Frank Mobile

A MÁGUS
 

1.

A mágus kint ült barlangja elõtt egy kövön. Dél felé közeledett az idõ, a Nap magasan tûzött a hegy meredek ormai fölött. Fülledt meleg volt, szellõ sem rezdült a fenyõfákkal borított, északkelet felé nézõ hegyoldalban, bár a magasban kövéren bodorodó bárányfelhõk úsztak méltóságteljes lassúsággal nyugat felé. Kimondottan unalmas napnak ígérkezett volna ez a mai, ha nem jött volna fel a faluból a lány.
A mágus már akkor megpillantotta, mikor elhagyta a völgy közepén elterülõ, szántóföldekkel övezett falut és fiatalos léptekkel nekiindult a hegynek. Elemózsiával megrakott kosarakat cipelt magával, narancssárga köntöse élesen elütött a környezõ táj egységes zöldjétõl.
Az ösvény kanyargós volt és az utolsó harmadánál igencsak meredek. A lánynak minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy fel tudjon rajta kapaszkodni a barlanghoz. A mágus szeme elidõzött a keskeny csapáson közeledõ karcsú alakon, de gondolatai egészen máshol jártak. Olyan spirituális témákon, melyeket a völgyben élõ egyszerû parasztok még csak felfogni sem lettek volna képesek.
Tisztelték õt, a magányos hegyi remetét a tudása és bölcsessége miatt, és idõnként még a véleményét is kikérték egyes kérdésekben, ha maguktól nem voltak képesek megoldást találni rá, de a szellemi szférákkal kapcsolatos dolgok nem érdekelték õket. A mágus jól tudta ezt, és nem is próbálkozott a falu lakóinak felvilágosításával. Ha akadna valaki, aki õszintén kiváncsi az ezoterikus tudásra, majd feljön ide hozzá. Ezért aztán a mágus csak ritkán ment le a völgybe, évente talán ha egyszer a nagy vallási ünnepség alkalmából.
Voltak földmûvesek, akik megkérték, hogy mondjon áldó varázslatot tavasszal a vetésre, de a falu papjai nem nézték jó szemmel a ténykedését, ezért inkább tartózkodott az ilyen látványos mágikus gyakorlatoktól. A környék különben is az õ személyes védelme alatt állt, bár errõl a völgy lakói mit sem tudtak. Éppen úgy védte az embereket és a háziállatokat, mint a termést a démonoktól és egyéb ártó szellemektõl.
A lány jó fél óra alatt ért fel a barlang elõtti, kövekkel borított füves tisztásra és odasietett a legnagyobb sziklán lótuszülésben meditáló remetéhez.
-Üdvözöllek mester!-köszönt udvariasan, tisztelettel meghajtva fejét. Letette a kosarakat és kifújta magát, visszapillantva az alant elterülõ völgyre. A mágus lassan fölnézett rá, s mintha most ébredne hosszú, békés álmából, szelíden elmosolyodott.
-Üdvözöllek leányom. Látom elfáradtál. Ülj le és pihenj, addig én kirakom az ennivalót.-könnyedén fölkelt, megigazgatva egyszerû, barna köpönyegét és lecsúszott a szikláról. A lány azonban megelõzte, az egyik kosárhoz hajolt és kiemelt belõle valamit.
-Majd én mester! Ezt a ruhát a szabó küldi, amiért a nagy ünnepség után meggyógyítottad a feleségét.-kibontotta a zsineggel átkötött csomagot. Egy új köpeny volt, csuklyával és derékövvel ellátva.
-Minek az nekem. Mondtam, hogy nincs szükségem semmire... -zsörtölõdött a mágus halkan, és leverte a port foszlott, elnyûtt ruhájáról. -Igazán nem kellett volna.
-Tudjuk, hogy szükséged van rá mester. Rövidesen beköszönt az õsz, azután pedig a tél. Ez jó vastag és erõs. Próbáld fel!
