Frank Mobile

ISTEN KEZE
 

Van egy mondás, mellyel a szerencsés embereket szokták illetni. "Megfogta az Isten lábát." Nos, szerintem ha az Isten lábának megérintése szerencsét hoz, akkor az ebben a történetben szereplõ asszony a legszerencsésebbnek tarthatná magát, hisz neki az Úr kezét sikerült megfognia!
Ez az eset valóban megtörtént, valamikor a 80-as években Lengyelországban. Én egy barátomtól szereztem róla tudomást, aki évek óta parakutatásokat folytat igen nagy sikerrel. Többek között médiumokon keresztül beszélget a szellemi világ lényeivel, információkat gyûjtve a túlvilági dolgokról. Egyik alkalommal a kommunikációs csatornán épp az Isten jelentkezett be neki, megszállva a médium testét, akinek lelke a szeánsz idejére elhagyta az anyagi síkot, hogy ne zavarja meg a saját gondolataival az adatátvitelt. A médium nevét és a barátomét természetesen nem árulom el, mint ahogy a következõ történet fõszereplõjét is Matild álnéven szerepeltetem.

Élt egy asszony valahol Lengyelországban -a pontos helyet és dátumot az Úr nem árulta el- aki, bár vallásos hitre nevelték, mégis kételkedett a szívében Isten valóságosságát illetõen. Mint oly sokan a vallásos emberek közül, õ is bizonyosságot szeretett volna kapni a Legfelsõbb Úr létezésérõl és jelenlétérõl. Matild hinni akart az Úrban, közel kerülni hozzá és szolgálni Õt, tiszta szívébõl, szeretettel és odaadással. De volt egy problémája. Nem tudott egy ismeretlen és távol levõ, megközelíthetetlen Istenben hinni. Õ látni akarta az Urat, és közvetlen bizonyosságot szerezni róla, hogy a kétségek nyomasztó felhõjét elhessegethesse általa a lelke fölül. Ezért aztán, megfogadva Jézus Krisztus tanítását, mely szerint "Kérjetek és megadatik néktek, mert mindent megkaptok ha kértek." imádkozni kezdett.
-Ó Uram, Legfelsõbb Mennyei Atyánk, ki vagy a mennyekben, kérlek erõsítsd meg a hitemet azáltal, hogy megjelensz elõttem fenséges isteni valódban, hogy láthassalak és megtapasztalhassalak Téged. Kérlek, mutasd meg magad, és én hinni fogok benned és örökké hû szolgád leszek, erre megesküszöm. Remélem kegyes leszel hozzám Ó Uram. Köszönöm, hogy meghallgattad az imámat. Ámen.
Matild kis oltárt épített a házában, a hálószobája egyik sarkában, és az elõtt imádkozott fáradhatatlanul, minden reggel és este elmondva ezt az imát, összetett kezekkel térdepelve az Úr színe elõtt. Sûrûn járt a templomba is, ahol folyton ugyanezt kérte, makacs határozottsággal.
Teltek a napok, hetek, hónapok. Már egy év is eltelt, de az Isten még mindig nem jelent meg elõtte, hogy megerõsítse õt a hitében. Ellenben bölcs hangok szólaltak meg a fejében, megnyugtatóan zengve és szeretetet sugározva felé, s megpróbálták lebeszélni a kérésérõl.
-Ne kérd az Urat, hogy jöjjön ide eléd és megmutatkozzon a szemeidnek. Hidd el, hogy Õ épp oly valóságos, mint bármely embertársad a Földön vagy te magad, és hallja az imáidat. Fakadjon a hited a belsõ bizonyosságból és ne egy jelenéstõl, szemkápráztató csodától tedd függõvé az Istenbe vetett hitedet!
-Nem hiszek neked, kisértõ!-suttogta dühösen Matild és mélyrõl fakadó dac ébredt benne.
-Ha az Isten létezik, jelenjék meg elõttem és bizonyítsa be! Jézus is bizonyságot tett a kilétérõl a tettei által, hogy Õ az Atya egyszülött fia. Én pedig látni akarom az Atyát, szemtõl szemben!
-Makacs vagy.-állapította meg a hang, majd elhallgatott a nõ lelkében. Matild szorgalmasan tovább imádkozott. Teltek az évek, de semmi sem történt. Az asszony már kezdte azt hinni, azért nem jelenik meg elõtte az Úr, mert nem is létezik, és ez a lehetõség elkeserítette. Szorgalmasan járt a templomba, igyekezett tiszta és erkölcsös életet élni a vallás elõírásainak megfelelõen, és mindezt miért? Megborzongatta lelkét a csalódás szele, ezért az imádkozásba menekült a kétségei elõl. Hátha mégis... egyszer, majd egy szép napon megtörténik a csoda, amire annyira vágyott a szívében évek óta!
Mindezenközben a Legfelsõbb Úr, az Atya érdeklõdve figyelte õt fentrõl, a mennyország közepén álló palotájából. Sok embert látott már odalent az anyagi világban, aki ilyesmit kért volna tõle, mindezidáig azonban egy sem akadt közülük, aki hosszú éveken át ennyire kitartóan megmaradt volna az elhatározása mellett. Szeretettel nézte a buzgó asszonyt és végül megszánta. Úgy döntött, boldoggá teszi õt azzal, hogy megjelenik elõtte fenséges pompájában. Õ személyesen, az Élõ Isten maga. Mert törvény, hogy az Úr birodalmában minden imát meg kell hallgatnia valakinek, és illik rá megfelelõen válaszolni is, például elutasítani vagy teljesíteni a kérést.
