a világ nagy vallásainak szent ereklyéit, szakrális központjait és templomait vizsgáltuk bilokáció útján, mágikus technológiák nyomai után kutatva. A történelem számos nagy szentet, prófétát, varázslót és aszkétát ismer, akiknek jelentõs része egyházi személyként tevékenykedett az elmúlt évezredekben, misztikus csodákat téve a hívõk ámulatára. Ma is szép számmal élnek spirituális mesterek, tanítók és próféták a Földön, próbálván kiemelni az emberiséget a materializmus sötét tudatlanságából, bár a módszereik némiképp megváltoztak az ókor és középkor óta. Sokuk tudományos szakemberként, szektavezérként vagy New Age-es aktivistaként nyüzsög az embertársai között. Mások sámán vagy parafenomén képességeiket használva keresik a kenyerüket, mint mi is.
Sok évvel ezelõtt, amikor civilben dolgoztam az ország túlsó végében, és mit sem tudtam arról, hogy rövidesen a hadsereg parapszichológiai szakembereként fogok kémkedni egy titkos alakulat tagjaként, volt egy szokatlan testen kívüli élményem. Hatalmas teremben jártam valahol az asztráltérben, ahová az Atya Isten összehívta egy értekezletre a bolygónkon élõ és dolgozó összes lelki vezetõt. Lehettünk vagy kétszázan, néhányukat, mint például Takcer Tobgyalt, a bhutáni buddhista szerzetes mágust személyesen is ismertem közülük.
Az Atya akkor levetítette nekünk mozifilmszerûen az utolsó idõkben várható eseményeket, katasztrófákat és válsághelyzeteket, amikkel a bolygónak rövidesen szembe kell néznie a legvalószínûbb jövõtervek alapján. Az emberiség gyors ütemben teszi lakhatatlanná a Földet, anyagi és szellemi síkon egyaránt elszennyezve Gaia élõ bioszféráját. A mi dolgunk csupán annyi, hogy a tudásunk révén lassítani, fékezni próbáljuk a pusztítást, amely sajnos a kilencvenes évek eleje óta immáron elkerülhetetlenül közeledik felénk. Utána persze a felejtési gátnál álló angyalok törölték a feltudatomból a filmet, de a visszatérésemkor arra azért emlékeztem, hogy ott voltam a vetítésen.
Az azóta eltelt években lassan megfeledkeztem errõl az epizódról, de most, amikor a nagy beavatottak által készített mágikus technológiák nyomait kerestük parasíkon a társaimmal, újra emlékezetembe idézõdtek azok a pillanatok.
Bilokáció során számos szent helyen megfordultunk már lélekben. Láttuk az ott dolgozó mágikus mantrákat, melyek nyomán sorra gyógyultak meg az imádkozó hívõk, könnyeztek a szobrok vagy ömlött a szeretet éltetõ fénye a bolygó sérült energiamezejû területeire. Mágusok ezrei dolgoznak mindenfelé, próbálva az értelem, a bölcsesség, a szeretet és az emberi jóság, a tágabb tudatosság felé terelni a testben élõ lelkek tömegeit.
Viszont többször láttunk negatív példákat is, amikor gonosz célokra, egymás ellen használták a tudásukat a csak magukkal törõdõ sámánok és boszorkányok. A Föld egyes országaiban a különbözõ felvilágosító kiadványok, könyvek és elõadások eredményeként egyre jobban elharapódzik a fekete mágia gyakorlása, fõként az amatõr varázslók jóvoltából. Nekem is többször kellett már elhárítanom ilyen tudati támadást, átkokat és rontásokat, irányított asztrális nyavajákat.