-Majd ha elmentél.-a mágus biccentett és elvette tõle a ruhát. Derékaljnak jó lesz a barlangban a régi rongy helyett.
-És hoztam gyertyákat meg tûzszerszámot. Láttam a múlt héten, hogy kifogytál belõlük.
-Most nincs rá szükségem, de köszönöm. Mi hír a faluból?
Besétáltak a barlangba, melynek széles, kavicsos törmelékkel övezett bejárata ásító szájként nyílt a meredek sziklafalban. Hûvös sötétség fogadta õket az alacsony mennyezetû teremben, a lány önkéntelenül is megborzongott, ahogy átjárta testét a hideg.
-Kereskedõk érkeztek a faluba három nappal ezelõtt.-mondta kisvártatva.-Mindenféle árút hoztak a városból és fontos híreket. A királynak fia született a múlt héten, nagy az öröm a birodalomban. A kovácsunk meg tegnap összeverekedett két pásztorral a kocsmában, és a falufelügyelõ börtönbe zárta õket. Már megint egy nõ miatt!
-A sánta kisfiú, akit elütött a kocsi? Jobban van már?-kérdezte a mágus, félbeszakítva a szóáradatot. Közben persze kipakolták a rizses tálakat és a zöldséget, a kendõbe csomagolt barna kenyeret és néhány gyümölcsöt egy lapos kõre. A sarokban heverõ zsákjából a remete elõhúzta kopott evõcsészéjét, és a fakanalával mindjárt szedett is egy kevés rizst bele. Komótosan enni kezdett.
-Persze, együtt szaladgál a többiekkel.-bólogatott a lány, hálásan pillantva a mágusra.
A gyerek az õ egyik unokaöccse volt. A mágus nem szólt semmit, csak mosolygott.
-Ne haragudj, de mennem kell.-állt fel az üres kosarakkal a lány kis idõ múlva.-Sok a munkám odahaza, nem maradhatok.
-Menj csak.-a mágus letette edényét és kikisérte a barlangból. Szemet fájdító, vakító erõvel csapott le rájuk odakint a déli napfény. Madarak röppentek föl riadtan egy közeli, derékba tört fenyõfa korhadó törzsérõl, szúnyogok hada zümmögte körül õket.
-Estére vihar lesz.-mondta a mágus, beleszimatolva a levegõbe. -Nagy szél, sok esõvel.
-Nagyszerû, legalább enyhülést hoz majd a völgybe.-a lány kissé félszegen nézett rá, érzõdött rajta, hogy kérdezne még valamit.
-Mondd ki nyugodtan, amit akarsz.-a mágus csak a lejtõig kisérte õt, rizsszemeket csipegetve közben mellig érõ, bozontos szakállából.
-Honnan tudod...?-meresztett nagy szemeket a lány, aztán vállat vont.-Ja persze, látod rajtam. Azt szerettem volna megkérdezni tõled mester, hogy miért nem költözöl le hozzánk a faluba. Unalmas lehet itt egyedül nem?
-Én jól érzem itt magam. A sikeres meditációhoz pedig zavartalan nyugalomra van szükség.
-Mi szívesen befogadnánk, anyám legalábbis ezt mondta nemrég. De abban is segíthetnénk, hogy saját házad legyen, mert nincs orvosa a falunak.
-A pap nem látna szívesen.-felelte kitérõen a mágus.
-A pap még egy torokfájást sem tud meggyógyítani, te pedig ismered a füveket és varázsló vagy!-fakadt ki õszintén a lány.-Láttam, amikor rátetted a kezed a fazekas kisebbik inasára!
Ezt láthatóan provokációnak szánta, de a remete nem törõdött vele. Derûsen bámult az elõtte ácsorgó nõre, akinek kontyba kötött, hosszú hajából elöl kiszabadult néhány fekete tincs. A szemébe lógtak, de nem törõdött velük.
-Tudom, hogy nem illendõ egy nõnek ilyet mondania, de... -elakadt, lehajtotta fejét.