S lõn. Egyik nap, mikor az oltár elõtt térdeplõ Matild épp elmondta a szokásos imáját, nagy fényesség támadt az oltár elõtt, majd megjelent az Úr Isten maga.
-Látni kívántál asszony, íme itt vagyok!-tárta szét a karját mosolyogva az Atya és egy szeretettel teli, áldó pillantást vetett rá.
Matild megkövülten bámult az elõtte lebegõ jóképû, fiatal férfira, akit ragyogó, szikrázó aura vett körül. Belõle áradt a fény, a melegség, a szeretet, hófehér ruhájában olyan volt, mint az Isten maga. Képzelõdöm vagy álmodom? Netán megõrültem?-tûnõdött az asszony remegve, tágra nyílt pupillákkal, és egyszeriben nagyon kicsinynek és tisztátalannak érezte magát az Úr figyelõ tekintete elõtt. Tudta, érezte, hogy Õ belé lát, minden gondolatát ismeri, mert elõtte nincsenek titkok. Elvégre az Úr színe elõtt térdelt.
Teltek a másodpercek. Az Isten várt, remélve hátha mond valami értelmeset az asszony, de az csak tátogott és ingatta a fejét. Az Úr természetesen látta mit gondol errõl az egészrõl. Matild még mindig kételkedett. Úgy döntött ezért, hogy megérinti az arcát, megsimogatja és megáldja, majd eltávozik. Teljesítette az asszony kívánságát, ideje mennie. Kinyújtotta kezét, s ez a mozdulat láthatóan felrázta Matildot a bénultságából. Lehet, hogy ez csak egy látomás, talán képzelõdök!-gondolta. De az is lehet, hogy tényleg Õ az Isten. Ó, köszönöm Uram, köszönöm! Hát mégis csak eljöttél...! És mi van, ha mégsem Õ az? Bizonyosságot kell szereznem! Gyorsan, mielõtt meggondolja magát és elmegy! Valami egyértelmû és félreértelmezhetetlen bizonyíték kell! Hogy nem halucinálok!
Matildnak eszébe jutott a gyermekkora. Apja mindig azt mondta neki, ha valami hihetetlenül hangzó, általa kitalált történetet mesélt neki, hogy csípj meg Matildácska, hogy nem álmodom-e? Így hát megérintette az Úr kezét.
Meleg volt és selymes, pont olyan, mint egy igazi ember keze. Megnézte, egészen közelrõl az ujjakat, a finom ereket a kézfejen, de még mindig ott volt benne a makacs kételkedés. Amilyen kitartóan akarta látni az Istent, most olyan makacsul kételkedett benne. A saját szemének, tapintásának, a tulajdon érzékszerveinek sem mert, akart hinni. Még egyértelmûbb bizonyítékot kívánt! Valami abszolúte meggyõzõ tapasztalatot! Nos, a következõ pillanatban megkapta rá a lehetõséget.
Hirtelen, spontán ötlettõl vezérelve elõre hajolt, kitátotta száját és beleharapott az Úr kezébe... Talán mert úgy gondolta, hogy a puding próbája az evés. Nos, az egész pontosan olyan érzés volt, mint egy igazi emberi kézbe beleharapni.
Az Atya felkiáltott fájdalmában, de méginkább meglepetésében. Elrántotta a kezét és hátra ugrott. Arcán a döbbenet félreérthetetlen jelével nézett az asszonyra, aki szintén meglepõdött, sõt kifejezetten megijedt.
-Asszony! Mit csináltál?!-ilyen még nem történt, amióta világ a világ! Az Istent megharapta az egyik teremtménye, pusztán azért, hogy meggyõzõdjön a valódiságáról!
-Igazi! Igazi!-Matild csak ennyit tudott kinyögni, és a félelme rettegéssé fokozódott. Vajon a pokol melyik bugyrába számûzi õt ezért a tettéért az Úr? Meggondolatlan és ostoba cselekedet volt. A földre kuporodott, fejét lehajtva és reszketett, mint a nyárfalevél. Nem mert a szemébe nézni.
Az Isten megrázta a kezét, majd fejcsóválva, egy szó nélkül eltûnt. Haragja múló pillanat volt csupán, azonnal átlátta a helyzetet és megbocsátott az asszonynak. Végülis még õ sem láthatta elõre, hogy ez fog történni. Az univerzum egy olyan hely, ahol még az Istent is meglepetések érhetik, ha nem elég óvatos.
Matild pedig, átérezve az elkövetett ostobaság súlyát, lelkileg összeroppanva vánszorgott haza és még aznap este öngyilkos lett. Nem tudta a lelke feldolgozni a történteket, mert a vallása nem készítette fel õt arra, hogy mi lett volna a helyes cselekedet abban a szent pillanatban. A történteket pedig senkinek sem merte elmondani, félve a következményektõl.
Azóta méginkább meggondolja az Isten, hogy ki elõtt tegye láthatóvá magát és pláne, hogy kinek nyújtson kezet itt a Földön, ahol az emberek többsége még az alábbi bölcsességet sem ismeri.:
"Ne harapj bele abba a kézbe, amelyik enni ad neked."

VÉGE

következõ novella

vissza a listához