Az országunk területén még nem vált tömegessé a parapszichológiai harcászat a lakosság körében, a mágiát fõként csak az egyes vallások képviselõi ûzik. Egyszer kimentünk az egyik keresztény egyház nagy összejövetelére, ahol a tömeg buzgón imádkozva egy óriási elementált állított össze a lelkipásztoruk irányítása mellett. Lehetett vagy harminc méter magas és emberszerû alakot vetítettek neki. Ezek ugyan jót akartak önmaguknak, de nem igazán tudták még irányítani a szellemi teremtményüket.
Máskor meg arra figyeltünk fel parasíkon, hogy egy másik õsi vallás templomaiban kristálykoponyák vannak elhelyezve a pincékben, gondosan ládába zárva. Ezek egy korábbi civilizáció által használt mágikus tudatmegvalósító eszközök és fegyverek voltak, amelyek túlélték az évezredek viharait. A vallás papjai rájöttek valahogyan a mûködésük módjára és átprogramozva a koponyákat nekiláttak a saját közösségük tagjainak céljait erõsíteni, fõként politikai és gazdasági vonalon. Õk megelégedtek azzal, hogy a hatalmi ambícióiknak rendelik alá ezeket az eszközöket és nagy pénzeket varázsolnak össze maguknak.
-Eltûnt a fickótok!-loholt be az irodánkba egy héttel késõbb Goch doki lelkesen. Azonnal tudtuk, hogy a lélektelenre gondolt és nyomban abbahagytuk Angival a KIGYH elemzõinek szánt legfrissebb jelentéseink gépelését.
-Felszívódott a biorobot?-kérdeztem hellyel kínálva az apró termetû katonai kutatóorvost, aki a parahadtestbe való belépésem elõtt különféle vizsgálatokkal ellenõrizte, mennyire vagyok tehetséges az érzéken kívüli érzékelés terén.
-Az eseménytáros fiúk simán megtalálták. Vagy két napig követték a városban kronovizorral, amíg a hivatal kerített három megbízható ügynököt, hogy nyomozzák le a kapcsolatait és finoman kisérjék be a központba egy kis beszélgetésre. Hát nem jött össze a dolog!
-Megpróbálták letartóztatni?-hüledezett Angelica.-Nem igaz, hogy mennyi eszük van!
-Naná, hogy olajra lépett az android! Az ügynökök szépen bekopogtak hozzá, amikor hazament és valami ürüggyel be akarták vinni a "kígyóhoz".
Goch úgy vigyorgott, mint a vadalma, miközben az esetet mesélte.
-Én is csak azért tudok a dologról, mert Coward ezredes berendelt magához Albert Cohennel, hogy vizsgáljuk meg a palit orvosilag.
-Õt kéne megvizsgálni, de agyilag!-dörmögtem elégedetlenül. Világosan megmondtam Lawsonnak, hogy ne rontsanak ajtóstúl a házba, mert csak elriasztják a földönkívülieket.
-Ja! Szóval a pasas engedelmesen lement velük a ház elé a kocsihoz, aztán hirtelen megugrott és elszaladt. Fél óráig kergették a rendõrség bevonásával a városban, végül felszívódott egy gyártelep közelében. Aznap éjjel a légvédelem egy azonosítatlan repülõ tárgyat észlelt a város fölött, amely abban a kerületben szállt le, aztán elhúzott az ûrbe. Valószínûleg kimentették a robotjukat...
-Vissza fogják hozni és leteszik valahol külföldön!-jósoltam elégedetlenül.-Gondolom Coward most nem igazán lelkes!
-Egy pillanat Bert, ez bizalmas információ volt!-emelte fel ujját figyelmeztetõen a doki.
-Csak azért mondtam el nektek, mert tudom, hogy ti fedeztétek fel az utcán!
-Köszönjük, hogy szóltál Hans!-bólintott rá a párom, aztán odalépett hozzám és kedvesen megsimogatta a fejemet.-Hát, Bert, legközelebb majd nem kiabáljuk el, ha felfedezünk valami érdekeset, hanem önállóan járunk utána!
Így is tettünk, amibõl persze néhány hónappal késõbb rengeteg zûrös helyzet származott, de ezt majd máskor fogom elmesélni...

VÉGE

következõ novella

vissza a listához