-De?-mosolygott a mágus türelmesen.
-Mondd, nem hiányzik neked egy rendes otthon? Egy asszony, aki gondodat viselné...?
A mágus felsóhajtott és megvakarta füle tövét. Nem ártana fürdenie a közeli patakban.
-Te és az anyád gondomat viselitek, amióta erre a vidékre jöttem. Ez nekem elég.
-De hisz olyan fiatal vagy még! Miért menekültök ti remeték az emberek elöl, és miért nem akartok normálisan élni?
-Mindennek meg van a maga oka. Ezt te nem értheted.
-Nem vagyok már gyerek!-nézett fel rá a lány dacosan.-Túl vagyok a termékenységi beavatáson! Felnõtt vagyok!
-És azt gondolod, hogy akkor már mindent tudsz a világról? Látom az érzéseid gyermekem.
-Akkor azt is tudod, mit érzek irántad! És légy szíves ne szólíts gyermekemnek!
-Ahogy akarod.-a mágus keresztbe tett karokkal állt mellette, szeme a távolba révedt. A lány letörölt egy könnycseppet az arcáról, elindult az ösvényen.
-Hogy lehetsz ilyen hideg és megközelíthetetlen!
-Nem vagyok az.-felelte a mágus nyugodtan, mintegy befejezésül. Indult volna vissza a barlangjába, hogy egyen még valamit, de a lány visszafordult és megérintette a karját.
-Mester! Kérlek bocsáss meg! De szeretlek!
-Tudom. Látni a szemedben.
Ott álltak a tisztáson egymás mellett, a völgyet nézték. Apró pontoknak látszottak csupán a földmûvesek a falu körül, az úton egy szekér haladt, megrakva friss szénával.
-El kellett mondanom, mert képtelen vagyok tovább titkolni elõled. Azért jövök az utóbbi idõben mindig én az anyám helyett...
-Biztosan találni fogsz jobb férfit nálam. A faluban sok csinos legény van.
-Azok ostobák és beképzeltek! És nem tisztelik a nõket! Rabszolgának néznek bennünket!
-Nem mind olyan.-a mágus lehunyta szemét, mélyeket lélegzett. Arcán nyoma sem látszott érzelmeknek, pedig a lány éberen figyelt, hátha fölfedez rajta valami kis jelet, mely sejtetni engedné, mit érez iránta a férfi.
-Meddig akarsz itt élni egyedül mester? Mire jó ez, kérlek mond el nekem!
-Azokhoz a meditációs gyakorlatokhoz, melyeket végzek, szükség van az önmegtartóztatásra. Enélkül nem tudnám elérni a célomat és gyógyítani sem tudnék. És akkor nem lenne, aki segítsen rajtatok.
-Értem... Kérlek bocsáss meg nekem, amiért megzavartalak. Ha akarod, többet nem jövök fel hozzád...
-Gyere nyugodtan. Édesanyádnak nagyon fárasztó lenne minden héten fölkapaszkodnia ide. Te még fiatal vagy és erõs. De most indulj, úgy érzem odalent már nagyon hiányolnak a testvéreid leányom!
-Jó... De kérlek, ne említsd meg ezt másoknak, az anyámnak például! Tudom, hogy vétettem az illemszabályok ellen.
-Fiatal vagy. Égetõ tûz emészti a szívedet... A szenvedély tüze.-mondta a remete, és visszament a barlangjába. A lány mondani akart volna még valamit, de aztán szorosra zárta ajkát és elindult lefelé a faluba.

2.

Miután befejezte az étkezést, ismét kiült megszokott helyére a sziklára és lótusz ülésben maga alá húzta inas lábait. Gondolatai azonban egyre a lány körül forogtak, nem bírt a szellemi gyakorlataira koncentrálni. Maga elõtt látta a nõ kerek arcát, a mélybarna õzike szemeket, melyek a fiatalság minden bájával, sugárzó szépségével néztek vissza rá. Egy darabig küszködött, hogy másfelé terelje gondolatait, aztán feladta és inkább a történtek elemzésébe fogott.
A mágus azért jött ide, a birodalomnak erre a távoli pontjára, hogy zavartalanul kifejleszthesse magában mindazon képességeket, melyekrõl annyit tanult annak idején a bölcsek kolostorában. Ez együtt járt a földi javakról és élvezetekrõl való teljes lemondással, hogy elméjét szilárdan rögzíthesse a megvalósítandó célra. Évek óta élt itt elfeledve múltját, és olyan dolgokat tapasztalt meg, melyek közönséges földi halandó számára felfoghatatlanok lennének. Tudta, hogy közel van már az áhított célhoz. Mágikus képességei fokozatosan növekedtek, szelleme a legmagasabb rendû tudásról szóló tanítást itta magába, mely a felsõbb szférákból áradt feléje. Az istenek figyelték lelki fejlõdését és támogatták az úton, megáldva õt égi hatalmukkal. A mágus hallgatott rájuk és igyekezett minél többet tanulni tõlük, ahogy az egy jó tanítványnak kötelessége és legfõbb érdeke.
De most hirtelen kizökkentették a nyugalmából, és ez gondolkodásra késztette. Elméjét nem hagyta nyugodni az elõbbi szóváltás, ezért újra és újra felidézte magában az elhangzott szavakat, hogy megfejtse a mögöttük rejlõ mondanivalót. Úgy érezte, egyszer régen már szembe kellett néznie ezzel a problémával.
A lány fiatal volt és szép, akárcsak az a másik, akit valamikor régen annyira szeretett. A mágus tudta, hogy komoly kisértés a számára a jelenléte, mert kedvelte õt, mégsem hátrált meg a vele való találkozás elöl. Úgy érezte le tudja küzdeni magában a vágyakat, melyeket fegyelmezni lehet ugyan, de kiirtani képtelenség.
Emlékezetébe idézte fiatalabb éveit, mielõtt még belépett volna a bölcsek kolostorába, hogy a magasabbrendû igazságok tanulmányozásának szentelje mulandó életét.
Gazdag és tekintélyes családban született a birodalom egy távoli tartományában, szülei hivatalnoki pályára szánták a kezdetektõl, elit iskolába járatva õt a fõvárosban. Mindene meg volt, hiányt semmiben sem látott gyermekkorában. Mégis boldogtalannak érezte magát, és ezen a biztos jövõ tudata és az udvari méltóság elnyerésének lehetõsége sem változtatott sokat. Céltalannak érezte az életét és haszontalannak. Mélyen filozófikus jellegû kérdések gyötörték önmagával és az élettel kapcsolatban. Aztán megismerkedett egy lánnyal, de kapcsolatuk rövidebb életûnek bizonyult, mint a tavasszal felröppenõ pillangók, és ez igen megviselte. Végül úgy érezte, választania kell az anyagi javak és a szellem ajándékai között.
A sors megkönnyítette a döntését, mert a szülei és testvérei abban a hónapban haltak meg egy pusztító járvány következtében, egyedül hagyva õt a világban. Rövidesen elhagyta a hivatalnokok iskoláját, és a bölcsek kolostorának lakója lett, majd onnan is eltávozott, hogy ennek a távoli falunak a közelében lelje meg új otthonát és lelkének békéjét.
-És ha akkor másként döntöttem volna? Mennyivel lenne most jobb életem?-tette föl magának hangosan a kérdést. Szavai elszálltak a levegõbe, de válasz nem érkezett rájuk. Az erdõ hallgatott, akárcsak lelki vezetõi a szellemi síkon. Tudta jól, most ismét szembe kell néznie egykori döntésével, hogy megerõsítse vagy elvesse azt. A kitûzött cél elérése elõtt még egyszer át kell gondolnia választását, mellyel irányt szabott az életének.
Nézte a völgyben dolgozó embereket, lelki szemeivel egészen közel hozva magához a látványukat. Mijük van nekik, amivel õ nem rendelkezik? Nincs háza, földje, munkája. Nincs felesége, családja, gyerekei, akiket szerethetne és akikrõl gondoskodnia kellene. Nincsenek barátai, legfeljebb ellenségei. Azoktól még egy remete sem képes teljesen megszabadulni. "-Mindig lesznek olyanok, akiknek nem fog tetszeni az, amit csinálsz!"-jutott eszébe egy õsi szent könyvben olvasott bölcsesség. És mije van õneki, amivel azok a földmûvesek ott lent nem rendelkeznek? A lelke és teste tiszta, szelleme tudással telített. Szívében szeretet honol minden élõlény iránt és szabad, mint az ég madarai. Nincsenek kötöttségei, nem ismeri a holnapért való aggódás torokszorító érzését és nem kell folyton harcolnia az embertársaival. Olyan misztikus képességekkel rendelkezik, melyeket mások csak a mesékbõl ismernek, s nem jelentenek számára többé titkot az élet legmélyebb rejtelmei sem.
A mágus lassan lehajtotta fejét, ahogy a Nap is lebukott a nyugati hegyek vonala mögött. Hosszas töprengés után hozta meg döntését. Be kell fejeznie, amit egykoron elkezdett.
Hûvös szél támadt kelet felöl, viharfelhõket sodorva a völgybe a gyorsan beköszöntõ éjszakával. Odalent a faluban fények gyúltak, de itt a barlangnál sötétség honolt. A remete végül megmozdult, és a tájra lecsapó sûrû esõ elöl behúzódott a barlangjába.

3.

Teltek a hetek, hónapok, beköszöntött az õsz. A mágus kitartó szorgalommal végezte misztikus gyakorlatait a célja érdekében, még a faluba sem látogatott le, pedig az emberek szívesen látták volna körükben. A lány továbbra is feljárt a barlanghoz minden héten, ételt és híreket hozva a remetének, de a kapcsolatuk érezhetõen megváltozott. A férfi látta rajta, hogy inkább kötelességbõl jön fel hozzá, nem pedig kedvességbõl. Már nem nézett rá azzal a tisztelettel és szeretettel, mint régen. A mágus tudta jól ennek az okát és ez benne is szomorúságot ébresztett idõnként. Ilyenkor mindig emlékeztetnie kellett magát arra, hogy miért is vállalta az önkéntes számûzetést, távol az emberi közösség meghitt melegétõl, a biztonságtól és a kényelemtõl.
A tél kemény fagyokkal jelezte közeledtét, gyakorta sûrû ködbe burkolva a hegyeket és a magasabb dombokat. Sokszor esett az esõ, majd a hó, arra kényszerítve a remetét, hogy tüzet rakjon a barlangban és foszlott rongyaiba burkolózva üldögéljen elõtte. Végzett ugyan olyan jógi gyakorlatokat, melyekkel felforrósíthatta testét, és így akár a hóban is megfürödhetett meztelenül, mégsem fázott, de ez nagy energiát igényelt tõle és nem tartott tovább pár napnál. Utána vacogva, lesoványodva feküdt mohával párnázott fekhelyén és bámulta az odakint szállingózó hópelyheket. Kényszerítenie kellett magát, hogy folytassa a meditációt, lótuszülésbe húzva elgémberedett lábait.
Unalmasan teltek a téli hónapok. A lány helyett az egyik kovács segéd járt fel hozzá, küszködve a sárban, hóban, persze nem túl nagy örömmel, amiért a kovács õt bízta meg a mágus ellátásával. A remete a suszter által küldött vastag bocskornak örült a legjobban, mert a saját lábbelijét régen elnyûtte, újat pedig nem tudott venni magának a piacon. Az a kevés arany, amivel évekkel ezelõtt erre a vidékre jött, a helybéli szegények megsegítésére ment el, így neki mostanra semmie sem maradt. Ha nem gondoskodtak volna róla azok az emberek, akiken õ segített egykoron, valószínûleg éhen halt volna fenn a hegyen.
Sokára jött el a tavasz, elõõrseit vézna hóvirágok képében küldve a völgybe. Akkor viszont hirtelen minden megváltozott. Az olvadást követõ rügyfakadás a természet ébredését jelezte, s vele együtt a mágus is új erõre kapott, boldogan szemlélõdve az élettõl nyüzsgõ erdõben. Kitartóan folytatta meditációs gyakorlatait, eleinte még a barlangjában, majd újra kiülve kedvenc sziklájának tetejére. Érezte, hogy nagyon közel van a céljához.
Aztán egyik nap, mikor lélekben éppen messzire járt a testétõl, az asztrálsíkról figyelve a fizikai világban zajló változásokat, találkozott az Legfelsõbb Szellemmel.
-Eljött az ideje annak, hogy beérjen kitartó munkád gyümölcse.-mondta az Úr.-Látom, komoly erõfeszítéseket teszel célod elérése érdekében, és méltó vagy rá, hogy rendelkezz egy igazi mágus minden képességével. Megadom neked rá a felhatalmazást. Élj vele legjobb tudásod szerint!-s ezzel megáldotta teremtményét.
Soha nem tapasztalt finomságú energia árasztotta el a mágus lelkét, aki azonnal letérdelt a Legfelsõbb Szellem elõtt és köszönetet mondott neki mindenért. Aztán visszatért a testébe és boldogan felsóhajtott. A nagy cél íme eléretett! Olyan mágikus képességekkel rendelkezik, melyek csak a legnagyobb mestereknek adatnak meg ezen a földön!
Miután lecsillapodott benne az öröm elhatározta, hogy kipróbálja frissen szerzett hatalmát, és tûnõdni kezdett azon, mit is tegyen meg elsõként. Agyában egymást kergették a gondolatok, de pont most, ebben a nagyszerû pillanatban semmi fontos nem jutott az eszébe.
Megszomjazott közben, ezért lesétált a patakhoz és belenézett a csillogó, hullámzó felszínû víztükörbe, mielõtt ivott volna belõle. Meglátta magát és elborzadt. Egy csontsovány, mocskos és kócos hajú, szakállas rémség nézett vissza rá szomorúan.
Ezen sürgõsen változtatni kell! Döntötte el magában, majd lehunyva szemét koncentrálni kezdett. Percekkel késõbb újra megnézte magát a vízben. Egy jóképû, frissen borotvált, ápolt külsejû fiatalembert látott tiszta selyemköntösben. Ez már jobb! Igen, sikerült! A gondolatai megvalósultak!
Visszarohant a barlanghoz, és mert az ennivalója még tegnap elfogyott, viszont igencsak éhes volt már, teremtett magának a bejárat elõtt egy nagy asztalt, rajta mindenféle válogatott finomsággal, mi szem-szájnak ingere lehet. És ez is megvalósult!
Teleette magát, boldogan kurjongatva, ugrándozva az asztal körül, majd leheveredett a fûbe és elmélkedni kezdett. Mi legyen a következõ dolog, amit meg kellene teremtenie?
Mostantól kezdve nincs gondja a megélhetésre. Az isteni fenség glóriája lengi körbe gyönyörû testét, bármit megkaphat, amit csak akar, s csupán kívánnia kell a dolgot!
Évek óta elfolytott vágyak ébredtek föl elméjében, szívében, követelve a megvalósulásukhoz szükséges anyagi javakat. Nagy volt a kisértés. A mágus elgondolkozott ezen. Végülis minek élje le egy koszos barlangban az egész életét, mikor palotában is lakhatna, fényûzõ körülmények között, pompával és gazdagsággal övezve? El is határozta mindjárt, hogy teremteni fog valahol egy gyönyörû házat magának, hatalmas birtokkal körülötte és azonnal odaköltözik.
Ezután újabb lehetõségek merültek föl lázasan gondolkodó elméjében. És miért kellene eltûrnie, hogy a falu papjai becsméreljék õt, a nagy mágust, aki messze fölötte áll az õ primitív tudatlanságuknak? Majd jól megleckézteti õket! Rájuk küld egy ijesztgetõ démont, had meneküljenek elõle, amíg térden állva nem fognak könyörögni neki, hogy szabadítsa meg õket a rémségtõl! Elégedetten felnevetett, ahogy elképzelte a pökhendi papok rettegõ arcát. Aztán új ötletek kezdtek körvonalazódni benne.
Akár a királyi trónt is elfoglalhatná és õ lehetne a birodalom új uralkodója! És nem lenne többé egyedül, szolgák és imádók, lelkes tanítványok sürögnének folyton körülötte, lesve egyetlen szavát, kezének legparányibb intését is. Palotájában a világ leggyönyörûbb leányai, asszonyai keresnék kegyeit, s kínálnák föl magukat boldogan, hódolattal. Nem kellene tovább tartóztatnia magát, lubickolhatna az élvezetek tengerében. Gazdagság, nõk, hatalom, megbecsülés. Igen, ez venné körül!
Egy hangya mászott a lábszárára és hirtelen megcsípte. A mágus felült, s mintegy varázsütésre eltûnt a tudatából a sok csábító gondolat. Magához tért a féktelen álmodozásból.
-Ó!-nyögött fel szomorúan, ahogy ráébredt az igazságra. Az iménti vágyak majdnem elsodorták felkészületlen elméjét, s kis híján engedett a kisértésnek. De nem! Nem valósíthatja meg iménti elképzeléseit! Csak ellenségeket és talpnyalókat szerezne ezen tetteivel magának, barátokat aligha. És persze felborítaná az emberiség életét szabályozó karmikus egyensúlyt, ha belekontárkodna a történelem menetébe. Annak pedig komoly következményei lennének, elsõsorban õrája nézve. Az istenek biztosan nem tûrnék el az ilyesmit, a Legfelsõbb Szellem pedig visszavenné tõle a mágikus képességeket és õ menthetetlenül alábukna a sötétség birodalmába.
-De akkor mihez kezdjek most?!-jajdult fel panaszosan, a fákhoz intézve szavait.-Mit érek azzal a képességgel, melyet nem használhatok?
-Mindennek határt kell szabni.-jött hamarosan a válasz az erdõben suttogó széllel. Talán egy erre járó tündér vagy jó szellem üzenhette ezt neki, nem tudta. Fölmászott a kõsziklájára és lehunyta szemét. Elmélkedni kezdett a felmerülõ problémán.
A Nap rézvörösbe alkonyuló korongja közben eltûnt a horizont fölött húzódó felhõsávok takarásában, hûvösödni kezdett. Fejszecsattogás zaját sodorta erre a szél a hegy lábától, majd kisvártatva csönd lett. A mágus végül lenézett a völgybe és meghozta döntését.
Eltüntette a tisztás közepén álló asztalt a rajta lévõ ételmaradékokkal, s visszaváltozott azzá a koszos, szakállas férfivá, aki korábban volt. Azután felkelt, besietett a barlangjába és összecsomagolta minden holmiját az agyonfoltozott, egér rágta zsákjába.
Fejében közben ott viszhangoztak a lány szavai, melyeket még az elõzõ nyáron intézett hozzá, mikor arra kérte õt, hogy költözzön le a faluba. És legfõképp arra emlékezett, mikor a lány azt mondta neki, hogy szereti. Jólesõ érzés árasztotta el a szívét most hirtelen és tudta, helyesen cselekszik.
Sebes léptekkel vágott neki a falu felé vezetõ keskeny ösvénynek. A napkorong ezt a pillanatot választotta ki, hogy alábukjon a távoli hegyek vonalán, utolsó sugaraival még megcirógatva a mágus borzas fejét. A remetéét, aki úgy döntött, hogy visszatér az emberek világába.

VÉGE

következõ novella

vissza a listához